– Most ne ezen lamentáljon, hanem kapaszkodjon, a jóistenke  megáldja magát!
A tömeg tódulni kezdett kifelé a templomból, élén Herr Bur-  gerrel, aki leghátul állt meg, hogy minél hamarabb tudjon indulni  hazafelé. így is jól benne fognak járni a délutánba, mire kész lesz  ebéd. Mikor elhaladt az öreg mellett, odaröffent neki, hogy jönnek-e  vele a szekérrel. De Sándor válaszra sem méltatta, még mindig kigu-  vadt szemmel bámult fölfelé. Herr Burger is felemelte a fejét, hogy  mit néz annyira az öreg. Aztán szörnyülködve elbődült.
– Hé, mit csinál ott fönn?!
– Nyugalom, Herr Burger, csak megszereli a kislány a vekkert
– veregette vállon Sándor bá.
– Hát ehhez is ért?
– Naná!
Hannának eddigre sikerült meglazítani a drótot, ami a körzőt  az óralaphoz fogta. Egy rántás… egy reccsenés…, és diadalmasan fel-  kiáltott:
– MEGVAN!
Herr Burger felvonyított:
– Letörte! Hát letörte!
A templom előtt mindenki felkapta a fejét, és a toronyra nézett.
Elborzadva látták, hogy egy lobogó hajú, fiatal boszorkány büszkén  vigyorogva tartja feje fölé a letört óramutatókat.
– Vége az időnek, itt az ítélet napja!!! – suttogták néhányan, és  sűrűn hányni kezdték magukra a keresztet.
Tekla megpróbált halkan röhögni, ami nem volt egyszerű. Ez-
úttal a gabonászsákok között bújt el, és nem szerette volna, ha
Clodia, vagy más a házbeliek közül megint rajtakapja  féreglyuktelózás közben.
– Szóval most már minden alkatrész együtt van – zárta le az  elbeszélést Hanna. – Sándor estig összerakja az időgépet, és ha  semmi nem jön közbe, amit most már őszintén remélek, végre in-  dulhatok.
– És Schrödinger? – kérdezte Tekla.
Süket csönd volt a válasz.
– De hát tudod… – motyogta végül Hanna.
– Ugye, Schrödingert nem akarod ott hagyni?!

– Figyu…
Tekla minden elővigyázatosságról elfeledkezett, és teli tüdőből  kiáltotta:
– Nem, NEM hagyhatod ott!
– Schrödinger megszökött, amikor elkaptak minket…
– Pontosan tudom, de akkor is meg kell keresned!
– De hogy?! Mindjárt indulok…
– Hanna, ha ott hagyod a cicám, soha többet nem állok szóba  veled! – jelentette ki Tekla most már nyugodtabban, ám rendkívül  határozottan. – És ezt vedd halálosan komolyan!
– De hol kezdjem el keresni?!
– Volt már olyan, hogy elcsavargott, de előbb-utóbb hazamegy.
Hanna nem adta fel.
– Legalább öt-hat kilométerre voltunk otthonról!
– Onnan is hazatalál, tuti! – jelentette ki Tekla, majd halkab-  ban hozzátette: Ha már nagyon éhes…
– És most menjek vissza Schwechatból Kempelenékhez?!
– Aha!
– Lehet, hogy figyeltetik a házat! A macskád miatt kapjanak  el?!
Tekla nem válaszolt egyből, valami döntő érvet keresett. Azt  ugyan nem talált, de nem hagyhatta, hogy ne az övé legyen az utolsó  szó. Nem szép dolog az érzelmi zsarolás, de néha elkerülhetetlen.
– Figyelj, Hanna! Csak akkor hívj újra, ha nálad van Schrödin-  ger!
És azzal kinyomta a féreglyuktelót. Hátát nekitámasztotta egy  gabonászsáknak, és nagyot sóhajtott. Hirtelen megérezte, hogy vala-  ki figyeli. Felnézett. Clodia bájos, együgyű arca bámult le rá.
– Ki az a Schrödinger?
Hanna újabb két vízhólyagnyi gyaloglás után benyitott az elha-  gyott Kempelen-házba.
– Cicíííc! Cicíííc! – énekelte a második szótagot megnyújtva, és  felfelé hajlítva: – Schrödinger!
A háta mögött becsapódott az ajtó, Hanna megpördült.
– Van ott valaki?! – kérdezte elhaló hangon.
Semmi válasz.
Milyen szomorú, milyen értelmetlen volt itt minden a gazda

nélkül: a csizmahúzó vas, a kalocsnik, a fogason lógó kabát, ami még
őrizte a Mester fűszeres dohányillatát.
Hanna a műhelyajtóhoz lépett, és lenyomta a kilincset. Óvato-  san benyitott. A műhely ablakán mindig sűrűn össze voltak húzva a  függönyök, hogy Kempelen „boszorkánykonyháját” megóvják az ille-  téktelen tekintetek elől, úgyhogy most is csak a folyosóról szűrődött  be valami fény. Hanna az asztal közepén, a kiborult lombikok és be-  száradt üvegcsövek között meglátott valami vöröset. Ami hirtelen  megmozdult.
– Schrödinger! – kiáltott fel megkönnyebbülve a lány.
A macska ráérősen felállt, begörbítette a hátát, és egy jóízűt
ásított. Finoman szólva nem rázta meg a boldog viszontlátás.
– Én is örülök neked… – jegyezte meg fanyarul Hanna. – Na,  gyere, mutasd magad!
Odalépett, és végighúzta a kezét a macska selymes hátán.
Schrödinger hanyatt vágta magát, és dorombolni kezdett. Hanna  meglepve nézte a jóllakottan domborodó szőrös hasat.
– Fú, de ki vagy gömbölyödve! Azt hittem, csont és bőr leszel…
De látom, feltaláltad magad. Mi ez a bajszodon?
Egy dudorászó férfihang hallatszott az előszoba felől.
– Cicamica, haj, hová lett a vaj…
Hanna pillanatnyi habozás nélkül a hóna alá kapta Schrödin-  gert, feltépte a műhely ablakát, és kiugrott az utcára. Még hallotta,  ahogy a férfihang utána kiáltja:
– Hé, állj már meg! Hova rohansz?! Állj már meg!
De Hannának esze ágában sem volt megállni.
Sándor bácsi az utolsó simításokat végezte az időgépen. Az asz-  tallábakkal ugyan elég nehezen boldogult, mivel bedagadtak a ned-  vességtől, míg babkaróként fungáltak. De azért csak sikerült vala-  hogy őket beszuszakolni az asztallapba. A Hold és a Nap is frissen  volt suvickolva, nem beszélve a körzőről, amin most csak úgy ra-  gyogtak a mívesen metszett latin betűk.
Az ajtó kivágódott, és Hanna robbant be rajta kifulladva.
– Na, csakhogy már! – kiáltott fel az öreg. – Hol kujtorgott?!
– Volt még egy megbízatásom – lihegte.
A karjáról egy vörös gombolyag hengeredett a padlóra. Sándor  bá arca felderült.

– Előkerültél, te rosszéletű?!
A macska egy rövidet nyávogott, és azonnal eldobta magát a  szoba közepén. Domborodó hasát újfent simogatásra kínálta. Hanna  egy kis tejet töltött neki a sajtárból.
– Igyál csak, Schrödinger, mindjárt utazunk!
– Őt is viszi magával?
– Persze.
Schrödinger nem nyúlt a tejhez, úgy látszik, egyáltalán nem  volt szomjas. Hanna az egyik kezével a macska hasát kezdte simo-  gatni, a másikkal pedig tárcsázott a féreglyuktelón. Két kicsöngés  után Tekla szigorú, számon kérő hangja hallatszott a mobilból.
– Szia, megvan?!
– Adok valakit – válaszolt Hanna.
Tekla mély, élveteg dorombolást hallott pár száz kilométer és  pár száz év távolából.
– Schrödinger! Kiscicám! – kiáltotta boldogan.
Schrödinger nyávogott egyet, majd az oldalára gördülve a fejét  dörgölte Hanna kézfejéhez, jelezvén, hogy inkább azt simogassa.
– Felismerte a hangom! Hallod, válaszolt! – lelkesedett tovább
Tekla.
Sándor bácsit azonban nem hatotta meg a családi újraegyesí-  tés.
– Mit macskáznak most?! Erre nem érünk rá, kérem, bármikor  rajtunk üthet az a Hamburger!
– Tekla, most le kell tennem! – mondta Hanna, és felállt.
– Indultok?
– Igen.
– Akkor jó utat! – szólt Tekla. – És Hanna!
– Igen?
– Köszi!
Hanna elmosolyodott. Jó volt kibékülni Teklával, pillanatnyi-  lag ő volt az egyetlen barátnője.
– Miáú – mondta végül köszönésképpen.
– Hülye! – nevetett Tekla.
Hanna kikapcsolta a mobilt.
– Na, hál’ istennek! – sóhajtott Sándor bá. – Csücsüljön be a  karosszékbe! Fogja a vörös bestiát is!
Hanna felemelte a padlóról az elmélyülten mosakodó Schrö-  dingert, és beült a sakkasztal mögé. A fekete, koponyás bábuk szoros

ostromgyűrűbe fogták a maroknyi fehéreket. Nem tűnt könnyű  játszmának.
– Fú, de dobog a szívem… – mondta halkan a lány.
– Beállítottam 2012 karácsonyát – buzgólkodott az öreg, és  még egyszer utoljára ellenőrizte a szerkezetet. – Este már bejglit  eszik!
– Azt nem hiszem – mondta Hanna.
Az öreg kérdőn emelte rá a tekintetét.
– Mert?!
– Mert nem oda megyek.
Sándor bácsinak még feljebb ugrott a szemöldöke.
– Hát hova a nyavalyába?!
Hanna mélyen az öreg szemébe nézett.
– 2058– ba.

[24] Lánykérés extrákkal
– 2058-baaaa?! Ugye, most csak viccel velem?! – kiabált Sán-  dor bácsi.
– Nem viccelek – jelentette ki Hanna halkan, de határozottan.
– Akkor el tetszett menni a józan eszének?
Hanna elfordult, és a játszmát kezdte tanulmányozni. Az öreg  pedig csak mondta tovább a magáét.
– Nem akarja látni a szüleit? Nem hiányoznak?
– Dehogynem! – gondolta Hanna, de összeszorította a száját.
Erősnek kell maradnia!
– És a régi élete? Nem akarja visszakapni?
– Mindennél jobban… – válaszolt magában Hanna, és a szeme  sarkában valami szúrósat érzett. Nem szabad most sírnia!
– Akkor nem értem – dohogott az öreg.
– Meg kell mentenem Tibiéket! – tört ki végül a lányból.
– És mégis hogyan?!
Hanna néhány pillanatig dacosan farkasszemet nézett az öreg-  gel, aztán némileg szelídebben folytatta.
– Gőzöm sincs. Csak azt tudom, hogy bajban vannak. Nagyon  nagy bajban. Méghozzá miattam.
– Ez azért túlzás! – tiltakozott Sándor bá. – Mi köze magának  azokhoz a drótokhoz vagy micsodákhoz, akik állítólag begyűjtötték
őket?
– Ne adja itt nekem a hülyét, Sándor, azzal nem segít!
– Maga meg ne bántson, Hannácska, mert nem érdemlem  meg! Bizony isten szellemem legjavát próbálom nyújtani! – pufogott  az öreg, és sértődötten megszívta az orrát.
Hanna a fejét csóválta.
– Maga bizony isten nagyobb pojáca, mint Benedict!
– Na, így még nem sértett meg senki!

– Különben meg honnan tud a drónokról?
– Már hogy én?!
– Már hogy maga. Újabban rendszeresen hallgatózik?
– Megesik. Különben hogy tudnék vigyázni magára? Most se  mondta el, hogy mit forgat a makacs fejében, csak az utolsó pillanat-  ban! Hát ezt érdemlem?!
Hanna elgondolkodva nézte az öreget. Úgy tűnt, ezúttal őszin-  tén meg van bántva, és talán nem is ok nélkül. Jobban kéne bíznia  benne, vallotta be magának a lány. Sándor már ezerszer bebizonyí-  totta, hogy akármilyen meredek húzásai is vannak, rá mindig szá-  míthat.
– Tudja jól, hogy Tibiék miattam kötöttek ki 2058-ban. Engem  akartak megmenteni.
– De pancserok voltak! – válaszolt csípőből az öreg. – Arról  magácska nem tehet!
– Persze. De ha nem utazok ide magával ebbe a tetű századba,  akkor eszükbe se jut felrobbantani a CERN-t – makacskodott a lány.
– Ebben én nem lennék olyan biztos… ezt a Bulcsú gyereket  ismerve…
– Maga nem is ismeri Bulcsút!
– Nem?!
– Nem.
– Pedig olyan, mintha ismerném.
Hanna a szemét forgatta a fárasztó poéntól.
– Ha én nem veszem fel azt a dög körzőt, akkor most mindany-  nyian a suliban ülnénk, és a Bujdosóné szívatna minket a szabad-  ságharccal.
– De szép is lenne! Biz’ isten nekem is hiányzik a szipirtyó!
– Na, ugye! Még egy dementor életéért is felelős vagyok!
– Azt hiszem, magácskában kissé túlteng a felelősségérzet.
– Nem fog tudni lebeszélni! – jelentette ki elszántan a lány.
– Ki akarja lebeszélni? Én csak azt kérdem tisztelettel, hogy ha  a fránya körző felvételével kezdődött minden, akkor talán az lenne a  legegyszerűbb megoldás, ha fel se venné.
Hanna kérdőn nézett az öregre, aki ezt biztatásnak vette, és  lelkesen folytatta:
– A költözés napjára kell visszaérnie! Én elejtem a körzőt, de  magácska nem veszi fel. Vagy azt mondja, hogy fáj a torka, és akkor  le se kell mennie bevásárolni. Nem is találkozunk. Se Sándor, se kör-

ző, és magácska boldog tudatlanságban cseperedik tovább.
– Ennyi?
– Ennyi.
Sándor bá büszkén nézett a lányra, karját enyhén széttárva,  mint az artista, aki a produkciója végeztével várja a tapsot. De a lel-  kesedés forró hullámai helyett jött a hideg zuhany:
– Már gondoltam rá – mondta Hanna.
Az öreg arcáról lefagyott a mosoly.
– Igen?
– Tudom, hogy Zsófi a nagy ész, de azért én se vagyok hülye…  egészen. Tegyük fel, hogy visszamegyek oda, ahol még semmi se tör-  tént… mondjuk, aznap reggel, amikor megérkeztünk Pestre… de  nincs rá garancia, hogy megőrzöm a jövőről az emlékeimet, ami,  ugye, meg se fog történni.
– Gubancos, annyi szent – vakarta meg a fejét az öreg.
– Az. És akkor hiába mennék vissza, mert minden kezdődne  elölről.
– Nem mindegy? Úgyse emlékezne rá, hogy ez egyszer már  megvolt.
– És ha még rosszabbul alakulna?!
– Ennél?
Hanna önkéntelenül elmosolyodott. Be kellett látnia, hogy fe-  kete humorban verhetetlen az öreg. Sándor bá elégedetten nyugtáz-  ta, hogy sikerült elsimítania a vitát.
– Akkor belátja végre, hogy nincs más lehetőség, mindenképp
2058-ba kell mennem?! – kérdezte Hanna.
– Belátom. Némi módosítással.
– Ne kíméljen!
– 2058-ba kell mennünk.
Herr Burger komoly kétségek között hányódott. Az elmúlt pár  napban már kezdte elhinni, hogy megfogta az Isten lábát. Ezt a kis-  asszonykát minden kétséget kizáróan az ég küldte hozzá. Mert flúgos  ugyan egy kicsit, de nem közveszélyes. És mivel szegény leány őrüle-  te jórészt arra irányul, hogy reggeltől estig ingyen dolgozzon neki a  gazdaságban, ezért hajlandó volt ezt elnézni neki. Mármint hogy  gond van a fejével. De egy nőnek pont elég ennyi sütnivaló. Az ilyet  az Isten is feleségnek teremtette! A sok ész csak összezavarja az asz-

szonyt. Mondjuk, elég vézna, de ha feltáplálják a jó vidéki koszton,  még megajándékozhatja urát pár pirospozsgás burgenlandi ivadék-  kal. Bár amilyen satnya, lehet, hogy belepusztul valamelyik szülésbe.
– Csak szüljön egy fiút az elején, aztán lesz, ami lesz – morfon-  dírozott tovább a gazda, és kihúzta fogai közül a lecupákolt tyúklá-  bat.
Egész jól sikerült a leves. Bár mennyivel jobb lesz, mikor va-  sárnap mise előtt nem neki kell kapkodva megfőznie, hanem terített  asztallal várja őt az ő kicsi felesége. Igen, meg fogja kérni Hanna ke-  zét! Bár a templomnál történtek azért egy kicsit elbizonytalanították.
Szegény gyengeelméjű leány fene nagy buzgalmában megpróbálta  megszerelni a toronyórát… Nem akart ő rosszat, csak hát ennyire  szorgalmas meg segítőkész. Mindig csak dolgozna szegény félke-  gyelmű. Na, de hogy lehet ezt elmagyarázni a falubelieknek?! Hogy a  menyasszonya letörte az óramutatókat, és még el is vitte magával.
Mi lesz, ha egy ilyen félcédulás magyar lányt vesz el? A szájára fogja  venni az egész falu! Herr Burger kedvetlenül tolta el magától a tá-  nyért.
Nevezett félcédulás mindeközben türelmetlenül toporgott a  sakkasztal mellett. Az öreg minden egyes húzása előtt megpróbálta  kitalálni, hogy ő mit lépett volna. Annyira elmerült a partiban, hogy
észre se vette, ahogy Schrödinger unottan kisétált az istállóajtón.
Csak arra kapta fel a fejét, mikor a közelből mérges nyávogás és még  dühödtebb kutyaugatás hallatszódott.
– Schrödinger! – kiáltott Hanna, és kiszaladt az udvarra. –
Schrödinger!
Stüszi, a komondor két lábon állt egy szilvafánál, mellső lábait  a fatörzsnek támasztotta, és veszettül ugatott a lombok között meg-  bújó Schrödingerre.
– Na, mégis tud ugatni – gondolta Hanna, de aztán gyorsan  visszaugrott az istállóba, mert egy ismerős alakot látott közeledni a  ház felől.
– Hanna, Hanna kisasszony!!! – szólongatta Herr Burger.
– A francba! – sziszegte a fogai között a lány.
– Na, kellett magának óbégatni a macska után! – mérgelődött
Sándor bá. – Pedig nekem még kell egy kis idő… Menjen ki, tartsa  fel valahogy!
– Mennyi idő kell még?
– Fene tudja, nehéz parti… – csóválta a fejét az öreg. – Nem

kapkodhatok, mert ha véletlen a Holtak találnak győzni, akkor ne-  künk kampec.
– Megpróbálom elküldeni – mondta Hanna, és kinyitotta az aj-  tót.
De már késő volt.
– Hanna! Szóval itt bujkál! – lépett be a gazda. – Nem-e hallot-  ta, hogy szólongatom?
– Nem… ööö… úgy bőgnek ezek a tehenek…
– Megfőztem a levest! Gyöjjön, kóstolja meg, félretettem ma-  gának a zúzáját – kacsintott dévajul a szemével Herr Burger, aki az  ellenérvek dacára ezek szerint mégis a lánykérés mellett döntött.
– Nem vagyok éhes… – motyogta a lány, és megpróbált úgy
állni, hogy kitakarja a sakkasztalnál ügyködő öreget.
– Mit csinál itt ahelyett, hogy velem lenne? – kérdezte bajuszát  pödörgetve a gazda.
– Csak segítek kicsit gyámapámnak…
Herr Burger elnézett a lány feje felett, és feljajdult.
– A kolonc! Há’ mit keres itt a koloncom?
A sakkasztalhoz lépett, és megpróbálta lefeszegetni róla a föld-  gömböt.
– El a kezekkel a glóbuszunktól! – kiáltott az öreg.
– És a sarló! A legfáintosabb sarlóm! – látta meg a gazda a
Holdat is. – Meg a vágódeszkám!
– Ez a miénk! – állt elé harciasan a lány. – Ez volt a ládában,  amit Kempelen Farkas rábízott a maga apjára!
– Még hogy a maguké! – hadonászott a gazda, de aztán az  eszébe juthatott valami, mert hirtelen elhallgatott, leengedte a kar-  ját, és a lányra villantotta foghíjas mosolyát.
– No igen… a magáé lehet, Hanna kisasszony… nem csak ez…  hanem itt minden… ha maga lesz a gazdaasszony.
Hanna elképedve bámult a nagydarab burgenlandi gazdálko-  dóra, aki úgy pirult és toporgott előtte, mint egy jóllakott óvodás, aki
életében először mondja el a húsvéti locsolóverset.
– No, igent mond? – kérdezte remegő hangon a férfi. – Ha  igent mond, mindenem a magáé! Még a kölönc is… bár azt nem szí-  vesen… – vallotta be férfiasán Herr Burger. – Nos? Széna-e vagy  szalma?
Hanna mukkanni sem tudott. Kétségbeesve nézett át gyámaty-  jára, aki viszont rájuk sem hederített, annyira lefoglalta egy mindent

eldöntő vezércsel.
– Igent mond, no? – türelmetlenkedett a gazda.
Hannának szerencsére erre már nem kellett válaszolnia, mert  kivágódott az istállóajtó, és szétvetett lábakkal, csípőre tett kézzel ott
állt Benedict Schack drámai tenor és hősszerelmes. Remekül sikerült  az antréja, annyi bizonyos.
– Mire mond igent?! – kérdezte vészjósló hangon az ifjú.
– Benedict! – kiáltott fel döbbenten Hanna.
– Ez kicsoda? – tátotta el a száját Herr Burger.
– Te hogy kerülsz ide? – lépett közelebb lány.
– Szóval kicsoda?!
– Én vagyok Hanna vőlegénye! – mennydörögte Benedict,  mintha legalábbis egy hatszáz fős nézőterű színház színpadán állna.
– Micsoda?! – bődült el Herr Burger. – Stüszi, hol vagy ilyen-  kor, az anyád úristenit?
De a komondor még mindig Schrödingerrel volt elfoglalva.
Körmeivel már félig legyalulta szerencsétlen szilvafa törzsét, de ta-  podtad sem jutott közelebb áldozatához. A macska egy faágon ha-  salt, és teljes lelki nyugalommal nézett lefelé. Benn azt istállóban to-  vább folyt a szópárbaj.
– Jól hallotta, a vőlegénye! – rikkantotta az ifjú hőstenor.
– Hanna, igaz ez?! – fordult oda a lányhoz Herr Burger. – El  van jegyezve?
– Nem vagyok…
– Na, ugye!
– Megkértem a kezed! – makacskodott Benedict.
– De nem mondtam igent…
– De nemet se! És Metzlernek kiadtad az útját, méghozzá miat-  tam!
– Ki az a Metzler? – kapkodta a fejét Herr Burger. – Hát az is a  jegyese?!
– Ja. Volt – vallotta be kelletlenül Hanna. – Mostanában sűrűn  megkérik a kezem… sajnos.
– De engem szeret! – toppantott Benedict.
– Igazán?! Őt szereti? – fordult számon kérőn a lány felé a  gazda.
– Hát… – Hanna a sakkasztal felé sandított, hogy meddig kell  még húznia az időt.
Sándor bá alaposan megritkította a koponyafejűeket, de még

így is öt fekete bábu állt három fehérrel szemben.
– Te mondtad, hogy az Ervin nem számít, mert engem sze-  retsz!
– És még ez az Ervin is! – vonyított fel sebzetten Herr Burger.
– Ja, az Ervin is belém van zúgva, de ő tényleg nem számít… –  magyarázkodott Hanna.
Herr Burger keserűen nyugtázta, hogy még egy ideig maga főz-  heti a vasárnapi ebédet. Kihúzta magát, és sértett méltósággal
Benedict elé lépett.
– Köszönöm, uram, hogy megmentett attú’, hogy egy hatalmas  baklövést kövessek el! Kérem a koloncot!
– Tessék?! – kérdezte ijedten a lány.
– Kérem vissza a koloncot! Meg a fejőszéket! Meg mindent!
– De hát ez nem a magáé!
– Kinek az istállójában van?
– Ezeket Kempelen Farkas bízta rá a…
– Mondtam már, hogy nem ismerek semmiféle Farkast! – vá-  gott közbe a kikosarazott vőlegény, és elszántan indult a sakkasztal  felé.
Hanna azonban az útját állta.
– Herr Burger, kérem… – próbálkozott behízelgő hangon.
– Maga ne szóljon hozzám, csélcsap perszóna! Na, hoci ide  mindent!
A gazda könnyedén félretolta a lányt, és indult volna tovább, de  akkor ismét elállta az útját valaki. Ráadásul ez a valaki legalább egy  fejjel magasabb volt nála, és kard volt az oldalán.
– Nem hallotta, mit mondott a menyasszonyom?! El a kezekkel  a fejőszéktől! – kakaskodott Benedict.
– Mit dirigál itt maga nekem? – kiáltott paprikavörös fejjel a  gazdálkodó.
– Megtiltom, hogy közelebb jöjjön!
– Maga nekem?! Há’ milyen foglalkozásban van az úr? – kér-  dezte a gazda.
– Színész vagyok.
– Micsoda? Egy csepűrágó?!
– Kikérem magamnak! Bécs legjobb színházaiban…
– Én magát fél kézzel is…
– Azt csak hiszi! Védje magát!
Benedict egy elegáns mozdulattal kivonta kardját, és támadó-

pozícióba állt.
– Mit hadonászik azzal a karddal, hé?! Még megvágja nekem az  egyik tehenet!
– Párbajozzunk!
– Párbajozik a fene! Stüszi! – füttyentett a gazda.
A komondor hegyezni kezdte a fülét. Herr Burger újra füttyen-  tett. Stüszi erre már feladta a szilvafa alatti reménytelen ácsingózást,
és elindult az istálló felé. Alig tett néhány kelletlen lépést, Schrödin-  ger ezt kihasználva leugrott a fáról. A komondor, mintha csak erre  várt volna, azonnal megfordult, és a macska után vetette magát.
– Stüszi!!! STÜSZI!!! – üvöltött a gazda, de a kutya rá sem he-  derített, csaholva loholt a prédája után.
Schrödinger ügyesen megkerült egy káposztáshordót, és átug-  rott a kerítésen, egyenesen be a baromfiudvarra.
Stüszi lendületből bedugta a fejét a léckerítésen, de nem tudott
átbújni rajta. Megpróbálta visszahúzni busa fejét, ám az sem sike-  rült. Így toporgott és morgott a kerítésbe szorulva. Schrödinger rá-
érősen visszasétált, és letelepedett a kutya orra elé. A hátára hempe-  redett, hátsó lábait szétdobta, és dorombolva nyalni kezdte magát.
Stüszi felvonyított.
– Lelövöm ezt a kutyát! – kiáltott Herr Burger, és megszégye-  nülten rohanni kezdett a ház felé. – Még visszajövök, nem ússzák  meg ennyivel!
Még hallották, ahogy csapódik a kertkapu, aztán viszonylagos  csend borult a gazdaságra. Csak Stüszi halk nyüszítése hallatszott a  baromfiudvar felől.
– Hát ez szuper… – sóhajtott Hanna. – Kösz szépen, Benedict!
Hogy kerülsz te ide? Egyáltalán hogy találtál meg?
– Ott voltam a házban, amikor visszamentél Schrödingerért.
Kiabáltam is utánad.
– Az te voltál?
– Aztán követtelek… – Benedict megragadta a lány kezét, a  mellkasához szorította, és kissé lemélyített hangon búgta. – Húzott a  szívem…
Sándor bá a térdére csapott.
– Hagyják már abba a burukkolást, nem tudok figyelni!
– Szervusz, Sándor bátyám! – köszöntötte széles mosollyal
Benedict. – Sakkozgatunk, sakkozgatunk? Beszálljak?
– Elhallgatna mindenki egy percre?! – csattant fel az öreg.

Benedict meglepve nézett rá, nem szokott Sándor bá ilyen ha-  rapós lenni. Sándornak ezúttal bizony nem volt kedve viccelődni, a  parti ugyanis kritikus szakaszához érkezett. Ha a fekete nem sétál  bele a jól előszített csapdába, akkor képtelenség lesz nyerni a fehér-  rel. Egy döntetlennel viszont nem mennek semmire, egy nyavalyás  remizéstől nem indul be az időgép. Mindenképpen nyerni kell a hol-  tak ellen!
A ház felől dühös ordítozás hallatszódott. Hanna kikukucskált  az ajtón. Herr Burger közeledett egy csapat kaszát, kapát lóbáló falu-  si élén.
– Erre, erre, emberek, itt vannak! Ide, ide! – vezényelte őket a  gazda.
Hanna megpróbálta bereteszelni az ajtót, de meg se bírta moz-  dítani a félbetört lőcsöt, ami rozsdás vasakkal volt keresztbe ráfogat-  va a lécekre.
– Gyere már, segíts! – szólt oda Benedictnek.
– Minek, hagyd csak, elbánok én velük! – hősködött az ifjú  kardját suhogtatva.
– Mindjárt megvagyok! – kiáltott oda nekik Sándor.
Herr Burger berúgta az istállóajtót, mögötte ott tolongott a fél  falu.
– Itt van, ni, mondom!
A falusiak beözönlöttek a helyiségbe.
– Na, itt a bűnös perszóna! – kiabálta egy vénasszony.
– Ez vót az, láttam! – bizonygatta egy másik.
– Én is láttam! Intézzük el! – buzgólkodott egy apró, félszemű  ember.
– A rosszéletű! – kiáltott egy nagydarab férfi, akin még rajta  volt a véres hentesköpeny. – Hogy nem röstelli a pofáját!
Éles szerszámaikat maguk elé tartva lassan közeledtek.
– Mit akarnak tőlem? – kérdezte Hanna, és dacosan nézett tá-  madói szemébe.
– Mit-e?! Nem szeretik a tolvajokat, azt! – lökte oda gyűlölkö-  dő tekintettel Herr Burger.
– Miféle tolvajokat? – kérdezte Benedict, és védelmezőn a lány  elé lépett.
– A kis menyasszonyát kérdezze!
Hanna a sakkasztal felé fordult, és halkan megkérdezte.
– Hogy áll a parti, Sándor? Úgy tűnik, sürgősen indulnunk ké-

ne…
– Mindjárt, mindjárt kérem… – motyogta az öreg, és megfogta  egy fehér futó fejét.
– Na, ezekkel párbajozzon, csepűrágó úr! – nevetett kihívóan
Herr Burger.
– Adja vissza, adja vissza! – kiabált a félszemű.
A falusiak fenyegetően hadonászni kezdtek a szerszámaikkal.
– Különben széthasítjuk! Letörjük a kezét! Kitekerjük a nyakát!
– De előbb adja vissza! – visította az egyik vénasszony.
– Mit?! Miről zagyválnak itt, emberek?! – kiáltotta Benedict, és  megsuhogtatta a kardját.
A támadók megtorpantak, és bizalmatlanul pillogtak a fegyver-  re.
– Maga csak ne hadonásszon avval az izével! – harciaskodott
Herr Burger.
– Ha nem csillapodnak le, akkor nem csak hadonászni fogok! –  bizonygatta Benedict. – Szóval?!
Az apró, félszemű emberke Hannára mutatott.
– Ez itten lelopta a bajszot a toronyóráról!
– Micsoda?! – ámult Benedict.
– Azóta nem mutassa az időt – magyarázta tovább a félszemű.
– Nem mutassa az időnket!
– Addig se mutatta – vitatkozott Hanna. – Három óra három  percen állt.
– Na, ugye, hogy mutatta! – csapott le rá egy vénasszony.
– Ide vele!
A tömeg újra megindult a lány felé.
– Benedict! – kiáltott segélykérően a lány.
– Ne félj, drága, az életem árán is megvédelek!
– El az útból! – förmedt rá a fiúra Herr Burger.
– Megállni! – toppantott Benedict.
– Ugorjon az ölembe, Hanna, már csak egy lépés! – kiáltott  mögülük Sándor bácsi.
De a lány ezt nem hallhatta, mert Benedict közvetlenül a füle  mellett úgy üvöltött, mint a sakál.
– Kardélre hányom, kardélre hányom mind, aki közelebb mer  jönni!
A félszemű megpróbált hátulról Hannához lopózni, de
Benedict észrevette a szeme sarkából, és egy pompás félfordulattal a

támadó fejére sújtott.
Mindenki elhallgatott egy pillanatra. Aztán a falusiakból kirob-  bant a röhögés. Benedict megszégyenülve állt a félbe tört papírmasé  karddal.
– Ezt nem hiszem el! – motyogta. – A kellékkardot hoztam el a  színházból…
– Jöjjön már, Hanna! – kiáltott újra Sándor bácsi.
De a lány mozdulni sem tudott, a hentes elkapta a karját, és  vasmarokkal szorította.
– Csak a testemen át! – kiáltotta Benedict, elhajította a kasíro-  zott kardot, és ökölvívó-pozícióba állt.
– Ahogy parancsolja az úr! – mondta elégedetten Herr Burger,
és felemelte téglányi öklét.
Ebben a pillanatban egy vörös meteorit húzott el nyávogva a  fejek felett. Schrödinger tíz körmét előremeresztve landolt Herr
Burger arcán. A gazda felüvöltött. Aztán a vénasszonyok is mind,  mert a macska nyomában egy tépett fülű fenevad rontott közéjük, és  fogait vicsorgatva átgázolt mindenkin. A komondor felborította a  hentest is, Hanna újra szabad volt. A lány egy pillanatig sem késle-  kedett, lefejtette Schrödingert a kétségbeesve kapálódzó Herr Burger  képéről, és két ugrással a sakkasztalnál termett.
– Csüccs ide, Hannácska, és húzza be a mattot! – vezényelt
Sándor bá.
Herr Burger véres fejjel közeledett a sakkasztal felé, arcát el-  torzította a bosszúvágy.
– Mire vár?! Gyorsan! – sürgette Sándor a lányt.
Hanna megfogta a fehér királynő fejét.
– Mit csinál, ne azzal! Hát nem lát?! – kiáltott rá rémülten az
öreg.
Hanna gyorsan elengedte a bábut, mintha áram csípte volna  meg. Stüszi felvonyított, valaki homlokon találta egy kapanyéllel.
Herr Burger közben odaért a sakkasztalhoz, kinyújtotta a kezét
Hanna felé… Ám mielőtt megragadhatta volna, Benedict odapende-  rült elé, és behúzott neki egyet. A gazda meg se rezdült. Viszont vála-  szul egy iszonyatos jobbhorgot vitt be az állára.
Benedict előtt elsötétült a világ, és nagy ívben repült a sakkasz-  tal felé. Hanna végre behúzta a mattot.

[25] Nyakig a porban
Ki tudja, mióta ültek a sötétben. A porszívó meg csak zúgott  odafönn egyhangúan és kitartóan. És ami egyhangú és kitartó, az  idegőrlő is egyben, főleg, ha nincs semmi, ami elvonná róla a figyel-  met. Először Tibi idegei mondták fel a szolgálatot, ami nem csoda,  hisz még benne volt a legtöbb emberi. A dalek és a dementor sokkal  inkább unatkozott, mint rettegett. De hát nekik talán nincsenek is  idegeik.
– Ez te vagy, Tibor? – kérdezte Bulcsú.
– Mi?
– Ez a kattogás.
– Ja, bocs, csak vacog a fogam.
– Fázol?
– Félek… – vallotta be Tibi.
Bulcsútól általában nem lehetett túl sok együttérzést várni, és  ezúttal sem tagadta meg magát.
– Jaj, ne darázz már!
– Nem jutunk ki innen soha! – suttogta Tibi a pánik határán.
– Fogd már be!
– Tibornak igaza van – szólt közbe Bujdosóné. – Itt halunk  meg mindannyian. Szörnyű kínhalállal.
Tibi feljajdult, és eltakarta az arcát. Az igazgatóhelyettes asz-  szony jegesen tárgyilagos hangja, amivel mindezt bejelentette, már a  daleknak is sok volt.
– Ne már, tanárnő!
– De bizony – mondta Bujdosóné. – És nagyon fog fájni.
– Neeeeeeeeeeeeeeeeee! – ordított Tibi.
Most már Bulcsú is feszengni kezdett. De Bujdosóné kímélet-  lenül folytatta.
– Viszlát, kollégák! Ha lehet, ne vonyítsanak túl hangosan a

haláltusájuk közben! Zavarná az enyémet…
Bulcsú eddig bírta.
– Most miért kell paráztatni? – kiáltott felháborodva.
– Azért, Bulcsú fiam, mert így legalább hasznodat vesszük – tá-  jékoztatta Búné. – Egész szépen világítasz, amikor rettegsz.
És tényleg, a dalek körül előbb halvány derengés keletkezett,  majd a fény egyenes arányban erősödött Bulcsú félelmével.
– De tönkremennek az idegeim! – panaszkodott a dalek.
– Sebaj, majd öröklámpás leszel.
Tibi felemelte a fejét, és kissé megnyugodott attól, amit látott.
Vagyis inkább attól a ténytől, hogy látott.
– Gyere, fiam, nézzünk körül! – mondta Búné, majd karon fog-  ta Bulcsút, és vitte magával, mint valami fáklyát. – Hol lehetünk va-  jon?
Egy fémesen csillogó, homorú falrészhez értek, amely kétoldalt  enyhe ívben tűnt el a sűrűsödő sötétségben. Óvatosan elindultak a  fal mentén, kikerülték Tibit, és mentek tovább. Pár perc múlva me-  gint Tibihez értek.
– Tehát hol lehetünk? – tette fel a kérdést újra Bujdosóné.
Bulcsú megkopogtatta a falat.
– Egy bazi nagy sima fémcsőben.
– Nem rossz észrevétel – helyeselt Búné. – Mehetsz a kette-  sért! Mit látunk még, Tibor?
Tibi összerezzent, és elpirult, pont úgy, mint töriórán, mikor  nem figyelt oda, és a dementor váratlanul felszólította.
– Ööö… semmit – bökte ki végül.
– Remek! Pontosan erről van szó – helyeselt az igazgatóhelyet-  tes asszony. – Tehát az egész egy képtelenség. Valószínűleg csak  rossz álom. Mindjárt felébredek.
– Nem értem – rázta a fejét Tibi.
– A tanárnő arra céloz, hogy körbeértünk, de sehol nem láthat-  tunk ajtót, nyílást vagy bármiféle illesztést a rendszeren – magyaráz-  ta élénken az öröklámpás.
– És? – Tibi még mindig nem értette, hova akarnak kilyukadni.
– És akkor hol jöttünk be?
– Jaaa… – kapott a fejéhez Tibi. – Akkor jó! Akkor csak álom!
– Szuper! De lehet róla szó, hogy elhúzol az álmomból, és visz-  szamész a sajátodba?! – indítványozta Bulcsú.
– Esetleg mindketten az enyémből? – vetette fel Búné.

Ekkor a tompa zúgáson át meghallottak valamit. Egy nagyon  távoli, és nagyon ismerős hangot.
– Tibi! Bulcsú! Tibiiiii! Hé, dalek, itt vagy?
Tibi elsápadt. Bulcsú pedig még nagyobb fénnyel világított, a  szíve vadul kalapált.
– Bujdosóné! Tanárnő! – hallották messziről Sándor bácsi  hangját.
Minden szem Búnéra szegeződött. De a dementor csak állt to-  vábbra is rezzenéstelenül.
– Én… én… hallottam Hanna hangját! – dadogta Tibi. – Meg  az öregét.
– Tök mindegy. Álom – mondta Bulcsú, és próbált megnyu-  godni.
– De… – folytatta volna Tibi, ám Búné közbevágott.
– Tibor persze még mindig nem érti…
– Szipirtyó!
Búné lassan Tibi felé fordult, szinte belevájta metszően hideg  tekintetét.
– Tessék?! Mit mondtál, fiam?
– A tanárnő egy utálatos szipirtyó! – bontotta ki előbbi közlé-  sét a fiú.
– Értem – mondta Búné.
– Most nyugodtan mondhatom, hiszen ez csak egy álom.
Tibi mosolygott. Hirtelen egészen könnyűnek érezte magát.
Igen, így már minden értelmet nyert. Szokott ő rosszakat álmodni,  naná, régen is, kiskorában, például mikor Vali néni székelykáposztát  főzött vacsorára, és ő négyszer is szedett magának, annyira ízlett.
Na, akkor például egy krokodilfarkú vámpír kergette egész éjjel, az  még ennél is rosszabb volt.
– Van egy rossz hírem, Tibor – mondta végül Búné.
– Mondjad, dementor!
– Csak annyi, hogy ezért még számolunk.
– Okés – vigyorgott szemtelenül Tibi.
– Szerinted van olyan, hogy hárman ugyanazt álmodjuk?
Tibi arcán megkövült a magabiztos mosoly.
– Most például azt, hogy a fémcső kezd eltűnni.
Tibi körülnézett. A fémfal egyre áttetszőbbé vált, mintha átvi-  lágítanák hátulról, vagy mintha olvadna. Pont úgy, mint Tibi arcáról  a mosoly.

– Jaj, ne! – nyögte halkan.
A fal végleg eltűnt, és egy tucatnyi arctalan drón vette körül
őket. Fegyvereiket a gyerekekre fogták. Búné homlokán négy vörös  infrapötty táncolt. Bulcsú szinte már izzott, mint egy üzemzavaros  termonukleáris reaktor. Tibi felfogta, hogy az igazi rémálom csak  most kezdődik.
– Ne!!! Neeee!
– Hanna! Hanna! Térjen magához!
Hanna tovább motyogott lázálmában.
– Ne! Tibi! Bulcsú! Ne bántsák őket!
Sándor bácsi megfogta a lány vállát, és erősen megrázta.
– Ébredjen!
– Segítség! Segítsen valaki! Nem csináltak semmi rosszat!
– Ébresztő! – kiáltott az öreg. – Hét óra! Első óra Bujdosónál
Elkésel, kislányom!
Hanna szeme egyből felpattant. Eltolta magától az öreget, és  kábán körbenézett.
– Hol vagyok?
– Na, végre – sóhajtott megkönnyebbülten Sándor bácsi.
– Tibiék?
– Hanna…
– Induljunk! Bajban vannak! Láttam őket!
Hanna megpróbált felállni, de megszédült, és valamiben gyor-  san meg kellett kapaszkodnia. Ez a valami Sándor bácsi feje volt.
– Hannácska, üljön le, az ég szerelmére, még kitépi a maradék  hajamat!
Hanna óvatosan visszaereszkedett a porba. Merthogy körös-  körül mindent büdös, ólomszínű, tapadós por borított.
– Nyugodjon meg, csak álmodta az egészet! – mondta az öreg.
– A helyzet az, hogy a landolásnál kissé hókon nyomta a glóbusz.
– Nem álmodtam! – rázta a fejét a lány.
– De a fejét azért beütötte…
– Kit érdekel?
– Speciel engem.
– Drónok vették körül őket! És fegyvert fogtak rájuk!
Hanna hirtelen elhallgatott. Valamit nem értett.
– Miféle landolásnál? – kérdezte halkan.
Az öreg lemondóan sóhajtott.
– Azt hiszem, nagyobb a baj, mint gondoltam. Herr Burger ta-