[22] Herr Burger de Lux
Manapság tíz perc alatt ki lehet érni a repülőtéri busszal vagy  az S7-es vonattal, de a tizennyolcadik század végén pontosan két  vízhólyagnyit kellett gyalogolni Bécs belvárosából Schwechatba.
Hanna egy csordaitató kút káváján ült, és a talpát vizsgálta.
– Na, ha ezek kifakadnak, akkor itt árvíz lesz!
– Ne búsuljon, Hannácska, mindjárt ott vagyunk!
Hanna körülnézett. Élénken emlékezett, hogy egyszer kijöttek  ide a repülőtérre az apjáért, aki valami távol-keleti üzleti úton volt,
és nem volt közvetlen járat Ferihegyre. De akkor egészen másképp  nézett itt ki minden. Most nem röpködtek a levegőben hatalmas
Boeingek és Airbusok, legfeljebb gólyák és fecskék. Lássuk be, ez bi-  zony egy lepukkant kis falu volt. A fecskék elég alacsonyan szálldos-  tak, izgatottan csivitelve és a legyeket kapkodva, úgyhogy Sándor bá  is gondterhelten vakarta a fejét.
– Menjünk, Hannácska, mert eső lesz!
Hanna felnézett az égre, ahol egy darab felhőt se látott, de  semmi kedve nem volt megint vitába szállni az öreggel, ezért enge-  delmesen felállt. Tíz perc múlva egy díszesen faragott kapujú pa-  rasztház előtt álltak.
– Na, megérkeztünk! – tolta hátra a kalapját Sándor.
Hanna megkönnyebbülten sóhajtott. Jelen pillanatban semmi  másra nem vágyott, mint hogy belelógassa elgyötört lábát egy dézsa  hideg vízbe. Sándor bácsi benyitott, majd egyből hanyatt esett, mert  váratlanul a mellére ugrott egy borjú nagyságú komondor. Hanna a  rémülettől mozdulni se mert, az öreg meg nem tudott. Szerencsére  egy nyers férfihang csattan fel a közelben.
– Stüszi, vissza!
A komondor leugrott az öreg mellkasáról, és békésen elkoco-  gott a hang irányába. Hanna a kezét nyújtotta, és Sándor bácsi

nyögve feltápászkodott. Egy kövérkés, bajszos férfi állt előttük csípő-  re tett kézzel, és gyanakodva méregette őket.
– Jó napot! – köszöntötte Sándor.
– Egye meg, ha jó! – mordult a gazda.
– Herr Burgert keresem.
– Én vagyok.
Az öreg arca felderült, kissé közelebb hajolt, és bizalmasan kö-  zölte.
– A Farkas küldi velem a maga kedvencét, a bornyúbecsináltat.
A gazda bamba képet vágott.
– Igen? És hol van?
Sándor bá jóindulatúan mosolygott, majd újra elmondta, ezút-  tal lassan és tagoltan, minthogy a ház ura nyilvánvalóan kissé ne-  hézkes felfogású.
– Mondom, hogy velem küldi a Farkas a kedvencét, a borjúbe-  csináltat. Érti?
– Értem hát. De akkor miért nem adja elő? – kérdezte Herr
Burger.
– Mert így volt megbeszélve – kacsintott Sándor.
A gazda azonban tovább értetlenkedett.
– Az volt megbeszélve, hogy hoz nekem borjúbecsináltat, de  nem adja ide?
– Nem! – az öreg kezdte elveszíteni a türelmét. – Az volt meg-  beszélve, hogy jön majd valaki, és ezt mondja magának. Hát elfelej-  tette?
– Micsodát?
– Ebben maradtak Kempelen Farkassal, mivel magának a bor-  nyúbecsinált a kedvence.
A gazda megrántotta a vállát.
– Nekem ugyan nem!
– Nem?! – az öreg kezdett kétségbeesni.
Hanna unta a vitát, tekintetével egy alkalmas dézsát keresett,  amit telitölthetne jó hideg kútvízzel.
– Én nem eszem bornyút semmi pénzért se! – tette hozzá a  gazda.
– De akkor miért mondta ezt Kempelen Farkasnak, ember?!
– Én ugyan nem mondtam! Azt se tudom, ki ez a Farkas!
– De azt mondta, hogy maga a Herr Burger!
– Azt mondtam, és most is azt mondom.

Sándor bácsi fejében hirtelen világosság gyűlt.
– Van magának apja, Herr Burger?
– Vót… – bólintott szomorúan a férfi.
Sándor bá aggódva kérdezte:
– És mi történt vele?
– Agyonütötte a Rózsi.
– Miért? Összevesztek valamin?
A gazda eltátotta a száját.
– A tehénnel?
– Hogyhogy a tehénnel?
– Hát a Rózsival.
– A tehén ütötte agyon az apját?
– Hát még jó! Vermelte ki az öreg a krumplit, a Rózsi meg,  ugye, kíváncsiskodott, merthogy szokott. Azt’ sok eső vót,  hirtelenjiben megcsúszott a part, ü meg ráesett. Azt’ annyi.
– Rémes – szörnyülködött Sándor.
– Lehetett volna rosszabb is.
– Hogyan?
– Ha a Rózsinak is baja esik. A legjobban tejelő tehenünk. És ő  adja a legfinomabb tejet.
Hanna eddig bírta. Lassan, feltűnés nélkül elindult a tornác-  lépcső felé, ahol egy vödör árválkodott. Már majdnem odaért, mikor  megérezte, hogy valaki figyeli. Körülnézett. Tekintete egy szúrós fe-  kete szempárral találkozott. Stüszi erősen lihegett, a nyelve ölnyi  hosszan kilógott hatalmas pofájából. Hanna rámosolygott. A ko-  mondorra azonban nem tett különösebb hatást a csábmosoly, figyel-  te a lányt, és tovább lihegett. Félig nyitott szájából kivillantak lán-  dzsahegynyi fogai. Hanna lassan, araszolva elindult visszafelé a fér-  fiakhoz, akik azóta is elmélyülten diskuráltak.
– Az apja nem említette magának, hogy Kempelen Farkas  megkérte valamire?! – makacskodott Sándor bácsi. – Hogy rejtsen  el neki valamit? De jó alaposan!
– Mit?
– Az most mindegy.
– Nem.
– Egy jókora, fekete fadoboz… ekkora ni… – mutatta a levegő-  ben az öreg –, nem nyelhette el a föld!
– Ja, az megvan! – csapott a homlokára a gazda.
– Hol? – derült fel Sándor bá arca.

– Jöjjenek!
Megkerülték a házat, Herr Burger kinyitott egy kis léckaput, és  bementek a baromfiudvarra. Stüszi ott ballagott a sarkukban, de a  gazda rácsukta az orrára az ajtót.
– Szereti összekapkodni a csirkéket – magyarázta.
Hanna orrát fertelmes bűz csapta meg.
– Na, itt is van – mondta a gazda, és megállt egy melléképület  előtt.
– A disznóólban tartják? – szörnyülködött Sándor bá.
– Hun máshol?
Herr Burger benyitott az ólba, ahol egy kétmázsás koca méltat-  lankodva röffentett egyet, és arrébb vonszolta hájtól ringó hátsóját.
Sándor bá belépett, és azonnal meglátta a dobozt az ól sarkában.
– Ez az! – kurjantott megkönnyebbülten, és elindult felé.
De a gazda megfogta a karját.
– Most nem adhatom oda, mert széttaposnák őket a disznók.
– Kiket? – kukucskált be Hanna is.
– Hát őket! – Herr Burger benyúlt a ládába, és a fülénél fogva  kiemelt egy kismalacot. – De ha már süldők lesznek, felőlem vihetik  a ládájukat.
Sándor szeme előtt elhomályosult a világ.
– De hát ez üres! – kiáltott elszörnyedve.
– Hogy lenne már üres! – tiltakozott a gazda. – Van benne hat  szopós meg a rüszü, láthassa! – És a visító kismalacot visszahajította  a többi közé.
– De mit csinált azzal, ami benne volt a dobozban?!
– Ebben ugyan nem vót semmi. Így üresen tanáltam az istálló-  ban.
Sándor bá gondterhelt arccal nézett hátra Hannára. A lány  egykedvűen állt az ajtóban, egyáltalán nem lepődött meg, hogy nem  mennek simán a dolgok. Tulajdonképpen erre számított, ezért aztán  nem is élte bele magát abba, hogy hazamehet. Annyiszor elhitte már,
és mi lett a vége? Az öreg sóhajtva fordult a gazdához.
– Nem bánná, ha körülnéznénk egy kicsit?
– Felőlem – legyintett a gazda. – De ez egy tízholdas gazdaság.
Egyszerűbb lenne, ha megmondanák, mit keresnek.
– Bízza csak ránk!
A gazda megvonta a vállát, és köpött egy hegyeset.
– Járjanak szerencsével!

Herr Burger megragadott egy vasvillát, és elballagott a tehénis-  tállók felé.
– El kellett volna fogadni a segítségét! – szólalt meg Hanna.
– És mit mondtam volna neki?! Hogy egy időgépet keresünk?!
– Akkor most mit csinálunk? Hat szopós malac hátán nem fo-  gok elröpülni a jövőbe!
– Meg a rüszü… – mormolta Sándor bá, majd elszántan hozzá-  tette: – Módszeresen átkutatunk mindent!
Az öreg körülnézett, hol is kezdjék a keresést.
– Remélem, még ebben a században megtaláljuk! – morogta
Hanna. – A mostani alapján valahogy nem vagyok kíváncsi a tizen-  kilencedikre…
– Bízzon bennem, Hannácska!
– Ajaj! Amikor maga ezzel jön, akkor régen rossz!
– Gondolkodjunk logikusan! Maga hová tenne egy fotelt meg  egy sakkasztalt, hogy ne legyen feltűnő? Nyilván a házba.
Sándor bá összehúzott szemmel méregette a takaros, alpesi stí-  lusban épített parasztházat.
– Gondolja, hogy van olyan hely egy ilyen parasztházban, ahol  nem szúr szemet egy sakkasztal?! – kételkedett Hanna. – A napos-  holdas fotelról már nem is beszélve…
– Na, akkor nem lesz nehéz dolgunk! – jelentette ki bizakodva
Sándor bá, és elindult a ház felé.
Azonban alaposan tévedett. Hiába járták keresztül-kasul a há-  zat, hiába néztek be mindenhova a tisztaszobától kezdve a kamráig,  nem találtak semmit. Közben persze a vihar is kitört, aztán szépen  rájuk esteledett. Szerencsére a gazda, akinek unalmas agglegényéle-  tében igazi változatosság volt a két látogató, ott fogta őket éjszakára.
Sándor bá jót poharazgatott és kvaterkázott vele késő estig, aztán  megvetette az istállóban a szénaágyakat. És közben Hannának ma-  gyarázott:
– A Mester meg a Herr Burger, mármint az öreg… országos  cimborák voltak még azokból a régi időkből, amikor Kempelen az  erdélyi sóbányákat felügyelte meg a rác haramiák ellen hadakozott…  még a Franci nagymamája alatt.
Hannának erről eszébe jutott a Franci, azaz Ferenc császár, ró-  la pedig Zsófi. A torka elszorult, ahogy beúszott elé barátnője gúnyo-  san mosolygó arca, hideg pillantása, megvető ajakbiggyesztése. Sze-  rencsére nem volt ideje elmerülni a keserű emlékekben, mert az öreg

tovább fecsegett.
– Volt valami kacifántos história egy mákvirágról, akit a Mes-  ter megmentett az akasztófától, és onnantól az illető jó útra tért. Na,  mindegy… Szóval ez a Herr Burger állítólag fel is négyeltette volna  magát a Mester miatt. Hát Kempelen megkérte, hogy rejtse el neki  az időgépet, és ő úgy látszik, hálából olyan jól eldugta, hogy lehet,  meg se találjuk többet.
– Hát ez klassz… – mondta Hanna.
Annyi vigasza legalább volt, hogy az egész napos menetelés ret-  tentően kimerítette, és a szeme már majd leragadt az álmosságtól.
Ma legalább nem fog agyalni hajnalig. Így is lett, pár perc múlva már
édesdeden aludt. És álmában mosolygott. Azt képzelte, hogy otthon  van a pesti lakásukban, és egy csajos nap keretében együtt porszívó-  zik az anyukájával. Pedig az a zúgás, ami beszüremkedett az álmába,  csak Sándor bácsi horkolása volt.
Másnap reggel Hanna fülsértő kakaskukorékolásra ébredt. A  délceg szárnyas ott ült egy kocsirúdon a lány feje felett, és a nyakát  előretartva teli torokból fújta diadalmas napköszöntőjét.
– Dugulj már el! – morogta Hanna, és már-már a másik olda-  lára fordult, amikor észrevette, hogy Sándor fekhelye üres. Úgy lát-  szik, az öreg már belekezdett a sakkasztal felkutatásába. Hanna sem  akart lemaradni, ásítva feltápászkodott.
– Jó reggelt! – köszönt be a konyhába, ahol Herr Burger épp  egy oldalszalonnából kanyarított egy jókora darabot.
– Egye meg a kisasszony, ha jó! – morgott a gazda, aki szemlá-  tomást harapós kedvében volt.
Hanna azonban nem vette magára. Ismerős volt a helyzet, reg-  gelente Kalász apuka is csak két kávé után talált vissza a testébe.
– Inkább valami hagyományosabb kajával próbálkoznék, ha  nem bánja – mondta. – Kaphatnék például egy kis tejet?
– Amennyit csak fej magának – válaszolt mogorván a gazda.
– Öööööööööö… Én még soha életemben nem fejtem tehenet!
Sőt… – vallotta be Hanna –, közelebbről még nem is láttam.
– Nem kő nekik bemutatkozni! – Herr Burger letette a kést, és  zsíros kezét a nadrágjába törölte. – Na gyöjjön, megtanítom.
A tehén hatalmas bőgéssel üdvözölte a gazdáját. Az éjszaka úgy  kitelt a tőgye, mint egy túlfújt focilabda. Hanna bizalmatlanul köze-

ledett.
– Ne féljen, nem rúg a Rózsi… – mondta Herr Burger – …olyan  nagyot – tette hozzá vigyorogva.
Hanna megtorpant.
– Ez a… ez a tehén, amelyik… az apját…
– Mondom, hogy nem tehetett rúla! Na, húzza mán ide a  sarokbul a fejőszéket!
Hanna odament a fejőszékhez, felemelte, és – kővé dermedt.
Így állt legalább fél percig. Herr Burger türelmetlenül fordult hátra.
– Na, mi lesz már?!
Hanna válaszul kiabálni kezdett.
– Sándor! Sándor!
– Most mi baja van? Ne ordítson már, megvadul a Rózsi! – csi-  tította a gazda, de hiába.
– Sándor! – kiáltozott tovább a lány.
Az öreg szuszogva lépett a tehénistállóba.
– No, mi az, ki kergült meg?
Hanna szó nélkül a fejőszékre mutatott. Sándor bácsi borostás
ábrázatán széles mosoly jelent meg.
– Eszem megáll! Fejőszék lett az időgépből? – kérdezte nevetve
Tekla, aki elbújt a Petronius-ház belső kertjébe, hogy nyugodtan  féreglyuktelózhasson.
Lábát az esőgyűjtő medencébe lógatta.
– Ez még csak az időgép karosszéke – helyesbített Hanna –, de  legalább már nyomon voltunk.
– És a többi cucc?
– Azt nem találtuk, hiába túrtuk fel az egész istállót. Viszont  támadt egy ötletem.
Hanna rátapadt Herr Burgerre. A gazda bárhova ment, min-  denhova követte, és nézte, mit csinál. Elvégre a karosszéket is így ta-  lálták meg. A gazda egy idő után megelégelte a díszkíséretet, és a  lány szemébe nézett:
– Na, gyüjjék elő a farbával a kisasszony!
– Nem értem. Mivel?
– Úgy jár a nyomomba’, mint az árnyék. De nekem abbúl elég a

magamé. Szóval?!
Hanna zavarba jött, és hebegni kezdett. Viszont Sándor bától  azt tanulta, hogy ilyen helyzetben folyamatosan beszélni kell, abból  előbb-utóbb kikerekedhet valami.
– Az a helyzet, Herr Burger… hogy nagyon megtetszett nekem  ez a… hogy van itt ez a sok állat… meg a kert meg minden., ez a szép  kis… eke…
– Borona.
– Mindegy, borona, az is tetszik! Minden! Az egész… izé…
– Gazdaság – segítette ki Herr Burger.
– Na, az! És hát szeretném kitanulni.
A gazda kövérkés arca megnyúlt a csodálkozástól, a bajsza két  vége szinte összeért.
– Maga?! Egy ilyen sápatag városi kisasszonyka? Oszt’ minek?
– Hát reggel is a Rózsival… olyan klassz volt…
– Meg se fejte!
– Hát tanítson meg! Adjon nekem munkát!
– Nincs nekem kidobni való pénzem!
– Én fizetek magának!
A gazda elképedve nézett a kisasszonykára.
– Maga nekem? Maga fizet nekem azért, hogy dolgoztassam?!
– Igen.
Herr Burger alaposan meghányta-vetette a lány szavait. Aztán  gyanakodva kérdezte:
– Az az öreg, az kije magának?
– A gyámapám. Miért?
– Nem valami ápolóféle?
– Nem vagyok bolond! Adjon munkát, és kifizetem magának a  napszámot érte!
– Jól van…. megegyezhetünk… – biccentett a gazda. – De azért  ne jöjjön nagyon közel!
Hanna ravaszkodásának még ebéd előtt meglett az eredménye.
Benn állt a veteményes közepén, mikor megint kiáltozni kezdett.
– Sándor! Sándor!
– Mi az már megint?! – loholt az öreg a silózó felől. – Mit csi-  nál?
– Előkészítem az ágyást a futóbabnak, mi mást? – mosolygott

Hanna.
Sándor bá egy kukkot sem értett.
– Jól érzi magát?
– Letört a derekam, egyébként igen.
– Herr Burger szerint maga bolond embernek ád enni.
– Mi?
– Hogy nem komplett, na!
– Akkor vessen egy pillantást a karókra!
Az öreg lehajolt a földből kiálló husángokhoz, és megtapogatta.
– Közönséges babkarók, nem értem mit… – ám itt elakadt a  szava, és megbotránkozva felüvöltött: – Ez lecsavarta a sakkasztal  négy lábát! Hát agyonvágom!
– Azt már a Rózsi megtette! – nevetett Hanna. – Inkább örül-  jünk, hogy nem gyújtósnak használta!
Sándor óvatosan kihuzigálta a földből az asztallábakat, és elvit-  te őket megtisztogatni.
Hanna közben újabb munkáért jelentkezett Herr Burgernél,  aki nem győzött csodálkozni, sose hitte volna, hogy a városi lányok  ilyen szorgalmasak. A gazda épp indult a mezőre, hogy behozza a bi-  kát, aki ott volt kikötve legelészni. Hannának meg a libákat kellett
összeterelnie.
– Na, le meri szedni a Hansi lábáról a koloncot? – évődött vi-  gyorogva Herr Burger.
Hanna a bikára nézett, aki békésen rágta a katángot, rájuk sem  hederített. A nehéz fémkolonc öt-hat méterre hevert a gazos fűben,  az állat ahhoz volt kikötve, hogy el ne kóboroljon. Hanna óvatosan  közeledett. A bika néha megrántotta a fülét, hogy elhessegesse a  szemtelenkedő legyeket, egyébként teljesen békésnek tűnt. Herr
Burger elégedetten gyújtotta meg gyökérpipáját. Nagy mulatság lesz,  mikor a Hansi felüti a fejét, és a kisasszonyka felé fordul. Lesz ott vi-  sítás! És ebben igaza is lett. Mert Hanna, ahogy megemelte a kölön-  cöt, boldogan felvisított.
– Sándor! Sándor!
Hansi erre felkapta a fejét, és horkantott egyet. Sándor bácsi  meg hanyatt-homlok rohant a ház felől. Szívből remélte, hogy Han-  na megint talált valamit. És nem is csalódott. A lány kezében ott volt  az időgéphez tartozó fémglóbusz.
– A földgolyónk! – rikkantott vidáman Sándor.
De Hansinak ez már sok volt, trappolva indult a közeledő alak

felé. Sándor bá arcáról lehervadt a mosoly, gyorsan lefékezett, sar-  kon fordult, és rohant vissza a házba. De a bika gyorsabb volt, és a  sár súlyos gombócokban csapódott fel a patája nyomán. Már majd-  nem utolérte az öreget, mikor megfogta a kolonc. Sándor bá azon-  ban ezt nem láthatta, és utolsó erejével fejest ugrott a silózóverembe  a zöldségek közé. Herr Burger úgy röhögött, hogy majdnem lenyelte  a pipáját.
A következő felfedezésre vacsoráig kellett várniuk. Hanna a  konyhában tüsténkedett, Sándor bácsi meg felhozott egy kancsó bort  a pincéből, hogy koccintson a gazdával megmenekülése örömére.
Hanna nagyon el volt keseredve, úgy érezte, semmi esélyük, hogy  megtalálják az összes széthordott alkatrészt. Soha nem fog hazajut-  ni! Sándor bá fütyörészve belépett a konyhába, hogy kérjen pár bo-  rospoharat, de amint megpillantotta Hannát, megtorpant.
– Miért sír, Hannácska?
– Nem sírok!
– Csak a könnye hullik, igaz? – Az öreg odalépett, és vigaszta-  lón a lány vállára tette a kezét. – Ne keseredjen el, nem ütöttem meg  magam… nagyon! Menekültem én már bika elől!
– Nem vagyok elkeseredve – szipogott Hanna. – Csak hagymát  vágok a pörkölthöz.
Sándor lenézett a lány kezére. Hanna valóban egy hagymafejet  trancsírozott egy kenyérvágó késsel, és a véletlenszerűen lemetszett  hagymadarabok szanaszét hevertek.
– Csinált már ilyet? – kérdezte óvatosan az öreg.
– Maga szerint?! Kempelenre meg magára ki főzött?
– Akkor meg…? Nem kell olyan vadul! Nyugodjon meg!
– Nyugodt vagyok! – mondta Hanna, és besöpörte a szétkasza-  bolt hagymát egy lábasba. – Tök nyugodt!
A lány tekintete megállapodott valamin. A vonásai ellágyultak.
– Na, látja, ezt már szeretem! Csak szép nyugodtan! – mondta  jóindulatúan az öreg, azzal megfogott két poharat, és fordult is, hogy  bevigye a bort a gazdának.
– Akar szeletelni egy kicsit, Sándor? – kérdezte Hanna.
– Lemondanék az élvezetről.
– Pedig ilyen vágódeszkája még tutira nem volt senkinek!
Sándor bácsi megfordult, és kérdően nézett Hanna arcába. A  lány mosolygott. Az öreg ma már látta ezt a huncut mosolyt.
– Miért, milyen az a vágódeszka? – kérdezte reménykedve.

Hanna félretolta a hagymakupacot.
– Kockás! – felelte diadalmasan Hanna.
– A sakktábla! – ujjongott fel az öreg.
Tekla egyre hangosabban hallotta egy beszélgetés foszlányait,
úgyhogy gyorsan kihúzta lábát a medencéből, és behúzódott a házi  oltár mögé. Rogyák Mari vágott át a napfényes peristyliumon a ház  urába karolva. Petronius valami rendkívül szellemeset súghatott a  tanárnő fülébe, mert az csiklandósan felnevetett.
– Már nem szomjasak… – gondolta Tekla, és a fejét csóválta.
– Itt vagy még? – kérdezte Hanna.
– Itt, bocs! Szóval akkor megvan az asztallap is.
– Aha.
– És a sakkfigurák?
– Azok is.
– Hol találtad meg őket?
– Fenn a szelemengerendán.
– Hogy hol?
– Mindegy. Képzeld, Herr Burger de Lux azokat használta nap-  tárnak. A fehér figurák voltak a páros, a sötétek a páratlan napok. És  minden reggel kitett egy újabbat a gerendára…
Tekla csak fél füllel hallotta a részleteket. Még mindig az egy-  kori magyartanárnőt figyelte, aki mostanság az anyukája szerepét  játssza. De az ő anyukája nem ilyen. Pusztai professzor asszony soha  nem borozna be fényes nappal. Nem döglene reggeltől estig a párnák  között fügét, szőlőt és datolyát eszegetve. És főleg nem mászkálna  ilyen nyálas pasikkal…
– A Holdat Sándor találta meg a szerszámok között, nyilván  sarlónak használta a Burger…
Rogyák Mariék végre kiértek az udvarról.
– Akkor most már minden megvan! Ügyi vagy! – kapcsolódott  vissza a beszélgetésbe Tekla.
– Á, nincs meg minden…
– Hát mi hiányzik?
– Az a dög körző! – mondta keserűen Hanna. – Már megint!
Pont az indítószerkezet! Meg fogok őrülni!
Tekla féreglyuktelója pittyent egyet. Aztán még egyet.
– Nem hiszem el, hogy megint ezt a hülye körzőt kell keres-

nem! – méltatlankodott Hanna.
– Várj! Most le kell tennem! – vágott közbe izgatottan Tekla.
– Miért? – kérdezte Hanna, és egy kicsit meg is sértődött, hogy  barátnője ilyen kurtán-furcsán le akarja rázni.
– Azt hiszem, kapásom van!
– MICSODA?! De hát… azok csak Tibiék lehetnek! – lelkese-  dett most már Hanna is. – Vedd fel gyorsan!
Tekla remegő kézzel kinyomta Hannát, és fogadta a hívást.
– Bulcsú! Te vagy az?! Végre! – kiáltotta felszabadultan.
A vonal másik végéről furcsa zajokat hallott. Mintha valaki fel-  gyorsult lélegzettel hallgatna.
– Kislányom… – hallatszott végül egy halk, megindult női  hang. – Végre! Már körbetelefonáltam érted az egész univerzumot!

[23] Roaming a jövőből
Tekla akkorát rikkantott, hogy beleremegett az egész oszlop-  csarnok.
– Anyaanya ANYA!
Pusztai professzor asszony igyekezett leplezni megindultságát.
– Az vagyok – mondta kurtán, bár torkát a sírás fojtogatta.
Tekla ettől az ismerős, fanyar stílustól kissé megnyugodott.
Igen, ez tényleg az ő mindig józan és kissé bogaras anyukája, aki  nem szereti a nagy érzelmi mutatványokat, de a világ végén is meg-  találja. Mint a mellékelt ábra mutatja.
– Hogy tudtál elérni?! – kérdezte a lány most már kissé meg-  nyugodva.
– Hol vagy? Milyen korban? – felelt a kérdésre kérdéssel Pusz-  tai prof.
– Rómában, Néró alatt – válaszolt a lány.
A vonal végén súlyos hallgatás volt a válasz.
– Jaj, ne! – szakadt ki végül egy sóhaj az anyából.
– Nem para, Petronius elég jó fej.
– Petroniusnál vagytok?!
A professzor asszony ettől egy kissé megkönnyebbült. Más fizi-  kus egy ilyen beszélgetésnek még a lehetőségét is elutasította volna,  mint a formális logikával összeegyeztethetetlen nonszenszt, de Pusz-  tai más volt. Olvasott például antik klasszikusokat, és Terentiusszal  vallotta, hogy Homo sum, humani nihil a me alienum puto, azaz  ember vagyok, semmi nem idegen tőlem, ami emberi. A lányunkkal  csevegni telefonon, ez például igen emberi. Az, hogy a lányunk épp  egy másik idősíkban tartózkodik egy híres történelmi személyiség  házában, az csupán a csökött emberi felfogóképesség számára tűnik
értelmezhetetlen zagyvaságnak. Egyelőre. Pusztai így állt minden-  hez, és talán ezért lehetett már harmincegy évesen a kvantumfizika

professzora. És ezért csinált folyton ehetetlen rántottát, hisz még fő-  zés közben is folyton kísérletezett.
Tekla hadarva előadta az egész történetet a Líbiai-sivatagba va-  ló megérkezéstől a hajótörésen át a rabszolgapiacig.
– Szerencsére Petronius épp arra járt, és rázizzent a Rogyákra,  szóval most az ő rabszolgái vagyunk, legalábbis mi, lányok, Szabi és
Géza bá meg gladiátor suliban van, mondjuk, az nagyobb szívás –  tette ki végül a pontot a lány, és sürgősen levegőt vett.
– Rabszolgák vagytok? – kérdezte az anyja leplezetlen aggoda-  lommal a hangjában.
– Persze, de nem gáz. Jókat kajálunk, Vali néni a konyhás, tisz-  ta menzafíling, a szállásunk is jó… De most te mesélj! Honnan van  féreglyuktelód?
– Csináltunk egyet Ervinnel.
– Nagy vagy, anya!
Clodia ekkor lépett be a kertbe kezében egy kosár frissen mo-  sott ruhával. Izgatott beszélgetés foszlányait hallotta a házi oltár  mögül.
– Mondjuk, jól megizzadtunk vele… – folytatta büszkén Pusz-  tai. – Egyszer ugyan már volt ilyen a kezemben, tudtam, milyen a  mobilodon a kiterjesztés, de azért néhány jegyzet nem ártott volna.
Mindegy, végül eszkábáltunk egyet szubtraktív technikával…
– 3D-s nyomtatón?
Clodia babonásan meredt a beszélő házi oltárra.
– Igen, de nem működött – magyarázta Pusztai. – Aztán a má-  sodik prototípus sem.
– Aztán? – kérdezte türelmetlenül a lány.
– Aztán elkértük a fizikaverseny döntőjének hangfelvételét. Ott
Bulcsú mindent szépen elmondott, de senki nem vette komolyan…
– Ezek szerint bárki tudna ilyet csinálni?
Clodia letette a kosarát, és halkan közelebb lépett.
– Azért bárki nem. Egyrészt érteni kell, amit Bulcsú mond.
Másrészt komolyan venni.
– Azt, mondjuk, Bulcsúnál néha nehéz…
– Hiányzik?
Tekla torka elszorult, nem tudott rögtön válaszolni.
– Aha – mondta végül csendesen.

– Van róla híretek?
– Nincs. Már egy hete semmi. Biztos valami nagy bajban van-  nak!
– Nyugi, kislányom, nincsen semmi… csak biztos… lemerültek.
Majd megpróbálom én is hívogatni őket – biztatta a lányát a pro-  fesszor.
– Jó – hagyta rá egykedvűen Tekla.
Clodia már közvetlenül az oltár előtt állt. Valahonnan ismerős  volt neki ez a komoly, kissé tudálékos lányhang.
– De most a legfontosabb, hogy minél hamarabb hazajussatok!
Hol van a hadron? – kérdezte Pusztai.
– Mondtam. Valahol a Líbiai-sivatagban.
– Vissza kell jutnotok oda!
– Mégis hogy?! Hajóval hoztak Rómába, és legalább…
– Tekla, vissza kell jutnotok a hadronhoz! – vágott közbe hatá-  rozottan Pusztai.
A professzor asszony soha nem szerette a kifogásokat, még ha  azok a józan ész szabályai szerint jogosnak is tűntek. Sőt, akkor még  kevésbé. Mire is vitte volna az életben, ha bármikor is mérlegelte  volna a százalékos esélyeket?
– Anya, ha vissza is jutnánk oda, nyilván rég elnyelte a ho-  mok… – sorolta tovább az észérveket Tekla.
De Pusztait ez sem hatotta meg.
– Tekla, kicsim, figyelj rám, de most nagyon figyelj! Van egy  tervem, de ahhoz… – a telefon recsegni kezdett. – …Itt vagy?
– Igen, igen, NE TEDD LE!!! – kiáltotta ijedten Tekla.
– Ilyen hosszan még… – itt egy szót elnyomott a recsegés –
…beszéltünk vele… – újabb recsegés. – Lehet, hogy… – recsegés –
…de ne aggódj, majd…
A recsegés folyamatossá vált, végképp elmosva a professzorasz-  szony hangját.
– Anya! ANYA!
Tekla hisztérikusan rázta a mobilt, néhányszor belefújt, ahogy  még a nagymamájától látta, aki állandóan fújkálta a bedöglött vona-  las membránját, mintha attól megjavulhatott volna. De most sem  segített a házi rituálé, a féreglyukteló közönyösen recsegett tovább.
– Ne már! Ezt nem hiszem el!
Clodia aggódva kukucskált be a házi oltár mögé.
– Valami baj van, szittya lány? – kérdezte.

Tekla összerezzent, és a lányra meredt. Aztán gyorsan megpró-  bálta összeszedni magát.
– Nem, köszi… jól vagyok…
– Kivel beszéltél?
Tekla egy pillanatra zavarba jött, de aztán tekintete megpihent  a házi oltáron.
– Hát egy… istenhez.
Clodiát ez a válasz teljesen kielégítette, ám tovább kíváncsisko-  dott.
– És mi az a három dés nyomtató?
A rusztikus kutatóexpedíció hajnalban folytatódott. Hanna eb-  ben a pár napban behatóan megismerkedett a tizennyolcadik száza-  di osztrák parasztgazdaság tárgyi kultúrájával, csillagos ötösre tu-  dott volna felelni belőle Bujdosónénál, de erre a találkozásra pilla-  natnyilag kevés esély mutatkozott. Pedig mit nem adott volna most  egy jó kis témazáróért a dementornál! Így változnak a dolgok – böl-  cselkedett Hanna, amint ereszkedett le a padlásról, amit már kábé
ötödszörre vizsgált át. A tornácon összefutott Sándor bával, aki meg  a pincéből caplatott fel.
– Na?! – kérdezte lihegve az öreg.
– A padláson semmi. Magánál?
– Ah! Feltúrtam a pincét, szérűt, szerszámos kamrát…
Hótziher, hogy nincs a háznál!
– Akkor hol lehet az a vacak?!
– Tudja a rossz nyavalya – csóválta a fejét az öreg.
Aztán csak álltak, és tanácstalanul néztek egymásra.
– Talán nézzünk körül a faluban is! – javasolta bizonytalanul
Sándor bá.
– Na ne! Ne kezdjük elölről, nem akarok tovább kajtatni a kör-  ző után! – fakadt ki Hanna.
– Pedig nincs más választásunk.
Ekkor erőteljes szuszogást hallottak az udvar felől. Herr Burger  közeledett talpig ünneplőben, nyomában a komondor ballagott né-  mán, vészjóslóan. Hannának bevillant, hogy amióta itt vannak, ezt a  kutyát még nem hallotta ugatni. Tudjuk, amelyik kutya ugat, az nem  harap. Na, de amelyik nem ugat…
– Levágta már?! – kiabált Herr Burger már messziről a lány-

nak.
– Mit?
– A kendermagost!
– Ööö…
Hanna átkozta magát, hogy nem maradt még fenn egy kicsit a  padláson.
– Csak azt ne mondja, hogy még hozzá sem látott! – méltatlan-  kodott a gazda. – Hogy lesz ebből ebéd?!
Sándor bácsi arca felderült.
– Tyúkleves lesz? Kedvencem!
– Gyerünk, tessék hozzálátni, kiraktam a kést meg a vájdlingot!
Mire megjövök a miséről, kész legyen ám!
Sándor bá készségesen belekarolt a lányba, és navigálni kezdte  a baromfiudvar felé.
– Jöjjön, Hannácska, segítek, nem nagy ügy, elkapjuk a tyukica  nyakát, aztán…
Hanna sápadtan közbevágott.
– Asszem, mindjárt elájulok!
– Ejnye, micsoda flanc ez! – pufogott Herr Burger. – A belet  majd adhassák a Stüszinek!
A komondor, mintha csak értette volna, megnyalta a pofáját.
Hannával kettőt fordult a világ.
– Én… én… – dadogta.
– Mit maga?! – kérdezte türelmetlenül a gazda, aki már előké-  szítette a gyomrát a déli tyúklevesre.
A faluból harangzúgás hallatszott. Hanna felkapta a fejét.
– Nekem misére kell mennem! – jelentette ki hirtelen elhatá-  rozással.
– MICSODA?! – bődült fel Herr Burger.
– Most azonnal! – bizonygatta a lány.
Sándor bácsi először meglepődött, de aztán úgy döntött, hogy  pártolja az ötletet, hisz misére menet a faluban is kérdezősködhettek  a körző felől.
– Igen, igen, a gyámleányomnak minden vasárnap el kell láto-  gatnia az ájtatosságra, én ezt, kérem, eskü alatt fogadtam a  tömösvári kanonoknak! – megfogta a lány kezét. – Hannácska, in-  dulunk!
– Okés! Illetve… pompás ötlet, kedves gyámatyám! – mondta
Hanna megkönnyebbülve.

Herr Burger duzzogva ült a bakon, és erősen csapkodta ostorá-  val a két tömzsi igáslovat. Misére sem szeretett igazán járni, de leg-  alább most annyi vigasza lett volna, hogy utána otthon várja a kiadós  vasárnapi ebéd.
A szekér bekanyarodott a főtérre.
– Milyen szép kis templomjuk van! – jegyezte meg udvariasan
Sándor bácsi.
– Most újítottuk fel az oltárképet – morogta Herr Burger. – Én  is adtam bele! – tette hozzá büszkén.
A lovas kocsi megállt, és Hanna végre leugorhatott róla. Már
épp elege volt a rémes zötykölődésből.
– Ni, még óra is van a toronyban! – mutatott felfelé az öreg. –
Mi a fene, már három óra?
– Azt ne nézze! Már hónapok óta rossz – mondta Herr Burger,
és lekászálódott a bakról.
– Hát miért nem csinálják meg?! – kérdezte Sándor bá.
– Ki mászna fel oda, maga? Vagy én? Ne vicceljen már, jóem-  ber! – morgott a gazda, és egy hegyeset köpött jó szokása szerint. –
Várjuk a mestert, majd az helyreigazíccsa.
Sándor bácsi hegyezni kezdte a fülét.
– A Mestert?
– Azt hát, az órásmestert. Na, kotródjunk be, már elkezdődött!
Bentről halk orgonaszó szűrődött ki. Hanna töprengve nézte a  toronyórát.
– Három óra három… – mondta elgondolkodva.
– Mi van?! – fordult felé harapósán a gazda.
– Mindig három óra három percet mutat?
– A jófene tudja…
Herr Burger bedöcögött a templomba. A bejáratnál keresztet  vetett, aztán elnyelte az ünnepi tömeg.
– Miről beszél, Hannácska? – lépett közelebb az öreg.
– És nézze csak! Egyforma hosszúak az óramutatók. Fura,  nem?
– Tényleg!
– De akkor melyik az óra-, és melyik a percmutató?
– De hiszen ez a…– Hú, a szentségit! – kiáltott fel Sándor.
Többen szúrósan kapták fel a fejüket, hogy ki mer szentségelni  a templom előtt. De Sándor bát ez most egyáltalán nem zavarta.
– A körző volt?! – kérdezte Tekla, miután talált egy új búvóhe-

lyet, és visszahívta barátnőjét.
– Aha! – felelte Hanna elégedetten.
– Hogy tudtad kiszúrni olyan messziről?
– Nem olyan messziről… nem egy Bazilika, max. tízméteres a  tornya.
– Akkor is nagy mázli, hogy észrevetted!
– A három óra három perc tűnt fel először. Megint a 33! Úgy  látszik, Kempelen mindig ezzel üzen. Nagyon rá van gyógyulva a  számmisztikára…
– Aztán? – faggatta tovább Tekla.
– Felmentem a karzatra. Ott találtam egy ajtót, ami felvezetett  a harangtoronyba.
– Kimásztál az órához? – kérdezte Tekla elismeréssel a hang-  jában.
– Hát, sok választásom nem volt. Sándort mégsem küldhettem.
Hanna óvatosan lépkedett, az öreg falépcső minden lépésnél  nyöszörgött a talpa alatt. Lenn a templomban egy újabb zsoltárra  gyújtottak rá az asszonyok, a dallam miatt nem nagyon zavartatták  magukat, inkább úgy tűnt, az a lényeg, hogy minél hangosabban
énekeljenek. Mintha most kiabálták volna ki az egész hetes rossz-  kedvüket, hajnali kelést, robotolást a földeken, síró gyereket, része-  ges férjet. Hanna igyekezett minél messzebb kerülni a hamis hang-  orgiától. Elhaladt a harang mellett, amit oldalról egy kicsi ablak vi-  lágított meg. Annyira azért nem volt kicsi az az ablak, hogy Hanna  ne tudta volna rajta kipréselni magát.
– Jól kapaszkodjon! – kiáltotta lentről Sándor bá.
– Oké – mondta Hanna, és lenézett.
Az alatta tátongó mélységtől megszédült, gyorsan becsukta a  szemét.
– És ne nézzen le! – hadonászott az öreg a templom előtt.
– Jókor szól – motyogta Hanna, és óvatosan kinyitotta a sze-  mét.
A toronyóra tőle jobbra, mintegy három méter távolságban  volt. Talán eljut odáig a keskeny párkányon…
– Várjon, Hannácska, inkább megyek én! – kiáltott a mélység-

ből az öreg, és az izgatottságtól kissé felcsúszott a hangja.
– Sándor, inkább menjen be imádkozni! – kiáltott le Hanna,  majd halkan hozzátette. – Az most, asszem, rám fér.
– Ne beszéljen annyit! Arra figyeljen, amit csinál! – pattogott  az öreg.
Odafönn erős szél fújt, süvítve kapott bele a lány hajába.
– Legalább elnyomja a nyanyák rikácsolását – gondolta Han-  na, miközben hátával szorosan a falhoz lapulva oldalazni kezdett a  párkányon. – Nem hiszem el, hogy megint ez a hülye körző… – szi-  szegte a fogai között.
Az óra számlapja már csak karnyújtásnyira volt. És igen, innen  már tisztán látszott, hogy az óramutatók helyére dróttal oda van erő-  sítve…
– A körző! – kiáltott Hanna.
– A miénk? – kérdezte izgatottan az öreg.
– Innen úgy tűnik.
– Rajta van az írás?
Hanna még közelebb araszolt a párkányon. De akárhogy me-  resztgette a szemét, onnan még nem láthatta, hogy rajta áll-e az
Annuit Coeptis.
– Na, eléri?
– Mindjárt…
Hanna kinyújtotta a kezét. De ahhoz, hogy a körzőt elérje, ki-  csit előre kellett hajolnia. Sándor bácsinak ez már sok volt.
– Jöjjön vissza! Szerzek valami ácsot, az majd kimegy oda ba-  lettozni!
De Hanna rá se hederített, még jobban nyújtózott, hogy elérje a  körzőt. Ebben a pillanatban a füle mellett megszólalt a mise végét  jelző harang. Hanna megtántorodott, úgy érezte, a hangerő mindjárt  beszakítja a dobhártyáját, ösztönösen a fülére tapasztotta a kezét.
– Mit művel?! Kapaszkodjon! – toporzékolt odalenn az öreg.
Hanna megragadta a körző egyik szárát, és visszanyerte az  egyensúlyát.
– Megsüketülök! – üvöltötte át a harangzúgást.
– Most mit kényeskedik?! Amikor fülhallgatón húzatta a rock  and rollt, az nem volt hangos, mi? – kiabált föl rekedten Sándor bá.
– Milyen rock and rollt, miről beszél?
– Akkor a technot.
– Soha nem voltam technós!