– De mi van, ha nem is te vagy a kiválasztott, hanem Zsófi –  hűtötte le a kedélyeket Tekla. – És te csak miatta kerültél képbe?
Hanna elképedt.
– Ezt komolyan gondolod?
– Nem tudom. Az a helyzet, hogy iszonyúan aggódom Bulcsúék  miatt. Egyre jobban…
És ekkor, mintha valami égi jel lenne, megcsörrent Tekla tele-  fonja.
– Na? – kérdezte Hanna reménykedve.
– Á, csak Szabi hív.
– Beszélj vele! Én addig elmegyek járőrözni – mondta Hanna,
és kilépett.
Tekla sóhajtott egyet, aztán felvette a mobilját:
– Na szia…
– Figyu, Tekla, nem akartok meghívni engem karácsonyra? –  kérdezte köszönés helyett Szabi.
– Mi van?!
– Tudom, hogy anyád bénán főz, de tökmindegy, nem fogok  rinyálni a házi koszt minősége miatt, és ajándékot se kell nekem  venni… csak ha nagyon akarsz – darálta Szabika.
– Szabi, te jól vagy?! De most komolyan!
Mert ez még Szabikától is sok volt.
– Hívjatok meg, könyörgök!
– És a szüleid? Mit szólnának hozzá? – próbálkozott Tekla.
– Hát épp ez az… hogy a nagy büdös semmit! – kiabált Szabi.
– MI VAN?! – kérdezte Tekla, immár másodszor ez alatt a rö-  vid beszélgetés alatt.
És akkor végre Szabika elmondta, hogy mi van. Hogy az előbb  beállított hozzájuk Hanna anyja. Ő gyanútlanul ajtót nyitott, Niki  néni meg orvul meghívta magukhoz karácsonyra, mondván, hogy  szeretné, ha Szabi is ott lenne, amikor Hanna hazajön, mert hatal-  mas buli lesz. Ő, Szabi természetesen ezerrel szabadkozott, hogy az
ősök úgysem engedik el, részint mert iszonyú szigorúak, részint mert  a karácsony olyan veszettül családi izé, de aztán kijött az előszobába  az anyja, és mézesmázos volt Niki nénivel. És már hogyne engednék  el Szaszikát, nagyon is, méghozzá örömmel. Szabi ettől az orbitális
árulástól szabályosan megnémult, Niki néni meg boldogan távozott  azzal a felkiáltással, hogy minden csodálatos lesz.
– De nem csodálatos, hanem hótciki lesz! – nyögte a telefonba

Szabi. – Hótciki és tök gáz! Na, akkor mehetek hozzátok?
– Szegedre?!
– Akárhová! Az Endorra. Mindegy! Csak ne kelljen ott lennem,  amikor…
– …amikor Hanna anyja rájön, hogy a kicsi lánya mégsem jön  haza karácsonyra – folytatta Szabika mondatát Tekla.
– Na, vágod! – fújt egyet Szabi megkönnyebbülten.
– Ebből tényleg nagy kiborulás lesz – ismerte el Tekla.
– Amiből én kimaradnék. Na? Megoldás?
Teklának gőze sem volt a megoldásról.
– Jó, kitalálok valamit – mondta végül.
– De mit?! – makacskodott Szabi.
– Ha tudnám, akkor már kitaláltam volna.
Hanna Bercivel és Schrödingerrel járőrözött a színház sötét fo-  lyosóin, amikor megcsörrent a féreglyukteló. Ahogy kihalászta a  zsebéből, két világítóan zöld szempár szegeződött kíváncsian a ké-  szülékre.
– Biztos anyád érdeklődik utánad – mondta Hanna a két lábon  kepesztő macskának, aztán felvette. – Na, mit akart Szabi? – szólt  bele vidáman.
Először nem jött válasz a kérdésére, a vonal recsegett, aztán  nagyon távolról hallatszott egy ismerős hang.
– Halló, halló… valaki!
– Bulcsú! Végre! – kiáltott fel olyan hangosan Hanna, hogy a  hős macskák összerezzentek.
– Hanna! Na, te legalább még megvagy – szögezte le Bulcsú.
– Persze hogy megvagyok!
– Hisz, mint tudjuk, az anyag nem vész el, csak átalakul…
Csak Bulcsú nem, aki egy másodperc alatt is képes az agyára  menni az embernek.
– És ti jól vagytok? Tibi is? Nem esett bajotok? Annyira aggód-  tunk értetek!
– Feleslegesen. Az aggodalom csak tovább rontja a humanoid  elme amúgy is szánalmas teljesítményét. Csak azért nem jelentkez-  tünk, mert eltűnt a telefon.
– Hogyhogy eltűnt? – értetlenkedett Hanna.
– Ahogy mondom. Ismeretlenek voltak előttünk tartózkodási

helyének koordinátái.
– Ezt nem hiszem el! – pattogott Hanna. – Elvesztettétek?
– Eltulajdonították.
– Kitalálom, ki volt.
– Nem találod ki. Még én se találtam ki.
Hanna nagyot sóhajtott, és elszámolt ötig.
– Akkor elmondod?
– Éjjel iszonyú vihar volt, nem bírtunk rendesen aludni, és ké-  sőn keltünk. Az öregasszony alapból is halál idegesítő, de most ext-  rán durva volt. Folyton kántált és állandóan az ablakhoz futkosott.
Úgy felhúzott, hogy sajnos megint szikrázni kezdett a képem.
Már tíz óra is elmúlt, de az alacsonyan járó téli nap alig sütött  be a benzinkút poros ablakán. Ebben a sejtelmes félhomályban re-  mekül érvényesült Bulcsú idegességtől szikrázó képe. Akár egy nap-  pali telihold az alacsony égen.
De mindenki mélyen a tányérja fölé hajolt, ezért Tibi vette ész-  re először a szikrázást, mert ő ült Bulcsú mellett.
– Figyu, nem akarsz kimenni? – kérdezte vigyorogva. – A ben-  zinkúton nyílt láng használata tilos!
– Tibor, reggelizzél! – szólt rá szigorúan Bujdosóné.
A Felemásszemű viszont felröhögött.
– Ezt a fonnyadt füvet legfeljebb egy ló vagy egy marha nevez-  né reggelinek.
– Ha férfi lennél, vadászni járnál, és húst ennénk. Nekem sem  kellene legelnem – vágott vissza Bujdosóné, majd, hogy Tibit és a
Felemásszeműt imigyen lerendezte, Rozsó néni felé fordult lanka-  datlan osztályfőnöki figyelme. – Mi a baj, Rozsó? Miért nem ül le?
Rozsó néni elfordult az ablaktól, pár lépést tett Búné felé, és  közben azt mormolta:
– Eltűnt… eltűnt… és ez rossz… nagyon rossz… ez már a rontás.
– Miféle rontás? – érdeklődött Bujdosóné.
A rontás természetéről azonban ez alkalommal nem tudtak  meg közelebbit, mert mielőtt Rozsó néni válaszolhatott volna, nyílt  az ajtó, és betántorgott az öreg professzor. Minden szempár rá sze-  geződött. Mi tagadás, siralmas állapotban volt.
– Tisztára hullajelölt – súgta Tibinek Bulcsú.
Az öreg tényleg halottsápadt volt, a jobb oldaláról cafatokban

lógott a kabát, teljesen szabadon hagyva a karját. Nem is karnak lát-  szott, hanem egy jókora darab vörös húsnak, ami rendesen  henteskampókról szokott csüngeni, nem emberi vállakról. Olyan  borzalmasan nézett ki, hogy még a tudományos érdeklődéssel meg-  vert Bulcsúnak is el kellett kapnia róla a pillantását.
Nem úgy a Felemásszemű, aki alaposan szemügyre vette a sé-  rült testrészt.
– Szavamra, mint a ropogósra sült malacpecsenye! – állapítot-  ta meg.
– Imre, eszem! – csattant fel Bujdosóné, aztán az öreghez for-  dult. – Mi történt a karjával?
– Belecsapott a villám – mondta halkan az öreg.
– Ezért nem kell kint császkálni a viharban, tudós úr! Ezt még  egy magamfajta tapló is tudja – mondta önelégülten a Felemássze-  mű.
Bujdosónéból azonban kivételesen előbújt a jobbik énje.
– Üljön le! – mondta az öregnek. – Segítek levenni a kabátját.
– Kár vesződni azzal az égett ronggyal, ami maradt belőle! –  szellemeskedett a Felemásszemű.
Bujdosóné közelebbről is szemrevételezte a sérülést, de a sze-  me se rebbent.
– Tényleg nagyon csúnyán megsérült. Nem fáj? – kérdezte in-  kább kíváncsian, mint részvéttel.
– Nem nagyon érzem – motyogta az öreg.
– Akkor talán vessen rá egy pillantást! – javasolta Imre.
Az öreg lassan elfordította a fejét, és rábámult a sérült karjára.
A látványtól az összes vér kifutott az arcából, és szó nélkül eldőlt,  mint egy krumpliszsák.
A Felemásszemű cinikusan vigyorgott.
Rozsó néni letérdelt az ájult öreghez, hosszan tapogatta, aztán  azt mondta:
– Segítsenek bevinni az ágyra!
Öten nagy nehezen megemelték, és cipelték befele.
– Egy túlélt atomháborúhoz és két évtized éhezéshez képest  elég nehéz – nyögdécselt a Felemásszemű.
– Az ilyenre mondják, Imre, hogy fajsúlyos ember.
Ekkor valami kiesett az öreg zsebéből, és nagyot koppant a kö-  vön. A Felemásszemű fürgén felkapta.
– Nocsak! – mondta gúnyosan. – Ennek titokban mobilja van?

Miközben örökké a tudás ellen prédikál?!
– Hé, ez az enyém! – kapta ki a kezéből a féreglyuktelefont
Bulcsú.
– Hogy került a mobilod az öreghez? – kérdezte Bujdosóné.
– Na, hogy? – kérdezett vissza vigyorogva Imre. – Hát hogy  szokott egy tárgy egyik embertől a másikhoz kerülni? Természetesen  lopás útján…
– Dehogy – szólt közbe gyorsan Bulcsú. – Tibi elhagyta vala-  hol, ő meg biztos megtalálta…
– Leszállnál rólam?! – morgott idegesen Tibi.
– Ez csak porhintés – súgta oda halkan Bulcsú, de Tibi nem ér-  tette.
– Itt nem kell hinteni a port! Mert mozog az magától is.
– Jaj, ez a Tibi! – kuncogott a telefonba Hanna. De Bulcsú nem  nevetett vele, hanem komolyan mondta tovább a magáét.
– Amikor nagy nehezen bevittük az öreget, akkor kiderült,  hogy… – itt egy pillanatra mégis elhallgatott, aztán kicsit más han-  gon folytatta. – Kapaszkodj meg, Hanna! Kapaszkodsz?
– Aha. Mi derült ki? – kérdezte Hanna blazírtan.
– De ne kezdj itt nekem sírni meg hisztizni! Megígéred?
– Meg.
– Zsófi eltűnt – jelentette be ünnepélyesen Bulcsú, és várt. De  hiába, nem történt semmi. – Na? Semmi bömbölés? – kérdezte vé-  gül kissé csalódottan.
– Zsófi itt van – felelte Hanna halkan.
– Micsoda?! Zsófi ott van?! Veled?! – kiáltott fel Bulcsú, aztán  dulakodás zaja hallatszott, és Bulcsú kiabálása: – Tibi, maradj már!
De Tibi nem maradt, hanem kitépte Bulcsú kezéből a telefont
és beleordított.
– Zsófi! Zsófi megvan?!
– Igen.
– És jól van? – kérdezte Tibi izgatottan.
– Nagyon is. Meggyógyult.
– Meggyógyult!!! – üvöltött Tibi. – Király vagy, Bulcsú! – és  ezzel a rémült dalekre vetette magát, átölelte és összecsókolta.
– Tibor, ne tapizz, és főleg ne nyalj össze! – tiltakozott kétség-  beesetten Bulcsú. – A saját testnedveimmel se vagyok kibékülve, hát

még a máséval!
De Tibor nem hallgatott oda, olyan földöntúlian boldog volt.
– És ott van veled? – kérdezte irtó lelkesen Hannát. – Tudnád  adni egy picit?
– Nem.
– Miért?
– Zsófi majdnem megölt minket – felelte Hanna egyszerűen.
– Micsodaaaa?! – üvöltött bele egyszerre Tibi és Bulcsú a tele-  fonba.
– Zsófi majdnem megölt minket. És azt hiszem, még mindig  meg akar…

[3] Karácsony Mozarttal
Szabi a fürdőszobatükör előtt állt, és ötödször ellenőrizte csil-  logó taréját, amivel ma este le akarta nyűgözni Edinát. Csak ez tar-  totta benne a lelket, különben már rég megbuggyant volna. Egy órá-  ja nyálasabbnál nyálasabb karácsonyi dalokat kellett hallgatnia tel-  jes hangerővel, valamint a konyhából beszűrődő, roppant elmés tár-  salgást edénycsörömpöléssel és fakanálkopogással aláfestve.
– Tudtam, annyira tudtam! – jajveszékelt a szomszéd öregasz-  szony.
– Mi a baj, Jolikám? – fuvolázott Niki néni.
– Csomós lett a borleves! Kezdhetem elölről!
– Dehogy csomós! – tiltakozott cuppogva Csaba bácsi. – Isteni!
– Nem csomós?! Akkor ez micsoda?
– Szegfűszeg – jelentette ki némi habozás után Csaba bácsi.
– Mondtam, hogy robotgéppel kéne…
– Még hogy robotgéppel, Nikiként! – nyögött fel Joli néni. – Az  kiöli belőle a lelket! Kézzel kell azt keverni, szépen, türelemmel. – És  ezzel nyilván átpasszolta a fakanalat Csaba bának, mert ő meg azt  kérdezte:
– Mit csináljak vele?
– Hát mit? Keverni, amíg jó habos nem lesz! Míg el nem tűn-  nek a csomók!
– Egyébként ez nem szegfűszeg, hanem csillagánizs – jegyezte  meg jó nagy spéttel Niki néni.
– Melyik?! – kérdezte Joli néni, de ekkor szerencsére csenget-  tek.
– Tessék, már itt is vannak! És még sehogy se állunk! – sopán-  kodott Niki néni, és kikiabált a konyhából. – Szabolcs kedves, ki-  nyitnád?
De felesleges volt kiabálnia, mert Szabolcs kedves már épp for-

dította el a kulcsot a zárban.
Géza bácsi állt az ajtóban egy rózsacsokorral. Épp egy jókora  selyempapír-galacsint próbált eltüntetni a télikabátja zsebében,  mérsékelt sikerrel.
– Kívánok, tan’bá! – vigyorgott rá Szabi.
– Jól van, nem én vagyok az első – lépett be megkönnyebbül-  ten az előszobába Géza bá.
– Nem hát. Az mi?
– Virág – válaszolta lakonikusan Géza bá, mert hozzá volt  szokva a hülye kérdésekhez.
– Azt vágom, de a csomag.
– Ja, az! Ajándék. Hannának.
– Aha – bólogatott jelentőségteljesen Szabi, és közben merőn  bámult az osztályfőnökére. Géza bá zavarba is jött.
– Most mi van?
– Semmi, csak… A tanár úr elhiszi, hogy… – kezdett bele Szabi,  de aztán nem tudta, hogyan is folytassa.
– Hogy mi?
– Hogy Hanna ma tényleg…
– Hát igen – vakarta Géza bá a fejét. – Én is alig merem elhin-  ni, de az édesanyja nagyon határozottan állítja, hogy…
De nem derült ki, mit állít határozottan Niki néni, mert ekkor  bátortalanul kopogtattak, és megérkezett a Rogyák.
Szabi kezdte magát úgy érezni, mintha a Sigrayban lenne. Már  csak Búné hiányzott. Bár nélküle is pazarnak ígérkezett az este.
Bujdosóné valószínűleg nem érezte meg, hogy Szabi rá gondol.
Nagyon el volt foglalva. Épp egy tettlegességet próbált megakadá-  lyozni, amelyre a benzinkút rendeltetésszerű használata idején rak-  tárként szolgáló, ablaktalan helyiségében került sor.
Tibi ugyanis egy óvatlan pillanatban beosont a matracon heve-  rő öreghez, és miután nem kapott választ a kérdéseire, szokás sze-  rint alaposan kifordult magából.
Bujdosóné arra lépett be, hogy Tibi teljes erőből rángatja az
öreget.
– Hol van Zsófi?! Mit csinált vele?! – ordította.
– Nyugalom, Tibor!
– Nem nyugszom meg! – kiabált Tibi, de azért elengedte az

öreget.
– Ha nem tűnt volna fel, nincs abban az állapotban, hogy vála-  szolhasson – érvelt Bujdosóné, és az ajtó felé kormányozta Tibit.
– Csak úgy csinál, tetteti magát! Átver mindenkit! Elrabolta
Zsófit! – háborgott Tibi.
– Nem elrabolta, hanem visszaküldte. És ha jól értettem, köz-  ben meg is gyógyította! Úgyhogy akár még hálás is lehetnél neki!
Ebben Búnénak kivételesen igaza volt, és ez kissé lecsillapította
Tibit. Elképzelte Zsófit, ahogy a saját lábán lépked, akármerre is jár,
és ez melegséggel töltötte el.
– Visszaküldte azt a lányt, de nélkülünk! – jegyezte meg  csukladozva a Felemásszemű, aki meghallotta Búné utolsó szavait. –
Ez itt a göcs, drága Edit!
– Mit iszol már megint? – kérdezte megvetően Búné. Felemás-  szemű félig az asztalra könyökölve ült, és pityókosan, fél szemmel  belesandított az ütött-kopott bádogbögrébe, amiből szolidan vedelt.
– Valami erjesztett gyümölcs – adta meg a kért felvilágosítást.
– Az okostojás kotyvasztotta!
– Röpködnek körülötted a muslicák, Imre, undorító!
Tényleg undorító volt, ezért Tibi az asztal túlsó végén ült le. A
Felemásszemű felé fordult, és két csuklás közt azt mondta neki:
– Hagyd békén a vén csirkefogót! Még szükségünk lesz rá, ha  vissza akarunk jutni.
– Így van, Tibor! Ha egy kicsit jobban lesz az öreg, Imre bátyád  majd kiszed belőle mindent.
– Már alig várom – röhögcsélt részegen Felemásszemű.
Ekkor nyílt az ajtó, és Bulcsú rontott be lelkesen egy vödörrel a  kezében.
– Megvan!
– Mi van meg? – kérdezte nyűgösen a Felemásszemű.
– A végtelen energiaforrás! – vágta rá Bulcsú, és ezzel odatar-  totta a vödröt Imre elé.
– Nekem inkább egy vödör nyálnak tűnik – húzta el a száját a
Felemásszemű.
– Mert az is!
– Bulcsú fiam! – szólt rá feddően Búné, de a dalek nem hagyta  magát.
– Egy vödör Szabi-nyál! Pedig már alig volt belőle! Na hogy  csináltam?!

– Na hogy? – kérdezte kelletlenül a Felemásszemű.
– Tenyésztettem! – magyarázta büszkén Bulcsú. – Néztem,  ahogy az öregasszony variál a kefirgombával, és akkor beugrott: be  kell oltani Szabi nyálát egy kis gombacsírával!
– A részletektől megkímélhetsz – mondta fanyarul Búné, de az  indirekt pedagógia ezúttal nem jött be.
– Gombaspórákkal fogunk tenyészteni Szabi-nyálat! – ismétel-  gette Bulcsú elragadtatottan. – Bármeddig tudjuk használni a  féreglyuktelót! Zseni vagyok!
– Bármeddig tudjuk használni, ha az Imre azt is meg nem issza
– morogta Tibi.
– Azt mondod, hogy az Imre attól…?! – hitetlenkedett Bulcsú,
és Tibire meredt.
Közben a hátuk mögött nyílt az ajtó, és Rozsó néni jött be a hi-  degről valami kaszvadt növényt vonszolva maga után.
– Mit akar ezzel a fonnyadt cserjével? – kérdezte gúnyosan
Bujdosóné.
– Hát mit? Karácsony van, nem? – mormolta Rozsó néni.
Szavait döbbent csönd követte.
– Karácsony van – visszhangozta Tibi, és elszorult a szíve.
– Hát akkor boldog karácsonyt, everybody! – emelte fel bá-  dogbögréjét részeg vigyorral a Felemásszemű, és csuklott egyet.
Edina sajnos egyáltalán nem örült Szabinak, szemben Hanna  nénivel, aki viszont hívatlanul érkezett.
– Nézd már, a kis borzaska! Nem is mondtad, hogy itt lesz,
Edikém!
– Én sem tudtam – felelte undokul Edina.
– Ervint is meghívtam, de ő sajnos már Szegeden van – szólt  közbe Niki néni.
– Minél messzebb, annál jobb – morogta Szabi.
Közben Hanna néni benyomult a nappaliba, körülnézett, és  szokás szerint azonnal dőlni kezdett belőle a szó.
– De szép itt nálatok, micsoda borlevesillat, a máriapócsi nagy-  anyám főzött ilyet anno a boldogult békeidőkben, és a fátok is gyö-  nyörű, Nordmann, ugye, hol vettétek?
Zavart csend támadt, amit aztán Edina tört meg kissé szégyen-  kezve.

– Ő a nénikém, Sydney-ből. Elnézést.
Mint utóbb kiderült, amikor Hanna néni megtudta, hogy Edina  hivatalos egy vendégségbe, nem lehetett levakarni. Viszont legalább  jó sok ajándékot hozott, amit Szabi buzgón segített Edinának letenni  a fa alá.
– Nem kell segíteni! – mondta utálatosan Edina.
– Most miért, Cica?
– Ne tapizzál!
– Nem is tapizlak! Még! – vigyorgott Szabi, de Edina szokás  szerint nem volt vevő a humorára.
Ezalatt Hanna néni az egyik tojáslikőrt tüntette el a másik  után, és közben lelkesedett.
– Szép a fátok, mondtam már? És a díszek! Nagyon eredetiek.
– Organikus mind. Én csináltam mind a saját kezemmel –  büszkélkedett Niki néni.
– Kézzel, úgy is kell! Régen mi is mindig kézzel… Emlékszem,  csuhébabát példának okáért. Tudod, mi az a csuhébaba, Edikém?
– Lövésem sincs – felelte unottan Edina.
– Na! Hát mit tudnak ezek a mai fiatalok?! – csóválta a fejét
Hanna néni, miközben betörölt egy nagy tányér borlevest. – Majd  beíratlak valami hagyományőrzőbe. Nálunk otthon, a Turulban az
Aranka csinál ilyesmit, van csuhébaba-készítés, nemezelés, minden.
– Nemezelés, ne már! – szisszent fel Edina. – Múltkor neme-  zeltünk a suliban, és kiszáradt a kezem a szappantól vagy a disznó-  zsírtól. Konkrétan undorító!
De Hanna néni csak mondta a magáét tojáslikőrtől csillogó  szemmel.
– Ja, meg népdalkor is van az Arankánál! – és már énekelt is. –
„Csordapásztorok midőn Betlehembe’, csordát őriznek éjjel a mező-  be’…”
Hanna néni boldog danolászása mindenkinek az idegeire ment.
Még Szabi viselte a legjobban, mert ő inkább azon darázott, hogy  ezek itt nagyban várják haza Hannát, és ebből nem lesz semmi. Illet-  ve botrány, na, az lesz.
Közben Rogyák Mária szó nélkül eltűnt. Szabi kicsit irigyelte.
– A tanárnő hol van? – tette fel egy idő után a kérdést Niki né-  ni.
– A mosdóban – felelte Géza bá, aki ezek szerint Rogyák min-  den lépését figyelte.

– Fél órája?! – szaladt fel Niki néni hangja.
– Niki! – szólt rá halkan, csitítóan Csaba bácsi.
– Szeretném, ha együtt lennénk, amikor Hanna hazaér! – felel-  te idegesen Niki néni.
– Szólok neki – ugrott fel készségesen Géza bá. A fotelrugó  megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Mit is mondott Hanna, mikor jön? – kérdezte Joli néni.
– Nem mondott konkrét időpontot – ismerte el Niki néni.
– Hát akkor… lehet, hogy ehetnénk is akár…
Niki néni megvető pillantást vetett Csaba bácsira.
– Nem tudom, nekem egy falat nem menne le a torkomon!
– Nekem sem – csatlakozott hozzá gyorsan Szabi.
– De te egyél, ha akarsz!
– Nem, nem! – visszakozott megszégyenülten Csaba bácsi.
Géza bának szerencsére nem kellett rátörnie a fürdőszobaajtót
Rogyákra, mert a tanárnő végül magától előkerült. Szabi egyszerűen  nem ismert rá. Mi történt Rogyákkal? Aztán rájött: a tanárnő ki van  festve! Még soha nem látta sminkben! Döbbenet! A Rogyák tisztára
úgy nézett ki, mint egy nő! De ez a felfedezés nemcsak Szabit rendí-  tette meg, hanem Géza bát is. Szemmel láthatóan teljesen kész volt,  csak őt tudta nézni. Rogyák meg csak kellette magát. Szabi fel volt  háborodva, hogy viselkednek a felnőttek.
– Géza, lenne kedves átnyújtani a szalvétát? – rebegtette fris-  sen festett szempilláit Rogyák.
– Ó, hogyne, készséggel! – mozdult Géza bá, és kétszer is elej-  tette a szóban forgó szalvétát.
– És mondjad, Marikám, mit tanítasz nekik? – érdeklődött
Hanna néni.
– Magyar nyelvet és irodalmat.
– Jaj, de szép az!
– Meg ének-zenét.
– És hogy áll az Edike magyarból?
– Edina… nagyon igyekvő – nyögte ki nagy kínban Rogyák. – A  helyesírással azért akadnak még gondok.
– Majd megtanulja! Helyesen írni én sem tudok, és nézd meg,  mi lett belőlem! – trillázott Hanna néni.
Aztán elfogyott a tojáslikőr, és Hanna néni felkerekedett Edi-  nával, mentek a következő buliba. A távozásukat furcsa mód nem  megkönnyebbülés, hanem nyomasztó csend követte. Senki sem tud-

ta, hogy mit mondjon, még Szabi sem. Joli néni is csodálatosképpen  megkukult.
Szabi látta, hogy Niki néni mindjárt elbőgi magát. Iszonyú ciki  volt. A legszívesebben elsüllyedt volna.
Akkora csend támadt, hogy a falióra ketyegése fülsértően han-  gosnak tetszett.
– Édes istenem, jöhetne már! – fakadt ki Niki néni.
– Mindjárt jön… nyugodj meg!
De Niki néni nem tudott megnyugodni. Küzdött a könnyeivel.
– Azt mondta, hogy karácsony előtt itt lesz!
– Itt lesz, itt lesz, biztos, hogy itt lesz! – simogatta meg vigasz-  talóan Csaba bácsi.
– Csaba, én… én nem tudom, hogy mi lesz velem, ha… – kezdte  remegő hangon Niki néni.
– Minden rendben lesz, nyugodj meg, légy szíves! – próbált  biztatóan mosolyogni Csaba bácsi, de nem nagyon sikerült neki.
Szabi meg sajnos biztosan tudta, hogy semmi sem lesz rendben.
Aztán megcsörrent a telefon. Niki néni összerezzent.
– Jaj, ne! Ki lehet ez ilyenkor?!
– Felveszem! – ajánlkozott Csaba bácsi.
– Nem, majd én! Halló! – szólt bele idegesen a készülékbe. De  senki nem válaszolt. Csak valami távoli zúgás. – Halló!
És akkor meghallotta Hanna hangját.
– Szia, anya!
Niki néni arcából kifutott a vér.
– Kicsikém!!! Kicsikém!!! – kiáltotta elfúló hangon.
De addigra már Csaba bácsi is odaugrott a telefonhoz.
– Hanna az?! Add ide, hadd beszéljek vele!
– Apa is ott van?
– Apa is, apa is itt van! – felelte Niki néni nevetve, de közben  folytak az arcán a könnyek. – Itt van mindenki!
– Mit mond? – kérdezte izgatottan toporogva Csaba bácsi.
– Te hol vagy?! Nagyon várunk!
– Még mindig itt vagyok, anya! Tudod… – felelte Hanna.
– És mikor jössz?
– Kihangosítom! – találta fel magát Csaba bácsi, és így is tett.
Hanna hangja betöltötte a szobát. Szabinak meg kellett kapaszkod-  nia a székében.
– Hát még van egy kis dolgom itt… De nemsokára indulunk!

Megérkezett a felmentő sereg, mindenki jól van.
– Miféle felmentő sereg? – értetlenkedett Niki néni.
– Hát Zsófiék.
Géza bá nem bírta tovább.
– Tibi is veled van?! Meg Bulcsú is?
Hanna egy pillanatra zavarba jött, de igazán csak egy pillanat-  ra.
– Ööö… nem. Ők még Bujdosónéval vannak. Jó estét, Géza bá!
– Én is itt vagyok, Hanna! Rogyák Mária, szervusz! – mondta  elcsukló hangon Rogyák.
– Csókolom, tanárnő!
– Mit tudsz róluk, jól vannak? – kérdezte mohón Géza bá.
– Persze, tegnap beszéltem velük telefonon
– Nem robbantak fel?! Nem sérült meg senki?!
– Dehogy robbantak! – nevetett Hanna. – Csak nagyot szólt az  időgép.
A kövek is nagyot szóltak, amik legördültek Géza bá szívéről.
– Az időgép?
Szabi elérkezettnek látta az időt, hogy közbeszóljon.
– Majd mindent elmagyarázok, tan’ bá! – mondta atyáskodó-  an.
– Te is ott vagy, Szabi? – örült meg Hanna.
– Naná! Csá, Hanna!
– Hanna, biztos, hogy jól vagy?! – kérdezte aggodalmasan
Csaba bácsi.
– Biztos, apu, hidd el, minden rendben! Mindannyian jól va-  gyunk. Adjátok át Vali néninek is, jó? És anyu!
– Igen, kicsim!
– Légyszi hívd fel Zsófi anyukáját, és mondd meg, hogy Zsófi  meggyógyult.
– MICSODA?! – hápogott Niki néni.
– Meggyógyult. Megint tud járni, futni, táncolni.
– Édes jó istenem! Ez… ez… – kiáltott fel boldogan Niki néni.
És ekkor felcsendült egy csodálatos dallam, és a zongora hang-  ja betöltötte a szobát. Csodaszép volt, még Joli nénit is elbűvölte.
– Ez mi? – kérdezte Csaba bácsi.
– Karácsonyi meglepetés – kuncogott Hanna. – Megkértem
Wolfit, hogy játsszon nektek valamit.
– Most Mozart zongorázik… nekünk?! – dadogta Csaba bácsi.

– Nekem ez egy kicsit sok – fújt egy nagyot Géza bácsi.
– Üljön le, Géza, nehogy elájuljon itt nekem! – fogta meg a kar-  ját Rogyák, és odahúzta maga mellé a kanapéra.
– Csókoltatjuk Mozartot! – lelkesedett Niki néni.
– Átadom.
– Mi volt abban a tojáslikőrben, Joli néni? Hallucinogén? –  kérdezte Géza bá.
– Az pont nincs benne, de ha érdekli, elmondom a receptjét.
Aztán a zene elhallgatott.
– Itt vagy, Hanna? – kérdezte Niki néni.
– Persze, anya, itt vagyok!
– Elég rosszul hallunk…
– Hát igen… egy kicsit messze vagyok.
– És mikor jössz?
– Kempelen még bütyköli egy kicsit az időgépet, de aztán nem-  sokára indulunk haza – mondta Hanna vidáman.
– De mikor, kicsikém?!
Hanna válaszát egy kicsit hosszabb szünet előzte meg.
– Nemsokára, anya. Nemsokára – felelte, és most először  mintha egy kis szorongás lett volna a hangjában.
Éjfél előtt pár perccel aztán megcsörrent Tekla mobilja. Szabi  volt.
– Hogy csináltad, elmondod?
– Tök egyszerű volt. Felhívtam Hannát féreglyuktelón, aztán
összekötöttem a mobillal, és beraktam egy Mozart cédét.
– Ez tényleg nem bonyi – állapította meg Szabi.
– De azért neked nem jutott eszedbe.
– Hát nem. Nagy vagy, Tekla!
– Tudom.

[4] Por és hamu
Hanna átkozta magát, amiért nem volt a zsebében egy akármi-  lyen ócska golyóstoll, amikor annak idején Selmecen landolt. Eltö-  kélte, hogy golyóstoll nélkül nem indul el többé a lehető legrövidebb  időutazásra sem. Már másodszor hegyezte meg a lúdtollat, ami pont  olyan tompa maradt, mint volt, ami nem csoda, mert csak az ujjából  faragott le. És még csak négy sor volt meg a levélből. De azt legalább  vérrel írta, vagyis részben, mert a tinta elkeveredett az ujjából szi-  várgó vérrel.
Hanna Schikaneder íróasztalánál ült, és átfutotta, amit eddig  nagy nehezen az igazgatótól elcsent papírra vetett.
Kedves Zsófi!
Karácsony másnapja van. Sándorék nem engedik, hogy meg-  keresselek, szerintük túl veszélyes lenne. Pedig beszélnünk kell.
Akármi történt veled a jövőben vagy az utazás alatt, akármilyen  szörnyűség, te akkor sem vagy gyilkos. Nem akarhatsz megölni  senkit.
Itt tartott, amikor egy kés repült át suhogva a levegőn, majd  egy pendüléssel beleállt az asztallapba, egy centire a könyökétől.
Hanna megperdült.
Charlotte állt az ajtóban. Diadalmasan, csípőre tett kézzel.
– Charlotte, megőrültél? – kérdezte szemrehányóan Hanna. –
A hülye késed majdnem beleállt a kezembe!
– Mit tanítottam a reflexekről?

– Most nincs kedvem gyakorolni. Levelet írok – felelte kedvet-  lenül Hanna, és gondosan kihúzta a kést az asztallapból. Remélte,  hogy nem marad túlzottan feltűnő nyoma a becsapódásnak, mert  akkor majd Schikaneder is az életére tör.
– Drágám, e vészterhes időkben a gyakorlás nem kedv kérdése.
Az életed múlhat rajta – jelentette ki magabiztosan Charlotte.
– Nem is én vagyok a célpont, hanem Kempelen – vágott vissza
Hanna.
– Ezt nem tudhatjuk biztosan.
– De én biztosan tudom! Zsófi a legjobb barátnőm! Nem fog  megölni!
– Azért én a helyedben nem kockáztatnék – vette fel az asztal-  ról a kését Charlotte, és gondosan visszadugta az övébe. – Az embe-  rek változnak.
– De nem ekkorát!
– Honnan tudod? Honnan tudod, milyenek az emberek? Hon-  nan tudsz bármit a világról? – kérdezte komolyan Charlotte.
Hanna eltöprengett.
– Jó, egy csomó mindent nem tudok, de Zsófit ismerem. Őt  ismerem a világon a legjobban!
– Biztos?
– Persze hogy biztos, hagyjál már békén! – Hanna most már  dühös volt. De Charlotte nem hagyta abba.
– Te mindent elmondtál neki, ez eddig rendben. De vajon ő is  mindent elmondott neked? Vagy csak csendben végighallgatott, ki-  ismerte a gyenge pontjaidat, hogy később könnyedén hátba támad-  hasson? Egyszer már elárult, nem emlékszel?
Hanna nagyon is emlékezett a bécsi kirándulásra, de rosszul
érintette, hogy Charlotte előhozakodott ezzel.
– Az nem úgy volt… az nem ilyen volt – tiltakozott hevesen.
– Hanem?
– Csak aggódott értem.
– Ja, az más – bólogatott gúnyosan Charlotte. – Minden bi-  zonnyal most is színtiszta baráti aggodalomból hergeli ellenünk a  csőcseléket.
– Te miről beszélsz? Milyen csőcselék? – bámult rá Hanna.
– Te is láttad a fáklyás idiótákat, nem? Azt mondják, napról  napra többen lesznek.
– A bolond Prédikátor emberei?

– Azok. És most már a kis barátnőd is velük van – tette hozzá  szúrósan Charlotte. – Tegnap megzavarták az éjféli misét a
Stephansdomban.
– Hogyhogy megzavarták? Mit csináltak?
A templomban mindenki a Stille Nachtot énekelte, áhítatosan,  kórusban, összekulcsolt kézzel, pillantásukat az oltárra szegezve,  amikor hirtelen kivágódott a templomkapu. A huzattól a gyertyák  megrebbentek, és jó néhány kialudt. A nyitott kapun döngő léptek-  kel betódult vagy két tucat ember, élükön a Prédikátorral. Egészen  az oltárig nyomultak. Ott aztán a Prédikátor szembefordult az ének-  lő gyülekezettel, és elkiáltotta magát.
– Csendet! Csend legyen!
– De testvéreim, a szentmise… – mondta szelíden Ferenc atya,
ám a Prédikátor nem méltatta figyelemre a közbeszólását.
– Mondom, csend!
A hívők döbbenten néztek egymásra, aztán lassan elhallgattak.
– Örömhírt hoztam, mondá az angyal Máriának, midőn  megjövendölé Krisztus születését – kiáltotta a Prédikátor. – Ekképp  mondom hát most néktek, bűnösök, örömhírt hoztam! Mert szenve-  déseitek véget érnek immár, az új reménység leszállott közénk!
– Testvérem, a szentmise még tart. Kérlek benneteket, Krisztus  urunk nevében – lépett előre Ferenc atya, de a Prédikátor túlkiabál-  ta a szavait.
– Krisztus urunk pirulna, ha látná ezt a bálványimádást,  amellyel születése napját ünneplitek! A betlehemetek csupa arany és  drága porcelán, miközben odakint milliók éheznek és fáznak!
– Testvéreim, kérlek, távozzatok békével…
– Emlékezzetek! – mennydörögte a Prédikátor. – E bűnös,  aranyba és bársonyba öltözött világot hamarosan felemészti a tűz!
Mert megérkezett hozzánk a jel, megérkezett a várva várt csoda!
Emlékezzetek majd erre a karácsony estére, emlékezzetek rá úgy,  hogy ezen az éjjelen kezdődött a végső csata!
– És aztán? – kérdezte szorongva Hanna.
– Kimentek a térre és felgyújtották a betlehemet. Azt mondják,  egy vékony, fiatal leány állt a Prédikátor jobbján.

– Az bárki lehetett – vetette ellene Hanna.
– Persze. Bárki, aki az égből szállt alá.
Hanna a lelke mélyén tudta, hogy Charlotte-nak igaza van, de  nehezére esett elismerni. Még önmaga előtt is.
– És a tűzben megsérült valaki? – kérdezte aggodalmasan.
– Csak a fabábuk, de azok teljesen elégtek. A háromkirályokból
állítólag nem maradt más, csak pár szem gyöngy meg némi hamu.
Hanna látta maga előtt a pusztítást, és elszorult a szíve.
– Azért ez nagyon durva…
– Valami azt súgja, legközelebb még durvább lesz – bólintott  komoran Charlotte. – Szóval öltözz fel, és hozd a kardod, öt perc  múlva vívólecke az udvaron.
– Előbb még befejezem ezt a levelet.
– Csak sietve.
Amint Charlotte után becsukódott az ajtó, Hanna visszafordult  az asztalhoz, és a lúdtollal küszködve tovább írta a levelet.
Zsófi, találkoznunk kell! Mondj egy időpontot és egy helyet,  ahol beszélhetünk. Bármit is tettél vagy teszel, én nem félek tőled,  mert tudom, hogy még mindig a régi Zsófi vagy…
Tegnap karácsony volt és Tekla elintézte, hogy beszélhessek
Anyáékkal féregtelón. Azt mondtam nekik, hogy megérkeztél és jól  vagy. Hogy meggyógyultál. Anya azóta már biztos felhívta a szüle-  idet. Zsófi, kérlek, gondolj legalább rájuk! Gondolj anyukádra, aki  tuti halálra aggódja magát, de biztos boldog is, hogy újra jársz.
Vagy gondolj Tibire, aki ott ragadt a jövőben a sivatag közepén, és  mégis az volt az első kérdése, amikor beszéltünk, hogy te hogy  vagy. Ők egész biztos nem egy gyilkos terminátor Zsófit várnak  vissza. Mert visszavárnak, ez egész biztos. És én hiszek benne, hogy  még találkozunk velük, hogy hazamehetünk, és minden olyan lesz,  mint régen… hogy lesz még olyan karácsony, amikor az lesz a leg-  nagyobb bajunk, hogy fehér iPadet kérjünk vagy feketét…
– Mi az az iPad? – kérdezte Sanyika Hanna háta mögül.
Hanna majdnem frászt kapott, mert nem hallotta a gyereket  besettenkedni. Egy jó nagy pacát is ejtett miatta a levélen.
– Sanyika, kibiceljél máshol! – szólt rá mérgesen.

– Jól van, na, csak a striga kisasszony mondta, hogy mondjam  meg, iparkodjál.
– Jó, iparkodom, csak még ezt lepecsételem.
Hanna gyorsan aláírta a levelet, nem mintha kétség merülhe-  tett volna fel Zsófiban a szerző személye felől, noha a lúdtollal való  küzdelem kissé megváltoztatta a kézírását. Aztán összehajtotta a pa-  pírt és lepecsételte.
Sanyika olyan odaadó érdeklődéssel szemlélte a műveletet,  mintha még sose látott volna levelet összehajtani és lepecsételni.
– És kinek lesz az episztola? Csak nem az égből szállt angyal-  nak?
– Nem angyal, arra mérget vehetsz – hűtötte le Sanyikát Han-  na.
– Elvigyem neki?
Hannának egyelőre halvány fogalma sem volt róla, hogyan fog-  ja eljuttatni a levelet Zsófinak, mégse vette fontolóra Sanyika ajánla-  tát.
– Túl veszélyes. Felismer.
– És akkor mi van? – vonogatta a vállát Sanyika. – Leharapja a  fülemet?
– Nem tudom.
– És ha nem mutatkozom előtte? – unszolta Sanyika. – Csak  ott hagyom a levélkét, aztán meg kilesem, hogy fáj-e neki, amikor  olvassa. Na, Hanna, hadd vigyem én! Még sose láttam angyalt!
– Nem fogsz békén hagyni, amíg igent nem mondok, ugye? –  mosolyodott el Hanna, mert Sanyikánál senki se tudott mókásabban  hízelegni.
– Nem hát.
– Jó, legyen, de ha bajod esik, a saját kezemmel nyúzlak meg!
– Igenis, értettem, Nagymester-kisasszony! – vágta össze a bo-  káját boldogan Sanyika. – Sietek vissza!
Hanna aggódva nézett utána.
Ezen a karácsonyon nemcsak a Stephansdomban éneklő hí-  vőkbe fojtották bele erőszakos módon a Stille Nachtot, hanem a  benzinkút előterében danolászó Felemásszeműbe is.
Igaz, Imre kora reggel óta szinte megállás nélkül a
„Csehendehes éhéjt”-t vonyította, mire dél körül végül Bujdosóné