– NEM! – kiáltott közbe Hanna.
– Félrevezette magát! Száz éve még megégették az ilyent a pi-  actéren…
Hanna nem bírta hallgatni tovább, sarkon fordult, és elindult  kifelé a szobából.
– Most meg hova megy? – kiáltott utána Sándor.
Hanna visszafordult, és kétségbeesve kiáltotta:
– Nem tudom! Nem tudom!
Az öreg hozzálépett, és megölelte a lányt. Hanna belekapasz-  kodott a pipadohányszagú bekecsbe, és teljesen elernyedt. Már nem  sírt. Sándor bácsi durva, cserzett kézfeje végtelen gyengédséggel si-  mogatta a lány fejét. Így álltak percekig. Aztán az öreg halkan meg-  szólalt.
– Na, ide figyeljen, Hannácska, megmondom, mit csinálunk!
– Mit?
– Egy dologban igaza volt annak a viperának: magának itt már  nincs semmi dolga. Úgyhogy most szépen hazamegy a szüleihez.
Hanna felemelte a fejét, és a sírástól vörös szemekkel úgy né-  zett a gyámapjára, mint akit rajtakaptak. Az elmúlt két napban  hányszor, de hányszor gondolt arra, hogy haza akar menni. Hogy  otthon akar lenni a szüleivel, és minél hamarabb elfelejteni ezt a  rémálmot az új, kegyetlen Zsófiról.
– Jó vicc! Hogy tudnék hazamenni? – kérdezte végül.
– Hát hogy. Ahogy idejöttünk!
Hanna szeme mohón felcsillant.
– Megvan még az időgép?
– Persze hogy megvan. Láthatta az öreg malomban, ahol Char-  lotte-tal meg a Mesterrel megtréfáltuk…
Hanna egyéb körülmények között nem hagyta volna szó nélkül,  hogy Sándor tréfának nevezi azt a kegyetlen próbatételt, amikor  döntenie kellett, hogy egy árulás árán megmenti-e a barátai életét,  de most nem akart ebbe belemenni. Az már a múlt. Ám most a jövő-  ről volt szó, ami Hannát jelen pillanatban mindennél jobban érde-  kelte.
– Onnan ugyan el kellett szállítani a masinát – folytatta Sándor
–, mivel hát oda kegyeskedett navigálni a spicliket…
– Az nem én voltam, hanem a Sanyika! – vágott közbe a lány.
– Ezt inkább hagyjuk!
– Jó, hagyjuk!

Hanna belátta, hogy ezt jobb nem bolygatni. Végül is tényleg ő  kérte meg Sanyikát, hogy szükség esetén értesítse a rendőrséget –  igaz, akkor még nem tudhatta, hogy az egész csak egy tréfa.
– Na elég az hozzá, hogy magácska… – az öreg hangja itt el-  csuklott, majd remegő hangon folytatta – …még ma este hazamehet  az édes mamához.
Sándor bácsi megszívta az orrát. Őszintén remélte, hogy nem  kezd el mindjárt ő is bőgni. A lánynak nem szabad látnia, hogy ez  neki most milyen nehéz.
– És maga… Sándor? – kérdezte Hanna.
Az öreg legényesen megrántotta a vállát.
– Hát mi? Maradok. Itt van az én helyem… ebben a jó kis pos-  ványos században, ugye. Itt születtem, hát itt is akarok elpatkolni.
Hanna már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de Sándor meg-  előzte.
– Na, nem most! Fiatal vagyok én még az ilyen mókához!
Ekkor kivágódott az ebédlő ajtaja, és Benedict viharzott be raj-  ta.
– Megvan! Megvan a főszerep! – rikkantotta, majd felkapta
Hannát, és hármat pördült vele. – Schikaneder el volt ragadtatva,  sőt egyenesen odavolt a gyönyörtől.
Letette a lányt, és az asztal felé indult.
– Azt mondta, a hangom fényesebb, mint új korában.
– Mondtam, hogy jót tesz neki a snapsz – bólintott Sándor bá.
– Schikanedernek?
– A hangnak. Mutatom! – És akkor az öreg reszelős hangon  skálázni kezdett – Láláláláááá!
– Kegyelem! – nevetett Benedict, és a támlájánál fogva felállí-  totta a felborult széket.
– Benedict… – lépett közelebb Hanna, de az ifjú tenor épp a sa-  ját hatása alá került, és ilyenkor nehéz volt kizökkenteni.
– Újra színpadra állhatok mint hősszerelmes! – kiáltotta elé-  gedetten. – Mi ez, grenadírmars? – Leült, a széket közelebb húzta, és  lapátolni kezdte magába a krumplis tésztát. – Kicsit kihűlt, de nem  rossz!
– Mi az, hogy! – duplázott rá az öreg, aki örült, hogy végre va-  laki eszi, sőt dicséri a főztjét.
– És a gázsimat is felsrófoltam! – folytatta a fiú teli szájjal. –
Ha beüt a darab, és lejátsszuk, mondjuk, huszonötször, úgy megsze-

dem magam, hogy meg tudom kérni a kezed!
– Az enyimét? – vigyorgott az öreg.
– Naná! – nevetett Benedict, és egy újabb krumplit szúrt a vil-  lájára.
Hanna közelebb lépett.
– Benedict!
– Mondjad, kedves!
– Beszélnünk kell!
– Hát beszéljünk! – Benedict megtörülte a száját egy K. F. mo-  nogramos vászonszalvétával.
Hanna az öregre nézett, aki mindjárt megértette, hogy ideje a  távozás hímes mezejére lépnie. Hisz itt most nagy bejelentések lesz-  nek, és azok nyomán jelentős érzelmi turbulencia, melytől ajánlatos  megkímélnie annyi vészt megélt, öregecske szívét.
– Na, én megyek is – mondta. – Megnézem, hogy… hogy kint-  ről milyen…
– Ha már úgyis állsz, Sándor bátyám, hozhatnál egy kis ubor-  kát! – szólt utána a hőstenor. – Kovászos is jó lesz!
Sándor bácsi mordult valamit válaszul, és behúzta maga mö-  gött az ajtó. Mikor kettesben maradt jegyesével, Benedict még in-  kább felélénkült. Megfogta a lány kezét, és hevesen magához húzta.
– Na, csakhogy kiment! Adj egy csókot!
– Nem! Most ne!
– Miért ne?!
Hanna egy pillanatra nem tudta, hogy mit mondjon.
– Zsíros a szád – bökte ki végül.
– Megtörlöm, várjál… – mondta a fiú készségesen, és újra fel-  emelte a szalvétát.
Hanna érezte, hogy ezt nem húzhatja sokáig, úgyhogy jobb lesz  rövidre zárnia a dolgot.
– Búcsúzzunk el, Benedict! – mondta ki végül.
A fiú értetlenkedve emelte rá nagy, csillogó kék szemét.
– Megint? Most miért?
– Elmegyek – mondta Hanna.
– Hova?
– Haza. A szüleimhez.
– Ez remek! – vidult fel a fiú. – Akkor meg tudom kérni a ke-  zed jó atyádtól!
– A jó atyám nem lenne elragadtatva az ötlettől – hűtötte le

Hanna.
– De miért?! Nem vagyok elég jó parti?! Bécs első számú hős-  tenorja…
– Nem erről van szó.
– Hanem?
– Tudod… mifelénk nem szokás feleségül venni a lányokat ti-  zennégy évesen.
– Rég elmúltam tizennégy.
– De én nem.
– A legszebb női kor! – bizonygatta a fiú, és még közelebb húz-  ta a székét.
– Mi ilyenkor kezdjük a gimit… már hogyha nyolcosztályosba  jártál…
– Mi az, hogy gimi? – húzta fel a szemöldökét Benedict.
– Középiskola. És aztán még sokan tovább is tanulnak.
– Ezt hogy érted?
– Hát, hogy megyünk az egyetemre.
Benedict szája elnyílt a csodálkozástól.
– A nők is?
– Persze.
– Jesszusom!
A hőstenor őszinte döbbenettel bámult a jegyesére. Nehezen  tudta elképzelni, hogy egyszer ekkorát változhat a világ.
– És én is szeretnék még tanulni! – folytatta Hanna. – Egyre  inkább érzem, hogy mennyire, mennyire keveset tudok…
– Pont eleget tudsz ahhoz, hogy engem boldoggá tegyél! –  mondta gálánsan Benedict, és karját finoman a lány dereka mögé  csúsztatta. Kezdett elege lenni a szócséplésből.
– Azt hiszem, ebben tévedsz – rázta meg fejét a lány, miközben  lefejtette magáról Benedict kalandozó kezét. – Nem tudnálak bol-  doggá tenni, amíg én magam boldogtalan vagyok.
– Szófia beszéd!
A hőstenor felpattant, és idegesen járkálni kezdett a szobában.
Tisztában volt vele, hogy a szebbik nemnek megvan az az idegesítő  szokása, hogy csókolózás előtt, után, sőt – ami a legbosszantóbb –  helyett szeret mindenféle mondvacsinált problémáról diskurálni. Azt  pedig már rég észrevette, hogy jegyesének különösen erős hajlama  van a filozofálgatásra.
– Látod, már így is túl sok zagyvasággal töltötték tele a feje-

det… – és itt Benedict igyekezett a lehető legmegvetőbb hangsúlyra  váltani – …a tudós urak!
– Ne beszélj így róluk!
– Born, Kempelen, Galvani… csak így akartak imponálni ne-  ked!
– Nagyon kérlek!
Benedict fejében hirtelen világosság gyúlt. Megállt, és villámló  szemekkel meredt Hannára.
– Ervin, ugye?!
– Mi?
– Hiányzik az a bizonyos… – undorral lökte ki a szót – …Ervin.
Annyira hiányzik, hogy faképnél hagyod a jegyesedet, aki imád!
Hanna felállt, és a fiú felé lépett.
– Ervinnek ehhez semmi köze!
– Jól van, menj csak, majd ő gyarapítgatja a tudásodat…
– Baromira nem tetszik nekem Ervin!
– Akkor miért ennyire sietős, hm?!
– Egyébként is Edinával kavar…
Benedict egy hirtelen váltással térdre vetette magát a lány előtt,  megragadta a jobb kezét, és a szívéhez szorította. Ezt a színpadias  mozdulatot még Rómeó szerepében vitte tökélyre, és azóta a magán-
életben is sikerrel kamatoztatta.
– Hadd menjek veled! – lehelte forrón, epedve.
Hanna majdnem elnevette magát, de a helyzet komolyságára  való tekintettel sikerült rendeznie a vonásait.
– Nem lehet – mondta.
– Látod, letérdelek! – lángolt tovább a hőstenor.
– Akkor sem.
– MIÉRT?! – szakadt fel Benedict mellkasából a kérdés.
– Hidd el, nem éreznéd ott jól magad…
– DE MIÉRT?!!! – ismételte makacsul a fiú, ezúttal még  drámaibban.
– Mert… mert mifelénk a popsztárokat szeretik, nem a hőste-  norokat.
– Szóval Ervin popsztár!
– Dehogyis! Ő egy kockafej.
Benedict itt már végképp elveszítette a fonalat, azt viszont lát-  ta, hogy szokásos hősszerelmesi arzenálja hatástalan maradt, úgy-  hogy inkább támadásba ment át.

– Átlátszó vagy, haha! – ugrott talpra. – Átlátok rajtad!
Hanna engesztelőn nyújtotta felé a kezét.
– Kérlek, ne veszekedjünk most! Gyere, csókolj meg!
– Nem kell az alamizsnád! Tartogasd az Ervinkédnek! – Az aj-  tóhoz lépett, és megragadta a kilincset: – Jó utat, drágám, bon  voyage!
És kinyitotta az ajtót. A színházban ezt úgy hívják: hatásos  abgang. Vagyis kimenetel. A legjobb, ha közben a színész hátradobja  a köpenyét vagy a földig érő sálját, úgy még látványosabb, ám
Benedict jelenleg nem volt ellátva ezekkel az impozáns kellékekkel,
úgyhogy csak göndör fürtjeit dobta hátra, miközben kiviharzott a  szobából. Az abgang hatásosságát némileg csorbította, hogy amint  kinyílt az ajtó, Sándor bá azonnal bezuhant a szobába. Nyilván a  kulcslyuknál hallgatózott. És ezt nem is tagadta.
– Ha megenged egy személyes megjegyzést, Hannácska,  hiperlatívuszos egy majom a maga jegyeskéje – mondta, miközben  feltápászkodott a földről. – Na, fogja a cókmókját, indulunk Schwe-  chatba!
Hanna felemelte a fejét. Elgyötört arccal nézett az öregre.
– Minek?
– Hogyhogy minek? Ott az időgép.
Tibi percek óta ült mozdulatlanul. De lehet, hogy órák óta me-  redt tágra nyílt szemmel a sötétbe, teljesen elveszítve az időérzékét.
Amióta behajították ide a katonák, mozdulni se mert. Lélegzet-  visszafojtva fülelt, hogy honnan jön a veszély. Lehet, hogy ez valami  vadállat barlangja, és őket tálalták fel vacsorának. Bulcsúnak is itt  kell lennie valahol, de úgy látszik, ő se mert megmozdulni, mert  semmiféle zaj vagy neszezés nem hallatszott a sötétből.
– Tibi!Tibi! – hallotta meg végül a dalek suttogó hangját.
– Mi van? – válaszolt halkan Tibi.
– Itt vagy?
– Tippelj!
– Rohadt sötét van itt! Szerinted hol lehetünk?
– Passz!
Tibi nem tartotta jó ötletnek, hogy beszélgetésbe kezdjenek –  hátha tényleg valami vadállattal zárták össze őket, ami a hangok  alapján a nyomukra bukkan. Bár egy vadállat inkább szagok alapján

tájékozódik… Akkor viszont Tibornak úgysem volt túl sok esélye.
Vészhelyzetben ugyanis erősen izzadt.
– Mennyi idő telhetett el? – forszírozta a társalgást Bulcsú.
– Mihez képest?
Itt aztán újabb huzamosabb idejű hallgatás következett, aggo-  dalmas fülelés és szemmeresztgetés a sötétbe. A dalek törte meg újra  a csendet.
– Figyu, Tibi, kivételesen lehetnél egy kicsit bőbeszédűbb, elég  para itt üldögélni a sötétben!
– Aha.
– Kösz.
Bulcsú belátta, hogy reménytelen vállalkozás Tibit csevegésre  bírni, úgyhogy nekidőlt a falnak, és relaxálásképpen másodfokú  egyenleteket kezdett fejben megoldani. A szemét is nyugodtan le-  hunyhatta, a sötétben mindegy volt. Már éppen kezdett álomba  szenderülni, mikor az arcát meglegyintette valami. Rémülten pat-  tant fel a szeme. De továbbra is csak összefüggő feketeséget látott.
– Érzed? – suttogta.
– Mit? – kérdezett vissza Tibi.
Bulcsú figyelt. Most már folyamatosan érezte arcán a langyos  fuvallatot.
– Huzat van! – mondta halkan. – Akkor viszont van itt valahol  egy ajtó vagy ablak. Illetve kettő… hogyha huzat van.
– Hol?
– Mit tudom én! Tapogassuk ki! A falnál vagy?
– Ja – felelte Tibi.
– Akkor te menjél balra!
Bulcsú a hátát a falnak vetve elkezdett jobbra araszolni. A bal  keze felől súrlódó hangokat, és óvatos, halk csoszogást hallott.
– Na? – kérdezte.
– Semmi! Nálad?
– Ugyanez… – mondta Bulcsú, de aztán izgatottan felkiáltott –
Hoppá!
– Mi van?! – suttogta riadtan Tibi.
– Megvan a kilincs!
Egy nazális női hang szólalt meg a sötétből.
– Bulcsú fiam, volnál kedves elengedni az orromat?
– ÁÁÁÁÁ! – üvöltött fel Bulcsú, és ijedtében a fenekére hup-  pant.

– Tanárnő?! – kérdezte Tibi reménykedve.
Soha nem hitte volna, hogy egyszer örülni fog annak, hogy egy  helyiségben tartózkodik Bujdosónéval.
– Megható, hogy ennyire feltűnt a hiányom – mondta Bujdo-  sóné, immár egyáltalán nem orrhangon.
– Azt hittük, hogy a tanárnőt… – kezdte Tibi, de a mondat vé-  gét elharapta.
– Igen? Mit hittetek? – Bujdosóné várta a folytatást.
Bulcsú még mindig a földön ült, és erősen zihált.
– Úristen, de megijedtem!
Bujdosóné felkapta a fejét, és fülelni kezdett.
– Csend! Most mindenki befogja egy picit! – rendelkezett.
A két fiú újra mozdulatlanná dermedt. A távolból valami mély  tónusú zúgást lehetett hallani.
– Halljátok? – kérdezte a tanárnő.
– Igen – suttogta Tibi. – Valami zúgás.
– És huzat is van – tette hozzá Bulcsú. – Mi lehet ez?
– Szív és zúg – összegezte Bujdosóné. – Szerintem egyértelmű.
– Nekem nem – vallotta be Tibi.
A dalek rákontrázott:
– Az a helyzet, tanárnő, hogy kivételesen nekem sem.
– Az van, fiúk, hogy egy gigantikus porszívóban ülünk.

[21] Rómát látni és meghalni
Szabi tűkön ült – vagyis állt a gladiátoriskola kerítésénél. Tekla  reggelre ígérte magát, és már dél is elmúlt. A fiú hajnalban megetet-  te az oroszlánokat, akik szájukat nyalogatva tülekedtek körülötte,
ám amikor nem kapták meg az immár szokásos kávéadagjukat, fé-  lelmetesen bömbölni és toporzékolni kezdtek. Szabi alig tudott ki-  iszkolni a szöges vasráccsal elzárt, bűzös, föld alatti kazamatából.
Még egy ilyen etetést nem fog túlélni, ezt pontosan tudta.
A napóra delet mutatott. Szabi már épp arra gondolt, hogy fel-  adja, mikor végre megpillantotta a lány törékeny alakját, ahogy féle-  lem és elfogódottság nélkül vág át a hatalmas, félmeztelen gladiáto-  rok között. Igaz, Teklán ezúttal nem volt szemüveg, és talán nem vé-  letlenül: lehet, hogy kímélni akarta magát a látványtól, ahogy a csu-  pa izom afrikai, britanniai és germán óriások verejtéket prüszkölve  mázsás vasakat emelgetnek. A lány egy batyut tartott a hóna alatt.
Szabi szíve nagyot dobbant: ezek szerint sikerült!
– Megvan a szajré?! – kérdezte mohón a lányt.
– A kávéra gondolsz?
– Persze!
– Az nincs, de hoztam buktát.
Szabi a csalódottságtól vonyítani tudott volna.
– Kit érdekel az a nyomi bukta?!
– A brit tulkot.
– Britanniíi Bivaly – helyesbített.
– Bocs.
Tekla megvonta a vállát, és a batyut Szabolcs kezébe nyomta.
– Figyu, Tekla, nekem nemsokára megint be kell mennem  oroszlánt etetni, és ha nem viszek nekik kávét nasinak, én leszek a  nasi, vágod?!
– Dolgozom az ügyön – vetette oda foghegyről a lány.

– Óriási…
– Van egy elméletem.
– Nem érdekel az elmélet! – pattogott a fiú. – Egy lavórnyi  undi gőzölgő fekete lé kell ezeknek, különben nekem annyi!
– Lesz undi fekete lé. Csak találnom kell egy katángot.
Szabi eltátotta a száját.
– MIT?!
– Mezei katáng, egy őszirózsaféle – magyarázta Tekla. – És  ami a lényeg: már az ókorban is volt. Vagy van. Ugyanis egyike a  legősibb zöldségféléknek.
Szabi kezdte elveszteni a türelmét.
– Kit érdekel most a katáng?!
– Téged. Méghozzá nagyon.
– Miért érdekelne?!
– Mert a nemesített változatát úgy hívják: cikória! – Tekla dia-  dalmasan széttárta a karjait: – Tádááááám!
Szabi azonban további magyarázatra vágyott.
– Aha. És?
Tekla kicsit nagyobb lelkesedésre számított.
– Maci kávé? Megvan? – kérdezte kurtán.
– Ja, nagyanyámnál mindig az volt.
– Na, az cikóriából van. Érted már?!
– Nem.
– Úristen, de lassú vagy! PÓTKÁVÉ!
– Őszirózsából?!
– Cikóriából. Úgyhogy már csak keresnem kell egy katángot,
Vali néni kifőzi a gumóját, és már kész is a csodás café lungo à la
Tekla Pusztai.
Szabi a fejét csóválta, egyáltalán nem volt meggyőzve.
– De…
– Mit de?!
Teklát egyre jobban idegesítette, hogy Szabi ahelyett, hogy el-  halmozná a hála és az elismerés félreismerhetetlen jeleivel, továbbra  is csak akadékoskodik.
– A Maci kávéban nincs koffein – fejtegette Szabi –, ennyit  még én is tudok. Mi van, ha ezek a dögök arra vannak rágyógyulva?
Teklánál ezzel be is telt a pohár.
– Akkor majd kitalálsz valami jobbat!
Sarkon fordult, és faképnél hagyta a hálátlan oroszlángondo-

zót.
– Tekla, várj! Ne húzd fel magad!
Késő bánat. Már felhúzta.
Rómát látni és meghalni. Géza bácsi sokszor hallotta ezt a  mondást boldogult huszonegyedik századi lakos korában, de sosem  gondolta, hogy ez a turisztikai szlogen számára egyszer hús-vér való-  sággá válik.
Ebéd után Calo mindenkit összetereltetett a gyakorlótéren.
– Sorakozó, mocskos barbár csürhe! Nyakunkon a diadalme-  net!
A rabszolgák rosszat sejtve szorongtak a tűző napon. Géza bá-  csi az első sorban állt. Annak idején nagyon aktívan vett részt a tan-  testületi üléseken is, bár azok hangneme általában néhány árnyalat-  tal emberibb volt, mint ez az eligazítás.
– Urus! – bömbölte Calo.
– Igen, uram! – lépett mellé a britanniai óriás, és kihúzta ma-  gát. A csuklyásizma a fülcimpája vonalából indult ki és a kulcscsont-  jánál olvadt bele a tuskóvastagságú vállba.
– Hány barbár hullott el a héten? – kérdezte Calo.
– Egy sem, uram.
– Egy sem?! Fene szívós egy csürhe!
– Parancsolod, hogy megfojtsak néhányat, uram? – fordult  gazdája felé készségesen a gladiátor.
A rabszolgák tömege egy fél lépéssel hátrébb húzódott, de a  gyakorlóteret körülvevő magas kőfal miatt már nem volt hova hát-  rálni. Csak Géza bá maradt a helyén.
– Nem, Urus, ezúttal nem – legyintett kegyesen a rabszolga ke-  reskedő, majd az újoncokhoz fordult. – Mint tudjátok, fényességes  császárunk a mától számított harmadik nundinae idején diadalme-  netet rendez, megünneplendő hogy… hogy… Urus!
– Uram?
Calo közelebb intette magához bizalmasát.
– Tudjuk már, mire föl rendezi a császár a diadalmenetet?
– A pártusok fölött aratott fényes győzelem megünnepléseként,  uram.
– De hát a pártusokkal békét kötöttünk. Tiridatész harc nélkül  is megadta magát – értetlenkedett Calo.

– Így van, uram.
– Akkor mégis minek a tetves diadalmenet?! – üvöltött fel a  rabszolga-kereskedő.
– Csak az istenek látnak bele a császár fejébe, uram – mondta  alázatosan Uras.
Ettől Calo is magához tért. Laposakat pislogva gyorsan körbe-  nézett, hogy a rabszolgákon kívül hallotta-e valaki felségsértő kiro-  hanását, majd fennhangon folytatta:
– Így van! Ha a császár diadalmenetet akar, akkor diadalmenet  lesz! Legfeljebb a göthös szektásokat beöltöztetjük pártusoknak, és
úgy küldjük őket az oroszlánok elé.
– Remek ötlet, uram!
– Majd emlékeztess, hogy szerezzek be néhány tucat pártus  népviseletet!
– Úgy lesz, uram!
Ezután Calo ismét a rabszolgákhoz fordult.
– Hol is tartottam?
– A diadalmenetnél – segítette ki Géza bá.
– Ja, igen… A műsor a szokásos módon kezdődik, bolondokkal
és törpékkel. Ezután következnek az egzotikus vadak, víziló, kroko-  dil, miegymás, közvetlenül utánuk pedig a hadizsákmány felvonulá-  sa. Ekkor érkeznek láncra verve a pártus felkelők, vagyis ti.
– Hogyhogy mi? – emelte fel a hangját Géza bácsi.
– Te például pont nem, de nagyjából a banda fele – magyarázta
Calo.
– Melyik fele? – kérdezte valaki a tömegből.
– A gyengék, az alkalmatlanok, a szektások. – Calo tekintete  megpihent Szabin, aki aggódva pislogott felé a böhöm szittya terebé-  lyes takarásából. – Meg a kis sárga fejű, már ha életben lesz még ak-  kor.
– Mi van? – Szabi őszintén remélte, hogy nem róla van szó.
– Az előétel nem beszél! – förmedt rá Calo. – Na, szóval, miu-  tán felfaltak titeket a vadak, színre lépnek a leendő gladiátorok. – És  itt Géza bácsira mutatott: – Most figyelj, szittya, mert ez vagy te!
Szabi azonban nem tudta magát túltenni azon, hogy ismételten
Zoo-csemegének titulálták.
– Ez nem ér! Én is gladiátor akarok lenni! – kiáltotta.
– Mondom, az előétel nem beszél!
– Nem vagyok előétel! És nem vagyok alkalmatlan! – patto-

gott.
– Ez legkésőbb három nundinae múlva ki fog derülni. A dia-  dalmenet előtti napon megnézem, mit tanultatok. A jók mennek  gladiátornak, a göthösök meg előételnek. Mára ennyi, barbár csürhe,  oszolj!
És ezzel Calo berekesztette az ülést. A rabszolgák még percekig  ott álltak a gyakorlótér közepén tanácstalanul és halálra váltan.
Aznap este Petronius palotájában tizenkét fogásos vacsorához  készülődtek. Nem volt ez valami különleges alkalom, csak a szokásos  könnyű kis estebéd, ahogy a ház ura mondta. Petronius épp a dia-  dalmenet programját olvasta kedvenc rabnőjének.
– Az oroszlánok után Urus Britannicus ontja ki néhány kezdő  gladiátor beleit az arénában. – Petronius leengedte szeme elől a per-  gament. – Hogy ez a Calo mekkora egy barom!
Rogyák Mari frissen beillatosítva hevert egy fényűző ébenfa ke-  reveten. Mézzel elkevert számoszi bort kortyolgatott. Érezte, hogy az  ital kezd a fejébe szállni, bár a núbiai rabszolgafiú az erős, fűszeres  bort bőven hígította vízzel minden alkalommal. Csakhogy ez már a  hetedik alkalom volt, még reggeli után kezdték a kortyolgatást.
Rogyák Mária kellemes zsibbadást érzett a fejében, és az életet ösz-  szességében egész elviselhetőnek találta.
– Mit olvasol, ami így felbőszít, uram? – kérdezte kissé össze-  akadó nyelvvel.
– A diadalmenet forgatókönyvét – válaszolta Petronius – Any-  nyira unom már a cirkuszt, Mária! Mindig ugyanaz: oroszlánok, fog-  lyok, krokodilok, gladiátorok, vér, vér, vér… el fogok aludni. Titus
Flavius szenátornak ez egyszer kis híján a fejébe került.
– Elaludt egy diadalmeneten?
– Rosszabb. A császár épp a legújabb eposzát olvasta fel.
Rogyák Mari aprót kortyolt az aranyserlegből, a bort egy kicsit  a szájában tartotta, hogy minél inkább kiélvezze a zamatát, majd  folytatta a nívós irodalmi csevegést, amit mindennél jobban szere-  tett.
– Érdekes, a Quo vadis?-ban Vespasianusszal is valami ilyesmi  történt.
– Róla beszélek. Titus Flavius Vespasianus szenátor. Szegény
öreg harcos azóta is kegyvesztett – bólintott a patrónus.

– Ne sajnáld annyira! A kegyvesztettekből néha császárok lesz-  nek.
Petronius rabnője arcát kezdte fürkészni.
– Rébuszokban beszélsz.
Rogyák Mari érezte, hogy a számoszi bor a kelleténél kissé job-  ban megoldotta a nyelvét. Óvatosabbnak kell lennie.
– Ha tudnád, amit én, jóslatnak mondanád – mosolygott talá-  nyosan.
– Jaj, ne! – kapott a fejéhez játékosan Petronius. – Ha most az  következik, hogy te is Vesta-szűz voltál…
– Miért, ki volt még Vesta-szűz?
– Az édesanyád.
Vali néni ugyanis újra jósolni kezdett. Első áldozata a Clodia  nevű szolgálólány volt, akit nyilvánvaló szerelmi bánat gyötört, hisz  pirkadattól napnyugtáig keservesen sóhajtozott még az amforák tisz-  togatása közben is, pedig az kényes és komoly önuralmat igénylő  feladat, és cirka három-öt percenként elsírta magát.
– Látok… látok egy nagy, büdös várost, ahol nem ismerik se a  kávét, se a protézisragasztót… – kántálta hátrabillent fejjel Vali néni  a konyha egyik félhomályos sarkában.
– Róma! – sikkantott Clodia a felismerés örömével.
– Hát nem is Budapest…
– Mit látsz még? – sürgette Vali nénit a szolgálólány.
– Egy fiatalembert!
Clodia az ájulás határán volt. A tűzhelyre tett hús pedig gyanú-  san sisteregni kezdett a forró zsírban.
– Teklám, szívem, nézz már rá a pelére, amíg én a jövőbe né-  zek! – szólt át „unokájához” a jósnő.
– Oké.
Tekla sóhajtva letette a darálót, és a tűzhelyhez lépett.
– Egy praetorianust látsz?
– Egy pré… pré… Azt hát. – Vali néni telefonos segítség híján  magához intette a kuktáját. – Tekla fiam, gyere csak ide!
Teklának cseppet sem tetszett, hogy ugráltatják, az meg pláne  nem, hogy fiúnak titulálják, de Vali nénitől már mindkettőt meg-  szokta, úgyhogy engedelmesen odabattyogott.
– Mi az a préizé, amiről beszél? – kérdezte suttogva a jósnő.

– Praetorianus. Olyan, mint a katona.
Vali néni bólintott, majd fejét hátrabillentve ismét transzba  esett.
– Óóó, látom már a bakádat, lelkem, de még milyen tisztán lá-  tom…
– És mit csinál? – kulcsolta össze szíve előtt a kezét a szolgáló-  lány.
– Mi csinál, mit csinál, hát korzózik a Via Appián!
– És?
– És a szíve csak terád gondol, kisbogaram, ásó, kapa, nagyha-  rang, kérem a két sestertiust gyorsan, mert odaég a töltött pele.
Clodia kapkodva kaparta elő a szoknyájából két rézpénzt, és  bár kissé sokallotta az összeget, ezért a szenzációs hírért cserébe szí-  vesen költekezett.
– Odahaza, Pannóniában, mindig valóra vált, amit jósoltál? –  kérdezte, miközben átnyújtotta a pénzt.
– Hogyne, csillagom, prímán kerestem vele – bizonygatta Vali  néni, és hatalmas köténye mélyébe pottyantotta keresményét.
– Hát nem szakácsné voltál?
– De. Csak azzal nem kerestem olyan prímán.
– Azt mondják, a Vesta-szüzeknél senki nem látja tisztábban a  jövőt.
– Hát nézd. Én annak idején voltam szűz, de hogy akkor még  halványlila gőzöm nem volt semmiről, pláne a jövőről, az is biztos.
Clodia nagy tisztelettel bámult a matrónára.
– Te Vesta-szűz voltál?
– Hát, Vestának nem tudom, mennyire Vesta… – Vali néni  szuszogva felállt, és elindul a tűzhely felé.
Útközben megállt a darált feketeborstól erősen szipogó Teklá-  nál, és halkan megkérdezte.
– Tekla! Miről beszél ez?
– Rómában a Vesta-szüzeket úgy tisztelik, mint a legelőkelőbb  patríciust. Tessék ráhagyni!
Vali néni bólintott, persze hogy ráhagyja, ezen ne múljon. Foly-  tatta útját a tűzhely felé, hogy megfordítsa a sülő húsokat, ám Clodia  megragadta a karját.
– Ó, papnő! Bocsáss meg, ha eddig tiszteletlen voltam veled!
Messzi hazádban az isteneket szolgáltad, és én hagytam, hogy áldott  kezeddel hagymát pucolj!

– Hát… köszönöm, szívem… – Vali néni ment volna tovább, de  a kis szolgálólány még mindig előtte állt. – Akkor én most megfordí-  tanám a húsokat – szólt némileg már türelmét vesztve.
– Ne! Ne dolgozz! Te csak pihenj, hadd dolgozzak helyetted!
Clodia szinte kicsavarta a kezéből a villát.
Petronius és Rogyák Mari a kiadós ebéd után az árnyas lugas-  ban hűsöltek, és egzotikus gyümölcsöket eszegettek. Petronius ne-  mes arcélét lágy kontúrokkal rajzolta körül a délutáni nap. Rogyák a  hintaágyban ringatózva lustán bekapott egy datolyát, és ráharapott.
Az isteni édes-kesernyés íz szétáradt a szájában. Lehunyta a szemét.
Elmosolyodott. Arra gondolt, hogy mit szólna a Sigrayban a tantes-  tület, ha ezt látná… Petronius gyengéden meglökte a hintaágyat.
– Igazán beszélhetnél anyáddal! – szólt a patrónus. – Mióta  kiderült, hogy Vesta-szűz, nem dolgozik a konyhán, csak jósol. Pedig  kifejezetten az ő főztje miatt hívtam meg a császárt lakomára.
Rogyák Mari még mindig csukva tartotta a szemét, élvezte a  ringatózást.
– Petroniusom, én a helyedben nem dörgölőznék ily hevesen a  császárhoz! Szomorú vége lesz, meglásd!
– Megint kezded?
– Ne is figyelj rám! Csupán egy gondolkodó állat vagyok –  csipkelődött mosolyogva Rogyák.
Petronius a fejét csóválta.
– Ezt meddig fogod még az orrom alá dörgölni?
– Amíg bocsánatot nem kérsz.
– Nem kérek bocsánatot egy rabszolgától! – mérgelődött Pet-  ronius, de közben tetszett is neki a rabnő pimaszsága.
Rogyák Mari hajában az egyik színes csat megmozdult, és elre-  pült. Mosolyogva nézett utána. Az utóbbi pár napban megbarátko-  zott az óriási pillangókkal. Épp úgy, mint a többi élvezeti cikkel. A  luxust könnyű megszokni. Merengő hangon kezdte idézni:
– Barátaim, a szolgák is emberek, ugyanazt az anyatejet szív-  tuk, ha őket tönkre is tette a mostoha sors…
– Ez meg mi?
– Trimalchio lakomája. Te írtad.
Petronius egyik döbbenetből a másikba esett.
– Tudom, de te honnan tudod?

– Olvastam. Baj?
Petronius mosolyogva csóválta a fejét.
– Mária, te mindig meglepsz!
– Ezért vásároltál, nem?
– Halálom napjáig hálás leszek annak a marha Calónak!
– Bár mondhatnám, hogy távol van még az a nap – mondta
Rogyák, és szomorúan a gazdájára nézett.
Ám ezt Petronius meg sem hallotta, mert fejében egy új terv  kovácsolódott.
– Tudod mit? Igazad van! Te nem lehetsz rabszolga! Felszaba-  dítalak, és igazi római patríciusnőt faragok belőled!
A férfi izgatottan felugrott a kerevetről. Rogyák Mari kiült a  hintaágy szélére.
– A lakomán pedig bemutatlak a császárnak! – lelkesedett to-  vább a patrónus. – Mellettem heversz majd mint házam úrnője!
– Azt akarod, hogy melletted heverjek a lectus summuson?
Nekem ez kicsit gyors…
– A lectus summuson nem mi heverünk, hanem az előkelő  vendég. Mi a lectus imuson heverünk. Gyere, megmutatom!
Petronius megragadta rabnője kezét, és maga után húzta.
Rogyák Mari közben próbált visszabújni a sarujába, ami csak félig-  meddig sikerült, úgyhogy botladozva sietett gazdája után.
– Nem hiszem, hogy tudok fekve enni… – akadékoskodott.
– Megtanítalak! Ó, végre valami izgalmas, végre valami új! –  kiáltott Petronius. – Megtanítalak kézzel pacsirtát enni, és pávamá-  jat és töltött pelét, illően társalogni, miközben gladiátorok és szektá-  sok véreznek el a pódiumon… Rómaibb leszel a rómaiaknál! Senki se  fogja megmondani, hogy barbárnak születtél!
Az emlegetett szektások és gladiátorjelöltek, akiknek el kell  majd vérezni a pódiumon, a tizedik sorozat négyütemű fekvőtámaszt  csinálták a gyakorlótéren. Géza bá tornatanári síp híján két ujját vet-  te a szájába, úgy füttyentgette az ütemet. A rabszolgák, többnyire ke-  resztény „szektások”, gyerekek és öregek vegyesen, verejtékezve fe-  küdtek arccal a porban, hogy egy kicsit megpihenjenek, majd gyor-  san maguk alá kapták a lábukat, felugrottak, és tapsoltak a fejük fe-  lett.
– És egy, és két, és hár’, és hopp, és egy, és két, és ne lazsálj, és

hopp… Na még egy kicsit, emberek, egy-két-hár’-hopp, hit és kitar-  tás kérdése az egész!
– Hit és kitartás! – skandálták kórusban a rabszolgák.
Egy borízű hang dördült a közelben.
– Hé, hun!
Urus közeledett kivörösödött képpel a rabszolga-felügyelők  szállása felől. Géza bá még hármat füttyentett, aztán leállította a  gyakorlatot.
– A nyüzügéknek ötven guggolás, a többieknek öt perc pihenő!
Úgy látszik, senki nem tartotta magát nyüzügének, mert min-  denki ledobta magát a porba, és a hátára fekve próbált meg egy kis  levegőhöz jutni. Úgy tátogtak, mint a partra vetett halak.
– Megkaptad a buktát? – fordult szívélyesen a Britanniai Bi-  valy felé Géza bá.
– Azt meg.
– Akkor mit kívánsz?
– Magyarázatot – mordult az óriás.
– Mire is?
– Hogy mi a szittya feneség folyik itt már megint, arra!
– Ja, semmi. Kis erőnléti edzés, négyütemű fekvőtámasz, mi-  egymás. Szakmámat tekintve ugyebár testnevelő tanár volnék…
Szabi oldalát rendkívüli módon furdalta a kíváncsiság, hogy  miről folyhat a szó, úgyhogy közelebb fetrengte magát a porban.
– Nem, hun! Engem nem az érdekel, miképpen edzed az orosz-  láneledelt, hanem hogy minek.
– Hallottad te is Calót. Nyakunkon a diadalmenet. De aki bírja  a strapát, az gladiátor lehet.
Urus elvigyorodott.
– Tehát háromszor kilenc nap alatt gladiátort akarsz képezni  ebből a bandából.
– Pontosan.
– Te megháborodtál!
– Lehet, de az én osztályomból nem lesz oroszláneledel!
– De tan’ bá, ez nem is osztály! – kotyogott közbe Szabi. – A  szektások közül egy csomóan tök öregek.
Urus ingerülten nézett le a hang irányába. De egy pillanatra  nem látott senkit, Szabi ugyanis komoly rejtőszínt vett fel az izzadt  testére tapadt portól.
– Amíg élek, Szabolcs, pedagógus maradok! – mondta ünnepé-

lyesen Géza bá. – És amíg én pedagógus vagyok, addig ez egy osz-  tály.
– Te tényleg elmebeteg vagy! – mondta a Bivaly. – De ettől  még gondolkodás nélkül kiontom a beleidet az arénában.
Urus vigyorogva megveregette a tornatanár vállát, és elcam-  mogott az árnyékszék felé.
Géza bát nem rázta meg a kilátásba helyezett bélontás, két ujját  a szájába véve füttyentett egyet, mire az „osztály” morgolódva szede-  lődzködni kezdett. Mikor mindenki állt, Géza bá az ég felé tárta a  karját, és elkiáltotta magát:
– Barátaim! Barbárnak születtetek, de nem rabszolgának! A  távoli provinciákban, ahonnan származtok, szabad emberek volta-  tok! Erre gondoljatok, amikor az arénában farkasszemet nézünk  majd a vadakkal, gondoljatok a hazátokra, a családotokra, az istenei-  tekre, harcoljatok értük, és maradjatok életben!
Szabi csillogó szemmel bámult az osztályfőnökére. Most tök  olyan volt, mint Gerard Butler a 300-ban, mikor lelkesítő dumát lök  a spártai harcosoknak a csata előtt. Géza bá leeresztette a karját.
– A mai órának vége, holnap hajnalban ugyanitt találkozunk.
A rabszolgák derekukat fogva, nyögve, sántikálva szétszéledtek.
Géza bá gondterhelten nézett utánuk. Egy ősz hajú, inas öregember  lépett oda mellé.
– Fiam, egy szóra.
Géza bá a férfi felé fordult.
– Bocsáss meg, öreg, ha kissé megerőltető volt… nem ehhez a  korosztályhoz vagyok szokva…
– Negyven év halászat után meg se kottyan – mosolygott az ősz  hajú férfi. – A végén nagyon szépen beszéltél. Köszönöm, hogy re-  ményt adtál nekik!
– Igyekszik az ember…
– Nekem kellene tartanom bennük a lelket… én hoztam őket  ide… – Az idős halász mellkasából egy keserű sóhaj tört fel. – De né-  ha annyira nehéz… Oly kevesen vagyunk, és oly ádázul üldöznek  minket!
– Nyugodj meg, barátom, nem lesz semmi baj… – vigasztalta
Géza bá.
Az öreg átható, tiszta tekintete elhomályosult.
– De hát félek! Szektásoknak neveznek minket, és ki akarnak  végezni! Isten fia feltámadott, miután megfeszítették, de mi nem fo-

gunk! – Az öreg megragadta Géza bá kezét, már majdnem sírt. –
Vén fejjel kétségek gyötörnek, mi lesz, ha sírba száll velünk az Ő ta-  nítása is?! Mert akkor hiába volt minden, minden!
– Nem, nem, semmi se volt hiába! – mondta mély meggyőző-  déssel Géza bá.
Az öregember reménykedve nézett rá.
– Honnan tudod?
Géza bának fogalma sem volt, mennyit mondhat el a jövőről,  de mindenképpen szeretett volna lelket önteni az idős férfiba.
– Én csak… tudom.
– Biztosan?
– Hát… eléggé.
Az öreg arca felragyogott.
– Fiam, téged a Mennybéli Atya küldött!
– Ez, mondjuk, nem egészen így van, de…
– Ő küldött, hogy tükröt tarts nekem a reménytelenség órájá-  ban! Ha egy pannoniai báránynak ilyen erős a hite, nem kételkedhe-  tek éppen én, akit Kősziklának neveznek! Köszönöm, fiam! Köszö-  nöm!
Az öregember kissé billegő matrózjárással elsietett a többiek  után. Géza bá még hosszan nézett utána. Fejében egyre visszhangoz-  tak az ősz halász utolsó szavai: „…engem, akit Kősziklának nevez-  nek…”
– Tan’ bá… Tan’ bá!
A tornatanár összerezzent, és ködös tekintettel bámult le Sza-  bikára.
– Igen? – kérdezte zavartan.
– Semmi, csak tíz perce tátott szájjal tetszik állni, és gondol-  tam, megkérdezem: minden okés?
– Ja, persze, hogyne – Géza bá megköszörülte a torkát. – Csak  azt hiszem, épp az imént beszélgettem Szent Péterrel.