16
A Rozsomákok

Tom Forsyth a Farmról épphogy kikerülve, zöldfülű újoncként érkezett meg a hidegháború mámoros éveiben a nyüzsgő Rómába, ahol egy sor különféle kolléga fogadta a CIA állomásán. Néhányuk körbevezette Rómában, megmutatta neki a házias ízeket előnyben részesítő „szegénykonyha”, a cucina povera legjobb trattoriáit, és azt, hogy hol vegyen laziói Cesanese del Piglio bort. A részlegvezetője elintézte, hogy Forsyth meghívást kapjon vagy fél tucat római konzulátus nemzeti ünnepeken adott fogadásaira, hogy megkezdhesse a halászást. A főnöke leült vele, és együtt átvették a kiszemelt célpontok listáját, hogy tudja, kit kell becserkésznie.

Gale Stack, a római állomás egyik szenior tisztségviselője ötvenöt éves volt, közel a nyugdíjhoz. Karrierje korábbi éveiben lehetőséget kapott arra, hogy komolyabb vezetői pozíciókban bizonyítson, de nem jött össze neki, mivel a szakmai feladatoktól örökösen elvonták a figyelmét a három martinis munkaebédek, a műveletekre fordítható pénzügyi keret kreatív könyvelése és a pincérnők befűzése a bárban. Stacket bántotta, hogy soha nem ismerték el igazán a tehetségét. Újra s újra félrelökték, átléptek rajta. Az ifjú Forsyth érkezése – aki a szomszédos fülkében kapott helyet az irodában – jó alkalomnak kínálkozott arra, hogy Stack lepasszolja a VZRozsomák kódnevű ügyét, amely egyre inkább a terhére volt. Semmire sem haladt vele, azzal az erőfeszítéssel legalábbis biztosan nem, amennyit hajlandó volt az akcióra áldozni. Az ügynök, egy Witold Zawadzki nevű fiatal lengyel emigráns önként vállalkozott arra, hogy az amerikaiaknak kémkedjen, egyszerűen besétált a nagykövetségre, Stack pedig más tartótiszteket félresöpörve az útból megkaparintotta magának az ügyet. Azt hitte, jó befektetés lesz: alig kell fárasztania magát, és dőlni fog az információ, ráadásul lesz még egy tétel a repikeretéhez, amelyre elszámolhatja az ebédeket meg a vacsorákat.

VZRozsomák a lengyel nemesség, a szlachta tagja volt, krakkói arisztokrata családból származott, akik III. Kázmér király idejéig, 1360-ig tudták visszavezetni a családfájukat. Gyerekként küldték el Rómába egy nagynénjéhez, idővel megkapta az állampolgárságot, és most, huszonöt éves fiatalemberként csak a szovjeteket gyűlölte jobban a zdrajcánál, az áruló lengyeleknél, akik kiárusították a hazájukat. Első találkozójukon a lánglelkű lengyel, ez az ideges, vékony fiatal férfi a hátranyalt szőke hajával, mindenre elszánt, átható tekintettel figyelte a tartótisztjét, akinek ősz haja és gondosan manikűrözött keze volt, amely most reszketett, ahogy nagy fehér fogsorához emelt a martiniból egy fogpiszkálóra tűzött olajbogyót. Witold odahajolt a CIA-s tiszthez, és közölte vele, hogy kész visszatérni Lengyelországba, és a családjának vannak hozzá hasonló, hazafias lelkületű lengyel ismerősei a kormányban, a pártban és a hadseregben. Stack böfögött egyet, intett a pincérnek, hogy hozzon még egy martinit és biztatta VZRozsomákot, hogy rendeljen az étlapról, amit csak akar.

Az első találkozót egy második, alkoholos ebéd követte a tengeri specialitásairól híres, mesésen drága La Rossetta étteremben a Pantheon mögött, amelyre VZRozsomák olyan befolyásos lengyel családok névsorát hozta magával, amelyek kellő, óvatos bátorítást követően információt nyújtanának a Lengyel Kommunista Párt vezetőségéről, a szovjet titkosszolgálatok lengyelországi tevékenységéről és a Varsói Szerződés katonai készültségének szintjéről. Gale Stack visszatette a tányérra a homár ollóját, zsíros mancsával elvette a lapot Witoldtól, a kabátzsebébe dugta és közölte vele, hogy „leellenőrzi” majd a neveket. A forrófejű fiatal lengyel uralkodott magán, és közölte Stackkel, hogy egy másik CIA-ssel akar beszélni. Stack fejében megkondultak a vészharangok. Rossz ötlet lenne az állomás egyik tisztjét beavatni, mert még kiderülne, mennyi ebédet számolt el Stack a művelet kontójára, egyébként is isten mentsen attól, hogy ez az önjelölt szabadságharcos panaszkodni kezdjen másoknak a tartótisztjéről.

Stack másnap közölte a részlegvezetővel, hogy VZRozsomák egy megkeseredett emigráns, akinek semmiféle hozzáférése nincs értékes információkhoz, ezért azt javasolja, ahelyett, hogy az idejüket pazarolnák vele, inkább építsék le az ügynököt, és kapjon ezerdolláros végkielégítést (amelyből ötszázat Witoldnak ad, a maradék ötszázat megtartja magának). A főnöke kelletlenül rábólintott, de aztán valami miatt meggondolta magát, és azt mondta Stacknek, hogy adja át az ügyet egy másik tisztnek, hátha segít valamit a személycsere. Újabb vészharang. Egy tapasztalt tiszt azonnal rájönne, mi történt, és jelentené. Stacknek eszébe jutott Forsyth, ez az újonc a szomszédos fülkéből. Még nem ismeri a dörgést, vagyis tökéletes. Megkérdezte a főnökét, mit szól hozzá. Könnyű eset, Forsyth szép lassan megdolgozhatja az ügynököt, hátha sikerül több információt kisajtolnia belőle. A részlegvezető unottan rábólintott.

Így született meg a Rozsomák-hálózat. Egy újabb, alkoholgőzös találkozón, amelyen Stack átadta az ügynököt a kollégájának, a két fiatalember, Witold Zawadzki és Tom Forsyth óvatosan tapogatózva megpróbálták kiismerni a másikat. Witold látta, hogy zöldfülű tartótisztje becsületes, energikus és becsvágyó, Forsyth pedig azt, hogy a türelmetlen, fiatal lengyel ádáz elszántságát kontrollálni kell. Öngyilkos akciókkal semmire sem mennek. VZRozsomák óvatos látogatásokat tett Lengyelországba – egy olasz designcég kereskedelmi útjainak álcázva azokat ‒, hadd szokjon hozzá a Służba Bezpieczeństwa (SB), a szovjetek által irányított lengyel titkosszolgálat az olasz útlevéllel rendelkező fiatalember jövés-menéséhez.

VZRozsomáknak két út elég volt ahhoz, hogy beszervezze gyerekkori barátját, a lengyel hadsereg jelenlegi kapitányát, aki a Rozsomák/2 fedőnevet kapta. A következő fél évben családi barátokkal bővült a sor: Rozsomák/3 egy csinos fiatal lány volt, aki képzőművésznek tanult, most azonban a párt titkárságán dolgozott kiemelt asszisztensként, Rozsomák/4 pedig rendőrtiszt. Witold ezután az unokatestvérét, Rozsomák/5-öt szervezte be, aki történetesen rejtjelező volt a belügyminisztérium központjában, és a KGB-vel bonyolított üzenetváltásokat dolgozta fel. Lassan csordogálni kezdett az információ. A jelentéseket Rozsomák/1 főügynök gyűjtötte be az alügynököktől és vitte vissza Forsythnak Rómába.

A római állomás vezetősége felfigyelt a műveletre, és hamarosan a központnak is szemet szúrt az akció. A Rozsomákoktól kapott, kiváló jelentésekben többek között a Varsói Szerződés és a szovjet Vörös Hadsereg soha nem látott, titkos dokumentumairól készített fotók is szerepeltek. Az elhárítás elemzői szkeptikusan álltak a zsákmányhoz; mindig gyanút keltett, ha túl jó volt a titkos információ ahhoz, hogy igaz legyen, de miután ellenőrizték a jelentéseket, kiderült, hogy minden stimmel. Ráadásul egyre több mindenről jelentettek, Forsythnak féken kellett tartania Witoldot, hogy ne legyen olyan heves és ne kockáztassa a további információkat a hősködésével. Hogy megvédje a Rozsomákjait, Forsyth megtanította Witoldnak, hogyan készítsen fényképeket titokban, hogyan vegye fel a kapcsolatot a többiekkel anélkül, hogy személyesen találkoznának, beavatta a titkosírás és a haladó szintű jelentéstétel rejtelmeibe. Witold pedig továbbadta a tudását lengyelországi hálózata tagjainak.

Egy hónappal később Witold egy magnókazettát adott át Forsythnak a Lengyel Kommunista Párt kétségbeesett Központi Bizottságának zárt üléséről, amelyen arról vitatkoztak, végrehajtsák-e a KGB igazgatójától, Csebrikovtól kapott parancsot a Szolidaritás mozgalom wujeki bányászainak és gdanski dokkmunkásainak letartóztatására, vagy sem. Rozsomák/3, a titkárság szoborszerű munkatársnője, akit Agnes Krawcyknak hívtak, és aggasztó mértékben adrenalinfüggő volt, ugyanis mikrofont és egy kis magnófelvevőt rejtett az elnöki emelvény alá a megbeszélés előtt, amelyet Rozsomák/5, egy Jerzy nevű műszaki zseni rakott össze neki. Forsyth reszketve adta le a jelentéseket, amelyeket a szakmában ritkán kiérdemelt K betűvel (kiváló) jutalmazott a központ. Ha továbbra is ilyen őrült kockázatot vállalnak, ordított Witolddal, nemsokára búcsút mondhatnak az életüknek. Ráadásul azzal, hogy két Rozsomák is részt vett ugyanabban a műveletben, megszegte azt az alapszabályt, hogy a hálózat tagjait el kell különíteni egymástól. Már az is épp elég kockázatot jelentett, hogy Witold mindegyikük nevét tudta. Ez így nem mehetett tovább.

A Witold nagynénjének római lakásán elfogyasztott karácsonyi vacsora alkalmával – zrazy zawijanét ettek, ezt a szaftos göngyölt marhahúst hagymával, gombával és selymesen krémes sötétbarna mártással – a fiatal lengyel Forsythra villantotta mosolyát, és azt válaszolta, ha ennyire aggódik érte, inkább elnapolja azt a tervét, hogy elrabolja a KGB varsói rezidentjét és karácsonyi ajándékként leszállítja Forsythnak összekötözve. Egy pohár Chopin wódkával koccintottak. Abban a három évben, amíg Forsyth Rómában állomásozott, a Rozsomák-hálózat értékes jelentések százait szállította, hogy a washingtoni politikusok is képet kapjanak Kelet-Európa szovjet befolyásának végső agóniájáról. A központ előléptette Forsythot, Witoldot pedig érdemrenddel tüntette ki.

—————

Amikor a Szovjetunió 1989-ben összeomlott és Lengyelország felszabadult, Forsyth felvetette, hogy öt Rozsomákját vegyék aktív állományba. Az volt az elképzelése, hogy a csapat különféle lengyel cégek kereskedelmi képviselőjeként olyan országokba is bejuthatna – szerszámgépekkel, pumpával, szoftverrel házalnának Észak-Koreában, Kubában, Iránban vagy Oroszországban ‒, amelyek a hagyományos CIA-s tisztek számára életveszélyesek. Ráadásul a szoborszépségű Agnes Krawcyk beiratkozott a krakkói Képzőművészeti Egyetem restaurátor szakára, ahol antik terrakotta, agyag és kerámia műtárgyakra szakosodott restaurátorként diplomázott. Forsyth eltervezte, hogy Agnest külföldi műveletekre küldi majd, amihez kiváló álca lesz restaurátori munkája.

A CIA-s azzal érvelt, hogy mivel ezekben az országokban viszonylag szabadon mozoghat a csapat, diszkréten végre tudják hajtani a kívánt akciókat. Az évek során a Rozsomákok alapos továbbképzésben részesültek, profik lettek az utcai megfigyelésben, a titkos behatolásban, a helyszínek biztosításában, a beszervezésben és a jelentéstételben. Lengyel anyanyelvük mellett mindegyikük folyékonyan beszélt oroszul, valamint franciául, németül és alapszinten angolul. Agilis, harcias ügynökök voltak, bátran vállalták a kémkedéssel járó kockázatot, és istenként tisztelték Forsythot, akiért bármit megtettek volna. Aztán a központ közbeszólt. Hónapokig ment a bürokratikus huzavona, hogy engedélyezzék-e Forsyth javaslatát vagy sem. A CIA vezetőségének új generációja – azok a többségében politikailag ambíciókat dédelgető volt elemzők és aktatologatók, akik évtizedeken át undorral szemlélték a műveleti főigazgatóság hegemóniáját, most pedig mindenáron fel akarták számolni azt – hidegháborús dinoszauruszként tekintett erre az öt megszállott szlávra (vagy bármik is voltak). Ráadásul az információszerzés a modern korban egyre inkább a drónokról, műholdakról és hatalmas lehallgatóállomásokról szólt. A hagyományos HUMHIR (humán hírszerzés), vagyis az, ha egy tiszt személyesen találkozik a titkosügynökkel – az egyetlen biztos módja annak, hogy megtudjuk az ellenség terveit és szándékát – túlzottan veszélyes és időigényes hírszerzői módszerré csökevényesedett. A műveleti gikszerektől betegesen rettegő CIA-bürokraták hallani sem akartak a tartótisztekről, információszerzőkről, operátorokról, cowboyokról, skalpvadászokról, musztángokról, kivénhedt kurvákról, fejvadászokról, vagy ami azt illeti, öt kelet-európai Rozsomákról, akik csak bajt kevernének, és ők kénytelenek lennének a kongresszusi bizottság előtt magyarázkodni miattuk.

Amikor már úgy festett, hogy a központ tudatlansága és közömbössége győzedelmeskedik, és a Rozsomákokat szélnek fogják ereszteni, 2001-ben válsághelyzet tört ki Szíriában, melyben CIA-alkalmazottak is érintettek voltak. A közel-keleti és dél-ázsiai elemzői részleg három ideiglenesen ott tartózkodó munkatársa, két nő meg egy férfi megszegte a damaszkuszi állomás arra vonatkozó figyelmeztetését, hogy maradjanak a követség területén Damaszkusz belvárosában, az Abu Dzsafar al Mansur sugárúton. Azért utaztak Szíriába, hogy kiderítsék az igazat a szír polgárháborúval kapcsolatban, és azt képzelték, urai a helyzetnek. Kettőjük alapszinten beszélt arabul. Egy kedd reggel útnak indultak a Nemzetközi Vöröskereszt Arwada téri irodájába, az Omár el-Muhtár sugárúti Olasz Kórházba, majd az Al Thawra utcai Souk Al Hojára. A tizenöt kilométeres kört három óra alatt tervezték lezavarni.

Amikor a konzulátus nyitvatartási idejének végére sem értek vissza, a biztonságért felelős tiszt riasztotta a rendőrséget, akik néhány órával később megtalálták az egyik nő holttestét Dzsobárban, Damaszkusz keleti külvárosában, a Tanárok tornya nevű, lebombázott épület földszintjén. A kiégett tízemeletes ház váza hatalmas törmelékhalmok és rozsdásodó tankok között állt. A negyvenhat éves, elvált, kétgyerekes anyát fehérneműben egy rozsdásodó, rugós matracú ágyhoz kötözték, amelyet a repeszekkel teleszórt falhoz állítottak. Nyakán ott volt a műanyag kábel, amellyel megfojtották. A rendőröket különösebben nem rázta meg a dolog, azt mondták, hogy a Nemzetvédelmi Erők katonái tehették, szunnita felkelők, vagy a Hezbollah egysége, ki tudja, melyik. Feltehetően pár nap múlva a nagykövetségen lesz a kínzásról készített videofelvétel.

A biztonsági tisztet aznap este kétségbeesetten hívta telefonon a másik két elemző. Hajszálon múlt, hogy sikerült bemenekülniük egy sikátorba, amikor a taxijuknak útját állta két kocsi. Leintettek egy ütött-kopott teherautót és pénzt ajánlottak a vezetőjének, hogy vigye el őket a nagykövetségre, de a sofőr pánikba esett a Hezbollah úttorlaszaitól és az egy sarokkal távolabbi fültépő robbanástól, és az elemzők tiltakozása ellenére hazavitte őket magához egy Asz Szabura nevű faluba, tizenkét kilométerre a várostól az 1-es úton. Az öreg és a felesége halálra rémültek attól, hogy a helyi iszlamista felkelők megtalálják náluk az amerikaiakat és mindnyájukkal végeznek. Az utcákat éjjelente valósággal ellepték a keffiyeh fejkendőt viselő, felfegyverzett férfiak bandái. Az elemzők csapdába estek, egy tapodtat sem tudtak mozdulni. Volt vizük, enni is kaptak, az öregasszony egy hétre elegendő póréhagymás bárányragut, kurrat-barasyát főzött nekik. A kanapén gubbasztva töltötték az éjszakát, azt fülelve, nem hallanak-e hangokat az udvar felől. Nem volt sok idejük; valamelyik szomszéd egy idő után gyanút fogott volna és beárulta volna őket, vagy a fegyveresek tartottak volna házkutatást az idős házaspárnál.

Tovább bonyolította a helyzetet, hogy valaki a rendőrségtől megsúgta a helyi iráni Qods Erők parancsnokának, hogy két CIA-s bujkál valahol Damaszkuszban. Teheránból azonnal riadóztatták a szír biztonsági szerveket, a hadsereg különböző egységeit, hogy kutassák fel és tartóztassák le az álnok amerikaiakat, akiknek az itt-tartózkodását nem jelentették be a szír kormánynál, ezért nem élveztek diplomáciai védettséget. Az ideiglenesen kinevezett nagykövet folyamatos tiltakozása ellenére a Hezbollah eltorlaszolta az amerikai nagykövetséghez vezető utakat. Az állomás munkatársai többször is megpróbáltak titokban eljutni a faluba, de kénytelenek voltak feladni, mivel életveszélyes szinten rájuk tapadtak a Hezbollah emberei. Inkább visszafordultak.

A damaszkuszi válsághelyzet volt az első téma az igazgatói válságstáb értekezletén, amelyet a központ hetedik emeleti tárgyalójában tartottak. Langley kalifái, akik rendszerint magas támlájú székeikben várták a Fehér Ház parancsát, most gondterhelten ráncolták homlokukat – már volt egy halott elemzőjük, és ha a másik kettőt is elveszítik, borzalmas gond szakad a nyakukba. Senkinek sem volt semmilyen ötlete, semmiféle javaslattal nem álltak elő, csak szótlanul meredtek egymásra. A nehéz csöndet végül az európai részlegvezető, Forsyth által benyújtott javaslat törte meg. Forsyth felvetette a vezetőségnek, hogy lengyel ügynökökből álló csapata behatolhatna Damaszkuszba, anélkül, hogy felhívnák magukra a figyelmet, felvenné a kapcsolatot az életben maradt elemzőkkel és – valószínűleg Libanonon keresztül – kimenekítené őket Szíriából. Nem is lépnének kapcsolatba a blokád alá vett állomással. Felragyogott az asztal körül ülők arca. A terv két szempontból is ígéretes megoldás volt: ha beválik, az elemzők megmenekülnek, ha viszont nem, a balhét majd Forsyth meg a polkázó bolhacirkusza nyakába varrják.

Három Rozsomák Algírból repült Damaszkuszba a szír légitársaság gépével, a Lengyel Kereskedelmi Kamara képviselőinek adva ki magukat, és város-újjáépítési projektekhez kapcsolódó üzleti lehetőségek érdekelték őket, ami valamennyire azért hihető is volt, tekintve, hogy milyen súlyos pusztítást végeztek a robbantások Damaszkusz külvárosaiban. A másik két Rozsomák, Forsyth barátját, Witoldot is beleértve, dzsippel utazott Libanonból Szíriába, és a Damaszkusztól negyvenöt kilométerre fekvő kisvárosban, Dzsdeidat Jabuszban szálltak meg. A hely három kilométerre volt a hivatalos libanoni határátkelőtől. Witold és a kollégája egy fehér Toyota Land Cruiserrel lépték át a határt, amelynek az oldalán a Heritage for Peace logója virított. A jól ismert szervezet a szíriai műemlékeket és világörökségi helyszíneket igyekezett megvédeni. Egy helyi lakos sem kapta fel rájuk a fejét.

A lakhatási és építési minisztériumnál megejtett kötelező látogatást követően a Damaszkuszban tartózkodó Rozsomákok meggyőződtek róla, hogy „feketék”, azaz senki sem követi őket, és zavartalanul munkához láttak. A CIA-től kapott GPS-műholdas nyomkövető felszerelés, a CANINE segítségével bemérték az elemzők mobiljait. Az eszközt egy ártalmatlannak tűnő, tizenhét centis tabletről működtették, és ötméteres pontossággal beazonosította az elemzők tartózkodási helyét, egy Al Szabura nevű falut. Hajnali négykor keltette fel a két kimerült elemzőt Rozsomák/4, a lengyel exzsaru, akinek sikerült nesztelenül behatolnia a kis házba. Bedugták a CIA-seket a ház előtt várakozó kocsiba, elindultak az 1-es úton, és hajnalban értek oda Witoldhoz, aki a Toyotában várta őket. Miután a nő meg a férfi átült hozzá, Witold khaki terepmintás inget és farmert adott nekik, sapkát, sivatagi bakancsot és belga útlevelet, a határhoz hajtott, délre időzítve az átkelést, amikor a legnagyobb volt a forgalom, és a pókhasú határőrök csak az ebédre tudtak gondolni, semmi másra. Az egyik szír határőr hosszasan méregette az egyik elemző hamis belga útlevelét, és kérdezett tőle valamit franciául. Az amerikai férfi nem beszélt franciául, helyette viszont kihányta a póréhagymás bárányragu maradékát a határőr bakancsára. Witold szégyenkezve magyarázkodott, hogy a kollégája ivott az egyik falu végében csordogáló patak vizéből, ahol utoljára jártak, és két órája megállás nélkül hány. A határőr megvető pillantást vetett ezekre a barbárokra – mindenki tudta, hogy a folyók és patakok vizéből csak a városok előtt szabad inni – és intett nekik, hogy menjenek tovább. A két elemző másnap reggel már a Bejrútból Párizsba tartó járaton ült. A Szíriában maradt három Rozsomák közben visszatért Damaszkuszba, hogy még egyszer találkozzanak a meghökkent miniszterrel, leadták a bérelt terepjárót és másnap továbbrepültek Abu-Dzabiba. A Rozsomákoknak hála, minden úgy ment, mint a karikacsapás. Semmi fakszni, semmi gikszer. A damaszkuszi állomás megkönnyebbülten fellélegzett, a központ nagykutyáinak hízott a mája, Forsyth pedig megtarthatta a Rozsomákjait.

—————

A lengyel ügynökök további három évig aktív állományban maradtak, de miután a pártfogójukat, Tom Forsythot először külföldre helyezték, aztán vissza a központba, végül visszavonultak a szolgálattól és megkapták az évek során felgyűlt, tekintélyes honoráriumukat. Sor került egy feszengős díjátadó ceremóniára is a központban, az öt Rozsomák mindegyikét érdemrenddel tüntették ki, és mellé kaptak még egy-egy kandallópárkányra való, gravírozott órát drágakő foglalattal és a CIA logójával. A Rozsomákok méltatását felolvasó nőnek – aki abban az évben született, amikor Witold meglógott a járőrkutyák elől a Varsó melletti Kampinos-erdőben – ugyan akadt egy kis gondja a lengyel nevekkel, az igazgatóhelyettes viszont memorizálta a gratuluję szót, ami a „gratulálok” lengyelül, és egyre csak ezt ismételgette a kézfogások közben.

Szíriában nyújtott teljesítményüknek köszönhetően Forsyth a tartalékosok listáján tartotta a Rozsomákokat, de csak néhanapján kaptak megbízást, így a csapat végül a kényelmes, ám egyhangú nyugdíjas létre kényszerült. Hárman visszatértek Lengyelországba a családjukhoz. Agnes, a hálózat egyetlen nőtagja nem ment férjhez. Ugyanolyan szertelen, vadóc és érzéki maradt, mint fiatalkorában. Dél-Kaliforniában telepedett le és restaurátorként dolgozott a Getty Múzeumnál. A komoly és céltudatos Witold sem házasodott meg. New Yorkba költözött, és szabadúszó biztonsági tanácsadóként dolgozott.

Amikor hát Forsyth egyszer csak a semmiből előbukkanva felhívta a Rozsomákokat, hogy pakoljanak össze és utazzanak New Yorkba, az felért egy megváltással, annyira unták már ingerszegény nyugdíjas életüket. Az 1888-ban alapított, exkluzív Tiro A Segno klubban került sor a találkozóra a village-beli Mulberry utcában, ahol Witold olasz állampolgárságának köszönhetően lehetett tag. Különleges helyről volt szó: a jellegtelen barna homlokzatú klubot csak egy réztábláról és a vörös vászontetőről lehetett felismerni. Az előtérben két antik vadászpuska lógott a falon. A szomszédos bárt, a társalgókat és a kártyaszobákat fa és bőr borította, a biliárdszoba asztalát káprázatos, narancsszínű filc. Az étterem a plafonról lógó réz lámpabúrák diszkrét fényében fürdött, az egymástól távol álló asztalok ragyogtak a vakítóan fehér abrosztól és a kristálypoharaktól. A klub levegőjét megtöltötte az olasz konyha fogásainak mennyei illata. A Tiro tagjai ismerték egymást, és udvariasan biccentettek a másiknak.

Witold lefoglalta a keskeny különtermet, amelynek asztalánál harmincan fértek el. Egyszerű vacsorát rendelt, amely Olaszországból importált bivalymozzarellából állt prosciuttóval, főételnek szégyentelenül jó homárrizottót szervíroztak a klub pincérei, desszertnek pedig friss gyümölcsöt. A Rozsomákok mind korán érkeztek, Witold egy-egy pohár proseccóval köszöntötte őket. Megcsillant a szemük, amikor Forsyth a terembe lépett, köré sereglettek, hogy kezet fogjanak vele és kétoldalt arcon csókolják. Mintha csak egy örömteli hidegháborús találkozón lettek volna. Túl sok idő telt el azóta, hogy utoljára találkoztak. Mindenki az ajtó felé kapta a fejét, amikor Nate Nash belépett. Nash, ez a fitt, életerős fiatalember, aki éberen fürkészte az egybegyűlteket, hajszálcsíkos inget viselt könnyű, sportos zakóval és sötétkék nyakkendővel. A Rozsomákok mindegyike azon tűnődött magában, vajon miféle ember lehet. Witold azt figyelte, hogyan beszél Nashsel Forsyth, hogy ebből következtessen a fiatalember státuszára; Ryszard, a lengyel hadsereg egykori kapitánya azt nézte, hogyan teremt Nash szemkontaktust; Piotr, az exzsaru Nash kézfogásának erejét mérte fel; Agnes pedig a távolból tanulmányozta Nash vállának szélességét.

– Eleget lustálkodtatok – szólalt meg Forsyth. – Ideje munkához látnunk.

– Hát ez nem rajtunk múlt. Ti várattatok minket ilyen sokáig – dohogott Piotr, az egykori rendőr.

– Nem mertem volna megesküdni, hogy nem híztatok meg, amióta nyugdíjasok vagytok. És hogy egyáltalán bírjátok-e még a tempót – jegyezte meg Forsyth faarccal.

– Piotr a legdagadtabb – vetette közbe Jerzy, a műszaki zseni. – Túl sok serniket eszik. Az egy lengyel sajttorta.

– Ne izgasd magad miattam! Inkább a ritkuló hajaddal foglalkozz! – szólt be Piotr Jerzynek, aki a feje búbján kopaszodott.

– Mint látod, Thomas, a fegyelmezettséggel továbbra is gondjaink vannak – sóhajtott Ryszard. – Ezek a semmirekellők mit sem változtak.

– Ebből elég! – szólalt meg Witold. Mint mindig, most is kézbe vette az irányítást. – Halljuk, Thomas, milyen feladatod lenne a számunkra? – Igazi arisztokratához méltó, kétsoros, világosszürke öltönyt viselt.

– Oroszország. Krím-félsziget, Szevasztopol.

– Fenomenalny. Pompás – ujjongott Ryszard. – Meleg, napos időnk lesz.

– Hány nap? – kérdezte Witold. A proseccóját kortyolgatva a szemüvege mögül fürkészte Nate-et.

– Kettő, legfeljebb három. A célpont egy raktár – válaszolta Forsyth. A jelenlévők mind Nate felé fordultak.

– Előbb mesélj nekünk erről a fiatalemberről – szólalt meg Agnes. Magas nő volt, markáns arcvonásokkal, szürke szemmel és a válláig érő, sűrű ébenfekete hajjal. Egyetlen hófehér tincsét hátrasimította a homlokából. Testhez álló kötött, fekete ruhát viselt, amely kiemelte a domborulatait.

– Bemutatom Nathaniel Nasht. Hat éve dolgozom vele. Ő fogja koordinálni a műveletet – mondta Forsyth. A lengyelek hallgattak.

– Koordinálni vagy vezetni? – szólalt meg végül Piotr.

– Vezetni. Komoly tapasztalata van a tiltott területeken végrehajtott akciókban – tisztázta Forsyth.

– Megkérdezhetem, hogy pontosan hol? – érdeklődött halk, udvarias hangon Witold. Forsyth tudta, hogy nem lesz egyszerű a dolog.

– Moszkvában. – Nate most először szólalt meg. – Helsinkiben, Rómában, Athénban.

Agnes vonzónak találta ezt a magabiztos fiatal férfit.

– Vi gáváritye pá russzki? – kérdezte Ryszard. – Beszél oroszul?

– Tanultam az egyetemen és később is szinten tartottam a tudásomat – felelte Nate oroszul. A lengyelek azonnal kihallották a kiejtéséből és az általa használt szavakból, hogy az amerikai folyékonyan beszél, és valószínűleg bármelyiküknél jobban tud oroszul.

– Soha életemben nem láttam olyan jó tereptisztet, mint amilyen Nash – szólt közbe Forsyth. Nate zavartan lesütötte a szemét. Aha, szóval jó vagyok a terepen, na, kösz, ezzel most egy életre elintéztél ezek előtt. Piotr szótlanul kortyolgatta az italát, Agnes pedig még mindig a rejtélyes fiatalembert vizslatta.

– Már elnézést, Thomas, de szerintem Nathaniel úr túl fiatal ahhoz, hogy ennyire jó legyen – bökte ki végül Piotr. Minden szempár azonnal rászegeződött. Tudták, hogy Piotr zsaru módjára szereti kóstolgatni a másikat. Forsyth lélegzet-visszafojtva figyelte, hogyan vágja ki magát Nash.

– Ha egyetértenék magával, mindketten tévednénk. – Nate pergő, köznyelvi oroszsággal beszélt, farkasszemet nézve Piotrral.

Egy pillanatig senki sem szólalt meg, végül Witold odanyújtott Nate-nek egy pohár italt.

– Nem inna egy kis proseccót?

—————

A mozzarella elfogyasztása után huszonöt percük maradt, amíg a rizottó eléri végső, mantecatura állagát, amikor hideg vajat kevernek a puhára főtt rizshez, Witold ezért felvetette, hogy addig is fáradjanak le az alagsori lőtérre. A klub neve, a „Tiro A Segno” lőteret jelent, és az efféle helyekhez egyáltalán nem illő negyvenöt méteres pálya a bőrrel borított, kipárnázott lőállásokkal népszerűnek bizonyult a klub tagjainak körében. Piotr Nate-re pillantott, a két lőállásban elhelyezett tolózáras puskák felé bökött, felvette a fülvédőt, betárazta az egyik fegyvert és betöltötte a lőszert. Nate ugyanígy tett. Mindkét férfi a bőrrel bevont, kipárnázott kartámaszra helyezte a könyökét, és belenéztek az irányzékba. A reflektorral megvilágított, motorizált lőlapmozgatós lőtéren egyszerű háromkörös papír céltáblák lógtak, amelyeket előre-hátra lehetett mozgatni.

Agnes úgy helyezkedett, hogy Nate mögé kerüljön, és a fülébe súgta, hogy udacsi, vagyis sok szerencsét. Eldördültek a fegyverek, a .22-es töltények tökéletes, szabályos lyukakat szaggattak a céltábla közepébe. Forsyth és Witold látták, hogy a negyedik lövésnél Nate puskájának csöve egy pillanatra megremegett. Miután végeztek, a puskákat bebiztosították és odahúzták a céltáblákat a lőállásokhoz. Nate-é tökéletes volt. Az összes lövedék ugyanazon a lyukon haladt át, a lehető legkisebb körben. Piotr elordította magát, az ő céltábláján ugyanis a körön kívül is tátongott egy lyuk, a papír széléhez közel – kész katasztrófa. Nate komoly arccal kezet fogott Piotrral. Az exzsaru elvörösödve Forsythra és Witoldra pillantott, akik alig bírták levakarni a vigyort a képükről. Piotr visszafordult Nate felé, aki még mindig komoly arcot vágott, de a szeme csillogott. A férfinak végül leesett, hogy Nate átlőtt az ő céltáblájára, az ő lövedéke szaggatott lyukat a körön kívül. Ezt az ősrégi mesterlövész trükköt egyszer Gable is eljátszotta Nate-tel. Piotr dühösen szorongatta Nate kezét.

– Berisz druzsno, nye bugyet gruzno – jegyezte meg Nate oroszul. Ha mind megfogjuk, nem fogjuk nehéznek érezni. Piotr vállon veregette Nate-et.

– Gyere, meghívlak egy italra – mondta a lengyel Nate-nek.