Május 2., szombat délután 3:00
Sleepy Palm Cay Bahama-szigetek, Exuma szigetcsoport kiralyokhercegekgrofok.com helyezés: kit érdekel?

Bevallom, amikor Michael fölvetette, hogy utazzunk el, ráadásul egy olyan helyre, ahol nincs tévé, wifi, mobilszolgáltatás, akkor valami ilyesmit mondtam: „Szó sincs róla, honnan fogom tudni, mi történik az NCIS-ben munka világában és a külpolitikában? Egy kis hercegség trónörököse, egy új nonprofit vállalkozás alapítója vagyok, a papám most jött ki a börtönből, folyamatosan a népem és a családom közelében kell lennem. Nem mehetek el!”

De amikor megérkeztünk az Exuma-szigetek fölé (ez egy apró szigetcsoport a Bahamák mellett), megláttam a végtelen türkizkék víztükröt és a fölfordított, vörösbegytojás-kék tálhoz hasonló eget, akkor azért meggondoltam magam. Azért ezt el tudom viselni. Végül is csak néhány napról van szó.

Amikor a limuzin a reptérről nem egy hotel elé vitt minket, hanem a kikötőbe, ahol egy motorcsónak várt, akkor azért rájöttem, hogy valami nagyon szokatlan történik.

Michael még mindig nem volt hajlandó megmondani, hova megyünk. „Meglepetés”, mondogatta sűrű fekete szemöldökét ráncolva, amit annyira imádok. Különösen, ha teljesen összeborzolódik, és nekem kell kisimítanom az ujjam hegyével.

A motorcsónak elvitt minket a kék-zöld-türkiz vizen át a saját külön szigetünkre, megállt a saját külön kikötőnkben, ahonnan a pálmatetős cabanába vezetett az út, amiben akkora franciaágy állt, hogy külön zsámolyról kellett fellépni rá.

Külön férfi-női fürdőszoba van (tikfából készült spalettával, amit a faragott lábú kádból ki lehet nyitni, hogy fürdés és olvasgatás közben lehessen látni a tengert is, pont, mint a merevedési zavar elleni reklámban). Van egy ebédlő és egy nappali, amit a régimódi fürdőházak mintájára rendeztek be. Moziban lehet látni ilyesmit, ahol a hősök szafari-öltönyt hordanak, gin-tonikot isznak malária ellen, és ilyesmiket mondanak: „Nagyon aggaszt engem az a vulkán, Christopher.”

És persze van szabadtéri zuhany meg kád, de nem kell aggódni, hogy bárki meglát, amikor meztelenül zuhanyozom, mert több mérföldnyi távolságra nincs egyetlen teremtett lélek sem, csak egzotikus tengeri madarak vagy a rózsaszín naplemente előtt ezüstösen fel-felugró halak. És persze egy közelben lakó delfincsapat, akik átjönnek szomszédolni, mert kíváncsiak, mit csinálunk.

Delfinek. DELFINEK.

És itt van még Mo Mo, a házunkhoz tartozó személyi pincér, aki napjában háromszor tökéletesen elkészített ételeket hoz csónakkal, föltölti a minibárt és kitisztítja a búvárszemüvegeket, majd magunkra hagy bennünket. Amikor közeledik, nagyon-nagyon hangosan csönget, hogy jelezze érkezését, és gyorsan magunkra kaphassunk valamit.

Nem mintha ne lennék mindig felöltözve, amikor kidugom az orrom a cabanából, mert nem akarok még egy Mia, mi a fene…?! cikket, és nem szeretném, hogy egy kóbor Google műhold vagy egy kamerával felszerelt drón toplessben lefényképezzen (bár Lars és a biztonságiak a legközelebbi szigeten vannak elszállásolva távcsöves mesterlövész-puskáikkal, és ugrásra készen lesik, hogy leszedhessenek egy ilyet. Ez Lars legújabb hobbija.)

Amikor ideértünk, csak ennyit tudtam mondani:

– Michael, ez őrület. Ez… túlmegy minden határon. Mégis mennyibe kerül ez az egész? Ezt NEM engedheted meg magadnak. Nagyon értékelem, de legalább azt engedd meg, hogy osztozzunk a…

Michael egy rumba áztatott ananászdarabot dugott a számba, és így szólt:

– Egyetlen percre se bírsz lazítani?

Így aztán nagyon keményen koncentráltam, hogy lazítani bírjak, amiről kiderült, hogy nem olyan borzasztó nehéz, ha a homok ilyen fehér és selymes, a hullámok ilyen kicsik és szelídek, és csak három lépést kell tenni a strandig, lefeküdni és hagyni, hogy a langyos víz körülnyaldosson, a nap és a homok melengessen, amíg el nem alszom (persze szigorúan a 100-as faktorú naptej védelmében).

Amikor fölébredtem, már jött a dagály, a hullámok kicsit nagyobbak lettek, a homokos part egy kicsit kisebb, és Michael félmeztelenül fölém hajolt. Megkérdezte, jól érzem-e magam (és bekenjen-e még egy kis naptejjel), amire félálomban válaszoltam:

– Rendben, Michael, azt hiszem, el tudom ezt viselni… persze csak a hétvégére.

Nevetett, megcsókolt, és azt mondta:

– Gondoltam.

Majd megkérdezte, nem érzek-e füstszagot…