10
Menny kontra pokol

Eljött Dominyika utolsó előtti napja New Yorkban. Letudta a találkozóját Susannel, Gorelikov semmit sem üzent neki a Kremlből, és aznap este hatkor került sor az adománygyűjtő gálaestre az orosz ellenzékivel, Daria Repinával a Hatodik sugárúti Hiltonban. Dominyika reggel óta látványosan fel-alá parádézott egész Manhattanben Blohin társaságában. Úgy tervezte, hogy a gálaest után még egyszer találkozik Gable-lel, hogy az be tudja fújni a mobilját a kémporral. A telefont aztán ott hagyja Susan manhattani postaládájában, egy félreeső mellékutcában álló kis temetőben, amelyet senki sem ismer. Hat után már nem kell Blohinnal maradnia. Másnap reggel külön-külön térnek vissza Moszkvába: Dominyika Párizson és Bukaresten, míg Blohin Berlinen keresztül.

A férfi zakója mindhárom gombját szorosan begombolta, mint egy bunkó. Mereven lépkedett az utcákon, gondosan elkerülve, hogy akár egyetlen pillantásra is méltassa a város csodáit: a nyüzsgő forgalmat, az embereket, a kirakatokat. Játszotta a kemény fickót, akinek egy kanál vaj meg nem olvadna a szájában. Dominyika azért észrevette a lopott pillantásait, és azon tűnődött, vajon a férfi szpecnazos agya hogyan dolgozza fel a rezzenéstelen tekintete előtt hömpölygő gazdagságot és bőséget. Kiegyensúlyozottan lépkedett, karját az oldalához szorította, satuszerű kezét szabadon lóbálta, bevetésre készen. Homloka zsírosan csillogott a napfényben. Dominyika észrevétlenül rá-rápillantott a férfi vöröslő arcára. Farmer vagy napszámos is lehetett volna. Ki tudja, miféle borzalmakról árulkodott parasztábrázata. Nem szólt hozzá, és Dominyika sem akart cseverészni vele. Mégis mit mondanának egymásnak? Nézd, milyen magasak az épületek? Az rubelben mennyi? Mivel lógatta fel az afgán elnök szeretőjét a palota erkélyére?

Dominyika egy fejjel magasabb volt a férfinál, de Blohinnak zömök teste volt, nem is, inkább masszív, mint egy kőszikla. Kis kopasz folt csillogott hátulról a feje búbján, de amennyire tudta, átfésülte rajta ritkuló haját. Az egyik sugárúton sétáltak, keresztülvágva a járókelők tömegén, amikor hirtelen egy nyurga csavargó állta el az útját, „édesem”-nek szólította Dominyikát és egy dollárt kért tőle. A nő ezerszer látott már ilyet, tudta, hogy nincs veszély, de Blohin, talán mert nem értette, mit mondott a koldus (azt mondta Dominyikának, nem beszél angolul), a koldus elé lépett, karját a mellkasára tette és félresöpörte, mintha egy búzamezőn törne utat magának. A kéregető összeszedte magát, egy lépést tett Blohin felé, de a lökés elementáris ereje arra intette, jobb elkerülni a konfrontációt ezzel a barommal, ezért inkább hagyta őket elmenni, szitkokat szórva rájuk.

– Fogja vissza magát az utcákon! – morogta Dominyika Blohinnak oroszul. – Álnéven vagyunk itt, hivatalos papírok nélkül. Moszkvában felőlem azt öl meg, akit akar. De itt nem, amíg velem van. – Blohin úgy nézett Dominyikára, mint aki azt mérlegeli, leharapja-e a fejét, de aztán elnézett a nő mellett, azt mondta neki, várjon, és belépett egy könyvesboltba. Dominyika követte. A bolt hatalmas volt, három emeleten sorakoztak a könyvek, roskadoztak tőlük a polcok és az asztalok, az emberek fotelekben olvasgattak, a levegőt betöltötte a második emeleti kávézóban pörkölt kávé aromája. Blohin tanulmányozni kezdte az üzlet térképét, úgy hunyorgott rá, mint egy vizigót az útjelzőre Rómába menet. Végül elindult a szépirodalmi részleg felé, kikereste a Bűn és bűnhődést Dosztojevszkijtől, és végigpörgetve a lapokat alaposan szemügyre vette a kötetet.

– Nem is tud angolul – szólalt meg Dominyika. – Hogy akarja elolvasni? – Blohin üres tekintettel meredt rá. – Vannak eredeti orosz kiadások, amiket elolvashatna ehelyett – tette hozzá a nő.

– Meg akarok tanulni angolul. Magamat fogom megtanítani – felelte a férfi olyan hanyagul, mintha azt mondta volna: „Meg fogom tanulni, hogyan kell kenyeret sütni.”

Blohin fekete denevérszárnyai szétnyíltak, majd összecsukódtak. Dominyika arra jutott, a férfi valamiről hazudik. Talán valójában tud angolul.

– Miért pont ezt a könyvet választotta? – kérdezte Dominyika. Eléggé megdöbbentő látvány volt, ahogy ez a zömök kommandós pisztolyként szorongatja a könyvet, elszántan arra, hogy elolvassa.

– Hallottam erről a könyvről. Egy orosz remekmű. – Kitől hallottál róla? Csak nem Dosztojevszkijről beszélgettek a szpecnazos készültségi szobában a rohamkéseitek fenegetése közben? – Arról szól, hogy a gyilkosság megengedhető egy magasabb rendű cél érdekében – tette hozzá Blohin szokatlan tisztánlátással. El tudom képzelni, mennyire közel áll a szívedhez ez a téma, gondolta Dominyika. Otthagyta a férfit nézelődni, kisietett a könyváruházból, átszaladt a három üzlettel arrébb lévő cipőboltba, és a pántos szandálokat kezdte nézegetni. Egy kis próbának akarta alávetni a Blohint, hogy lássa, mit szól majd a férfi, ha rájön, hogy Dominyika magára hagyta a könyvesboltban. Azért volt itt New Yorkban ez a vadállat, hogy megfigyelje?

– Tetszik magának ez a modell? – szólalt meg hirtelen Blohin a háta mögül, amitől Dominyika ijedtében ugrott egyet. A férfi a zakója zsebébe csúsztatta napszemüvegét, a kezébe vette a szandált, és virsliujjaival végigsimított a bőrön. Hogy találta meg ilyen hamar, amikor több száz üzlet van a könyvesbolt ötvenméteres körzetében? Duplán óvatosnak kell majd lennie ma este, ha Gable-lel találkozik. Blohinnak figyelemreméltó titkos képességei voltak, nem csak ahhoz értett, hogyan vágja el mások torkát. A könyvet egy kisméretű műanyag szatyorban hozta magával.

Blohin közölte, hogy éhes, és ragaszkodott hozzá, hogy egy koreai étteremben egyenek roston sült bordát, amelyet annak idején nagy mennyiségben fogyasztott még az észak-koreai közös gyakorlaton. Blohin szinte felszippantotta a csillogó hússzeleteket, amelyeket nagy halom vöröses színű kimcshivel, zöldhagymás uborkasalátával és a sszamdzsang nevű csípős szósszal megkent salátalevelekkel tálaltak.

Fokhagymaszagú bűzt árasztva, mint egy elégedett bálna, Blohin ezután bevetette magát egy hatalmas szabadidőüzletbe, és egy órán át vizslatta a drótfűrészeket, kempingezéshez használatos fejszéket, machetéket és túlélőkéseket. A tekintete mindent elárult: szakértő szemmel, halálos fegyverként méregette az összes tárgyat.

– Ez egy zseniális holmi – jegyezte meg Blohin, óvatosan végighúzva a drótfűrészt az ujjbegyein. – Ha egy ág köré tekeri, és megrántja ezeket a gyűrűket, úgy vágja el a fát, mint egy normál fűrész. – Tényleg zseniális, gondolta Dominyika. – Hát még egy torkot milyen könnyedén lehet elvágni vele.

– Egyiket se viheti fel a repülőgépre – világosította fel Dominyika. – Írjon a rezidenturának, hogy küldjenek magának egyet. Sőt, inkább kettőt, Slikov őrnagynak is legyen belőle. Az ő fái is biztosan metszésre szorulnak.

Blohin erre nem válaszolt semmit, de visszatette a polcra a fűrészt. A nő épp annyi ellenségességet akart szítani közöttük, hogy este kellőképpen megalapozottnak tűnjön majd növekvő ellenszenve és türelmetlensége, és gyorsan távozhasson Repina gálaestjéről a találkozójára Gable-lel.

– Nem lenne bölcs dolog magára haragítania az őrnagyot – jegyezte meg Blohin halkan az utcán, jó sok perccel később.

– Miért?

– Mert akkor engem is magára haragít. – A férfi fekete szárnyának a hegye kissé a feje fölé emelkedett, mintha egy kobra feszítette volna szét a csuklyáját fenyegetésképpen.

—————

A Hilton káprázatos báltermét gyönyörű csillárok és a félkör alakú bemélyedésekben elhelyezett aranyozott lámpások világították meg. Vagy ezren ültek az egész helyiséget betöltő széksorokon. A kétoldalt húzódó galériára csak a sajtó munkatársai léphettek; a bíborszínű velúrfüggönnyel keretezett emelvény az állványokon egyensúlyozó tévés kamerák és reflektorok fényében fürdött. A színpad közepén csak egy pulpitus árválkodott egyetlen mikrofonnal. Blohin az első sorba akart ülni, hogy jól hallja, mint mond Rapina, de Dominyika erre nem volt hajlandó. Inkább az egyik hátsó sor legszélén foglalt helyet, a kijárathoz közel. Blohin erősködött, hogy minél közelebb ülnek a színpadhoz, annál jobb, de Dominyika hajthatatlan maradt.

– A nézőtér elejét a kamerák is venni fogják. Benne akar lenni a híradóban? – Blohin egy szót sem szólt erre, csak lehuppant Dominyika mellé.

A bálteremben óriási volt a hangzavar és a nyüzsgés. Rapina támogatói hatalmas táblákat lobogtattak a fejük fölött olyan feliratokkal, hogy SZABADSÁGOT OROSZORSZÁGNAK!, PUTYIN GYILKOS meg TŰNÉS A SZABAD UKRAJNÁBÓL! Néhány transzparensre cirill betűs feliratokat nyomtattak. Blohin oldalba bökte Dominyikát, hogy nézze meg az egyiket, amelyre azt írták: LÓGASSÁK FEL PUTYINT! Blohin arca álmataggá vált, amelyről, ha Dominyika jobban ismerte volna az őrmestert, tudta volna, hogy a férfi kitörni készülő dühének jele.

Valami hivatalos személy lépett a színpadra, hogy Daria Repina mozgalma, a Szabadságot Oroszországnak anyagi támogatásáról beszéljen, majd hosszadalmas bevezetőbe kezdett, amelyet rövid időre megzavart egy csapat diák bekiabálása. A fiatalok kis orosz zászlókat lobogtattak és azt kántálták, hogy Repina, posjol ti, ami nagyjából azt jelentette, hogy „Menj a picsába, Repina!”. Blohin és Dominyika összenéztek. Tudták, hogy ez az oroszbarát agitátorcsapat a Kreml aktív intézkedéseit szolgáló polip egyik karja; egy olyan globális gépezet része, amely egyetlen célt szolgál: szüntelenül viszályt szítani, árkot ásni és befolyásolni a közvéleményt. Holnap talán a dezinformacija lesz terítéken – hazugságokat hintenek el egy tekintélyes amerikai vagy nemzetközi lapban, holnapután meg egy meghamisított dokumentum bukkan majd elő a semmiből, ami feltüzeli az arabokat a szocialista Európa ellen, vagy egymás ellen hangolja az EU tagállamait. A rákövetkező napon politikai szabotázzsal puccsot szítanak Montenegróban, hogy destabilizálják a Balkánt. A Kreml külpolitikájának kiirthatatlan részét képezték az aktív intézkedések, azóta, hogy a bolsevikok az 1920-as években likvidálták az Európában bujkáló orosz arisztokratákat.

Kisebb csetepaté tört ki az agitátorok és Repina hívei között, székeket borogattak, mire a hotel biztonsági őrei kirángatták a forrófejű oroszbarát fiatalokat a bálteremből. Amikor a kivonuló diákok ordibálását már egyáltalán nem lehetett hallani, elsötétült a terem, a reflektor fénye a pódiumra szegeződött, és Daria Repina óriási tapsvihar közepette a színpadra lépett. Magas, sovány nő volt, oldalra fésült, rövid, barna pixie frizurával. Komor arcába mély barázdákat vájt évtizedes ellenzéki harca, amelyet a Putyin-rezsim bűnei és korrupciója ellen vívott. Ismeretlen újságíróként kezdte meg Vlagyimir Vlagyimirovics elleni dzsihádját, a rendőrség pedig folyamatos vegzálással, büntetésekkel, bántalmazással igyekezett elhallgattatni. A világ akkor figyelt fel rá, amikor Repina turnézni kezdett Európában és Angliában, és szenvedélyes gyűléseken – melyek közül valódi mérföldkőnek számított a londoni Royal Albert Hallban tartott híres beszéde – hívta fel a figyelmet harcára. Megszületett a Szabadságot Oroszországnak! mozgalom. Miután két hónapot eltöltött Amerikában, egyre komolyabb pénzek kezdtek befolyni, és Repina az ellenzéki Oroszország arca lett.

Az újságírók néha szemérmesen megkérdezték tőle, nem félti-e az életét. Elvégre voltak mások is Daria előtt – prominens újságírók, hűtlenné vált kormánytisztek, az ellenzéki pártok vezetői: Nyemcov, Berezovszkij, Politkovszkaja, Hlebnyikov, Litvinyenko, Esztemirova, Leszin ‒, akiket egytől egyig elhallgattattak. Lelőtték őket, vagy megmérgezték 210-es polóniummal, hogy ne veszélyeztessék az elnök kizárólagos államfői célját: kleptokráciája megőrzését. Daria ilyenkor mindig azt felelte, hogy Putyinnak fogy az ideje, mert az, amitől a legjobban fél – hogy orosz állampolgárok tüntetnek a Vörös téren ‒, elkerülhetetlen. Az egész világ Dariára figyelt – a nő érinthetetlen volt.

Repina beszélni kezdett. Férfias hangja felvillanyozta hallgatóságát, szenvedélye és energiája beleáramlott a feje körül ragyogó, rubinvörös glóriába, amelyből sugárzott a buzgalma, a bátorsága, a szeretete Rogyina és az orosz nép iránt, akik egykor rabszolgák voltak, majd rabok az ablaktalan Szovjetunióban, most pedig – micsoda képtelenség – újra rabszolgák, és a Nyugat megértéséért, segítségéért kiáltanak.

A közönség felállva éljenzett, amikor Repina kilépett a pulpitus mögül, és mint egy rocksztár, a mikrofonnal a kezében kirohanást intézett a korrupció, az ország kifosztása, a gyilkosságok, a háborúk, a bűnös, rabló szövetségek ellen, amelyeknek véget kell vetni. Dominyika ügyelt rá, hogy az arca semmit se áruljon el, de legbelül ámulatba ejtette, hogy egy orosz ki meri mondani az igazságot, hangot adva az ő dühének is, amely a CIA karjaiba sodorta és a kémek halálos veszélyekkel teli életét rótta ki rá. Míg Dominyika titokban tette a dolgát, Repina az egész világ szeme előtt, a gátra kiállva harcolt Putyin ellen. Dominyika szíve kalapálni kezdett. Mintha megvilágosodott volna – nincs egyedül, honfitársai együtt harcolnak vele.

Blohin kissé felszegett állal, mozdulatlanul ült a székében. A tekintete Repinára szegeződött.

—————

– Nem bírom tovább hallgatni ezt a lázadót – Dominyika méltatlankodást színlelve felpattant a székéből. – Visszamegyek a hotelszobámba, és lefekszem aludni. Korán indul a gépem. – Blohin nem mozdult, továbbra is a reflektorfényben álló, magas kereszteslovagon tartotta a szemét, aki a színpad egyik végétől a másikig masírozva most a szilovikokat szapulta – ezeket a bojtorjánhalakat, amelyek a nagy fehér cápa hasához tapadva lakmároztak a csúcsragadozó szájából kilógó húscafatokból.

– Fogja vissza magát ma este! – sziszegte Dominyika, de a férfi ügyet se vetett rá. Egy pillanatra még megállt az ajtóban, hogy visszanézzen Repinára, és közben arra gondolt, egyszer jó lenne találkozni ezzel a karizmatikus nővel. Talán Benford el tudná intézni. Sietősen kilépett a bálterem ajtaján, mert már így is késésben volt a randevújáról Gable-lel. (Eltervezte, hogy majd azzal cukkolja a CIA-st, hogy egész nap másra sem bírt gondolni, csak a férfi szenvedélyes csókjára.) Azért még vetett egy pillantást Blohinra, akinek fekete szárnyai szétterülve lobogtak a feje felett, mint egy felszállni készülő ragadozómadárnak.

Amikor Repina beszéde véget ért, azonnal megrohanták a tévériporterek és a csodálói, sőt páran még autogramot is kértek tőle. Blohin a rajongók gyűrűjének szélére húzódott, és mosolyogva tapsolt a tömeggel együtt. Egy órába telt, mire Repina és az asszisztense, Magda, egy csenevész fiatal moszkovita aktivista, visszatérhettek a szálloda hatodik emeletén lévő szobájukba (amelyet New York városa fizetett nekik). Két rendőrtiszt kísérte őket, Moran és Baumann őrmester, mindketten a különleges erők veteránjai. (Baumann hat évig szolgált a New York-i rendőrség különleges egységénél, de az egyik akció során szerzett térdsérülése miatt vissza kellett térnie a rendes szolgálathoz.) Mindketten azért jelentkeztek erre a könnyű személyvédelmi feladatra, mert kellett nekik a túlórapénz. A ma esti melóért dupla műszakpótlék járt, és nem is kellett semmi nehezet emelni, csak egész este egy hotel kanapéján ücsörögve tévézni, chipset zabálni és kólát vedelni. Fárasztó volt ezekre a gyűlésekre járkálni, de New Yorkban úgysem merne senki rátámadni Repinára. Mindkét rendőrtiszt civil ruházatot viselt, sportos tweedzakót fehér inggel, Glock 19-es szolgálati pisztolyuk a csípőjük jobb oldalán lévő pisztolytáskában lapult. Blohin gyakorlott szeme azonnal kiszúrta a zsaruk zakója alatt kidudorodó 9 mm-es pisztolyt, amelyet titkosszolgálati körökben „lenyomat”-nak hívtak, de az egyenruhás zsarukat általában nem érdekelte.

Blohin még pont elkapta a liftet, amelybe a két rendőr és a két orosz nő beszállt. Bűnbánó arccal bevetődött a záródó ajtón, hátulra furakodott, és udvariasan biccentett a többieknek. Magda Baumann-nal csevegett, Repina viszont Blohint bámulta, mintha orosz orra valami ismerőset érzett volna rajta, a vonásain, a ruháján vagy a belőle áradó feromonokon.

– Na kakom etazse vi hátyite? – hadarta gyorsan Repina oroszul. „Hányadik emeletre megy?” Blohin értetlenül pislogott rá, aztán enyhe brit akcentussal ezt válaszolta: – Elnézést, sajnos nem beszélek lengyelül.

Repina mosolyogva megismételte a kérdést, most már angolul. A férfi rávágta, hogy az ötödikre, miután látta, hogy Moran őrmester, fittyet hányva a szakma egyik legelemibb szabályára, megnyomta a hatodik emeleti gombot, és ezzel rögtön elárulta, melyik emeleten van Repina szobája. Az orosz ellenzéki egész úton Blohint bámulta, és amikor a férfi az ötödiken kiszállt, biccentett és motyogva jó éjszakát kívánt nekik, megvonta a vállát. A két amerikai rendőr szemmel tartotta Blohint, amíg be nem záródott a liftajtó.

– Na, ez is az osztály legnépszerűbb diákja volt – motyogta Moran Baumann-nak, aki bólintott. A két orosz nő nem értette a viccet.

Blohin körbenézett az ötödik emeleti folyosón, a szemét végigfuttatta a plafonon, és ki is szúrta a folyosó két végén elhelyezett biztonsági kamerák fekete halszemobjektívjét. A lift előtti kis beugróra viszont nem láttak rá. Könnyű neoprén símaszkot húzott a fejére, belökte a lépcsőház ajtaját és felszaladt egy emeletet. Repináék épp ekkor léptek be a folyosó közepén lévő szobájukba. Blohin megvárta, amíg mind bemennek és becsukják az ajtót. Még öt percet várakozott, ösztönösen ellazítva a vállát és a csuklóját. Aztán odament a szobához, kifújta magát és halkan bekopogott, ahogy egy szobapincér vagy takarítónő kopogna. Lerángatta a fejéről csuklyát és leszegte a fejét.

Ha Joszip Blohin ebben a pillanatban orvosi monitorokra lett volna kötve, a pulzusa 50 bpm, a vérnyomása 110/70, a légzésszáma 12 lett volna. A stressz-szintet jelző galvanikus bőrválasz-mérő „nyugalmi” állapotot mutatott volna. A férfi felismerte a harc előtti higgadtság állapotát, amikor hirtelen kiélesedik a látása, a szaglása és a hallása. Kiélvezte az azonnali összecsapás jeges döbbenetét és a közelgő öldöklés ragacsos zamatát. Egyre közelebbről hallotta a lépteket az ajtó túloldalán. Egy pillanatra elsötétedett a kukucskáló, majd valaki hangos kattanással elhúzta a reteszt és kinyitotta az ajtót.

Blohin jobb vállal belökte az ajtót, elpattintva a biztonsági láncot. Az ajtó éle pofán csapta Baumann őrmestert, aki hátraesett, beverte a fejét a falba, és hiába próbált feltápászkodni, Blohin úgy vetette rá magát, mint leopárd a páviánra. Gyakorlott ütést mért a torkára, és amikor a zsaru levegőért kapkodva a földre rogyott, Blohin rátaposott az ádámcsutkájára, szilánkosra törve a légcsövét. Blohin oldalra gurította a fuldokló zsarut, hogy kihalássza a Glockját a pisztolytáskából, ellenőrizte a tizenöt töltényes tárat, mielőtt elindult volna a mini lakosztály nappalijába, kibiztosította a fegyvert, felkapott egy rikító színű díszpárnát az egyik karosszékből, és odalépett Moran őrmesterhez, aki zokniban feküdt a kanapén és baseballmeccset bámult a tévében.

– Ki volt az? – kérdezte Moran, a szemét a tévéképernyőn tartva. Blohin egy méter távolságról négy golyót eresztett a halántékába, az arcába és az állába a párnán keresztül, majd az asztalnál ülő, döbbent Magda felé fordult, és hat lövést adott le a cafatokban lógó párnán át a nő tátott szájába, homlokára és torkára. Magda hátraesett a székben, amely felborult, és a nő a padlóra zuhant. Teljesen beterítették a párnahuzat és a töltet szállingózó cafatjai, melyekből néhány a nő véres arcához tapadt. Tizenegy másodperc telt el azóta, hogy Blohin belépett az ajtón.

Daria Repina mezítláb lépett be a nappaliba. Körüllengte a fürdőszobából kiáradó gőzfelhő, a szállodai fürdőköpeny túl nagy volt rá, rövid frizurájára törülközőt csavart. Azonnal megtorpant, amikor meglátta Blohint, ezt a fura fickót a liftből, és felülkerekedett ösztönös harciassága. Számonkérte rajta, mit keres a lakosztályában, rákiáltott, hogy takarodjon innen, és egyébként is kinek képzeli magát? Blohin farkasszemet nézett vele, majd halkan csak ennyit mondott:

– Tolko csjornomu kotu i nye vezjot.

Csak a fekete macska, szerencse nélkül.

Szűzanyám, gondolta Repina. Ebben a pillanatban meglátta Magda egyik csupasz, égbe meredő lábát a felborult szék fölött, majd az egyik rendőr véres arcát a véráztatta kanapén, és rögtön tudta, hogy a férfit Putyin küldte Moszkvából. A hálószobába rohant, megpróbálta bezárni az ajtót, hogy felhívhassa a recepciót, de Blohin az ágyra hajította, mint egy rongybabát, és négy súlyos ütést mért rá a szpecnazos kereszt stílusában: a nyaka jobb oldalára mért csapással eltörte a kulcscsont és az első borda közötti karfonatot, majd visszakézből lesújtott a mellkasa bal alsó részére, beverve a hetedik és nyolcadik bordáját, amivel átlyukasztotta a bal alsó tüdőlebenyét; aztán vissza a nyaka bal felére, onnan le a jobb alsó mellkasára, kilyukasztva a jobb oldali tüdejét. Valahányszor a férfi megütötte, Repina, aki már alig volt magánál, hörgött egyet. A teste rángatózott, ahogy Blohin felültette az ágyon, az álla köré fonta ollószerű kezét, és először az egyik irányba csavarta el lassan a fejét, aztán a másikba, figyelmesen hallgatózva, meghallja-e a 2-es, 3-as és 4-es nyakcsigolya gallyacskaszerű roppanását. Repina visszahanyatlott a matracra, és élettelenül meredt Putyin hóhérjára. Az eltelt idő: tizenhét másodperc.

Blohin azt az utasítást kapta, hogy a lehető legmegalázóbb módon végezzen a célszeméllyel. Moszkva azt akarta, másnap úgy találjanak Repinára, hogy a nőből nem maradt más, csak egy halom széttrancsírozott hús, tanújeleként annak, mire képes az oroszok haragja, és figyelmeztetésképpen azoknak, akik követni mernék a nő példáját. A férfi durván lerántotta a fürdőköpenyt a nő holttestéről, amely már így is telis-tele volt szörnyű véraláfutásokkal, és a bokájánál fogva visszahúzta a nappaliba. Repina feje nekiütődött a padlónak, törött nyaka ide-oda nyeklett-nyaklott. Blohin a szoba közepére hajította a nőt, két csuklóját keresztezte a feje fölött, a lábait széttárta, aljas módon közszemlére téve a nemi szervét. A többi holttestet hagyta, ahol voltak, a Kreml bosszújának néma bizonyítékaként. Blohin egy B betűt vésett Repina hasára a minibár dugóhúzójával (a Szpecnaz Vimpel különítményének jeleként, a B ugyanis a cirill ábécében a V betűnek felelt meg), hogy legyen min töprengeniük a nyomozóknak. Nem nyúlt egyik nőhöz sem, a vérengzés már így is elég látványos volt, aztán gyorsan csinált még egy panorámaképet a mobiljával a szobáról, mielőtt távozott volna. Összesen három perc telt el azóta, hogy a lakosztályba lépett.

Csak a fekete macska, szerencse nélkül.

Gyorsan végignézett a művén, mielőtt a csuklyát a fejére húzva távozott volna. Csak egyvalami hiányzik innen, gondolta Blohin. Dominyika Jegorova ezredesnek is ott lenne a helye a szőnyegen Repina mellett, a plafont bámulva. Gyjávol. Az Ördög. Megpróbált a nyomára bukkanni, miután visszatért az illegálissal való találkozójáról, de túl könnyen szem elől tévesztette. Túl gyenge volt az izotóp. Slikov mondta, hogy a nő jó terepen, és az is volt, jobb bárkinél, akivel valaha dolga akadt, de hát végső soron mégiscsak kém volt. Tudta, hogy Jegorova előbb-utóbb hibázni fog, és Blohin majd akkor fogja eltaposni, mint egy csigát a kertben.