Sándor úgy érezte, meg kell próbálnia menteni a menthetőt.
– Hanna kénytelen jelenteni Gotthardinak – kezdett bele len-  dületesen. Biztos volt benne, hogy a Mester meg fog érteni mindent,  ha végre előadhatja az érveit. – Mi csak meg akartuk könnyíteni a  dolgát.
– Hannának a saját erejéből kell boldogulnia – vágott a szavá-  ba Charlotte. – Úgy hiszem, nem a sors szeszélyéből vált Nagymes-  terré. Vagy… igen? – itt gúnyosan Kempelenre tekintett. – Egyéb-  ként most hol is tartózkodik épp?
– A hálókamrhájában – mondta Benedict.
– Ne raccsolj! – súgta dühösen Sándor.
– Oppá – súgta vissza a fiú. – Ha az ember elkezdi, olyan nehéz  abbahagyni.
Charlotte elegánsan hátradobta gyönyörű fürtjeit.
– A kicsike tehát alszik – mondta. – Megértem, végül is vész-  gyűlés van. Esetleg nem akar valaki altatódalokat zümmögni neki?
Benedict? De ne olyan harciasat, mint a kofáknak! Még megzavar-  nád szűzies álmát.
Kempelen szembefordult az asszonnyal.
– Charlotte, ha nem ismernélek, azt mondanám, elvakít egy  hozzád nem illő érzelem.
– Éspedig?
– A féltékenység.
– Igazán? – kérdezte Charlotte. Most már tényleg nagyon dü-  hösnek tűnt. – Kempelen Farkas, ha nem ismernélek, azt monda-  nám, végérvényesen elborult az a fényes elméd.
– Charlotte! – kiáltott fel döbbenten Sándor.
A nő azonban továbbra is kitartóan nézett a Mester szemébe,
úgy folytatta.
– Mert mi más adhatna magyarázatot arra, hogy az ügyet, ami-
ért a vérünket is ontjuk, ha kell, egy ostoba kislány kezeibe teszed le?
Miért fogod be a szemed? Miért hallgatsz, mikor szólnod kéne? Mi-
ért szolgálod a császár szeszélyeit? Guillotine-t készítesz? Pojácákkal
és gyerekekkel bástyázod körül magad? Részeg vagy, Kempelen,  vagy megháborodtál!
– Ne ítélkezz! Nem tudhatod, hogy mi érlelődik az időben –  szólt nyugodtan a tudós.
– Te bezzeg tudod! – csattant fel Charlotte.
Csend támadt.

– Akkor szerinted mit kéne tennem?
– Viselkedj végre férfi módra! Vedd magadra a címet, ami té-  ged illet! Légy a Nagymesterünk!
– Nem tehetem.
– Akkor mindannyian elpusztulunk – rázta meg a fejét Char-  lotte.
– Lehet – bólintott a Mester.
– Hát ebben rám ne számíts!
Charlotte dühösen felkapta szoknyája alját, és kiviharzott a  szobából. A kapu akkorát döndült mögötte, hogy még a falak is bele-  remegtek. Kempelen az ablakhoz ment, és nyugtalanul nézett utána.
Aztán hirtelen megfordult, és így szólt a többiekhez.
– Azonnal rohanjatok a hátsó kijárathoz! Jön a rendőrség!
Sándor és Benedict riadtan felpattantak.
– És magával mi lesz, Mester? – kérdezte Sándor.
– Fogadom őket.
– De…
– Semmi de! Indítsatok!
A császári rendőrbiztos mindennél jobban szerette a hatásos  belépőket. Ezért kissé bánta, hogy kofákból álló díszkísérettel érke-  zett Kempelen háza elé, aki iránt régtől fogva valami megmagyaráz-  hatatlan ellenszenvet érzett. Ám azt is tudta, ha sikerül megszoron-  gatnia a tudóst, a pórnép készségesen szétviszi határozott fellépésé-  nek hírét. Ezért egy színpadias mozdulattal felhúzta kabátjának uj-  ját, és intett az embereinek, akik ököllel verni kezdték a ház kapuját.
A tudós olyan hamar ajtót nyitott, hogy a rendőrbiztosnak épp hogy  ideje volt felvenni egy undok mosolyt.
– Meglepetés! – közölte, majd az embereihez fordult. – Kutas-  sátok át a házat! Bent van a két tökfilkó is.
– Kérem! – emelte fel a kezét békítőleg Kempelen. – Ez csak  valami félreértés lehet!
– Á, igen. Most jön ez a rész – legyintett türelmetlenül a rend-
őr. – De talán tekintsünk el tőle! Helyette viszont epedve várom a  magyarázatát a piacon történt skandalumra.
– Engedje meg, hogy megpróbáljam! – hajolt meg udvariasan a
Mester. – A barátaim…
– Barátai? – kérdezett vissza villogó szemekkel a rendőr.
– Igen – szólt Kempelen nyugodtan. – Barátaim színházban  dolgoznak és…

– És ez felhatalmazza őket arra, hogy nagy nyilvánosság előtt  elmeháborodottként viselkedjenek?
A Mester finoman elmosolyodott.
– Azt hiszem, így is fel lehet fogni a színművészet lényegét.
A rendőrbiztos dühösen Kempelen arcába hajolt. A kofák és  bámész járókelők kissé közelebb húzódtak, hogy egyetlen szóról se  maradjanak le.
– Maga most viccelődni próbál? – sziszegte a rendőr.
– Csak azt próbálom megértetni önnel, hogy nem vezérelte
őket rossz szándék. Ezért magam kezeskedem.
– Értem. És elárulná, hogy mit keresett a piactéren egy kivég-  zőeszköz?
Kempelen bólintott.
– Meg tudom magyarázni. A szerkezet Lipót császárnak ké-  szült.
– Épp ezt mondta a majomruhás is! – visított fel a halaskofa a  tömegből. – Hogy ezzel vágják majd el kegyes császárunk torkát!
– De… – kezdett bele Kempelen.
– Elég! – csattant fel a császári rendőrbiztos. – Kempelen Far-  kas! A törvény nevében letartóztatom!

[15] A 93. carmen
Mióta világ a világ, a piac mindig ugyanazt jelentette. Nem  számít sem idő, sem hely, ugyanazok a törvények működtették örök-  től fogva. Ezért elmondható, Róma azon bizonyos piaca sem külön-  bözött sokban a világ más piacaitól. Az árusok itt is hajnalban keltek,  hogy mire vásárlóik megérkeznek, portékáik szép rendben sorakoz-  zanak a ponyvatetők alatt. Itt is sanda pillantásokkal és kíméletlen  megjegyzésekkel igyekeztek a szomszéd boltját rontani. És itt sem  volt helye alkunak, legfeljebb az ár feléig. Egyetlen nagy különbség  volt csupán: Róma ezen piacán emberekkel kereskedtek.
Rogyák tanárnőt enyhe rosszullét kerülgette, ahogy megállt a  nekik szánt emelvény előtt, melyen már több eladásra kínált rab-  szolga várakozott, nyakukban az árat jelző táblával. Körülpillantott.
A piac forgatagában ezernyi szín pulzált, emberszag elegyedett sok-  féle fűszeres illattal, mely az áruk közt őgyelgő vásárlók díszes tógái-  ból szállt fel. Rogyák végignézett az eladásra váró ember tömegen, a  világ különféle tájairól behurcolt, szabadságuktól megfosztott sze-  rencsétleneken, akiknek karját, lábát, fogát oly szenvtelenül tapogat-  ták az érdeklődő vevők, mintha csak tárgyak lennének. Nézte a ren-  geteg bőr-, szem- és hajszínt, a vonások sokféleségét, a fájdalom és  emberi nyomorúság ezer arcát, míg az egész összefolyt a szeme előtt,
és kis híján elájult.
Ekkor valaki egy vödörből meszet loccsantott a lábára.
– Mit művel? – pillantott fel rémülten Rogyák az előtte vigyor-  gó Calóra.
– Megjelölöm a lábatokat mésszel – felelte a rabszolga-  kereskedő, és sorra járta a többieket is. – Ez jelzi, hogy először lesz-  tek eladva. Így többet értek.
– A körmömet is kifestheted, kiskatona – húzta el a száját
Hanna néni. – Csak ne ezzel a ronda fehérrel!

– A banya befogja! – mordult fel Calo. – Indulás! Fel az emel-  vényre! De ne úgy, mint a csigák!
– Ha legalább a lábunkról levenné a láncot… Vagy csak a gye-  rekekéről – kezdeményezte Géza bá.
– Szóltál, szittya? – hajolt oda fenyegetően Calo.
Szabika sóhajtott.
– Gyere, Edi, segítek! – mondta, és felvonszolta a lányt az  emelvényre.
– Köszcsi! – csipogta Edina, miközben súlyos lánccsörgés kö-  zepette megérkezett Szabika mellé. – Mindig szerettem volna egy  bokaláncot. Mondjuk, bizsusabbra gondoltam…
Hanna néni ernyőt formált a tenyeréből, és elégedetten körbe-  pillantott.
– Ó, mennyi szép, izmos fiúka! Mi van itt, body building ver-  seny?
– Mondom, hogy befogni! – üvöltött Calo.
– Ne pattogjál, fiam, mint borsó a dobon! Zavarsz – vetett oda  az öreglány. – Épp legeltetem a szememet.
– Mi van?! – ordított Calo olyan vörös fejjel, hogy azt lehetett  hinni, menten szívrohamot kap.
A kereskedőnek azonban egyelőre nem állt szándékában elha-  lálozni. Helyette felemelte korbácsát, és egy hatalmasat suhintott  rabszolgái felé. Géza bá Mária nénire borult.
– Mit művel, Géza?!
– Takarlak. Felfogom az ütéseket.
– Most pedig elhallgattok! – adta ki az utasítást Calo. – Min-  denki csendben áll, alázattal, lehajlott fejjel! Senki nem néz fel, csak  ha megszólítja a patrónus!
– Miért ilyen morcos a pubika? – kérdezte Hanna néni.
A korbács ismét lesújtott.
– Mondom: lehajtja a fejét!
– Tessék már lehajtani! – suttogta riadtan Edina.
Hanna néni megrántotta a vállát, és engedelmeskedett. De a  sutyorgást azért nem hagyta abba.
– Volt nekem egy ilyen férjem, az is latin, a Markoszka. Puerto
Ricó-i bizniszmen, rendkívül rabiátus ember. Jaj, de nagyon tudott  szeretni, viszont megütötte a guta, mikor totálra törtem a
Lamborghinit!
– A Hanna néninek volt Lamborghinije? – tátotta el a száját

Szabika.
– Persze, szívem, még ’73-ban, két napig.
– Most mindenki kap egy táblát a nyakába! – rivallta Calo.
Szabika megtekintette a sajátját.
– Én vagyok a hármas számú versenyző – közölte.
– Szerintem inkább annyiba kerülsz, Szabolcs – súgta a fülébe
Géza bá.
– Három forintba? – kérte ki magának Szabika az egészet.
– Három sestertiusba.
– És én csak kettőbe?! – sipított Hanna néni. – A Borzaska  hármat ér, én meg csak kettőt?!
Calo megvetően felhorkantott.
– Ezt is csak azért, hogy legyen miből alkudni. Mosogatni még  hátha jó lesz, mama.
– Mosogatni? – vetette fel a fejét önérzetesen az öreglány. –
Haha! Erre csak azt tudom mondani: hahaha! Engem még a
Markoszka sem tudott rávenni a mosogatásra, pedig félelmetes  jobbhorga volt.
– Uram, nyugdíjas korú hölgyeket nem kényszeríthet munkára
– próbálkozott Géza bá.
– Nem-e? – kérdezte Calo, és vadul röfögni kezdett.
A többiek döbbenten nézték, míg rá nem jöttek: nevet.
– Hát minek fizettem negyven évig a társadalombiztosítást? –  heveskedett Hanna néni. – Tiltakozzunk, Valikám!
– Tőlem – rántotta meg a vállát a konyhás néni.
Ám mielőtt a nyugdíjasrészleg tiltakozásba fogott volna,
Rogyák tanárnő felemelte a fejét, és egyenesen Calo szemébe nézve  szavalni kezdett.
– „Átok rátok, az Orcus éjjelében / minden kedveset elnyelő  vad árnyak! / Elvettétek e drága szép madárkám!”
A kereskedő szája elnyílt a döbbenettől. Ilyen még sosem for-  dult vele elő: egy földön tekergő féreg, egy nyomorult rabszolga nyil-  vánosan megátkozta. Arca elfehéredett, és korbácsát megmarkolva  elindult Mária néni felé. Sejtelme sem volt róla, hogy mit fog csinál-  ni, abban azonban biztos volt, a nőnek nagyon fog fájni. Rogyákra  azonban vigyáztak az égiek. Mielőtt még Calo elérhette volna, dobok
és fanfárok hangja harsant fel a piactéren. A rabszolga-kereskedő  megtorpant.
– Jönnek a szenátorok! – kiáltotta. Majd elfordult a lázadó

portékától, és hangos skandálásba kezdett. – Tessék, tessék, erre  tessék, eladók a szittyák! Egész friss árum van, egyenesen Pannóni-
ából! Tessék csak közelebb jönni! Nézze meg egész nyugodtan, min-  den foga megvan!
– Ha ez belenyúl a számba, én leharapom az ujját! – sziszegte
Vali néni, mert egy kis köpcös, tógás úr egyenesen felé vette az  irányt.
– Így is van, Valikám, nem hagyjuk magunkat! – harciaskodott
Hanna néni, majd halkabban hozzátette. – Nincs nálad véletlenül  protézisragasztó?
Mária néni az ég felé emelte a tekintetét, és érces hangon, a pi-  actér hangzavarát túlkiabálva tovább szavalt.
– „Sírjatok, Vénuszok, ti is Cupidók, / és minden szerelemtudó  halandó. / Kedvesem madarát a vég elérte!”
– Édes istenem, megzavarodott… – motyogta maga elé Géza bá  a sírás határán.
Ekkor különös dolog történt. A nyüzsgő, alkudozó, veszekedő  forgatag kissé elcsendesedett, és utat nyitott valakinek. Egy rendkí-  vül magas, karcsú férfi vált ki a tömegből, és lassú, majdhogynem  lusta léptekkel közeledett Calo felé. Nem nézett senkire, láthatólag  nem érdekelték az eladásra kínált rabszolgák. Mikor egy-egy árus  hozzászólt, szórakozott kifejezés jelent meg az arcán, mintha némi-  leg maga is meglepődne azon, hogy itt van.
– Hohó! – kiáltott fel izgatottan Calo. – Itt jön az „arbiter  elegantiarum”! Húzzátok ki magatokat, és vágjatok boldog pofát! Ha  szerencsétek van, Róma egyik leggazdagabb házába kerültök! És én  sem járok rosszul… – majd hajlongva a magas férfi elé sietett. – Pet-  ronius! Erre, erre, drága patrónusunk! Friss árum van, északi barbá-  rok, erősek, szépek!
Hanna néni harciasan felkiáltott.
– El a kezekkel, dekadens Róma, Pannónia nem hagyja magát!
– És egy kicsit vadak… – röfögött zavartan Calo.
A Petronius nevű férfi megállt az emelvény előtt, de pillantásra  sem méltatta a felhozatalt. Szép kezével végigsimított halántékán,  mintha Calo szavai csak fokozták volna a fejébe nyilalló fájdalmat,  mely reggel óta kínozta.
– A barbárok nem érdekelnek – mondta. Hangja halk volt és  dallamos, hangsúlya pedig éppoly elegáns, mint egész megjelenése.
– De van-e valami igazi ritkaság a számomra?

Calóról dőlni kezdett a víz. Semmiképp sem akarta elszalaszta-  ni a hatalmas üzletet, mellyel a gazdag patrícius jelenléte kecsegtet-  te.
– Ritkaság? Ó, hogyne! Ennek például ritka nagy ereje van –  nyomakodott Géza bához, és megpaskolta a tornatanár bicepszét. –
Olyan, mint egy mocsári bivaly.
– Üdvözlöm, uram, örülök, hogy megismerhetem! – nyújtott  kezet készségesen Géza bá, de Calo könyökével keményen oldalba  lökte.
– Gondolkoztam is, hogy felveszem a gladiátoriskolába – foly-  tatta a kereskedő, és próbálta Géza bát egy előnyösebb szögbe állíta-  ni.
Petronius mosolygott.
– Rabszolgában ritkán látni ilyen kövéret.
– Ez kövér? Izom ez mind! – kiáltott Calo feldúltan, mintha  csak őt sértették volna meg.
– A derekán? – húzta fel a szemöldökét Petronius.
– Ó, a szittyák így, derékban izmosodnak.
Petronius arcán bosszús kifejezés jelent meg.
– Untatsz – jelentette ki, majd tógájának egyik szárnyát vállára  kanyarítva tovább indult.
– Ne menj el, patrónus, nézz még körül! – kiabált Calo és utá-  naeredt. – Itt van ez a csinos fuvoláslány – mutatott Edinára.
– Mi?! Én nem is tudok fuvolázni! – visított a lány.
– A nők nem érdekelnek – legyintett Petronius még mindig  háttal, és továbblépkedett.
– Van itt fiú is!
– Csá, patrónus, Szabi vagyok! – integetett Szabika, de a többi-  ek lepisszegték.
Petronius megfordult, és belenézett Calo szemébe.
– Valami igazi különlegességet keresek.
A tekintetében olyan emésztő nyugtalanság izzott, hogy Calo  hátralépett egyet.
– Egy kaldeus jóst… egy druida gyógyítót. Vagy magam sem  tudom, mit. Csak valakit, aki meg tud még lepni.
Calo eltöprengett, ekkor azonban felcsendült Mária néni hang-  ja.
– „Térj már, szegény Catullus, jobbik eszedre / s tekintsd, mi  veszni indult, elveszettnek.”

Petronius elsápadt.
– Mit mondott? – kérdezte halkan.
– Semmit, semmit! – hadonászott Calo idegesen, mert tényleg  egy árva szót sem értett a rabnő szavaiból. – Azt ott azért nem ajánl-  gattam, mert… őrült.
Petronius odasietett Mária nénihez. A tanárnő rápillantott, és  fátyolos hangon tovább szavalt.
– „Csillogtak rád is egykor szép aranyévek, / mikor – kezed ke-  zében – rítt a lányka, / kit úgy, de úgy szerettél, mint soha senkit.”
Petronius megcsóválta a fejét. Nem hitt a fülének.
– Honnan ismered Catullust? – kérdezte, és egy gyönyörű  mozdulattal felemelte Mária néni lehajtott fejét.
– Nem ismerheti! – nyugtalankodott Calo. – Nem ismerhet itt  még senkit, esküszöm! Most adom el először, csak ma reggel érkez-  tünk Alexandriából!
– Csitulj el! – szólt hátra Petronius.
– Parancs! – húzta ki magát a kereskedő.
– Nézz rám, jó asszony! – hajolt közelebb Mária nénihez a pat-  rónus. – Kérdeztem valamit!
Rogyák belenézett a smaragdzöld szemekbe, és halványan el-  mosolyodott.
– „Ma már nem lángol érted, / hát te se lángolj / s ne űzd nyo-  mon tovább ily bús-keserűen.”
– Hol hallottad ez a verset?
– „Állj daccal és keményen, sziklaszilárdan / s mondd: Ég ve-  led!”
Petronius lehunyta a szemét, úgy hallgatta a zengő sorokat,
Calo idegei azonban mostanra pattanásig feszültek.
– Válaszolj már, ha kérdeznek! – üvöltött a rabnőre. – Honnan  tudod a verset?
– Tanítom.
– Tanítod? – lépett hátra Petronius. – Nő létedre?
Géza bá úgy érezte, épp ideje közbelépni. Egyáltalán nem tet-  szett neki, amit látott.
– Hogyne, kérem – magyarázta. – Nálunk a tanári kar túlnyo-  mó többsége nő. Én vagyok a szabályt erősítő kivétel, lévén, hogy  magam is pedagógus vagyok…
Petronius Calóhoz fordult, és szelíden így szólt.
– A derékban izmos ember elhallgat.

Korbács csattant, Géza bá pedig megadóan elhallgatott.
– Szép hölgy, te Catullust tanítasz a barbároknak? – fuvolázta  lágy hangon a patrónus.
Mária néni elmosolyodott. Erre így, ebben a formában még  nem gondolt, ám a hasonlatot találónak érezte.
– Barbároknak? – kérdezte némi derűvel. – Hát… tulajdon-  képpen igen.
– De hol hallottál Catullusról?
– A Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán.
Petronius finoman felkacagott, Calónak pedig a földbe gyöke-  rezett a lába. Még soha életében nem hallott tőle ilyesmit.
– Jó téged nevetni látni, patrónus! Rég nem volt alkalmunk er-  re – buzgólkodott behízelgően. – Akkor… megveszed?
Petronius meglepetten ránézett.
– Négyszáz rabszolgám van, Calo. Minek kéne még egy?
– Mert meg tudott lepni! És fülig beleszerettél.
– Én? – kacagott most már igazán felszabadultan a patrónus. –
Ó istenek, jó is lenne!
– Miért? – kérdezett vissza Rogyák tanárnő. – Hisz szeretni
„szakadatlan kín, és mély szomorúság”.
Petronius összecsapta a kezét.
– Euterpére mondom, megveszem! – kiáltotta lelkesen.
– Ez a beszéd! – vágta rá Calo.
– Igazi ínyencség – szónokolt megmámorosodva Petronius. –
Egy érző állat, EGY NŐ, aki a poézist hordja keblében!
– Állat?! Azt mondta rá, hogy állat?! – kiáltott fel sebzetten
Géza bá.
– Nyugi, tan’ bá! – próbálta csitítani Szabika nem sok sikerrel.
Petronius elővette az erszényét.
– Nesze, itt van tíz sestertius!
– Tíz?! De hát harmincba kerül! – kapott a szívéhez Calo.
– Én csak egy tízest látok a tábláján.
– Nézd a kis hamist, hát nem letörülte a többit?
Petronius smaragdszín szemei összeszűkültek.
– Engem akarsz lóvá tenni?
– Jól van, uram – legyintett a kereskedő. – Csak neked oda-  adom tízért.
– Tudod, mit? – vágta rá Petronius. – Itt van öt.
– Mennyi? Ötért adjak egy nőt, akinek agya van?! Hát többet

kapnék érte, ha a vásárban mutogatnám! Hatnál kevesebbért nem  adhatom! – makacskodott Calo.
– Én ezt megfojtom! – sziszegte dühösen Vali néni.
Petronius belemarkolt az erszényébe, és egy hanyag mozdulat-  tal Calo felé hajította a pénzt. A kereskedő mohón kapkodott az ér-  mék után.
– Kövess, szép hölgy! – szólt a patrónus, és elindult.
Edina belekapaszkodott a tanárnő ruhájába.
– Tanárnő! – suttogta könyörgő hangon.
Mária néni megtorpant.
– Na, mi van, nem hallottad?! Lódulj már! – ordított Calo.
– A lányom nélkül soha! – vetette meg a lábát Rogyák.
– Hogy mersz feleselni, te rongy? – üvöltött a rabszolga-  kereskedő, de Petronius lehűtötte.
– Válogasd meg a szavaidat, ő most már az én tulajdonom!
Ezen a ponton Géza bánál végérvényesen betelt a pohár.
– SOHA!!! – üvöltötte, és rávetette magát az „arbiter  elegantiarum”-ra.
– Jaj, ne! Ugye, nem akarod azt mondani, hogy megölte? – ki-
áltott fel rémülten Hanna.
– Dehogy – nyugtatta meg Tekla.
– De, ugye, őt sem ölték meg?
– Á, nem. Csak lefogták. Keményen küzdött, de végül… elvon-  szolták.
– Jézusom. És mi van vele?
– Tök jól van. Legalábbis egyelőre. Calo osztott-szorzott, és be-  látta, hogy jobb pénzt kereshet vele, ha nyilvánosan trancsíroztatja  fel.
– Kivégzik?! – sikoltott fel Hanna.
– Nem, dehogy! Csak Calónak van egy gladiátoriskolája. Oda  vitték… Szabival együtt.
– Szabi mint gladiátor, ne röhögtess már!
– Hát… ő valószínűleg inkább oroszláneledel lesz.
Kis csend állt be.
– Csak vicceltem – mondta Tekla. – De már többen mondták,  hogy ne erőltessem.
Hanna sóhajtott.

– Nem élném túl, ha bármelyikőtöknek baja esne, Tekla. Most,  hogy Tibiék ennyire eltűntek…
– Nyugi! Bulcsú biztosan kitalál valamit, hogy helyrehozza azt  a féreglyuktelót. Csak egy kis idő kell neki.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Hanna szorongva.
– Persze. Én nem aggódom – felelt Tekla, miközben megdör-  zsölte a homlokát. Olyan veszettül aggódott Bulcsúékért, hogy az  már a fizikai fájdalommal volt határos.
– És te? Téged is eladtak? – kérdezte kis csend után Hanna.
– Aha. De szerencsére engem is Petroniusnak. Rogyák ragasz-  kodott hozzá. Azt mondta, nem válik meg a lányaitól: inkább a halál.
– Milyen lányaitól?
– Hát Edinától meg tőlem.
– Hú, gratulálok az új tesódhoz! – mosolyodott el Hanna.
– Kösz.
– És Vali néni?
– A nagyanyám? – kérdezett vissza Tekla. – Természetesen ő  is jött velünk.
– A nagyanyád? Nem rossz! És Hanna néni kinek adta ki ma-  gát, a dédanyádnak?
– Ha rajta múlik, szerintem inkább a húgomnak. De őt ingyen  utánunk dobták.
– Halló, halló, velem mi lesz?! – rikácsolta Hanna néni a lánca-  it csörgetve.
Calo arca elsötétedett, és Petronius után kiáltott.
– Patrónus, ezt nem hagyhatod itt a nyakamon! Akkor inkább  sztornó az egész!
Petronius most már egyáltalán nem volt tréfás kedvében.
– Calo, nem sajtolsz ki belőlem egy sestertiusszal se többet!
– Nem kell a pénz! A vénasszonyt ingyen megszámítom!
– Kiről beszél ez? – nézett körül Hanna néni csodálkozva.
– Ingyen sem kell – legyintett a patrónus.
– Akkor kénytelen leszek… – mondta Calo, és egy kardot rán-  tott ki a hüvelyéből. – Ezt a kárálást én nem hallgatom tovább.
Rogyák rémülten megragadta a gazdáját.
– Petronius! Kérlek, ne hagyd!
A patrónus döbbent arccal nézte Mária kezét, ami – elképesztő

szemtelenség! – még mindig a vállát szorongatta.
– Mi közöm hozzá? Az övé. Azt csinál vele, amit akar – szólt, és  egy elegáns mozdulattal lefejtette magáról Mária kezét.
– Mutasd meg, hogy milyen ember vagy! – mondta határozot-  tan Mária néni.
– Fogalmam sincs, hogy milyen ember vagyok – vágta rá Pet-  ronius.
Rogyák úgy döntött, tesz még egy utolsó, kétségbeesett kísérle-  tet.
– „Nem töröm én magamat, Caesar, soha tetszeni néked, sem  megtudni, mi vagy: hószínű vagy fekete” – szavalta.
Petronius csendben nézte a kipirult arcú, törékeny rabnőt.
– Ha megmondod, ez hányadik epigramma, viszem az öregasz-  szonyt is – szólt halkan.
– Ez a 93. carmen – jelentette ki Rogyák. – Természetesen.
– Természetesen – ismételte Petronius boldog hitetlenséggel,  majd Calóhoz fordult, és erszényét lehajította elé a porba. – Az egyik
Múzsa szállt le közénk személyesen! Fogd az erszényem! Ez minden  pénzt megér!
– Áldjanak érte az istenek, patrónus! – rogyott térdre a keres-  kedő, és ezúttal tényleg kis híján leterítette a szívroham. Majd össze-  szedve magát Hanna nénire sandított. – Na, tűnés, banya!

[16] A halálos főpróba
Drága Naplóm!
Megérkeztünk Petronius házába: a pompa, a kényelem és ele-  gancia otthonába. Mindannyian biztonságban vagyunk. Az ikrek –  vagyis hát Edina és Tekla – naphosszat valami labdajátékot ját-  szanak a kertben.
– Aúúú! Ez az orrom volt!
– Bocsííí…
Vali néni pedig a hetedik mennyországban jár, mert a kony-  hában kapott munkát.
– Lehetne kicsit gyorsabban aprítani, aranyom?
Még egy beosztottja is lett.
– Engem nem lehet sürgetni! Ezt még Markoszka sem engedte  meg magának soha!
– Apríts, csillagom, apríts, mert kinő a szakállam.
– Haha! Már megtörtént!
– Mi ilyen vicces, Hannám? A te jól fejlett bajuszodat egy Ró-  zsa Sándor is megirigyelhetné.

És ez a ház! Soha életemben nem láttam még ehhez fogható  fényűzést! Egészen olyan, mintha egy mesebeli varázsló kastélyába  csöppentem volna. Ha egész nap sétálgatnék benne, akkor sem un-  nám el. Minden csupa fény, illat, szín és hang! Csupa meglepetés és  játék!
A ház közepén egy kis halastó áll, a felszínén hatalmas, húsos  növényekkel. Ez a víz és a pára birodalma, no meg a fényeké, amik  villódzva táncolnak a tavacska felszínén.
A színek szobájára véletlenül bukkantam rá. Hát… kis híján  nem éltem túl…
Úgy történt, hogy gyanútlanul sétálgattam a házban, aztán  egyszer csak gondoltam egyet, és benyitottam egy terembe.
Rogyák Mária megállt egy ajtó előtt. Még sosem járt a fényűző  villának ebben a szárnyában. Mielőtt azonban benyitott volna, gon-  dosan megigazította bonyolult csigákba csavart, szikrázó drágakö-  vekkel ékesített haját. Végül is sosem lehet tudni, kivel találkozik  odabent. És az embernek minden körülmények között ügyelnie kell  a megjelenésére. Ahogy belépett, surrogó hangot hallott, és egy ha-  talmas, szárnyra kapó, színes masszát látott a levegőbe lendülni.
– Jesszusom! – sikította, és kétségbeesetten igyekezett elta-  karni arcát, haját, fülét, vállát és mindent, ami szabadon volt rajta.
Apró, undok motozást érzett az egész testén, mely iszonyato-  sabb volt, mintha ezernyi apró kéz csiklandozta volna. Behunyt  szemmel, rémülten kapálózva rohant ki a teremből, mikor egy hűvös  kéz megragadta.
– Nocsak, Mária! – súgta a fülébe egy dallamos férfihang.
A tanárnő rettegve ölelte magához megmentőjét, és igyekezett  elbújni az erős karok között.
– Petronius! Segíts! – könyörgött.
A férfi halkan felkacagott.
– Nézzenek oda! Mitől ijedtél meg ennyire? Nyisd ki a szemed!
– Nem merem! – suttogta Mária néni. – Én… én félek ezektől!
– Mitől? A pillangóktól? – kérdezte megütközve Petronius.
– Beleakadnak a hajamba! Vagy berepülnek a ruhám alá! –  hadarta Mária néni, és befogta a fülét, hogy ne is hallja az utálatos  szárnysurrogást.
– Ugyan, dehogy – húzta magához Mária kezét a patrónus.

– De igen! Ronda férgek! – suttogta rémülten a tanárnő.
– Na, ilyet sem hallottam még! A pillangók rondák lennének?
Nyisd csak ki a szemed és csodáld meg őket! Egyedülálló példányok  a világ különböző tájairól.
Akkor félve kinyitottam a szemem. Az egész terem tele volt  szárnyait lebegtető, nyüzsgő, repkedő színes lepkékkel. Mint egy  döbbenetes, mozgó, színes takaró.
– Hát nem gyönyörűek? – kérdezte Petronius.
– Nem is tudom – mondta Mária néni, és még mindig nem  eresztette el a férfit. – A szárnyuk tényleg szép. De a testük… undorí-  tó.
– Ez az emberi lényekkel sincs másként, nem igaz?
– Ezt hogy érted? – kérdezte Rogyák, és belenézett a patrónus  szemébe. – A szárny a lélek?
– Természetesen.
– De tudjuk, hogy a nőnek nincs olyan – közölte epésen a ta-  nárnő. – Én speciel tőled tudom, Petronius.
– Nem emlékszem, hogy ezt megvitattuk volna egymás közt –  mondta a férfi, és elegáns mozdulattal egy ülőalkalmatossághoz  kormányozta rabnőjét.
– Nem is. Ám szerencsére elég hangosan tárgyaltátok meg a  barátaiddal az esti lakomán. Nehéz lett volna nem meghallani.
– A tegnapi lakomát épp annak tiszteletére adtam, hogy az is-  tenek végre megleptek. Méghozzá veled.
– Egy rabszolgapiacon. Gratulálok nekik!
Petronius keresztbe vetette a lábát, mire néhány pillangó félő-  sen felrebbent mellőle. Arca nagyon fáradt volt, szemei alatt mély,  sötét árkok húzódtak.
– Nem vagyok meggyőződve róla, hogy léteznek, de ha igen,  mindenesetre van humoruk – szólt finom mosollyal.
Mária néni csak nézte őt elgondolkodva, és ismeretségük kez-  dete óta nem először, de nem is utoljára arra gondolt, soha nem fog  kiigazodni ezen a különös férfin.
– Petronius, kérlek, válaszolj egy kérdésemre! Mik a terveid ve-  lem? Miért vettél meg?

– Jupiterre mondom, nem tudom. Talán csak, hogy elszóra-  koztass. Azt hiszem, ez a legtöbb, amit az élet nyújthat.
– Ennél tartalmasabbat el sem tudsz képzelni? – csóválta a fe-  jét Rogyák.
– Dehogynem – mondta Petronius és csókot lehelt rabnője ke-  zére. – Egy kiadós éjszakai alvást.
– Ébredj! Gyorsan! – suttogta egy izgatott női hang.
– Nem, nem – nyafogott Hanna álomittas hangon, és a másik  oldalára fordult. – Aludni akarok…
A hang gazdája most már nem elégedett meg a szavakkal, és  határozottan megrázta a vonakodó lány vállát.
– Nem lehet! Igyekezz! Szedd a motyódat és indulunk!
– Hová? – ült fel Hanna hunyorogva.
Szeme előtt pacák úsztak, melyek lassanként Charlotte alakjává
álltak össze.
– Valahová, ahol biztonságban vagy.
– Mi történt?
Barátnője arckifejezése láttán Hannának még a gyomra is ösz-  szeugrott ijedtében.
– Sándor és Benedict, az a két balfék megpróbálta kiszabadíta-  ni Kempelent. Annyit mindenesetre elértek, hogy őket is begyűjtöt-  ték.
– Honnan tudod? – kérdezte a lány, és kiugrott az ágyból, hogy  magára kapkodja a ruháit.
– Követtem őket. Aztán beszöktem utánuk a palotába.
Kempelen már vagy fél órája járkált fel-alá a császári palota fo-  gadótermében, és nagyon dühösnek tűnt. Sándor és Benedict jobb-  nak látták, ha megpróbálnak úgy tenni, mint akik ott sincsenek.
Vagy ha igen, legfeljebb véletlenül. Ám egy idő után a csend nyo-  masztóbbá vált mindennél, ami csak elhangozhatott volna. Benedict  szólni akart többször is, ám Sándor minduntalan belefojtotta a szót  egy jól irányzott bokán rúgással. A fiú megadóan hallgatott, és sza-  kadt nadrágszárát gyűrögette, mely annak a mozdulatnak esett áldo-  zatul, mikor halált megvető bátorsággal átvetette magát a palota  kertjének kerítésén. Benedict didergősen megdörzsölte a vállát, és

fájó szívvel gondolt a felöltőjére, amit egy bokorra akasztott, hogy az
őrök figyelmét elterelje magukról, amint megpróbáltak felkapasz-  kodni a falon addig a teremig, ahol Kempelent sejtették. Aztán lepil-  lantott vérző kezére, mely akkor sérült meg, mikor egy kemény ütés-  sel betörte az emeleti ablakot, hogy bejussanak a kihallgatószobába  szeretett Mesterükért. És melyet a palotaőrök rögtön hátracsavartak,  amikor bezuhantak – hová máshova? – a királynő lakosztályába.
– Megmondtam, hogy ne avatkozzatok a dologba! – fordult fe-  léjük hirtelen Kempelen.
Benedict szívéről nagy kő esett le. A legjobban ugyanis amiatt  aggódott, hogy a Mester már soha többé nem szól hozzájuk.
– Nem hagyhattuk, Mester, hogy rabságban sínylődjön még  egy napig – mondta bűntudatosan.
– Semmiféle rabságban nem sínylődtem – szögezte le Kempe-  len. – Kihallgatásra vártam a császárnál.
– Kérem, ezt mi nem tudhattuk – szabadkozott Sándor.
– Azzal viszont, hogy megpróbáltatok kiszabadítani, valóban  bajba sodortatok.
Most, hogy kissé megnyugodott, Benedict úgy érezte, átadhatja  magát a fájdalmának.
– Istenkém, mióta várakoztatnak! – nyűgösködött. – Csak leg-  alább egy pohár vizet kaphatnék…
Sándor és Kempelen döbbenten néztek rá.
– Vizet? – kérdezték egyszerre.
– Benedict, te beteg vagy! – toldotta meg Sándor aggodalmas-  kodó képpel. – Remélem, nem fertőzöl.
– Miért lovagol újabban mindenki a vízen? – csattant fel a fiú.
– A vízen nem lehet lovagolni – emelte fel az ujját Sándor. –
Legalábbis még pár száz évig. Az úgynevezett hullámlovaglás majd  csak…
– Hallgassatok már el! – vágott a szavába Kempelen. – Jön va-  laki.
A belépő nem más volt, mint a Kempelent letartóztató császári  rendőrbiztos. Amint végignézett a várakozókon, nem tudta, esetleg  nem is akarta elrejteni önelégült mosolyát.
– Uraim! – szólt gúnyosan. – Szedjék ráncba a gondolataikat, a  császár fogadja önöket. De figyelmeztetésül közlöm: egy rossz moz-  dulat, és az őrség összes szuronyát a bordáik között üdvözölhetik.
– Nem lesz szükség erőszakra – biztosította Kempelen.

– Azt majd meglátjuk.
Benedict szíve a torkában dobogott, ahogy átlépte a császári  lakosztály küszöbét. Mintha maga a napfény vált volna kézzelfogha-  tó valósággá, úgy ragyogott, szikrázott, égett és tükröződött minden  a fényűzően díszített teremben. A lakosztály végében egy pompáza-  tos emelvényen maga Lipót ült gondolataiba mélyedve. Valamivel  odébb Gotthardi állt, hűvös kígyótekintete pislogás nélkül kísérte a  belépők útját.
– Herr Kempelen! – húzta fel meglepetten a szemöldökét a  császár.
– Felséges császárom… – hajolt meg a tudós.
Lipót hol Kempelent, hol Gotthardit nézte.
– Érdekes. Nekem azt mondták, holmi koszos, piactéri zendü-  lőkkel készülnek halálra untatni. Gotthardi, mit szól ön ehhez?
– Magam is kíváncsian várom a magyarázatot – felelte a férfi,
és érdeklődve a rendőrbiztosra pillantott.
– Felség! Az itt látható urak a minap lázadást szítottak a piac-  téren – kezdett bele a rendőr.
Lipót tekintete megállapodott Sándoron és Benedicten.
– A maskarások?
– Engedelmével, igen. Továbbá egy francia eredetű kivégzőesz-  közt felmutatva rettegést keltettek a nép egyszerű fiaiban…
Lipót türelmetlenül legyintgetett.
– Igen? Továbbá?
A rendőr homlokán izzadságcseppek kezdtek gyöngyözni.
– Felséges császárunk halálát is kilátásba helyezték.
A császár nem tűnt sem meglepettnek, sem feldúltnak a hír  hallatán.
– Úgy. És Kempelen? – kérdezte.
– Tették mindezt Herr Kempelennel karöltve.
– Érdekes – simogatta az állát elgondolkodva Lipót.
A rendőrbiztos előrelépett, és tapintatosan lehalkította a hang-  ját. Úgy gondolta, amit mondani fog, igen kellemetlenül érinti majd  az uralkodót.
– Tudós uram nem átallotta azt mondani, hogy a nyaktiló  egyenesen felséges császárunk számára készült.
– Igen? És? – csattant fel türelmetlenül a császár.
– És… ennyi – sütötte le szemét mélységes zavarában a rendőr.
Lipót szuszogva hátrafordult, és magához intette a titkosszol-

gálat miniszterét.
– Gotthardi, mit érdemel maga szerint az a túlbuzgó rendőr,  aki a császár drága perceit unalmas és zavaros históriákkal vesztege-  ti?
Gotthardi udvariasan meghajolt.
– Felség, a történet kétségkívül zavaros, de korántsem unal-  mas.
– A guillotine az én kérésemre készült. Tehát nekem. Pont. El  van intézve – hadonászott dühösen Lipót.
A rendőrbiztost az ájulás környékezte.
– Én… le vagyok sújtva… Ezt… nem tudtam – hebegte.
– Amúgy mi lett vele? A nyaktilóval? – érdeklődött a császár.
– Természetesen lefoglaltuk – mondta a rendőr.
A császár tapsolt.
– Tehát itt van! Nagyszerű!
Kempelen úgy érezte, keresve sem találhat alkalmasabb pilla-  natot a távozásra.
– Felség, most hogy tisztázódott a félreértés… – kezdett bele az  udvarias búcsúzkodásba, de Lipót leintette.
– Semmiféle félreértés nem tisztázódott. Ezer és egy kérdésem  volna önhöz, Kempelen Farkas. Többek között, hogy mit keresett ez-  zel a csőcselékkel a piactéren? Egyáltalán hogy jutott a birtokukba a  nyaktiló?
– Ők a barátaim. Színészek.
Benedict és Sándor meghajoltak.
– Benedict Schack, hősszerelmes tenor. Szolgálatára.
– Sándor, kiábrándult bariton. Szintén szolgálatára.
– A guillotine-t a műhelyemből vették kölcsön egy készülő elő-  adáshoz – magyarázta Kempelen. – Erről természetesen sejtelmem  sem volt, de mentségükre szolgáljon, nekik sem volt tudomásuk ar-  ról, milyen galibát okoznak mindezzel.
– Galibát – nyomta meg a kifejezést gúnyosan Gotthardi. Lát-  szott, hogy a tudós egyetlen szavát sem hiszi el.
Lipót hatalmas műásítást produkált.
– Unom, uraim! Unom. És némiképp szúr az oldalam is – kö-  zölte.
Gotthardi aggodalmas arccal a császárhoz fordult.
– Nincs jól, felség?
– Nem az, hogy nem vagyok jól, hanem szúr az oldalam! –