megelégelte.
– Imre! – csattant fel indulatosan.
– Mi van?
– Hagyd már abba!
– De hát karácsony van, nem? – bámult rá részeg vigyorral az  arcán a Felemásszemű.
– Volt! Tegnap!
– Tudod, Edit, karácsony másnapján mindig átmentünk a  mamához Bajára halászlét enni – motyogta Imre az emlékektől kissé  elérzékenyülve. – Akkora volt a karácsonyfa, hogy azt hittük, az égig
ér… a mama meg mindig az udvarról csengetett, mintha az angyalok  jöttek volna…
– Na, a végén még kiderül, hogy Imre bátyátok is volt gyerek –  jegyezte meg gúnyosan Bujdosóné.
– Mondjuk, én soha nem értettem, hogy hiheti valaki, hogy az  angyalok hozzák a karácsonyfát. Nagyon valószínűtlen, hogy megje-  lenik egy csomó szárnyas kisgyerek, és egy feldíszített fenyőt tuszkol  be a lakásba – mondta Bulcsú.
– Az ufók inváziója bezzeg valószínű, mi? – húzta el a száját
Tibi.
– Tudományosan megerősített tény, hogy millió és millió el-  lenséges galaxis vesz körül minket! – védte az igazát indulatosan
Bulcsú, és szikrákat vetett.
– Ez az, fiam, borulj ki, úgyis hiányzott már a díszkivilágítás! –  röhögött a Felemásszemű.
– Nem. Azért se.
Bulcsú nagy levegőt vett, aztán gyorsan Teklára gondolt. És – a
Felemásszemű nagy bánatára – nem jött több szikra a fejéből.
– Na, csak egy kicsit! – kérlelte nyűgösködve Bulcsút. – A ra-  gyogó fejeddel lehetnél te az adventi koszorú!
– Tudja mit? Ha egyszer megtámadnak az idegenek, ami való-  színű, azt kívánom, magát vigyék el először, szippantsák be az űrha-  jójukba, és…
De nem mondhatta tovább, mert Rozsó tőle szokatlan határo-  zottsággal belefojtotta Bulcsúba a szót.
– Csend legyen! Vigyázz, mit kívánsz, fiam!
Bulcsú elképedt.
– Mert?
– Mert az akarat hatalom. A kívánság veszedelem…

– Mi van? – bámult az öregasszonyra Bulcsú.
– Én semmi mást nem kívánok, csak egy jó halászlét csigatész-  tával meg esetleg még egy pohárkával abból az erjesztett trágyából –  böfögött vidáman Imre.
– Imre! Tegnap óta folyamatosan iszol! – jegyezte meg epésen
Búné.
– Persze! Hát karácsony van, nem? Ünneplés van! – és üvöltve
újra belecsapott a Csehendehes éhéjbe.
– Hogy tetszett érteni, hogy az akarat hatalom? – fordult Bul-  csú az öregasszonyhoz, de Rozsó mintha már megbánta volna, amit  mondott.
– Sehogy fiam, sehogy. Ne is törődj vele! De azért vigyázz! Vi-  gyázz…
Tibi szomorúan gubbasztott az asztal sarkán, és azt gondolta, a  felnőttek mind őrültek. Kivétel nélkül.
Hanna és Charlotte már vagy egy órája a színház mögötti havas  udvaron vívtak. Hannának ma kivételesen pazarul ment. Charlotte  meg is dicsérte.
– Mondtam, hogy meg tudom védeni magam – felelte durcá-  san Hanna.
– Én tanítottalak, még szép, hogy meg tudod. De ha nem forga-  tod a kardot rendszeresen, kijössz a gyakorlatból.
Hanna remek formája addig tartott, amíg Benedict meg nem  jelent az udvaron.
Akkor viszont egyből kiesett a kezéből a kard. Jó nagy csöröm-  pöléssel.
– Bocs.
– Hanna! Koncentrálj!
– Tudom, csak megzavart, hogy… – magyarázkodott Hanna.
– Mi? – kérdezte gúnyosan Charlotte. – Hogy a barátod át-  ment az udvaron?
– Nem. Mindegy… Folytassuk!
De nem folytathatták, mert Benedict már az első csörtébe bele-  szólt.
– Én már itt se vagyok! – mondta zavartan, de persze nagyon is  ott volt, és nem mozdult. – Csak azt szeretném kérdezni, hogy nem  láttátok… nem látták a kisasszonyok véletlenül Sándort? Már min-

denütt kerestem.
Hanna a kardja élét tanulmányozta elmélyülten, így Charlotte  felelt.
– Azt hiszem, fent van a tetőn Kempelennel meg az oroszlán-  nal.
– Á, a tető, hát persze. Gondolhattam volna. Elnézést a zavará-  sért. Bocsánat. Akkor én… megyek is – toporgott Benedict, de a  szeme sarkából Hannát leste.
Hanna úgy tett, mintha nem vette volna észre.
– Vigyázzon magára! – bocsátotta el tőle szokatlan tapintattal
Charlotte Benedictet, mert látnivaló volt, hogy a fiatalember önerő-  ből képtelen lesz távozni.
– Feltétlenül. Akkor… viszlát Charlotte… és… Hanna – mo-  tyogta, és elkullogott. És még véletlenül se a tetőre vezető lépcső irá-  nyába.
Charlotte elgondolkodva nézett utána.
– Ez mi volt?
– Mi mi volt? – adta a hülyét Hanna. Volt gyakorlata az ilyes-  miben.
De Charlotte-nál ez nem jött be.
– Te, ne nézz birkának, mert leszúrlak! Összevesztetek?
– Nem.
– Hanem?
– Szakítottunk – bökte ki kelletlenül Hanna. – Vagyis én szakí-  tottam vele.
– Hogy mi? Miért? – csodálkozott Charlotte.
– Csak – vonogatta a vállát Hanna. – Vége van. Kész.
– De hát fülig szerelmes vagy belé.
– Nem. Már nem.
– Lehet, hogy őt átvágtad, de engem nem tudsz – nevetett a  szeme közé Charlotte.
– Hagyjál már békén! Védd magad! – vágta el a vitát Hanna, és  rárontott Charlotte-ra.
Vadul vívtak, de ha Hanna abban reménykedett, hogy ezzel el-  tereli Charlotte figyelmét, akkor tévedett.
– Jaj, már értem! Önzetlenül lemondtál róla, nehogy baja es-  sen miattad, ugye? De édes! – kacarászott Charlotte, és bevitt egy ta-  lálatot.
– Fogd már be!

Ám Charlotte nem fogta be, mert hirtelen mesélhetnékje tá-  madt.
– Egyszer nekem is volt egy ilyen fiúm. Magas, zöld szemű,  iszonyú jóképű, de sajnos el kellett hagynom, miután egy tévedés  következtében megmérgeztem a reimsi apátot. Szegény buta fiúnak  meg azt mondtam, kolostorba vonulok.
– Ez nem olyan!
– Persze hogy nem. Benedict idióta, de sose venne be ekkora  maszlagot. Habár, ha elhitte, hogy már nem szereted…
– Hagyd már abba! Nem akarok róla beszélni! – kiáltotta Han-  na, mert érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Titokban nagyon  is remélte, hogy Benedict nem hitt neki. Nem hiheti, hogy már nem  szereti. Csak ezt ne!
– Jó, jó, nekem mindegy – legyintett a kardjával Charlotte. –
Csak gondoltam, talán szükséged van egy barátnőre. Mármint egy  igazira, aki nem akar kinyírni…
Mi tagadás, Charlotte értett hozzá, hogy egy érzékeny pont  után egy, ha lehet, még érzékenyebbet érintsen.
– Zsófi igenis igazi! – suhogtatta meg a kardját Hanna, és min-  den állítását nyomatékosította egy vágással. – Vedd tudomásul,  hogy akkor is megkeresem, és beszélek vele, és bebizonyítom…
– Pszt! Halkabban, Hannácska, maguktól zeng az egész színház
– szólt rá Sándor, aki az utolsó mondatok alatt ért le az udvarra.
– Bocsánat – morogta kissé bűntudatosan Hanna.
– Ami pedig Zsófikát illeti, azt már számtalanszor megbeszél-  tük. Maga nem megy sehova.
Ez a kategorikus kijelentés felbosszantotta Hannát. Felcsat-  tant.
– Én vagyok a Nagymester, oda megyek, ahova akarok!
– Nem, ha ezzel veszélybe sodorja saját magát, vagy az ügyet,  vagy mindkettőt. És mivel Zsófika jelenleg az antagonista szerepét  tölti be a színjátékban, mindhárom eset fennáll – magyarázta angya-  li türelemmel Sándor.
– De ő nem gonosz! – tiltakozott hevesen Hanna. – Valami  borzasztó dolog történt vele, de nem lehet gonosz. Ha felkereshet-  ném, biztos sikerülne meggyőznöm…
– És ha nem akarja, hogy felkeresd? – kotyogott közbe Sanyi-  ka, aki szinte a semmiből egyszer csak ott termett. Vagy már jó ideje  hallgatózott valamelyik kiszögellés mögött a megfelelő végszóra vár-

va.
Hanna megperdült, hogy jól letolja, de a torkára forrt a szó.
Sanyika kabátja és a nadrágja is több helyen elszakadt, csupa sár  volt, az arca meg koszos és véres.
– Sanyika! Úristen, mi történt az arcoddal?
– Semmiség, csak kissé legurultam a szőlőhegyről, amikor me-  nekültem – felelte könnyedén a kisfiú.
– Menekültél? – riadt meg Hanna. – Hogyhogy? Lelepleztek?
– Ugyan kérlek! Elbújásban verhetetlen vagyok.
– Hol kellett elbújni? – kérdezte gyanakodva Sándor.
– Mondd az elejéről, Sanyika! – rendelkezett Charlotte.
– Tőlem, de öregapó pipa lesz – húzta meg a vállát a gyerek.
– Öregapó ám az öreganyád!
– Jó, akkor mondom az elejéről – kezdte fontossága teljes tu-  datában Sanyika. – A Kék Flaskában kiszúrtam az egyik rosszarcú  fickót, aki a Prédikátorral volt a minap. Éppen akkor indult, nyilván  egész éjjel vedelt. No, gondoltam, ez majd jól elvezet a rejtekhelyük-  re, és nem is tévedtem. Egy csűrben vertek tanyát, odafönt a szőlő-  hegyen.
– Megvesztél, te? – hördült föl Sándor. – Mit kerestél ott?
– Azt a Hanna Nagymester-kisasszonytól tessék megkérdezni,  majd ha befejeztem – vigyorgott Sanyika. – Na, szóval, bemásztam a  csűrbe, ott volt az egész söpredék banda, de persze nem vettek észre.
A földre szállt nőszemély ült középen, a bolond Prédikátor meg va-  lami zsoltárt kántált.
– Én, esküszöm, a saját két kezemmel foglak megnyúzni! – ki-  abálta Sándor, de Charlotte csendre intette.
– Eddig nem is lett volna semmi baj – mesélte látható élvezet-  tel Sanyika. – Egy óvatlan pillanatban ott hagytam a levelet a földön,  aztán meg elbújtam egy szalmabála alá. A leány közben megtalálhat-  ta a levelet, mert intett a Prédikátornak, hogy mindenki menjen ki.
– És elolvasta? – kérdezte mohón Hanna. Erősen kalapált a  szíve.
– Csak akkor törte fel a pecsétet, amikor teljesen egyedül ma-  radt. Végigolvasta, de közben a szeme se rebbent. Aztán egy percre  kilépett a csűrből, de szinte azonnal vissza is tért, gyertyával a kezé-  ben.
– Választ írt? – szólt közbe türelmetlenül Hanna.
– Válasznak választ, de nem mondanám, hogy írta – felelte ti-

tokzatos pofával Sanyika. – A lángba tartotta a levelet, és nézte,  amíg lassan elég. A hamut a tenyerébe gyűjtötte. Aztán egyenesen  odalépett hozzám, pedig nagyon jól elrejtőztem.
– Hogy talált meg? – értetlenkedett Hanna.
– Rosseb tudja! – forgatta a szemét Sanyika. – Ha nem angyal,  nyilván az ördöggel cimborál. Előhúzott a rejtekhelyről, jól a sze-  membe nézett, és azt mondta: „Szaladj innen, Sanyika, mert ha leg-  közelebb meglátlak, akkor is megöllek, ha ettől összeomlik az idő. És  mondd meg Hannának, hogy itt a válasz.” Azzal megfogta a csukló-  mat, és a markomba nyomta ezt. – Azzal Sanyika jó mélyen beleko-  tort a kabátja zsebébe, és a tartalmát gondosan beleszórta Hanna  tenyerébe.
Három fej hajolt Hanna kinyújtott, remegő keze fölé, három  kíváncsi szempár szegeződött a kis sötét halomra a tenyerében.
– De hát ez… – dadogta Hanna.
– Hamu. Por és hamu – mondta Sándor.
Hanna csak állt, és nézte. Aztán jött egy jeges szélroham, és  szétszórta a port meg a hamut a tiszta téli levegőben.

[5] A Káosz Temploma
Karácsony után – az általános nézet szerint – Tibi kicsit bekat-  tant. Az ünnepélyesnek legjobb indulattal sem mondható ünnepek  alatt még csak-csak tartotta magát valahogy, de aztán egyfolytában  csak bámult ki az ablakon, és minden ajtónyitásra összerezzent. Le  se feküdt, éjjel is egy fotelben kuporgott. Várt. Egyre csak várt.
Az őrhelyéről kizárólag akkor mozdult el, ha beosont az öreg  professzorhoz. Szigorúan csak Rozsó távollétében, mert az öregasz-  szony nem engedte be a beteghez. De hiába járt a nyakára, az öreg-  ből továbbra sem lehetett egy szót sem kihúzni. Csak hevert csukott  szemmel, és újabban port köpött.
– Minden napra kitalál valamit – jegyezte meg rosszmájúan
Imre.
Tibi viszont ettől besokallt, úgyhogy fogta magát, és nekiindult.
Bulcsú fel nem foghatta, miért pont ez a porköpés tett be neki.
Aránylag békés reggel volt, tiszta idő, bágyadt napsütés. Bulcsú  kiment a benzinkút mögé, hogy felhívja Teklát, és nyugodtan be-  szélhessen vele, amikor észrevett egy az ellenkező irányba rohanó  alakot, akiben némi hunyorgás árán felismerte Tibit. Mert ugyan ki  más is lehetett volna, aki ennyire ész nélkül rohan.
Bulcsú – elvei ellenére – maga is futásnak eredt. Fél perc múl-  va szúrni kezdett az oldala, majd a tüdeje. Alig kapott levegőt. Egy  teknősnél gyorsabb állatot biztos nem ért volna utol, de Tibi is fel  volt mentve tornából, mint ő. Szerencsére.
Bulcsú, ahelyett, hogy elkapta volna, inkább Tibi elé lépett,  mert nem szívesen került testi kontaktusba a humanoidokkal. Külö-  nösen nem a felhevültekkel.
– Tibi, állj meg!
– Hagyjál békén! – lihegte Tibi, de megállt. Nem annyira Bul-  csú miatt, hanem mert már ő sem kapott levegőt.

– Nem indulhatsz el csak úgy egyedül! Ez szökés! A vénasszony  megtiltotta, hogy egyedül mászkáljunk! – érvelt Bulcsú.
– Akkor menj vissza!
– De hova a francba mész? – törölgette Bulcsú a bepárásodott  szemüvegét.
– Szerinted?! – kiabált Tibi. – Meg kell találnom!
Bulcsú elsőtől egy osztályba járt Tibivel, de még ennyi idő után  is elképesztette a másik korlátoltsága.
– Tibi, nincs itt, fogd már fel! – magyarázta tagoltan. – Az öreg  visszaküldte egy másik századba!
– Nem, nem és nem! Meg kell találnom! – ismételgette maka-  csul Tibi, és újra nekiiramodott.
Bulcsú, más választása nem lévén, rohant mellette.
– De egészen pontosan mit akarsz csinálni? – érdeklődött ki-  fulladva.
– Megtalálom Zsófit! Nem lehet valakit csak úgy elhurcolni,  hogy ne maradjon utána valami nyom.
– Logikusan hangzik – állapította meg Tekla, amikor este Bul-  csú felhívta féreglyuktelón.
– A Tibi-féle logikai rendszerben bizonyára – sóhajtott Bulcsú.
– De mivel a dolog napokkal ezelőtt történt, én nem adtam sok  esélyt neki.
– Azért a valószínűségét nem lehetett kizárni – kötözködött
Tekla.
– Tényleg? – kérdezte gunyorosan Bulcsú. – Szerinted nem  számoltam ki, humanoid?
– És találtatok valamit?
– Természetesen. Tibi csak ment, mint a dúvad, nem volt ma-  gánál. Még azt sem hallotta, hogy beszélek hozzá. Csak meresztette a  szemét, mintha lett volna bármi látnivaló azon a remegő hamun kí-  vül, ami körülvett minket. Vagy egy óráig loholtunk így. Gondoltam,  előbb-utóbb elfárad, és akkor visszafordulhatunk. Aztán egyszer  csak megállt, és leült a földre. És az az undorító nedvesség folyt a  szeméből.
– Sírt? Jaj, szegény! – mondta együttérzően Tekla, de Bulcsút  nem lehetett egykönnyen meghatni.
– Választott volna értelmesebb létformát – mondta hidegen.

Tibi úgy ült a földön, mint egy rakás szerencsétlenség, átkul-  csolta felhúzott térdét, és keservesen bőgött. Szívszorító látvány volt,  de annyira, hogy még Bulcsú is kezdte rosszul érezni magát tőle.
– Bloááá, Tibi, ne csináld már! Most… most mi van?
De persze nem érkezett a kérdésére válasz.
– Na, jó – sóhajtott fel Bulcsú, és megpróbált türelmesebb  hangot megütni, hátha azzal többre megy. – Nem szeretem tudni, mi  jár a magadfajta csökött szerveződés agyában, de talán jobban já-  runk, ha mégis elmondod.
Egy ideig úgy tűnt, hogy ezzel sem ér célt, de aztán Tibi nagy  trombitálással kifújta az orrát.
– Semmi. Mindegy – mondta halkan. – Csak az jutott az  eszembe, hogy napok óta próbálom felidézni Zsófi hangját, de nem  megy. Rohadtul nem megy!
– Aha.
Bulcsúnak fogalma sem volt róla, még mi mást mondhatna.
Lényeg, hogy Tibi elmondta a magáét.
– Hát akkor talán vissza is fordulhatnánk – vonta le könnye-  dén Bulcsú az egyetlen helyes következtetést.
De Tibi továbbra is érzéketlen maradt a logikus érvelésre.
– Látom az arcát, meg minden, de a hangjára egyszerűen kép-  telen vagyok visszaemlékezni – motyogta maga elé révedve.
– És mi ebben a pláne? Nyomi vagy és kész. Na, kelj fel, jó? –  fölényeskedett Bulcsú.
Fogytán volt a türelme, és a helyzeten csak tovább rontott,  hogy Tibi váratlanul belekapaszkodott a karjába.
– Én ezt nem akarom, Bulcsú! Ezt nem lehet kibírni! – nyögte  kétségbeesetten.
– Tibi, megtennéd, hogy nem téped le a karomat? – próbált ki-  szabadulni a szorításból Bulcsú. Végül őt magát szerencsére Tibi el-  engedte, de sajnos a témát nem.
– Először csak a hangját felejtem el, aztán már az arcát is, a  mosolyát, mindent…
– Ugye, nem akarod azt mondani, hogy itt kell ülnünk addig,  amíg eszedbe nem jut, hogy mondta azt neked Zsófi… – és itt Bulcsú  jelentőségteljes szünetet tartott, majd csábosnak szánt mosoly kísé-  retében megpróbálta utánozni a lány hangját: – Tibiiii!
De a csábos mosoly nagyon gyorsan lehervadt az arcáról, mert  meghallotta Zsófi hangját.

– Tibi!
Ott álltak a semmi közepén, de mindketten tisztán hallották
Zsófi hangját. Olyan tisztán, hogy egyszerre ordítottak fel ijedtük-  ben.
– Úristen! Hallucináltatok? – ijedt meg Tekla is Szegeden.
– Te most sértegetsz? – kérdezte sértetten Bulcsú. – Az érzék-  szerveim tökéletes állapotban vannak.
– Leszámítva a szemüvegedet – kuncogott Tekla.
– Te beszélsz, szódásszifon?
– Na, ezt ne! Erre mindig is allergiás voltam! – kapta fel a vizet
Tekla.
– Akkor egy-null – felelte Bulcsú elégedetten.
– Gratulálok! De elmondod, hogy mi volt, vagy találjam ki  egyedül?
– Szerintem elmondanám, ha hagynál szóhoz jutni. Tibi ide-  oda rohangált, mint aki megkergült, és Zsófit szólongatta. Ha lenne  humorérzékem, bizonyára röhögtem volna.
– Csodálatos humorod van.
– Köszönöm. Neked is.
– Komolyan?
– Ja, nem. Csak azt hittem, sértegetjük egymást. Na. Szóval  gondoltam, megvárom, amíg Tibi kifárad. Addig leültem, és elég ér-  dekes megfigyeléseket tettem. A hamu ugyanis mozgásba jött körü-  löttünk. Tibi közelében rezgeti a legjobban. Ez igen figyelemreméltó  volt. Egy idő után feltűnt, hogy valami formává próbál összeállni, de  aztán mindig széthullott.
– Milyen formává? – kérdezte kíváncsian Tekla.
– Egy lánnyá, aki egy fura széken ült – felelte blazírtan Bulcsú.
– Na, ne – szisszent fel Tekla. – Te jó ég, Bulcsú! Tudod, hogy  ez mit jelent?
– Minek nézel engem? Persze hogy tudom. Mondjuk, Tibinek  meg sem próbáltam elmagyarázni.
Bulcsú, ha akarta volna se tudta volna elmagyarázni, Tibi  ugyanis összevissza rohangált, és egyfolytában Zsófit szólongatta.
Egészen addig, amíg teljesen be nem rekedt.

– Tibi! Ha leülnél egy percre, mutatnék neked valami érdeke-  set – használta ki Bulcsú ügyesen azt a pillanatot, amikor Tibinek  annyira elment a hangja, hogy épp nem zsófizott.
– Itt kell lennie valahol! – forgatta Tibi kétségbeesetten a fejét.
– Innen szólt a hangja. Miért nem látok nyomokat a földön?
– Talán azt még te is képes vagy belátni, hogy ha volt is itt  bármi nyom, azt már rég összejárkáltad.
Hogy Bulcsú kikezdhetetlen érvelése győzte meg Tibit vagy  csak egyszerűen elfáradt, nem derült ki. Mindenesetre lehuppant
Bulcsú mellé.
– Mit akartál mutatni? – kérdezte fásultan.
– Hogy hova vitte Zsófit az öreg.
– Hová? Mondd már! – éledt fel Tibi, és megragadta Bulcsút.
– A karom.
– Ja, bocs! – engedte el Tibi. – Szóval?
– Hát nekem sejtelmem sincs.
– Szórakozol velem? – vörösödött el Tibi.
– Te fogod megmutatni – felelte komolyan Bulcsú.
– Én? De hogyan?
– Nem kell mást tenned, csak akard igazán tudni. Olyan erő-  sen, ahogy az előbb Zsófi hangját akartad kibányászni a csökevényes  agyadból. Mit tudom én, mondjuk, csukd be a szemed és képzeld el,  ahogy az öreg cipeli Zsófit magával! Képzeld azt, hogy itt mennek  előtted, te pedig a nyomukban!
Tibi kétkedve bámult Bulcsúra, és kicsit gyanakodva is, de az-  tán engedelmesen becsukta a szemét, és látszott, hogy erősen kon-  centrál. Legalábbis Bulcsú remélte, hogy elég erősen.
– Megvan! – jelentette Tibi.
De Bulcsú már előbb tudta, hogy megvan. Amint meghallotta a  lépteket. És ugyanabban a pillanatban meglátta a nyomokat is.
– Most pedig nyisd ki a szemed! – rendelkezett.
– Úristen. Mik ezek? – kérdezte rémülten Tibi.
– Szerinted?! Lábnyomok.
– Mintha egy láthatatlan ember haladna a homokban – ámul-  dozott Tibi.
A láthatatlan ember azért elég hangosan lépkedett.
– Koncentrálj! És kövessük!

– Hová vezettek a nyomok? – kérdezte izgatottan Tekla.
– Egy romos kilátóig. Ott viszont eltűntek. Hiába koncentrált
Tibi.
– Tehát ez volt a kilövőállomás – vonta le a következtetést Tek-  la.
– Ahogy mondod. Hát, tudod, nem esik jól ilyeneket mondani,  de az öreg egyszerűen zseniális! Felmásztunk a kilátóba, hogy meg-  vizsgáljam a romokat. Tökéletes szerkezet. Még nem értem pontosan  a működését, és azt sem, mi hozta működésbe, de meg fogom fejte-  ni.
Miközben Bulcsú el volt foglalva az időgép szerkezeti analízisé-  vel, Tibi körbe-körbe járt a boglári kilátóban, és egyre azt mondogat-  ta, hogy nem értek semmit, nem értek semmit, nem értek semmit.
– Akkor Zsófi tényleg elment? – állt meg Bulcsú mellett.
– Tibi, fogd már fel, hogy ez itt egy időgép! – magyarázta ide-  gesen Bulcsú. – Csak tudnám, honnan vett alapanyagokat hozzá az
öreg, mikor életnek sehol semmi nyoma.
– Hát azt az épületet is felépítették valahogy – jegyezte meg
Tibi bambán bámulva a távolba.
– Milyen épületet?
Tibi kinyújtotta a kezét és megmutatta. Mintha valami pira-  misszerűség emelkedett volna a láthatár szélén. Bulcsú érdeklődése  egyből a különös építmény felé fordult.
– Mi a fene lehet az? Meg kell néznünk közelebbről.
Bulcsú fürgén elindult lefelé a kilátó romos lépcsőin. Tibi jócs-  kán lemaradva, tétova léptekkel követte.
– Igyekezz, Tibi! – türelmetlenkedett Bulcsú.
– Megyek már.
– Még szerencse, hogy ketten vagyunk. Így csak rád kell folyton  várni.
– Sosem kell rám várni! – tiltakozott sértődötten Tibi, és meg-  gyorsította a lépteit.
És mentek. Szótlanul és sokáig. De megérte. Legalábbis Bulcsú  szerint. Mert elég érdekes dologra bukkantak. Az épület, amikor el-  indultak felé, még piramis alakú volt, de ahogy közel kerültek hozzá,  inkább csillagot formázott.
– Ezt újonnan húzták fel – állapította meg Bulcsú.

– Honnan veszed?
– Onnan veszem, hogy az egészet ebből az itteni masszából épí-  tették.
– A hamuból? – kérdezte kétkedve Tibi.
– Abból bizony. Azért változtatja az alakját – felelte elégedet-  ten Bulcsú.
Tibi tétován felnézett erre a titokzatos, alakváltó épületre,  amelynek a homlokzatán cirkalmasan tekergő, bizarr módon élőnek  tűnő betűkkel ez a szó állt: KÁOSZ.
– Bulcsú, nekem nagyon rossz érzésem van – bámulta a felira-  tot Tibi. – Inkább forduljunk vissza.
Sose volt benne a tudományos érdeklődésnek még a szikrája  sem. Sajnos.
– A frászt! Bemegyünk! – közölte ellentmondást nem tűrően
Bulcsú, és lenyomta a kilincset. Az ajtó megnyikordult, ők meg be-  léptek az épületbe.
– Úristen! – nyögött fel a borzalomtól Tibi, és lecövekelt a kü-  szöbnél.
Bulcsú beljebb lépett, de nem sokkal. Először érezte úgy életé-  ben, hogy a tudományos érdeklődést nem mindig érdemes kielégíte-  ni.
– Mi a franc ez? – kérdezte súgva Tibi, és megragadta Bulcsú  karját. Bulcsú kivételesen elfelejtett tiltakozni. Kimeredt szemmel  bámulta a falakat. A földtől a kupola csúcsáig zsúfolásig tele volt áb-  rákkal, melyek kiszámított, szinte kínzó lassúsággal mozogtak. És  mind ugyanazt ábrázolták. A halált. Futó állatokat, akik megder-  medtek mozgás közben. Aztán lassan szétfoszlottak, elenyésztek, le-  bomlott a húsuk, a csontjuk szétmállott. És embereket, akik úgy por-  ladtak el, mint akiket szétrágott a szú, mint akiket felfaltak a porfér-  gek. Annyira visszataszító volt az egész, hogy Bulcsú majdnem el-  hányta magát. Ki volt borulva. Soha életében nem történt még ilyen  vele. És nagyon remélte, hogy többet nem is fog.
– Menjünk! – rángatta szorongó arccal Tibi.
– Azt hiszem, ez egy templom – állapította meg Bulcsú remegő  hangon.
– Ne már! Inkább a Halálcsillag.
– A Káosz Temploma – mondta révülten Bulcsú. – Egy háború  utáni vallás undorító, rohadt temploma.
– Akkor még inkább húzzunk innen! – idegeskedett Tibi. De

elkéstek.
Mert abban a pillanatban feltárult az ajtó, és a templom padló-  ján megmozdult a hamu. Először csak furcsa gyűrűket vetett, aztán  lassan kialakult belőle egy hatalmas kígyó. Körbe-körbe kúszott, né-  ha felemelte a fejét, sziszegett, és a nyelvét öltögette. Mintha védel-  mezné azt a valamit, amit a gyűrűi között tartott.
Tibi és Bulcsú a félhomályban nem tudták kivenni, mi lehet az,  de aztán, a nyitott ajtón át beszűrődő fényben felismerték. Egy ha-  talmas láda volt, ragyogó drágakövekkel kirakott kígyóval a fedelén.
Egy sötét sarokban lapultak, és remélték, hogy észrevétlenek  maradnak. Mozdulni se mertek. Alig vettek levegőt.
Aztán valami különös kántálás hangzott fel, majd egy pillanat-  tal később hosszú, tömött sorokban aranymaszkos alakok vonultak  be a templomba. Bulcsú nem volt benne biztos, hogy humanoidok-e  egyáltalán, mert tükörsimára volt borotválva a fejük, és bő lebernyeg  fedte a testüket. Amint meglátták a kígyót, egyenként leborultak  előtte.
A sötét sarokban, ahol a fiúk lapítottak, hirtelen világosság tá-  madt. Bulcsú idegesen forgatta a fejét, nem értette, mi világít, de az-  tán rájött, hogy ő maga. Az idegességtől, szokás szerint, csillogni  kezdett.
– Hagyd abba! – szólt rá dühösen Tibi, de ettől Bulcsú csak  még jobban csillogott. És fogalma sem volt róla, hogyan olthatná ki  magát. Le is buktak volna, ha Tibinek nem jut eszébe egy drasztikus  megoldás, amit habozás nélkül, könyörtelenül kivitelezett.
Az egész szertartás nem tartott tovább tíz percnél, de Bulcsú-  nak legalább tíz órának tűnt. A maszkosok néhányszor körültáncol-  ták a kígyót, majd ünnepélyesen kinyitották a ládát, mindenki kivett  belőle egy marék hamut, és a fejére szórta. A hamu kavarogni kez-  dett a levegőben, és mire kitisztult a kép, mindenki nyomtalanul el-  tűnt.
– És nem vettek észre titeket? – csodálkozott Tekla.
– Nem.
– Bulcsú, ezt most nem hiszem el!
– Mert nyilván hazudok – felelte sértődötten Bulcsú.
– Valamit mindenesetre elhallgatsz. Szerinted nem tudom,  hogy az időutazás óta, ha valami emberi érzelem lesz úrrá rajtad,

csillogni kezdesz? Vagy tévedek?
– Előfordul – ismerte el kelletlenül Bulcsú, majd gyorsan té-  mát váltott. – De te még nem is meséltél. Mizújs 2013-ban?
De Teklát nem lehetett egy ilyen olcsó trükkel leszerelni.
– Hogyhogy nem szúrtak ki a maszkosok egy szikrázó kölyköt a  díszpáholyban? – kérdezte élesen. – Mi? Erre válaszolj, te hazudós!
– Nos, az úgy volt, hogy Tibor… ööö… szóval – kezdett ötölni-  hatolni Bulcsú.
– Igen?
– Hát, fogta magát, és rám feküdt, hogy ne lássanak meg! –  hadarta Bulcsú, hogy minél hamarabb túlessen a kínos közlésen.
Teklából kirobbant a nevetés, és alig tudta abbahagyni.
– Akkor neked ma tényleg nehéz napod lehetett, Bulcsú!
– Marhára vicces vagy!
– És épségben hazaértetek? – nyerte vissza a komolyságát Tek-  la.
– Amire kijutottunk, én már egészen megnyugodtam. Tibi ke-  vésbé.
– Mi volt Tibivel?
– Ment, mint a gép. Alig lehetett vele lépést tartani. Ő, mond-  juk, nem csillogott, de egyre vörösödött a feje.
Tibi úgy vágott át a benzinkút előterén, mint egy dúvad. És  olyan arccal, ami nem sok jóval kecsegtetett.
Bujdosóné és a Felemásszemű nem voltak otthon, de Rozsó  rémülten ugrott fel a vaskályha mellől, és elállta az öreg szobájába  vezető ajtót.
– Most nem lehet zavarni. Végre elaludt.
Tibi válaszra se méltatta, és úgy tette odább az öregasszonyt,  mint egy krumpliszsákot. Aztán berontott az öreghez, és rázni kezd-  te.
– Nem! Nem szabad! Hagyd őt! Nem tehet semmiről! – kö-  nyörgött Tibinek Rozsó, de a fiú nem hallgatott rá, csak torkasza-  kadtából kiabált.
– Keljen fel! Válaszoljon! Mi történik itt? Mi ez a por vagy ha-  mu? Mi ez a templom?
– Uram irgalmazz… Láttátok?! – sápadt el Rozsó, és lerogyott  egy székre.

– Tibi! Hagyd békén az öreget! – próbálta csillapítani Bulcsú  is, de Tibi nem hagyta magát.
– Nincs semmi baja! Csak nem akar beszélni! Szólaljon már  meg! Ki maga?
És akkor, végre-valahára, megszólalt az öreg. Először azóta,  hogy összeégetten hazatántorgott.
– Te mit gondolsz? – kérdezte halkan.
– Nem tudom. Mi történik itt? Hol van Zsófi?
– Zsófi jó helyen van. Él. Meggyógyult. Segítettem neki – felel-  te szinte barátságosan az öreg. – Ő volt a legértékesebb mindannyi-  unk közül. Nem hagyhattam veszni.
Az öreg szavai szemmel láthatóan megnyugtatták Tibit. Le-  huppant mellé a matracra, és jóval csendesebben beszélt hozzá.
– Láttunk egy templomot. Álarcosokat, akik valami kígyót  imádtak. Egy kígyót, aki a hamuból formálódott. Mi ez?
– Hogy mi? – Az öreg halkan felnevetett. – A végkövetkeztetés,  fiam. Minden dolog végső értelme.

[6] Szerencsétlen csütörtök
Ez a bizonyos csütörtök igazán szerencsétlen nap volt. Három-  szorosan is az. Szerencsétlen volt 1791-ben, 2012-ben, és 2058-ban  is. És ha az embernek (vagy a daleknak) féreglyuktelefonja van, ak-  kor igazán semmi szükség rá, hogy a múltat, a jelent és a jövendőt  pont a szerencsétlenség kösse össze.
Úgy kezdődött, hogy délelőtt tizenegy óra tájban váratlanul  megérkezett Szegedre Hanna néni és Edina.
Pusztai professzor és Ervin már kora reggel óta kint voltak az
építkezésen, és ellenőrizték a munkálatokat. Egy fontos szállítmányt  vártak, de a svájci kamion helyett egy hófehér limuzin hajtott be a
„Szuperlézer! Idegeneknek tilos a bemenet!” táblát semmibe véve az
építkezési területre.
Pusztai professzor kelletlenül félbehagyta a munkát, és lesietett  az álomautó utasainak üdvözlésére.
– Hanna néni! Edina! Nem is számítottunk ilyen gyors viszont-  látásra!
– Váratlan meglepetést akartunk szerezni! – nyávogta Edina.
– A meglepetés szó eleve magában foglalja a váratlanságot –  jegyezte meg oktató szándékkal Ervin, de Edina most nem volt vevő  a leckére. Különben is, Hanna néni vitte a prímet.
– Kibéreltem ezt a kis limuzint, és leugrottunk hozzátok – csi-  cseregte. – A sofőrt valahol útközben elvesztettük.
– Hogyan lehet egy sofőrt útközben elveszteni? – hökkent meg
Pusztai professzor.
– Pest határában átvettem a kormányt, drágám – magyarázta  derűsen Hanna néni. – Egy férfi a volánnál, pláne egy szőke férfi…!
Pusztai professzor nem szólt semmit, Hanna néni viszont ér-  deklődve nézelődni kezdett.
– Akarják Hanna néniék megnézni az építkezést? – kérdezte

udvariasan Pusztai professzor.
– Micsoda kérdés! Azért jöttünk! – rikkantotta Hanna néni.
Ervin némán hozta a védősisakokat. Az egyiket Edinának nyúj-  totta.
– Ez mi? – kérdezte a lány undorral.
– Védősisak.
– Csak nem gondolod, hogy felteszem? – háborgott Edina.
Ervin nem értette.
– Miért nem?
Edina úgy nézett rá, mint egy szellemi fogyatékosra.
– Pinkben vagyok. Ez a vacak meg piros!
Ervin megállta, hogy válaszoljon, és ezért roppant büszke volt  magára.
De a védősisakkal szembeni averzió a családban genetikus le-  hetett, mert Hanna néni se volt hajlandó feltenni a fejére.
– Ez nem védőizé, drágám, hanem egy toalettgyilkos! – magya-  rázta a professzornak. – Egyenesen a fodrásztól jövök, láthatod.
Ervin és Pusztai prof látták. Nem is lehetett volna nem látni,  ugyanis Hanna néni fején méretes hajtorony éktelenkedett.
– Ondoláltattam, és kértem egy kis tupírt is – avatta be Hanna  néni a hallgatóságot a részletekbe. – Bár azt mondta a fodrász, hogy  az már nem divat! Még hogy nem! Majd pont hagyom lelapítani.
– Védősisak nélkül nem lehet az építkezés területére lépni –
érvelt Pusztai professzor. – Ez az előírás. Veszélyes.
– Ki fizeti ezt az építkezést? – kérdezte Hanna néni, és rögtön  meg is válaszolta a saját kérdését. – Én. És a saját pénzemért úgy  csapatom agyon magam, ahogy akarom, nem igaz?!
Erre nem volt mit felelni. Nekiindultak hát védősisak nélkül.
Ervin egész úton erősen fohászkodott a gravitációhoz, de hiába, mert  a hölgyek fedetlen fejére sajnos nem esett semmi. Hanna néni egy-  folytában elégedetlenkedett, miközben tűsarkaikon végigtipegtek az
építkezésen. Ervin excicája meg csak adta alá a lovat. Mire a körút  végére értek, Ervin rájött, hogy van egy vonzó paramétere is 2058-  nak. A macskafélék kihalása.
– Úgy nézem, drágám, hogy ez a szuperizé soha nem fog elké-  szülni – huppant le Hanna néni Pusztai irodájában egy székre.
– Legalábbis Hanna néni életében nem – jegyezte meg rossz-  májúan Edina.
– Ki itt az építésvezető? Kőműves Kelemen?

– Mi mindent elkövetünk – kezdett bele Pusztai prof a magya-  rázatba, de Hanna néni közbevágott.
– Hogy lehet az, csillagom, hogy a minden ilyen kevés?
– Ez relatív – jegyezte meg az igazság kedvéért Ervin.
– Viszont a mááni, amit beleöltem, abszolút egy vagyon – vá-  gott vissza derűsen Hanna néni.
– Tessék még egy kis türelemmel lenni, Hanna néni…
– A türelmet nem nekem találták ki, csillagom! – csóválta meg  a hajtornyát Hanna néni, és felállt. – Gyere, Edikém, ha már eddig  eljöttünk, átugrunk Genfbe is egy füst alatt, hátha azok a svájciak  nem ennyire… hogy is mondtad, kis bogaram… – fordult Ervinhez –,  relatívak a pénzemért.
A bogárnak aposztrofált Ervin megrándult az undortól, Edina  viszont lelkesen felpattant.
– Király ötlet, Hanna néni! – mondta kajánul. – Már előbb kel-  lett volna!
De nem indultak el azonnal, mert Pusztai professzor meghívta
őket ebédre. No, nem a Béke Tanszékre, hanem a Halásztanyába,  mert Hanna néni imádta a harcsapaprikást túrós csuszával.
És ebéd közben Teklának támadt egy remek ötlete. Amit utóbb  nem mindenki talált annyira remeknek.
A Halásztanyán elfogyasztott négyfogásos ebéddel szemben
Bulcsúéknak egyetlen fogással kellett beérniük, és az is valami híg,  levesnek a legjobb indulattal sem nevezhető lötty volt, amiben kis  zöld és barna darabkák úszkáltak. Bulcsúnak esze ágában sem volt  elemezni, hogy mik lehetnek, csak lapátolta magába gondolkodás  nélkül az ételt. Gyorsan kiürült a tányér, és szokás szerint éhen ma-  radt.
Épp azon töprengett, hogy olyan létformát kellett volna válasz-  tania, ami kevésbé energiafüggő, mint a jelenlegi, amikor berezgett a  féreglyukteló. Bulcsú felvette és a füléhez tartotta, ami könnyelmű-  ségnek bizonyult, mert a dobhártyája majdnem megrepedt.
– Én vagyok, kis drágám! – üvöltött bele egy ismeretlen női  hang a telefonba.
– Milyen drágám? – háborodott fel Bulcsú. – Ez valami boly-  góközi interferencia vagy egy átlagos féreglyukteló-betyárkodás?!
A vonal túlsó végéről kisebb dulakodás hallatszott, aztán men-

tegetőzve beleszólt Tekla.
– Bocs! Hanna néni időnek előtte megkaparintotta a telefont.
– Megkaparintottaaaa?! – Bulcsú nem akart hinni a fülének, és  nem csak a dobhártyáját ért iménti inzultus miatt. – Magasabb in-  telligenciám terméke nem landolhat egy félnótás öreglánynál!
– Ha magasabb intelligenciáddal nem akarsz örökre a jövőben  ragadni, akkor féreglyukvégre kapod a Felemásszeműt, de tüstént!
Bulcsú egy pillanatig gondolkodott, de aztán, magasabb intelli-  genciájának hála, belátta, hogy Teklának igaza van.
Odalépett a Felemásszeműhöz, aki az asztalra könyökölve  bambán bámult maga elé, miközben egy használt gyufaszálat rág-  csált.
– Imre, telefonja van.
– Nem vagyok vicces kedvemben – morogta a Felemásszemű  anélkül, hogy felnézett volna.
– Nem értem, mi ebben a vicc. A menyasszonya akar magával  beszélni.
– Pláne.
– Mi van már megint? – kérdezte ingerülten Bujdosóné a kály-  ha mellől.
– Hanna néni finanszírozná a tudományos mentőexpedíciót,  de az Imre nem akar vele beszélni – tájékoztatta Bulcsú tárgyilago-  san Búnét.
– Asszem, szeret itt lenni – jegyezte meg Tibi.
– Nem akar?! – hördült fel Bujdosóné. Egy lendülettel a Fele-  másszeműnél termett, és megrázta.
– Na! Eressz el! – próbált szabadulni a vasmarokból Imre.
– Van eszemben! – dörögte vészjóslóan a dementor. – Legyél  vele kedves, különben megnyúzlak! Sőt, még valami sokkal rosszabb  is történhet veled.
Bulcsúnak esze ágában sem volt elképzelni ezt a sokkal rosz-  szabbat, de a férfi mégis habozott.
– Imrém! Imrém! – hallatszott Hanna néni kiáltozása a  féreglyuktelóból.
Ám nevezett Imre makacsul összeszorította a száját, és nem vá-  laszolt. Erre Búné teljes erőből megcsavarta a karját.
– Aúúú.. ez fáj! – jajdult fel a Felemásszemű.
– Mi fáj, én Rómeóm? – jajdult fel Hanna néni is Szegeden.
– A hiányod fáj – sziszegte halkan Bujdosóné.