35
Van képük hozzá

Susan kissé megkésve továbbította a moszkvai központnak Magnit sürgős figyelmeztetését arról a CIA-s tisztről, aki be akar hatolni az elnök exkluzív partijára, hogy ott kapcsolatba lépjen a Kehely nevű vakonddal, az illegálisoktól kapott üzenetekre vonatkozó speciális előírások pedig tovább lassították az információ feldolgozását. Jaszenyevo végül továbbküldte az Idokopas-foknál tartózkodó kommunikációs egységnek, és Gorelikov egyszerre érzett aggodalmat és büszkeséget az üzenet olvasásakor. Gyorsan egyeztetett a biztonsági hivatallal, és kiderült, hogy még van idejük, az új restaurátorcsapat csak holnap reggel érkezik Lengyelországból. Gorelikov azonnal rendkívüli megbeszélést hívott össze a kommunikációs konténer védett helyiségében Jegorova tábornokkal, az FSZB vezérével, Bortnyikovval és a Biztonsági Tanács elnökével, Patrusevvel.

– Ezt a szmelij népséget! Ezeknek az amerikaiaknak van merszük az elnök magánbirtokán ilyesmivel próbálkozni? – csóválta a fejét Bortnyikov kék aurájával a feje körül. – Moszkvában még megérteném, ott nem lenne ebben semmi meglepő, de itt azért mégiscsak túlzás.

Patrusevnek nem volt ideje játszadozni. Csalárdságtól és kegyetlenségtől megsárgult glóriája szinte ragyogott a kis szürke helyiségben. Jellegzetes kozák orrával Gorelikov felé fordult.

– Csak az amerikaiaknak van képük ilyesmihez. Egyébként meg mi olyan bonyolult ebben? Ha az amerikai megérkezett a lengyel társasággal, azonnal letartóztatjuk. Majd az itt jelen lévő kollégák – Patrusev itt Dominyikára és Bortnyikovra mutatott – intézkednek a kihallgatásáról, hogy kiderítsük, ki ez a Kehely, és pontot tegyünk az ügy végére. Az amerikai meg a vakondja élvezni fogják a közös cellát az orenburgi Fekete Delfinben.

Gorelikov a legudvariasabb arcát öltötte magára, nehogy megsértse Patrusevet.

– Teljes mértékben egyetértek magával, de ha megengedi, javasolnék valamit. – Gorelikov lezserül felhúzta franciamandzsettáját, kivillantva pazar ezüst-korall mandzsettagombját. – Kérem, vegyék fontolóra azt a diszkrét megoldást, amely az azonnali letartóztatás és kihallgatás alternatívája lehetne, bármilyen logikus is lenne az utóbbi. Mi lenne, ha hagynánk, hogy az amerikai szabadon járkáljon az elnök három napig tartó fogadásának ideje alatt, természetesen az állandó és szoros felügyeletünkkel, mivel így elvezethet minket a kérdéses vakondhoz, Kehelyhez.

Bortnyikovnak tetszett az ötlet, mivel remek FSZB-s megfigyelői voltak. Ha sikerül elkapniuk a tisztet és a vakondot is, újabb babérokat arathat az ügynökségével együtt. Dominyika arca semmit sem árult el, de tudta, hogy Gorelikov ördögi terve a vesztét okozhatja, alig negyvennyolc órán belül. És tudott még valamit. A zsigereiben érezte, hogy Nate Nash jön ide Washingtonból. Tudta, mert ismerte a férfit. Bármilyen jó volt a terepen, az elnök birtokán minden lépését a távolból figyelik majd, teleobjektívvel, amit lehetetlen kiszúrni. Ha magabiztosan elindul felé, abban a hiszemben, hogy tiszta, a játéknak egy szempillantás alatt vége.

Valami nem stimmelt. Honnan szerzett tudomást Magnit Nate küldetéséről? Honnan jön ez a kódnév, ez a Kehely? Volt egy sejtése, de nem tudta elhinni. Elég régóta űzte már ezt a szakmát és elég jól ismerte Benfordot ahhoz, hogy arra az irtózatos következtetésre jusson: ez egy csapda, amelyet az amerikaiak báriumos beöntésnek hívnak, és amelynek a célja Magnit leleplezése azzal, hogy Nate-et primankának, feláldozható csalinak használják. Borzasztó, kétségbeesett húzás.

Mennyire ironikus lenne, ha Nate tudtán kívül Díva vesztét okozná! Pont annyira, mint az, amit Dominyika készült tenni. Maradj objektív!, mondta magának, és finoman szavaztasd le az ötletet, anélkül, hogy megbántanád Gorelikovot vagy felkeltenéd a másik két habzó szájú véreb gyanúját.

Dominyika kihúzta magát, elegáns kezét összekulcsolta az asztal felett, és határozottan a férfiak szemébe nézett.

– Valóban kiváló ötlet, de ahogy azzal mindnyájan tisztában vannak, a szakmánk halála a dolgok felesleges túlbonyolítása. Ha valami balul sülhet el a terepen, balul is fog elsülni. Ezt mind jól tudjuk. Nem szeretnék negatívnak tűnni, de túl sok a lehetséges buktató. – Dominyika egy pillanatra szünetet tartott. – A CIA-sek alapos kiképzést kaptak a tiltott területeken végrehajtandó akciókra, feltalálják magukat. Megeshet, hogy a fickónak, aki holnap érkezik, sikerül kicseleznie a megfigyelőinket, és keresztülhúzza a számításainkat. Meglehet, hogy álcázni fogja magát. Az is lehet, hogy csak azért jön, hogy elterelje a figyelmünket, amíg egy ismeretlen társa végrehajtja az akciót. Na és ha van egy ördögi kis kütyüje? Elvégre mind tudjuk, mennyire fontosak az amerikaiaknak a kis fekete dobozkáik. Lehet, hogy az orrunk előtt fog kapcsolatba lépni Kehellyel, anélkül, hogy valaha is a közelébe menne. És ami a legrosszabb, ha a CIA-s kiszúrja, hogy megfigyeljük, kihátrál az akcióból, meglép azon a repülőgépen, amiről Magnit beszélt. Nem elég, hogy pofára ejt minket, még annyi információnk sem lesz, mint amennyi eredetileg lett volna. Elismerem, uraim, hogy minderre halvány az esély, de nem elhanyagolható. Kockáztassuk meg, hogy itt maradunk üres kézzel?

Arra próbállak rábeszélni titeket, ti csótányok, hogy tartóztassátok le a férfit, akit teljes szívemből szeretek, hogy aztán végignézzem a vallatását és lássam, hogy rohad meg a börtönben, amíg meg nem hal vagy bele nem rokkan, mert semmi mást nem tehetek.

Gorelikov és Bortnyikov bosszúságára Patrusev bólintott.

– Egyetértek Jegorovával – szólalt meg a férfi. – Azonnal tartóztassák le és hallgassák ki! Ez az egyetlen módja a kockázat elkerülésének. Mind egyetértünk ebben? Vagy inkább konzultáljunk az elnökkel?

Senki sem akart Putyinnal konzultálni, főleg most nem, amilyen hangulatban az elnök volt, úgyhogy abban maradtak: azonnal letartóztatják a CIA-st. Dominyika megkönnyebbülten felsóhajtott, de a szíve jéggé dermedt.

—————

Nate és Agnes a lengyel LOT légitársaság járatával repült Varsóból Bukarestbe, majd onnan Odesszába. Három másnapos varsói restaurátorhallgató is ugyanezzel a géppel repült Putyin birtokára. Az unott határőrök belepecsételtek Nate hamis lengyel útlevelébe, anélkül, hogy jobban szemügyre vették volna. További egy óra utazás után egy ukrán Embraer 170-essel megérkeztek a Gelendzsik repülőtérre, és a bejárat előtt várakoztak a kisbuszra, mely a személyzetet és a munkásokat az Idokopas-fokhoz szállította. Beleszagoltak a sós tengeri levegőbe, a lágy szubtrópusi szellő fellibbentette Agnes szoknyáját. Nate drótkeretes szemüveget, farmert és „Warszawa” feliratú pólót viselt, mindkettőjüknél kis hátizsák volt. Mogorva orosz sofőr húzott a reptér bejárata elé egy ütött-kopott, fújtató UAZ minibusszal, végigszáguldott az M4-en Svetly felé, ahol letért az autópályáról és egy lejtős, kanyargó, kétsávos úton haladt tovább amely fenyőerdőkkel szegélyezett völgyeken haladt át, és meredeken ereszkedett a tenger felé. Magányos útkereszteződéseknél álló, jelentéktelen falvakon – Gyivnomorszkojén, Dzsankojon, Praszkoveejkán – hajtott keresztül, míg végül megérkezett Putyin birtokához, áthajtott a kapun, amelynek egyik oldalán a milicija kocsija parkolt, majd végigaraszolt az őrházak és fák között parkoló katonai dzsipek mellett, és megállt egy kollégiumi kinézetű, fákkal körülvett, tágas épület előtt. A távolban, a fák lombja felett ott derengett a grandiózus palota teteje. Nate-et lenyűgözte, mennyire nyugodt és összeszedett Agnes. Ő jobban izgult, mint a nő.

Felsorakoztak egy asztal előtt, hogy regisztrálják magukat, átadják az útlevelüket, és megkapják a személyre szóló, nyakba akasztható azonosítójukat, amellyel a birtok területén és a palotán belül is mozoghatnak. Egy katona utasította az egyik lengyel diákot, hogy oltsa el a cigarettáját, de a fiatalember úgy tett, mintha nem értené, a férfi felé fújva a füstöt. A katona egy lépést tett a diák felé, hogy kiverje a szájából a cigarettát néhány fog kíséretében, de a felettese oroszul odavakkantotta neki, hogy lépjen vissza és „foglalja el a helyét”. Ahogy Nate körbejáratta a szemét, látta, hogy több katona is készenlétben áll, és konkrétan őt figyelik. Átfutott a fején, hogy leüti az egyik őrt és nekiiramodik az ajtó vagy az ablak felé. De mit érne vele? Több száz katona nyüzsgött a hetvennégy hektáros birtokon, a különleges erők alakulatai, valamint további kétszáz ügynök az SZBSZ-től (az elnök biztonsági szolgálatától). A jó ég tudja, merre lehet Dominyika! Nem rohanhat el a dácsájáig, hogy az ágya alá bújjon.

Ijesztő volt az oroszok hatékonysága. Hogy bukott le ennyire gyorsan? Azért történt, mert van még egy vakond Langley-ben, aki tudott az akcióról? Ha így van, ez a vakond csak Forsyth vagy Westfall lehet, vagy az a seggfej a tengerészeti részlegről. Nem, ez lehetetlen. Kizárt, hogy az oroszok bármi gyanúsat találtak volna a hamis papírjain, semmi hihetetlen nem volt a lengyel művészeti akadémiás fedősztoriban. Létezik, hogy felismerték még azokból az időkből, amikor újoncként Moszkvában dolgozott? Valamit elhibázott volna az odesszai határellenőrzésnél? Nem, az nem lehet, ennyire még az FSZB sem jó. Bármi volt is az oka, Nate tudta, mi fog történni.

Agneshez hajolt.

– Valami nem stimmel – súgta a fülébe. – Szerintem lebuktam. Tartsd távol magad tőlem, maradj a diákokkal!

Agnes vérbeli profihoz illően meg se rezzent.

– Kihozlak, ha valami gond lenne. – Agnes lángoló tekintettel nézett Nate-re.

– Szó sem lehet róla – pisszegte Nate, és távolabb lépett tőle. – Begyakoroltuk a dolgot. Meghúzod magad, két hétig itt maradsz a restaurátorokkal, aztán hazarepülsz. Tartsd távol magad Dívától meg a dácsájától, és a parttól is! Eleget tud ahhoz, hogy Magnit nevét elküldje a hajón. Világos?

– Rendben, követem az utasításaidat – bólintott Agnes ‒, de van még valami. Szeretlek. – Nate hosszan a nő szemébe nézett, a tekintetével próbált üzenni neki. Jézusom, ez a boszorkányos fehér hajtincs! Elfordult tőle.

Az őrök felettese hirtelen felpattant. Ez volt a jel. A mogorva diákok meglepetten nézték, ahogy két katona Nate mögé lép, karon ragadják, megfordítják és kikísérik az előcsarnok végében álló ajtón. Nate nem ellenkezett, tartalékolta az erejét. Agnes nem nézett oda, de amikor Nate-et kilökték az ajtón, a férfi annyit még látott, hogy nem kapták el. Hála istennek!

Nate-et átvezették egy fenyvesekkel sűrűn szegélyezett, kavicsos ösvényen, üde illatuk a sós tengeri levegővel vetekedett. Nate mintha a víz tükrét látta volna megcsillanni a fák lombjai között, de valahányszor oldalra sandított, a katonák megrántották a karját. Az ösvény impozáns orosz faházhoz vezetett, mely elhagyatottan állt az erdő mélyén, meredek ormait pazar szegély díszítette, zsalugáteres ablakain rusztikus osztóbordák, polírozott faajtaján kovácsoltvas zsanér. Tisztára, mint a kibaszott Jancsi és Juliskában.Az őrök kinyitották az ajtót, és egy sötétzöld szövethuzatú fotelbe lökték. Nate körülnézett a spártai nappaliban, amelyben egyetlen kanapé és két asztal állt. Lenin bekeretezett képe lógott a falon Nate előtt; a mosolytalan portré a jól ismert átható tekintettel, kecskeszakállal, és az egyenes vonalú, kíméletlen szájjal Lenin ötvenéves kora körül készült, amikor száműzetésben volt.

A falak és a plafon világos színű, fényesre polírozott gerendái visszaverték a beszűrődő délutáni napsugarakat. Az épület elhagyatott vendégház lehetett, vagy valami gondnok magánháza. A két katona a fotel két oldalán állt, visszanyomták Nate-et, amikor megpróbált felállni, azt motyogva, hogy toileta. Körül akart nézni a kis faházban, menekülési pontokat keresve, és hogy tesztelje, mennyire engedik szabadon mozogni, de egyelőre nem jutott sokra. Nate tudta, hogy vagy keménykedni fognak vele, vagy simán megy majd a dolog: profi kihallgatás vár rá vagy egy kezdetleges, rendőri szintű kikérdezés. Kezdetnek az utóbbira számított. Rengeteg múlik majd a viselkedésén, kihallgatói hangulatán és hozzáértésén, azon, hogy pontosan mit akarnak tudni, és hogy milyen hamar akarnak választ kapni. Úgy tervezte, hogy ameddig csak bírja, kitart. Vissza fog pofázni, szándékosan arra játszva, hogy felhúzza őket.

Nate még a kiképzése kezdetén leckéket vett a kihallgatási technikákból – mármint abból, hogyan ússza meg őket, nem pedig abból, hogyan vallasson ki másokat. Egy argentin műveletis volt az oktatójuk, akinek állandóan tikkelt a szeme, a neve pedig teljesen valószerűtlenül hangzott, ugyanis Ramón Lustbadernek hívták (az anyja Ramón Novarro némafilmsztárról nevezte el), és még Gable-nél is gorombább volt. A férfi azt mondta az osztálynak, hogy előbb-utóbb mindenki feladja, a kérdés csak az, meddig bírják elviselni a fájdalmat vagy a drogok hatását. A cél alapesetben az volt, hogy negyvennyolc órán át tartsanak ki – a mesterségesen meghatározott időtartam látszólag elég volt arra, hogy kimenekítsenek egy lebukott ügynököt vagy ügynökhálózatot, valójában azonban egy mára nagyrészt idejétmúlttá vált film noirnak számított, hidegháborús színészkedésnek.

Ramón szerint valójában a fizikai fájdalomokozás – és az azt kísérő egyéb módszerek, mint az alvásmegvonás, az éheztetés, az extrém meleg vagy hideg – töri meg a rabokat. A rejtélyes és rettegett pszichotróp szerek, mint az etanol, a tiopentál-nátrium, az amobarbitál és a szkopolamin, amelyek állítólag megoldják a rabok nyelvét, és ha elég sokáig használják, a fejletlenebb emberszabású majmok kognitív szintjére süllyesztik az emberi agyat, valójában nem késztették arra az embereket, hogy kifecsegjék az igazat. Ezek a kábítószerek igazából emlékeket szabadítanak fel, csökkentik a gátlásokat, és gyakoribbá teszik az olyan szuggesztív válaszokat, amelyekből egy hozzáértő vallató ki tudja húzni a kívánt információkat. Ugyanilyen hatással bír a hétköznapi fogorvosi altatószer, a nitrogén-oxid.

– Ha egy gondolatra, személyre vagy külső tárgyra koncentrálunk – magyarázta Lustbader tikkelő szemmel ‒, de nem csak úgy, hanem igazán, megszállott módjára, az elménk képes kivédeni a vallatáshoz használt szerek hatását. Ez a hatás, hogy úgy mondjam, nagyon gyorsan beüt, aztán egy másodperc alatt szertefoszlik. Olyan érzés magunkhoz térni belőle, mintha mély vízből emelkednénk a felszínre. Az ebben a fázisban érzett eufória, a visszatérés a fényre jelenti az igazi veszélyt, mivel a fellelkesült alany ilyenkor a leginkább hajlamos arra, hogy beszéljen. – A férfi végignézett az újoncokon, akik a rájuk váró, dicsőséges karrierről álmodoztak, vagy épp az ebédjükről. – Hacsak nem akarják magukat gibbonná változtatni a vallatóik, bár ahogy elnézem, néhányuk már félúton jár afelé, legalább tizenkét óráig nem adhatnak be maguknak újabb adag szert, mert az túl kockázatos lenne.

Egyik diák se hitte volna, hogy valaha is arra kényszerülnek majd a karrierjük során, hogy felidézzék Ramón szavait.

—————

Amikor Susan elküldte kódolt üzenetét Magnit szóbeli jelentéséről, miszerint egy CIA-s készül behatolni Putyin birtokára, hogy ott kapcsolatba lépjen az amerikaiak Kehely nevű vakondjával, akinek valamilyen módon tudomása van Audrey Rowland admirális személyazonosságáról, Gorelikov le volt nyűgözve. Az amerikaiak elszántsága arra, hogy Oroszország legbelsőbb köreiből szervezzenek be ügynököket, soha egy percre sem hagyott alább. Nem lesz könnyű leleplezni ezt a bizonyos Kehelyt. Bármily alapossággal is futtatta Gorelikov Magnitot, az ügynök személyazonosságához rengetegen hozzáférhettek, a legkülönfélébb berkekből: tucatnyi GRU-s futtatója a korai évekből, kétszer ennyien, akik a tartótisztek munkáját felügyelték, aztán ott voltak az archiváló részlegen dolgozók, a Biztonsági Tanács emberei, a műszaki szakértők, akik Magnit jelentéseit értékelték. Csakhogy közülük senki sem szerepelt a hétvégi parti VIP-listáján. A kétszáz meghívott a szolgálatok vezetőiből, miniszterekből, és az elnök körül nyáladzó szilovikokból került ki. Ki tudhatott közülük Magnitról? Bortnyikov az FSZB-től, az az idióta a GRU-tól és az elnök. Csakhogy a titkok rendszerint nem így szivárogtak ki. Szeretők hallanak ezt-azt, az emberek részegen hencegnek egy partin, talán maga az elnök is említhette Magnitot valamelyik régi barátjának még a szentpétervári éveiből, és a madárka máris kiröppent a kalitkából, a forrást pedig lehetetlen lenyomozni.

Volt még valami: Jegorova nem tudta Magnit valódi nevét, ezért Gorelikov egyelőre kizárhatta a gyanúsítottak köréből, és számíthatott a nő segítségére a nyomozás során, de nem maradt idejük arra, hogy gyanúsítottakkal és kihallgatásokkal játszadozzanak. Öt napon belül ki kell deríteniük, ki az amerikaiak Kehely nevű kémje, és el kell kapniuk. A washingtoni rezidentura tájékoztatása szerint a jelöltek lejáratását célzó híreket azonnal felkapta a politikai káoszban érdekelt amerikai sajtó: Feigenbaum és Vano szóba se jöhettek a CIA igazgatói posztjára, Rowland admirálist így bármelyik pillanatban meghallgathatja a kongresszus.

Gorelikovot megdöbbentette, hogy az amerikaiaknak van képük Oroszországba küldeni az egyik emberüket, az elnök magánbirtokára, hogy itt találkozzon a CIA ügynökével, aki tudja Magnit valódi nevét. Ezt az arcátlanságot! Az erdei lakban fogva tartott rohadék CIA-s mindennek a kulcsa, bármi áron ki kell szedni belőle Kehely nevét. Gorelikov gyorsan odarendelte a vallatás három szakértőjét: egy pszichotróp szerekre specializálódott orvost a Moszkvai Állami Egyetemről, egy pszichológust a Szerbszkij Törvényszéki Pszichiátriai Intézettől és egy viselkedéskutatót az SZVR illegálisokkal foglalkozó részlegétől. Mindeközben egymás után érkeztek a parti kitüntetett meghívottjai limuzinokkal, minibuszokkal, magánhelikopterekkel – ki-ki a táplálékláncban elfoglalt helyéhez mérten. És ott volt köztük Kehely is. Gorelikov azonnal odahívatta magához Jegorovát, tájékoztatta a helyzetről, és együtt az erdő közepén álló faházhoz siettek. Jegorova okos volt és tehetséges. Azonnal felfogta, milyen veszélyt jelent az amerikaiak akciója Magnitra, és egyből falfehér lett az arca.

—————

Dominyika kalapáló szívvel lépkedett Gorelikov mellett a házhoz vezető ösvényen. Tudta, hogy az elfogott amerikai csak Nate lehet, senki más. Magában arra gondolt: tessék, megnyomtad a kimenekítéshez kapott vészjelzőt, hogy az amerikaiak reagáljanak, erre ez lett. De ilyet, hogy behatoljanak Putyin birtokára? Dominyika tudta, hogy Nate forrófejű, de mégis, mit gondolt Benford? Most személyesen kellett felügyelnie a vallatást, amelynek a tétje a saját élete volt, és valahogy meg kellett akadályoznia, hogy Nate kikotyogja a nevét. Anton minden áron meg akarta védeni Magnitot, aki csak Rowland admirális lehetett, ezt Dominyika most már biztosan tudta. Olvasta az amerikai részlegtől kapott napi összefoglalókat: a nő kinevezését a CIA igazgatói posztjára ezen a hétenfogják bejelenteni, így már a jövő héten látni fogja Dominyika nevét a CIA-s aktákban. Most, hogy Nate-et letartóztatták, Dominyikának csak egy választása maradt: azzal az idióta drónhajóval kell elküldenie Benfordnak az üzenetét Rowland nevével, már ha egyáltalán ott lesz a parton ma éjjel. Fogalma sem volt arról, vajon időben eljut-e Langley-be az információ.

Összeszorult a szíve, amikor meglátta Nate-et. A férfi semmi jelét nem adta, hogy felismerte Dominyikát a zsúfolt helyiségben, ahol szinte meg lehetett főni. Három szakértő, öt őr (három katona és két SZBP-s), Dominyika, Gorelikov és egy gyorsíró préselődött a szobába. Bortnyikov bármelyik percben megérkezhetett. Ez elvileg az FSZB-hez tartozó belbiztonsági ügy volt.

Nate egy fotelben ült, drótkeretes szemüveget meg egy röhejes pólót viselt, és épp az egyik moszkvai profi beszélt hozzá. A Szerbszkij Intézettől érkezett pszichológus – akinek sárga aurája csalárdságra utalt – közel hajolt Nate-hez, atyáskodón a CIA-s térdére tette a kezét, és olyan halkan duruzsolt a fülébe angolul, hogy Dominyika alig hallotta. Csupán mondatfoszlányokat kapott el, mint például „hiábavaló próbálkozás”, „hamarabb szabadon engedik” és hogy „hazatér”. Dominyika egy magas támlájú széken ült, a fotel mögött, Nate látóterén kívül. Anton fel-alá járkált a kis nappaliban, türelmetlen pillantásokat vetve az orvosra és Nate-re, Dominyika ezért finoman megfogta a karját és leültette. Az elegáns, flegma Gorelikov kész idegroncs volt. Amikor először meghallotta Nate hangját, mintha kést döftek volna Dominyika szívébe.

– Hé, doki, ha nem akar kézimunkázni egyet, vegye le a kezét a térdemről.

Az orvos mosolyogva hátradőlt. Vezető pszichológus volt a Szerbszkij Intézetnél, ahol a kormányt bírálókat megvizsgálták és szibériai gulágok helyett gumiszobákba zárták.

– Remek humorérzéke van – felelte a férfi, akinek hófehér haja volt, és az egyik szeme magasabban ült, mint a másik, amitől úgy nézett ki, mint egy nyelvhal. – Csakhogy nagy pácban van, Mr… Elnézést, nem tudom, hogy hívják.

Nate elmosolyodott.

– Mert nem is mondtam. – Nate kinyújtotta a kezét. – Nathan. Nathan Hale30. – A gyorsíró villámgyorsan jegyzetelni kezdett, de egyik orosz sem tudta, ki az a Nathan Hale. Ha majd utánanéznek, többet fognak tudni az amerikai függetlenségi háborúról. Gorelikov türelmetlenül felpattant. A halszemű doktor ismét közel hajolt Nate-hez.

– Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Hale. Kérem, válaszoljon a kérdésekre, amiket feltettem. A terve füstbe ment. Semmit sem fog elérni azzal, hogy idejött. Az együttműködését értékelni fogják a kérdéses hatóságok, méghozzá a legmagasabb szinteken. Elkerülhetjük a kellemetlenségeket, maga pedig azonnal hazatérhet.

– Mit ért az alatt, hogy a legmagasabb szinteken? És miféle kellemetlenségre gondol? – kérdezte Nate. – Csak hogy tájékoztathassam a saját hatóságaimat, természetesen a legmagasabb szinteken.

Dominyika lehunyta a szemét. Nate okoskodása lesz a veszte – és az övé.

– Kivel kellett volna találkoznia itt? – kérdezte az orvos nyersen. – Sokat tudunk. Néhány órán belül megtudjuk a valódi nevét, az egész karrierjét. Őszintén remélem, hogy lenyűgözőbb, mint ez a mostani fiaskója. – Dominyika jól ismerte ezt a módszert: a vallatásnak alávetett személyt először pocskondiázzák, elhitetik vele, hogy az oroszok mindent tudnak, elveszik tőle a reményt, aztán valamennyit visszaadnak belőle.

– Ha ilyen sokat tud, akkor azt is tudja, hogy a freskókat jöttem restaurálni, és hogy körülnézzek a birtokon – válaszolta Nate.

– Mit csinált volna itt a birtokon?

– Csak a szokásosat – vont vállat Nate. – Hosszúság, szélesség, GPS koordináták bemérése. Hogy később bombázni tudjuk.

Az orvos kijött a sodrából és pofon vágta Nate-et.

– Ki az a Kehely? – ordította. – Mindent tudunk az átkozott tervéről.

– Soha életemben nem hallottam a Kehely kódnevet – válaszolta Nate égő arccal. Azonnal felfogta, hogy egy báriumos beöntéshez használta fel Benford, amelyre meg is van a válasz: Kehely. Amelyet most valahogy el kellett juttatni Langley-be. Talán éjjel meg tud szökni innen, és el is jutna a partig. A pszichológus intett az egyik őrnek, aki behúzott egyet Nate-nek. Dominyika majdnem felpattant a székről, ám ekkor közbeavatkozott a Moszkvai Állami Egyetem orvosa. Kék glória vette körül. Veszélyes.

– Kontraproduktív lenne megütni az alanyt, ha azt óhajtják, hogy bizonyos szereket adjak be neki. Nagyra becsült kollégám bizonyára tisztában van azzal, hogy az ütések és pofonok növelik az adrenalin- és endorfinszintjét – duruzsolta halk, finom hangon, mintha ezzel is leckéztetni akarná a bolondokházából iderendelt kollégáját, aki csak az elektrosokkot meg a kényszerzubbonyt ismeri.

– Csak az időnket pazaroljuk – szólt közbe Anton. – Milyen szereket hozott magával? Be fognak válni?

– Nos, mindjárt kiderül – mondta az orvos Nate felé fordulva. Dominyika lélegzetvisszafojtva figyelte, amint három fecskendőt vesz elő, és elhelyezi az asztalon. Feltehetően mindegyik más és más kémiai koktélt tartalmazott.

– Ugye nincs polónium-210-es a kis fekete táskájában? – kérdezte Nate. Egy őr lefogta a jobb karját, de Nate lerázta magáról, megragadta a fickó gallérját, megcsavarta, és lerántotta a férfit padlóra. Két másik őr egyből odaugrott, és lefogták Nate csuklóját. A doktor beledöfte az egyik tűt a vénájába. Aztán felhúzta Nate egyik szemhéját és megnézte a pupilláját.

– Lazuljon el! Meglehetősen kellemes élményben lesz része. – Nate-et elöntötte a forróság. Végigzúdult a karján, az arcán, egészen a koponyájáig. Heves szédülés fogta el. Hirtelen forogni kezdett körülötte a szoba, úgy érezte, mintha lefelé zuhanna az égből. Megkapaszkodott a szék karfájában, és hagyta, hogy magával sodorja az érzés, közben mélyeket lélegzett, hogy oxigént juttasson a tüdejébe. A távolból hallotta az orvos hangját, mintha megafonon keresztül beszélt volna hozzá.

– A pszichotróp szerek olyan kémiai vegyületek, amelyek megváltoztatják az agyműködést, ezáltal módosul az észlelés, a hangulat, illetve a tudatállapot – magyarázta az orvos. – Igen széles skálája létezik ezen szereknek, a hatékonyságuk minden esetben az alany személyiségétől függ. Némi kísérletezés szükségeltetik ahhoz, hogy megállapítsuk, melyik szer lesz a legeredményesebb a kérdéses személy esetében. Én most egy olyat választottam, ami normális esetben igencsak hatásos szokott lenni.

Anton olyan képet vágott, mint aki mindjárt beledöfi a tűt az orvos nyakába.

– Talán nem tűnt fel magának, de a lehető legrövidebb időn belül pontot kell tennünk a kihallgatás végére – mondta. – Nincs időnk az átkozott kísérletezgetésére, ahogy arra sincs, hogy ez a másik idióta azzal bohóckodjon, hogy megpróbálja elnyerni az alany bizalmát. Nem áll módunkban kivárni, amíg a titkosszolgálat átböngészi az archívumot. Egy nevet akarok, a kétszáz ide érkező vendég egyikének a nevét. Semmi mást. Még naplemente előtt tudnom kell. Valamelyik barom maguk közül képes lesz teljesíteni a feladatot?

– Tisztában vagyok az idő szűkösségével, elvtárs – felelte az orvos, aki beinjekciózta Nate-et, hangjában némi ideges méltatlankodással. – Ezért választottam egy erős vegyületet, a 3-kinuklidinil-benzilátot, az amobarbitál és a Valium stabilizáló származékának keverékét. Rövidesen meggyőződhet az alanyra gyakorolt hatásáról.

A férfi egy széket húzott Nate mellé, akinek oldalra billent a feje, és az álla a mellkasára bukott. Az orvos ideges pillantást vetett a dühöngő Gorelikovra, majd közel hajolt Nate-hez, és halk hangon ezt mondta:

– Most pedig, Mr. Hale, kellemes kirándulást teszünk mi ketten. Élvezni fogja. Készen áll? Apropó, ki az a Kehely?

—————

Nate lopva megejtett, mély levegővételei valamennyire megakadályozták, hogy a szer teljesen a fejébe szálljon – KI AZ A KEHELY? ‒, a szoba még mindig forgott vele, de segített, hogy megkapaszkodott a karfában, ahogy az is, hogy a tenyerébe vájta a körmét, így a fájdalomra tudott koncentrálni, amely az egyetlen kapaszkodót jelentette számára a valósághoz, lélegezz!, a szakadék szélén egyensúlyozott – KI AZ A KEHELY? ‒, az ébrenlét és az álomszerű tudatállapot között, amikor gondolkodás nélkül buggyannak ki a szavak az ember száján, lélegezz!, Benfordra gondolt, ne veszítse el az eszét, Nash!, aztán Forsyth jutott eszébe, maga erősebb, mint ők, majd Gable-re gondolt, öcskös, semmit se árulj el azoknak a rohadékoknak!, büszke vagyok rád, aztán mindannyiukra: Korcsnojra, Hannah-ra, Udrankára, Ioanára, mindenkire, kivéve Dominyikát, ő nem létezett – KI AZ A KEHELY? ‒, ekkor eszébe jutott Agnes a varsói hotelszobában két nappal ezelőtt, lélegezz!, ahogy a nő az arcát cirógatta, idézd fel az érzést, gyerünk, emlékezz, ne hagyd elszállni!, a körbeforgó szoba, a doktor barátságos, megnyugtató, sürgető hangja befurakodott a gondolatai közé – KI AZ A KEHELY? – ne add fel, maradj a szobában!, Nate arcát elöntötte a forróság, izzadtságcseppek csorogtak végig az arcán. Felnézett, nyitott szemmel még elviselhetetlenebb lett a szédülés, de ekkor meglátta Lenin fényképét, ahogy őt bámulja a fekete szemével, a kecskeszakállát rosszul nyírta meg, egymáshoz préselt ajkaival csak arra várt, hogy Nate nyelve megeredjen, de nem fogok beszélni, csak ha te is, rohadék, Nate ezért Lenin tekintetére koncentrált, farkasszemet nézett vele, semmi másra, semmi másra nem gondolt, csak erre, várta, hogy pislogjon vagy megrezzenjen, és minél tovább bámulta Lenin arcát, annál erősebb lett, most Lenin orrnyergére összpontosított, az egész fényképre, gyerünk, szállj le a falról, te rohadék, gyere le és vedd át a vallatást, mert ez a szer nem fog hatni, ezt Nate már tudta, most, hogy tisztább lett a feje, lélegzett, a szoba lelassult, de Nate továbbra sem vette le a szemét a fotóról, Lenin szeméből sütött a gyűlölet, Gable hangja ezt vágta Lenin képébe: gyerünk, pislogj csak, te kecskebaszó, tőlünk szart sem fogsz kapni, a proletárforradalmadat pedig feldughatod a seggedbe, Nate tovább bámulta Lenin arcát, várta, mikor lobban lángra a fénykép, mintha Hadész tüze lenne, mikor zúg majd a fülében a férfi üvöltése, majd hirtelen az alagút túloldalán találta magát, a feje hatalmas zúdulással kitisztult, mindent kristálytisztán látott maga körül, a faburkolat erezetét, a legyet az ablakon, az orvos gyűrött gallérját, minden morajlani kezdett, és ekkor meghallotta Gable szavait: „Figyelj, öcskös, amikor a dolgok a legsötétebbnek tűnnek, minden elfeketedik.” Nate mély levegőt vett, és az orvosra nézett. Fogalma sem volt róla, húsz perc vagy három óra telt-e el.

Az orvos Nate-re pillantott, és tudta, hogy elveszítette. A szer már kezdett feloldódni a szervezetében, általában az első félórában ütött be, majd gyorsan elpárolgott. Az orvos követte Nate tekintetét, észrevette Lenin portréját és azonnal megértette, hogy Nate a fotóra összpontosította a figyelmét, így védte ki a kábítószer hatását. Ravasz fiatalember, látszik, hogy alapos kiképzést kapott. Legalább tizenkét órát kell várnia, hogy hasson a következő injekció, mert ha túladagolja, megeshet, hogy a kívánt félálomszerű állapot helyett túlságosan mély tudatalatti állapotba kerül az alany, ahol nem lehet elérni. Erre az amerikaira kevésbé hatott a szer, talán mert látszólag nincs félelemérzete. Az orvos Gorelikovra nézett, megrázta a fejét, és idegesen visszapakolta a holmiját kis fekete táskájába. Anton undorral az arcán fordult el tőle, Dominyika hangosan felsóhajtott.

Az FSZB vezére, Alexander Bortnyikov lépett be a ház ajtaján, és végignézett a társaságon. Gorelikov tehetetlen dühében megrántotta a vállát. Bortnyikov odalépett Nate széke elé, és szótlanul lenézett rá.

– Ezek szerint egyelőre semmi hatást nem értünk el fiatal amerikai barátunknál. Elmehetnek – intett az orvosoknak. – Csak egy őr maradjon! Ha az amerikai megmozdul, alaposan lássa el a baját! – A férfi most a gyorsíróra bökött. – Maga is távozzon! – Felemelte a kisasztalon álló szürke telefon kagylóját. – Azonnal küldjék Riazanov szerzsántot a kisházba! – Miután letette, pulzáló kék aurával így szólt Nate-hez: – Meglátjuk, sikerül-e valamivel jobban lekötnünk a figyelmét.

Fél órát vártak. Dominyika mindvégig Nate mögött maradt, nehogy összetalálkozzon a tekintetük. Riazanov őrmesternek le kellett hajtania a fejét, amikor belépett az ajtón. Több mint két méter magas volt, egy igazi óriás. Dominyika először a kezét vette észre, amely hatalmas volt, csontos ujjpercekkel és hosszú, húsos ujjakkal. Előreugró homlokával, kiálló állával, szögletes arccsontjával, hézagos tevefogával és kidudorodó, húsos krumpliorrával úgy festett, akár egy ogre (akromegáliás volt, ahogy a gigantizmusként ismert betegséget orvosi szaknyelven nevezik). Dominyika biztosra vette, hogy Riazanov korai őseit találták meg a pleisztocén kori spanyolországi és franciaországi barlangokban. Egyenruha helyett elöl cipzáras munkásoverált viselt, amelynek az ujja rövid volt rá, a lábán pedig hatalmas katonai bakancsot. Sem jelvénye, sem rangjelzése nem volt. Abból, hogy Bortnyikov rendelte ide, Dominyika arra következtetett, hogy a férfi egy olyan FSZB-s egységhez tartozik, amelyik a mostanihoz hasonló speciális feladatokat lát el.

Bortnyikov tábornok Nate-re bökött az állával, mire az ogre a fotelhez lépett, a hónaljánál fogva felemelte Nate-et, megrázta, mint egy rongybabát, és visszahajította a fotelbe. Nate csodálkozva nézte.

– Fogadjunk, hogy maga volt a legmagasabb srác az osztályban – cukkolta. – Megnézette már, hogy nincs-e tumor az agyalapi mirigyében?

Bortnyikov faarccal intett Riazanovnak. Az őrmester az egyik grizzlymedvéhez illő mancsával megfogta Nate bal kezét, és a jobb csuklója felé hátracsavarta Nate kisujját. A CIA-s összerándult, de nem bírta kirántani a kezét az őrmester szorításából. A kisujja egyre hátrébb és hátrébb hajlott, mígnem bekövetkezett a jól hallható reccsenés, Nate felnyögött és törött ujját szorongatva hátrahanyatlott a fotelben. Az ogre az összegörnyedt amerikai fölé tornyosult, és ekkor Bortnyikov is közelebb lépett hozzá. Dominyikát az ájulás kerülgette. Azok a szépséges kezek!

– Még mindig nem emlékszik Kehely nevére? Minél hamarabb meg kell tudnunk, ki ez a férfi – faggatta Bortnyikov. Nate elkékült kisujját szorongatta. Dominyika hátulról jól látta a férfi egyenletes, fénylő bíbor auráját, amelyet a bátorsága és az iránta érzett szerelme táplált. Igen, tudta, hogy Nate szereti. Meddig lesz képes kitartani?

– Értsék már meg, seggfejek, nem ismerek semmiféle Kehelyt – válaszolta Nate. Bortnyikov arcát elöntötte a harag.

– Törje el a bal karját! – adta ki az ukázt Riazanovnak. Az óriás megragadta Nate bal karját, kicsavarta a csuklóját, elrántotta Nate testétől, és olyan ütést mért az öklével Nate felkarjára, mintha vascsővel csapott volna rá. Dominyika felugrott a székről, amikor meghallotta a singcsont roppanását. Nate felordított, az ép kezét eltört karjára szorította, és még jobban összegörnyedt a fotelben.

– Hallani akarom Kehely nevét – folytatta Bortnyikov. – Viselkedjen észszerűen! Csak egy nevet akarunk. Néha egyszerűbb leírni, mint hangosan kimondani. – Papírt és tollat vett elő, és bátorító mosoly kíséretében Nate foteljének karfájára tette. – Mint látja, egyelőre békén hagytuk a jobb karját meg a kezét, hogy le tudja írni a nevet.

– Ez az a szívélyesség és korrektség, amiről Oroszország világszerte ismert – jegyezte meg Nate zihálva, továbbra is görnyedten. Nem nyúlt a tollhoz.

– Mindjárt segít magának az őrmester – mondta Bortnyikov, mire az óriás fogta a tollat, Nate mutató- és gyűrűsujja közé dugta, és megszorította, amitől szörnyű fájdalom nyilallt az orsócsonti idegbe. Nate feje hátrahanyatlott a kíntól.

– KEHELY? – hajtogatta Bortnyikov. Dominyika tudta, hogy tennie kell valamit, most azonnal. Mégiscsak az SZVR igazgatója volt. Felpattant a székből, megnyugtatóan Gorelikov vállára tette a kezét, és előrelépett.

– Hagyjuk ezt most abba! – szólalt meg határozottan. – Beszélhetnénk odakint egy pillanatra? – intett Gorelikovnak és Bortnyikovnak. A magas rangú vezetőket meglepte a nő reakciója, különösen hangjának éle, ám ezzel együtt kiballagtak a ház díszes kis verandájára, Nate-et pedig otthagyták a neandervölgyi őrmesterrel. Dominyika utánuk sietett, becsapta maga mögött az ajtót, és kérdő tekintettel a két meglepett férfira meredt.

– Mi a faszt művelünk? – sziszegte felfokozott méltatlankodással. – Nem 1937-ben vagyunk, Sztálin ámokfutásának idején. – Gorelikov és Bortnyikov a tekintetükkel követték Dominyikát, aki fel-alá járkált a kis verandán. Dominyika tudta jól, hogy a két férfi rangban felette áll, és bármikor rákényszeríthetik az akaratukat, de nem volt más választása: meg kellett akadályoznia, hogy Nate más testrészét is eltörjék.

– Híján vagyunk az időnek – jegyezte meg Gorelikov. – Ha ez a Kehely továbbadja az amerikaiaknak Magnit valódi nevét, elveszítjük azt az ügynököt, aki a valaha élt legjobb orosz kémünk. – Nemcsak neki, a fejeteknek is búcsút mondhattok, tette hozzá magában Dominyika.

– Tisztában vagyok vele, Anton – felelte a nő. – De mégis mi a szándéka ezzel az amerikaival? Az összes csontját el akarja törni? Ha így tesz, többé egyetlen SZVR-es tiszt sem lesz biztonságban az Egyesült Államok területén, vagy ami azt illeti, bárhol máshol. Melyikük óhajtja elmagyarázni az elnöknek, hogy egy amerikai hírszerző tiszt meghalt vallatás közben, és a dolog egyáltalán nem véletlenül történt?

– Maga szerint hogyan derítsük ki, ki ez a Kehely? – kérdezte Bortnyikov.

– Gondolják végig, uraim! – nevetett Dominyika. – Nem először keresünk vakondot. A vendéglista nem vészes. Kétszáz gyanúsított semmi – mondta magabiztosan, elbagatellizálva a dolgot. – Legalább százötven nevet azonnal kihúzhatunk, ezt mindketten tudják, ahogy én is. Azok az idióták, akik a részvénytársaságokat, az állami vasutat, a RUSAL alumíniumvállalatot vezetik, kizárt, hogy efféle titkokat tudjanak. A maradék ötvenet kihallgatjuk, megfigyeljük, elektronikusan követjük a mozgását. Az FSZB-nek nem lesz nehéz dolga. Vagy ami még jobb: az összes gyanúsítottat odarendeljük egy egyhetes zárt konferenciára, valami politikai témájú rendezvényre Nyizsnyij Novgorodba, olyasmire, mint például Kormányzás a Novorosszijában, így Kehelynek esélye sem lesz bárkivel kapcsolatba lépni. Addigra túl késő lesz, és Magnit maga fogja felfedni előttünk Kehely valódi nevét. A vakond kilőve, Magnit a helyén, így megkezdhetjük a CIA és az amerikai kormány szisztematikus destabilizációját.

– És mi lesz az amerikaival? – kérdezte Gorekilov.

– Nos, rá már nincs szükségünk – vont vállat Dominyika. – Egyelőre küldjük Moszkvába és tartsuk titokban, hogy ott van. Ne dugjuk börtönbe, inkább valami távolabbi, félreeső kerületbe vigyük, és helyezzük házi őrizet alá! Később még jól jöhet. Ha kirakatperre van szükségünk, vagy diplomáciai engedményeket kell tennünk, esetleg kémcserére kerülne sor. Nem fog Kehely közelébe férkőzni, a problémánk pedig egy héten belül megoldódik. – Bortnyikov Dominyikára pillantott sűrű, busa szemöldöke alól.

– Mond valamit, tábornok. Látszik, hogy van műveleti rutinja. De a kockázat akkor is fennáll, hogy nem találjuk meg időben a vakondot. Hajlandó vállalni a felelősséget, ha elveszítjük Magnitot?

– Nem is ismerem Magnit valódi nevét – válaszolta erre Dominyika. – A tervem be fog válni, sikerrel járunk, és nem lesz rá szükség, hogy vérrel fröcsköljük össze ennek a nyomasztó faháznak a falait. Riazanov őrmester kénytelen lesz megölni egy medvét és azt megenni vacsorára.

Gorelikovot lenyűgözte a protezsáltja. Volt ráció abban, amit mondott, ravasz megoldást vetett fel, ráadásul Gorelikov undorodott a vallatás fizikai részétől, amit nem vallott volna be. Barbárságnak találta.

– Nem arról van szó, hogy vonzónak találja a jóképű amerikait? – nézett Dominyika szemébe. Mi ez: vicc vagy célozgatás? Anton állandóan Dominyika lojalitását tesztelte az örökös csipkelődésével és kétértelmű megjegyzéseivel. Volt valami ijesztő és baljós abban, ahogy a mentor vizsgáztatta a kedvencét.

– Igaza van, Anton. Riazanov őrmestert nem számítva ő a legjóképűbb férfi abban a szobában – felelte Dominyika, mire a két férfi elnevette magát. Kék aurájuk csillogott az elégedettségtől.