3
Enyém vagy

Dominyika lehúzta a rúzsról a kupakot, és ráírta Nathaniel Nash meztelen mellkasára, hogy Ti moj. A CIA napfényben fürdő, vakítóan fehér védett házának hálószobájában feküdtek, Athéntól tizenöt kilométerre. Vuliagmeni kaktuszokkal borított, sziklás dombjának tetején, egy poros földút végén álló házból ráláttak a békésen hullámzó, türkizkék Szaróni-öböl túloldalára, Aegina homályba vesző szigetére. Fehér kompok húztak Pireusz kikötője felé, fodrozódó habot hagyva maguk után. Kolibrik repdestek az egyszobás villa külső falán tekergőző lila akác virágai körül. Dominyika előrehajolt, és szájon csókolta a férfit.

– Remélem, ez nem valamelyik rúzspisztolyod volt – csipkelődött vele Nate. Két évvel korábban Dominyika két, rúzsnak álcázott, egytöltényes elektromos fegyvert kapott az SZVR technikusaitól, amellyel Párizsban letarolta pszichotikus főnöke, a törpe Zjuganov koponyatetőjét, miközben a férfi egy tűsarkú cipővel próbálta átszúrni az ő bordáit, és a szívébe döfni a sarok hegyét. Rájött, hogy Dominyika a CIA-nek dolgozik, de amikor a rúzsfegyverekből kilőtt dumdum golyók a Szajnába loccsantották a gonosz törpe agyvelejét, a nő legalább egy kis időre, a következő válsághelyzetig fellélegezhetett.

—————

Mindez öt évvel az után történt, hogy Dominyikát életében először külföldi bevetésre küldték Helsinkibe. Finnország maga volt az álom. Rendezett mézeskalács házak, sistergő őzszeletek, és egy igazi műveleti akció izgalma és extázisa. Azzal bízták meg, hogy kutassa fel az amerikai nagykövetség CIA-s tisztjét, Nathaniel Nasht, ismerkedjen meg, majd barátkozzon össze vele, és csábítsa el, ha az kell ahhoz, hogy kiszedje belőle egy magas rangú orosz tiszt nevét, akiről az SZVR csak annyit tudott, hogy Nash a tartótisztje, de soha nem sikerült elkapniuk. Nash és Dominyika elkezdték becserkészni egymást: gyertyafényes vacsorák, hosszú séták a város zöldellő parkjaiban, kávé a kikötői sétányon, ahol a tengeri fuvallat rendre felkapta a lányok lenge nyári szoknyáit. Puhatolóztak, csalikat dobtak be, verbális kelepcéket állítottak. Mindketten ismerték az összes trükköt, és három hónapig pávatáncot jártak egymás körül, megpróbálva beszervezni a másikat. Dominyikának feltűnt, hogy a férfi bíbor glóriája, amely szenvedélyt, odaadást és állandóságot jelentett, soha egy pillanatra sem ingott meg. Nash igazat mondott, és a nő látta rajta, hogy napról napra nő az érdeklődése iránta.

Ekkor bekövetkezett az, amit Dominyika lehetetlennek hitt. Nate kedvessége és őszintesége, a kaotikus orosz közállapotokról mondott enyhe, ám helytálló bírálata, az iránta tanúsított őszinte figyelme és udvarlása kétséget ébresztett benne azzal kapcsolatban, hogy voltaképpen mit is csinál, kiért teszi mindezt, és milyen célból. Amikor a barátnője az orosz nagykövetségen egyik napról a másikra köddé vált (Dominyika biztosra vette, hogy meggyilkolták megtorlásul azért, mert elkövetett egy apróbb biztonsági szabálysértést), végképp betelt nála a pohár. Még Helsinkiben, egy esős éjszakán elfogadta Nate ajánlatát, hogy kémkedjen a CIA-nek, és a kódneve Díva lett. Hogyan is okozhatta volna a legnagyobb kárt a cárnak és a banditáinak, ha nem így? Mi többet tehetett volna, hogy táplálja az irántuk érzett, emésztő megvetését, az otvrascsenyijét? Azzal, hogy a CIA-nek kémkedett, nem árulta el a Rogyinát, hanem éppen hogy segítette.

Te jó isten, mennyire mások voltak ezek a CIA-sok, akik odasereglettek köré, hogy kiképezzék, mentorálják és támogassák, mintha a családja lennének. Efféle jóindulat az SZVR-nél elképzelhetetlen volt. Újabb amerikai férfiak léptek az életébe. Az európai részleg vezetője, Tom Forsyth, a DO11 őszülő legendája volt, és egyúttal Nate Nash jó szándékú mentora. A nagyvilági férfi csúcsminisztereket, emirátusok hercegeit szervezte be, sőt, egyszer még a szovjet haditengerészet admirálisának elkényeztetett szeretőjét is úgy, hogy elvitte egy párizsi árvaházba, hogy a nő önfeledten játszadozó gyerekeket lásson. (Forsyth tudta, hogy az admirális nem hajlandó feleségül venni a nőt, és gyerekekkel megajándékozni.) Az ügynökök beszervezése az emberi szükségletekről, sebezhetőségről és ambíciókról szólt. Az admirális szeretőjét mélyen meghatotta Forsyth szerető gondoskodása, és már másnap kémkedni kezdett szovjet haditengerészeti titkok után.

Aztán ott volt Marty Gable, a Forsythhoz hasonló veterán CIA-s. Általában khakiszínű inget és bakancsot viselt, és a kanapén gubbasztott. Alig volt olyasmi, amit már ne látott volna az élete során. Futtatott ügynököket Afrikában, Latin-Amerikában, Délkelet-Ázsiában és a Magrebben. Isztambulban beszervezett egy a PKK terrorszervezetbe beépült férfit, és amikor az ügynök lebukott, Gable szemen lőtte a PKK bérgyilkosát, hogy mentse az ügynöke életét. Gable számára mindennél fontosabb volt az ügynökei – konkrétan Díva – védelme. Dominyika elkezdte bratoknak, bátyónak hívni. A férfi a szárnyai alá vette az ifjú Nate-et, és szeretetteljesen szekálta, hogy tanulja már meg végre a játékszabályokat.

A harmadik újdonsült barát az elhárítás vezetője, Simon Benford volt, egy ingerült, pocakos férfi, akinek örökké csálén állt a nyakkendője. A haja általában féloldalt égnek meredt, de hogy pontosan mi okból, azt nem lehetett tudni. Akárcsak Forsyth, Benford is matuzsálemnek számított a DO-nál. Az állhatatos zseni csak az elmúlt öt évben három különálló nyomozást lefolytatott azért, hogy leleplezze a CIA-be és az amerikai kormányba beépült orosz ügynököket. Benford gyűlölte a bürokratákat, a karrieristákat, a tökfilkókat meg a korlátolt marhákat, az FBI legtöbb különleges ügynökét, a Védelmi Hírszerző Ügynökség12 teljes állományát, és az általa csak „homoerotikusnak” nevezett külügyminisztériumot. Mivel Díva szigorúan titkos forrásnak minősült, és az akció részleteihez csak a legszűkebb kör férhetett hozzá, Benford személyesen irányította a műveletet a központ magas beosztású tisztjeként.

A három férfi óvó szárnyai alatt Dominyika a helsinki rezidentura minden titkát megszerezte, és miután visszatért Moszkvába, Jaszenyevo kék csíkkal jelölt, szigorúan bizalmas és megsemmisítendő információit is szállítani kezdte, így rövid időn belül a CIA első számú orosz forrásává lépett elő. Több mint hét éven át mindent ellopott, amit csak tudott, és a CIA-s barátai segítettek neki megőrizni a józan eszét a moszkvai sikátorokban, külföldi fővárosokban lopva megejtett, életveszélyes személyes találkozók, és a SRAC (rövid hatótávolságú kommunikációs szenzor) készülékein keresztül leadott üzenetei révén. Dominyikának köszönhetően a CIA mindent megtudott a Kreml titkos műveleteiről.

Na és ott volt még a kapcsolata a tartótisztjével, Nathaniel Nashsel, aki annak idején beszervezte. A férfi sötét haja a homlokába hullott, kivételes sasszemével örökké az utcákat leste, bíborfény ragyogott a válla körül, és lehengerlő elánnal dolgozta meg Dominyikát, aki már amúgy is odáig volt a CIA-s férfiakért, és őrült lázba hozta, hogy nekik kémkedhet. Az, ami még kettejük között történt Helsinkiben, talán elkerülhetetlen volt. A beszervezés és a kémkedés szüntelen nyomása alatt Nate, a tartótiszt és Dominyika, az ügynök, egymásba szerettek. A szenvedélyük csillapíthatatlan volt, vulkánszerű, lopott szeretkezéseiket csak azon ritka alkalmakkor ejthették meg, amikor kettesben voltak. Az, hogy Nate tartótisztként viszonyt kezdett az ügynökével, a karrierje végét jelenthette. Dominyikának azonban az életébe került volna, ha a központ tudomást szerez arról, hogy egy amerikai a szeretője.

Liezonjuk nem maradhatott sokáig titokban a CIA előtt. Gable feromonális ösztönei és Benford varázslókat idéző megérzése hamar kiszagolta a titkos affért. Nate-et berendelték, de Benford úgy döntött, az akció érdekében egyelőre nem rúgja ki, hogy Díva továbbra is ugyanolyan motivált maradjon. Ami Dominyikát illeti, a nő egyáltalán nem zavartatta magát, megértette, milyen kockázatot rejt a kapcsolatuk, elengedte a füle mellett Gable bratok figyelmeztetését, és tobzódott a Nate iránt érzett szerelmében. Nash többször is megpróbált véget vetni a viszonyuknak, de nem tudták legyűrni az egymás iránt érzett szenvedélyt. Dominyika képtelen volt lemondani a férfiról, ahogy a férfi se bírt úrrá lenni az iránta érzett vágyán.

—————

Dominyika súlyos melle Nate arcához simult, ahogy kikelt az ágyból, és az aprócska konyha csempével borított sarkához sétált, az itt kialakított, kezdetleges zuhanyzóhoz, majd lelocsolta magát a kezében tartott zuhanyfejjel, alaposan eláztatva a márványpadlót. Nate figyelte, ahogy a nő megmossa hajlékony testének minden porcikáját, látta a bordáit keresztező fehér sebhelyeket, a baletten edződött vádliját, ahogy megfeszül, miközben Dominyika piruettezett egyet a vízsugár alatt. Nate kikelt az ágyból, és csatlakozott hozzá a zuhany alatt. Az amerikai vékony, izmos férfi volt rakoncátlan fekete hajtincsekkel. Barna szemét nem sok dolog kerülte el.

– Látod, mit írtam? – kérdezte tőle Dominyika. Beszappanozta a férfi mellkasát, végigsimítva Nate sebhelyein: a hasán húzódó barna hegen és a karján lévő vörös barázdákon. Olyanok voltak, mint két összetoldozott-foldozott próbababa. Nate nem válaszolt, csak megcsókolta Dominyikát, két keze közé fogta a fejét, beburkolva vörös felhőjével. – Ti moj – súgta a nő, Nate nyaka köré fonva karjait. – Az enyém vagy.

– Ezt Vlagyimir Putyin is tudja?

A nap már a ház mögötti hegyen túl járt, amikor Nate és Dominyika letelepedett a nyaraló aprócska teraszán. A rozoga asztal egyenetlen lábai ide-oda billegtek, a fonott székek nyikorogtak. Két túlméretezett kanállal elfogyasztották rusztikus vacsorájukat, közösen falatoztak egy csorba terrakottatálból, amelynek szélét kék delfinek díszítették. Nate egész nap, lassú tűzön, olívaolajban párolta a zöldbabot hagymával, fokhagymával és felkockázott paradicsommal. Egy másik tálra olajbogyót, fetát és ropogós parasztkenyeret halmoztak. Hideg recinával öblítették le abból az üvegből, amely a tegnapról megmaradt utolsó darabka jéggel együtt lebegett a bádog mosóteknőben. Miközben beszélgettek, egyre mélyebbre ereszkedtek a nap sugarai.

– Én csak azt mondom, hogy túl veszélyes neked, ha továbbra is ide-oda repkedsz a világban és személyesen szervezel be észak-koreaiakat, vagy ami azt illeti, bárki mást, tekintve, hogy Putyin hamarosan téged nevezhet ki az SZVR igazgatójának – jegyezte meg Nate. A védett házban eltöltött első napjuk azzal ment el, hogy átbeszélték Ri professzor beszervezését meg a többi információt, amelyet Dominyika még Moszkvában szerzett. Különösen azt, amelyik mind közül a legizgalmasabb hír volt.

Dominyika elmesélte Nate-nek, hogy Putyin elnök lankadatlan támogatásának eredményeként hamarosan tábornokká léptethetik elő, és még az is lehet, hogy az elnök őt ülteti az SZVR igazgatói székébe. Ez döbbenetes fejleménynek számított, amelyet Nate azonnal jelentett Langley-nek a NATO-tagországokban rövid idejű használatra engedélyezett THRESHER elnevezésű titkosított műholdas telefonján. Benford úgy meglepődött, amikor megtudta, hogy hamarosan a sztárügynöke irányíthatja az SZVR-t, hogy leöntötte kávéval a nyakkendőjét, ami már így is úszott a majonézben meg a ráklevesben.

Díva egyetlen szempillantás alatt hozzáférne az SZVR összes titkához. Automatikusan felvételt nyerne a Nemzetbiztonsági Tanácsba és bekerülne Putyin legbelsőbb köre, a szilovikok közé, akiknek nem csupán a Kreml falain belül zajló titkos cselszövésekhez van hozzáférésük, hanem az igencsak körültekintő és szemérmes Vlagyimir Vlagyimirovics céljaihoz és az általa szőtt tervekhez is. Az orosz elnök viselkedését rengeteg külföldi megfigyelő vette már górcső alá, de csak kevesek ismerték jól a férfit.

– Éppen hogy használni fog, nem pedig árt. Csak növeli az ázsiómat, ha ügynököket szervezek be – felelte Dominyika, kitunkolva a paradicsomszószt egy darabka kenyérrel. – Abból a társaságból senki sem szervez be külföldieket, kivéve Bortnyikovot az FSZB-től.13 Az elnök annak idején KGB-s tiszt volt. Értékeli az ilyesmit.

– De rengeteg kockázatot rejt – vágta rá Nate. – Ha például kiszivárog, hogy a CIA tudja, hogy az észak-koreaiak az amerikaiak elektromágneses haditechnológiáját használják, azonnal téged fognak gyanúsítani azzal, hogy kém vagy. Moszkvának túl sok téglája van Washingtonban.

Dominyika töltött még maguknak a borból.

– Ha az embereitek nem képesek megőrizni a titkokat, talán nekem sem kellene titkokat elárulnom neked.

– Ez remek megoldás – jegyezte meg Nate.

– Nos, akkor talán mondd meg Benfordnak, hogy proszmatrivatyolja az információkat. Hogy is mondják azt angolul?

– Megszűrni a hozzáférést az információhoz – felelte Nate, aki folyékonyan beszélt oroszul. – Washingtonban azt jelenti, hogy csak ezren olvassák a jelentéseidet: a légierő, a haditengerészet, az energiaügyi minisztérium, az ODNI14, a DIA15, az NSC16, az FBI és a Capitolium bizottságainak fele. Ha bármi kiszivárog, egy héten belül rajta leszel a központ első számú gyanúsítottjainak listáján.

– És akkor végre teljesülhetne az óhajod, hogy hagyjam el Oroszországot – mosolygott Dominyika. A nő már a kezdetekkor, hét évvel ezelőtt megfogadta, hogy soha nem fog belemenni abba, hogy disszidáljon. Azért kémkedett, hogy megmentse szeretett Oroszországát, semmi más nem számított neki, és szó sem lehetett arról, hogy elmeneküljön a hazájából. Nate tudta jól, hogy minél magasabbra kerül az SZVR ranglétráján, annál bizalmasabb információkról fog jelenteni, így nő a valószínűsége annak, hogy kompromittálódik, ha Washingtonból kiszivárog valami. Meg kellett húznia magát, a CIA-nek pedig még inkább elkövetnie mindent azért, hogy eltitkolja, ki a kivételes információk forrása.

Benford legnagyobb bosszúságára Nate egy éve másról sem papolt, csak arról, hogy ő bizony ki fogja hozni Dominyikát az országból, mielőtt még lelepleződne. A nő kétszer is közel járt hozzá, egyszer még ki is vallatták a lefortovói börtönben egy műveleti baki miatt. Túlélte a megpróbáltatást, tisztázódott, de Moszkvában hemzsegtek az elhárítás vérszomjas kopói, a féltékeny riválisok és a politikai ellenségek, akik alig várták, hogy eltiporhassák vetélytársukat, különösen, ha az SZVR tündöklő üstököséről, Jegorováról volt szó. Nate azzal érvelt, hogy ha hagynák meghalni a nőt, azzal megszegnék azt a kötelességüket, hogy megóvják a biztonságát, ezenkívül világszerte nehezítenék a jövőbeli CIA-ügynökök beszervezését. Ráadásul, ha kimenekítik Dominyikát, a nő a visszavonulása után is felbecsülhetetlen forrás maradna, és hasznos tanácsokkal szolgálhatna a későbbi műveletekhez.

Gable és Forsyth ellenkező véleményen voltak, mint Nate, ám ezzel együtt megértették fiatal kollégájuk álláspontját, mivel korábban maguk is menekítettek ki lebukott ügynököket. Benfordot azonban dühítette, hogy Nate veszélybe sodorta az akciót, és összezavarta az ügynököt az állandó nyivákolásával. Simon a régi iskola híve volt: annyi információt kiszedni az ügynökből, amennyit csak lehet, egészen a végsőkig, és csak akkor kimenekíteni, ha lehetőség van rá. Ha az ügynök odaveszett, hát ez van, ez a titkosszolgálati munka rideg valósága. Benford műveleti katekizmusa egy olyan korban íródott, amikor az ügynökök a berlini falon másztak át, vagy a Balti-tenger partján várták a gumicsónakot, ha el akartak menekülni a vasfüggönyön túlról. Ma viszont kibertámadások, drónok és arcfelismerő szoftverek buktatták le a vakondokat. A kémkedés dogmái változatlanok maradtak (menj és lopj titkokat!), de a technológiai fejlődés miatt már másként játszották ezt a játékot.

Az sem segített, hogy Nate-nek hiába volt született tehetsége a tiltott területen végzett akciókhoz és a megfigyeléselhárításhoz, ő volt a legfiatalabb a Díva-műveletért felelős négy tiszt közül, és a CIA berkein belül dívó közvetlenség ellenére – amely a második világháború idején létrehozott Stratégiai Szolgálatok Hivatalában gyökerezett – tudnia kellett volna, hogy csak akkor beszéljen, ha kérdezik. Mind tisztában voltak azzal, hogy Nate odáig van Dominyikáért, és arról ábrándozik, hogy majd együtt telepednek le valahol, egy fehér kerítéses házban. A Díva-művelet azonban túl értékes volt ahhoz, hogy leállítsák. Gable a rá jellemző őszinteséggel vigasztalta Nate-et.

– Na, ide figyelj, kisfiam! – mondta neki. – Azért szervezted be a nőt, mert bizalmas információkhoz fér hozzá. Most viszont egészen a legbelsőbb körökbe nyerhet bebocsátást. Elkaptad és befogtad a hámba. Ne feledd, hogy te futtatod, az egész rajtad áll. Sokat nem bűvészkedhetsz, de amit meg tudsz tenni, azt megteszed, hogy Díva életben maradjon és szállítsa az infókat. Mindent, érted? Amit csak tudsz. A nő az ügynökünk, te pedig profihoz méltó módon futtatod, világos? Na jó, most menj, szedd össze magad és fogd be végre a pofádat!

—————

Dominyika bevitte a szobába az edényeket, visszajött az erkélyre, és Nate ölébe ült.

– Nem akarom, hogy aggódj – mondta a férfinak. – Több százan lesznek Moszkvában, akik ugyanazokat a jelentéseket olvassák, amelyeket tőlem kaptok, szóval bőven lesz fedezékem. Ráadásul én leszek az, aki a kiszivárgott információkat kinyomozza. Én leszek az orosz Benford!

Nate megrázta a fejét, akár egy kutya.

– Azt akarod mondani, hogy az orosz Benforddal feküdtem le? Jobb, ha felállsz az ölemből. Még a végén évekre belém vésődik ez a kép.

Dominyika elnevette magát, de egy tapodtat sem mozdult Nate öléből.

– Negyedévente Bécsbe fogok utazni, hogy találkozzam Rivel. A verebem, Ioana odaköltözik, hogy közel legyen hozzá, megnyugtassa, és hogy kibéreljen egy helyet a közelben, ahol találkozhatunk. Átbeszélhetjük az ügyet, folytathatod a papolást, én pedig majd szépen helyre teszlek, jó? Vipravljat?

– Te fogsz helyre tenni engem? – Nate közelebb húzta magához a nőt. – Hé, én futtatlak téged, nem fordítva. Ezt csak nem felejtetted el.

– Bizonyos körülmények között én vagyok a futtató – vágta rá Dominyika, lehúzva a férfi pólóját. – És vedd tudomásul, hogy helyre foglak tenni. – Finoman meghúzta Nate melegítőnadrágjának madzagját, felemelte a szoknyáját, és visszaült a férfi ölébe, fészkelődve, hogy minél mélyebben legyen benne. – Na, jól helyre tettelek? – súgta a férfi fülébe. Előre-hátra ringatta magát, halkan nyögdécselve, miközben Nate a mellei közé fúrta az arcát. Hirtelen összerogyott a rozoga kisszék, Nate és Dominyika pedig az erkély márványpadlójára estek, amely még mindig meleg volt a nap sugaraitól. Tőlük északabbra, az Olümposz tetejéről Thesszália síkságára lepillantó istenek talán azt mondták volna, ez az előjele annak, ami később történni fog.

Nate és Dominyika nevetve visszabukdácsoltak az ágyhoz. A férfi rászorította a tenyerét sajgó könyökére. Dominyika a vállára hajtotta a fejét. Kevés idejük jutott egymásra, az orosz nő mégis olyan elégedettséget érzett, olyasféle gyengédséget, amelyet más, sietve lezavart, veszélyes találkozókon sosem. Talán a cirógató égei napsütés, a sós levegő tette, talán az, hogy egy ágyban lehetett az amerikaival, magába szívhatta az illatát, együtt az akác illatával, és közben a kolibriket nézte. Nate nevetett, amikor Dominyika oroszul korholni kezdte a kismadarakat, és megmutatta nekik, mi a helyes módja a nektár begyűjtésének. A bemutató felénél abbahagyta a nevetést, és a csípője hirtelen megfeszült. A Ródoszról érkező éjszakai komp kürtjének bőgése a tenger dicséretét zengte.

Bealkonyult. Eljött a vég. A kerozinlámpa hatalmas éjjeli lepkét vonzott magához, ezüst szárnyainak pöttyei úgy ragyogtak, akár egy bagoly szeme, és ahogy rávetette magát a fényre, mintha denevérszárnyak árnyékát látták volna a falon. Dominyika felkönyökölt, Nate pedig elismételtette vele az egy hónap múlva esedékes bécsi találkozás részleteit, az elsődleges és másodlagos találkozóhelyeket, a megbeszélt jelszavakat arra, ha tiszta a levegő, és arra is, ha nem. A nő felsorolta a biztonsági jeleket, a Ioanával való villámtalálkát is beleértve, aki közvetítőként venne részt az akcióban. A találkozó azért lenne fontos, hogy többet tudjanak meg az észak-koreai atomfegyverprogramról, és hogy kiderítsék, vajon a megszerzett információk között akad-e olyan, amely alapján beazonosítható, hogy ki az amerikai haditechnikai titkok kiszivárogtatója.

– Bárcsak hagynád, hogy más találkozzon a koreaival Bécsben! – aggodalmaskodott még egyszer, utoljára Nate. – Biztosan nem esne nehezedre egy másik tisztre bízni a feladatot. Olyanra, aki beszél koreaiul vagy tisztában van a haditechnikai kutatás-fejlesztés részleteivel.

– Két napja másról sem beszélünk – felelte Dominyika. – Miért tenném? Nem lenne logikus. Mondtam már neked, hogy ez jó politikai húzás a részemről. Nagyobb eséllyel léptetnek elő, ha Putyin…

– …Nem fognak előléptetni, ha a Butirka egyik cellájában kötsz ki, szíjjal a nyakad körül. Mindez azért, mert megszállottja vagy a bosszúnak meg ennek a hülye dzsihádnak, amit ellenük vívsz. Az előtt fogsz elbukni, hogy a csúcsra érnél. Túl makacs vagy ahhoz, hogy felfogd: százszor többet árthatsz nekik, ha az SZVR igazgatójaként meghúzod magad.

Nate érezte, hogy Dominyika megmerevedik. A nő felkelt az ágyból, meztelen testére tekerte pamutszoknyáját, és elkezdte bepakolni a magával hozott néhány cuccát a válltáskájába.

Nate olvasott a villámokat szóró tekintetéből és kitágult orrlyukából.

– Hova mész? Csak holnap reggel megyünk el innen.

– Hogy a megszállottja vagyok? Egy hülye dzsihádnak? – kiabálta Dominyika. – Hát ezt képzeled rólam? Zsópa. Seggfej. Előbb halok meg a hazámért, mint hogy nyugodtan végignézzem, hogy a szemünket is kilopják. Kösz szépen a predannosztyodat.

– Miről beszélsz? Én mindenkinél jobban ragaszkodom hozzád. Azt akarom, hogy életben maradj.

– Úgy, hogy feladom és megszököm? Pasjol ti! Menj a fenébe! Visszamegyek a városba busszal. – Dominyika felhúzta a balerinacipőjét, és a vállára kapta a táskáját.

Nate kikelt az ágyból.

– Teljesen sötét van odakint. Még a végén leesel az egyik szirtről. Várj, hadd adjak egy elemlámpát!

– Iszcseznyi! Menj a francba! – ordította a nő, és becsapta maga után az ajtót, majd elindult a sötétben a kavicsos ösvényen. Nate felkapta a nadrágját és a flip-flop papucsát, a kezébe vett egy elemlámpát, és utána szaladt. Dominyika halkan sírdogált, amikor a férfi utolérte, megfogta a karját és megvilágította előttük az utat a lámpával. Nem volt hajlandó az amerikaira nézni, akkor sem, amíg egy olajfa alatt várták a 122-es busz esti járatát, amely nagy sokára felbukkant a kanyarban és megállt előttük. Kinyílt az ajtaja, és Nate már-már arra számított, hogy Gable lesz a sofőr, Benford meg a hátsó ülésen fogja vágni a pofákat.

– Hívj, ha megérkeztél Bécsbe! – mondta búcsúzóul Nate, amikor a busz ajtaja sziszegve bezárult az orra előtt. A járat továbbindult Glifadába, ahonnan Dominyika taxival megy majd a nagykövetségre.

Megváltozott az utóbbi években. Forrófejű lett és szeszélyes. Ügynökként kezelhetetlen, csak idő kérdése, mikor bukik le. Ez aztán a titkos találka. Így kell ügynököket futtatni. Micsoda Rómeó! Szinte hallotta Gable-t: „Gratulálok, kisfiam! Sikerült elérned a mélypontot.”

—————

Langley. A Benford által vezetett CID, azaz az elhárítási részleg szűkös és kaotikus konferenciatermében gyűltek össze, amelynek szürke szövettapétás, hangszigetelt falain nyugtalanító módon, kronologikus sorrendben sorakoztak a részleg korábbi igazgatóinak bekeretezett képei – mintha hátborzongató mártírfal lett volna egy keresztény katakombában. A hatvanas évekbeli, szépiatónusú képek vékony nyakkendős, elfeledett úri fiúkat ábrázoltak (a JFK-s időszak). A következő évtizedek kodakróm fotóin hipszter barkós CID-vezérek villantották fel lapos, sanda vigyorukat (Carter), majd a bűnös sunyiság ábrázata következett (Nixon), aztán a világ másik felén felszabadítót játszók kiüresedett, bamba tekintete (Reagan). Az utolsó, digitális fotókon az elhárítás vezetőinek modern generációja volt látható, akik a riadt titokzatoskodás ábrázatát öltötték magukra (Clinton és Bush). A sor végén a legutóbb nyugdíjba vonult CID-igazgató fényképe lógott – a goromba fickó legendásan öntelt alak volt. Az amerikai zászlót rosszindulatból direkt úgy helyezték el a teremben, hogy az félig eltakarja a fényképét, így csak az egyik szeme kandikált ki ennek az aljas rohadéknak a zászló szövete mögül, amitől csak még hátborzongatóbb lett az emléke, mint amilyen egyébként volt. Nem maradt üres falfelület a jövő volt igazgatóinak, bár egyes – egyelőre megalapozatlannak tűnő – pletykák szerint felmerült, hogy Benfordnak freskót csináltatnak a mennyezetre, amely pucér seggű kerubként ábrázolná a férfit aprócska íjjal és nyílvesszővel.

Akárcsak Benford összes személyes tere, a konferenciaterem asztala is egy kupleráj volt. Beborították a papírhalmok, kávésbögrék meg egy nagy doboz fánk. Az egyik sarokban felcsavart térképek hevertek, a középen elszakadt vetítővásznat szigetelőszalaggal ragasztották meg. A helyiség túlsó végébe hajítottak két betört síkképernyős monitort egy ripityára tört kávésbögre darabkáival együtt – szinte biztosan ez volt az a lövedék, amely legalább az egyik monitort elintézte. Benford, Gable, Forsyth és Nash az asztal egyik végében ültek. Hearsey, a magas, cingár technikai vezető két noteszt hozott magával és az asztal másik végében foglalt helyet. A nyúlánk, vékony, szikár srác inkább úgy festett, mint akinek a prérin a helye, hogy megjavítsa a drótkerítést vagy kiherélje a bikákat, ahelyett, hogy egy laborban töltené az évet azzal, hogy valami savas köd előállításán dolgozik, amelyet lopakodó drónok permeteznek szét az éjszaka leple alatt, hogy tönkretegyék vele az észak-koreai rakétaállványokat; vagy hogy csuklón viselhető, fitneszkarkötőnek álcázott plasztikbombát készítsen, amelyet aztán egy marylandi laborból is fel lehet robbantani Dubaiban. Hearsey mérnöknek tanult, mindent tudott az elektromágneses fegyverekről, ráadásul nem hagyta, hogy Benford süketeljen neki, Gable meg még bírta is, úgyhogy mindenbe beavatták, a Díva-műveletet is beleértve.

Az ügynökségnél egyszerűen Hearsey-nek hívták, csak a bennfentes HR-es kollégák tudták, hogy a keresztneve Gayle, de ők soha nem árultak el semmit. Hearsey végignézett Benford gyalázatos konferenciatermén, az ujjával végigsimított a morzsával borított asztalon, és közben felmérte a kárt.

– Azt hittem, a Hindenburg Lakehurstnél zuhant le, New Jersey-ben – szólalt meg a fiatalember, akinek megbocsátották a jópofáskodást. Benford csak pislogott egyet.

Az asztal másik végében ült Benford új asszisztense, Lucius Westfall, a tömegpusztító fegyverekre szakosodott elemző, akit többekkel együtt a hírszerzéstől helyeztek át a Műveleti Főigazgatósághoz a CIA igazgatója által kierőszakolt tapasztalatcserék részeként, ami azt a célt szolgálta, hogy erőnek erejével összepárosítsák a hírszerzés elemzőit a műveleti tisztekkel. Ez a legtöbb esetben úgy sült el, mintha egy falusi táncmulatságban a tiszteletes lányait matrózokkal állították volna párba.

A buzgón jegyzetelő Westfall szőke, vékony arcú férfi volt drótkeretes szemüveggel, amely rendszerint bepárásodott, ha nyilvánosan meg kellett szólalnia, vagy ha csinos nőkkel beszélgetett. Már az is elég megterhelő volt, hogy Simon Benfordnak dolgozott, ráadásul megállás nélkül dekódolnia kellett a Műveleti Főigazgatóság bennfentes zsargonját. Ezeknek a műveleti tiszteknek egy szavát se lehetett érteni: állandóan olyan zagyvaságokat hadováltak, hogy koccanás, házalók, régi kurvák, postaláda-ürítés, rejtekhelyek, fejvadászok, skalpok, tisztító, nyulak, csirketáp, bárium beöntés, 201-esek, PRQ-k, természetes ellentét, szaltózás, bakizás, csapkodás, meg ehhez hasonlók. Bármennyire is nehezére esett, Westfall kénytelen volt elviselni Marty Gable-nek, ennek a nagy meláknak a garázdálkodását, aki a megszeppent elemző szerint nem lehetett más, csak egy kansasi sorozatgyilkos.

– Figyelj oda rá, hogy jó jegyzeteket készíts, Lüszikém – affektált franciás kiejtéssel Gable, akinek sajátos elképzelései voltak az újoncok mentorálásáról, valahol félúton a kiképző őrmester meg az amfiteátrumbeli fogathajtó között. Ironikus módon Gable mégiscsak engedte elcsábítani magát a durvábbnak számító afrikai részlegtől, hogy aztán Benford valószerűtlen helyettese legyen. A CID hátborzongató kémelhárítási részlege tele volt olyan zseniálisan okos, fura, introvertált figurákkal, akik lehúzott redőnyök mögött melóztak a sötétben. A kívülállók a tönkrement játékok szigetének hívták a helyet. Benford elsősorban nem a helyetteseként számított Gable-re, hanem mint olyasvalakire, aki képes megoldani az ingatag és kényes külhoni válsághelyzeteket, amire Marty illedelmesen csak „edénycsapkodás”-ként utalt. Díva is rajongott Gable-ért. A férfi képes volt kezelni Dominyikát, ha arra rájött egyre gyakoribb dührohamainak egyike, valahányszor kommunikációval, kockázatvállalással és a biztonságával kapcsolatos témák kerültek szóba.

Benford azzal a rá jellemző ünnepélyességgel nyitotta meg a megbeszélést, amelyről nemcsak Washingtonban volt közismert, hanem Londonban, Ottawában, Canberrában, Bonnban, Párizsban, Rómában és Tel-Avivban is: az egyik dossziéval az asztalra csapott.

– A kibaszott kurva istenit neki! Ha Díva információi helytállóak, egy kibaszott faszfej a mi elektromágneses fegyverünk hadititkaival bizniszel a kibaszott észak-koreaiakkal.

Nash, aki most tért vissza Athénból, felolvasott az előtte heverő dokumentumból:

– Díva ma reggel jelentett SRAC-en keresztül. Az SZVR a Pecska kódnevet adta az észak-koreai Ri Szu-jongnak, ami oroszul kemencét jelent.

– Szóval kemencét? – morgott Gable. – Egy szótár kevesebb helyet foglalna és nem enné meg az összes fánkot.

Nate a kollégája felé csúsztatta a fánkkal teli dobozt.

– Tessék, vegyél! A fánkokat mindnyájunknak vettem, de gondoltam, annyi azért belefér, hogy egyet megegyek.

Gable felemelte a doboz tetejét.

– Fánkot veszel, és képes vagy csak egyfajtát hozni? Semmi csokis fánk? Semmi lekváros?

Benford fészkelődni kezdett a székében.

– Koncentrálhatnánk végre arra, hogy az észak-koreai atomprogram az amerikai haditengerészet elektromágneses hadifegyver technológiáját készül hasznosítani?

Forsyth az asztalra tette Díva jelentésének másolatát.

– Hogy kaparinthatták meg a technológiánkat az észak-koreaiak? – tűnődött Forsyth. – Az RGB még a cipőfűzőjét sem tudja megkötni. Azok legfeljebb puccsot szervezőket szoktak lelőni hazai terepen. Ki van zárva, hogy legyen egy beépített amerikai forrásuk itt nálunk. Esélytelen.

– Valaki továbbadja nekik a technológiát – szólt közbe Hearsey. – A Dívától kapott, lefordított koreai dokumentumban szó szerint szerepel az amerikai terminológia: „hővezető”, „ionizált gáz”, „kompakt impulzusos áram”. Az észak-koreaiak erre maguktól biztos nem jönnének rá.

– Csak Peking lehet – vetette fel Gable. – Lefogadom, hogy az MSS17 beszervezett egy kaliforniai békeharcost, aki a haditengerészet laborjában melózik, és szívügye a világbéke. De az is lehet, hogy egy pattanásos tanácsadó a Védelmi Minisztériumnál, aki egy Corvette-et akar magának, vagy egy fregatton szolgálatot teljesítő fegyvertiszt, aki odáig van egy sanghaji cicababáért, aki gondoskodik róla, hogy a fickó saját fegyvere csőre legyen töltve.

Westfall fészkelődni kezdett a székében. Benford észrevette, és rábökött.

– Magának mi a véleménye az ügyről, Westfall? – Gable a bátorítása jeleként felé passzolta a fánkos dobozt. Amikor Westfall felhajtotta a tetejét, látta, hogy a doboz üres. Gable megette az utolsó két fánkot.

– Nem hiszem, hogy Peking azt akarná, hogy Phenjannak saját bombája legyen – jelentette ki Westfall. – A kínaiak szeretik azt képzelni, hogy még mindig képesek uralkodni az észak-koreaiakon az élelmiszer-adományokkal meg a katonai segítséggel. Tetszik nekik, hogy a Nyugat mindig náluk kuncsorog azért, hogy segítsenek féken tartani az észak-koreaiakat. Végső soron pedig tisztában vannak vele, hogy ha Phenjannak megbízható atombombája lesz, és kilövési rendszere, a pitbulljuk többé nem tűri a pórázt, és bármi kitelik tőle. Még a kínaiak ellen is bevethetik. Utánanéztem: egy alap Rodong–1-es típusú ballisztikus rakéta kábé öt perc alatt éri el a sohae-i műholdas kilövési központtól nyolcszáz kilométerre lévő Tiananmen teret. Ennyi idő még arra sem elég, hogy a politbüro tagjai könnyes búcsút vegyenek egymástól. Nem, nem, Kína biztosan nem szeretné, hogy Észak-Koreának saját bombája legyen.

Néma csönd telepedett a helyiségre. A srác nem hülye.

– Te egy igazi kis Ulysses P. Grant vagy – cukkolta Gable. – Akkor szerinted ki futtatja a vakondunkat?

Westfall Nate-re pillantott.

– Hát, ennek Díva az egyedüli megmondhatója – felelte Westfall. – De ha nem sikerül záros határidőn belül kiderítenie, ki az, és az észak-koreaiak rájönnek, hogyan tudják bepréselni az uránberendezést a robbanófejbe, a seattle-i Space Needle hamarosan úgy fog kinézni, mint az ikertornyok 9/11 után.