Jeli Viktória – Tasnádi István – Vészits Andrea


IDŐFUTÁR 4.

A KÁOSZ TEMPLOMA

© Jeli Viktória – Tasnádi István – Vészits Andrea
– Tilos az Á Könyvek (Pozsonyi Pagony Kft.), 2014


A karakterek és a történet kitalálásában Gimesi Dóra is rész vett, a  kötet az ő tudtával és beleegyezésével jelenik meg.


Catullus verseit Devecseri Gábor és Dsida Jenő (Légy erős, Catul-  lus!) fordításában közöljük, a Sírjatok Venusok, ti is Cupidók című  verset pedig Tasnádi István átiratában.


ISBN 978-615-5441-71-4

 www . tilosazakonyvek . hu  https://www . facebook . com/ tilosazakonyvek


Szerkesztette: Péczely Dóra
Felelős kiadó: Banyó Péter
Borítóterv: Szabó Vince ötlete alapján Dániel András

Produkciós munkák: Wunderlich Production Kft.
Produkciós vezető: Mészáros Gabriella


Nyomás, kötés: Alföldi Nyomda Zrt. – H-4027 Debrecen,
Böszörmményi u. 6. – www . anyrt . hu


A könyv megjelenését támogatta a Nemzeti Kulturális Alap

[1] A Fénybe Öltözött Asszony
Hanna a szikla tetején állt a süvöltő szélben, és úgy érezte, ez
élete legdurvább rémálma. Bár Pamina-jelmezt viselt, a sárkány sze-  repét játszotta, rövid időn belül immár harmadszor. Igaz, hogy most  nemcsak a farkát, hanem a vörös sárkányt teljes valójában: hét fejjel,  tizennégy szarvval, némelyik fején koronával. És ő, Hanna lesz az,  aki a jövendölés szerint az év leghosszabb éjszakáján összecsap a
Fénybe Öltözött Asszonnyal, hogy megmentse a világot. Méghozzá  teljesen egyedül, mert Sándor, Kempelen, Benedict, Metzler és
Charlotte a sziklaperem mögött lapítanak.
De még a világmegmentés is rendben lenne, ha a kormosan iz-  zó fémtojásból kilépő sudár, fiatal nő, a Fénybe Öltözött Asszony  nem Zsófi, nem az ő Zsófija lenne! És ha ez a Zsófi, aki megint tud  járni, és aki felé ő boldogan, ölelésre tárt karral rohant, nem fogna rá  fegyvert. De fog. És gondosan céloz.
Hanna ott állt a célkeresztben, és egyre csak azt ismételgette,  hogy Most mindjárt felébredek, mindjárt felébredek – de nem éb-  redt fel.
A Fénybe Öltözött Asszony – fején a tizenkét ágú, ragyogó ko-  ronával – kifejezéstelen arccal nézte Hannát.
Ekkor egy újabb szélroham söpört végig a köves fennsíkon, és  hátba taszította Hannát, mint egy félreérthetetlen figyelmeztetés: ez  nem álom, ez a valóság!
– Zsófi… mit csinálsz?! – kiáltott Hanna. – Tedd le azt a pisz-  tolyt! Hallod?!
– Hallom! – felelte hűvösen Zsófi, de nem mozdult.
– Most mi van?! Le akarsz lőni?!
Ez olyan hülye kérdés volt, amin Zsófinak okvetlenül el kellett

volna nevetnie magát, de még csak a száját se húzta el.
– Állj arrébb!
Hanna nem mozdult.
– Állj félre, Hanna! – ismételte meg rezzenéstelen arccal Zsófi.
– Nem akarlak bántani.
– Akkor mit akarsz?! – kérdezte rosszat sejtve Hanna.
– Állj félre, és meglátod! – válaszolta Zsófi, de közben nem rá  nézett, hanem a válla felett valahová a háta mögé. Hanna villám-  gyorsan megfordult. Kempelen állt mögötte halottsápadtan. Zsófira  meredt, és moccanni sem bírt. Sándor megrángatta a köpenye szélét.
– Hasra, Mester! Hasra! A Zsófika megveszett, le akarja lőni!
– Állj félre, Hanna, különben… – emelte fel a hangját fenyege-  tően Zsófi.
– Különben?! – vágott közbe indulatosan Hanna. – Mit akarsz  csinálni? Kempelen soha nem ártott neked! Soha nem ártott senki-  nek, ő jó ember!
– Ő egy gonosz ember – jelentette ki ellentmondást nem tűrő-  en Zsófi.
– A Mester nem gonosz! – szólt közbe rekedten Sándor. – Ne  beszéljen zöldeket, Zsófika!
– Mindegy, hogy milyen. De a tudás, amit a világra szabadít,  gonoszságot szül majd. Ha meg nem állítom…
Hanna nem akart hinni a fülének. Miért mond ilyeneket Zsófi?!
Ezt ő se gondolhatja komolyan.
Sándornak is valami hasonló járhatott a fejében, mert azt dör-  mögte:
– Tegye már le azt a flintát, Zsófika, elég a tréfából! Nem hall-  ja?!
Az, hogy Zsófi hallotta-e Sándor szavait vagy sem, nem derült  ki, azt viszont mind tisztán hallották, hogy kibiztosította a fegyvert,
és egyenesen Hannára szegezte. Vagyis Kempelenre, de a pisztoly  csöve és a Mester között ott állt Hanna.
Hanna minden izma megfeszült, félre akart ugrani, aztán futni,  rohanni, de nem tehette! Nem hagyhatta Kempelent! És nem hagy-  hatta, hogy Zsófi ilyet csináljon!
– Álljon félre, Hanna! – kérte halkan Kempelen.
– Nem!
– Semmi szükség, hogy ártatlanok vére folyjon…
– Maga is ártatlan! – vágott vissza Hanna.

– Talán nem vagyok az. Ki tudja? – mondta szomorúan a Mes-  ter.
– Na, mi lesz már?! – kérdezte hidegen Zsófi.
Most már mind tudták, ha alig akarták is elhinni, hogy nincs,  hogy nem lesz benne könyörület.
– Álljon félre! – kiáltott rémülten Kempelen.
– Nem! – lehelte Hanna, mert a félelemtől alig jött ki hang a  torkán. Hogyan is állhatna félre?! Hiszen még ma reggel is mindenét  odaadta volna azért, hogy Zsófi meggyógyuljon, és újra járjon! Amit  annyira kívánt, megtörtént, és most tényleg mindenét oda kell ad-  nia. Az életével fizet. Csak legalább ne fájjon! Csak legalább ne na-  gyon fájjon! És mivel Zsófi szemébe nem tudott nézni, mert a barát-  nője nem viszonozta a pillantását, hát belenézett a pisztoly sötét  csövébe. És várta a golyót. Persze cseppet sem türelmetlenül…
De süvítő golyó helyett váratlanul fáklyás emberek érkeztek, li-  basorban haladva az ösvényen cifrán hímzett szőttesekkel és lobogó,  szentképes zászlókkal. Az a szakállas, darócruhás, hibbant vándor-  prédikátor vezette őket, aki hetek óta a világ végét jövendölte Bécs-  ben. A Prédikátor érces hangján már messziről kiáltozott.
– Erre, testvéreim, erre! Itt van ő!
A fáklyák imbolygó lángja baljós, vörös fénybe vonta Zsófi  alakját, és meg-megcsillant a pisztoly csövén.
– Sándor, vigye el az útból a lányt! – rendelkezett Kempelen.
– Nem viszem!
– Ez parancs! – ismételte meg keményen Kempelen.
– Én egész életemben teljesítettem a Mester összes parancsát,  de ezt most nem! NEM! – kiabált Sándor. – Ha elviszem az útból a  lányt, Zsófika meghúzza a ravaszt…
– Így is meg fogja…
Hanna sajnos a lehető legteljesebb mértékben egyetértett
Kempelennel, ezért úgy döntött, hogy mégis inkább behunyja a sze-  mét.
Zsófi metsző hangon számolni kezdett.
– Három… kettő…
De mielőtt kimondhatta volna az egyet, a Prédikátor, aki köz-  ben felért a sziklára, váratlanul Zsófi lába elé vetette magát.
– Kegyelmezz nekünk! Kegyelmezz gyarló bűnösöknek, Égi
Szépség, Fénybe Öltözött Ítélet!
A Prédikátor után tóduló tömeg egy pillanat alatt körülvette

Zsófit, és szinte tébolyultan, kórusban kántáltak.
– Kegyelmezz! Kegyelmezz! Kegyelmezz!
– Kegyelmezz, Égi Gyermek! Tisztaság Fénye, Mennyei Szűz! –  vonyította a Prédikátor, és a tömeg kórusban visszhangozta:
– Kegyelmezz! Kegyelmezz! Kegyelmezz!
Aztán térdre hulltak előtte, és a ruhája szélét csókolgatták. Egy  szempillantás alatt hatalmas csődület támadt, és Hannáék elvesztet-  ték Zsófit a szemük elől. És szerencsére Zsófi is elvesztette őket.
Sándor nyerte vissza a leggyorsabban a lélekjelenlétét.
– Futás! MOST!
Kempelen megragadta a tétovázó Hanna karját.
– Erre!
És már rohantak is, ahogy csak bírtak.
Hanna futás közben hallotta, ahogy Zsófi a nevét kiabálja, de  nem fordult meg.
Aztán egy lövés dördült mögöttük. És még egy.
– Hű, az anyja szemit! Hasra! – ordította Sándor.
Ezt nem kellett kétszer mondani. Hasra vetették magukat, és  kúszva tették meg a maradék utat a sziklaperemig, ahol mostanáig
Charlotte a tőrével tartotta sakkban Metzlert és Benedictet, nehogy  még ők is közbeavatkozzanak.
– A Mester a segítségetek nélkül is képes megöletni magát –  mondta gúnyosan Charlotte, akinek nagyon nem tetszett, hogy előbb
Kempelen, aztán meg Sándor – a jóslatot semmibe véve – odaro-  hantak Hannához.
– Csak férfiakkal ne kezdjen az ember! – morogta, amikor
Metzler és Benedict egymást letaposva odavágtattak az ügyetlenül  kúszó Hannához, felsegítették a földről, leporolgatták és kórusban  tudakolták, hogy jól van-e, nem esett-e valami baja.
Hannának kivételesen nagyon jólesett az ajnározás, annál is  inkább, mert a nagy izgalomra való tekintettel Metzler és Benedict  elfelejtettek összeveszni rajta.
De erre most nem is volt idő. Átverekedték magukat egy sűrű  cserjésen, hogy a kanyar után elérjék az ösvényt. Ott már biztonság-  ban voltak, mert a város felől egyre nagyobb tömeg özönlött a szikla  felé. Könnyű volt elvegyülni köztük. Annál nehezebb volt keresztül-  vágni magukat rajtuk. Mintha egész Bécs látni akarta volna a jele-  nést, A Fénybe Öltözött Csodát: Zsófit.

– És? – kérdezte Ervin olyan izgatottan és hangosan, hogy ez-  zel az egész szegedi Béke Tanszék érdeklődését felkeltette. Igaz, ezen  a késő délutáni órán nem volt rajtuk kívül vendég egy sem.
– Ennyi – vonta meg a vállát Tekla.
– Mást nem mondott?
– Ezt is alig tudtam kiszedni belőle. Teljesen kész van. Mond-  juk, nem csodálom…
– De hogy került oda Zsófi?! – ráncolta a homlokát Ervin.
– Lövésem sincs – felelte Tekla, és betömte a szájába az utolsó  falat répatortát.
– Vagy ha ő ott van, akkor hol vannak a többiek?
– Passz! De azért az elég durva, hogy meggyógyult, nem?
– Aha – felelte Ervin, de látszott, hogy az esze máshol jár. Tek-  la könnyedén ki tudta volna találni, hogy hol, de még egy ilyen vész-  helyzet is kevés volt ahhoz, hogy bele akarja élni magát a pedálgép  helyébe.
– Meg kéne mondanunk Zsófi anyukájának, hadd örüljön!
– És mit mondasz neki? – kérdezte gúnyosan Ervin. – Hogy
Zsófi meggyógyult egy másik idősíkban, és most készül megölni va-  lakit?!
– Jó, hát nem pont így… – ismerte el kelletlenül Tekla, mert ez  tényleg nem hangzott valami jól.
– Akkor hogy?!
– Jó, mindegy… Nem eszed meg a sütidet?
Ervin türelmetlenül megrázta a fejét, és lesújtó pillantást vetett
Teklára, aki maga elé húzta a kistányért, és jóízűen nekilátott a zser-  bó eltüntetésének.
– Ha tudtad, hogy nem kéred, akkor kérhettél volna inkább ré-  patortát, azt jobban szeretem – jegyezte meg szemrehányóan Tekla.
Ervint a guta kerülgette. Tekla pont ezt akarta elérni, ettől trip-  lán jólesett neki a zserbó.
– Hívtad Bulcsút? – kérdezte idegesen Ervin.
– Szerinted? Kábé ötszázszor.
– És?
– Semmi. Ki se csöng – felelte Tekla, és már nem is kívánta  annyira a zserbót. Valahogy megkeseredett.
– Tekla… figyu, itt valami nagyon nagy zűr van!
– Idáig én is eljutottam, kedves Ervin.
– Tudtam, hogy a dalek el fogja szúrni! – dühöngött Ervin. –

Mennem kellett volna velük! Ott lenne a helyem! Most én is ott le-  hetnék, ha nem csimpaszkodik belém az a kis… – csuklott el Ervin  hangja a kínzó emléktől, és a mérhetetlen felháborodástól. – Meg  tudnám fojtani! – vonyította, amikor újra visszanyerte a hangját.
Az illető, akit Ervin meg tudott volna fojtani, éppen szívecské-  ket festett a körmére, így hagyta hosszan kicsöngeni a mobilját, mie-  lőtt felvette.
– Halló…
– Szia, Cica! Hogy telik a téli szünet? – érdeklődött vidoran
Szabi.
– Uncsizok – felelte ásítva Edina. – És neked egyébként sem  vagyok cica.
– Ne csináld már, Edi, csak ketten maradtunk, össze kell fog-  nunk!
– Pfuj, hagyjál már, tudod, ki fog veled össze! – fintorgott Edi-  na.
– A cicád lehúzott Szegedre a pápaszemessel! Én viszont itt va-  gyok, miáúúú!
Szabi ellenállhatatlanul mókásan nyávogott bele a telefonba,  de Edinára ez sem volt hatással.
– Figyelj, Szabolcs, ha ketten maradnánk ezen a bolygón, akkor  se tudnák benned gondolkozni.
– Tudnék.
– Jó, te igen, de én meg nem, pont ezt mondom.
Szabi sóhajtott. Oké, eddig sem az eszéért szerettük Edinát.
– De miért?!
– Néztél már tükörbe? – nyávogott Edina, de ő nem viccből.
– Persze, kétpercenként.
– És mit látsz?
– George Clooney-t fénykorában.
Most Edina sóhajtott.
– Szabika…
– Ja, már értem, te még nem is láttad az új hajamat!
– Miért, milyen? – kérdezte unottan Edina.
– Zsírkirály! Középen felállítottam cukros vízzel. Csillogó taré-  jom van, mint egy Spinosaurusnak.
– Minek?!

– Az egy theropoda a kréta korból. Tüskésgyík.
És ekkor, csodával határos módon Edina elnevette magát, ala-  posan megzavarva ezzel Szabikát.
– Most mi van?
– Tüskésgyík… – kuncogott Edina.
De mielőtt kitárgyalhatták volna, mit talál ezen olyan vicces-  nek, kivágódott az ajtó, és Edina apja csörtetett be a szobába. Kissé  feldúltan. Kissé nagyon is.
– Gyere már ki, Edina, beszélgess egy kicsit a nagynénéddel, én  már nem bírom tovább! – hadarta. Látszott rajta, hogy igazat mond,  mert szép zöld volt az arcszíne.
De Edinának nem kellett kimenni, mert Hanna néni bejött.
– Most hova rohansz, Ferikém? Még be se fejeztem!
Ferikém szűkölt, mint egy csapdába esett állat.
– Ööö… megyek karácsonyfát venni.
– De hát már vettél egyet! – figyelmeztette Hanna néni.
– Igen, de veszek egyet a… másik szobába is.
– Ez egy ilyen új szokás itt? – csodálkozott Hanna néni.
– Igen, mert ezüstöt vettem, de annak nincs illata, úgyhogy  most szerzek egy lucfenyőt is… – hadarta Edina apja. – Lesz itt  olyan fenyőillat, Hanna néni, hajjaj, nem úgy, mint Ausztráliában!
– De jó ötlet, megyek veled, Ferikém! – lelkesült fel Hanna né-  ni.
Ferike elsápadt.
– Nem, NEM! Úgy értem… ne tessék fáradni! Tessék csak pi-  henni!
– Majd pihenek Szent Péternél! – kacagott Hanna néni. – Se-  gítsd fel a kabátomat! Hol a nyusztom?
Edina apja fogcsikorgatva felsegítette Hanna nénire a kabátot,
és átnyújtotta neki a kért nyusztot, de az nem bizonyult megfelelő-  nek az alkalomhoz, így inkább a rókakucsma került Hanna néni fris-  sen fodrászolt fejére.
– Így ni… Csinos vagyok? – mosolygott negédesen.
– Hajjaj… – nyögte Edina apja.
– Edikém?
– Nagyon ott van! – bólogatott Edina.
– Na, akkor mehetünk! Pá, kicsinyem! – és ezzel belekarolt a  kissé elborult elméjű Feribe, és ott folytatta, ahol tíz perccel ezelőtt
és két szobával odébb abbahagyta. – Szóval, mint mondtam, nálunk

kislánykoromban minden áldott karácsonykor másfél méteres hó  volt… De úgy hidd el, Ferikém!
Már a földszinten jártak, de Edina még mindig hallotta, hogy
Hanna néni a száz évvel azelőtti karácsonyokról mesél.
Szabi szerencsére nem hallotta. Ő ugyanis már réges-régen,  abban a minutumban, amint meghallotta Hanna néni hangját, letet-  te a telefont.
Géza bá pedig épp felvette. A vonalasat. Igaz, nem szívesen,  mert pont a karácsonyfaégőket ellenőrizte. Nem akart úgy járni,  mint tavaly, amikor a legszentebb pillanatban sikerült sötétbe borí-  tania az egész kerületet.
– Igen, tessék! – recsegte a kagylóba.
– „Hulló könnye záporán át alig látja Jézuskáját…” – énekelt  bele sírósan egy nagyon ismerős hang a fülébe.
– Mária?
– Szervusz, Géza! Hogy vagy?
– Köszönöm kérdését. Meglehetősen – felelte Géza bácsi ki-  mérten.
– Meglehetősen – ismételte meg Rogyák Mari olyan hangsúly-  lyal, hogy Géza bá azonnal védekező állásba helyezkedett.
– És maga? – kérdezte óvatosan.
– Én is. Meglehetősen sírdogálok.
– Én a karácsonyfaégőket ellenőrzőm, és férfiasan nyelem a  könnyeimet – felelte Géza bá, válaszával saját magát is alaposan  meglepve.
– Miért sírsz, Géza?
– Nem sírok. Pont azt mondom, hogy nem sírok.
Kész őrület, hogy a nők mindig mindent félreértenek!
– Az jó. Ne is sírj! Nem szabad sírni! – felelte elcsukló hangon
Rogyák. – Hisz karácsony vaahahaaan – tette hozzá most már sírva.
– Mária, nyugodjon meg! – krákogott Géza bácsi. – Csak hol-  nap lesz karácsony. Miért hívott?
– Mert… mert… – szipogta Rogyák, aztán valahogy megnyugo-  dott. – Nem tudsz egy jó halászléreceptet?
– Kocka.
– Tessék?
– Halászlékocka. Nálam az lesz – magyarázta Géza bá.

– Te szegény! – sóhajtott fel Rogyák.
– Nem kell engem sajnálni. Megszoktam.
Persze nem szokta meg, de mindegy.
Pillanatnyi csend támadt.
– Neked mekkora a fád? – kérdezte gyorsan Rogyák. Ám Géza  bá fájának mérete örök rejtély maradt, mert mielőtt válaszolhatott  volna, csengettek.
– Bocsánat… most le kell tennem… Csengettek.
– Jöttek hozzád? – kérdezte elmésen Rogyák.
– Felteszem, azért csengettek. Bár lehet, hogy csak tévedésből.
Azon sem csodálkoznék.
Géza bácsi már nagyon ment volna ajtót nyitni, de Rogyák nem  tudott elszakadni a témától.
– Lehet, hogy betlehemesek!
– Az még korai lenne.
– Én nagyon várom a betlehemeseket. Illetve egy betlehemest  nagyon várok… – közölte Rogyák sejtelmesen.
Ekkor újra csengettek. Kissé türelmetlenül.
– Bocsánat, most már tényleg le kell tennem… – szabadkozott
Géza bá.
– Jól van, tegyél le! Tegyél le, Géza! – csattant fel Rogyák. –
Jöttek hozzád, mi? Akivel megoszthatod a kis halászlékockádat! Ak-  kor nem is zavarok! – mondta még sírva. – Jó étvágyat!
És ezzel lecsapta a telefont.
Géza bácsi meg csak állt ott pocakos sóbálvánnyá meredve ke-  zében a telefonnal, és azt motyogta maga elé, hogy Jézusom, Jézu-  som, Jézusom… Régen tisztában volt azzal, hogy sose fogja megér-  teni a nőket, de most már azt is tudta, hogy nem is akarja.
S amikor a harmadik csengetésre végre kinyitotta az ajtót, ak-  kor naná, hogy egy újabb nő állt a küszöbön. Hanna anyukája.
– Óóó… kezit csókolom! – dadogta Géza bá, és azt kívánta,  bárcsak ne nyitott volna ajtót. Telefonon keresztül is nehéz elviselni  a női könnyeket, hát még szemtől szembe.
– Jó napot, tanár úr!
– Micsoda meglepetés! Fáradjon beljebb!
Hanna anyukáját nem nagyon kellett biztatni, benyomult a  szobába, és alaposan körülnézett. Géza bá átkozta magát, amiért egy  hete nem takarított, és a ruhái szanaszét hevertek a fotelben.
– Megkínálhatom valamivel? – kérdezte feszengve, hátha egy

erős kávéval el tudja terelni vendége figyelmét az irtózatos rendet-  lenségről.
– Nem, nem, köszönöm, csak beugrottam – szabadkozott Niki  néni. – Látom, éppen nagy munkában van…
Ebben a megjegyzésben talán nem volt irónia, Géza bá mégis  kihallani vélte belőle.
– Ó, nem, csak ellenőrzőm a karácsonyfaégőket… – magyaráz-  ta.
– Nagy karácsonyozás lesz? – érdeklődött Hanna anyukája.
– Nem igazán… Illetve majd 26-án megyek vidékre a rokonok-  hoz.
– És milyen a szentestéje? El tudna szabadulni esetleg?
– Elszabadulni? – visszhangozta értetlenül Géza bá. – Hon-  nan?
– Nézze, nem árulok zsákbamacskát: Hanna karácsonyra haza-  jön, és szeretném, ha az osztályfőnök úr is jelen lenne.
Géza bá tátott szájjal bámult Hanna anyjára. Köpni-nyelni nem  tudott.
– Hazajön? Honnan? Illetve… Hogyhogy? – dadogta összevisz-  sza.
Niki néni meg csak nevetgélt, mint egy bakfis. Láthatóan élvez-  te Géza bá zavarát.
– Hát úgy. Ahogy maga hazamegy a vidéki rokonokhoz. Kará-  csonyeste mindenkinek a családjánál a helye! – felelte derűsen
Hanna anyja.
– Ez igaz, de… Honnan tudja, hogy hazajön? Hanna üzent  vagy… – makogott Géza bácsi teljesen összezavarodva. – Nem ér-  tem! – S magában azt a lehetőséget latolgatta, hogy Hanna anyuká-  jának talán elment az esze.
– Egyelőre nem mondhatok semmit – mosolygott huncutul
Niki néni. – De ha a tanár úr megtiszteli szerény hajlékunkat, kará-  csonyeste magától Hannától fogja hallani a történetét! Ami – ma-  gunk közt szólva – elég hajmeresztő. Eljön?
Mit lehetett erre az invitálásra felelni?!
– Hogyne, feltétlenül! Nagyon hálás vagyok… és… és…
– És?
– Arra gondoltam, hogy… Nem is tudom… – motyogta Géza  bá, és csak a felindultságával és a rendkívüli helyzettel tudta magya-  rázni, hogy ilyesmire vetemedett.

– Igen? – nézett rá kíváncsian Hanna anyja.
– Van a tantestületben még valaki, aki nagyon szívén viseli
Hanna sorsát. Történetesen tudom, hogy egyedül karácsonyozik,
úgyhogy szerintem ő is szívesen csatlakozna hozzánk.
Rogyák, miután lecsapta a telefont, zokogva borult a kanapéra,
és csak bőgött, bőgött megállíthatatlanul. A nagy fuldoklásra beüge-  tett a konyhából Leonci, szájában egy szép szál kolbásszal, ami ere-  detileg a töltött káposztába volt szánva. A kutya letelepedett a leg-  szebb fehér szőnyegen, és csámcsogva nekilátott.
Amikor Rogyák észrevette, mi folyik a szobában, megint csak  zokogásban tört ki, de most már nem magát meg Gézát siratta, ha-  nem a Hartai csípős kolbászt meg a gyapjúszőnyeget.
Így aztán, amikor a telefon belecsörömpölt a csukladozásba  meg csámcsogásba, Rogyák kisírt hangon rebegett bele.
– Igen?
– Géza vagyok.
– Igen, Géza? – ez már elég vészjóslóan hangzott. De Géza bát  most nem tántorította el.
– Kérdeznék valamit…
– Rajta!
– Velem tölti a szentestét? – vágta ki Géza bá.
Rogyák kis híján elejtette a telefonkagylót. Vagyis el is ejtette,  csak időben utánakapott.
– Hogyhogy… – dadogta.
– Hivatalosak vagyunk egy vendégségbe – titokzatoskodott
Géza bá.
– Vendégségbe? Hova?
Géza bá nagy levegőt vett, aztán ünnepélyesen közölte.
– Kapaszkodjon meg! Hannához!

[2] A parázó Nagymester
A Béke Tanszéken Tekla és Ervin legalább tízszer átbeszélték
Zsófi bécsi ámokfutását. Így amikor Tekla újra elérte Hannát a  féreglyuktelefonon, pontosan ott folytatta, ahol Ervinnel abbahagy-  ták.
– Figyelj, nem lehet, hogy csak álmodtad ezt az egészet? – kér-  dezte köszönés helyett. – Hogy Zsófi… ez annyira nem vall rá…
Olyan hihetetlen…
– Igen. Totál valószerűtlen – ismerte el Hanna. – Vannak pil-  lanatok, amikor én is azt hiszem, talán nem is történt meg…
– Vagy csak egy újabb próba?! Végül is ez a Sándor az első  perctől fogva hülyére vett téged. És a többiek is mind. Persze csak a  szent cél érdekében, de mégis – tette hozzá gúnyosan Tekla.
Hanna buzgón bólogatott, de aztán rájött, hogy ezt csak a far-  kával lustán köröző Schrödinger látja, Tekla nem. Így aztán sóhajtva  felelte:
– Úgy vártam, hogy egyszer csak összeröhögnek, és nagy han-  gon közlik, hogy megint átvertek… és mekkora idióta vagyok, hogy  még ezt is bevettem…
Hanna már remekül kiismerte magát Bécsben, de most fogal-  ma sem volt róla, hogy merre járnak. És ennek nem a sötétség és az  utcákon uralkodó zűrzavar volt az oka. Lélekben ott maradt a sziklá-  nál Zsófival, a gondolatai egyre körülötte keringtek, hátha talál va-  lami magyarázatot arra, ami történt. Ha Benedict és Metzler nem
ügyelnek rá, és nem fogják meg időről időre a karját, már biztos  többször is orra bukott volna, és régen elvesztette volna a többieket  a forgatagban.
Sándor, tőle szokatlan módon, teljesen félreértette a helyzetet,

és komoran rászólt Hannára.
– Szedje a lábát, Hannácska! Ne bámészkodjon! Biztonságba  kell helyeznünk Kempelent. Látja, milyen jó, hogy összeeszkábáltuk  azt a fáin kis rejtekhelyét.
Hanna csak most vette észre, hogy a Kempelen-ház felé tarta-  nak. Rémülten megtorpant.
– Oda nem vihetjük. Semmiképpen se.
– Miért nem? – csodálkozott Sándor.
Hanna habozott, hogy mit is válaszoljon, megmondhatja-e az  igazat. De hirtelen semmilyen hazugság sem jutott az eszébe. Leg-  alábbis hihető nem.
– Mert Zsófi tud róla – bökte ki végül.
– Hogy mondja? – kérdezett vissza Sándor, mint aki felteszi,  hogy rosszul hallotta, amit mondtak neki.
– Zsófi mindent tud – ismételte meg elszántan Hanna.
– Mégis mi mindent?
– Mindent, ami azóta történt, hogy megérkeztünk Selmecre –  hadarta Hanna. – Többet tud, mint bárki…
Sándor szemmel láthatóan nem rendült meg ettől a közléstől.
– Ez mégis hogyan lehetséges?
– Én magam mondtam el neki. Beavattam a legtitkosabb…
áááá, én ökör… bizton pályázhatok a legbénább Nagymester címre…
Hanna legszívesebben elbőgte volna magát.
– Ne ostorozza magát, Hannácska! – vigasztalta Sándor. –
Honnan tudhatta volna?! Különben meg nem értem, hogyan és mi-  kor avathatta volna be Zsófikát, tekintve a körülményeket… Azt hi-  szem, eltúlozza kicsit…
Hannának nem nyílt alkalma, hogy meggyőzze Sándort az el-  lenkezőjéről, mert a többiek kíváncsian köréjük gyűltek, és várako-  zón néztek rá. Hanna nagy nehezen kinyögte, hogy szerinte a Kem-  pelen-ház mint rejtekhely nem túl jó ötlet, menjenek inkább a szín-  házba. Arra számított, hogy majd győzködnie kell őket, de simán tu-  domásul vették. Van azért valami jó is abban, ha az ember Nagymes-  ter. Csak arra kell vigyázni, hogy el ne szálljon magától! Mert a vé-  gén még Ervin lesz belőle.
Már messziről látták, hogy a színház teljesen sötét. Miután be-  léptek az előcsarnokba, és egy darabig lélegzetvisszafojtva füleltek,

meggyőződtek róla, hogy üres is. Nyilván mindenki a világvégét te-  kintette meg.
Sajnos tévedni emberi dolog, vagy akár nagymesteri, – ezt két  perccel később meg is tapasztalták, amikor az üresnek hitt épületben  váratlan és rendkívül nedves üdvözlésben volt részük.
Hanna hatalmasat sikított, amikor a sötét folyosón valami a  hátára ugrott, és belemart, miközben elölről forró és büdös lehelet  csapott az arcába lihegéssel és vihogással kísérve. Kísérteties volt.
Vérfagyasztó! Kitört a pánik. Rémült ordítozás kezdődött, mindenki  kardot rántott, akinek csak volt. Csoda, hogy végül senki sem sérült  meg. Szerencsére gyorsan kiderült, hogy a hátulról támadó fenevad  a drágalátos Schrödinger volt, Tekla vörös macskája, a forró lehelet
Berci, a színházi oroszlán, a vihogás pedig maga Sanyika, aki átruc-  cant a színházba a macskával, hogy megetessék Bercit. Miután az  oroszlán mindenkit képen nyalt, és Sanyika mindenkit megölelge-  tett, levonultak Sándor műhelyébe, hogy kupaktanácsot tartsanak.
Az egyetlen székre Kempelent ültették, Hanna letelepedett A  varázsfuvola-bemutató után feleslegessé vált hangszóróra, Charlot-  te meg helyet foglalt egy fűrészbakon. Metzler és Benedict egymástól  távol, a falnak dőlve álltak. Sándor felszolgált egy kis házi főzésű ke-  rítésszaggatót, amit kivételesen Kempelen sem utasított vissza. A  hangulat érezhetően javult.
– Javasolnám, hogy a professzor úr alakítsa Hoffer Franci szel-  lemét, az elég jól bevált – mondta Benedict a második kupica után. –
Illetve vész esetén lehet a sárkány farka.
– Hülyeség. Felejtsd el! – szólt rá mérgesen Hanna.
– Egyáltalán nem – felelte mosolyogva Kempelen. – Szívesen  leszek szellem vagy sárkányfarok. Kitűnő új perspektívák nyílnak  meg előttem.
Hanna máskor nagyon is értékelte volna Kempelen vállalkozó  kedvét és nyitottságát, de most határozottan megnehezítették a  helyzetét ezek a váratlanul felbukkanó erények.
– Vadiúj dolgok kellenek – jelentette ki határozottan.
– Bocsásson meg… milyenek? – kérdezett vissza udvariasan
Kempelen. Bármilyen nagy koponya is volt, a huszonegyedik századi  szlenget nem ismerte.
– Semmit sem használhatunk, ami már volt és bevált – magya-  rázta Hanna. – Nem mehetünk oda, ahol már voltunk, nem csinál-  hatjuk, amit egyszer már csináltunk.

Hanna maga is érezte az érvelése gyengeségét. A többiek cso-  dálkozva, értetlenül néztek rá.
– Megjegyezném, hogy már itt is voltunk – jegyezte meg
Benedict.
– De miért nem? – tette fel a mindenkit izgató kérdést Sanyika.
– Maradjál, Sanyika! – szólt rá Sándor. – Nem szabad félbe-  szakítani a Nagymestert!
– Én csak Hannát szakítottam félbe – védekezett sértődötten
Sanyika.
– Azért… azért kell mindent másképpen csinálnunk, mint ed-  dig, mert az ellenség tudomást szerezhetett róla – dadogta idegesen
Hanna. – Vagyis az az igazság, hogy tudomást is szerzett.
– Mi módon? – vonta fel a szemöldökét Kempelen.
– Ezt most nagyon hosszadalmas lenne elmagyarázni – felelte  az igazsághoz híven Hanna –, de így van. Becsszóra kell elhinniük  nekem.
Kis csend támadt. Hanna igyekezett magabiztosnak látszani,  nyíltan mindenkinek a szemébe nézni egészen addig, amíg a másik  fordul el. Aztán végre-valahára megszólalt Charlotte.
– Szóval azt mondod, mostantól mindent csináljunk másként,  mint eddig?
Hanna fellélegzett.
– Pontosan.
De korai volt fellélegezni. Charlotte ugyanis odahajolt hozzá, és  kajánul a fülébe súgta:
– Nyugtass meg, ugye, nem azért találtad ki ezt az egészet,  hogy ne randizzak többet Benedicttel?
Hanna méltatlankodva utasította vissza a rosszindulatú gyanú-  sítást, de azért titkon kicsit örült, hogy ők ketten nem fognak mos-  tantól randizni. De nem sokáig örült, mert rögtön eszébe jutott, hogy
ő sem randizhat többé Benedicttel.
A kupaktanács után Hanna félrevonta Benedictet. Egy percet  sem akart várni, nehogy elszánjon a bátorsága. Mármint az a kevés,  ami még megvolt.
– Figyelj, Benedict!
– Igen, drága?! – nézett rá egyszerre elragadtatottan és elraga-  dóan Benedict.
– Ne drágázzál! – szólt rá komoran Hanna. – Tudod, azzal,  hogy Nagymester lettem, minden megváltozott.

– Azért nem minden – felelte cinkos mosollyal a fiú.
– Ha néha esetleg úgy tűnt volna, hogy érzek irántad valamit…
– folytatta hidegen Hanna.
– Nem csak tűnt, de még mennyire hogy éreztél! – vágott köz-  be vigyorogva Benedict.
– …akkor az tévedés volt.
– Nem volt az!
Hanna kétségbeesetten látta, hogy Benedict nem veszi komo-  lyan. Azt hiszi, hogy csak évődnek. Na nem! Összeszedi magát, és  könyörtelen lesz.
– Mindegy, mi volt. Ha volt is, elmúlt. És kész. Köztünk  mindennek vége! – jelentette ki határozottan.
Benedict pár pillanatig csak bámult rá, értetlenül, hitetlenked-  ve, aztán váratlanul megvilágosodott.
– Neked van valakid a jövőben! Nem is az a pojáca Metzler  volt…
– Igen… vagyis nem.
Hannának fogalma sem volt, mit mondjon. Ez magától neki  eszébe se jutott volna, amilyen hülye. Most gyorsan megpróbálta át-  gondolni a következményeket. De Benedict nem hagyott neki időt a  töprengésre.
– Ki az?! – kérdezte indulatosan.
– Nem mindegy?
– Biztos valami bájgúnár! – hergelte magát a fiú. – Ráadásul  fiatalabb nálam kétszáz évvel. Ez olyan igazságtalan! Hogy hívják?
Követelem, hogy mondd meg a nevét!
– Ervin.
Hanna maga sem hitte, hogy ezt mondta. Pont az Ervin!
– Ervin! – hördült fel Benedict. – Ocsmány egy név! És milyen
Ervin?
– Számít?! – vonogatta a vállát Hanna. – Nem hívhatod ki  párbajra!
– Nem – ismerte el Benedict. – De az ükapja ükapját viszont  igen… – és ezzel elrohant.
Hanna olyan elégedett volt az eredménnyel, hogy elbújt A va-  rázsfuvola díszletei mögé, lekuporodott a földre, és bőgött egy jót.
– Szép próbálkozás volt! – jegyezte meg gúnyosan Tekla. – Er-

vin szublimálni fog örömében.
– Ne merészeld! – szólt rá dühösen Hanna.
– De nem hiszem, hogy Zsófi majd beveszi.
– Én se – ismerte el szomorúan Hanna. – De mi mást csinál-  hatnék?
– Nincs ötletem…
– Berci és Kempelen jöttek vigasztalni – mesélte Hanna. –
Berci nyalogatott, Kempelen simogatott. Azt hitték, Zsófi miatt bő-  gök. Vagyis hát Kempelen biztos azt hitte. Az oroszlánokat, tapaszta-  latom szerint, lehetetlen átverni.
Hanna nagyon kínosan érezte magát. Nemcsak azért, mert  utálta, ha rajtaütöttek, amikor sírt, hanem mert Berci két mellső lá-  bával betelepedett az ölébe, sőt még fészkelődött is egy kicsit a drá-  galátos, és Hanna úgy érezte, még egy perc, és menthetetlenül  agyonnyomja ez az alaposan felhizlalt jószág.
– Ne itassa az egereket, drága Mester! – próbálta vigasztalni
Kempelen, miközben ő is lezuttyant Hanna mellé a világot jelentő  deszkákra. – Tudom, hogy váratlanul érte ez az egész, és nagyon szí-  ven ütötte… Lássa, ez a gonosz stratégiája, hogy szíven üt, és vele  együtt magunkból is el kell pusztítani egy kis darabot.
– Képtelenség – szipogta Hanna. – Minél többet gondolkodom  rajta, annál hihetetlenebb. Hogy Zsófi! Pont Zsófi!
– Nagyon is Zsófi. Ha használom az eszem, magamtól is rájö-  hettem volna. Csak ez lehetett a megoldás. Azért pont ez a satnya,
ügyetlen leány!
– Köszi! – szólt közbe fanyarul Hanna, de Kempelen meg se  hallotta, annyira elragadta a saját gondolatmenete. Úgy látszik, a  férfiak számára ez a megvilágosodás napja volt.
– Azért választotta magát a körző, mert maga volt az egyetlen,  akit Zsófi nem bánt. És azért volt a maga választása a körző, mert  nem engedte, hogy Zsófi bántson engem. Már kétszer megmentette  az életemet… A végén még szokásává válik, drága Mester!
De Hanna most nem volt vevő se a humorra, se az iróniára.
– Én annyira félek! – vallotta meg sírva. – Hogy parázhat eny-  nyire egy kiválasztott?!