csattant fel az uralkodó. – Hagyja már, Gotthardi ezt az örökös ag-  godalmaskodást, az őrületbe kerget vele! Ráadásul egyre gyakrabban  vág olyan képet, mint egy siratóasszony.
Kempelen újból megpróbálta kihasználni a helyzetet a búcsú-  zásra.
– Felség, engedelmével, a guillotine leszállítása megtörtént. Ha  nincs ellene kifogása, mi nem is alkalmatlankodnánk tovább.
– Erről természetesen szó sem lehet! – emelte fel a hangját Li-  pót. – Igencsak fájlalnám, ha megfosztanának becses társaságuktól a  szerkezet főpróbáján.
– Attól tartok, nem értem, felség.
– Nem baj, Kempelen. Elég, ha én értem. Gotthardi! Kerítse  elő Ferenc trónörököst! Hadd fiatalodjunk! Érti: hadd fiatalodjunk…
– Lipót jót nevetett a saját viccén, mely nevetés azonban aggasztó  köhögésbe fulladt.
Gotthardi elsápadt.
– Felség! Uramisten! Hozzanak vizet! Vizet, gyorsan!
– Nem kell víz! Induljunk! – sípolta Lipót elfulladó tüdővel.
Hanna magába roskadva ült, ölében sietve összekapkodott ba-  tyujával. Charlotte mellé telepedett, és együtt érző pillantással nézte.
– És mi történt aztán? – kérdezte Hanna.
Charlotte felsóhajtott.
– Pár órával később, hogy a két marhát lefogták, egy rögtönzött  vesztőhely állt a palota udvarán. Mindenki, aki élt és mozgott, kivo-  nult megtekinteni. Még az a gyászos képű Ferenc is megjelent. De ő  legalább nem önszántából.
– Hogyhogy?
– Gotthardi támogatta atyailag – húzódott gúnyos mosolyra
Charlotte szája. – És néhány gorillaszerű testőr.
– Veszed le a koszos mancsod rólam! – kiabált magából kikelve  a trónörökös, és igyekezett kiszabadítani magát a testőr vasmarká-  ból. – Gotthardi! Szóljon neki, hogy ne taszigáljon!
– Félek, felség, nem tehetem. Kegyes császárunk külön kíván-  sága volt, hogy személyesen is megjelenjen ezen a párját ritkító ese-  ményen. És miután makacskodott…

– Nem makacskodtam! – vágott a szavába Ferenc. – Nem va-  gyok már gyerek! El tudom dönteni, hogy milyen „párját ritkító”  eseményre óhajtok ellátogatni.
– Sajnálom, felség – hajolt meg felé Gotthardi.
– Sajnálhatja is – sziszegte dühtől elfehéredett szájjal a trón-
örökös. – Mert eljön még az én időm.
– Kinek készült a vesztőhely? Ugye… ugye nem halt meg senki?
– Azt éppen nem állítanám – mondta kiismerhetetlen arccal
Charlotte.
– Istenem…
– De most már indulás! Siránkozni menet közben is ráérsz.
– Kérlek, előbb mondd végig! – könyörgött Hanna.
Charlotte nyugtalanul kinézett az ablakon, de aztán mégis foly-  tatta.
– Rendben. Miután a teljes mészárszék kényelmesen elhelyez-  kedett, elővezették a levágásra szánt báránykát is. Maga volt a meg-  testesült ártatlanság és törékeny szépség. Lehajtott fővel vonult,  nem sírt. Hullámos, szőke fürtjeibe belekapott a szél.
– Zsófi volt… – szólt elsápadva Hanna.
Charlotte bólintott.
– Ahogy megjelent, mindenki elhallgatott. Ferenc szeméből  folyni kezdtek a könnyek. Ekkor Lipót intett, és előlépett a hóhér.
– Nem, nem, nem… – suttogta iszonyodva Hanna, és eltakarta  a szemét.
– Szép, megtermett ember volt. Megragadta Zsófit a vállánál  fogva, és az emelvényre dobta. Mint egy rongybaba, úgy csuklott
össze…
Hanna felzokogott. Szörnyülködve nézett Charlotte-ra, aki rez-  zenéstelen tekintettel állta a pillantását.
– Ne mondd el! Nem akarom tudni! – kiabált a lány.
– Mit tanítottam én neked? – kérdezte Charlotte szenvtelen  hangon. – Mikor mutathatunk érzelmeket?
– Ha manipulatív szándékaink vannak – mondta Hanna a  könnyein át.
– És neked most vannak?
Hanna felpattant.
– Hogy lehetsz ilyen kegyetlen? – kiabált dühösen.

De Charlotte meg sem hallotta.
– A hóhér a guillotine mögé állt, Lipót ismét intett, és akkor…
A hóhér a guillotine mögé állt, Lipót ismét intett, és akkor vá-  ratlan dolog történt. A hóhér ugyanis hangosan sírva fakadt.
– Mi folyik itt? Ezt meg mi lelte? – kérdezte döbbenten az  uralkodó.
– Sír, felséges atyám – mondta Ferenc.
– Azt látom, tökfej – legyintette tarkón a fiát Lipót.
A hóhér azonban nemcsak hogy zokogott, de kiabált is.
– Nem bírom megtenni! A Szent Szűz vére nem szennyezheti  be a kezemet! Inkább a halál!
Lipót fenyegetően előrehajolt.
– Igen? Erről még beszélhetünk – mondta, majd a testőreihez  fordult. – Vezessék már el, nem hallom a saját hangomat!
Az uralkodó körüljártatta szigorú tekintetét az egybegyűlteken.
– Nos tehát. Ki tudná működésbe hozni a szerkezetet? Kempe-  len uram?
– Felség, én csak egy tudós vagyok… – kezdett bele a Mester,  de Lipót már nem figyelt rá.
– A hősszerelmes gúnár? – érdeklődött.
– Hogy… én??? – kérdezte Benedict.
Arca elfehéredett, és egy tompa puffanás kíséretében elvágó-  dott a földön.
– Elájult – összegezte a helyzetet Ferenc.
– Látom, tökfej – mondta Lipót bosszúsan, majd Sándoron ál-  lapodott meg a tekintete. – Akkor tehát maga!
– Én? De… én azt sem tudom, hogy működik ez az izé!
– A piactéren még tudta – jegyezte meg Gotthardi.
– Mester, kérem, segítsen! – suttogta Sándor könyörögve
Kempelennek. – Én ezt nem tehetem… képtelen vagyok bántani
Zsófikát!
Lipót arcszíne kezdett az érett szilváéhoz hasonlítani. Felpat-  tant a helyéről, és magából kikelve rikácsolni kezdett.
– Ha nem áll oda a guillotine mögé, mindhármukat kivégezte-  tem! Jut eszembe, volna is rá okom! Vagy azt képzelték, hogy a kis  piactéri akciójuk szó nélkül marad? Miféle játékot játszik, Kempe-  len?

– Nem játszom, felség – rázta meg a fejét a Mester.
– Akkor tehát lojális? – kiáltotta Lipót. – Remek! Bizonyítsa!
Kempelen mély levegőt vett.
– Rendben van – mondta halkan, és elindult a vesztőhely felé.
– Mester, ne! – ordított fel Sándor. – Inkább én! Maga ebbe  belepusztul!
Lipót szilvakék ábrázata hirtelen cseresznyeszín árnyalatot öl-  tött. Letottyant a székére, mert a nagy felindulásban újabb  köhögőroham kerítette hatalmába.
– Felség! – kiáltott fel Gotthardi.
– Atyám! – húzódott hátra néhány lépést Ferenc.
– Semmi bajom! – préselte ki sípoló tüdejéből Lipót.
Ferenc azonban nem apja egészségéért aggódott.
– Csak azt akartam mondani, hogy illik megkérdezni a halálra-
ítéltet, hogy mi az utolsó kívánsága – jelentette ki.
– Hát akkor legyen! Mi az utolsó kívánságod, boszorkány? –  kérdezte nyögve az uralkodó.
Zsófi hajába belekapott a szél, s így láthatóvá vált szép arca. A  jelenlévők figyelmét nem kerülte el, hogy szánakozva néz a császár-  ra.
– Azt kívánom – szólt a lány –, hogy kapja meg felséged az or-  vosságát, mielőtt a kivégzés megkezdődik.
Ferenc szerelmesen tekintett a lányra.
– Zsófia… – suttogta megmámorosodva.
– Csakugyan? – kérdezte Lipót, és még csak meg sem lepődött.
– Jó! Add azt a port, Ferenc!
– Így aztán Lipót megkapta az orvosságát – mesélt tovább
Charlotte. – A köhögése azonnal megszűnt. Sándor pedig odaállt a  guillotine mögé, és reszkető kézzel megfogta az indítókötelet. És  nem sokkal később valakinek a feje lehullott. Igaz, csak az előtte álló  asztalkára.
Lipót császár fenséges feje nagyot koppant az előtte álló asztal-  ka lapján. Tüdejéből egy egész porfelhő szállt fel, mely kegyes ho-  mályba burkolta a császár utolsó pillanatait. Dermedt csönd támadt.
A távolban egy varjú károgása hallatszott, mely úgy hatott a beálló  némaságban, mint egy szörnyen illetlen kacaj. Az első döbbenetből
Gotthardi tért magához először.

– FELSÉG! – ordított fel kétségbeesetten. – Uramisten! Or-  vost! Orvost!

[17] 3 az 1-ben
Tekla igyekezett lehetőleg sehova sem nézni, ahogy a kis  agyagedényt magához szorítva átvágott a gladiátoriskola előcsarno-  kán. Arra gondolt, talán mégis jobb lett volna, ha Hanna néni jön, őt  minden bizonnyal elszórakoztatta volna a „félmeztelen pubikák” lát-  ványa. Ha már a szemét nem tudta, megpróbálta legalább a fülét be-  csukni, hogy ne hallja a tucatnyi felismerhetetlen nyelven utána kiál-  tott szavakat, melyek jelentése nyilván éppolyan egyezményes volt,  mint a felé küldött füttyszónak. Hunyorogva nézett körül, hátha si-  kerül kivennie Szabika vagy Géza bá alakját az egymást fakarddal  csépelő, földön birkózó tömegben, de az ügy reménytelennek lát-  szott. Ekkor valaki elkapta a karját, és berántotta egy emelvény taka-  rásába.
– Na végre! Hoztál kaját? – kérdezte izgatottan Szabika, és  olyan képet vágott, mint egy éhenkórász kukásmacska.
– A „kaja” kifejezés némileg eufemizmus – válaszolta Tekla. –
De elhoztam, ami a tegnapi lakoma után maradt.
A fiú legyintett.
– Tök mindegy, Vali néni hajas menzáját úgysem lehet alul-  múlni!
Tekla nem szeretett csalódást okozni, de úgy érezte, fel kell vi-  lágosítania a fiút a tényekről. És különben is, egy kukásmacskának  legyen már mindegy.
– Hát… igazság szerint ez konkrétan Vali néni menzája.
– Mit hallok? Valikánk főztje? – kukucskált be reményteljes  képpel az emelvény mögé Géza bá, és mohón kikapta Tekla kezéből  az edényt.
Néhány órával korábban Petronius konyhájából páratlan, egzo-

tikus illatok szálltak fel, hogy a ház minden lakójának orra a konyha  irányába mutatott. Az óriási fazék mellett egy olajosbarna bőrű, vil-  logó kék szemű rabnő állt, és vadul próbálta a mennyei nedű minden
összetevőjét előbányászni az emlékezetéből.
– Na, Clodiám, lelkem, ezen most még rottyantunk egyet, az-  tán kész is az Újházy-tyúkhúsleves – jelentette ki elégedetten Vali  néni, és szürcsölt egy kanálkával a lassan gyöngyöző léből. – Más  nem is kell már, csak egy nagy kanál Vegeta.
A Clodia nevű rabnő tengerkék szeme elkerekedett.
– Micsoda?
– Tudod, az a sárga por, az íze miatt.
– Sáfrány? – próbálkozott Clodia.
– Nem egészen, de egye fene, jó lesz az is – veregette meg a  lány vállát nagyvonalúan Vali néni, majd elragadtatottan a levesre  mutatott. – Nézd, milyen szép, kövér zsírkarikák úszkálnak a tete-  jén!
A rabnő a fazék fölé hajolt és elégedetten csettintett a nyelvé-  vel. Aztán értetlenkedve a konyhás nénihez fordult.
– Valéria, én egyet nem értek. Azt mondod, te odahaza, Pan-  nóniában egy egész törzsre főztél, de mégsem voltál rabszolga.
– Hát nézd, aranyom, ahogy vesszük. Mindennap négyszáz  adag leves, főzelék, miegymás, azért megviselik az embert.
Szabika teli szájjal csámcsogott. A fél életét odaadta volna ezért  a pár falatért.
– Te, én nem gondoltam, hogy valaha ilyet fogok mondani, de  ez valami isteni – mondta, és boldog mosoly ömlött el az ábrázatán.
– Vali néni hideg húslevese? – hitetlenkedett Tekla.
– Bizony – helyeselt Géza bá hasonlóképpen hálásan. – Vali  néni hideg húslevese épp megmenti az életünket.
– Esküszöm, még a haj is jólesik – vigyorgott tovább Szabika.
Géza bá hirtelen nagyot sóhajtott, és letette a kanalat. Tekinte-  te elfelhősödött, szája széle enyhén megremegett.
– Ennyi éhezés után az ember megtanulja értékelni az élet  ajándékait – szólt meghatottan.
– Jaj, tan’ bá, ugye, nem tetszik megint elérzékenyülni? – né-  zett fel rémülten Szabika, de késő volt.
Géza bá már röpült is messze, a múltba, valahova, ahol még

boldog volt és jóllakott.
– De szép is volt ülni a ragacsos viaszosvászonnal borított asz-  taloknál a menzán… például csütörtök délben. Nézni, ahogy Mária  még evés közben is olvas, egy percre se teszi le a könyvet…
– Na, kész, kezdődik – közölte Szabi, és az égre emelte a tekin-  tetét.
– Ó, bár téptem volna ki a kezéből azt az átkozott Catullust! –
élte bele magát egyre jobban a tornatanár. – Azt kellett volna ten-  nem! És aztán ott helyben megcsókolni, a menzán, a viaszosvászon  térítőn…
Tekla és Szabi fintorogva egymásra néztek. Viszonylag élénken  elképzelték a jelenetet.
– De nem! – bömbölt panaszosan Géza bá. – Én csak bámul-  tam bambán, mint egy ló… És most az a nyomorult Petronius magá-  hoz láncolja, a tulajdonának tekinti! Őt, aki a legszabadabb szellem a  földön!
Tekla nyugtalanul fészkelődni kezdett. Nagyon utálta az efféle
érzelemkitöréseket. Bulcsúban is épp azt értékelte a legtöbbre, hogy  esetében ilyesmivel soha nem kellett számolni.
– Mária néni szabad szelleme jelenleg elég jól viseli Petronius  láncait – jelentette ki Tekla, mert úgy érezte, ennyivel tartozik az  igazságnak.
Ez azonban csak olaj volt a tűzre. Géza bá elkapta a faemelvény  szélét, és tiszta erőből megrázta, mellyel érdeklődő pillantásokat ví-  vott ki néhány, közelben gyakorlatozó gladiátornál.
– Megölöm! Kardélre hányom az átkozottat! – üvöltött magá-  ból kikelve.
– Nyugi, tan’ bá, ne tessék üvölteni, mert megint meg fogják  verni a barbárok! – csitította Szabika, és idegesen körülnézett.
Tekla lábai mellett ekkor nagyot nyekkent egy nagyjából száz-  kilós viking harcos. Egy megtermett, núbiai óriás hajította odébb,  kinek karja olyan vastag volt, mint Géza bá két combja. A viking fel-  tápászkodott és morogva közelített a Szabika kezében lévő
ételesedény felé. A fiú szeme kikerekedett a rémülettől, és szorosan  magához ölelte Vali néni levesét. Látszott rajta, inkább meghal,  semmint megváljon egyetlen kincsétől. A helyzet határozott vereség-  gel fenyegetett, ám egy szerencsés fordulat következtében mégsem  került sor erőszakra. Ekkor ugyanis egy fából készült balta koppant  az éhenkórász viking tarkóján. A núbiai óriás a jelek szerint még

nem tekintette eldöntöttnek a viadalt.
– Ti nem kaptok itt enni? – fordult Tekla Szabikához, miután a  viking vihar elvonult. – Egy gladiátornak jó húsban kell lennie!
Géza bá azonban csak legyintett.
– Még nem vagyunk gladiátorok – felelt a fiú helyett, aki még  nem jutott túl az első sokkon, hogy kis híján megfosztották az  edényben lévő utolsó falatoktól. – Ahhoz előbb túl kell élni a kikép-  zést.
Szabika buzgón bólogatott.
– Olyan ez, mint egy bentlakásos valóságshow. Ha elég nagy  arc vagy és sok a haverod, sztár leszel, de ha nem, akkor neked kam-  pó. Legalábbis Calo ezt mondta abban az üdvözlőbeszédben vagy  miben.
– Aki nem bírja az iramot, annak annyi! – Calo kidagadt nyaki
ütőerekkel ordított az előtte felsorakozó barbárok képébe. – Negy-  vennégy újonc áll most előttem, de az istenekre, minek nekem negy-  vennégy barbár? A göthös szektásokról nem is beszélve! Ha az első  hét végén tizenkettőnél többen maradtok, esküszöm, a saját kezem-  mel áldozok egy bikát Jupiternek! Hányszor is esküdtem már erre,
Urus?
A gladiátorok sorából egy marcona fickó lépett elő. Arcán ha-  talmas sebhely éktelenkedett, melyet egy boldogtalan emlékezetű  napon ejtettek rajta egy oroszlán karmai. Fél füle meglehetősen  csipkézett volt, de ez szinte fel sem tűnt orrának hiányos állapota  mellett, amit viszont egy buzogány lapított szét.
– Ötvenkétszer – jelentette ki a fickó katonás hangsúllyal.
– És ebből az ötvenkét esetből hányszor áldoztam bikát Jupi-  ternek? – érdeklődött Calo.
– Egyszer sem.
– Hallottátok a Britanniai Bivalyt? – harsogta a rabszolga-  kereskedő. – Egyszer sem! És ő csak tudja, mert ötvenkét csürhét élt  túl ez idáig! Mikor is vásároltalak, Urus?
– Öt esztendeje, uram.
– És hányan hullottak el az öt esztendő alatt?
– Nem számoltam, uram.
Calo elégedetten megszemlélte Urust, aztán megvetően körül-  hordozta tekintetét az újoncokon.

– Nézzétek ezt a vadállatot! Vegyetek róla példát! Olyan az  arénában, mint egy medvébe oltott bivaly, puszta kézzel kitekeri az  oroszlán nyakát! És én mégis akkor rúgom ülepen, amikor kedvem  tartja, mert az enyém!
Szavait tettek kísérték, Urus arcán azonban semmiféle változás  nem volt látható. Továbbra is üveges tekintettel meredt a semmibe.
– Jól jegyezzétek meg, rongyosok! – vonta le a tanulságot Calo.
– Vagy olyanok lesztek, mint ő, vagy elhulltok, mint a legyek!
Szabika óvatosan felpillantott Géza bára. Nem volt kétsége afe-  lől, hogy melyik csapat sorait fogják erősíteni. Sejtése csakhamar  szilárd meggyőződéssé vált. Elég volt hozzá egyetlen közös vacsora,  melyet az újdonsült lakótársakkal voltak kénytelenek elkölteni.
A két gőzölgő kondér megjelenése lelkesítőleg hatott a kiképzés  fáradalmaitól elcsigázott társaságra. Hirtelen mindenki sokkal fris-  sebbnek érezte magát, mint amilyen valójában volt, elfeledkeztek a  vérző sebekről, sajgó izmokról és a társalgás is feléledt.
– Nem takarodsz az utamból?
– Engedj oda, vagy letépem a füled!
– Mit lökdösöl? A lófejű szarmata anyád!
– Mit mondtál? Szarmata ám a te anyád!
– Pusztulj onnan, nem hallod?!
Az általános üvöltözés és verekedés örömeiből egyedül Géza bá  nem vette ki a részét. Szabikának volt egy olyan félelme, hogy emiatt  a táplálkozás örömeiről is le kell mondaniuk. Ám Géza bá, mint a  nyugalom megtestesült szobra, szelíden várakozott a sorára.
– Hé, te! Hun! – töltötte be a termet egy öblös hang.
– Én? – kérdezte Géza bá, és hátranézett, hátha esetleg egy  mögötte álló hunnak szóltak.
– Nem, majd az öreganyád – vágta rá Uras. – Te mit csinálsz?
– Sorban állok – felelt a tornatanár készségesen.
Uras képe elnyúlt a döbbenettől.
– Mi?
– Várok a soromra.
Szabika nyugtalanul rángatni kezdte Géza bá karját.
– Tan’ bá, menjünk már! Szerintem nem fognak nekünk hagy-  ni!
Urus döngő léptekkel hozzájuk sietett, majd megragadta

Szabikát, és a feje fölé emelte.
– A kicsi sárga fejű csihad, vagy meg lesz tépve!
– Bocsika – mondta a fiú, lábaival riadtan kalimpálva a leve-  gőben.
Urus elengedte a grabancát, mire Szabi nagyot nyekkent a pad-  lón. A Britanniai Bivaly Géza bához fordult.
– Tetszel nekem, hun, ezért elárulok valamit. Az agyalágyultak  nem élnek itt sokáig.
Géza bá értetlenül meredt rá.
– Mégis mit kéne tennem? – kérdezte. – Nem fogok az ételért  verekedni!
Tekla megcsóválta a fejét. Az égvilágon semmi kedve nem volt  naponta ellátogatni erre a szörnyű helyre. De sejtette, ha nem sike-  rül meggyőzni a tanár urat arról, hogy küzdjön meg a vacsorájukért,  nem lesz más választása. Ám miután nem volt a lelkesítő szavak em-  bere, szemüvegét orrán feltolva csak ennyit jelentett ki:
– Azért mégiscsak meg kellene próbálni.
– Megpróbáltam – bólintott Géza bá.
– Megpróbálta – fojtott el egy vigyort Szabika.
– És? – érdeklődött Tekla.
– Leütöttek egy bronzkori, trák házi istennel.
Tekla lelki szemei előtt megjelent a kép, ahogy másnap is átvág  a gladiátoriskola épületén, hóna alatt némi hideg ételmaradékkal. És  aztán újra és újra és újra.
– De most már erőre kaptunk! – kiáltott fel harciasan Géza bá.
– És készek vagyunk felvenni a harcot, ugye, Szabi? Itt az idő, hogy  kamatoztassuk a hosszú évek testnevelés-órai tapasztalatát.
Szabika fáradtan bólogatott.
– Géza bára megint rájött a négyütemű fekvőtámasz – magya-  rázta lehangoltan Teklának. – Ez volt a mániája a suliban is.
– Nem véletlenül! Minden izomcsoportot megmozgat, amire  szükségünk van. Felgyúrjuk magunkat a bunyóra – jelentette ki el-  szántan a tornatanár.
Szabika elhúzta a száját.
– Te, figyelj már, Tekla! Ha … ha esetleg… történne velem va-  lami… átadnál Edinának egy üzenetet?
Tekla szíve összefacsarodott, ahogy nézte a torzonborz, nyesz-

lett fiúcskát. Tényleg nem ígérkezett itt számára túl fényes jövő.
– Persze – mondta szárazon.
– Szupi. Azt üzenem tehát – Szabika hangja kissé elcsuklott az
önsajnálattól –, hogy a „nasi” egy „s”. Már ha bele akarná írni a nap-  lójába: SZABI OROSZLÁNNASI LETT.
– Nem hinném, hogy oroszlánokkal kéne küzdened – próbált
Tekla valami megnyugtatóval előállni. – Abban semmi pláne nincs,  ha valakit egy falással bekapnak.
Szabika nagyot nyelt.
– Köszi.
– Jaj… nem úgy értettem!
– Hát én sem. Mert nekem holnaptól nem küzdenem kell ve-  lük, hanem etetni őket. Az előző gondozófiút ugyanis felfalták.
– Mert nem volt elég fürge! – kiáltott fel Géza bá. – De ha a  négyüteműeket minden reggel megcsinálod…
– Tényleg nem lesz gond – vágott Géza bá szavába Tekla. –
Szerintem az oroszlánok kajálni fognak – Tekla a szájába harapott. –
Jaj… nem úgy értettem.
Szabika letottyant a földre, és bánatos képpel rajzolgatni kez-  dett a homokba. Szemlátomást végrendelkezni készült. Tekla azon-  ban ha valamit igazán nem bírt elviselni, az az önsajnálat volt. Oly-  annyira utálta, hogy inkább tett egy meggondolatlan ígéretet, csak  hogy Szabolcs abbahagyja.
– Jaj, ne sirasd már magad előre! – kiáltott fel. – Majd kitalá-  lok valamit!
Szabika gyámoltalanul felpillantott a porból.
– Mit? – kérdezte reményvesztetten.
– Mit tudom én! Hanna is megszelídített egy oroszlánt.
Szabika legyintett.
– Kávéval…
És ekkor mindketten felkapták a fejüket, mert hajszálpontosan  ugyanaz a gondolatuk támadt. Szabika felpattant a földről, és hatal-  mas pacsit nyomott Teklának. Géza bá értetlenül meredt rájuk.
– Ez az! – kiáltotta Szabi lelkesülten. – Lefőzünk egy csomó  kávét, és bevágódunk az oriknál! Ász vagy, Tekla!
Szabika fülsüketítően hujjogatni kezdett, és vadul körülugrálta
„az ászt”, amit több gladiátor iszonyodva nézett. Azt gondolták, va-  lami hun vallási rituálé vette kezdetét. Tekla azonban hirtelen elko-  morodott.

– Van egy kis gáz! – mondta. – Itt még nem találták fel a kávét.
– Ne idegesíts már! – torpant meg Szabika.
Tekla szomorúan bólintott.
– Rómában majd csak több száz év múlva lehet kapni.
Szabika súlyos idegállapotba került a hír hallatán.
– Muszáj mindig okoskodnod?! – kiabált magából kikelve,  hogy a gladiátorok leeresztették kardjukat. Kíváncsian várták a fura,
üvegszemű lány elevenen felfalását. – Muszáj mindig villogni, hogy  mennyire képben vagy?! Nem lehetett volna rám hagyni vagy azt  mondani: Easy, Szabi gyerek, calm down, szerzek neked kávét, hogy  ne zabáljanak meg az oroszlánok!
Tekla szörnyű lelkifurdalással hagyta el a gladiátoriskolát. Ta-  lán tényleg rá kellett volna hagyni Szabira a dolgot, hiszen minden  bizonnyal ez volt az utolsó találkozásuk. A fiú valószínűleg nem éli  túl az első oroszlánetetést. Tekla agya lázasan kattogott: kell, hogy  legyen valami megoldás! Ám sejtelme sem volt róla, hogy ezúttal  nem a töprengés, hanem a véletlen segíti ki őket a bajból. A véletlen  neve pedig Hanna néni volt.
– Bocsi, de tökre vágom, hogy a nasi egy „s”! – csattant fel Edi-  na, miközben unott mozdulatokkal szeletelte a répát Petronius  konyhájában.
Minden második szelet után megtekintette a körmét, és a lát-  vánnyal cseppet sem volt elégedett.
– Tudom, hogy vágod – bólintott Tekla, és megfogott ő is egy  répát.
– Akkor vágjad, csak vágjad, édes lányom! – tapsikolt mögöt-  tük Vali néni, és végignézett beosztottjain.
A konyha tele volt sürgölődő, pucoló, szeletelő, kavargató rab-  szolgákkal, akiknek keze, mint egy nagyzenekar zenészeinek, a kar-  mester intésére járt. A Vali néni nevű karmester elégedetten állapí-  totta meg magában, hogy őt az isten is konyhafőnöknek teremtette.
– Ha még egy fej ananászt fel kell szeletelnem, én nem tudom,  mit csinálok! – csapta le a kést Hanna néni, és küldött pár gyilkos  pillantást Valika felé. – Este kilenc óra van, és ez a szörnyeteg még  mindig dolgoztat!

Vali néni gonoszul elmosolyodott.
– A lakoma tízkor kezdődik. Gyerünk azzal az ananásszal!
– Tízkor? Én akkor már ágyból nézem a sorozatomat! – Hanna  néni nagyot ásított. – Hol van ilyenkor a rabszolga-szakszervezet? –  motyogta.
Tekla megcsóválta a fejét, kezdte megsajnálni az öreglányt.
– Szerintem a vacsit már nem kell megvárnia Hanna néninek,  majd mi felszolgálunk.
Erre azonban Hanna néni egycsapásra felélénkült. Maga elé  vette hatalmas ridiküljét, és nagy zajjal matatni kezdett benne.
– Ugyan már, ki nem hagynék egy római lakomát! Edikém, te-  gyél már fel egy kis vizet forrni! Azt hiszem, van még a ridikülömben  egy tasak…
– Mit tetszik keresni? – érdeklődött Edina.
– Ilyen 3 az 1-ben… izé – jelentette ki Hanna néni.
Tekla felkapta a fejét.
– Milyen izé?
– Hát mi? Nescafé. Meg is van!
– Kávé! – kiáltott fel boldogan Tekla. – Tessék ideadni!
Hanna néni irigyen felpillantott.
– Eszemben sincs! Ez az utolsó!
Tekla felállt, és Hanna nénire nézett. Kimondottan fenyegető-  en, ami maga számára is megdöbbentő volt.
– Ide a kávét!
– Elment az eszed, szifonka? – érdeklődött az öreglány, aki  még nem sejtette a vesztét.
Mert Tekla ekkor olyat tett, amiről korábban sosem gondolta  volna, hogy képes lesz megtenni. Egyetlen ugrással rávetette magát
Hanna nénire, és megpróbálta kicsavarni kezéből a tasakot.
– Edina, segíts! – kiáltotta Tekla.
– Edike, segíts! – visította Hanna néni is.
Edina azonban csak döbbenten állt. Valika kezébe vette az asz-  talon hagyott kést, és szeletelni kezdte a félbehagyott ananászokat.
– Mondjuk, reggelente én is ölni tudnék egy csésze kávéért, de  azért ez túlzás – jelentette ki egykedvűen.
– Áú! Harapsz?! – kiáltott fel Hanna néni.
– Tekla, te normális vagy? – kérdezte Edina, és ellátotta a szá-  ját.
Tekla ekkor felegyenesedett, és diadalmasan felmutatta a ko-

moly harcok árán megszerzett zsákmányt.
– Ez a kávé fogja megmenteni Szabi életét! – zihálta.

[18] A bosszú angyala
Ferenc letette fenséges hátsó felét apja trónjára, és behunyta a  szemét. Ábrázatán boldog, bárgyú mosoly jelent meg. Igen. Az el-  múlt években titkon csak erre a pillanatra várt. És mégis, milyen sok  idő kellett hozzá, hogy ne szégyellje többé! Hogy volt képes ennyire  becsapni magát? És hogy lehet, hogy a pórnép egyszerű leánya, ki a  romlatlanság, szelídség és tisztaság maga, mégis egycsapásra átlátott  rajta? És ami végképp hihetetlen: miként lehet, hogy ez a leány, va-  lahányszor csak meglátja, oly heves szívdobogásra készteti? „Csá-  szár. Igen. Császár vagyok!” – ízlelgette a szót Ferenc. „Csaszi…
Császárka… Császárom” – hallotta most már Zsófi hangját a fejében.
– Császárom… – ismételte sokadszorra egy érces férfihang  némi torokköszörülés közepette.
Ferenc kinyitotta a szemét. Riadtan állapította meg, hogy a je-  lek szerint elaludt, ráadásul ezzel a méla vigyorral a képén. Előtte  katonák álltak egy reszkető, törékeny alakot közrefogva.
– Meghoztuk a lázítót, ahogy kérte fenséged – szólt a katonák  parancsnoka.
Ferenc igyekezett az előbbinél eggyel méltóságteljesebb pózt  felvenni.
– Köszönöm. Elmehetnek – szólt, majd körülnézett. – Úgy ér-  tem, mindenki!
A teremben álló őrség tagjai tanácstalanul egymásra néztek,  aztán úgy döntöttek, nem akadékoskodnak. Mert noha a „szent szűz”  talán tényleg veszélyes, ám ránézésre mégsem több, mint egy gyenge  lány.
Zsófi lehajtott fejjel állt. Meztelen lába fázósan topogott a hideg  márványpadlón. Aztán ráemelte tekintetét az új uralkodóra, és Fe-  renc megborzongott. Volt valami különös a pillantásában.
– Betelt a jóslat – szólt Zsófi. – Ahogy mondtam felségednek.

– Franci… neked csak egyszerűen Franci – hebegte a császár.
Zsófi elmosolyodott.
– Hogy jövök én ahhoz, halálra ítélt, egyszerű halandó, hogy  becézzek egy császárt?
– Te már nem vagy halálraítélt, Zsófia, sem egyszerű halandó –  mondta ünnepélyesen Ferenc. – Te a Habsburg Birodalom herceg-  nője vagy, és hogy ezt mindenki számára nyilvánvalóvá tegyem, egy  szép birtokot adományozok az új címedhez. Holnap császári rende-  letben ki is hirdetem.
– Ez rendkívüli nagylelkűségre vall, felség.
– Nana! – emelte fel ujját szándékai szerint tréfásan a császár.
– Franci… – rebegte elfogódottan Zsófi.
– Azért mondom!
Zsófi közelebb lépett az uralkodóhoz.
– Hogyan róhatnám le hálámat e nem várt kegyért?
Ferenc megpróbált úgy tenni, mintha erre az égvilágon semmi  szükség nem lenne, de azért Zsófi felé nyújtotta puha, fehér kezét,  rajta ékköves gyűrűjével. Egy kézcsók sosem árthat. Ekkor azonban  különös dolog történt. Zsófi ugyanis nem rogyott térdre illendő mó-  don, és nem lehelt szűzies csókot a császári kézre. Nem. Zsófi az  uralkodó homlokát csókolta meg. Ferenc behunyta a szemét, és na-  gyot szippantott a lány hajának illatából. Az orrába valami por szállt,
és Ferenc lélegzete egy pillanatra elakadt. Pár másodpercre meg-  szűnt létezni számára a világ. És ekkor az uralkodó elméje végérvé-  nyesen elsötétedett.
– Apádat gyorsan eltemeted, és készülsz a koronázásodra! –  hallotta Zsófi hangját, mintha bura alól szólna. – Szerény temetés,  pompázatos koronázás. Rád irányítjuk a figyelmet.
– Rám irányítjuk a figyelmet – ismételte Ferenc monoton han-  gon.
– Eddig nem méltányolták a képességeidet. Ennek véget kell  vetnünk!
– Véget vetünk – bólogatott az uralkodó.
– Először is erőt kell mutatnunk! Megkettőzöd az őrséget, és  kijárási tilalmat rendelsz el. Aztán létrehozol egy rendőr-  minisztériumot, hozzá pedig egy kiterjedt besúgóhálózatot, ami
Gotthardit is figyeli. Kell egy belső elhárítás.
– Belső elhárítás… – motyogta Ferenc, de a szónak nem volt  már számára semmi értelme.

– Egyszer és mindenkorra véget vetünk a felvilágosodásnak –  jelentette ki Zsófi.
– Elsötétítünk, ugye? – nevetgélt Ferenc.
– Ennél pontosabban nem is fogalmazhattál volna… Franci –  mosolyodott el Zsófi, és hideg, megvető pillantással végigmérte a
Habsburg Birodalom üveges tekintetű új császárát. A kezében lévő  szelence fedele fémes csendüléssel becsukódott.
– Tudod, min gondolkodom? – kérdezte Tekla a telefonban
Hannától.
– Min?
– Ezen a poron.
– Milyen poron?
– Azt mondtad, Lipót körül porfelhő szállt fel, mikor meghalt.
– Igen. Charlotte legalábbis így mesélte.
– És hogy egy csomó ideig nem ülepedett le, hanem csak ka-  vargott a levegőben.
– Hova akarsz kilyukadni? – kérdezte Hanna.
– Emlékszel, miket meséltek Bulcsúék arról a jövőbeli porról?
Hanna sóhajtott. Persze hogy emlékezett.
– Tekla, szerinted ez ugyanaz? De mégis hogy kerülne ide? –  kérdezte hitetlenkedve, aztán elakadt. Elég nyilvánvaló volt a válasz.
– Ó, igen – sóhajtott. – Zsófi…
– Bizony hogy Zsófi!
– De mi lehet ez a valami?
– Fogalmam sincs – válaszolta Tekla. – Abból, amit tudunk,  arra kell következtetnem, hogy valami intelligens anyag.
– Gondolod?
– Majdnem biztos vagyok benne. Van egy elméletem, amit  majd Bulcsúval megvitatunk. – Tekla gyomra megint összeugrott,  ahogy a fiúra gondolt. – Úgy értem, ha végre előkerül – folytatta  könnyedén, de Hanna hallotta a hangján, hogy egyre kevésbé képes  palástolni az aggodalmát.
Ekkor Sanyika dugta be a fejét az ajtón, úgyhogy Hanna gyor-  san a háta mögé dugta a telefont.
– Hanna, gyere! Indulnunk kell!
– Mindjárt, csak még beszélek.
– Kivel? – tekergette a nyakát Sanyika.

– Hát… magamban – zárta le a vitát Hanna, és kituszkolta a fi-
úcskát az ajtón.
– Hová mentek? – kérdezte Tekla, csak hogy elterelje egy kicsit  a figyelmét Bulcsúról.
– Most elég nagy a ciki – mondta Hanna. – Úgyhogy páholy-  gyűlés lesz.
Kempelen kapott egy császári idézést. Bár Sanyika kis híján  nem adta át neki.
Sanyika már vagy tíz perce állt Kempelen műhelyének ajtaja  előtt. Nemhogy benyitni, de még bekopogni sem mert. Odabentről  ugyanis szörnyűséges hangok hallatszottak.
– A barátod vagyuiiik – sipította egy gyermek hangja. –
Vagyuiii… uiii…uiii…
Majd kisvártatva ismét.
– A barátuuuuoooood vagyooook. – És a gyermekhang mély  férfihanggá terebélyesedett.
Sanyika tudta, mi a dörgés odabent. Az a rémes Török éledt fel  megint. Először kisfiúvá, utána malaccá, később pedig bácsivá válto-  zott, hogy becsalogassa magához. De ő aztán nem megy tovább egy  tapodtat sem, igaz, vissza sem fordul, merthogy úgy remeg a térde.
Ekkor azonban feltárult a műhely ajtaja, és Kempelen jelent meg  előtte. Sanyika hatalmas megkönnyebbüléssel ugrott a nyakába.
– Jaj, de jó, hogy itt van, Mester! Akkor hát hallotta végre!
Kempelen megpróbálta lefejteni magáról a kis kezeket, de azok  nem eresztették.
– Hékás, kölyök! Meghibbantál?
– Se most, se akkor! Hallottam én, hogy beszél a Török, de le  tetszett torkollani, hogy izé… bedilinyóztam.
Kempelen szigorúan összevonta a szemöldökét.
– Én biztos nem mondtam ilyet. Azt se tudom, mit jelent ez a  szó.
– Annyit tesz, mint meghülyülni – húzta el arca előtt a kezét
Sanyika.
– Hát ide figyelj! Ebben a házban nem használunk ilyen szava-  kat. Honnét szeded ezeket?
Sanyika dacosan felvetette a fejét.
– A Nagymestertől tanultam.

– Ne hazudj, Sanyika, Born Ignác életében ki nem ejtett volna  a száján ilyesmit! – fenyegette meg ujjával a fiúcskát a Mester.
– Nem is őtőle, hanem Hanna kisasszonytól. Ő a Nagymester,  vagy rosszul tudom?
Kempelen zavartan krákogni kezdett.
– Jól tudod, Sanyika. Na, bújj be, és nézd meg a beszélőgépet,  ha már erre jártál! Épp tökéletesíteni próbálom.
– Minek azt még tökéletesíteni? Úgy beszél az a fránya török,  mint a vízfolyás. És nem is egy hangon! Legalább kettőn!
– Nem a török beszél, te szamár! Hanem ez itt, ni! – mutatott
Kempelen egy különös dobozra az asztalon.
Ránézésre egy ládának tűnt, amire egy tölcsér és egy nagy fúj-  tató volt erősítve. Sanyika elvigyorodott. Őt aztán nem lehetett ilyen  könnyen átejteni.
– Na peeersze…
– De bizony – bólogatott Kempelen. – Itt láthatod az emberi  hangképző szervek gépi változatát. A mesterséges tüdőt, gégefőt,  szájüreget.
Sanyika most már felkacagott. Azért ennyire még ő sem volt  tudatlan. Miféle száj? A Töröknek van, az biztos, és micsoda lepcses!
De egy doboznak? Kempelen mosolyogva nézte a hitetlenkedő ar-  cocskát.
– Hát fújtass kicsit azzal a fújtatóval, és megmutatom!
– Fújtatok én, csak akkor fogja meg a Mester ezt az árkus papi-  rost.
– Mi ez? – komorodott el Kempelen, ahogy a kezébe nyomott  levélre tekintett.
– Valami főbenjáró dolog, most hozták. Méghozzá őfelsége ne-  vében. Pedig a holtak tudtommal nem leveleznek.
– Nyilván Ferenc császár – dörmögte gondterhelten Kempelen,
és felvágta a borítékot. – Na, hadd lássam, mi áll benne!
– Idézés – sietett a válasszal Sanyika. – Így mondták… valami  titkos vészizé elé.
Kempelen átfutotta a cikornyás betűkkel írott sorokat, és  egycsapásra kiszaladt arcából a vér. Sanyika lábujjhegyre állt, és  olyan kíváncsian kukucskált a papirosba, mintha csak tudna olvasni.
– Baj van? – kérdezte.
Kempelen felsóhajtott, és nyomott egy barackot a kisfiú fejére.
– Nem, Sanyika. Nincs baj. Csak egy meghívás, semmi több.