totta.
– Hanna…
– Bocs, tartsd egy picit! – mondta a lány a mobilba, aztán Im-  réhez fordult. – Tessék!
A Felemásszemű riadtan pislogott körbe, aztán egész közel ha-  jolt, és riadtan suttogta.
– Nekem… khm… kifejezetten rossz előérzeteim vannak… úgy-  hogy én most egy kicsit lemaradok…
– Na, még csak az kéne! – csattant fel mögöttük Sándor bá  hangja. – Ne aggódjon, Hannácska, rajta tartom a szemem! Na, gye-  rünk tovább! Egy-kettő, egy-kettő…
Az öreg továbbindult a bura felé, maga előtt lökdösve foglyát.
– Na, itt vagyok – emelte megint a füléhez a telót Hanna.
– Ki volt az? – kérdezte Tekla.
– A gyáva oroszlán.
– Benedict?
– Dehogyis! Imre bá.
– Ja, persze, Benedict a Szalmaember.
– Mert?
– Csupa szív, nulla agy.
Hanna nevetve tiltakozott.
– Tekla, szenyó vagy!
– Jó, de akkor Sándor bá kicsoda?
Kis szünet után egyszerre vágták rá:
– A Bádogember!
Hanna hangosan nevetett. Hetek, hónapok óta csak menekült,  mindig rágnia kellett magát valamin, olyan jólesett most egy kicsit  hülyéskedni.
– Hanna, te magadban beszélsz? – lépett mellé Benedict.
– Nem, Teklával.
– És hol van ez a Tekla?
– Hát… nagyon messze. De a hangja itt van ebben a dobozban.
Hanna a fiú elé tartotta a féreglyuktelót.
– Helló, Bendzsi, Tekla vagyok, már sok jót hallottam rólad! –  recsegte a doboz.
Benedict lefehéredett.
– Na, jó, én mentem – csóválta meg a fejét, és holtsápadtan in-  dult a többiek után. – Én vagyok a marha, miért kérdezek egyáltalán  bármit is… – motyogta.

– Hannácska! Erre! – kiabált Sándor bá.
– Mi az, mi történt? – kérdezte Tekla.
– Akár hiszed, akár nem: megérkeztünk!
A bura valóban olyan volt, ahogy Bulcsú leírta. Egy hatalmas,  sötétített üvegű félgömb, aminek sehol nem volt bejárata. Ez utóbbit  azonban csak órák múlva állapították meg, miután körbesétálták az  egészet.
– Na, csücsüljünk le egy picit! – szólt kifulladva Sándor bá.
– Inkább forduljunk vissza! – javasolta Benedict.
– Támogatom! – jelentkezett a Felemásszemű.
Hanna újra felhívta Teklát.
– Nem találjuk a bejáratot.
– Mert állítólag nincs is.
– Miiiiiiiiiiiiiii?
– Bulcsú szerint.
– És ezt mért nem mondtad?
– Bocs, elfelejtettem – mondta Tekla, és levette a szemüvegét,  mert már egészen bepárásodott.
Épp a mosogató fölött állt, és a forró vízbe mártogatott egy  ezüsttányért. Szerencsére egyedül volt a konyhában, mert büntetés-  ből neki kellett mindent elmosogatni, amiért leverte az edényeket.
Úgyhogy nyugodtan telózhatott.
– És van valami, amit még Bulcsú mondott, és te elfelejtettél  közölni? – kérdezte bosszúsan Hanna.
– Egy biztos, ne kopogjatok be! – javasolta Tekla. – Ez állítólag  már Bujdosónénak sem jött be.
– De mindenképpen be kell jutnunk valahogy!
– Biztos vagy benne?
– Igen. Rozsó azt mondta, hogy keressük azt, ami mozdulatlan,  ami állandó. A bura nem mozog, tehát jó dolog.
Sándor bá közben az üvegfalhoz lépett, és rátapasztotta a fülét.
A Felemásszemű izgatottan fészkelődni kezdett.
– Hall valamit? – motyogta.
– Megvan! – emelte mutatóujját a homlokához az öreg. – Ha  az ember be akar menni valahová, és nem tud, akkor bebocsátást

kér!
– Hogyan? – kérdezte Hanna rosszat sejtve.
– Hát bekopog!
– Ne hagyd!!! – kiáltott Tekla a mobilban.
– Ne, ne, NE! Ne kopogjon!
Az öreg már emelte az öklét, mikor az egész bura megremegett,
és mély, búgó hang hallatszódott belőle. Sándor bá keze megállt a  levegőben.
– Jönnek! Jönnek, meneküljünk! – üvöltött a Felemásszemű,
és összekötözött kézzel futásnak eredt.
– Kapd el, Benedict! – kiáltott Hanna.
– Mi történik? – kérdezte izgatottan a telefonban Tekla.
A bura ekkor szisszenve megnyílt, és egy kis rés támadt rajta.
– Hasra! – kiáltotta Sándor bá, és jó példával járt elő. Arccal  előre landolt a porban.
Hanna is hasra vetette magát az öreg mellé. A rés egyre na-  gyobbra nyílt, míg egy ajtó nem lett belőle. Két sorban egyenruhás  katonák meneteltek ki rajta. Egyetlen porcikájuk sem látszott ki a  légmentesen záródó egyenruhából, az arcukat is csúcsos légszűrő ta-  karta.
– Mik ezek az elfajzott lények? – suttogta Sándor bá.
– Na, ezek a drótok, akikről mindig hadovál – suttogta vissza
Hanna. – Most legalább jól megnézheti őket.
– Hát elég randa a fémpofájuk…
– Megint a lovagok… – remegett Benedict a Felemásszeműn  hasalva. – Micsoda sisak…
– Mint a tésztaszűrő – jegyezte meg az öreg.
– Végünk van, végünk, végünk… – mantrázta Imre.
– Maradjon már csendben!
Tekla dermedten állt a konyha közepén, két kezéről csepegett a  mosogatólé, a féreglyuktelót az álla és a vállgödre közé szorította.
– Mondjad már, mi van! – sürgette Hannát.
– Kommandós droidok – felelt halkan a lány. – Ilyenek vitték  el Tibiéket.
– Megláttak benneteket?
– Nem, szerencsére. Csak vonulnak egyenesen, nem néznek se  jobbra, se balra.

Tekla gyorsan megtörölte a kezét, és megfogta a telefont. Min-  den idegszálával figyelt.
– És hogy jöttek ki? – kérdezte. – Mégis van ajtó?
– Valahogy szétnyílt az üveg. És még nem zárult be. Úgyhogy…
– Hanna felpattant, és futásnak eredt. – Gyerünk, Sándor, mielőtt  becsukódik!
Az öreg talpra ugrott, és megragadta a Felemásszemű graban-  cát.
– Gyerünk, maga is!
– Én nem, nem, nem akarom… – rimánkodott Imre.
Hanna beugrott a nyíláson Schrödingerrel a nyomában. Így az-  tán Benedictnek sem maradt más választása.
– Jöjjön már! – mondta, és a makacskodó Imrébe karolt.
Ketten az öreggel végül sikeresen bevonszolták, bár a Felemás-  szemű közben végig irtózatosan dobálta magát, és úgy üvöltött, mint  aki megháborodott.
– Feketék, feketék… hárman vannak… feketék… a hajuk teke-  reg, mint a kígyó, és vicsorognak, acsarkodnak, villog az agyaruk, és  a fekete szárnyukat lebegtetik… ÁÁÁÁÁ…
Tekla kicsit messzebb tartotta a mobilt, hogy ne süketüljön  meg.
– Na, mi van? Hanna! Hanna!
A nyílás szisszenve elkezdett összecsukódni. Hanna a füléhez  tette a mobilt.
– Azt hiszem, mindenki bent…
Ám abban a pillanatban, hogy az ajtó becsukódott, a vonal  megszakadt. Tekla dermedten állt a kihalt konyha közepén, kezében  a megsüketült féreglyuktelóval. Még hosszan szólongatta Hannát.
Pedig tudta, hogy hiába. Azt is érezte, hogy amikor vissza fogja hívni  barátnőjét, a telefon néma marad. Ugyanúgy lesz minden, mint Bul-  csúval. Elvesztette őket. Egyetlen vékony szál kötötte már csak a jö-  vőhöz – az anyja.
Hannának be kellett látnia, hogy a féreglyukteló használhatat-  lanná vált. Méghozzá végérvényesen. Úgy látszik, a bura blokkolt  mindenféle kommunikációs lehetőséget.
A Felemásszemű a falhoz rohant, és dörömbölni kezdett.
– Engedjenek el! Ki akarok menni innen!

– Már nincs hol – jegyezte meg lakonikusan Hanna.
– Összeforrt a bura… – húzta végig kezét az üvegen
Sándor bácsi –, ördöngös machináció!
– Mondtam, hogy ne jöjjünk be! – vinnyogott Imre, majd a  földre rogyott, és a tenyerébe temette az arcát.
Pedig ha körülnéz, lehet, hogy megnyugszik. A bura belsejében  ugyanis egy gyönyörű, ápolt liget hívogatta őket virágzó gyümölcsfá-  ival, érett szőlőtől roskadozó lugasaival, csobogó forrású sziklakert-  jével.
– Mennyi zöld! – ámult Benedict. – Végre, istenem, fák, bok-  rok… Micsoda kis rekettyés!
A fiú lerúgta a cipőjét, és kitárt karokkal boldogan futott né-  hány kört a virágokkal pettyezett pázsiton. A fák, bokrok pont  ugyanolyanok voltak, mint az ő idejében, évszázadokkal ezelőtt. A  természet alig változik, már ha békén hagyják.
– Minden zöld… – hümmögte Sándor bá.
– Smaragdváros… – mondta Hanna.
– Mi az, kérem? – fordult felé az öreg.
– Semmi, nem érdekes.
– Nem jöttök? – kérdezte Benedict, és átváltott indiánszökde-  lésbe. – Gyertek! Isteni!
– Maradj csendben egy kicsit! Légyszi!
Hanna bement a fák közé, és kiabálni kezdett.
– Tibi! Bulcsú! Hé, dalek, itt vagy?
Mindenki mozdulatlanul fülelt, de semmi válasz.
– Bujdosóné! Tanárnő! – kiáltotta el magát reszelős hangon az
öreg is.
– Itt van az Edit?! – ütötte fel a fejét a Felemásszemű. –
Neeem, engedjenek ki!
Újra dörömbölni kezdett a bura falán.
– Engedjenek ki!
Benedict közben tovább ugrándozott a természet lágy ölén.
– Gyümölcsfák! Alma… meg vackor… Barack is van! – szagol-  gatta kitágult orrcimpával a gyümölcsfák feslő virágait.
– Fura – csóválta a fejét az öreg. – Kinn minden csak kő meg  por meg rút szibarita váz, itt meg…
– Van cseresnye is! – rikkantott boldogan Benedict. – Érett! És  nem is túl kukacos! – lelkesedett teli szájjal.
– Mit csinál?! – mordult rá az öreg. – Nem szabad hozzányúlni

semmihez! Lehet, hogy csapda! – furcsállotta, hogy egyszerre virág-  zik a barack és érik a cseresznye.
Benedict kiköpött egy cseresznyemagot.
– Már hozzá is nyúltam… és az a véleményem… – még egy mag  röpült széles ívben a szájából – …hogy igen finom! Na, Hanna, ne  csikizz már!
– Ki? Hozzád se nyúltam!
– Akkor Sándor! Hülye vicc!
– Miről beszél a nagyságos művész úr? Láthatja, itt ácsorgok a  szivárványszemű kollégával, és nincs háromméteres karom!
– Akkor ki volt?
Benedict arcáról lefagyott a mosoly.
– Odanézz! – kiáltott Hanna.
A liget fái és bokrai, mintha szél borzolná az ágaikat, lassan  mozogni kezdtek. Pedig nem is volt szél. Fenyegetően lengették  hosszú, vékony karjaikat.
– Tudtam, tudtam, annyira tudtam… – morogta Sándor bá –,  minek kellett macerálni?
– Ne mozdulj, Benedict! – szólt Hanna.
– Dehogy mozdulok! Mi az, pók?
De nem pók volt. Egy hajlékony fűzfaág kúszott fel lassan a de-  rekán, a vállán, a nyakán… Schrödinger kétségbeesetten felnyávo-  gott, beleakadt egy szederbokorba, és a tüskés ágak nem engedték.
– Charlotte, tarts ki, megyek! – kiáltott Benedict, de már moc-  canni sem bírt.
Az aljnövényzet bilincset font a bokája köré.
– Na, most már engem is macerál egy! – mondta Sándor bá, és  megpróbált lesöpörni magáról egy tapogatózó körtefaágat.
– Hasra! – vinnyogott a Felemásszemű. – Mindenki hasra, és  kússzunk kifelé!
– De hova?! Nincs már kijárat! – kiabált az öreg az újabb és
újabb kíváncsiskodó körtefaágakkal küzdve.
Schrödinger egyre veszettebbül nyávogott.
– Hanna, segíts neki! – rimánkodott Benedict.
Sándor bácsi belenyúlt a zsebébe.
– Várjon, van nálam bicska!
– Nem, nem bánthatjuk őket! – mondta Hanna. – Csak letapo-  gatnak!
– Hát tapogassák a kénköves mennykőt, de ne az én gatyámat!

– mérgelődött az öreg.
– Egy kacs… egy kacs… – hebegte Benedict.
– Mi?!
– Egy kacs bekúszott az orromba – mondta a fiú, majd egy ha-  talmasat tüsszentett. – De már kijött.
A Felemásszemű a fal mellett tapogatva észrevétlenül távolodni  kezdett.
– Hé, hová lesz a séta, szivárványos kartárs?! – szólt utána
Sándor bá.
– Én itt egy percig sem maradok tovább!
– Álljon meg!
– Úgysem tud hol kimenni… – mondta Hanna, és mozdulatla-  nul tűrte, hogy egy orgonaág végigtapogassa az arcát.
Egy vastag inda gyors kígyómozgással elindult a Felemásszemű  felé.
– Vigyázzon! Imre! – kiáltott Sándor bá.
– Mi az?! – nézett hátra a Felemásszemű.
– Egy kígyó, ott kúszik maga felé!
– NE, CSAK KÍGYÓT NE! – sikított a Felemásszemű, és futni  kezdett.
– Nem kígyó az, csak egy inda! – kiáltott utána Hanna.
Imre futott, vagy hát inkább sonkalábain cipelte ormótlan tes-  tét. Esélye sem volt, az inda a bokájára tekeredett, és a földre rántot-  ta.
– Ááá!
Szaggatott szirénahang szólalt meg a fejük felett elviselhetetlen  hangerővel. A bura szelíd tavaszi fényeket imitáló világítása kikap-  csolt, helyette villogó vörös fény borította be a termet. Az inda el-  kezdte vonszolni a Felemásszeműt.
– Vágják le rólam! Vágják le rólam! – visított fejhangon.
– Hanna, itt a bicska! – üvöltötte túl az iszonyú szirénázást
Sándor bá. – Fogja a bicskát!
Mindenkit szorosan tartottak a növények, kivéve Hannát. A  lány tanácstalanul meredt a feléje nyújtott bicskára.
– Segítsenek már! – üvöltötte Imre egyre távolabbról. –
Segítsééééég!
Hanna megfogta a bicskát, és remegő kezekkel megpróbálta  kinyitni. De izgalmában túl nagy erővel nyomta bele az ujját a vé-  kony vájatba a penge szélén, és beletörött a körme. Újra próbálko-

zott.
Hirtelen erős szél söpört végig a ligeten. Csak pár pillanat volt  az egész, aztán minden elcsöndesedett. Hanna felnézett. Döbbenten  látta, hogy rajta kívül nincs már ott senki. Hiába nézett bármerre,  egyedül volt, mindenki eltűnt mellőle. Üres volt a bokor is, ami
Schrödingert foglyul ejtette. Szél se rezzent, a liget megint a szelíd  tavaszi napfényben fürdő idilli táj volt.
– Sándor! – kiáltott kétségbeesetten a lány.
Semmi válasz.
– Benedict!
Csend.
– Hát ez szuper – mondta halkan.
Hanna egy félig nyitott bicskával a kezében egyedül állt az
édenkert közepén.

Tartalom
[1] A Fénybe Öltözött Asszony
[2] A parázó Nagymester
[3] Karácsony Mozarttal
[4] Por és hamu
[5] A Káosz Temploma
[6] Szerencsétlen csütörtök
[7] Őfelsége ügynöke
[8] Anubíííssssz
[9] A gikszer neve: Bujdosóné
[10] Kommandós droidok
[11] A „szomjas szív”
[12] A nagy átverés
[13] A barátság próbája
[14] Castor és Pollux
[15] A 93. carmen
[16] A halálos főpróba
[17] 3 az 1-ben
[18] A bosszú angyala
[19] A legjobb barátnő
[20] A hiperlatívuszos majom
[21] Rómát látni és meghalni
[22] Herr Burger de Lux
[23] Roaming a jövőből
[24] Lánykérés extrákkal
[25] Nyakig a porban
[26] Oltani a vulkánt
[27] Egy régi ismerős
[28] Buli Néróval
[29] Keresd a mozdulatlant!