nyájára azért emlékszik?
Hanna némán meredt az öregre.
– Ajjaj… Ezek szerint a tehénfejést is újra kell tanulnia… Na,  vegyük át elölről az egészet! – mondta Sándor bá, és szépen lassan  szótagolva magyarázni kezdett. – Sándor vagyok. Sándor. De maga  csak úgy szokott szólítani: „Drága, egyetlen Sándor bácsi, életem  megmentője, tetszik kérni egy kis snapszot?”
– Ne röhögtesse ki magát! – mondta nyűgösen Hanna, és sajgó  homlokához nyúlt.
– Jól van, na, egy próbálkozást igazán megért – húzta fel az or-  rát a gyámapa, majd gügyögve folytatta. – Akkor csak az esett ki a  buksiból, hogy hogyan kerültünk ide?
– Sándor, nem vagyok hülye, ne beszéljen így velem!
De az öreget nem lehetett ilyen könnyen félrevezetni.
– Neeem, persze hogy nem. Csak picit koppant a buksi, és most  csikorognak a fogaskerekek odabenn – paskolta meg bátorítón sze-  gény amnéziás kislány térdét, és szép tagoltan folytatta. – Szóval az
úgy volt, hogy miután alkatrészenként összelopkodtuk és újra meg-  csináltuk az időgépet, megkezdtem a játszmát. Már csak néhány lé-  pésre voltam a mattól, mikor az a bakegér Benedict felbukkant, és
újra feleségül akarta venni magát. Ezért aztán szembeszállt a fél fa-  luval, miközben egy papírkarddal hadonászott. Már épp behúztuk  volna a mattot, mikor Benedictnek is behúztak egyet, ami még nem  lett volna baj, ha nem pont a sakktáblánkra zuhan. Aztán…
Hanna felkapta a fejét, és izgatottan körbenézett. Sándor bácsi  elakadt az elbeszélésben, aggódva nézte védencét.
– Jól van, Hanna?
A lány riadt tekintettel bámult az öregre.
– Hannácska, ne nézzen ilyen értelmetlenül, mert megijeszt!
Gondol most egyáltalán valamire?
– Hol van Schrödinger?! Tekla meg fog ölni! Az indulásnál még  az ölemben volt!
– A rossebbe! Hagyja, hogy itt strapáljam magam, közben meg  mindenre emlékszik?!
Hanna óvatosan felállt. Most már szinte egyáltalán nem szé-  dült, csak a homlokán éktelenkedő púp tanúskodott a fémglóbusszal  való indokolatlan találkozásról. Az időgép néhány méterre tőlük, az  oldalára billenve hevert a porban. A földgömb félig leszakadt róla, de  a sakkasztal egyébként sértetlennek látszott.

– Menjünk, keressük meg! – mondta Hanna, és találomra el-  indult egy irányba.
– Várjon, ezt nem hagyhatjuk itt! – szólt utána Sándor.
Hanna visszafordult.
– Hát mit csinálunk vele?
– Ó, hát azt bízza csak ide! Betakarjuk snájdig kis ágakkal, az-  tán ha meglesz a benzinkút, majd Tibikével szépen visszajövünk ér-  te.
– Tök jó ötlet.
– Ugye?
– Csak kár, hogy egy darab fa nincs a környéken.
Sándor körülnézett. Meg kellett állapítania, hogy a lánynak ez-
úttal igaza volt. Nemhogy fa, de még egy nyomorult bokor vagy cser-  je sem volt sehol. Ameddig a szem ellát, nyomasztó, szürke por te-  metett be mindent.
– Na, jó… – Sándor bá lehajolt az oldalára billent sakkasztal  mellé, és elkezdte összeszedegetni a szétszóródott bábukat. – Jöjjön,  segítsen!
Hanna letérdelt mellé, és tapogatni kezdett a porban. Rövid  időn belül együtt volt az egész sakk-készlet. A lány magához vette a  fehéreket, míg Sándor bácsi zsebre vágta az összes koponyafejűt. Így  csak együtt tudnak visszamenni majd az időben, ha már itt végeztek.
Ha. És amennyiben.
– Most már mehetünk? – kérdezte a lány.
Az öreg azonban még kiszerelte a sakkasztalból a körzőt is.
– Indítószerkezet nélkül egész biztos senki nem tudja elkötni  az alkotmányt – magyarázta.
Aztán elindultak, hogy átkutassák a környéket.
– Schrödingerü! Cicíííc! – hívta a macskát Hanna magas, csi-  lingelő hangon.
– Cicíííííc – recsegte pár oktávval mélyebben Sándor bá.
De a macska nem jött. Ugyanis fontos dolga akadt. Egy domb  tetején állt, és motollaként pörgő lábakkal kaparta a port.
– Ott van! – kiáltott fel megkönnyebbülten Hanna, és rohant a  cicához. – Jaj, te csavargó, hát miért kolbászolsz el folyton?
Megpróbálta felemelni a macskát, de Schödinger dühösen fújt  egyet, és odakapott a lány kezéhez. Hanna felszisszent, és elengedte  a macskát.
– Áúúú! Normális vagy? Megkarmoltál!

Schrödinger semmivel sem törődve megszállottan kapart to-  vább.
– Hja, kérem, mindig mondom én, hogy nem szabad bízni a  macskákban! – ért oda kifulladva Sándor bácsi. – Olyanok, mint a  nők!
– Ez egy kandúr!
– Honnan tudja?
– A nevéből. De nézze, milyen furcsán viselkedik! Kapar és  szaglászik, mint egy kutya.
– Kapar, kérem, mert toaletten volt – bólintott az öreg. – Nem  kell megzavarni, ezek érzékeny pillanatok.
De Schrödinger egész máshogy kapart. Nem úgy, mintha elás-  na, sokkal inkább mintha ki akarna ásni valamit a porból. És akkor
Hanna meglátta, mit. Felsikoltott.
– Sándor! Egy kéz! Egy kéz áll ki a homokból!
– A szentségit! Segítsen, Hannácska!
Megragadták a kilógó kezet, és együttes erővel kezdték húzni.
Nem kellett sokáig erőlködniük, a por laza volt, szinte egyből enge-  dett. Ám akkora lendülettel húzták meg a testet, hogy az teljes súlyá-  val Hannára zuhant.
– Szedje már le rólam! – kiabált Hanna.
Sándor bácsi lehengerítette Hannáról az élettelen testet. Egy  magas, vékony férfi feküdt előttük, az arcát vastag porréteg borítot-  ta. Schrödinger a férfi mellkasára ugrott, és nyalni kezdte az orrát.
– Sicc innen! – zavarta volna Sándor bácsi, de a macska nem  törődött vele, buzgón tisztogatta tovább a férfi arcát, akinek szép  lassan kivehetővé váltak a vonásai.
– Benedict! – kiáltott Hanna, és a fiúhoz ugrott.
– Ó, a nyavalya törné ki, ez meg hogy került ide?! – morgott az
öreg.
– Benedict!!! – a lány gyengéd pofonokkal ébresztgette a fiút.
De Benedict meg se moccant, rongybabaként hevert a porban.
– Nyilván épp akkor esett a sakkasztalra, amikor indultunk, és  magával ragadta az időgép… – morfondírozott tovább Sándor bá.
– Segítsen már! – kiáltott kétségbeesve a lány.
Rátámaszkodott Benedict mellkasára, és a szívét kezdte pum-  pálni. Schrödinger pedig végre tovább folytathatta az arc tisztogatá-  sát.
– Na, vigyázzon! – az öreg is letérdelt Hanna mellé.

– Én pumpálom a mellkasát… – lihegte a lány. – Maga meg lé-  legeztesse mesterségesen!
– Még csak az hiányzik! A romantikát magukra bízom – mond-  ta az öreg, és két hatalmas pofont kevert le Benedictnek.
– Mit csinál?! – kiáltott felháborodva Hanna.
A macska méltatlankodva nyávogott, mivel a tasliból neki is ju-  tott. Benedict köhögött egyet. Aztán még egyet. Minden egyes köhö-  gésnél apró porfelhő szállt ki a száján.
– Benedict! – sikoltott boldogan a lány, és a nyakába borult.
A fiú azonban lerázta magáról, és talpra ugrott.
– Igen, tudom, színpadra, már itt is vagyok, nem aludtam el! –  hadarta, és káprázó szemmel körülnézett a holdbéli tájon. – Mi ez?
Új díszlet?
– Hát… elég új – bólintott Sándor.
Hanna szóhoz sem jutott, megbűvölve nézte a halottnak hitt
Benedictet.
– Hol tartunk? Papageno volt már? – kérdezte a hőstenor, és  skálázni kezdett: – Lálálálálálá…
Ám a hangszálaira tapadt portól olyan hangok jöttek ki a tor-  kán, mintha egy leszakadt kipufogójú vecsési kisbusz ütközött volna  egy japánkakasokat szállító macedón kamionnal.
– Jobb volt, míg ájult volt… – jegyezte meg az öreg. – Leüs-  sem?
De erre nem volt szükség, mert Benedict félpercnyi rikoltozás  után szerencsére magától elájult.
Hanna és Sándor bá eredetileg azt beszélték meg, hogy az idő-  géppel odamennek a benzinkúthoz, mielőtt az öreg felvinné Zsófit a  gömbkilátóhoz, és elindítaná vissza a tizennyolcadik századi Bécsbe.
Ez ideális időpontnak tűnt, hiszen ekkor még nagyjából minden  rendben volt, együtt volt a csapat, Bulcsú, Tibi és a többiek, ekkor  még nem üldözték őket drónok, és nem gyújtották fel a benzinkutat.
Ha a jövőnek ezen a pontján landolnak, akkor még meg tudják aka-  dályozni az összes későbbi szörnyűséget. Legfőképpen azt, hogy Zsó-  fit visszaküldjék a múltba. Most már csak meg kellett találni Fonyó-  dot, és azon belül is a benzinkutat.
Sándor elindult, hogy körülnézzen a környéken, Hanna pedig
Benedictet ápolta. Szerencsére az öregnél volt egy laposüvegnyi

snapsz, úgyhogy komoly esély volt a mihamarabbi felépülésre. Han-  na félóránként öntött egy kortyot a fiú szájába, aki öntudatlanul le-  nyelte. Minden egyes korty után egy kicsivel nyugodtabban lélegzett.
Hanna az ölében tartotta a fiú fejét, és finom mozdulatokkal simo-  gatta vörös fürtjeit. Schrödinger sem mozdult el Benedict mellől, fél-  tékenyen leste Hanna minden mozdulatát.
Alkonyattájban Sándor bácsi visszaérkezett egy halom száraz  deszkával a hóna alatt. Ezek szerint talált valamilyen települést.
– Találtam bizony, Hannácska, nem is akármilyet! – mondta  büszkén az öreg, miközben ledobta a tűzifát. – Nem fogja elhinni!
– Na, mondja már! – türelmetlenkedett a lány.
– Megvan a FONYÓD tábla!
Hanna arca felderült.
– El se hiszem, hogy végre egyszer jó helyre hozott!
– Ne pirongasson már mindig – méltatlankodott az öreg –,  egyszer meg is dicsérhetne!
– Drága, egyetlen Sándor bácsi, életem megmentője, tetszik  kérni egy kis snapszot? – mosolygott a lány.
– Ez a beszéd! – bólintott az öreg, és elvette a felé nyújtott  snapszosüveget.
Aztán nekiállt tüzet rakni.
– Ezt begyújtom, hogy visszataláljak…
– Miért, hova megy? – kérdezte Hanna.
– Hát hova? Megkeresni a benzinkutat. Nincs vesztegetnivaló  időnk – felelt elszántan az öreg.
– Ne menjek most inkább én? – ajánlkozott a lány, bár az iga-  zat megvallva nem sok kedve volt magára hagyni Benedictet.
– Maga maradjon csak itt a jegyeskéjével! Még a végén ször-  nyethal szegény fiú, ha magához tér, és először engem lát meg.
Sándor bácsi egy kissé kifújta magát, majd elindult vissza az  egykori Fonyód felé. Lassan egészen besötétedett. Hanna néha do-  bott a tűzre, egyébként semmi nem mozdult, a szél se rezzent, a ma-  darak is elhallgattak. De lehet, hogy azok már eddig is hallgattak…
– Vannak itt egyáltalán madarak? – töprengett a lány, és ásí-  tott egyet.
Benedict egyenletesen szuszogott, a macska halkan dorombolt,  a tűz ropogott. Hanna próbált ébren maradni, de egy idő után azt
érezte, hogy leragad a szeme. Átadta magát az álomnak.
Suttogásra ébredt.

– Megmondtam, hogy ne gyere közelebb!
Hanna fülelni kezdett. Koromsötét vette körül őket, a tűz telje-  sen leégett, már csak a parázs pislogott. Az átható éjszakai csendben  még erősebben lehetett hallani a macskadorombolást.
– Miért, miért? Na, szerinted miért? Mert megláthatja Hanna
– suttogta Benedict.
Még veszettebb dorombolás volt a válasz.
– Nem érdekel, hogy alszik! Akkor is… Ezt nem játsszuk el új-  ra…
Hanna halkan felemelte a fejét, a hang irányába nézett. A tá-  bortűz derengő fényében meglátta Benedictet, amint valakinek sut-  togva magyaráz.
– Igen, emlékszem, mikor megtaláltalak a háznál és kiálltak a  bordáid. Azért is etettelek. Olyan szomorú látvány voltál…
Szegénykém, megőrült… – gondolta Hanna.
– Jó, hát persze hogy karcsú voltál mindig is…
Schrödinger nyávogott egy rövidet. Szóval a macskához beszél
– nyugodott meg kicsit a lány.
– Na, ezt most leszel szíves befejezni! Nem állítottam, hogy a  régi szép időkben is kilógtak a bordáid, csak annyit bátorkodtam  megjegyezni, hogy sosem voltál kövér.
Schrödinger újra dorombolni kezdett.
– Hagyd abba! Utálom, hogy folyton vitatkozol! Na, jó, elég!
Benedict megfogta a macskát, és arrébb hajította. Schrödinger  méltatlankodva fújt egyet.
– Nehogy megtámadj! Ki nem állhatom a harcmodorodat!
Pontosan arról ismertelek meg a tanyán is! Így aztán nem harcol  senki rajtad kívül! Ne, Charlotte! Ne!
Hanna nem bírta tovább.
– Benedict!
A fiú zavartan fordult felé.
– Igen?
– Te ki a franccal beszélgetsz?
– Veled. Vagy… már aludtál?
– Pont hogy nem.
– Az már régen rossz – motyogta Benedict.
– Charlotte-ot emlegetted.
– Igen? – a fiú zavartan nevetgélt. – Érdekes. Tudod, néha  szoktam álmomban beszélni…

– Engem akarsz megvezetni? Elég sokáig aludtunk egy öltöző-  ben.
– Igen, igen! Már akartam is mondani, hogy éjszaka veszettül  csikorgatod a fogad…
Ekkor közeledő léptekre lettek figyelmesek. Hanna a hang irá-  nyába fordult. Egy görnyedt, fáradtan vánszorgó alak bontakozott ki  a sötétből.
– Sándor bátyám – kiáltott Benedict –, hát te is itt vagy?!
Az öreg nem válaszolt, csak lerogyott a tűz maradéka mellé, és  egy lécdarabot dobott a parázsra. A száraz fa hamar átizzott és láng-  ra lobbant. Hanna látta az öreg gondterhelt arcát, ami most vénsé-  ges vénnek látszott a szája sarkát felszántó két keserű vonástól.
– Mi a baj? – kérdezte a lány. – Megvan a benzinkút?
– Meg – mondta halkan, rekedten az öreg.
– Akkor? – kérdezte Hanna, és a gyomrát rossz előérzett szorí-  totta össze.
– Megvan, csak… – az öreg megszívta az orrát – …van egy kis  bibi.
– Mi?!
– Hát, hogy… lángokban áll.

[26] Oltani a vulkánt
Hanna talpra ugrott.
– Mi az, hogy „lángokban áll”?! – kiáltotta.
– Mi az, hogy „benzinkút”? – érdeklődött Benedict.
– Mit nem értenek?! – morgott az öreg, és egy újabb darab fát  hajított a tűzre. – Felgyulladt, felrobbant, mit tudom én… De ég,  mint a rossebb.
– De micsoda?! Milyen kút?! – makacskodott Benedict.
– Benzin! Amivel az autókat tankolják – válaszolt Sándor, hogy  véget vessen végre a kérdezősködésnek.
De a hőstenor egyre zavartabban kapkodta a fejét.
– Mit csinálnak a micsodákkal?!
– Benedict, állj már le egy kicsit! – kiáltott rá Hanna, és ismét  az öreghez fordult. – Ez azt jelenti, hogy megint elkéstünk?!
– Mi az, hogy megint?! A múltkor meg épp korábban jöttünk…
– Most tökre nem ez a lényeg…
– Csak pár napot tévedtem! Azért ez nem olyan rossz ennyi  esztendőcske távolából…
Benedict nem adta fel egykönnyen, újra közbekérdezett:
– Valaki mégis elmagyarázná…
– NEM!!! – kiáltott egyszerre Hanna és Sándor bá.
A hőstenor behúzta a nyakát, és elhallgatott.
– Á, nem olyan rossz – folytatta a lány csak épp annyira rossz,  hogy ne legyen semmi értelme idejönnünk!
– Azért ez…
– Lángol a benzinkút! Ez azt jelenti, hogy Zsófit már napokkal  ezelőtt visszaküldte az öreg!
– Talán ha nem zuhan rám az utolsó pillanatban ez a hőbörö-  dött fiatalember – szabadkozott Sándor bá –, illetve ha nem mé-  lyeszti a tarkómba bestiális kis karmait ez a vörös szörnyeteg…

– Ugyan már! Ne is figyelj oda, Charlotte! – simított végig  gyengéden a macska hátán Benedict.
– Ő nem Charlotte, hanem Schrödinger! És elhallgatnál végre  egy percre?!
Hanna kivörösödve állt a fiúval szemben, aki megszeppenten  pislogott vissza rá. Feszült csend telepedett közéjük, csak egy-egy vi-  zesebb fadarab sercegett néha élesen, ahogy a tűz belékapott. Hanna  végtelen keserűséget érzett. Hiába volt minden, későn érkeztek, már  nem tudják megállítani Zsófit. Ráadásul lángol a benzinkút, ami azt  jelenti, hogy az öreg tudóst már elvitték a drónok, Tibiék pedig buj-  kálnak valahol. Hogy fogják így megtalálni egymást? Lehet, hogy  tényleg inkább 2013-ba kellett volna hazamennie, és elfelejteni ezt  az egészet. Ha nem hősködik, most már a karácsonyi halászlét ehet-  né a szüleivel a gyertyafényes, ünnepi asztalnál. Érezte, hogy mind-  járt elbőgi magát. Gyorsan sarkon fordult, és eltűnt a sötétben.
Látni sem akarta Sándort egy ideig. És a hőbörgő Benedicthez  sem volt kedve, aki Charlotte-nak nézi a macskát. Schrödingerről  eszébe jutott Tekla. Megállt, és a szoknyájából előkotorta a  féreglyuktelót. Jó lesz most kiönteni neki a szívét. Egy lánynak, aki-  vel még soha életében nem találkozott. Tárcsázta a római számot. De
Tekla foglalt volt.
– Mással beszél… – bosszankodott Hanna, de aztán eszébe ju-  tott valami: – De kivel beszélhet? Lehet, hogy sikerült felvenni a  kapcsolatot Tibiékkel?
Hanna gyorsan tárcsázta Bulcsút. Ha az a szám is foglalt, akkor  egymással beszélnek.
– Legyen foglalt, legyen foglalt, legyen foglalt! – mantrázta,  miközben várt a kapcsolásra.
De Bulcsú féreglyuktelója ki se csöngött. Totál süket volt, pont
úgy, mint az elmúlt napokban.
Tekla ugyanis mással beszélt.
– Ki vagy? – kapta fel Tekla a féreglyuktelót egyetlen kicsörgés  után.
– Hahó, Teklám, itt jó anyád!
– Anya! – kiáltott megkönnyebbülve a lány. – Úgy eltűntél!
Már miattad is halálra izgulom magam.
– Energiaforrás-probléma. De már elhárítottuk a kis profesz-

szortársammal.
– Már úgy érted, hogy pedál Ervinnel?! Na, ne!
– Fájdalmas elismerni, de van neki esze. Még sokra fogja vinni,  meglátod!
– Ne kezdd már te is! Épp elég nekem Ervin-ügyben Edinát  hallgatni.
– Mi van velem?! – kiáltott a szomszéd szobából Edina.
– Bakker, meghallotta! – suttogta a telefonba Tekla, és izgatot-  tan megigazította a szemüvegét.
– Tudhatnád, kislányom, hogy a saját nevével kapcsolatban  mindenkinek alacsonyabb az ingerküszöbe.
Edina bemasírozott a szobába, a kezében levő portörlő rongyot  egy Aszklépiosz-szoborra hajította, és csípőre tette kézzel megállt.
– Kivel beszélsz?
– Senkivel – válaszolt bénán Tekla, és megpróbálta a háta mö-  gé rejteni a féreglyuktelót.
– Ne nézz hülyének! Hallottam!
– Magamban beszéltem – motyogta Tekla, aki sok mindenben  jó volt ugyan, de hazudozásban nyugodtan leckéket vehetett volna
Edinától.
Semmi esélye nem volt vele szemben.
– Persze! – biggyesztette le gúnyosan a száját a szőke lány. –
Hannával sutyorogtok?
– Lebuktam… – hagyta rá Tekla. – Hagynál akkor minket ki-  csit dumálni?
– Én is akarok – csillant fel Edina szeme –, úgy unatkozom!
– Bizalmas.
– Fú, de jó! – lelkesedett be még jobban Edina. – És hogy hív-  ják?!
– Nem pasiról van szó… Kimennél?!
– Miattatok vagyok itt! Miattatok! – bőgte el magát minden
átmenet nélkül Edina. – Rabszolga vagyok! És még egy nyomorult  tévé sincs!
Levette a porrongyot az orvoslás istenének fejéről, és belefújta  az orrát. Tekla szerette volna sürgősen megoldani a dolgot, mielőtt
újra lemerül az anyja telefonja.
– Edina…
– Ne edinázz! Ha segíteni kell, akkor bezzeg jó vagyok! Írni a  hülye naplót, amíg letörik a körmöm! Szállítani Zsófit és… és… –

hüppögött – …és a Hanna nénit is nekem köszönhetitek! De ti csak  kihasználtok engem!
Teklának lépnie kellett, ha nem akarta, hogy állítólagos iker-  testvére felszirénázza az egész házat.
– Anyámmal beszélek.
Edina egyből abbahagyta a sírást, a szeme elkerekedett.
– Szívatsz?
Tekla kénytelen volt átadni a féreglyuktelót. Visszaszereznie vi-  szont már nem sikerült. Edinának millió és egy kérdése volt, főleg  arra vonatkozólag, hogy Pusztai mikor viszi őket már haza erről a  lepratelepről a huszonegyedik századba, ahol van tévé, internet és  lézeres szőrtelenítés.
– Ez nem olyan egyszerű, Edina… – mondta a professzor asz-  szony. – De van egy tervem.
Tekla megrángatta Edina tunikáját, hogy adja már vissza a  mobilt.
– Van egy terve! – suttogta Edina, de a telót nem adta.
– Ehhez viszont vissza kell jutnotok a sivatagba – folytatta
Pusztai prof –, pontosan oda, ahová megérkeztetek!
– De izgi! – lelkesedett Edina. – Egyszer láttam egy filmet egy  irtó cuki kutyáról, aki sok ezer kilométerről is hazatalált, és senki se
értette, hogyan. Velünk is így lesz?
– Veled biztosan…
Tekla tovább nyaggatta Edinát.
– Legalább tedd úgy, hogy én is halljam!
Edina fintorogva letette a mobilt egy díszpárnára. Mindkét  lány a készülék fölé hajolt.
– És mi a terved, anya?
– Csak annyit mondok, hogy Cloaca Maxima!
A lányok összenéztek.
– Milyen kloáka?! – húzta el a száját Edina. – Az valami marha  nagy állat végbele?
– A Cloaca Maxima a nagy szennyvízcsatorna Róma alatt –  magyarázta Pusztai.
– Szennyvízcsatorna? Pfuj, undorító!
– Pedig azon át kell szöknötök – folytatta a prof.
– Kizárt!
Tekla kivételesen egyetértett az ikertestvérével. De inkább  hallgatott.

– Ide figyelj, Edina! Ne egy szimpla kanálist képzelj el! A
Cloaca Maxima a római kultúra egyik remeke.
– Tökre elegem van a kultúrából!
– Ebben a csatornában kényelmesen közlekedni tud egy szé-  násszekér is…
– Mit keres egy szénásszekér a csatornában?
– Mindegy. Szóval a csatorna három és fél méter széles, és kő-  ből faragott téglákkal van kirakva a fala – magyarázta Pusztai. –
Eredetileg a talajvíz meg a csapadék elvezetésére szolgált.
– És nem eredetileg? – érdeklődött Edina.
– Több helyről van bejárata is, például a Fórum Romanumról.
A gravitáció elvén működik, szóval végig lejt, és beleömlik a Tiberis-  be. Ami meg, ugye, Ostiánál ömlik a tengerbe.
Edinának már zúgott a feje a sok idegen szótól.
– Csak egy csónak vagy tutajféle kell – zárta le a kiselőadását a  professzor asszony.
– De honnan lesz csónakunk vagy tutajunk, elárulnád? – kap-  csolódott be a beszélgetésbe Tekla.
– Ott van Géza bácsi, nem? Egy tornatanár általában technika  szakos is.
– Géza bá gladiátori teendői mellett nem hiszem, hogy tud sza-  kítani időt a hajóépítésre – jegyezte meg Tekla.
– Akkor vegyünk egyet! – javasolta lelkesen Edina.
– Mégis miből? Egy vasunk sincs.
– Hát kérjen a Mária néni valami értékes ékszert ettől a leber-  nyeges majomtól. Tuti, hogy vesz neki, mert nagyon rá van mozdul-  va. Aztán azt majd eladjuk.
De Tekla nem nagyon figyelt oda rá, egészen más kérdés fog-  lalkoztatta.
– Jó, tegyük fel, hogy visszajutunk a hadronhoz. De honnan  szerzünk elég energiát az utazáshoz itt, az ókorban?
Pusztai most először nem válaszolt csípőből. Igen, ezzel az apró  problémával ő is tisztában volt. Nem akarta, hogy az aggodalom ér-  ződjön a hangján.
– Rajta vagyunk a problémán Ervinnel – közölte végül köny-  nyedén.
– Ervinneeel?! Ott az Ervin?! – kiáltott fel Edina, majd teli to-  rokból visítani kezdett: – Ervin! Ervin! Ervííín!!!
Az orvoslás istenének szobra egykedvűen nézte a hisztériás ro-

hamot.
– Edi, nyugi! – sóhajtott Tekla.
De Edina egyáltalában nem tervezte, hogy lenyugszik. Teljesen  be volt zsongva, annyi uncsi hét után végre megint elemében érezte  magát.
– Tessék adni Ervin cicát! – nyafogta egy helyben ugrándozva.
– Egy pillanat, csak… – Pusztai itt furcsa recsegő hangot halla-  tott. – Azt hiszem, hogy le fog merülni a… – újabb recsegés. – Ne  aggódjatok, hamarosan… – recsegés –, és akkor majd mindent…
De nem tudta végigmondani, hogy mi mindent, mert megsza-  kadt a vonal.
– Most mi van? – kérdezte döbbenten Edina.
Tekla levetette a szemüvegét, és gondosan törülgetni kezdte.
– Lemerült a telója – mondta halkan, és lesütötte a szemét.
Pusztai remek fizikus volt, de ezért a műrecsegős produkciójá-
ért nem jelölték volna Oscar-díjra, az tuti. Edina mindenesetre be-  vette.
– Basszus…
A lángok tíz-tizenöt méter magasságba csaptak a benzinkút fö-  lött. A tűznyelvek mohón nyalták az ólomszürke eget.
– Úristen… – mondta döbbenten Hanna.
– Na ja, ronda egy látvány – bólintott Sándor bá. – És milyen  büdös!
– Szóval ez az úgynevezett benzinkút. Ha jól gondolom, nem ez  a rendeltetésszerű használata – kapcsolódott be a beszélgetésbe
Benedict.
– Jól gondolja a művész úr.
Sándor bá a szétszóródott flakonok közül kipiszkált egy tízlite-  res ablakmosó folyadékot, a már olvadozó műanyagról letekerte a  kupakot, és azzal próbálta oltani a tüzet. Reménytelen vállalkozás  volt. Azután nekiállt egy kompresszorral. Körülbelül olyan hatásfok-  kal dolgozott, mintha valaki egy permetező kisrepülővel próbálna  lehűteni egy kitört vulkánt. De azért sem adta fel. Végül a közelben
álló melléképületben talált egy porral oltót. Letépte róla a plombát, a  tűzre irányította a tömlőt, és fröcskölni kezdte az oltóport.
– Én, kérem, már a zsanai gázkitörésnél flangáltam ’79-ben laj-  tos kocsin mint önkéntes – üvöltötte túl a pokoli ropogást. – Ott

mutatták az oktatófilmet, hogy „mindig a tűz fészkes fészkére”. Így,  kérem, precízen! Mert a gázzal csínján kell! Az napokig ég. Vagy hát  a gázolaj. Még plakettet is kaptam, hetven milliméteres fáin darab,  csak hát becseréltem a Csöpi presszóban egy nagyfröccsre.
Hanna még mindig mozdulatlanul állt. Teljesen lebénította,  amit látott. Reménytelen eloltani a tüzet. Reménytelen megtalálni
Tibiéket. Minden, minden reménytelen.
– Sándor bátyám, lángol a gatyaszár! – kiabált Benedict.
– Az anyád istállóját!
Sándor magára irányította a tömlőt, és megpróbálta eloltani a  nadrágját. Közben úgy kapkodta a lábát, mint egy bennszülött har-  cos esőtánc közben.
A benzinkút mögött csenevész bokrok álltak, ágaik közé szemét  ragadt: olvadt nejlonzacskók, perzselt szélű prospektusok és akciós-  ajándék-katalógusok. Mögöttük mintha megmoccant volna valami.
Hanna közelebb lépett, és mozdulatlanul figyelt, míg mögötte Sán-  dor bá vitustáncot járt. Benedict mellé lépett.
– Mi az?
– Van ott valami!
– Hol?
Hanna előrenyújtott karral mutatott a cserjék közé. Ám
Benedict hiába meresztgette a szemét.
– Hol?! Nem látom!
– Ott, a bokorban! – suttogta izgatottan a lány.
– Na, mi van, mit találtak? – ért oda kifulladva Sándor bácsi.
Az egyik nadrágszára helyén csak egy kormos szövetdarab fi-  tyeget.
– Hanna szerint van ott valami – újságolta Benedict.
Sándor bácsi a szemét összehúzva nézett a bokrok felé, aztán  kiadta a parancsot.
– Lassan közelítsük meg, lehet, hogy veszélyes!
– Egyáltalán minek megközelíteni? – kérdezte Benedict.
– Hogy beszélhet így egy hősszerelmes?! – méltatlankodott az
öreg.
– Mi köze ennek ahhoz? Nem Hannát kell megközelíteni…
– Cssss, maradjatok már! – suttogta Hanna.
Már csak pár lépésre voltak a bokroktól, mikor meghallották a  fájdalmas nyögést. Megtorpantak.
– Hallották?! – kérdezte suttogva Sándor bá. – Szerintem ezek

a drótok!
– Milyen drótok?! – Benedictnek még a szőr is felállt a nyakán.
A nyöszörgés szakadozott beszéddé állt össze, mintha síri han-  gon motyogna valaki.
– El… elvitték… őket… – hallatszott a bokrok mögül.
– Gyerünk! – mondta elszántan Hanna, és félrehúzta az ágakat  maga előtt.
– Én mindenesetre hozom a porral oltót… – suttogta Sándor  bá. – Ha támad a drót, fejbe verem!
– Poroltó? De minek kell a port oltani? – akadékoskodott
Benedict.
– Majd elmagyarázom…
A bokrok közt a porban egy öregasszony feküdt összegörnyed-  ve. Csukott szemmel motyogott maga elé.
– Legyetek… átkozottak… mind… mind…
– Rozsó néni! – kiáltott Hanna.
Az öregasszony kinyitotta a szemét, és lassan, erőlködve a hang  irányába fordult.
– Ki az?! Ki vagy?! Honnan ismersz?
Hanna letérdelt mellé a porba, és megfogta a kezét.
– Én Tibi barátja vagyok. Ő mesélt Rozsó néniről…
– Tibi… Hol van Tibi?! – nyögte az öregasszony.
– Nem tudjuk – felelt Hanna. – Csak nemrég érkeztünk.
– Elvitték őket is?!
– Kicsodák? – szólt közbe Sándor bácsi. – Kicsodák vitték el?!
– Hát őket is elvitték az átkozottak! – kiáltott az öregasszony,  aztán köhögni kezdett.
– Vizet! – szólt hátra Hanna Sándornak.
– Nem hallod, vizet! – szólt hátra Sándor bá Benedictnek.
– De honnan?
– Mit tudom én, találd föl magad!
Benedict elindult vissza a benzinkúthoz.
– Elvitték az öreget… – lehelte Rozsó néni két köhögőroham  között –, elvitték…
– De kik?! – kérdezte Hanna.
– A fénylopók… nyomorult dzsidások… – lihegte az öregasz-  szony.
– Lovasok?
– Fémparipa… nincs patájuk…

– Félrebeszél… – mondta Sándor bá.
– Mikor vitték el? – faggatózott tovább a lány.
– Egy nap, egy éj… egy nap, egy éj…
Az ágak megmozdultak, és Benedict jelent meg kezében egy  flakonnal, amiben valami átlátszó folyadék lötyögött.
– Már itt is vagyok!
Sándor bá elvette tőle a flakont, és megnézte a címkét.
– De hát ez desztillált víz! – mérgelődött.
– Mi?! – tátotta el a száját Benedict.
Sándor bácsi a zsebébe nyúlt, és előhúzta a laposüveget.
– Várjanak, adok valami jobbat…
– Biztos, hogy jó ötlet? – aggódott Hanna.
Rozsó meghúzta a méregerős snapszot. Először elakadt a léleg-  zete, az egyik szemhéja remegni kezdett, a feje elvörösödött, majd  belilult – végül aztán egy nagyot sóhajtott.
– Meg akarsz ölni, ember?!
– Egy kis snapszba még senki nem halt bele! – vigyorgott Sán-  dor bá.
Az öregasszony undorodva lökte vissza az üveget. A köhögése  mindenesetre elmúlt. Hanna tovább faggatta.
– Tibiéket mikor tetszett utoljára látni?
– Induljatok… gyorsan… lehet, hogy még időben…
– De merre menjünk?!
– Mindegy.
Hanna és Sándor bácsi jelentőségteljesen összenéztek. Lehet,  hogy már félrebeszél szegény.
– Csak egyre vigyázz! – folytatta Rozsó néni. Nehezen formálta  a szavakat, a szeme le-lecsukódott. – Itt minden gonosz, ami mozog!
Keresd a mozdulatlant… az állandót… Menjetek… Menjetek már!
Rozsó nénit bevitték az épen maradt melléképületbe, és alkal-  mi fekhelyet készítettek neki.
– Most jó nagyot fog aludni a snapsztól – mondta szakértőén
Sándor bácsi. – És ha alszik, gyógyul.
A benzinkút még mindig lángolt. Hanna kicsit távolabb ment,
és újra megpróbálta felhívni Teklát. A féreglyukteló ezúttal kicsör-  gött.
– Kivel beszéltél az előbb, Tibiékkel? – kérdezte reménykedve,  de Teklának ki kellett ábrándítania barátnőjét.
Mondjuk, az is jó hírnek számított, hogy Pusztai fel tudta venni

a lányával a kapcsolatot, és azon dolgozik, hogy haza tudja hozni
őket. De Tibiék attól még továbbra sincsenek meg. Hanna is elme-  sélte az elmúlt nap eseményeit a landolástól egészen a Rozsó nénivel  való beszélgetésig. Tekla itt közbevágott.
– Várjál csak! Mit is mondott Rozsó, mikor látta őket utoljára?
– Egy nap, egy éj, ezt mondogatta.
– Azaz tegnap – töprengett Tekla.
– Miért?
– Lehet, hogy… – Tekla elhallgatott, hogy újra átgondolja az  egészet.
Nem szabad hamis reményeket ébresztenie Hannában. Csak  akkor mondja, ha egész biztos a dolgában.
– Mi lehet, hogy?! – türelmetlenkedett Hanna.
– Tibiéknek még ott kell lenniük valahol! – mondta végül hatá-  rozottan Tekla.
– Honnan veszed?! – csapott le rá mohón a lány.
– Amikor utoljára beszéltem Bulcsúval, azt mondta, hogy már  egy napja bujkálnak a gömbkilátónál, és még mindig érzik a lángoló  benzinkút szagát.
Hanna rohant. Mögötte nem sokkal lemaradva Benedict, hóna  alatt Schrödingerrel.
– Várj már meg! Beszéljünk egy kicsit! Hol vagyunk? Mi ez az  egész?
És Hanna megállt. De nem azért, hogy bevárja Benedictet, ha-  nem mert meglátott valami pirosat a porban. Lehajolt, és felemelte.
– Mi az? – ért oda fújtatva Benedict. – Valami kosárka… fogó-  val… Biztos ebbe ültetik a kotlóst.
– Ez Bulcsú baseballsapkája! Jó felé megyünk! – kiáltotta
Hanna, és loholt tovább.
Sándor bácsi épp akkor ért oda teljesen kifulladva.
– Ezt nem hiszem el! Várjanak már!
Hanna meglátta a gömbkilátót. Már csak egy meredek kaptató  volt hátra, és odaérnek. Épp elindult volna felfelé, mikor a letarolt  erdő szélén észrevett valamit. Két mozdulatlan alak. Először azt hit-  te, hogy szobrok, de aztán az egyik feltette a kezét. Aztán a másik is.
– Ott vannak! – kiáltott boldogan. – TIBI! BULCSÚ!
A két fiú ott állt egy szikla mellett, tőlük mintegy száz méterre.
De miért tartják fel a kezüket? Aztán kilépett a szikla mögül Bujdo-  sóné, és nyomában két sisakos, fegyveres férfi. Egy légpárnás jármű

kanyarodott melléjük. Hanna a döbbenettől mozdulni sem bírt.
– Hol… hol vannak? – ért oda zihálva az öreg.
A fegyveresek feltaszigálták Tibiéket a járműre.
– Elviszik őket! – sikoltott Hanna. – Nem, nem, ez nem lehet!
Tibiiiii!
– Ne kiáltozzon már, az isten szerelmére! Azt akarja, hogy ész-  revegyenek?!
– Azt! TIBI, TIBÍÍÍÍ, ITT VAGYUNK!
– Hasra, a nemjóját magának!
Sándor bár elkapta Hanna karját, és a földre húzta.
– Ezek… micsoda lovagok? – kérdezte Benedict, akit teljesen  megbabonázott a látvány.
Hanna megpróbált kiszabadulni.
– Engedjen! Engedjen már!
De Sándor bácsi vasmarokkal fogta.
– Hanna, térjen észre! Mi haszna, ha minket is elkapnak?!
– Benedict, segíts már!
A hőstenor elnyílt szájjal bámulta a fegyvereseket, akiknek ar-  cát eltakarta a csúcsos légszűrő.
– Én még ilyen sisakrostélyt nem láttam…
– Benedict!
A légpárnás jármű hangtalanul elindult.
– És nincs kereke a batárjuknak… – ámult Benedict.
– El fognak menni! – vergődött Hanna, de nem sikerült kisza-  badulnia, az öreg kétségbeesett elszánással csimpaszkodott belé. –
Elviszik őket! Engedjen már!
A rabszállító befordult a szikla mögött, és eltűnt a szemük elől.
Az öreg bilincsként rázáródó karjai végre elernyedtek, és Hanna  talpra ugrott. De már késő volt.
– Utálom… utálom magát! – kiáltotta.
– Nyugodtan utálhat… mibe fáj az nekem?! – mondta Sándor  bá, és felállt. – Egyszer majd hálás lesz ezért!
Benedict még mindig megbűvölve bámulta a helyet, ahol a lég-  párnás járművet látta.
– Valaki… akárki… összefoglalná nekem három mondatban,  hogy mégis hol vagyunk, és mi a fene ez az egész?
– De nehezen esik le az a tantusz, fiatalúr! – lépett mellé Sán-  dor, és a vállára tette a kezét. – Ez itt a jövő. Mozart után kétszázöt-  ven évvel. És nem poroltó, hanem porral oltó. Ez négy mondat volt,

bocsánat.
Benedict hangtalanul eldőlt, mint egy zsák. Schrödinger ráug-  rott a mellkasára, és összegömbölyödött. Ennyi értelmetlen rohan-  gálás és eszelős kiáltozás után szerette volna végre nyugodtan kipi-  henni magát.

[27] Egy régi ismerős
Petroniusnál nagy lakoma készült. A szerény hétköznapi tizen-  két fogás helyett most több mint harminc különféle étel szerepelt az
ünnepi étlapon, olyan ínyencségekkel, mint a nyers osztriga, a ten-  geri sün, a fenyőrigó, a sertésemlő-pástétom és az olajos bíborcsiga.
De úgy hírlett, a díszvendég kedvéért lesz vadkanfej és rózsaszínű  flamingó is. Hisz a díszvendég nem más volt, mint maga a császár!
Clodia lélekszakadva vitte a konyhára Vali néninek a Lucullusi la-  komák titkos receptjét, amit Petronius súlyos aranyakért vásárolt ki-  fejezetten erre az alkalomra.
„Végy egy fürjet, töltsd egy galambba;  a galamb kerüljön egy kacsába,  s a kacsa egy lúdba;  ezután töltsd őket egy bárányba;  végül jöhet a disznó s az ökör!
Mire a fürj átsül, a pecsenye fogyasztható.”
– Főzzön ilyen disznóságot a kancatejben pancsikoló, elfajzott
ízlésű palatinusi nénikétek! – mérgelődött Vali néni. – Töltött ká-  poszta lesz a főfogás, eszi, nem eszi, ezt kapja! Ez nem kívánságmű-  sor, menzán is mindig azt főztem, amilyen hangulatom volt, senki  nem pofázott bele! Na, jó, legfeljebb az ÁNTSZ…
De aztán mégis nekiállt a grillezett flamingónak.
Tekla már kora hajnalban a piacon kezdett, nyomában a leva-  karhatatlan Edinával. Mondjuk, most nem bánta a díszkíséretet,  legalább segített valaki a csomagokat vinni.
– Márnát tessék! Olajbogyót! Itt a friss füge! Frissen fogott os-