23
Egy kis egyepetye

Így küldte el Simon Benford Nathaniel Nasht a Távol-Keletre. Nate először azt gondolta, a kiküldetés nem csupán azt jelenti, hogy Benford megkímélte az életét, hanem valamiféle áldásos száműzetésnek is tekintheti, amely távol tartja majd Dominyikától. Másnap azonban, amikor Lucius Westfall-lal, az elemzővel együtt találkoztak Elwood Holderrel, a kínai műveletekért felelős vezetővel, aki felvilágosította őket arról, hogy mi történt Hongkongban, Nate egyből tudta, hogy egy óriási banzáj kellős közepébe csöppent, ami olyan döbbenetes lehetőséget jelentett, hogy még Benford is elismerte, hogy a műveletben rejlő potenciális előnyök túltesznek a kínai terepből fakadó kockázatokon.

Holder harmincöt éve dolgozott a kínai műveletekért felelős részlegen, a kezdetektől fogva. Nagy tiszteletnek örvendő tajpan volt, az ügynökség egyik legelső kínai felelőse, aki folyékonyan beszélt mandarinul, és elsajátította mind az egyszerűsített, mind a hagyományos kínai írást, tollal vagy ecsettel. Irodája falát rizspapír transzparensek díszítették, amelyekre Holder maga pingált cirkalmas írásjegyeket. Lucius megcsodálta az egyik különösen részletgazdag tekercset.

– Szun-ce, időszámításunk előtti 5. század – mondta Holder, és végigsimított az ujjával a papíron. – Katonai ügyekben semmi sem értékesebb a kémeknél, senki se kapjon busásabb jutalmat a kémeknél, és senki se végezze nagyobb titokban a munkáját, mint a kémek. – Holder visszaült az íróasztala mögé, és hátradőlt a székében.

– Melyikük Nash?

Nate intett neki.

Holder Westfallra nézett:

– Ezek szerint maga Benford új titkárnője a hírszerzői részlegről. Hát, sok szerencsét hozzá és üdv a műveleti főigazgatóságon! Észrevehette, hogy Szun-ce nem azt mondta, hogy „Katonai ügyekben semmi sem értékesebb az elemzőknél”, viszont most legalább a Sötét Herceggel dolgozhat. – Lucius nem reagált. Már kezdett hozzászokni a szuszpenzoros szlenghez, amely Langley-nek ennek a felében dívott.

Holder alacsony, zömök fickó volt, ritkuló szőkésbarna hajjal és nyolcszögű, drótkeretes szemüveg mögött csillogó, vidám kék szemmel. Olyan szemmel, amely mindent látott, és amely már nem csillogott, amikor Holder a skalpvadászatról – ügynökök beszervezéséről – kezdett beszélni, amelyben igen gyakran volt része élete során a világ minden pontján Tajvani-szorostól a Tiberisig. Holder legendás beszervezésére 1985-ben került sor, amikor a horgára akadt a Kínai Kommunista Párt titkárságának harmincéves telefonszerelője, aki Elvis Presley összes filmjének VHS-kazettájáért és egy dedikált Ann-Margret fotóért cserébe kiderítette, melyik az a kapcsolódoboz Pekingben, amelyik a 12. számú Központi Politbüro titkos belső telefonhálózatát, a csuan hszient szolgálta ki. Ennek eredményeképpen sikerült poloskát rejteni a hálózatba, így a CIA három éven át döbbenetes titkos információkhoz jutott.

– A hongkongi állomásnál egy hete égnek a vonalak. Eddig több mint egy tucat szigorúan titkos, kódolt üzenetet kaptunk tőlük – folytatta Holder. – A hongkongi állomás vezetője régi motoros, vérbeli profi, aki úgy ismeri Kínát, mint a tenyerét. Barnabus Burnsnek hívják. Apropó, soha eszükbe ne jusson Barnnak szólítani! Gyűlöli, ha úgy hívják, hogy Barn Burns. Az ausztrál titkosszolgálat, az ASIS helyi hongkongi képviselője, felhívta Burnst és sürgős javaslatot tett egy közös akcióra. Úgy fest a dolog, hogy hat hónappal ezelőtt kinézték maguknak a Népi Felszabadító Hadsereg egyik magas rangú tábornokát, egy csung csiangot, ami az altábornagy megfelelője. Ez a Tan Furen nevű kínai altábornagy Kína déli részéből származik, Kantonból. A fickó igazi nagykutya a Népi Felszabadító Hadsereg rakétaosztagánál, amire évek óta fáj a foga a világ összes titkosszolgálatának. Az osztag tulajdonában áll az összes kínai szárazföldi és tengeralattjáróról indítható rakéta, és hozzájuk tartozik az összes atombomba – sorolta Holder, egy fekete csíkos aktából olvasva az információkat. – Az ausztrálok nagyon megörültek neki, amikor rájöttek, hogy Tan altábornagy előszeretettel kaszinózik Macaóban. Súlyos függő – folytatta Holder. – A PLA-t26 teljesen behálózta a korrupció. Az embernek ötszázezer dollárt kell leszurkolnia a tábornoki rangért, de ha megvannak a csillagok az egyenruháján, háromszor annyit kereshet a szerződések lefölözésével, a kenőpénzekkel meg a visszaosztással. Az összes tiszt velejéig romlott. – Holder összedörzsölte két tenyerét, mintha tűzhelyen rotyogó csípős-savanyú leves illatát érezné.

– Tan titokban a hadsereg hivatalos kasszájából költi a pénzt kaszinózásra, és veszít. Az ausztrálok szerint egymilliós bukóban van. Ha Peking rájön, falhoz állítják és lelövik.

– Honnan tudják, mennyit veszített? – kérdezte Westfall.

– Az ASIS kis titkosszolgálat, de agresszívek. Az összes kaszinóban vannak kémeik. Makaóban jobban pörög a kaszinóbiznisz, mint Vegasban, és az egészet lefedik. Szerintük Tan halálosan fél és kétségbe van esve, és azt akarják, hogy mi finanszírozzuk a beszervezését. Kap tőlünk kápét, hogy legyen mivel feltölteni a házipénztárt, cserébe pedig jelenteni fog nekünk a hadsereg rakétaosztagáról.

– Amit megosztunk – szólt közbe Nate. – Ez azért rengeteg pénz. Megér ennyit?

– Kétszer ennyit is hajlandóak lennénk fizetni. A kínaiak a beszervezésre azt mondják: an ting ce, ami annyit tesz, beverni egy szöget. Ez stratégiailag kulcsfontosságú belső infó lenne.

– Hajlandó lesz rá? – kérdezte Nate, mire Holder bólintott.

– Ultimátumot fogunk adni neki: vagy elkezd kémkedni nekünk vagy búcsút mondhat az életének. Van viszont egy kis bibi. Az ASIS szerint a fickó egy igazi hithű komcsi. Abba nem fog belemenni, hogy a Nyugatnak kémkedjen, főleg nem az Egyesült Államoknak. Bonyolult ügy, az egésznek a mien csehez van köze, ami nagyjából annyit tesz, hogy arcvesztés, szégyen vagy megaláztatás.

– Nekem úgy fest, nincs olyan helyzetben, hogy válogasson – jegyezte meg Westfall.

– Ja, az ember azt gondolná, hogy nincs, de láttam én már olyat, hogy a szégyen miatt inkább vállalták a börtönt. Nekem aztán elhiheti. Nem egy jó beszervezést buktam el azért, mert izmozni próbáltam velük.

– Akkor hogy akarjuk beetetni? – kérdezte Nate.

– Itt jön maga a képbe – bökött rá Holder. – Benford ajánlotta fel a maga szolgálatait. – Szóval Benford már rég kiosztott a feladatra, amikor a helyrehozhatóságról rizsázott nekem, gondolta Nate és magában elmosolyodott.

– Utánanéztünk a fickónak az ASIS-től kapott infók alapján – folytatta Holder. – Tan altábornagy katonai attasé volt Moszkvában a kilencvenes években. Valamennyire tud oroszul és kedveli az oroszokat. A PLA-nak van egy olyan frakciója, amelyik még mindig beveszi ezt a baromságot a kínai–orosz barátságról, és Tan is közéjük tartozik.

– Jól sejtem, hogy egy hamis zászlós műveletről van szó?

– Pontosan. Magának az lesz a dolga, hogy barátságos SZVR-es tisztnek álcázva magát beszervezze a fickót Makaóban. Diszkréten ajánlja fel neki, hogy szívesen kisegíti, a rakétaosztag titkaiért cserébe. Az ausztráloknak nincs olyan emberük, aki folyékonyan beszél oroszul és képes megcsinálni az akciót. Benford szerint maga anyanyelvi szinten beszél oroszul. – Nate-nek eszébe jutott egy régi művelet. Dominyika ötlete volt, hogy tegyen úgy, mintha orosz tiszt lenne, és vele együtt hallgasson ki egy iráni tudóst Bécsben. Mintha ezer éve lett volna.

– Elég jól beszélek oroszul.

– Hát, az itt kurvára nem lesz elég, ha elég jól beszél. Ha Tan kiszagolja, hogy maga a CIA-től jött, lőttek a dolognak. Az MSS ezt úgy mondaná, ta cao csing sö, ami annyit tesz, rálépni a fűre és felriasztani a kígyót. Vagyis elárulni magunkat. Ez az, amit muszáj elkerülnünk.

– Minden tőlem telhetőt megteszek – felelte Nate. – Az ASIS benne van abban, hogy én csináljam a beszervezést?

– Az állomásvezető felvetette az ASIS-nek, hogy orosznak adnánk el magát, és tetszett nekik az ötlet – mosolygott Holder. – Titokban tartjuk, hogy a Nyugat keze van a dologban, Tan megússza a szégyent, nekünk pedig lesz egy ügynökünk a rakétaosztagon belül. Jó, ha tíz évben egyszer akad ilyen beszervezés. Nate-nek az jutott eszébe, hogy Holder pont olyan, mint Benford: imádja ezt a kettős ügynökösdis kémkedést.

– Itt van még az az apróság, hogy egy kínai altábornagyot készülünk beszervezni a kínai fennhatóság alatt álló Makaóban – jegyezte meg Westfall gyakorlatiasan, igazi elemzőhöz illően.

– Az ausztráloknak van egy ügynökük a kaszinóban, aki elkezdte puhítani Tant – magyarázta Holder. – Majd kiviszik a fickót egy csöndes tengerparti étterembe, a városon kívül. Műveleti szempontból nem annyira rizikós a dolog. Makaóban nincs más, csak kaszinók, a különleges adminisztratív régió a kantoni MSS felügyelete alatt áll, de ők szarnak Pekingre. Nem kellemetlenkednek, mert nem akarják megzavarni a turizmust, elvégre mindegyiküknek csurran-cseppen belőle egy kis mellékes.

– Ha még nem figyelik meg az altábornagyot, sikerülhet a dolog – mondta Nate. – Ha belemegy, hogyan fogjuk futtatni?

– Elég, ha ráveszi, hogy kémkedjen nekünk, a többit bízza csak ránk! – felelte Holder titokzatoskodva, amiből Nash arra tippelt, hogy Holdernek már vannak belsős futtatói Pekingben, de nem voltak beavatva az akcióba. – Az ASIS egyik hongkongi tisztje rajta tartja majd a szemét a seggén.

– Tudom, hogy én még új vagyok ebben, de lenne azért egy kérdésem – szólalt meg Westfall feszengve. – Nash ideiglenes megbízást fog teljesíteni Hongkongban. Ha valami gikszer történik, az ideiglenes megbízást teljesítő tisztek nem élveznek diplomáciai védettséget, ugye? – Nate kissé összerezzent. Mintha Westfall nem lenne pontosan tisztában a válasszal.

– Semmi sem tökéletes – jegyezte meg Holder. – De ez túl nagy lehetőség ahhoz, hogy elszalasszuk. – Westfall válaszul a férfira pislantott. Holder az egyik bekeretezett tekercsre mutatott a falon, amelyen kínai írásjelek sorakoztak.

– Tudja, mit jelent? – Ha megsértelek, segítek neked összepakolni. Régi konfuciuszi mondás.

—————

A gelendzsiki repülőtér Elwood Holder irodájától nyolcezernégyszáz kilométerre van, Oroszország krasznodari határterületén. Nyugatról fenyvesekkel borított, tengerparti hegyek veszik körül, kelet felől pedig a lópatkó formájú, széles Gelendzsik-öböl, amely a Fekete-tengerhez csatlakozik. Az évnek ebben az időszakában a tenger vize olyan volt, mint egy mozdulatlan sötétkék üvegtábla. Dominyikát egy szőke stewardess várta a Szuhoj100-as lépcsőjének alján. Sanda pillantást vetett erre a lélegzetelállítóan szép, sötét hajú nőre, aki alig észrevehetően bicegett, és európai stílusú ruhát viselt. A „fok”-ra jött – senki se merte hangosan Putyin palotájának nevezni a helyet ‒, ami azt jelentette, hogy fontos ember. Azonban méretre szabott kosztümkabátjából, cipőjéből és drága napszemüvegéből ítélve nem az egyik bunkó moszkvai minisztériumtól jöhetett, de nem is egy szilikonmellű „hosztesz” volt, mint akiket a hosszú hétvégi bulikra repítettek a palotába, mert azoknak általában tele volt a ruhájuk flitterrel meg tollakkal. Ha Oroszországban valaki nem illik bele valamelyik jól ismert kategóriába, az veszélyes, és jobb békén hagyni, a nő ezért nem szólt semmit, csak meggyőződött róla, hogy a mosolytalan szépség biztonsági öve rendesen be van csatolva az AW 139-es VIP-helikopter plüssülésén, majd becsukta a gép ajtaját, lezárta, és vigyázzban állva integetett, amíg fel nem bőgött a motor, és zúgni nem kezdtek a rotorok. Ekkor a fejéhez szorította sikkes kalapját és elszaladt.

A helikopter a magasba emelkedett, éles kanyart vett, majd egyenesbe állt, tíz percen át repült a sziklás part mentén, aztán újabb éles kanyar következett egy fákkal borított, csipkézett sziklaszirtben végződő félsziget felett. Dominyika a szeme sarkából észrevette a hatalmas, olasz stílusú palotát, amelyet fák és geometrikus kertek öleltek körbe, a központból indulva a szélrózsa minden irányában. Putyin palotája. Ahogy ereszkedni kezdett a helikopter, Dominyika már az erdőben futó ösvényeket is ki tudta venni, amelyek tucatnyi kisebb villához vezettek. A villák egy része a sziklaszirt legszélén csücsült. Miután leszálltak, egy másik hosztesz fogadta Dominyikát – a nő alacsony volt, sötét bőrű és morcos – felírótáblával a kezében. Beültek egy elektromos golfautó hátsó ülésére, két öltönyös izomagy mögé.

Miután megkapta ajándékba ezt a luxusdácsát új pártfogójától, Vlagyimirtől – akit Vovának is becéztek, de ez a bizalmaskodás csak az anyák, nagymamák és szeretők kiváltsága volt ‒, Dominyika Gorelikov javaslatára odarepült a hétvégére, hogy ezzel is mutassa, milyen hálás az elnöknek. Putyin korábban beszélt neki a késő ősszel esedékes gálaestről, amelyet a Fekete-tenger partján álló palotájában rendez majd, ahol ilyenkor csodás az idő. „Barátokat és kollégákat látok majd vendégül november elején, a negyedikei Nemzeti Egység napján” – mondta neki az elnök. Putyin 2005-ben állíttatta vissza a Nemzeti Egység ünnepét, melyen az oroszoknak a lengyel megszállók felett aratott, 1612-es győzelmére emlékeztek. Az elnök népszerűségi indexének jót tett a plusz ünnepnap meg az a pár koszorú az emlékműveken, és remek ürügyet szolgáltatott a palotájában rendezett kétnapos bacchanáliára. „Számítok a részvételére, és hogy tetszeni fog magának a látvány” – jegyezte meg az elnök egy félmosoly kíséretében, amelyet először Caligula fejlesztett tökélyre még időszámításunk előtt 41-ben.

„Utazzon le most azonnal, és mérje fel a terepet!” – tette hozzá Gorelikov bizalmasan dörzsölgetve tenyerét. Kék aurája szinte vibrált. „A féltékenykedőkre nagy hatást fog gyakorolni, hogy kapott egy dácsát Putyintól. Arra fognak ebből következtetni, ami nyilvánvaló, és félni fognak magától.” Dominyika fején átsuhant a gondolat, hogy Gorelikov az igazgatói posztra trenírozza. Már csak arra lennék kíváncsi, mikor lesz a szvodnikom, vagyis a stricim.

A dácsa – a saját dácsája – letisztult skandináv stílusú, modern, háromemeletes betonvilla volt geometrikus formájú, fehér bőrhuzatú, rozsdamentes acél székekkel. A földszinten egy hall volt, egy tágas nappali üveg tolóajtókkal, amelyek a szirtre és a tengerre néző erkélyre nyíltak, és egy modern konyha fehér bútorokkal és rozsdamentes acélberendezésekkel. Az emelet egyetlen hatalmas hálószoba volt egy kéthektáros ággyal, panorámaablakkal és erkéllyel, míg a nappali alatti szinten további két hálószobát alakítottak ki, és egy cédrusborítású kis bányját, vagyis gőzfürdőt. Dominyika kiállt az erkélyre és észrevett egy kanyargós kis hegyi ösvényt, amely a háztól ereszkedett lefelé a sziklaszirt oldalán, és a hetven méterrel alattuk elterülő, köves strandig vezetett. A villa a szirt legszélére épült, az erkélyei gyakorlatilag túllógtak a sziklafalon.

Te jó isten, micsoda látvány! Dominyika elhúzta a tolóajtókat, hogy beszívja a tengeri levegőt és fenyőfák illatát, levette a cipőjét, kinyitogatta a szekrényeket, fel-alá ugrált az ágyon, levette a kosztümjét, fehérneműben végignyúlt az emeleti erkélyen lévő nyugágyon, és élvezte az októberi napsütést. A kis hűtőben talált egy üveg grúz pezsgőt, töltött magának egy pohárral és visszaült az erkélyre, hogy gyönyörködjön a tenger morajlásában és a kabócák zümmögésében. Egyetlen házat sem látott, semmiféle emberi hangot nem lehetett hallani. Moszkvában már fagyosra fordult az idő, a háztetőket belepte a dér. Itt viszont még mindig nyár volt.

Ezt a luxust, ezt a kiváltságot egy világ választotta el a moszkvai nyomorúságtól. A tengeri szellő fellibbentette a légiesen könnyű, fehér függönyöket, és ahogy Dominyika belépett a szürke csempés, modern zuhanyfülkébe, beleszagolt a rózsaillatú szappanba, és forró vizet engedett feszült izmaira, megpróbálta elképzelni, hogy Nate ott áll mögötte és a hátát szappanozza, de Nate helyett Blohin arcát látta, úgy vigyorgott, akár az ördög, a víz lefolyt az pofájáról, a mancsai véresek voltak. Dominyika elhessegette a férfi képét, de a forró víz ellenére hirtelen dideregni kezdett és lehunyta a szemét.

Keserűen döbbent rá, hogy ez a modern villa a szikla tetején lipovij, ami szó szerint hársfából készült dolgot jelent, de átvitt értelemben arra utal, hogy valami hamis, utánzat vagy hamisítvány. Szentpétervári nagymamája gyakran suttogott neki bibliai történeteket a kísértésről. Ez a dácsa éppolyan volt, mint az ördög ezüsttálcája, amellyel megkísértette Szent Antalt a sivatagban. Vlagyimir Putyin ezzel a házzal vásárolná meg a hűségét, az SZVR igazgatói székével a lelkiismeretét, a lelkét pedig azzal, hogy szilovikká teszi. Dominyika ott állt vizesen, és reszketett. A villát most már szürkének és csúfnak látta, a napfényt bántónak, amely égeti a bőrét, a kabócák hangját kellemetlen zajnak. Kíváncsiságból jött el, hogy megnézze a dácsáját, formálisan is átvegye Putyintól kapott ajándékát, és hogy egy időre a Kreml bástyákkal megerősített falain kívül kerüljön. Most azonban rádöbbent, hogy ebben a betonszéfben sem lesz nyugalma. Kénytelen lesz eltölteni itt egy örömtelen éjszakát, és másnap visszatérni Moszkvába a Szuhoj100-assal.

Könnyű kötött ruhába bújt és balerinacipőbe, és a lemenő nap fényében végigsétált a hatalmas központi épülethez vezető ösvényen. A fák lombjain keresztül látta, hogy a palota minden emeletén ég a villany. Bizonyára a közelgő Nemzeti Egység napjára készülődik a személyzet. Dominyika egy cigaretta izzó parazsát pillantotta meg a fák között az alkonyatban, majd még egyet a túloldalon. A birtokon hemzsegtek a biztonsági őrök. Az egyik útkereszteződésben tagbaszakadt izomkolosszus ült egy golfautóban. Rezzenéstelen arccal figyelte, ahogy elsétált mellette, tudomást sem véve róla.

Putyin személyi testőre az SZBP-hez, az Elnöki Biztonsági Szolgálathoz tartozott, amely az FSZO, a Fegyeralnaja Szluzsba Ohranyi, azaz a Szövetségi Biztonsági Szolgálat autonóm része volt. Amióta az FSZO-t átszervezték, egyedül Vlagyimir Putyinnak tartozott hűséggel, és egyetlen feladata volt: Oroszország védelme, ami gyakorlatilag bármit jelenthetett, amit csak a szilovikok akartak. Dominyika is hallotta a pletykákat arról, hogy bár a külvilág felé blazírtnak mutatkozott, Putyin valójában nagyon is félt attól, hogy meggyilkolják; az előre elkészített ételekről, amelyeket műanyag dobozokban tároltak, amelyeket ételkóstolók zártak le és szignáltak; és védőőrizetének legmegbízhatóbb embereiről, ezekről a bunkókból lett újdonsült milliomosokról, akik lojalitásukért cserébe részvénypakkokat kaptak az állami kezelésű kőolajvállatokban, vasút-konglomerátumokban és gyárakban. Dominyikának az járt a fejében, vajon Vlagyimir Putyin felfogta-e, mennyire ironikus, hogy egy modern állam vezetőjeként, amelynek atomfegyverei vannak, és űrprogramja, ugyanúgy retteg a politikai gyilkosságtól, ahogy a cárok rettegtek attól, hogy álmukban megfojtják őket. Még Sztálin is tartott tőle. Mindenki ismerte a hírhedtté vált mondását: „Emlékeznek a cárra? Na, én olyan vagyok, mint egy cár.”

Gondosan ápolt, grandiózus belső kert ölelte körül a palotát. Fehér márvány szökőkút bugyogott a közepén, fehér lámpafüzérek lógtak a kertben és végig az épület második emeleti ablakain. Dominyikát egy privát étkezőbe irányították, ahol némán, lesütött szemmel szolgálta ki egy pincérnő. Az étlapon oldalakon át sorjáztak a fogások, olyan hozzávalókkal, amelyeket Oroszországban sehol sem lehetett fellelni, még Moszkva vagy Szentpétervár Michelin-csillagos éttermeiben sem. Dominyika végül tonhalcarpacciót rendelt grépfrúttal és édesköménnyel. Rómában evett ilyet, és kíváncsi volt, itt mit tudnak kihozni belőle. A papírvékonyra szelt tonhalat óriási méretű, előhűtőtt tányéron szolgálták fel, édesköménylevéllel megszórva, és olívaolajjal, valamint balzsamecettel meghintve. Mennyei volt.

Dominyika kissé nevetségesen érezte magát attól, hogy egyedül vacsorázik a kis étkezőben, de a palota, sőt az egész birtok – a szabadtéri amfiteátrumot, a fürdőt, a mozitermet, a kinti és a benti úszómedencét, a könyvtárt és a hatalmas barbecue teraszt is beleértve – kongott az ürességtől. Csend és nyugalom honolt, az elnököt és a vendégsereget csak a novemberi hétvégére várták. Dominyika úgy döntött, visszasétál a sötétben a dácsájához, a fák között leskelődő tekintetektől kísérve, és aludni tér. Mint minden este, most is Nate-re fog gondolni, és arról ábrándozik majd, bárcsak ott feküdne mellette a nyugágyban az erkélyen, a holdfényben süttetve a hasát. Felállt az asztaltól, és elindult a kijárat felé, amikor valaki külföldi akcentussal odakiáltott neki oroszul.

– Elnézést, kisasszony, van magánál idő? – Egy sötét hajú és kék szemű, huszonéves fiatalember állt az egyik nyitott ajtóban. Farmert és melós inget viselt, vékony volt, de izmos, és erős karjával az ajtófélfának támaszkodott. Vöröses borostás arca volt, és telt, nőies ajka.

– Óra van a bal csuklóján – felelte Dominyika ösztönösen angolul. – Egy olyan eszköz, amit igen gyakran használnak az idő meghatározására. – Dominyika riposztja széles mosolyt csalt a férfi arcára, amely azért, meg kell hagyni, eléggé sármos volt.

– De jó, hogy beszél angolul. Szörnyen rosszul tudok oroszul – felelte a férfi mosolyogva. – Azt akartam kérdezni, hogy van-e ideje… hogy csatlakozzon hozzánk egy italra. – Újabb, kisfiús, pajkos mosoly. – Nincs itt senki, mi meg már két hete itt vagyunk. – Dominyika kíváncsian odament a férfihoz, és bekukkantott az ajtón. Ez is egy étkező volt, csak épp a személyzetnek. Két másik fiatalember meg két nő ült odabent egy tányérokkal, poharakkal és négy üres borosüveggel megrakott asztalnál. Mind cigiztek, az asztal közepén álló hamutálban már hegyekben álltak a csikkek. Dominyikára mosolyogtak – mindannyian lengyelek voltak ‒, a fiatalember kihúzott egy széket, és töltött neki egy pohár bort. Dominyika csak annyit mondott magáról, hogy rendezvényszervező.

A sármos fiatalembert Andreasnak hívták. Ő volt a társaság vezetője, és mindnyájan a varsói Képzőművészeti Egyetem restaurátor tanszékéről jöttek. Bemutatta a kollégáit, akik mind vonzó, figyelmes fiatalok voltak, a restaurálás szakértői. Mind egyszerre beszéltek, okosak voltak és jól tudtak angolul, mint az összes új generációs lengyel. (Mióta a szovjetek kivonultak Kelet-Európából, a gyerekek már nem voltak hajlandóak oroszul tanulni.) A varsói egyetem szakértőit a Roszimuscsesztvo, vagyis az Állami Vagyonkezelő hívta ide, hogy sürgősen restaurálják a palotában található fali és mennyezeti freskókat. Még építkezés közben szivárogni kezdtek a falakban futó vízcsövek, talán meg is repedtek, így hiába volt vadonatúj az épület, máris restaurálásra szorult, amiről Dominyika magában azt gondolta, találó metafora Oroszországra: tönkrement, mielőtt elkészült volna.

A lengyelek egyedül dolgoztak az üres palotában, gyanakvó, tagbaszakadt biztonsági őrök és akadékoskodó brigádvezetők kellemetlenkedése mellett, és már az agyukra ment a bezártság. Nem nagyon zavartatták magukat, szabadon beszéltek Dominyika előtt.

– Ezek a freskók borzalmasak – kuncogott Anka, egy szőke nő.

– Egy szardíniai festő festette őket, amikor a palotát építették – mondta Stefan komoly arccal. – Csak az oroszok képesek ezeket ízlésesnek tartani.

Anka meglegyintette a férfi arcát, hogy figyelmeztesse: vigyázzon, mit beszél. Dominyika elmosolyodott, hogy mutassa, nem sértődött meg.

– Mint kiderült, az orosz vízvezeték-szerelők éppannyira értenek a vízcsövekhez, mint a szardíniaiak a festéshez – folytatta Andreas. – Az egész épületben mindenütt megrepedtek a csövek, rengeteg freskó tönkrement. Mi azért vagyunk itt, hogy helyrehozzuk a vakolatot, és restauráljuk a festményeket.

Dominyika a borát kortyolgatva érdeklődve hallgatta a lengyeleket. A sok csillogó tekintetű lengyellel egy asztalnál ülve, akiknek a hazája, az egykori szatellitállam ma már bizakodva tekintett a jövőbe, mely annyi mindent tartogatott, Dominyikának eszébe jutott az anyja az államtól kapott, cipősdoboz-méretű moszkvai lakásában, ahol a koszos tapéta felkunkorodott a radiátorok felett, amelyek sohasem voltak tűzforróak, inkább csak langyosak, és néhai apjának egyetemi fényképe, amely ott állt a kandallópárkányon az anyja képe mellett. A fotón az anyja a moszkvai Zeneakadémia nagytermének színpadán áll, a hegedűjével a hóna alatt, és mosolyogva fogadja a közönség tapsviharát. Dominyikának eszébe jutott a kis fadoboz az ablak külső párkányán, amely hidegebben tartotta az ételt bármelyik fagyasztónál, meg a kis konyhaasztal, rajta a kibontott szargyinka, vagyis szardíniakonzerv, az egynapos fekete kenyér serclije, amelyet vaj helyett disznózsírral kentek meg. Ezt a bőséget kapta Oroszország népe Vlagyimir Putyintól, miközben fekete-tengeri palotájának freskóin zuhogott a víz.

– Mennyi ideig lesznek még itt? – kérdezte a lengyelektől. – A személyzet már a nagy novemberi rendezvényre készül.

– Tudjuk – felelték a lengyelek szemüket forgatva.

– Az a büdös brigádvezető állandóan azt hajtogatja, hogy dolgozzunk gyorsabban – tette hozzá Stefan ‒, de túl nagy a kár. Lehet, hogy több embert kell idehozatnunk Varsóból. Az oroszoknak nem számít, és annyit fizetnek, amennyit kérünk. Hallottuk, hogy ez az elnök háza.

– Jobb erről nem tudni – kacsintott Dominyika, mire a lengyelek felnevettek. Felszabadult, jó kedélyű társaság volt. Egy pohár borral később Andreas megkérdezte Dominyikától, szeretné-e látni a freskókat, amelyeken dolgoznak. Felsétáltak egy lélegzetelállító, dupla lépcsősoron az emelet hosszú folyosóira, amelyek boltíves mennyezetét freskók díszítették. Az összes lámpa égett, de senki sem volt az épületben. Hol vannak a biztonsági őrök? Az egyik beázott fal előtt fémállványzat állt. Mindent műanyag védőfólia borított. Andreas megállt az egyik freskó mellett és hosszú ujjaival végigsimított rajta.

– Ez csupán mechanikai restaurálás – magyarázta komolyan Dominyikának. – Gyakorlatilag felújítjuk a festéket ott, ahol a freskó megsérült. Egyáltalán nem olyan, mint Giotto egy oltárfreskóját restaurálni, amelyet 1305-ben festett. Köze nincs hozzá. – Dominyika észrevette a tüzet a férfi tekintetében. Andreas megfordult, meglátta, hogy őt nézi, és kissé elpirult.

– Egyszer látnia kellene, milyen különleges munka egy több száz éves alkotás restaurálása. Ahogy a művész ecsetvonásait követjük, letisztítjuk az évszázadok alatt rárakódott piszkot és mázat, ahogy feltárul előttünk a kék szín, amit a saját két kezével kevert ki. Varázslatos. – Andreas szégyenlősen kerülte Dominyika tekintetét.

Teremről teremre sétáltak, a vakító fényben csak úgy csillogtak az aranylevelek, súlyos csillárok sorakoztak egymás után, a végtelennek tetsző szobákban. Míves kerámiatálak pompáztak a díszes üvegvitrinekben, a selyemfüggönyöket szaténszalaggal fogták össze. A folyosó végén Andreas finoman megérintette Dominyika vállát, oldalra intett a fejével és szélesre tárt egy hatalmas, kétszárnyú ajtót. Óriási hálószobába léptek be, amelynek aranyozott mennyezete volt, bonyolult mintázatú parkettája, és egy óriási baldachinos ágy állt benne, amelyet brokátfüggöny vett körül. Antik bútorokkal rendezték be a szobát, mely mintha a Napkirály budoárja lett volna.

– Restaurálnunk kellett a domborműveket a plafonon – mondta Andreas, felpillantva. – Ez az elnök hálószobája. Mit szól hozzá?

– Grandiózus, nem? – felelte Dominyika diplomatikusan. Lehet, hogy a szobákat is megfigyelik valahogy.

– Szerintem felháborító – súgta Andreas Dominyika fülébe, közel hajolva hozzá. – Senkinek se lenne szabad így élnie, amíg annyi ember küszködik a hazádban. – A férfi felegyenesedett, és mosolyogva Dominyika szemébe nézett. – De én csak egy restaurátor vagyok, nem értek hozzá.

Egy órával később Andreas karcsú teste ragyogott a dácsa tolóajtóin beszűrődő holdfényben. Dominyika rajta lovagolt, a háta izzadtságban úszott, a lábujjai begörcsöltek, a haja teljesen összeborzolódott.

– Ahhoz képest, hogy restaurátor vagy, elég sok mindenhez értesz – mondta Andreasnak.

Az egész hirtelen jött, nem tudott úrrá lenni rajta, jobban mondva: nem akart úrrá lenni rajta. Andreas visszakísérte a dácsához, és ott maradt egy pohár pezsgőre. Dominyika feldúlt állapotban volt. Hányingert érzett Putyin palotájának féktelen gazdagsága miatt, a mennyezeteken és falakon burjánzó aranylevelek megakadtak a torkán. Az élete kész katasztrófa volt. Elviselhetetlen teherként nehezedett rá Gorelikov mérgező bájolgása, Putyin sóvárgása, a kémkedés szüntelen feszültsége, Benford embergyűlölete, Bratokhalála felett érzett fájdalma, Nate iránti érzéseinek bizonytalansága, és a fenébe is, a magány, az átkozott magány, az állandó feladatok és megbízások, mind egyre fontosabb, sürgetőbb és veszélyesebb. A Kreml a mai napig trónbitorló, kapzsi tolvajok gyűjtőhelye volt, akik minden egyes rubellel, amelyet elloptak, a szibériai tundránál is hatalmasabb nélkülözésre kárhoztatták szeretett Oroszországát. Ezek az önző disznók, ez a Disznópalota. Mind szkotobojnyára, vágódhídra valók.

Dominyika fejében efféle gondolatok cikáztak, amikor odalépett Andreashoz, a nyaka köré fonta a kezét, és megcsókolta. Eszébe sem jutott, hogy verébként viselkedjen, ahogy a Nate iránt érzett őszinte szerelme sem számított, nem érdekelte, mit gondol Andreas, ügyet sem vetett a konvenciókra, csak szenvedélyre vágyott, remegő combokra, a férfi ízére és szagára. Összekulcsolta a sarkait a férfi háta mögött és csókolta, csókolta, amíg el nem repedtek a csövek, eláztatva a freskókat és megremegtetve Dominyika lábait. Később eszébe jutott, hogy remélhetőleg nem harapta túl hevesen a férfi alsó ajkát.

Andreas nem tudta, kicsoda, és hogy mi is volt ez pontosan, de túlélőösztöne azt súgta neki, jobb, ha nem tölti itt az éjszakát. Dominyikát nem érdekelte, mikor osont ki lábujjhegyen. Arra volt szüksége, amit Bratok egyszer úgy hívott: „horizontalizálás”. Ez eszébe juttatta, mennyire hiányzott neki Gable.

Bratokról aztán eszébe jutott az arctalan washingtoni vakond, aki hamarosan az ő nevét is olvasni fogja a CIA orosz titkosügynökeinek listáján, hacsak nem kapja el addig Benford. Ha megkaparintja a névsort, az FSZB letartóztatási csoportjának kutyaarcú emberei azonnal bepattannak a fekete Skoda furgonjaikba, átszáguldanak Moszkván, becsöngetnek a lakásokba, lerángatják a gyanúsítottakat a lépcsőn, betuszkolják őket a kocsiba, és Lefortovóba robognak velük, ahol rövidesen megállapítják bűnösségüket. Dominyika eltűnődött, vajon mostantól nem kellene-e ruhában aludnia, hogy ne hálóingben rángassák majd ki az utcára.