19
Sakk-matt

Nate és a három technikus Slikov lakása előtt állt a kivilágítatlan folyosón. A vén portás végre elhagyta az őrhelyét estére, a CIA-sok így halkan felosonhattak a negyedik emeletre, óvatosan egymás nyomában járva. Nate, aki utolsónak ment, látta, hogy hiába volt márványból a lépcső, az öregfiúk a régi jó szokás szerint a fokok legszélére léptek, hogy azok nehogy megnyikorduljanak. Lépteik zaját elnyelte cowboycsizmájuk talpa.

Az egészet Nate találta ki. A szellemjeladások, a kódolt üzenetek, a megfigyelés mind az ő ötlete volt. Utolsó felvonásként kedélyesen felvetette, hogy törjenek be Slikov lakásába Beyoğluban. Nate azonban még soha nem hajtott végre illegális behatolást veteránokkal. Ideges volt, mivel az egész akció ezen a betörésen állt vagy bukott. Hála istennek, ezeknek az öregfiúknak kikezdhetetlen volt a nyugalma. A csapatfőnök, egy Gaylord nevű ötvenöt éves alabamai proli, letérdelt Slikov lakásának bejárata előtt. Sörhasa volt, csontos ujjai és hullámos ősz haja. A többiek azt mondták Nate-nek, a fickó bármilyen zárat képes kinyitni. Gaylord ránézett a zárra, a többiek felé fordult.

– Itt ez az orosz egy törökországi lakásban, és Yale zár van az ajtaján – súgta.

Nate nem tudta, ez jót vagy rosszat jelent-e, de arra jutott, hogy biztos jót. Bifsztekszerű, húsos kezének madárcsontú ujjaival Gaylord speciális rézkulcsot, egy „bumpkey”-t dugott a kulcslyukba, kitapogatva az ujjbegyeivel a csapokat. Határozott mozdulattal benyomta a kulcsot, kissé megnyomta a hengert, majd egy csavarhúzó gumis nyelével rácsapott a kulcs fejére. A kulcs lökött egy nagyot a csapokon, a henger elfordult, és már bent is voltak. Nate-ék nem törtek ki örömujjongásban, egyszerűen csak felegyenesedtek, és nesztelenül beléptek a sötét lakásba.

Slikov lakásának nem érződött semmilyen szaga; a levegő forró és tisztított volt, mint egy kórház intenzív részlegén. Nem találtak rumlit, de túl nagy rendet sem. A férfinak nem volt sok holmija. A legféltettebb titkokat őrző bútordarabok – az éjjeliszekrények – üresen álltak. Sem könyvek, sem pornó, sem képek, semmi. A férfilétről mindennél jobban árulkodó hűtőbe is bekukkantottak, de sem sör, sem zöldség, sem fűszerek, sem jég nem volt benne. A jégszekrény dermesztően hideg volt, savanyú szaggal. Ami azonban a legfontosabb, Nate egyetlen olyan pontot sem talált a lakásban, ahol Slikov üldögélhetett. Sem fotel nem volt olvasólámpával, sem kiseggelt kanapé a tévé előtt, sem kempingszék a koszos kis erkélyen. Ez a fickó fejjel lefelé lógott a szekrény akasztórúdján napnyugtáig?

Nate az órájára pillantott. Egy órájuk volt. Slikov egy buliban támasztotta a falat, az akcióban részt vevő orosz honfitársait bámulva, távol a tömegtől. Túl fontos ember volt ahhoz, hogy bepiszkítsa a kezét. A titkos művelet, amelyet kitervelt, úgyis ezredesi rangba fogja röpíteni. A CIA isztambuli állomásának három tisztje lézengett az őrnagy körül, ettek-ittak, nevetgéltek, közben szemmel tartották az oroszt, és azonnal hívták Nate-et, ha a férfi elindult. A technikusok begyakorolt, rutinos koreográfia szerint váltak szét a lakásban, henger alakú kutatási szektorokra bontva a szobákat, lehallgatásra utaló mikrofonok vagy kamerák után kutatva, bár valószínűtlen volt, hogy ez az arrogáns őrnagy, Slikov ilyen biztonsági óvintézkedéseket tegyen. Semmihez sem értek hozzá, nem is beszéltek egymással, a tekintetük ide-oda járt a lakás félhomályában. Nate a nappali közepén állva várta, hogy végezzenek.

A Mississippi mellől származó Lee nevű srác, aki a maga ötvenkét évével a csapat kisfiúja volt, Slikov hálószobáját nézte át, és harminc másodperc alatt megtalálta a kopott, keményfedeles bőröndöt az ágy alatt. Szemügyre vette, és elégedetten bólintott. A vállán átvetett kistáskájába nyúlt, és nesztelenül kivett belőle egy fogót, amely olyan ütött-kopottnak tűnt, mintha az 1415-ös agincourt-i csatában használták volna először. Nate letérdelt Lee mellé, aki finoman leemelte a felső fedél körüli alumíniumborítást, és egy hosszú, vékony spatulával óvatosan szétnyitotta a fröccsöntött műanyag fedél két rétegét. Halkan csettintett Nate-nek, hogy nézzen oda. Nate elővett a saját táskájából egy vízhatlan borítékot, és óvatosan a bőrönd fedelének két rétege közé csúsztatott két, titkosíráshoz használt, inkrimináló indigópapírt. Lee összeszorította a bőrönd fedelének két rétegét, kevés ragasztót pöttyentett rá, és visszasimította az alumíniumborítást a fedél szélére. Rászorította, majd odabökött az ujjával, hogy Nate is lássa, szándékosan apró fogónyomokat hagyott hátra az alumíniumban. Végül visszacsúsztatta a bőröndöt az ágy alá.

Nate szemét marta az izzadtság, de gyorsan az órájára pillantott, és visszasietett a nappaliba. Gaylord és a harmadik technikus, egy Ginsburg nevű kedélyes Falstaff New York állam északi részéről, közben védőfóliát terítettek a padlóra, és művészi ujjaikat végigfuttatták egy élére állított, méretes fa sakktábla erezetén. Hát ezt meg hol találták? Nate-nek eszébe jutott, hogy minden orosz szeret sakkozni. Vajon ez Slikov első számú hobbija? Bármi is az, biztos, hogy ezúttal balszerencsét hozott rá. Ginsburg előszedett egy inkvizíciós szerszámot a táskájából, amely fekete markolatból, csúszkavezető sínből és akkuegységből állt. A termeszek percegésére emlékeztető, halk hangot adott ki, ahogy Ginsburg nyolc centi mély furatot vájt vele a fába a tábla szélén. Gaylord hangtalan kézi porszívóval felszippantotta a forgácsot, és megtisztította a lyukat. A két férfi Nate-re nézett, aki odalépett hozzájuk, és egy aprócska, ötször öt centis négyzet alakú noteszt dugott a mélyedésbe. Az úgynevezett egyszer használatos kódlapokon nyomtatott számok váltakoztak véletlenszerű sorrendben, amelyek örökké változó (és így feltörhetetlen) megoldókulcsként szolgáltak a titkos üzenetekhez. Az emberek régóta alkalmaztak ilyen egyszer használatos kódlapokat – az első világháborúban, a Bastille celláiban és Júdea római útjain egyaránt.

Gaylord eközben az összegyűjtött faforgácsból egy szagtalan vegyület hozzáadásával sűrű folyadékot kevert egy alacsony mérőedényben. Műanyag dugót helyezett a sakktáblába fúrt mélyedésbe, hogy védje a kódlapokat, majd rácsorgatta a pasztát, és elkente a tábla szélén, mintha csak egy tortát kenne meg krémmel. Ráfújt, végigsimította rajta döbbenetesen érzékeny ujjainak hegyét, pár perccel később pedig selymesen simára egyengette. Nate a ceruzalámpájával világított Gaylordnak, aki színskálát tartott a sakktábla mellé, majd pontosan ugyanolyan árnyalatúra festette a vájat körüli területet, mint amilyen a sakktábla faanyagának színe volt.

– Biztos vagy benne, hogy megtalálják? – suttogta Nate.

Ginsburg végigmérte fiatal kollégáját.

– Ha keresni fogják, akkor száz százalék, hogy megtalálják. A fluoroszkóp ki fogja mutatni a mélyedést, pont, mint a kolonoszkóp a polipot.

Nate Ginsburg szemébe nézett, és bólintott. A korából ítélve könnyen lehet, hogy tapasztalatból beszélt az ősz technikus. De bármire is gondolt Ginsburg, volt a dologban valamiféle anatómiai irónia: ha az orosz kémelhárítás emberei megtalálják a sakktáblát és a bőröndöt, Slikov képletesen értve a saját seggén fogja megtapasztalni, milyen hosszú a Kreml igazságszolgáltatásának karja.

—————

Végül pontosan így is lett. A Kreml megelégelte az egy hónapon át tartó rejtjeles üzengetést, amelytől újra és újra felvillantak az oroszok törökországi antennái. Jegorova ezredes titokban Isztambulba utazott, hogy személyesen mérje fel a helyzetet a konzulátuson. Két FSZB-s nehézfiú kísérte el, akiket az FSZB vezetője, Bortnyikov örömmel bocsátott a rendelkezésére, mivel a férfi arra számított, hogy Jegorova le fogja járatni Slikovot, és ezzel az elnök számára is bizonyossá válik, hogy azoknak a nemzetbiztonsági tanácstagoknak volt igaza, akik ellenezték az Obval műveletet.

A Márvány-tenger felől érkező, hol elálló, hol újra eleredő zivatarban szállt le az Aeroflot Moszkvából érkező járata az isztambuli Atatürk repülőtéren, Dominyikával a fedélzetén. Ahogy a kapuhoz gurult a gép, amelynek homályos ablakain hangosan kopogtak az esőcseppek, Dominyika szinte érezte a lüktetést az álla alatt: konszpiracijára készül egy veszélyes ellenféllel és feltehetően annak szpecnazos vérebével szemben – igaz, Blohint egyáltalán nem látták a városban. Idegen országban tartózkodott, a törökök ráadásul ravaszak és agresszívek. Ellenséges terepen fog levezényelni egy színlelt kémelhárító felderítést, amely csak úgy végződhet, hogy Slikovot hazaárulásért őrizetbe veszik. Óvatosan kell játszania a szerepét, mert ha túl könnyen jár az ügy végére, azzal gyanúba keverheti magát. Hihetőnek és meggyőzőnek kell lennie, ahogy „rábukkan” a becsvágyó őrnagyra nézve terhelő bizonyítékra. Kezdődhet a színjáték, gondolta magában Dominyika, ahogy a gép lefékezett.

A boltíves, modern érkezési csarnokba lépve azonnal megcsapta az orrát a török kávé pirított mogyoróra emlékeztető aromája. Dominyika figyelmeztette magát, hogy a titokzatos Keleten jár, a yabancit, azaz az idegeneket bizalmatlanul, gyanakvással méregető alacsony, sötét bőrű férfiak földjén. Elsétált egy svédasztalos büfé mellett, amelynek melegen tartó pultja előételektől – sült paprikától és fokhagymától, sumackal hintett köftétől, kabak gratentől, vagyis aranyló cukkinigratintől – roskadozott. Miután túljutott a vámellenőrzésen, az orosz konzulátus két ideges tisztje rohant oda hozzá, és hajlongva köszöntötték. Egy SZVR-es ezredes előkelő látogatónak számított. Dominyika felszegett állal, szótlanul kisétált velük a repülőtér előtt várakozó kocsihoz.

Ezen a reggelen útlezárások, araszoló kocsik és mentőautók bénították meg a forgalmat Isztambulban. A tegnap esti rajtaütéseknek köszönhetően a rendőrségnek sikerült lefoglalnia az orosz gyártmányú fegyverszállítmányt. A tévében másról sem szóltak a hírek, mint a tűzharcokról, amelyekben PKK-s szeparatisták tömkelege vesztette életét. Rendkívüli ülést hívtak össze a Parlamentben. A TNP a lefoglalt aknák és gránátvetők teljes arzenálját bemutatta a tévékamerák előtt. Valerij Slikovot közben a gutaütés kerülgette az orosz nagykövetségen, és magából kikelve szitkozódott. Árulásra gyanakodott. Miközben a férfi őrjöngött a dühtől, a rezidentura junior tisztjei fülüket-farkukat behúzva, tanácstalanul próbáltak kitérni előle. Ez a nagyravágyó GRU-s őrnagy itt basáskodott felettük, be sem avatta őket a titkos akcióba, látszólag biztonsági óvintézkedésből, valójában persze azért, hogy egyedül arathassa le a babérokat.

Lehet, hogy Gorelikov sajnálja, hogy ide kellett utaznom, én viszont cseppet se bánom, gondolta Dominyika. Amellett, hogy kompromittálja Slikovot, végre viszontláthatja CIA-s futtatóit, akikkel New York óta nem találkozott. Megkapta tőlük egy isztambuli yali, egy fából épült, elegáns, háromemeletes barokk villa címét Anadolu Kavagiban, a Boszporusz ázsiai oldalán elterülő üdülővárosban. A CIA Amaránt fedőnevű védett házát egy Beverly Hills-i ingatlancég bérelte, látszólag egy Blanche Goldberg nevű hollywoodi producer részére, aki állandóan a világot járta, és csak évente kétszer használta az isztambuli villát, hogy itt találkozzon az igéző francia filmsztárral, Yves Berléand-nal, akivel három éve tartott se veled, se nélküled viszonya. Blanche-ban valamennyire ott bujkált a gyanú, hogy a házat a CIA fizeti – az okát nem firtatta ‒, de a szerelmi fészek álcájához ő is hozzájárult azzal, hogy a hálószobai szekrényt telepakolta drága Beverly Hills-i fehérneművel és pipereholmival, a Swiss Navy síkosítót is beleértve az elegáns fürdőszoba szekrényében.

Dominyika még Moszkvában részletes leírást kapott a CIA-től a Slikov gyanúba keverését célzó intézkedéseikről egy pendrive-on, amelyet a CIA moszkvai embere a megbeszélt rejtekhelyen hagyott neki a Moszkva folyó luzsnyiki kanyarulatánál álló Vorobjovi gorit (Veréb-hegyet) délről határoló Hram Zsivonacsalnoj Trojici templom díszes falánál húzódó bokrok között. Benford személyesen írta össze, mit keressen Dominyika Slikov lakásában: a vegyszerrel befújt brosúrákat, a bőrönd felgyűrődött peremét, a sakktáblát.

Ennek eredményeként Dominyika a CIA minden egyes lépéséről tudomást szerzett, így százszázalékos biztonsággal terelhette nyomozását a bizonyítékok felé, amivel FSZB-s szárnysegédjei döbbent csodálatát is kivívta. Feltűnt neki, hogy gyanús nyugati külföldiek ülnek Slikov közelében, amíg az őrnagy ebédel (vajon rejtjeleket adnak le neki?). Az FSZB-s srácok a nyomukba eredtek, és kiderült, hogy a külföldiek az amerikai nagykövetség alkalmazottai, feltehetően CIA-sek. Egy Slikov lakásához közeli fa törzsén olyan rajzszöget vett észre, amelyet nem elég mélyen nyomtak be ahhoz, hogy plakátot rögzíthetett volna. Vízszintes krétajelre bukkant a Slikov háza előtti falon, amelyre két nappal később valaki függőleges csíkot húzott keresztben. Tovább folytatódtak az elektronikus rejtjelezések a nagykövetség előtt. Slikov őrnagynak határozottan rosszul állt a szénája.

—————

Slikovnak meg sem fordult a fejében, hogy a kolosszális fiaskót, amely abban kulminálódott, hogy Isztambul húsz pontján keveredett fegyverharcba a rendőrség a PKK sejtjeivel, a saját kudarcaként könyvelje el, akár az akció kitervelése, akár a kommunikáció terén. Ritkán nyomasztotta az önvizsgálat terhe. Erre most itt ez a nevetséges Jegorova, hogy lefolytasson egy abszurd nyomozást valami képtelen kódolt jeladás ügyében, ráadásul pont most, hogy szemtanúja legyen a megaláztatásának. Slikov parancsba kapta, hogy maradjon Isztambulban, amíg be nem fejeződik az Obval művelet kivizsgálása.

A rezidentura védett szobájában ülő, mogorva Slikov kihallgatása jól alakult: a férfi idegesen reagált, amikor a titkos jeladásokról kérdezték. Azt állította, semmiféle amerikait nem ismer itt, azt pedig egyenesen nevetségesnek találta, hogy bármiféle titkos kódjelzések legyenek a lakása közelében. Sokat elárult Dominyika számára a feje körüli sárga aura, amelyet vakítóan fehérré tett a düh, és szinte lüktetett a félelemtől. Beképzeltsége még azon a félelmén is túltett, hogy befellegzett a karrierjének, és Dominyika látta rajta, mennyire dühíti, hogy megkérdőjelezik az igazát, ráadásul épp egy nő. Saját magát fogja felakasztani ilyen egóval, gondolta magában a nő. Könnyebb dolga lesz, mint hitte.

– Ez mindannyiunk számára roppant kényelmetlen helyzet – jegyezte meg Dominyika kimért hangon. – Engem személy szerint is rendkívüli módon bánt, hogy egy GRU-s kollégámat kell kihallgatnom.

– Akkor menjen vissza Moszkvába, és hagyja, hogy végezzem a dolgomat – vágta rá Slikov. – Létfontosságú feladataim lennének, és magának is be kéne látnia, hogy ezek előnyt élveznek.

A privilégiumokat élvező szovjet aranyifjak megvető pillantásával meredt Dominyikára.

– Nos, azok után, hogy az isztambuli rendőrség a közelmúltban fegyveres közelharcba keveredett a terrorista protezsáltjaival, nagyon úgy fest, hogy a maga létfontosságú feladatai nem jártak teljes sikerrel. Ami azt illeti, totális katasztrófába torkollt az egész akció. Szinte bizonyos, hogy súlyosan ártani fog Oroszországnak, és szégyenbe fogja hozni az elnököt.

A csöndből, amely Dominyika szavait követte, minden jelenlevő megértette, hogy a kettő közül nem az Oroszország által elszenvedett kár számított súlyosabbnak.

– Ne aggódjon, gondom lesz a műveletre – jegyezte meg Slikov vicsorogva, és úgy döntött, egy súlyos sértést is hozzácsap: – Miért nem foglalkozik inkább azzal, amihez a legjobban ért: videóra venni, ahogy férfiakat csábít el?

– Javaslom, hogy ennél kevésbé kihívó hangnemet üssön meg – felelte erre Dominyika. – Nem túl szerencsés. – Az FSZB emberei kihallottak valamit a hangjából, amitől fészkelődni kezdtek a székükben. Slikov mintha észre sem vette volna a veszélyt.

– Vannak olyan anomáliák, amelyek egy az egyben megfelelnek az itteni mozgásának – folytatta a nő. – Felteszem, a dolognak semmi jelentősége, de azért vagyok itt, hogy szászázalékosan meggyőződjek arról, hogy semmi olyasmiről nincs szó, ami a kémelhárítás hatáskörébe tartozik.

– Azt hiszi, az amerikaiaknak dolgozom? – ordította Slikov. – Hát ez nevetséges! Pásjol nahuj! Menjen a picsába! – A férfi felpattant a székből, és Dominyika fölé tornyosult.

– Azt tanácsolom, üljön vissza a helyére, és legyen közreműködőbb – jegyezte meg a nő, felnézve az őrnagyra. Slikov közel hajolt hozzá, szinte az arcába tolva az arcát. Az FSZB-sek majd' leestek a székükről.

– A hírneve megelőzi – sziszegte Slikov. – Maga a csodanő a nagy cickókkal. Egy prosti, akit arra képeztek ki, hogy leszopja…

Dominyika keze előrelendült, a mutató- és a hüvelykujja közé csippentette Slikov kiálló alsó ajkát, és erőteljesen megrántotta. Az őrnagy felnyögött a fájdalomtól, és térdre rogyott. Dominyika elcsavarta az ajkát, és az asztal szélébe verte a férfi fejét. Slikov a földön fekve szorongatta a fejét. Az ajka belilult és feldagadt, jobb szeme lecsukódott.

– Mostantól nem hagyhatja el a rezidenturát – vetette oda neki a nő, felállva a székből. – Alhat az ügyeletes tiszt fekhelyén. Mindig magával lesz egy biztonsági tiszt.

Az FSZB-sekhez fordult.

– Szerezzék meg Slikov elvtárs lakáskulcsait: a ház kapujáét és a lakásáét is. Most azonnal oda akarok menni.

Az őrnagy lakásában az FSZB-s vérebek maguktól elvégezték Dominyika feladatát, nem is kellett terelgetnie őket. Valójában pont hogy dicséretre méltónak találta szorgalmukat. A férfiak összeszedték az összes papírt Slikov asztalfiókjából, a bőröndöt is megtalálták az ágy alatt, és maguktól mutatták meg Jegorova ezredesnek a fedélen lévő bemélyedéseket, amelyek arra utaltak, hogy valaki megbuherálta a bőröndöt. Megemelték a hatalmas fa sakktáblát, amelyet a bejárati szekrény felső polcán találtak, megrázták a fejüket és visszatették.

Dominyika megvonta a vállát, kihuzigált pár fiókot, és tovább kutakodott a szekrényben.

– Hát ez furcsa – csóválta a fejét. – Sakkfigurákat nem találtak?

Az FSZB-sek körülnéztek, megrázták a fejüket, és felvetették, hogy mi lenne, ha visszavinnék a konzulátusra a sakktáblát, és fluoroszkóppal is megvizsgálnák, amellyel a bejövő leveleket és csomagokat világítják át. Dominyika kétkedve hallgatta a javaslatot.

– Hát jó. Végül is jobb, ha megvizsgálják. Fő az alaposság.

– Bez truda ne vitascsity i ribku iz pruda – jegyezte meg az egyik FSZB-s tudálékosan. Erőlködés nélkül nem lehet halat fogni.

– Na, igen. Igaza van. Lássuk, mire jutunk! – felelte Dominyika.

—————

Joszip Blohin nem mutatkozott Isztambulban az Obval katasztrofális fiaskója alatt. A TNP kommandósai és a PKK egyik sejtjének tagjai, akik a Rumelihisari negyed egyik magánházában barikádozták el magukat a Boszporuszon, olyan hosszasan elhúzódó, ádáz fegyvertűzbe keveredtek, ami arra engedett következtetni, hogy a normális esetben primitív PKK-s terroristák ezúttal taktikai tanácsokat kaptak egy profitól. A ház körüli parkban tartott kutatás során a rendőrség lefülelt egy köpcös fickót, aki az erdőn keresztül próbált átvágni, amikor már alábbhagyott a lövöldözés. Letartóztatták és bevitték az arnavutköyi rendőrőrsre, mivel nem tudta igazolni magát.

Amikor a nagydarab fickó a keleti blokkra jellemző angol akcentussal bizonygatni kezdte, hogy orosz diplomata, és követelte, hogy beszélhessen a konzulátus hivatalnokával, a rendőrhadnagy hívta az akciót vezető kapitányt (aki Hanefi volt), aki pedig felhívta amerikai barátját, Nate-et, és felajánlotta neki, hogy ha akar, beszélhet az orosszal, aki a törökök gyanúja szerint nagy valószínűséggel profi katona. Hanefi azt mondta, Nate egy órára kettesben lehet az orosszal, mielőtt még megérkeznének az orosz diplomaták, hogy kiszabadítsák. Nate elfogadta az ajánlatot, és gyorsan felhívta Benfordot, hogy közölje vele: ez a fickó nem lehet más, csak Blohin, aki Dominyika szerint végzett azzal a két nővel és két zsaruval New Yorkban, és aki meggyilkolta Díva észak-koreai ügynökét meg a verebét Bécsben.

– Dolgozza meg jól ezt a vadembert! – mondta neki Benford. – Próbálja meg beszervezni, elvégre ezek a bolsevikok már úgyis tudják, hogy ki maga, és mondja meg neki, hogy tudjuk, mit tett New Yorkban. Mondja azt, hogy a Hilton biztonsági kamerái felvették, hogy Díva ne kerüljön gyanúba. Mondja meg annak a rohadéknak, hogy ha a seggének egyetlen szőrszálát is meglátjuk Oroszországon kívül, azonnal letartóztatjuk, és New Yorkba vitetjük, hogy ott álljon bíróság elé a disszidens nő meggyilkolásáért. Amennyire csak tudja, járassa le, hogy innentől kezdve semmi hasznát ne vehessék az oroszok.

– Bár nincs rá nagy sansz, de mi van, ha hajlandó kémkedni nekünk? Mennyit hajlandó áldozni rá? – kérdezte Nate.

– Ha három éven át tényleges munkát végez nekünk, kap egymilliót. Ha most azonnal ki akar szállni, kap kétszázötvenezer dollárt, feltéve, hogy érdemi információkat ad át az Egyesült Államokban megejtendő kihallgatásán. A pénz a munkája eredményességének függvénye. A szokásos ajánlatunk, fiam. Lássuk, hogy reagál rá. Mielőtt bármire is rábólintana, Nash, mindenképpen csikarjon ki belőle valamiféle elköteleződést, ami arra utal, hogy komolyan gondolja – tette hozzá Benford.

– Rendben. Ma este beszélek vele, és majd megmondom, mire mentem. Már készülök a holnapi találkozónkra Domival. Korán ott leszek, hogy előkészítsem a terepet Martynak. Hánykor érkezik?

– Nem lesz ott. – Benford kelletlenül préselte ki magából a vallomást. – Szudánba kellett küldenem. Akadt egy kis gond a kartúmi állomásnál.

– Marty nem jön? – Nate-nek összeugrott a gyomra az izgatottságtól.

– Felteszem, hallotta, amit mondtam, hacsak nem tompította el a hallását az alsóbb testtájai felé áramló vér.

– De Gable Díva elsőszámú futtatója.

– Maga pedig a tartalék tartótiszt – jegyezte meg Benford. – Tudja, hogy működik a dolog, Nash. Kihallgatja, átbeszélik a kommunikációt, a találkozóhelyeket meg a rejtekhelyeket és meggyőződik róla, hogy Díva biztonságban van. Megkapta az üzenetet a kérdésekkel, amit fel kell tennie Dívának?

– Igen, ma reggel.

– Akkor rajta, tegye a dolgát! És igyekezzen nem elbaltázni a dolgot Dívával a vadállatias viselkedésével. Vagy talán szükséges nekem is odautaznom?

– Nem kell, megoldom – felelte Nate. – Üzenni fogok, ha túl vagyunk a találkozón.

– Jó vadászatot! – Benford letette a telefont.

—————

Blohin a rendőrőrs kis, szürke kihallgatóhelyiségében volt, amelyben nem állt más, csak két fémszék. Hanefi az ajtó előtt várta Nate-et, és a két férfi egymás után lesett be a kukucskálón.

– Bir esek oglu – suttogta Hanefi. Ez egy szamárnak a fia. – Nate bej, a fickó veszélyesnek tűnik. Dikkatli ol. Légy óvatos! Akarod, hogy beküldjek valakit? – Nate megrázta a fejét. – Tabanca? Pisztolyt kérsz?

– Kösz, nem. Meg akarom szorongatni, de nem akarom, hogy megszégyenüljön. De ha hallod, hogy kiabálok, gyere be és lődd le! – felelte Nate.

– Szerintem a sejtek miatt jött Isztambulba – mondta Hanefi. – Így, hogy nincsenek diplomata papírjai, húsz évre becsukathatnánk a Silivri börtönbe, de mivel Ankara nem akar balhét Moszkvával, szabadon távozhat, miután végeztél vele. Iyi sanslar, Nate bej. Sok szerencsét!

Nate kinyitotta az ajtót, és belépett a helyiségbe, ahol csak egyetlen, csupasz villanykörte fénye pislákolt. Blohin az egyik sarokban állt, a falat támasztotta, egymásba fűzve a mellkasán fatörzs vastagságú karjait. Jobb szeme alatt véraláfutás volt, feltehetően az egyik TNP-s rendőr keze járt el, aki nem szívelte az oroszokat. Nate leült az egyik székre, a másikat közelebb tolta Blohinhoz, de az őrmester inkább állva maradt. Nate tudta, hogy nincs sok esélye megtörni a fickót, de nem volt vesztenivalója. Megkapta Blohin szűkszavú életrajzát, de sokra nem ment vele.

– Joszip Blohin őrmester – szólalt meg Nate folyékony oroszsággal. – Gratulálok a tegnap esti hajcihőhöz, ehhez a saradához. Ennél többet néztem ki a szpecnazból. – Blohin üres tekintettel meredt rá. – Nehéz elhinni, hogy végigcsinálnának egy ilyen félkész, sületlen akciót, de hát ilyen ez a GRU. Egy rakás pancser. – Blohin meg se moccant. Próbálkozzunk mással!, gondolta Nate.

– Nyilván magát fogják hibáztatni a sikertelen akcióért – folytatta Nate. – Sem a Kreml, sem a Biztonsági Tanács, sem a vezérkar egyetlen tagja nem fog kiállni maga mellett. Slikov őrnagy gondolkodás nélkül fel fogja áldozni magát. Még az is lehet, hogy a Szpecnazból is kirakják a szűrét. Melyik csoportba tartozik? Az Alfába? Vagy a Vimpelbe?

Blohin leengedte két karját, ellökte magát a faltól, a szék mögé lépett, és lenézett Nate-re. Lassan leült, egyenes háttal, két kezét a combjára téve. Nate felkészült a támadásra.

– Maga CIA-s? – kérdezte Blohin. Olyan reszelős volt a hangja, mintha sódert öntöttek volna egy vödörből.

– Mihez kezd majd Moszkvában, ha kirúgják a Szpecnaztól? – folytatta Nate, figyelmen kívül hagyva a kérdést. – Buszsofőr lesz? Vagy villamosvezető? Jegyszedő a Gyinamo stadionban? Van családja, amiről gondoskodnia kell? Szülők? – Gyerünk, nagyfiú, mondj már végre valamit!

– Washingtonból jött? – kérdezte Blohin, kissé félrebillentve a fejét, mintha Nate egy kutyasípot fújt volna meg.

– Washington közel van New Yorkhoz. Járt már ott valaha? Nem ismerős magának a Hilton a Hatodik sugárúton?

Blohin arca ugyanolyan kifejezéstelen maradt, de a pupillái kitágultak.

– Mit akar? – kérdezte és leült a székre.

Végre valami? Gyerünk, dolgozd meg!

– Mindketten hűségesen szolgáljuk a hazánkat, olykor nehézségeket is elszenvedünk ezért, de a maguk rendszerében ezért nem jár jutalom, csak a büszkeséget érezheti az ember, hogy a hazáját szolgálja. Ennek azonban búcsút mondhat, ha visszatér a Rogyinába. Egyetlen szempillantás alatt el fogják venni magától. – Blohin nem reagált Nate szavaira. – Nem vagyunk egymás ellenségei – folytatta Nate komoly arccal. – Mindketten katonák vagyunk, az egyenruhánk talán más, de mindketten jól tudjuk, mit jelent a hűség. Amerikában értékeljük a hűséget és a barátságot, és viszonozzuk. A katonáink juttatásokban részesülnek, ha nyugdíjba vonulnak, és kényelemben élhetnek.

– Mit akar? – ismételte meg Blohin a kérdést.

– Van egy ajánlatom magának, amivel megkaphatja mindazt, ami jár magának. Ami csak a magáé, Oroszországtól, a Szpecnaztól és Slikovtól függetlenül. – Blohin figyelmesen hallgatta, mi következik. – Mondja el nekünk, mi történik Oroszországban. Mi zajlik a hadseregben, a Szpecnazban – folytatta Nate. – Tegye meg saját magáért! Megérdemli az ezért járó jutalmat.

– Megbecsteleníteném az egyenruhámat és az eskümet – ingatta a fejét Blohin.

– De ők már így is megszégyenítették magát.

– Maga az, aki megszégyenít engem. Az ajánlata sértő – vágta rá az orosz.

Meg sem kérdezte, mennyiről lenne szó, azonnal becsapta az ajtót.

– Tudnia kell, hogy a New York-i hatóságok megtalálták az ujjlenyomatait és a DNS-ét Daria Repina hotelszobájában – ütötte tovább a vasat Nate. – Össze fogják vetni a törökök által levett mintákkal. Egészen biztos, hogy az Interpol nemsokára körözést fog kiadni maga ellen, Washington pedig követelni fogja a kiadatását, hogy bíróság elé állítsák.

Blohin halványan elmosolyodott. Tudta jól, hogy Moszkva ebbe soha nem egyezne bele.

– Mindez azt jelenti – folytatta a CIA-s ‒, hogy örökre Oroszországban kell maradnia, máskülönben azt kockáztatná, hogy egy külföldi kormány letartóztatja, ha az országába lép. A hadsereg titkosszolgálatának kötelékében végzett munkájának ezzel vége. Ez a nyeudacsa, ez a fiaskó lesz az utolsó akciója, ezt a sajnálatos szakmai kudarcot fogja örökül hagyni, és erről fognak emlékezni magára.

Na jó, ez egy kissé drámai volt. Nate tudta, hogy Slikovot már kellőképpen besározták, Blohint pedig legfeljebb kritizálni fogják a munkájáért, és lefokozzák. Csak tovább bőszítené az a megaláztatás, hogy az amerikaiak be akarták szervezni, miután letartóztatták.

Blohin felállt a székről, visszalépett a sarokba, és nekidőlt a falnak.

– Remélem, az útjaink keresztezni fogják még egymást – mondta angolul.

—————

Nate ki is törölte a fejéből Blohint, amint elhagyta a rendőrkapitányságot. Holnap találkozik Dominyikával. Mély levegőt vett. Ahogy Hanefi mondaná, azt a pokoli istenverését neki, a szaros picsába! Nem lesz egyszerű a dolog. Az persze nem jelent gondot, hogy profi módon kérdezze ki Dívát a találkozón. Először végighallgatja, mit derített ki a nő, aztán átbeszélik a művelettel kapcsolatos információkat és a kommunikációs tudnivalókat. Egyeztetik a jövőben esedékes találkozók időpontját és helyszínét, átbeszélik a biztonsági óvintézkedéseket, a helyszíneket és a kódjeleket. Tekintve, hogy öt órájuk lesz minderre (az utolsó boszporuszi komp este hatkor indul vissza a városba), nagyon kell majd igyekezniük, hogy legyen idejük mindent átbeszélni. Nate-nek muszáj lesz még akkor is a munkára koncentrálnia, ha Dominyika a karjára teszi vékony, hűvös kezét, ha frissen mosott haja az arcához ér, vagy ha elmosolyodik és nyelvet ölt rá. Uralkodni fog magán, hogy ügyet se vessen a nő jellegzetes, sanda pillantására, amellyel a tudtára szokta adni, hogy kívánja, és amelyet mindig verébmúltja egyik mozdulata követett: szoknyája szegélyének alig észrevehető fellibbentése. Szinte hallotta Gable megjegyzését („Nash öt percen belül kamatyolni fog vele”), Forsyth pedig csalódottan ingatja majd a fejét.

Az is lehet, hogy Nate mindenkinek meglepetést fog okozni azzal, hogy megpróbálja meggyőzni Dominyikát, lépjen le vele Oroszországból, hagyja hátra a veszélyt, az örökös rettegést, és kezdjenek együtt új életet. Mi lesz, ha Domi azt válaszolja: rendben, menjünk most azonnal, készen állok? – tűnődött Nate. Nemcsak a karrierjének mondhatna búcsút a CIA-nál, és ezzel a hivatásának, amely egészen eddig mindennél fontosabb volt az életében, az Ügynökség is elveszítené a legjobb orosz forrását, és a pótolhatatlan hozzáférést Putyin legbelsőbb köreihez a Kremlben. Mindez Nate lelkén száradna.

Komor gondolatok furakodtak Nate fejébe: egyáltalán képesek lennének a munkájuk izgalma nélkül élni tovább az életüket? Meglennének a pengeéles utcai bevetések feszültsége, a könyörtelen ellenségektől lopott titkok adrenalinlökete nélkül? Milyen lenne a közös életük? Egy faház verandájáról fogják bámulni a Sziklás-hegység hófödte csúcsait? Vagy egy Biscayne-öbölre néző ház fehér erkélyén reggeliznek majd? Esetleg még egy hasábot dobnak meghitt New England-i házuk kandallójába? Milyen lenne a házasélet: maga a megvalósult álom vagy inkább örökös rémálom? Képesek lennének elviselni a kémkedés nélküli életet? Gable mindig azt mondta, hogy a kémek besavanyodnak és meghalnak, amikor kiszállnak a játékból. A legtöbb orosz disszidens becsavarodott, miután elhagyta a Rogyinát. Hiányzott nekik az Anyaföld, a fekete talaj, a fenyőerdők. Nate azt kérdezte magától, képes lenne-e ezt tenni Dominyikával és saját magával is? Na jó, ezzel most sikerült észhez térítenie magát, és talán Domi is rá fog jönni, hogy ennek csak így van értelme. Jobb, ha a szuperügynök és körültekintő tartótisztje inkább a kizárólag szakmai alapokon nyugvó, szűzies kapcsolat következő szintjére lép, és a munkájukra koncentrálva folytatják a harcot Vlagyimir Putyin és ragadozó kleptokráciája ellen. Talán.

Egyébként meg mi a faszt keres Gable Kartúmban pont most?