– Mit akarhat a császár Kempelentől? – kérdezte Tekla gond-  terhelten.
– Nem tudom. De a gyűlés után talán okosabbak leszünk. Már  ha egyáltalán megéljük a végét, és nem törnek ránk a rendőrök.
– Ne idegesíts már!
– Sajnos van rá esély. Ugyanis egy Dégen nevű spiclinél tart-  juk.
– Miért tartjátok egy spiclinél, ha tudjátok, hogy spicli? – értet-  lenkedett Tekla.
– Mert csak én tudom és Sándor. Mi viszont nem avatkozha-  tunk a dolgok menetébe. Ez ugyanis majd csak később fog róla kide-  rülni.
– Akkor most mitévők lesztek?
– Bízd csak rám – mondta Hanna elszántan. – Van egy ötle-  tem.
Már leszállt az éj, mikor nyakába vette Bécs utcáit a titkos  kompánia. Egy tudós, egy fiatal lány, egy krákogó öregember, egy  kisfiú és egy hőstenor. No meg egy oroszlán.
– Szerintem azért ez egy kis túlzás, drága Hanna! – csóválta a  fejét Kempelen az oroszlánt nézve, aki komótosan ballagott mellet-  tük, nagy, busa fejét lehajtva.
– Nem is kicsi – toldotta meg Sándor, de Hanna pillantása el-  hallgattatta.
– Tényleg szükség van erre? – aggodalmaskodott Benedict. –
Ez borzasztó feltűnést fog kelteni, ha valaki észreveszi.
– Berci nem „ez”, hanem „ő” – utasította rendre Hanna. – És  egyébként: igen, tényleg szükség van rá.
– Dégen szívbajt fog kapni – mondta Kempelen.
– Ezt garantálja? – kérdezte a lány vidoran.
– Hanna, kérem! – szólt a Mester korholón. – Testvérünk nem  ezt a hangnemet érdemli.
– Amit Dégen testvérünk érdemel… – kezdett bele Hanna, de
Sándor gyorsan a szavába vágott.
– Az minden bizonnyal egy kupica snapsz lesz, ha meglátja az
állatot.
Megérkeztek a könyvesbolt elé. Benedict előlépett, és kezéből  tölcsért formálva kiadta a titkos jelet: egy tökéletes bagolyhuhogást.

Sándor kissé megvetően nézte.
– Ez nem fülesbagoly volt – mondta.
– Hanem? – fordult felé sértetten a fiú.
– Kiskuvik.
– A fenéket, Sándor bátyám, maga még nem hallott kiskuvi-  kot? Az olyat szól, hogy a nadrágját is elhagyja.
– Kiskuvik, ha mondom.
A bolt kapuja ekkor szélesre tárult előttük. Charlotte állt az aj-  tóban.
– Á! Jó estét mindenkinek! – köszönt gúnyos mosollyal. –
Oroszlánnal konspirálni! Pazar ötlet. És cseppet sem feltűnő. Olvas-  gatni fog a könyvesboltban, amíg mi tanácskozunk?
Hanna sejtette, hogy Charlotte-nak lesz legnehezebb megma-  gyarázni a dolgot. De nemhiába volt az ő tanítványa: tudta, ha érvel-  ni képtelenség, nincs más hátra, mint parancsolni. Így határozottan  barátnője elé állt, és a szemébe nézett.
– Az én ötletem volt – mondta.
Charlotte már épp nyitotta volna a száját, de Hanna megelőzte.
– És mielőtt bármit is mondanál, közlöm veled, hogy megvolt  rá az okom. Sanyika őrködik vele kint. – Hanna elindult a boltba, és  csuklyáját az arcába húzta. Ám a biztonság kedvéért azért még hát-  raszólt. – Ja, igen. És nem nyitok vitát.
Charlotte egy pár pillanatig nem tudta becsukni a száját a cso-  dálkozástól. Aztán végignézett a többieken, akik kivétel nélkül mind  kerülték a pillantását.
– Remek – mondta halkan. – Pojácák, komédiások, pelenká-  sok, állatkert.
– Talán bemehetnénk – javasolta zavartan Kempelen.
Az áruló Dégen igen szívélyes vendéglátónak bizonyult. Kis  termetéhez képest hatalmas gesztusokkal és a kényelmetlenséghez  képest túl széles mosollyal kísérte vendégei útját a bolt titkos belső  termébe. Hanna alig leplezett utálattal nézte a kicsi, kopasz embert,  akinek vörös képéről csak úgy dőlt az izzadság, ahogy az emberek  gyűltek, az oxigén pedig fogyott a szobában.
– Jó estét, Dégen testvér! Köszönjük, hogy befogad minket ma  estére! – hajolt meg előtte udvariasan Kempelen.
– Részemről az öröm – nyájaskodott Dégen. – Ha jól látom,

most már mindannyian együtt volnánk.
Hanna figyelmét nem kerülte el, hogy a kis ember szeme úgy  jár ide-oda a szobában, mint aki minden egyes pillanatot be akar  vésni az emlékezetébe.
– Megragadom az alkalmat, hogy bemutassam páholyunk
Nagymesterének – szólt Kempelen.
Dégen szeme felvillant, ahogy Hannára nézett.
– Meg vagyok tisztelve – mondta, és kezet nyújtott a lánynak.
Hanna undorodva fogta meg a virsliujjakat.
– Esetleg lehetne részünk abban a kiváltságban, hogy megpil-  lanthatjuk az arcát? – érdeklődött a spicli.
– Mindent a maga idejében – szólt Hanna. – De most bocsás-  sanak meg egy pillanatra!
Hanna tudta, nem késlekedhet, itt az idő a cselekvésre. Kisza-  ladt hát a bolt elé, és leguggolt a földön ücsörgő Sanyika elé.
– Akkor tudod, mi a dolgod, ugye? – hadarta suttogva.
Berci hatalmas fejét a kisfiú ölébe tette. Sanyika felkacagott, és  megpróbálta a mázsás kobakot letolni magáról. Aztán megvakarta az  oroszlán sörényét, és bólintott.
– Igen. Itt maradok az ajtó előtt Bercivel. Utána, amint a bol-  tos, ez a Dégen kijött, eltűnök, mint a kámfor.
Hanna megpaskolta a fiúcska arcát.
– Ügyes legyél!
– De honnan tudod, hogy ki fog jönni?
– Nyugi, ki fog.
– Ám ha Berci egyedül marad, nem fogja visszaengedni a bol-  tost.
Hanna elégedetten elmosolyodott.
– Hát nem is!
A boltba visszaérve Hanna látta, mindenki csak rá várt, hogy az
ülés elkezdődhessen. Charlotte szemrehányóan csóválta a fejét.
– Már azt hittem, megfeledkeztél rólunk.
– Ó, nem. Csak kicsit megszédültem – felelte Hanna.
Charlotte összehúzott szemöldökkel nézte. Ezt a titkos monda-  tot még ő tanította annak idején. Olyankor volt használatos, ha vala-  kit el kellett távolítani az útból.
– Kicsit megszédültél? Ezt meg hogy érted? – nézett sötéten
Hannára.
– Mi a baj, Charlotte? – kérdezte Kempelen, mert egyáltalán

nem értette, hogy mit nem lehet ezen érteni.
Hanna vendéglátójukhoz fordult.
– Megkérhetném, Dégen testvér, hogy hozzon nekem egy po-  hár vizet?
Dégen úgy pattant fel, mint akibe bolha csípett. Azt sem tudta,  hogy mutassa ki háláját, amiért a Nagymester egyenesen hozzá for-  dult egy ilyen hatalmas horderejű kéréssel.
– Természetesen! – hajlongott, és kiviharzott a szobából.
Hanna megkönnyebbülten becsukta a szemét. Aztán Kempe-  lenhez fordult.
– Kezdjük is el talán!
– De… – értetlenkedett a Mester, ám végül úgy döntött, a
Nagymester szavával nem száll vitába.
– Azért jöttünk ma össze, barátaim – kezdett bele Kempelen a  mondandójába –, mert úgy tűnik, kénytelen vagyok a császár ven-  dégszeretetét élvezni… bizonytalan ideig.
Kabátja zsebéből elővette az idézést, és körbeadta a jelenlévők  között. A páholytagok egytől egyig elsápadtak a papírt látva.
– Mint azt ti is tudjátok – folytatta a Mester –, már több test-  vérünk kapott ilyen levelet az elmúlt időkben, és egyikőjük sem tért  még vissza. Nincs hír róluk, és félek tőle… nem is lesz.
– Hogy az a radai rosseb esne belé! – heveskedett Sándor. – De  hát mit akar a császár valójában?
– Hogy mit akar valójában, az senki számára sem világos – só-  hajtott fel Kempelen. – Állítólag Lipót halálának gyanús körülmé-  nyei miatt folyik a nyomozás. De én kétlem, hogy erről lenne szó.
A páholytagok közt suttogás indult meg.
– Úgy hallottam, újra megnyitották a kínzókamrákat. És az éj  leple alatt holtakat visznek ki a börtönből. De senki sem tudja, kiket
– szólt egy férfi közülük.
Kempelen bólintott.
– Én is hallottam a híreszteléseket.
– Akkor tennünk kell valamit! – kiáltott fel Benedict. – Nem  mehet oda, Mester!
Ekkor rémült kiáltás hangzott fel kintről, és valami átható  morgás. Mintha oroszlántól jönne. Hanna elégedetten állapította  meg magában, hogy terve bevált: Dégen testvér kint ragadt. Ha ra-  gaszkodik a páholygyűléshez, kénytelen lesz Bercivel megtartani. A  furcsa zajra a rendtagok felkapták a fejüket, de Hanna csak legyin-

tett.
– Nyugalom, uraim! Csak a szél.
Kempelen széttárta a karját.
– Nem tehetek mást, odamegyek. Állok a vizsgálat elébe. Ártat-  lan vagyok.
– És gondolod, hogy ez elég? – kérdezte Charlotte.
– Igen – felelte Kempelen.
– Én amondó vagyok, hogy ez csapda – vakarta a fejét Sándor.
– Csak bűnbakot keresnek.
– Ne aggódjatok! Tisztázom magam – emelkedett fel ültéből
Kempelen.
Ekkor már Charlotte is felállt, és elindult a tudós felé. Szeme  szikrákat szórt a haragtól.
– Hát még most sem érted? Vége a tisztességes játéknak! Egy-  szer és mindenkorra vége! Tudjuk jól, ki áll a császár mögött, még  akkor is, ha nem pontosan értjük, mit akar! Fel kell vennünk a har-  cot vele!
– És mégis hogy képzeled ezt a harcot? – kérdezte a Mester.
– Tudom, hogy ki nem állhatod ezt a gondolatot, de a szabad-  ságért mindig vérrel kell fizetni. Szerencsés esetben a mások vérével,  kevésbé szerencsés esetben a sajátunkéval.
A páholytagok borzongva nézték Charlotte-ot, aki most igazán  olyan volt, mint a bosszú angyala.
– Meg kell ölni Zsófit! Én vállalom – szólt az angyal, és tüzes  tekintetét körbehordozta a jelenlévőkön.
Hanna úgy érezte magát, mint akinek tőrt vágtak a gyomrába.
Felpattant, és kétségbeesett dühvel felkiáltott.
– Megtiltom!
Charlotte szembefordult vele. Egy darabig csak nézték egymást  némán, hullámzó mellkassal, igazi gyűlölettel a szemükben.
– Te nekem nem tilthatsz meg semmit! – szólt halkan Charlot-  te.
– Engedelmességgel tartozol – lépett felé Kempelen. – Hanna  a páholy Nagymestere.
Charlotte felszegte a fejét, szemében a harag könnyei csillog-  tak.
– Csakhogy én már nem vagyok ennek a páholynak a tagja –  mondta.
Kempelen a fejét rázta.

– Mióta?
– Ettől a szent perctől – súgta rekedten Charlotte, és dühös  szoknyasuhogás közepette kisietett a szobából.
Hanna mellkasát összeszorította egy szörnyű érzés. Mi van, ha  most látta utoljára Charlotte-ot? Szíve szerint utánarohant volna  sírva, könyörögve, hogy bocsásson meg, de érezte, a teremben min-  den szempár rá szegeződik.
– Halljuk a Nagymester javaslatát! – szólt valaki a sorokból.
Hanna nagy levegőt vett.
– Kempelen Farkas nem maradhat a városban. Számára nem  biztonságos többé.

[19] A legjobb barátnő
– Akkor most menekülnötök kell? – kérdezte Tekla.
– Aha – felelt Hanna. – De nem megy éppen gyorsan a készü-  lődés. Kempelen nem egy csomagolóművész.
– Pedig nem ártana sietnetek. Gondolom, Dégen már értesült a  döntésedről, úgyhogy közben hatszor felnyomott titeket.
Hanna úgy érezte, mintha egy kisebb bombát robbantottak  volna a fejében.
– Tudom, Tekla, nem vagyok hülye! – csattant fel dühösen. –
De nem tudok mit csinálni! Okoskodni persze könnyű!
Tekla picit elhallgatott. Nem annyira szerette, ha kiabálnak ve-  le. Ezt Hanna is megérezte, és elszégyellte magát. Igazán leszokhat-  na már a heveskedésről, mindig csak bajt okoz vele. Legutóbb pont
Charlotte-ot marta el így maga mellől. Más kérdés, hogy csak Zsófit  védte. Megint más kérdés, hogy azt a Zsófit, aki meg akarta ölni. Na,  mindegy…
– Ne haragudj, Tekla! – szólt sokkal halkabban. – Elég nyomi  vagyok mostanában.
– Azt veszem észre – dohogott Tekla.
– Inkább mondd el, hogy mi a helyzet Szabikával! Túlélte az el-  ső oroszlánetetést?
Mikor Géza bá meglátta Teklát közeledni kezében egy jól meg-  rakott kosárral, felindultságában leadott egy speciális olimpiai ver-  senyszámot. Úgy lőtt ki a startnál, mint egy sprinter, úgy ugrotta át  futás közben a földön birkózó gladiátorokat, mint egy gátfutó, majd  miután megbotlott, úgy csúszott be fenéken a célba, mint egy bukott  versenykorcsolyázó.
– Csókolom! – közölte Tekla, és feltolta orrán a szemüvegét.

– Mit hoztál? – lihegte mohón a tornatanár.
– Egy kis Vali néni-féle buktát.
– Csodálatos! – kiáltott fel Géza bá, és egyszerre hármat tö-  mött a szájába.
Tekla eltöprengett rajta, hogy ennek Géza bá anatómiájára  nézve milyen következményei lesznek. Hirtelen árnyék borult rájuk.
A napot egy gigantikus fekete felhő takarta el, aki nem más volt,  mint a Britanniai Bivaly.
– Hé, hun! Mit eszel?! – mennydörögte Urus.
– Én? – próbált artikulálni tele szájjal Géza bá. – Úgyszólván  semmit.
– Ide vele! – kiáltotta Urus, és belenyúlt a Tekla kezében lévő  kosárba, amitől annak egycsapásra kilyukadt az alja.
Urus harapott, rágott, nyelt, markolt, harapott, rágott, nyelt.
– Nem rossz! – összegezte most már ő is tele szájjal. – Mi ez?
– Bukta – felelte Géza bá.
– MI?!
– Ilyen… nemzeti specialitás – magyarázta Tekla.
– Aha… hunbukta. Jó! – rágott tovább a britanniai óriás. –
Még!
Tekla a kezébe nyomta a kosarat, amivel Urus ráérősen elbal-  lagott. Géza bá szomorúan nézett utána. Pontosabban szólva a bukta  után.
– Szabi hol van? – kérdezte Tekla.
– Az oroszlánoknál.
Szavait, mintegy aláfestésként, hatalmas oroszlánüvöltés kísér-  te. Mindketten a hang irányába kapták a fejüket, így pont egyszerre  látták meg a nyeszlett fiúcskát, ahogy tetőtől talpig csatakosan, fej-  vesztve rohan a ketrecek felől.
– Szabika! – kiáltott fel a lány boldogan.
– Itt vagyok – lihegte a fiú, és megpróbált megállni remegő lá-  bán.
– Hogy nézel ki, édes fiam? Mi ez a ragacs rajtad? – bámult  döbbenten Géza bá.
Szabika valóban elég különös látványt nyújtott. Mint akire rá-
öntöttek egy vödör kulimászt. A haja úgy lapult a fejéhez, mint egy  századfordulós dzsigolónak, s ettől aztán mindenkire hasonlított,  csak saját magára nem.
– Oroszlánnyál – közölte a fiú lakonikusan.

– Micsoda? – kerekedett el Tekla szeme. – Téged bekaptak, az-  tán kiköptek? Nem ízlettél, vagy hogy volt?
Szabika felemelt hüvelykujjal mutatta, hogy díjazza a poént.
– Őrült vicces vagy, kisanyám!
– Ja, én nem vicceltem – nézett rá meglepetten Tekla.
– Szóval az történt, hogy bementem azok közé a szörnyetegek  közé. És akkor elindultak felém ilyen sunyi, lassú léptekkel…
Szabika nyelt egyet. Még nem sikerült túltennie magát az él-  ményen.
– Én meg odatartottam nekik azt a vödör kávét, amit lefőztünk  a háromazegyből… Mikor megérezték a szagát, nekiiramodtak, és az  egészet rámborították.
Szabika szája széle megremegett, Géza bá azonban atyailag  megveregette a vállát.
– Semmi gond. Jól csináltad, Szabolcs fiam. Végül is túlélted,
és ez a fő.
– Igen, de ezek imádták ezt a löttyöt! És addig nem nyugodtak,  míg az egészet le nem nyalogatták rólam!
Tekla fintorogva nézte a fiút, Géza bá pedig sietve levette a ke-  zét Szabi lucskos válláról.
– Ezek szerint nem csak Berci koffeinfüggő – töprengett han-  gosan Tekla. – Úgy látszik, az oroszlánoknál ez genetikus.
– Nem tudom, mi ez náluk, de szerezned kell még kávét, mert  különben a holnapi etetésnél nekem annyi! – hadonászott a fiú.
Tekla megcsóválta a fejét.
– Ez volt az utolsó tasak. És ezt sem volt egyszerű megszerez-  nem.
– Tudom, de…
– Hé, nyamvadt! – bömbölt fel valamivel odébb Urus.
Tekla a szemét forgatta. Annyira elege volt már ebből a tulok-  ból.
– Szabi, szóltak hozzád! – bökte meg könyökével a fiút.
– Neked szólok, békalány! – süvöltötte Urus.
– Mi?! – fordult felháborodva a britanniai felé Tekla.
– Ha nem akarod, hogy rossz világ jöjjön a kis barátodra, hol-  nap is hozol hunbuktát. De rendes adagot, nem holmi madáreledelt!
Hanna felkacagott. Tekla próbált rájönni, hogy mi lehet ilyen

vicces, de aztán úgy döntött, jobb, ha inkább meg sem próbálja.
– Szóval felvettem a rendeléseket: mindennap friss kávé és  bukta – mondta.
– De honnan szerzel majd kávét?
– Sehonnan. Max kiforgatom Hanna néni retiküljét, hátha van  még benne egy tasakkal. De figyelj már! Ti még mindig nem indulta-  tok el?
Hanna pontosan tudta, hogy Teklának igaza van. Nem lehet  tovább halogatni az indulást.
– Sajnos, nem – mondta. – Úgyhogy megyek, és megsürgetem  a többieket.
Kempelen házának előcsarnokában magasan egymásra polcol-  va bőröndök, táskák és ládák sorakoztak. A Mester kimerülten ült az  egyik stóc tetején, és a legfontosabb találmányok lajstromában a  már elcsomagoltakat pipálgatta. Hanna a lépcsőn ücsörgött, és re-  ményvesztetten nézett a belépő Sándorra, aki ugyancsak elhűlt a  rengeteg pakk láttán.
– Mester, itt a kocsi! – próbálta visszanyerni a lendületét az
öreg, de azért még mindig gyanakvóan méregette a ládákat.
– Jól van – sóhajtott fel a Mester. – Akkor kezdjük el kihordani  ezeket!
– Ezt mind?! – csapta össze a kezét Sándor.
Kempelen feszülten ránézett.
– A találmányaim nélkül nem megyek sehova!
Sanyika feltápászkodott Hanna mellől, és felnyalábolta az egyik  csomagot.
– Elkezdek kihordani – mondta, és a Mesterre sandított.
– Helyes – intett Kempelen.
Sándor az állát vakarta. Sejtelme sem volt róla, hogy világosítsa  fel a Mestert arról, ami a napnál világosabb. Nevezetesen, hogy egy
ócska szekérbe, amit sikerült észrevétlen elkötnie a piac mellől, nem  fér be egy egész műhelynyi találmány.
– Mester, óvakodnék ellentmondani – kezdett bele, de Kempe-  len közbevágott.
– Akkor óvakodj! – majd Sanyikához fordult, kinek kezében  vészesen billegni kezdett a megragadott csomag. – Kobak, azzal vi-  gyázz, törékeny!

De már késő volt. A láda leesett, és ripityára tört a kövön. Min-  denkiben meghűlt a vér. A darabokra hullott beszélőgép úgy hevert a  földön, mint valami szörnyű gyilkosság áldozata. Kempelen szeme  kikerekedett az iszonyattól, és némán a szerencsétlenül járt gépezet  felé lépett. A csönd mindennél rettenetesebb volt. Sanyika szeme ki-  vörösödött, és halkan nyöszörögni kezdett. Szegényke igencsak pró-  bálta visszatartani a sírást, de ennél többre nem futotta. Kempelen  végighordozta tekintetét a jelenlévőkön.
– Mi van ma veletek? – kérdezte fájdalmas hangon.
Sándor közelebb lépett, és rátette Kempelen vállára a kezét.
Szerette volna elmondani, hogy nem ők viselkednek különösen, ha-  nem épp a Mester, és szerette volna azt is hozzátenni, érti, mi ját-  szódik le Kempelen lelkében. Mert ez a sok csomag csak ürügy arra,  hogy a menekülés dugába dőljön. Kempelen nem akar az éj leple  alatt megszökni, akár egy tolvaj. Ő szembe akar nézni az igazság-  szolgáltatással, hiszen lelke mélyén még mindig hisz abban, hogy a  világ a tisztesség törvényei szerint működik. Ezt mind el akarta  mondani Sándor a Mesternek. Ehelyett azonban így szólt:
– Mester, engedelmet, hosszú és küzdelmes életem során már  sokszor égett a talpam alatt a talaj. Pattantam én már meg dutyiból,  szépasszonytól, bitó alól, de egyet megtanultam: ennyi motyóval  nem lehet szökni.
– Nem emlékszem, hogy kérdeztelek volna, Sándor – szólt
Kempelen, és megfogta az egyik ládát.
– Nem én szóltam, hanem a lelkiismeretem.
– És az nem ugyanaz?
– A lelkiismeretem meg én: egyek vagyunk! Kivéve szükségál-  lapotban. És hát, maga mellett mindig az van…
A Mester minden bizonnyal válaszolt volna Sándor epés meg-  jegyzésére, ha nem vágódik ki az ajtó.
– Induljunk! Gyorsan! – kiáltott az érkező Benedict. – A pia-  con már keresik az eltűnt szekeret!
Nem sokkal később egy nyikorgó szekér hajtott keresztül Bécs  városán. Rakománya nem sok volt, az is ponyva alatt. A kackiás ba-  juszú fuvarosok halkan beszélgettek egymással, minden bizonnyal  kimerültek a nap fáradalmaiban.
– Eddig minden remekül megy – jelentette ki az egyik fuvaros

Sándor hangján. – Pompás kis terv, nemdebár, Mester?
– De – felelte sötéten a másik.
– Oppálá, lecsúszott az álbajusz… – súgta a harmadik, és át-  nyúlt, hogy megigazítsa a Mester csálén meredező bajszát.
– Hagyj békén, Benedict! – dohogta Kempelen, és inkább ma-  ga próbálta rendezni külsejét. – Utálom, ha szőr van az orrom alatt!
– Pedig ez oroszlánsörényből van! – kacsintott kedélyesen
Sándor. – És ha tudná, milyen helyre legényt csinál magából, Mes-  ter!
– Egyáltalán minek ez? – mérgelődött a tudós.
– Álca, Mester, álca! – magyarázta Benedict. – Ne feledje, hogy  most egyszerű burgenlandi fuvarosok vagyunk!
Kempelen felsóhajtott.
– És mit szállítunk?
– Élő sertést – közölte Sándor, és rácsapott a szekér oldalára. –
Na, mi van, Sanya, alszol? Mondtam, hogy ha rácsapok a szekérre, te  egyből visítasz!
A ponyva mozgolódni kezdett, és egy leírhatatlanul ügyetlen  malacvisítással válaszolt.
– Uíííí, uííííí…
Kempelen a tenyerébe temette az arcát.
– Uramisten… – sóhajtotta halkan.
A ponyva alól Sanyika kipirult arcocskája jelent meg.
– És Hannának mért nem kell visítani? – kérdezte szemrehá-  nyóan.
– Mert ő Nagymester – vágta rá Sándor.
– Jó kifogás… – dohogott Sanyika, és visszabújt a ponyva alá.
Ekkor kiáltás harsant fel a hátuk mögül.
– ÁLLJ! RENDŐRSÉG! MEGÁLLNI!!!
Sándor arcáról lehervadt a mosoly, Benedict pedig nyugtalanul  fészkelődni kezdett.
– Nem állsz meg? – érdeklődött Kempelen színtelen hangon.
– Dehogynem – krákogott kissé zavartan Sándor, és megrán-  totta a gyeplőt. – Hőőő, hóóóó, Ráró, neee!
A lovak prüszkölve megálltak. Benedict izgatottan hátranézett,  majd visszadobta magát az ülésre.
– Hatan vannak… – suttogta feszülten. – Túl sok…
Sándor azonban a jelek szerint már összeszedte magát.
– Nyugalom! – szólt halkan. – Csak hagyjatok beszélni! – Majd

hangosan, valami lehetetlen tájszólást követve a rendőrök felé kiál-  tott. – Adjon isten, tekintetes főkonstábler úr, hogy szolgál a kedves  egészsége?
A rendőrök beérték a szekeret, és egy kivált közülük.
– Honnan jöttök? – kérdezte, és gyanakvóan körüljárta a ko-  csit.
– Hát csak úgy a hátunk mögül – legyintett Sándor.
– Felelj, ha kérdezlek! – emelte fel a hangját fenyegetően a  rendőr.
Benedict oldalba lökte Sándort. Az idegei kezdték felmondani a  szolgálatot, és ahogy elnézte, ez Kempelennel sem volt másként.
Sándor vette a lapot, és bizalmaskodó hangnemre váltott.
– Piacosok vagyunk, kezit csókolom, főkonstábler úr. Hazafelé  tartunk, megmaradt két kehes malacunk, a többit eladtuk. Ki is fi-  zetnénk gyorsan a vámot – a zsebéből erszényt vett elő, és megcsör-  gette.
A rendőr gyanakvóan összehúzta a szemöldökét.
– Gyorsan? És hova ez a nagy sietség? – kérdezte.
– Hát hazaérnénk, mielőtt megpitymallik, hogy még ágyban ta-  láljuk az asszonyt… hehe – kacsintgatott dévaj ábrázattal Sándor.
Kempelen és Benedict halkan égtek mellette. A rendőr azonban  nem volt vevő a sikamlós tréfákra.
– Mutasd csak azt a két malacot! – rendelkezett.
– Mondom, hogy kehesek! – ugrott le Sándor a bakról, még  mielőtt a rendőr le találná rántani a ponyvát a „jószágokról”. – Tán  fertőznek is! Nem venném a lelkemre, ha a főkonstábler úrba bele-  esne a kórság, oszt elvinné az ördög élete virágába’. Egy ilyen szép  szál embert… – hadarta, majd rácsapott a szekér oldalára.
– Uíííí, uíííí… hááááápci! – érkezett a készséges válasz a ponyva  alól.
A rendőr szeme megvillant, és felemelte a puskáját.
– Kezeket fel!
Sándor felemelte a kezét, és csendesen szentségelt magában. A  többi rendőr felrántotta a ponyvát, és lecibálta a szekérről Hannát és
Sanyikát, majd Kempelent és Benedictet is.
– Minek kellett tüsszentened, te isten átka?! – sziszegte dühö-  sen Sándor a kisfiúnak.
– Hát csak mutatni akartam, hogy milyen kehesek a disznók –  magyarázta Sanyika.

– Vasra verni az összesei! Mozgás! – rendelkezett a rendőr.
A császári tróntermen keresztülhaladva Benedictnek az az ér-  zése támadt, hogy valami alaposan megváltozott, mióta utoljára itt  járt. Ám hogy pontosan mi, képtelen volt megfogalmazni. Csak azt
érezte, hogy mintha minden sötétebb, kopottabb és szürkébb lenne,  mint a legutóbbi látogatáskor. Még a császári trón mellett álló
Gotthardi sem volt teljesen ugyanaz. Tekintetében alig pislákolt már  az a sajátságos, csak rá jellemző, feszült ragadozófigyelem. A legkü-  lönösebb azonban maga Ferenc volt. Olyan arccal ült a trónon, mint  egy szórakozott kisgyerek. A lábát lógázta, és erre-arra tekingetett,  mint aki inkább játszani menne már.
– Felség! Rendőrminiszter úr! – csapta össze bokáit katonásan  a Kempelenéket elfogó rendőr. – Wolfgang von Kempelen és bűn-  társai álruhában akarták elhagyni Bécset.
– Milyen irányba? – érdeklődött Gotthardi.
– Nyugatiba, miniszter úr.
– Ó, mily meglepő! És mi volt az úti cél, Kempelen? Talán épp  a forradalmi Párizs?
A Mester nem szólt, arca szégyentől és haragtól izzott. Rettene-  tesen dühös volt magára. Miért kellett belemennie a szökésbe? Ha
önszántából megjelent volna a császár előtt, csak a saját biztonságát  tette volna kockára, így viszont itt áll minden barátja megszégyenül-  ten, bordáik közt az őrség szuronyaival.
– Hallgat – csóválta a fejét Gotthardi. – Ez a rendkívüli, nagy  tudású ember hallgat. Talán bizony nem találja a szavakat. És a lel-  kiismerete is hallgat?
– A lelkiismeretem tiszta – emelte fel a fejét a tudós.
– Igen? Akkor miért akart elszökni? – csattant fel Gotthardi,  majd undorral hozzátette. – E fertelmes álbajuszban, mint egy ko-  médiás!
Kempelen dühös mozdulattal letépte magáról a fent felejtett
álbajuszt.
– Hát hová süllyedt a tudós Kempelen? – csóválta a fejét rosz-  szallóan a rendőrminiszter.
– Tudom, hogy a szökés nagy hiba volt… – kezdett bele a Mes-  ter, de Gotthardi nem hagyta végigmondani.
– Nem. Nem ez volt a hiba. Hanem tudja, mi?

– MEGMÉRGEZNI AZ APUKÁMAT! – kiáltott fel Ferenc fur-  csán magasra szökött hangon, és dühösen Kempelenre nézett.
A teremben csend támadt. Mindenki döbbenten meredt az  uralkodóra, kinek arca egy hisztis kisgyerek vonásait tükrözte.
– Felség – szólt halkan Kempelen. – Esküszöm, mindenre, ami  szent, én soha nem tennék ilyet!
– De! – ripakodott rá Ferenc. – Hozzátok a guülotine-t! Meg-
ölni! Kivégezni! MOST!
Ám ekkor függöny lebbent a trónszék mögötti falon, és egy kar-  csú jelenés tűnt fel a teremben. Hanna ereiben megfagyott a vér.
Gyönyörű, krémszínű selyemruhában, szőkén, sápadtan és töréke-  nyen Zsófi állt előtte.
– Hagyd a tudóst, Franci! – szólalt meg a jelenés. Hangja  mintha valahonnan nagyon távolról érkezett volna. – A végén még  szívbajt kap nekem. Pedig szükségem van rá.
Franci leforrázva visszaült a helyére, Zsófi pedig végignézett a  foglyokon. Hannán úgy siklott át a tekintete, mintha meg sem is-  merte volna.
– Zsófi! – kiáltott fel Hanna, és barátnője felé mozdult. A mel-  lette álló őr azonban durván visszarántotta a helyére.
Zsófi finoman felhúzta a szemöldökét, és pillantása megállapo-  dott Hannán. Tekintete metszőn hideg volt, távoli és kegyetlen.
Mintha a lelkében nem maradt volna semmi emberi érzelem. Hanna  bénultan állt, még sírni is képtelen volt. Egyszerűen nem akarta el-  hinni, amit lát. Zsófi ekkor Ferenc felé fordult, és sokatmondóan rá-  nézett. A császár úgy pattant fel ültéből, mintha kígyó marta volna  meg.
– Bocsánat! – szabadkozott zavartan, és a helyére mutatott.
Zsófi bólintott, és kényelmesen elhelyezkedett a trónszékben.
Majd egy lusta macskamozdulattal leengedte a haját, hogy szőke  fürtjei a vállára omlottak. A kezében lévő vastag hajtűn vidáman  táncolt a beszűrődő napfény. Hanna nem tudta levenni a szemét a  csillogó holmiról. És akkor egycsapásra elakadt a lélegzete. Zsófi ke-  zében Charlotte tőre volt. Ám nem Hanna volt az egyetlen, akinek ez  az apróság feltűnt.
– Charlotte! Istenem, Charlotte! – ordított fel fájdalmasan
Benedict, de egy őr a földre taszította.
Zsófi megvárta, míg a fiú lecsillapodik annyira, hogy már csak  csendesen zokog, aztán Gotthardihoz fordult.

– Küldd ki az őrséget! – rendelkezett.
Az meghajolt, és intett az őröknek.
– És megkérlek, hogy kísérd ki az uralkodót is.
– De Zsófia… – kezdett bele Gotthardi, a lány pillantása azon-  ban belefojtotta a szót.
Miután a trónterem kiürült, Zsófi Hannára nézett.
– Hát ennyi volt – mondta. Arcán egy emberinek egyáltalán  nem mondható mosoly játszott.
– Zsófika, ugye, nem akarja bántani a… – próbálkozott Sándor,
ám Zsófi unottan közbevágott.
– Ennyi volt a szereped ebben a történetben. A kezemre kellett  játszanod Kempelent. Megtörtént, elmehetsz.
Hanna értetlenül körülnézett. Egyetlen őr sem volt a teremben,
így valóban senki nem akadályozhatta meg abban, hogy kisétáljon.
– Na, mit bámulsz? – kérdezte Zsófi. – Szabad vagy!
Hanna a fejét csóválta.
– Miért? Miért csinálod?
– Mit?
– Zsófi, kérlek… Mit akarsz a Mestertől?
– Szükségem van a tudására. Legyen elég ennyi.
– De… bántani fogod?
Zsófi legyintett.
– Normális vagy? Ő túl értékes ahhoz! Szemben veletek, akik  tökéletesen értéktelenek vagytok. Akár végezhetnék is veletek… de  minek? Fölösleges. Teljesen mindegy, hogy éltek-e vagy haltok.
– Zsófi, ez nem te vagy! – kiabált felháborodottan Hanna.
– „Zsófi, ez nem te vagy!” – gúnyolódott Zsófi. – Jaj, Hanna…
Menj, éljél boldogan ezzel a bájgúnárral.
Hanna Benedictre pillantott, aki most már üveges tekintettel  meredt maga elé. Gondolatai még mindig Charlotte-nál jártak.
– Turbékoljatok, éldegéljetek, a többit meg bízd csak rám! –  folytatta Zsófi.
– Milyen többit?
– Majd meglátod.
– Mire készülsz?
– Ó, csak helyrehozok bizonyos dolgokat.
– Milyen dolgokat?
Zsófi nagylányos gesztust tett.
– Untatsz.

– Zsófika kisasszony, a régi szép idők emlékére kérem… – kez-  dett bele Sándor, de hiába. Zsófi még arra sem méltatta, hogy rápil-  lantson.
– Két percetek van, hogy elhagyjátok a palotát. Aztán hívom az
őrséget. Egyedül Kempelen marad.
Csend lett. Kempelen a többiekhez fordult. Nem tűnt felindult-  nak vagy kétségbeesettnek, csak végtelenül szomorúnak.
– Menjetek! – mondta. – Minden rendben lesz.
Sanyika belekapaszkodott a tudósba.
– Én nem hagyom magára a Mestert!
– Kobak, légy jó fiú! – simogatta meg a fejét Kempelen.
– Nem, nem, nem! – visított a kisfiú, és látszott, inkább bele-  hal, de nem ereszti el mesterét. – Akár meg is nyúzathatnak, akkor  sem!
– Ha csak ezen múlik… – húzta el a száját gonoszul Zsófi.
Kempelen határozottan a lányra nézett.
– Szükségem van az inasomra! – jelentette ki ellentmondást  nem tűrően. – Ha azt akarja, hogy dolgozzak magának, márpedig
úgy vélem, ez a szándéka… akkor a famulusomnak velem kell ma-  radnia.
Zsófi nagy kegyesen felsóhajtott.
– Nem bánom – mondta, majd a többiekre nézett. – Egy perc.
– Induljatok! – szólt Kempelen. Ám miután senkinek nem aka-  rózott mozdulnia, hozzátette: – Ez parancs!
Hanna még életében nem érezte magát olyan magányosnak,  mint aznap este. Pedig ott baktatott mellette Sándor és Benedict, a  két utolsó barátja, aki még megmaradt neki. De most ez sem vigasz-  talta. Ahogy rótták az utcákat, Hanna a lépéseit számolta, csak hogy  meg ne bolonduljon attól a rengeteg szörnyű gondolattól, ami újra
és újra az elméjébe villant.
– Fel a fejjel, Hannácska! Majd csak kitalálunk valamit! – szólt
Sándor olyan hangsúllyal, amelyen érezni lehetett, hogy maga sem  hiszi el, amit mond.
– Ugyan már! Mit? – felelte rezignáltan Hanna.
– Először is: nyugodjon meg! Ehhez a legjobb módszer, ha ellá-  togatunk a Döglött Harkályba, és megiszunk egy snapszot. Kiskorú
Nagymester meg egy herbateát.

Sándor kedélyes marhaságai azonban ez alkalommal nem értek  célt.
– Hozni kellett volna Bercit! – rázta a fejét Hanna. – Ha ő is ott  lett volna velünk…
– Lepuffantották volna szegényt – legyintett Sándor. – Higgye  el, Hannácska, jobb helyen van a Hoffer Francinál…
Erről a névről Hannának eszébe jutott az illusztris névrokon.
– Franci! – kiáltott fel dühösen. – Zsófi úgy hívja a császárt,  hogy Franci! Milyen már ez?!
– Furának fura… De hát szép kislány a Zsófika… meg hát okos  is…
Benedict megtorpant. Most szólalt meg először azóta, hogy  megpillantotta Zsófi kezében Charlotte tőrét.
– Honnan ismered te ezt a perszónát? – kérdezte Hannától.
– Hosszú… – próbált hárítani Hanna, ám Benedict ezúttal nem  hagyta magát.
– Nem baj, van időnk – mondta, és maga felé fordította a lányt,  aki próbálta kerülni a tekintetét.
Hanna nem szólt egy darabig, csak a könnyeit nyelte.
– Tudod, egyszer… valamikor iszonyú régen… a jövőben… ő  volt a legjobb barátnőm.

[20] A hiperlatívuszos majom
Hanna percek óta mozdulatlanul ült. De lehet, hogy órák óta  meredt maga elé a Kempelen-ház csendes ebédlőjében. Előtte egy  tányér érintetlen krumplis tészta száradt, a tetején apró, fekete légy  dörzsölte össze elégedetten szempillavékony lábait. Hanna nézte a  legyet, de nem hessentette el. Minek? A kezét sem volt kedve fel-  emelni. A Zsófival való találkozás óta semmihez nem volt kedve,  csak lézengett, mint egy élőhalott. Egyre csak az utolsó beszélgetés  visszhangzott a fejében, barátnője ismerős, és mégis oly idegen  hangja, lelketlen, üresen kongó mondatai. Ha lehunyta a szemét,
Zsófi gúnyos arcát látta maga előtt, főként a hideg, megvető tekinte-  tét. Úgyhogy inkább le sem hunyta a szemét. Két napja nem aludt.
Felfoghatatlan volt, ami történt.
Az ajtó túloldaláról öreges harákolás hallatszott, majd az ajtó  nyikorogva kinyílt, és Sándor bácsi lépett be a szobába.
– Na, hogy ízlett?
– Fincsi volt – válaszolt Hanna színtelen hangon, és tovább  bámulta a mosakodó legyet.
Az öreg megállt az asztal mellett, és csípőre tette a kezét.
– De hát hozzá se nyúlt!
– Nem vagyok éhes.
Sándor bácsi elhessentette a legyet.
– Ne figurázzon itt nekem, Hanna, a szívem-lelkem beleadtam  ebbe a grenadírmarsba, ükanyám se csinált ennél jobbat, pedig az
úgy kotyvasztott, hogy ’620-ban megégették a szikszói főtéren!
Hanna alig hallhatóan válaszolt.
– Sajnálom…
– Ne sajnálja, tényleg rusnya egy banya volt állítólag!
Sándor bácsi egy széket húzott Hanna mellé, és leült. A villa  helyére tűzött egy darab tésztát, és a lány felé nyújtotta.

– Ezt a gyámpapa kedvéért…
Hanna ingerülten kapta el a fejét.
– Hagyjon már, nem vagyok csecsemő!
A gyámpapa felcsattant:
– Enni kell! Tegnap sem evett semmit!
– Mondom, hogy nem vagyok éhes!
– Csak ezt a villahegynyi kis tésztát, na!
Hanna nem mozdult. De Sándor bá nem adta fel.
– Jó, ha miattam nem, akkor az édesanyja kedvéért!
A lány összerándult, mintha áram csípte volna meg. Lehajtotta  a fejét, a haja az arcába hullott.
– Most mi van? El ne bőgje magát itt nekem! Ennyire nem  rossz ez a grenadír! – kedélyeskedett az öreg – Ne csinálja már…
Már kész Nagymester, aztán itt bőg! Hát mi a baj? Bökje már ki! Hi-
ányzik az anyukája?
Hanna arcán egy könnycsepp gördült végig. Beharapta az aj-  kát, és bólintott. Nem akarta, hogy kitörjön belőle a zokogás. Az öreg  látta, hogy bajt csinált, de már nem volt mit tenni.
– Hogy mért nem tudom befogni a lepcses számat… – morogta  maga elé.
– Meg apa! Meg Tibiék! – szólalt meg végül Hanna. – Napok
óta nem tudok róluk semmit!
Eddig bírta. Látszott, hogy pillanatokon belül kitör belőle a zo-  kogás. Sándor bácsi megnyugtatóan nyújtotta ki a kezét.
– Hannácska…
– És hiányzik… hiányzik még… Zsóóófiiiiiiiiiiiiiii!
Hanna szeméből már patakzottak a könnyek. Az öreg az asztal-  ra csapott.
– Azt a szakramentumát, nehogy már azt az áspiskígyót siras-  sa!
– Ő nem… nem ilyen! – rázta a fejét Hanna.
– Láthassa, hogy milyen! Elrabolta tőlünk a Mestert! És ki tud-  ja, miben sántikál még. Lehet, hogy őt is megnyuvasztja…
Hanna felpattant, a szék felborult, támlája nagyot csattant a  padlón.
– Nem, ő nem ilyen! – kiáltotta hevesen. – Ez nem Zsófi!
– Hát akkor ki az ördög? – most már az öreg is talpon volt, és  hadonászva magyarázott. – A liptói öreganyám nyoszolyó korában?
Nyissa már ki a szemét, Hannácska! Ez egy kétszínű boszorkány…