Sötét éjszaka volt már, mire Jabu elment. Toranaga mint egyenrangú előtt hajolt meg előtte, és ismét köszönetet mondott neki mindenért. Meghívta a másnapi titkos haditanácsra, megerősítette a muskétásezred főparancsnoki tisztében, s írásban neki ígérte Tótómi és Szuruga tartományokat – ha majd meghódoltatják őket.
– Az ezred létfontosságú, Jabu-szan. Egyedül te felelsz a felhasználásáért és a kiképzéséért. Omi-szan lesz köztünk az összekötő. Vedd igénybe az Andzsin-szan tudását, mindent. Ne?
– Igen, uram. Alázatosan köszönöm, uram.
– Nagy szolgálatot tettél azzal, hogy épségben hazahoztad asszonyaimat, az Andzsin-szant és a fiamat. Ami a hajót érte, az rettenetes. Karma. De talán nemsokára jön egy másik. Jó éjszakát, barátom.
Toranaga ivott egy kis csát. Nagyon kimerült.
– Naga-szan!
– Uram?
– Hol az Andzsin-szan?
– A hajóroncsnál néhány vazallusával.
– Mit csinál ott?
– Csak bámulja. – Naga idegesen izgett-mozgott apja vizsla tekintete alatt. – Nagyon sajnálom, nem kellene ott lennie, apám?
– Mi? Á, nem számít. Hol van Cukku-szan?
– Az egyik vendégházban, uram.
– Megmondtad neki, hogy jövőre meg akarsz keresztelkedni?
– Igen, uram.
– Jó. Hozd ide.
Néhány perc múlva már látta is közeledni a magas, sovány papot a fáklyák fényében – beesett arcát mély ráncok barázdálták, fekete hajában azonban egyetlen ősz szál sem akadt még –, és hirtelen Jokosze jutott az eszébe. – A türelem igen fontos erény, Cukku-szan. Ne?
– Úgy van, uram. De miért mondod ezt most?
– Jokosze jutott eszembe. Milyen más volt akkor minden, pedig nem is volt olyan rég, ne?
– Ó, igen. Isten útjai valóban kifürkészhetetlenek, uram. Nagyon örülök, hogy még mindig határaidon belül talállak.
– Beszélni akartál velem? – kérdezte Toranaga, és meglegyezte magát. Titokban irigyelte a papot lapos hasáért és nyelvtudásáért.
– Csak bocsánatot szerettem volna kérni azért, ami történt.
– Igen, hallom, hogy összeszólalkoztál az Andzsin-szannal. Mit mondott?
– Haragos szavakat vágott a fejemhez, és azzal vádolt, hogy én gyújtottam föl a hajóját.
– Te gyújtottad föl?
– Nem, uram.
– Hát ki?
– Isten műve volt. Vihar támadt, és a hajó leégett.
– Nem Isten műve volt. Azt mondod, sem te, sem más papok, sem más keresztények nem működtek közre benne?
– Ó, de igen, uram. Imával. Én hiszem, hogy az a hajó a Sátán eszköze volt – neked is megmondtam nemegyszer. Tudom, hogy te nem így vélekedtél, és ismét bocsánatot kérek, hogy ebben a dologban szembeszálltam veled. De Istennek ez a műve talán nem is annyira károdra, mint inkább hasznodra lesz.
– Ó! Hogy érted?
– A vizitátor atya figyelmét most már nem köti le semmi más, most már teljes odaadással Kijama és Onosi urakra tud összpontosítani.
– Ezt a beszédet már hallottam, Cukku-szan – jelentette ki gorombán Toranaga. – Milyen gyakorlati segítséget tud nyújtani nekem a keresztény főpap?
– Uram, bízz Is... – Alvito elharapta a szót, majd őszinte hangon folytatta: – Kérlek, bocsáss meg, uram, de teljes szívemből hiszem, ha Istenbe veted bizodalmad, ő segíteni fog.
– Én inkább Toranagába vetem. Közben azonban azt hallom, hogy Isido, Kijama, Onosi és Zataki összegyűjtötték hadaikat. Isido három- vagy talán négyszázezer embert állít ki ellenem.
– A vizitátor atya egyezségtek megvalósításán fáradozik, uram. Jokoszéban kudarcot jelentettem, de most azt hiszem, mégis van remény.
– Szavakkal mit sem érek kardok ellen.
– Igen, uram, de Isten minden erőfölénnyel szemben győzni tud.
– Igen. Ha van, akkor tud. – Toranaga hangja még érdesebbre váltott. – Miféle reményt emlegetsz?
– Igazában nem is tudom, uram. De hát nem indul-e meg ellened Isido? Nem bújik-e elő Ószakából? Nem Isten műve-e ez is?
– Nem. Szóval te felfogod ennek a lépésnek a jelentőségét?
– Ó, igen, uram. És biztosra veszem, hogy a vizitátor atya is.
– Azt mondod, mindez az ő műve?
– Nem, uram. De bekövetkezni bekövetkezett.
– Úgy hallom, a vizitátor atya távozott Ószakából – mondta Toranaga, és örömmel látta, hogy árnyék suhan át Cukku-szan arcán. Aznap kapta a hírt, hogy kiindult Misimából.
– Igen – felelte növekvő aggodalommal Alvito atya. – Nagaszakiba ment, uram.
– Hogy különleges temetést rendezzen Toda Mariko-szamának?
– Ó, uram, te mindent tudsz. Mi csupán agyag vagyunk a te korongodon.
– Ez nem igaz. És nem szeretem a hízelgést. Elfelejtetted?
– Nem, uram, kérlek, bocsáss meg. Nem annak szántam. Ellenzed a temetési szertartást, uram?
– Engem nem érdekel. Mariko-szama értékes ember volt, példaadása megbecsülést érdemel.
– Igen, uram. Köszönöm. A vizitátor atya nagyon fog örülni. ő igen fontosnak tartja.
– Persze. Mivel Toda úrnő az én vazallusom volt, ugyanakkor keresztény, példáját nem fogják elfelejteni – keresztény testvérei. Vagy azok, akik az áttérés gondolatával játszadoznak. Ne?
– Nem, nem fogják elfelejteni. Ellenkezőleg, példás önfeláldozása dicséretet érdemel.
– Vagyis életet kell neki adni, hogy mások tovább élhessenek? – kérdezte rejtélyesen Toranaga. Nem hozta szóba a szeppukut, az öngyilkosságot.
– Igen.
Toranaga elmosolyodott, mert észrevette, hogy Cukku-szan egyszer sem említette a másik lány, Kijama Acsiko bátorságát, halálát, szintén nagy pompával való eltemetését. Hangja megkeményedett. – Tehát senkiről sem tudsz, aki segített vagy részt vett volna hajóm fölgyújtásában?
– Nem, uram.
– Hallom, templomotok építése szépen halad Jedóban.
– Igen, uram. Még egyszer köszönjük.
– Nos, Cukku-szan, remélem, hogy a keresztény főpap erőfeszítései hamarosan gyümölcsöt hoznak. Reménynél többre van szükségem, az emlékezetem pedig igen hosszú. És most kérlek, tolmácsolj nekem.
Toranaga elindult a part felé, testőrei fáklyákkal világították meg az útját. – Mikor kapom meg főpapod jelentését arról az ágyúcsempészetről?
– Amint beszerzi a szükséges értesüléseket Macauból.
– Kérlek, sürgesd meg a nevemben.
– Igen, uram.
– Melyik keresztény daimjók keveredtek bele abba az ügybe?
– Nem tudom, uram, nagyon sajnálom. Azt sem tudom, keveredtek-e bele egyáltalán.
– Kár, hogy nem tudod, Cukku-szan. Sok időt megtakarítanál vele nekem. Sok-sok daimjót érdekelne, mi is az igazság ebben a dologban.
Ó, Cukku-szan, dehogynem tudod, gondolta magában Toranaga, s ha sarokba szorítanálak, végül meg is esküdnél keresztény istenedre, hogy Kijama, Onosi és valószínűleg Harima voltak azok. De ennek még nem jött el az ideje. És annak sem, hogy tudomásodra hozzam: egyetlen keresztényt sem vádolok a gyújtogatással. Kijamát sem, Onosit sem, Harimát sem. Mi több, biztos vagyok benne, hogy nem ők tették. De nem is Isten műve volt. Hanem Toranagáé.
Igen.
Miért? – kérdezhetnéd.
Kijama igen bölcsen elutasította ajánlatomat, amelyet a Mariko által kézbesített levélben tettem neki. Bizonyságot kellett adnom szándékom őszintesége felől. Mit adhattam volna egyebet, mint a hajót – és a barbárt, akitől annyira féltetek ti, keresztények? Mindkettő elvesztésével számoltam, noha adni csak az egyiket adtam. Közvetítőim ma értesítik Ószakában Kijamát és a papokat, hogy ingyenajándék volt ez tőlem, őszinteségem bizonyítéka: azé, hogy én nem az egyházzal harcolok, csupán Isidóval. Ez csak elégséges bizonyíték, ne?
Igen, de bízhatsz-e valaha is Kijamában? – kérdezhetnéd joggal.
Nem. De Kijama elsősorban japán, és csak másodsorban keresztény. Erről mindig megfeledkeztek. Kijama át fogja látni őszinteségemet. Ajándékom éppoly felülmúlhatatlan, mint Mariko példája és az Andzsin-szan bátorsága.
Hogyan gyújtottam föl a tulajdon hajómat? – kérded.
Mit érdekel az téged, Cukku-szan? Legyen elég annyi, hogy megtettem. És senki sem tud róla, csak én, néhány megbízható emberem és maga a gyújtogató. Hogy ő ki volt? Isido nindzsákat bérelt, én miért ne tehetném? Csakhogy én egy embert béreltem, és sikerrel jártam. Isido kudarcot vallott.
– Kudarcot vallani pedig ostoba dolog – mondta ki fennhangon.
– Uram?
– Ostobaság nem őrizni meg egy olyan titkot, mint a csempészett tűzfegyvereké – mondta mogorván Toranaga –, és lázadásra biztatni keresztény daimjókat hűbéruruk, a taikó ellen.
– Igen, uram. Ha igaz.
– Igaz, Cukku-szan, abban biztos vagyok. – Toranaga véget vetett a beszélgetésnek, mert úgy érezte, eléggé ráijesztett Cukku-szanra, hogy hibátlanul lássa el tolmácsi feladatát.
Leértek a partra, és Toranaga biztos lábbal, határozottan ment előre a félsötétben, lerázva magáról a fáradtságot. Amint a nyársra szúrt fejek előtt elhaladtak, látta, hogy Cukku-szan ijedten keresztet vet, és arra gondolt: milyen ostoba is az, aki babonás – és aki semmitől sem fél.
Az Andzsin-szan vazallusai már messziről hajlongani kezdtek, az Andzsin-szan azonban csak ült magába roskadva, és bámult ki a tengerre.
– Andzsin-szan – szólította gyengéden Toranaga.
– Igen, uram? – Blackthorne felocsúdott és talpra állt. – Nagyon sajnálom, most akarsz beszélni?
– Igen. Azért hoztam magammal Cukku-szant, mert világosan akarok látni mindent. Érted? Gyorsan és világosan akarok beszélni veled.
– Igen. – Toranaga látta a fáklyák fényében, milyen kába és elgyötört a navigátor. Cukku-szanra nézett. – Megértette, amit mondtam? – Figyelte a tolmácsoló papot, hallgatta visszataszító nyelvét. Az Andzsin-szan bólintott, de a vádló kifejezés nem tűnt el az arcáról.
– Igen, uram – mondta a pap.
– Akkor, kérlek, kezdd a tolmácsolást, Cukku-szan. Fordíts mindent pontosan. Figyelj rám, Andzsin-szan, azért hoztam ide Cukku-szant, hogy világosan, gyorsan és félreértés nélkül tudjunk beszélni. Ez nagyon fontos nekem, úgyhogy türelmedet kérem.
– Igen, uram.
– Cukku-szan, először is esküdj meg keresztény istenedre, hogy semmit nem adsz tovább senkinek abból, ami itt elhangzik. Tekintsd gyónásnak, ne? Szentnek.
– De uram, ez nem...
– Parancsolom. Különben minden támogatást megvonok tőled és egyházadtól, örökre.
– Rendben van, uram. Megesküszöm.
– Jó. Köszönöm. Magyarázd el neki is. – Alvito engedelmeskedett, azután Toranaga leült a homokba, és elhessegette legyezőjével a szemtelen éji bogarakat. – És most kérlek, Andzsin-szan, mondd el, mi történt Ószakában.
Blackthorne akadozva kezdte, de aztán lélekben mintha újra átélte volna az egészet, hamarosan ömlöttek belőle a szavak, Alvito alig tudott lépést tartani vele. Toranaga némán hallgatta, egyszer sem szakította félbe a szóáradatot, csupán buzdítólag hümmögött néha.
Hajnal lett, mire Blackthorne végzett. Toranaga mindent tudott, amit az Andzsin-szan csak elmondhatott – amit hajlandó volt elmondani, javította ki magát gondolatban. A pap is tisztában volt ezzel, de Toranaga tudta, hogy semmit sem találhatott benne, amit Kijama vagy a katolikusok felhasználhatnának ellene, Mariko vagy az Andzsin-szan ellen.
– Biztos vagy benne, hogy a vezérkapitány megégetett volna, Andzsin-szan? – kérdezte.
– Igen. Ha nincs az a jezsuita. Én eretnek vagyok a szemében – és a tűz szerintük valami módon „megtisztítja” a lelket.
– Miért mentett meg a vizitátor atya?
– Nem tudom. Mariko-szamának lehet valami köze hozzá. A hajóm nélkül semmit sem tehetek ellenük. Persze, ez nekik maguknak is eszükbe jutott volna előbb-utóbb, de talán Mariko-szama adta kezükbe a kulcsot.
– Miféle kulcsot? Mit tudta ő, hogyan kell felgyújtani egy hajót?
– Fogalmam sincs. A nindzsák bejutottak a várba. Átjuthattak az itteni őrségen is. A hajómat megsemmisítették. Mariko-szama találkozott a vizitátor atyával a várban, aznap, hogy meghalt. Úgy gondolom, elárulta neki, hogyan kell felgyújtani a hajómat – cserébe az életemért. De a hajóm nélkül számomra nincs élet, uram.
– Tévedsz, Andzsin-szan. Köszönöm, Cukku-szan – bocsátotta el a papot Toranaga. – Nagyra értékelem a munkádat. Most pihenj le, kérlek.
– Igen, uram. Köszönöm. – Alvito habozott. – Bocsánatot kérek a vezérkapitány helyett. Az ember bűnbe születik, és a legtöbb meg is marad benne, hiába keresztény.
– A keresztények születnek bűnbe, mi nem. Mi civilizált nép vagyunk, tudjuk, mi a bűn, és nem ostoba parasztok, akik mindent összekevernek. Ennek ellenére, Cukku-szan, a vezérkapitányod helyében én bizony nem eresztettem volna ki a karmaim közül az Andzsin-szant. Katonai döntés volt, és helyes döntés. Azt hiszem, meg fogja még bánni, hogy eljátszotta az esélyét – akárcsak a te vizitátor atyád.
– Ezt is fordítsam le, uram?
– Ezt csak a te fülednek szántam. Köszönöm a segítségedet. – Toranaga viszonozta a pap meghajlását, és testőröket adott mellé, hogy kísérjék vissza a házába. – Andzsin-szan, most ússzunk!
– Uram?
– Ússzunk! – Toranaga levetkőzött, és belegázolt a vízbe a hajnali derengésben. Blackthorne és a testőrök követték. Toranaga jó messze kiúszott, majd visszafordult, és megkerülte a roncsot. Blackthorne a nyomában úszott, a hideg víz felfrissítette. Toranaga hamarosan kigázolt a partra. A szolgák friss törülközőkkel, kimonókkal, csával, szakéval és ételekkel várták őket.
– Egyél, Andzsin-szan.
– Nagyon sajnálom, nem éhes.
– Egyél!
Blackthorne a szájába vett néhány falatot, és öklendezni kezdett. – Nagyon sajnálom.
– Ostoba vagy. És gyenge. Gyenge, mint egy fokhagymafaló. Nem mint egy hatamoto. Ne?
– Uram?
Toranaga könyörtelenül, brutálisan megismételte. Aztán a roncsra mutatott, tudván, hogy végre sikerült felkeltenie Blackthorne figyelmét. – Az semmi. Sigata ga nai. Jelentéktelen. Ide hallgass: az Andzsin-szan hatamoto, ne? Nem fokhagymafaló. Ne?
– Igen, nagyon sajnálom.
Toranaga intett egyik testőrének, aki lepecsételt tekercset adott át neki. – Hallgass ide, Andzsin-szan, mielőtt Mariko-szama elment Ószakába, rám bízta ezt. Azt mondta, ha Ószaka után életben maradsz – érted? –, adjam oda neked.
Blackthorne átvette a feléje nyújtott tekercset, és némi habozás után feltörte a pecsétet.

– Mit mond az üzenet, Andzsin-szan? – kérdezte Toranaga.
Mariko latinul írt: „Szerelmem. Ha ez a levél a kezedbe kerül, én meghaltam Ószakában, és talán, miattam, a hajód is megsemmisült. Lehet, hogy feláldozom ezt a te legnagyobb kincsedet hitem oltárán, hogy megvédjem az egyházat, de még inkább hogy megmentsem a te életedet, ami mindennél fontosabb számomra – még Toranaga úr érdekeinél is. Lehet, hogy választásra kényszerülök, szerelmem: te vagy a hajód. Nagyon sajnálom, de én a te életedet fogom választani. Hajód úgyis eleve pusztulásra ítéltetett – veled vagy nélküled. Odavetem hát a hajót ellenségednek, hogy te tovább élhess. Ez a hajó semmi. Építs újat. Meg tudod tenni – hisz hajóépítőnek is neveltek, nemcsak hajóirányítónak, nem? Azt hiszem, Toranaga úr annyi mesterembert, ácsot fog rendelkezésedre bocsátani, amennyit csak akarsz – szüksége van rád és a hajóidra –, én pedig magánvagyonomból rád hagytam annyit, amennyire szükséged lesz. Építs új hajót, szerelmem, és új életet magadnak. Fogd el a jövő évi Fekete Hajót, és élj örökké. Keresztény lelkem azért fohászkodik, kedvesem, hogy a keresztény mennyországban lássalak viszont, de japán harám azért, hogy a következő életemben az legyek, ami neked boldogságot hoz és örökké veled lehessek, bárhová mégy. Bocsáss meg nekem – de az életed mindennél fontosabb. Szeretlek.”
– Mit mond az üzenet, Andzsin-szan?
– Bocsáss meg, uram. Mariko-szama mondja, ez a hajó nem fontos. Mondja, építsek más hajót...
– Á! Lehetséges volna? Lehetséges ez, Andzsin-szan?
Blackthorne észrevette a daimjó szemében felcsillanó érdeklődést. – Igen. Ha kap... – Nem jutott eszébe az „ács” szó. – Ha Toranaga-szama ad embereket, hajócsináló embereket, ne? Igen. Akkor igen. – Lelki szemei előtt máris kezdett alakot ölteni az új hajó. Kisebb, sokkal kisebb lesz, mint az Erasmus. Kilencven- vagy száztonnás, egyelőre csak ennyire futná a tehetségéből, mert teljes hajót ő maga sohasem tervezett, még kevésbé épített, noha Alban Caradoc kétségtelenül hajóépítőnek is nevelte, nemcsak navigátornak. Áldjon meg az Isten, Alban, ujjongott magában. Igen, kilencven tonnával kezdjük. Annyi lehetett Drake Golden Hindja is, és mi mindent kibírt! Húsz ágyút rakok rá, annyi épp elég, hogy... – Jóságos isten, az ágyúk!
Megperdült és a roncsra meredt, majd észrevette, hogy Toranaga és a többiek csodálkozva nézik, és ráébredt, hogy angolul beszélt hozzájuk. – Ó, nagyon sajnálom, uram. Túl gyorsan gondolkod... Ágyúk ott tengerben, ne? Gyorsan kell kivenni!
Toranaga mondott valamit az embereinek, majd Blackthorne-hoz fordult. – Szamurájok azt mondják, hajóról minden a táborban. Kihalászták tengerből, sekélyből, apálykor, ne? Most táborban. Miért?
Blackthorne megmámorosodott. – Tudok hajót csinálni. Ha ágyúk van, tudok ellenséggel harcolni. Tud Toranaga-szama puskaport szerezni?
– Igen. Mennyi ács? Mennyi kell?
– Negyven ács, aztán kovácsok, fának tölgy, van itt tölgy? Kell vas, acél, a kovácsműhelyt itt helyben felállíthatjuk... – Rájött, hogy megint angolul beszél. – Bocsánat, írom majd papírra. Pontosan. És gondolkodom. Kérlek, adsz emberek segíteni?
– Amennyit csak akarsz, és pénzt is. Azonnal. Szükségem van arra a hajóra, Andzsin-szan! Milyen gyorsan tudod megépíteni?
– Fél év.
– Ó, nem előbb?
– Nem, nagyon sajnálom.
– Később még beszélünk, Andzsin-szan. Mit mond még Mariko-szama?
– Keveset, uram. Mondja, ad pénzt új hajóhoz, ő pénzét. Mondja azt is, sajnál, ha... ha segít ellenségnek elpusztítani a hajót.
– Miféle ellenségnek? Milyen módon elpusztítani?
– Nem mondja, ki vagy hogyan, uram. Nem világos. Csak sajnál. Mariko-szama mondja, szajónara. Reméli, szeppuku jól szolgál Toranaga urat.
– Ó, igen, nagyon jól szolgál, ne?
– Igen.
Toranaga rámosolygott. – Örülök, hogy minden rendben, Andzsin-szan. Iiií, Mariko-szamának igaza van! Ne törődj azzal! – mutatott a roncsra. – Építs új hajót, azonnal. Hadihajót, ne? Értesz?
– Nagyon.
– Ez az új hajó... ki tud állni a Fekete Hajó ellen?
– Igen.
– Á! A jövő évi Fekete Hajó ellen?
– Lehet.
– És a legénység?
– Nem értek.
– Matrózok, pattantyúsok?
– Ó! Jövőre kiképez vazallusaim pattantyúsnak. Matróznak nem tud.
– A Kvantó legjobb tengerészei közül válogathatsz.
– Akkor jövőre lehet. – Blackthorne elvigyorodott. – Lehet a jövő év? Hát a háború?
Toranaga vállat vont. – Háború ide vagy oda – megpróbáljuk, ne? Ez lesz a te prédád – tudod, mit jelent a „préda”? És a mi titkunk. Közted és köztem csak, ne? A Fekete Hajó.
– Papok kiszagolják.
– Lehet. De most nem lesz szökőár meg tai-fun, barátom. Most figyelni fogunk. Te is meg én is.
– Igen.
– Előbb a Fekete Hajó, aztán hazamégy. Hozol nekem flottát. Érted?
– Ó, igen, nagyon.
– Ha vesztek – karma. Ha nem, minden a miénk, Andzsin-szan. Minden, amiről csak beszéltél. Fekete Hajó, követ, szerződés, hajók! Érted?
– Igen. De mennyire. Köszönöm.
– Köszönd Mariko-szamának. Nélküle... – Toranaga melegen elbúcsúzott tőle, most először hajolt meg előtte úgy, mint egyenrangú előtt, és elment testőreivel. Blackthorne vazallusai mélyen meghajoltak, lenyűgözte őket az urukat ért hatalmas megtiszteltetés.
Blackthorne ujjongva nézett a távozó Toranaga után, majd az ételre pillantott. A szolgák már csomagolták össze a maradékot.
– Várjatok. Most eszem.
Vigyázva evett, lassan és illendően, emberei egymást lökdösték, hogy kiszolgálhassák, Blackthorne fejét pedig teljesen betöltötték a roppant lehetőségek, amelyeket Toranaga megnyitott előtte. Győztem, ujjongott magában, és legszívesebben szilaj matróztáncra perdült volna. De nem tette. Még egyszer elolvasta a levelet – és áldotta Marikót.
– Utánam – parancsolta, és elindult a tábor felé, magában már a hajót, az ágyúnyílásokat tervezve. Jóságos Istenem, segíts Toranagának, hogy megvédje Isido ellen a Kvantót, és kérlek, vedd gondjaidba Marikót, akárhol van is, és add, hogy azok az ágyúk ne legyenek nagyon rozsdásak. Marikónak igaza van: az Erasmus mindenképp pusztulásra ítéltetett, velem vagy nélkülem. Visszaadta az életemet. Új hajót építhetek, új életet. Kilencven tonna! A hajóm tűhegyes orrú, úszó csatatér lesz, karcsú, mint az agár, még az Erasmusnál is jobb, orrfája büszkén hasítja majd a levegőt, orrszobra gyönyörű lesz, az egész arca olyan, mint az övé, azokkal a gyönyörű ferde szemekkel és kiálló pofacsontokkal! Az én hajóm... Úristen, akár egytonnányi anyagot kimenthetek még a roncsból! Felhasználom a tőkének legalább egy részét, néhány bordát, szeget is találok több százat, a tőke többi részéből meg merevítőket, abroncsokat faragunk... ha lesz rá elég időm.
Igen. Olyan lesz az a hajó, mint ő, fogadta meg magában. Csinos lesz, apró és tökéletes, akár egy Josimoto-penge, az pedig a legjobb a világon, és a legveszélyesebb. Jövőre hússzor akkora zsákmányt ejt, mint amekkora a súlya, akárcsak Mariko Ószakában, és kikergeti az ellenséget Ázsiából. Utána pedig, egy vagy két év múlva, felvitorlázok vele a Temzén – teli arannyal minden rekesze, nyomdokvize a világ hét tengere. – Úrnő, így fogom nevezni – jelentette ki fennhangon.

Hatvanegyedik fejezet

Két napkeltével később Toranaga épp a nyereghevedereket ellenőrizte. Gyors mozdulattal hasba rúgta a lovát, az állat izmai elernyedtek, és Toranaga két lyukkal beljebb húzta a szíjakat. Undorító dög, gondolta; gyűlölte a lovakat, folytonos szeszélyeskedésüket, álnokságukat, rosszindulatukat. Én Josi Toranaga-nó-Csikitada-nó-Minovara vagyok, nem egy féleszű suhanc! Várt egy kicsit, aztán újra beletérdelt a ló hasába. Az állat felhorkant, megrázta zabláját, és Toranaga még egyszer igazított a szíjakon.
– Nagyon jó, uram, kitűnő – mondta csodálattal a hangjában a vadászmester. Göcsörtös testű öregember volt, éppolyan erős és szívós, akár a sós vízben áztatott hordó. – Sokan az első igazítással beérték volna.
– Aztán a nyergük félrecsúszott volna, ők meg délre nyakukat szegik, ne?
A szamuráj nevetett. – Igen, és meg is érdemli az ilyen, uram!
Körülöttük, az istállók környékén testőrök és solymászok készülődtek. Tecuko, a vándorsólyom ült a díszhelyen, de eltörpült Kogo, a födetlen fejű galambászhéja mellett, amely könyörtelen, arányló szemét hol ide, hol oda villantotta.
Naga érkezett az udvarra, kantárszáron vezetve lovát. – Jó reggelt, apám.
– Jó reggelt, fiam. Hol a bátyád?
– Szudara úr a táborban várakozik, uram.
– Jó. – Toranaga rámosolygott a fiatalemberre, majd, mivel kedvelte, félrevonta. – Ne gyere vadászni, fiam, inkább vesd papírra a csatarendet, hogy aláírhassam, ha visszajövök.
– Ó, apám – tört ki Nagából a lelkesedés. Büszkeséggel töltötte el, hogy formálisan ő veheti fel a kesztyűt, amelyet Isido eléjük vetett, ő foglalhatja írásba a haditanács tegnapi döntését, amely a seregeket a hágókhoz rendeli. – Köszönöm, köszönöm.
– Azután: a muskétásezred holnap hajnalban Hakonéba indul. A málhásoszlop ma délután érkezik Jedóból. Ügyelj mindenre.
– Igenis. Mikor csapunk össze?
– Hamar. Tegnap este kaptam a hírt, hogy Isido és az Örökös elhagyta Ószakát, megszemlélik a seregeket. Úgyhogy háború lesz.
– Kérlek, bocsáss meg, hogy nem tudok Ószakába repülni, mint Tecuko, mert akkor megölhetném Isidót, Kijamát és Onosit, és megszabadíthatnálak ettől a nyűgtől egyszer s mindenkorra.
– Köszönöm, fiam. – Toranaga körülnézett. A solymászok készen álltak. A testőrei is. Magához intette a vadászmestert. – Előbb a táborba megyek, aztán négy rít vadászunk végig a parton, észak felé.
– De hisz a hajtók már a dombok közt vannak... – A vadászmester elharapta a szavát. – Kérlek, bocsáss meg... valami romlottat ehettem, attól van, uram.
– Úgy látszik. Talán át kellene adnod a feladatkörödet valaki másnak. Az aranyered megzavarta az eszedet, nagyon sajnálom. – Toranaga haragudott. Ha nem ürügyként használja a vadászatot, leváltotta volna az öreget. – He?
– Igen, uram, nagyon sajnálom – felelte a vén szamuráj. – Megkérdezhetem, hogy... azon a területen akarsz vadászni, amelyet tegnap este választottál... vagy a parton?
– A parton.
– Igenis, uram. Kérlek, bocsáss meg, máris intézkedem. – A szamuráj elsietett. Toranaga hosszan nézett utána. Ideje, hogy az öreg visszavonuljon, gondolta minden rosszindulat nélkül. Azután észrevette, hogy Omi lép be az istállóudvarra egy sántító fiatal szamurájjal, akinek még mindig nyers vágás éktelenkedett az arcán – Ószakában szerezte.
– Á, Omi-szan! – Viszonozta köszönésüket. – Ez az az ember?
– Igen, uram.
Toranaga félrevonta őket, és részletesen kifaggatta a szamurájt. Csupán Omi iránti előzékenységből tette, hisz maga is levonta a következtetést már az első este, amikor kihallgatta ezt az embert, mint ahogy előzékenységből kérdezte meg az Andzsin-szantól is, mi áll Mariko levelében, hiszen pontosan tudta, mit írt neki Mariko.
„De kérlek, a saját szavaiddal fogalmazd meg, Mariko-szan” – mondta az asszonynak, mielőtt az elindult Ószakába.
„Adjam az ellenség kezére a hajóját, uram?”
„Nem, úrnőm – felelte Toranaga, látva, hogy Mariko szeme megtelik könnyel. – Nem. Ismétlem: súgd azokat a titkokat, amiket elmondtál nekem, Cukku-szan fülébe tüstént, még itt Jedóban, és a főpap meg Kijama fülébe Ószakában, s tedd hozzá, hogy a hajó nélkül az Andzsin-szan nem jelent veszélyt rájuk nézve. Az Andzsin-szannak pedig most azonnal írd meg a levelet, ahogy utasítottalak.”
„Elpusztítják a hajóját.”
„Meg fogják próbálni. Persze, maguktól is eszükbe jut ez a megoldás, úgyhogy tulajdonképpen nem árulsz el nekik semmit, ne?”
„Meg tudod védeni a hajóját, uram?”
„Négyezer szamuráj fog vigyázni rá.”
„De ha mégis sikerül nekik... az Andzsin-szan semmit sem fog tudni kezdeni a hajója nélkül. Könyörgök, uram, oltalmazd meg őt.”
„Szükségtelen, Mariko-szan. Biztosíthatlak, ez az ember nagyon fontos nekem, a hajójával vagy anélkül. Megígérem. És azt is foglald bele a leveledbe, hogy ha a hajója elpusztulna, építsen új hajót.”
„Micsoda?”
„Azt mondtad, meg tudja csinálni, ne? Biztos vagy benne? Ha rendelkezésére bocsátom az összes ácsomat és kovácsomat?”
„Ó, igen. Ó, milyen okos vagy te, uram. Igen, igen, többször is mondta, hogy képzett hajóépítő...”
„Egészen biztos vagy benne, Mariko-szan?”
„Igen, uram.”
„Jó.”
„Tehát úgy gondolod, a keresztény atyáknak mégis sikerülni fog, négyezer szamuráj ellenében is?”
„Igen. Nagyon sajnálom, de a keresztények soha nem fogják békén hagyni azt a hajót, és neki is az életére törnek mindaddig, míg a hajója kifutni képes. Túl nagy veszélyt jelent a számukra. Ez a hajó pusztulásra van ítélve, így hát nem nagy veszteség, ha átengedem nekik. De azt csak te és én tudhatjuk, hogy az Andzsin-szan egyetlen reménye, ha új hajót épít. Én vagyok az egyetlen, aki ebben a segítségére lehet. Nyisd meg a számomra Ószakát, és nekem gondom lesz rá, hogy felépítse a hajóját.”
Igazat mondtam neki, gondolta Toranaga most, itt a jokohamai derengésben, a ló-, trágya- és verejtékszagban, alig figyelve a sebesült szamuráj és Omi hangjára, úgy elfogta Mariko miatt a szomorúság. Milyen szomorú az élet, gondolta, egyszerre beleunva az emberekbe, Ószakába, a sok cselszövésbe, amelyek annyi szenvedést hoztak az élőkre, még ha a tét óriási is.
– Köszönöm, hogy elmondtad, Koszami – bólintott, amikor a szamuráj a végére ért beszámolójának. – Kérlek, gyertek velem. Mindketten.
Toranaga visszament a kancájához, és még egyszer beletérdelt a hasába. Az állat most felnyerített, de többet már nem kellett húzni a szíjakon. – A lovak még az embereknél is álnokabbak – mondta csak úgy magának, nyeregbe pattant és elvágtatott, mögötte a testőrei, Omi és Koszami.
Odaértek a fennsíkon fölvert táborba. Buntaro fogadta, sólyommal az öklén, mellette Jabu, Hiromacu és Szudara. Tisztelegtek.
– Jó reggelt – köszönt vidáman Toranaga, és intett Ominak, hogy ő is vegyen részt a megbeszélésen, de mindenki mást odébb küldött.
– Készen vagytok, fiam?
– Igen, apám – felelte Szudara. – Embereket küldtem a dombok közé, hogy ellenőrizzék a hajtókat.
– Köszönöm, de úgy döntöttem, hogy a tenger partján fogok vadászni.
Szudara azonnal odakiáltott egyik szamurájának, hogy vonja vissza az embereket a dombok közül, és rendelje őket a partszakaszra.
– Nagyon sajnálom, uram, gondolhattam volna erre, és fel kellett volna készülnöm. Kérlek, bocsáss meg.
– Igen. Nos, Hiromacu-szan, hogy halad a kiképzés?
Hiromacu, aki mint mindig, most is a kezében szorongatta a kardját, utálkozó képet vágott. – Én változatlanul undorítónak és szükségtelennek tartom ezt az egészet. De hamarosan elfelejthetjük. E nélkül a gyáva fortély nélkül is végighugyozzuk Isido hátát.
– Kérlek, bocsáss meg – szólt közbe Jabu –, de a puskák és az új harcászati elképzelés nélkül veszítenénk. Modern háborúra készülünk, csak így tudunk győzni. – Toranagára pillantott, aki még nem szállt le a lóról. – Éjjel vettem hírét, hogy Dzsikkju halott.
– Biztos vagy benne? – kérdezte csodálkozva Toranaga. Ő még aznap megkapta a hírt, hogy kiindult Misimából.
– Igen, uram. Úgy tetszik, már egy ideje betegeskedett. Kémeim jelentése szerint két napja halt meg. – Jabu arcára kiült a leplezetlen káröröm. – Az utóda a fia, Hikodzsu.
– Az a kölyök? – kérdezte megvetően Buntaro.
– Igen, egyetértek... az csak egy csecsemő. – Jabu mintha fél métert nőtt volna. – Uram, nem nyílt meg ezzel előttünk a déli útvonal? Tüstént támadást indíthatnánk a Tókaidón. Most, hogy annak a vén rókának vége, Izu biztonságban van, Szuruga és Tótómi pedig éppolyan tehetetlen, akár a partra vetett tonhal. Ne?
Toranaga elgondolkodva leszállt a lováról.
– Nos? – kérdezte csendesen, Hiromacura nézve.
– Ha azonnal megszánhatnánk az utat egészen az ucunojai hágóig, beleértve a hidakat is, és minél hamarabb átvágnánk a Tenrjún, de úgy, hogy a hátunk fedezve legyen, azzal Isidónak egyenest a hasába döfnénk – felelte a vén hadvezér. – Zatakit visszaszorítanánk a hegyei közé, teljes erővel továbbnyomulnánk a Tókaidón, és rá egyenest Ószakára. Így legyőzhetetlenek lennénk.
– Ha az Örökös vezeti Isido hadait, nagyon is legyőzhetők leszünk – mondta Szudara.
– Nem értek egyet – vágta rá Hiromacu.
– Én sem, nagyon sajnálom – mondta Jabu.
– De én igen – szólt közbe Toranaga. Arról még nem tájékoztatta őket, hogy Zataki esetleg cserbenhagyja Isidót, ha eljön az ideje. Miért árulnám el? – gondolta. Mint ténnyel nem számolhatunk vele. Egyelőre.
De hogyan akarsz fogadalmadnak állni, hogy féltestvéredhez adod Ocsibát, ha Ocsiba azt az árat kéri, hogy te vedd őt feleségül? Jó kérdés, mondta magában. De különben sem valószínű, hogy Ocsiba elárulná Isidót. Ha mégis megteszi, és ezt az árat kéri, a válasz egyszerű: fivéremnek meg kell hajolnia az elkerülhetetlen előtt.
Látta, hogy mindnyájan őt nézik. – Nos?
Csend lett. – Mi történik, uram, ha az Örökös zászlajával kerülünk szembe? – kérdezte végül Buntaro.
Soha senki nem tette fel még ezt a kérdést egyenesen és nyilvánosan. – Akkor veszítek – felelte Toranaga. – Szeppukut követek el, s azoknak, akik tisztelik a taikó végakaratát és az Örökös törvényes utódlását, alázatosan Jaemon bocsánatáért kell folyamodniuk, különben elveszítik a becsületüket. Ne?
Bólintottak. Toranaga Jabuhoz fordult, hogy végezzen a dologgal, amiért idejött, és jóindulatú arcot vágott. – De hát még nem vagyunk a csatatéren, úgyhogy egyelőre maradunk az előzetes terv mellett. Igen, Jabu-szama, a déli útvonal lehetősége ezzel megnyílik előttünk. Mibe halt bele Dzsikkju?
– Valami betegségbe, uram.
– Egy ötszáz kokus betegségbe?
Jabu nevetett, de magában dühöngött, amiért Toranagának sikerült áthatolnia a biztonsági rendszerén. – Igen, föltételezem, uram. Fivérem mesélte? – Toranaga bólintott, és megkérte Jabut, ismertesse az eseményeket a többiekkel is. Jabu nem bánta, hiszen okos és ravasz tervet valósított meg, s azt is elmondta nekik, hogyan juttatta az Andzsin-szantól szerzett pénzt Mizuno, a fivére, annak a szakácsnak a kezébe, akit nemrég sikerült beépíteniük Dzsikkju háztartásába.
– Olcsó, ne? – kérdezte boldogan. – Ötszáz koku a déli útvonalért.
Hiromacu mereven Toranaga felé fordult.
– Kérlek, bocsáss meg, de én undorítónak találom ezt a történetet.
Toranaga elmosolyodott.
– Az álnokság a háborúban csak egy a többi fegyver közül, ne?
– Igen. De nem a szamuráj kezében.
Jabu felháborodott.
– Nagyon sajnálom, Hiromacu úr, feltételezem, hogy nem akarsz megsérteni!
– Nem akart megsérteni. Vagy igen, Hiromacu-szan? – kérdezte Toranaga.
– Nem, uram – felelte a vén hadvezér. – Kérlek, bocsáss meg.
– A méreg, az álnokság, az árulás, az orgyilkosság mindig is háborús fegyvernek számított, öreg barátom – mondta Toranaga. – Dzsikkju ellenségünk volt, azonkívül ostoba is. Ötszáz koku valóban nem sok a déli útvonalért. Jabu-szama jól szolgált engem. Itt is és Ószakában is. Ne, Jabu-szama?
– Mindig igyekszem hűségesen szolgálni téged, uram.
– Igen, nos, akkor kérlek, magyarázd meg, miért döfted le Szumijori kapitányt még a nindzsák támadása előtt – mondta Toranaga.
Jabu arca nem rezzent. Most is a Josimoto-kardot viselte, kezét lazán a markolaton tartotta.
– Ki állítja ezt? Ki vádol engem, uram?
Toranaga a negyvenlépésnyire levő Barnák csoportja felé mutatott.
– Az az ember! Kérlek, gyere ide, Koszami-szan! – A fiatal szamuráj leszállt a lováról, hozzájuk bicegett és meghajolt.
– Ki vagy, fickó? – förmedt rá Jabu.
– Szokura Koszami a Tizedik Légióból, legutóbb Kiricubo úrnő ószakai testőrségéhez rendelve, uram – felelte az ifjú. – Szállásod és Szumijori-szan szállása elé állítottál őrnek a nindzsák támadásának éjjelén, uram.
– Nem emlékszem rád. Azt mered állítani, hogy megöltem Szumijorit?
Az ifjú elbizonytalanodott.
– Mondd el neki! – parancsolt rá Toranaga.
– Mielőtt még a nindzsák a nyakunkba estek, uram, épp annyi időm maradt, hogy kinyissam az ajtót, és figyelmeztetőleg bekiáltsak Szumijori-szannak. Meg sem mozdult, nagyon sajnálom, uram. – Toranagához fordult, megrémülve az előkelők ráirányított tekintetének össztüzétől. – Nagyon... éber alvó volt, uram, és még jóformán el sem... ez minden, uram.
– Bementél a szobába? Megráztad? – erősködött Jabu.
– Nem, uram, nem, meg kellett hátrálnunk a nindzsák elől, hogy aztán ellentámadásra induljunk, ahogy már elmondtam a...
Jabu Toranagára nézett.
– Szumijori-szan akkor már két napja volt ügyeletben. Kimerült – mint mindannyian. Mit bizonyít ez? – kérdezte a többiek felé fordulva.
– Semmit – mondta továbbra is derűsen Toranaga. – De később, Koszami-szan, később visszamentél a szobába, ne?
– Igen, uram, Szumijori-szan ugyanúgy feküdt a futonokon, mint azelőtt és... a szoba egyáltalán nem volt feldúlva, uram, de kést döftek a hátába, uram. Akkor azt gondoltam, a nindzsák tehették, és el is feledkeztem róla, míg Omi-szama ki nem kérdezett.
– Á! – Jabu tekintete unokaöccsére fordult, egész harájával árulójára összpontosított, felmérve a köztük levő távolságot. – Szóval kikérdezted?
– Igen, uram – felelte Omi. – Toranaga úr megkért, hogy ellenőrizzem az összes vallomást. Ez is azok közé a furcsaságok közé tartozott, amelyekre, úgy éreztem, fel kell hívnom urunk figyelmét.
– Volt más furcsaság is?
– Toranaga úr parancsának engedelmeskedve kikérdeztem az életben maradt szolgákat. Nagyon sajnálom, de mind a kettő azt vallotta, hogy egy szamuráj kíséretében mentél át a szállásukon, de hamarosan már csak magad jöttél vissza, és azt kiabáltad, hogy „Nindzsák!” Azután...
– Lerohantak bennünket, szegény fickóba lándzsát és kardot döftek, és engem is majdnem elkaptak. Vissza kellett vonulnom, hogy riasszam a helyőrséget. – Jabu Toranaga felé fordult, egyik lábát támadó helyzetbe csúsztatva. – Minderről beszámoltam már neked, uram, szóban és írásban. Mi közöm a szolgákhoz?
– Nos, Omi-szan? – kérdezte Toranaga.
– Nagyon sajnálom, Jabu-szama – folytatta Omi –, de mindketten látták, hogy kinyitottál egy titkos ajtót a pincében, és hallották, amint azt mondod a nindzsáknak: „Kaszigi Jabu vagyok.” Csakis ezért jutott idejük arra, hogy jól elbújjanak, és megússzák a mészárlást.
Jabu keze megmoccant a kardján. Szudara abban a pillanatban Toranaga elé ugrott, hogy testével fedezze. Hiromacu kardja, mint a villám szaladt ki hüvelyéből és repült Jabu nyaka felé.
– Állj! – kiáltotta Toranaga.
Hiromacu kardja megállt a levegőben, az öregember reflexei tökéletesen működtek. Jabu nem mozdult. Nézett rájuk mereven, majd gúnyos nevetésben tört ki.
– Mocskos rónin vagyok talán, aki rátámad hűbérurára? Én Kaszigi Jabu vagyok, Izu, Szuruga és Tótómi ura. Ne? – Toranagára fordította tekintetét. – Mi a vád ellenem, uram? Hogy segítettem a nindzsákat? Nevetséges! Mi közöm nekem holmi szolgák hazudozásához? Vagy ehhez a fickóhoz, aki olyasmivel gyanúsítgat, amit nem lehet bizonyítani és ami ellen nem lehet védekezni?
– Bizonyíték nincs, Jabu-szama – mondta Toranaga. – Teljesen egyetértek. Bizonyíték egyáltalán nincs.
– Jabu-szama, elkövetted ezeket a dolgokat, vagy nem? – kérdezte Hiromacu.
– Természetesen nem!
– Én mégis azt hiszem, hogy igen – mondta Toranaga –, ezért minden birtokodtól megfosztalak. Kérlek, még ma délelőtt vágd fel a hasadat.
Az ítélet végleges volt. Jabu erre a percre készült egész életében.
Karma, gondolta, miközben az agya még mindig vadul működött. Nem tehetek semmit, a parancs törvényes, Toranaga a hűbéruram, vagy lecsapják a fejem, vagy meghalok tisztességgel. Omi elárult, de ez is karma. A szolgákat egytől egyig meg kellett volna ölni, így volt megbeszélve, de ez is karma. Légy méltóságteljes, mondta magában, szedd össze a bátorságodat, gondolkodj világosan, ne feledd, hogy felelősség terhel.
– Uram – kezdte merészen –, először is ártatlan vagyok ezekben a bűnökben, Koszami téved, a szolgák pedig hazudnak. Másodszor, én vagyok a legjobb hadvezéred. Kérlek, tüntess ki azzal, hogy rám bízod a tókaidói támadás vezetését – vagy hogy az első csatasorba állítasz –, hogy halálommal is hasznodra legyek.
Toranaga szívélyesen felelt:
– Jó ajánlat, Jabu-szan, és azzal is egyetértek, hogy a muskétásezrednek te lennél a legjobb parancsnoka, de sajnos nem bízom benned. Kérlek, délre vágd fel a hasadat.
Jabu erőt vett rettenetes dühén, és tökéletes önfeláldozással teljesítette ki becsületét, úgy is, mint szamuráj, s úgy is, mint klánja vezetője.
– Ünnepélyesen felmentem unokaöcsémet, Kaszigi Omi-szant minden felelősség alól, ami elárultatásom miatt terheli, és hivatalosan kinevezem örökösömmé.
Toranaga éppúgy meglepődött, mint mindenki.
– Rendben van – mondta. – Azt hiszem, bölcsen döntöttél. Helybenhagyom.
– Izu a Kaszigik örökletes birtoka. Rá hagyományozom.
– Izu többé nem a tiéd. Vazallusom vagy, ne? Izu az én egyik tartományom, annak adom, akinek akarom, ne?
Jabu vállat vont.
– Akkor is rá hagyományozom... – Felnevetett. – Életkegy, ne?
– Kérni lehet. Én azonban elutasítom a kérést. És, Jabu-szan, minden végső rendelkezésed csak az én jóváhagyásommal léphet érvénybe. Buntaro-szan, te leszel a hivatalos tanú. Kit választasz segédednek, Jabu-szan?
– Kaszigi Omi-szant.
Toranaga Omira nézett. Omi sápadt arccal meghajolt. – Kitüntetésnek tekintem – felelte.
– Jó. Akkor mindent elintéztünk.
– És a támadás a Tókaidón, uram? – kérdezte Hiromacu.
– Nagyobb biztonságban leszünk a hegyeink mögött. – Toranaga derűsen viszonozta tisztelgésüket, felpattant a lovára és elügetett. Szudara udvariasan biccentett, és utánaindult. Amint Toranaga és Szudara kardtávolságon kívülre került, Hiromacu és Buntaro lazított egy kicsit, Omi azonban nem, és Jabu kardrántó kezéről senki sem vette le a szemét.
– Hol akarod végrehajtani, Jabu-szama? – kérdezte Buntaro.
– Itt vagy ott vagy lenn a parton, egy trágyadombon... nekem mindegy. Az ünnepi köntösökre sem lesz szükségem. De addig nem szabad lesújtanod, Omi-szan, amíg a két vágást meg nem ejtettem.
– Igen, uram.
– Engedelmeddel, Jabu-szan, én is tanúskodnék – mondta Hiromacu.
– Kibírja az aranyered?
A hadvezér dühösen Buntaróhoz fordult.
– Kérlek, küldj értem, ha kezdi.
Jabu kiköpött. – Én bármikor elkezdhetem. Te is képes volnál rá?
Hiromacu sarkon fordult.
Jabu gondolkodott egy sort, azután kivette övéből hüvelyestül a Josimoto-kardot. – Buntaro-szan, kérlek, add ezt az Andzsin-szannak. – Már nyújtotta a kardot, amikor valami eszébe jutott. – Nem is, kérlek, inkább küldj érte, hogy magam adhassam át.
– Meglesz.
– És kérlek, hozasd ide azt a büdös papot is, hogy beszélni tudjak az Andzsin-szannal.
– Jó. Mire lesz még szükséged?
– Papírra, tintára, ecsetre, hogy a végakaratomat és a halotti versemet megírhassam, és két tatamira – semmi értelme fölsérteni a térdemet, és nem térdelhetek a földre különben sem, mint valami büdös paraszt, ne?
Buntaro odament a szamurájokhoz, akik fojtott izgalmukban egyik lábukról a másikra álltak. Jabu gondtalanul leült, maga alá húzta a lábát, és a fogát kezdte piszkálni egy fűszállal. Omi is leült, de csak a sarkára és kardtávolságon kívül.
– Iiií! – mondta Jabu. – Pedig milyen közel voltam a sikerhez! – Hirtelen támadt dühében kinyújtotta a lábát, és sarkával püfölni kezdte a földet. – Iiií! Milyen közel! Eh, karma, ne? Karma! – Harsogó nevetésre fakadt, harákolt és köpött egy nagyot, büszkén, hogy még most sem száradt ki a szája. – Ez a véleményem az istenekről, élőkről, holtakról és eztán születőkről! De boldogan halok meg, Omi-szan. Dzsikkju halott, és amikor átkelek az Utolsó Folyón, s látom, hogy ott várakozik fogát vicsorítva, egyszer s mindenkorra a szemébe köphetek.
– Nagy szolgálatot tettél Toranaga úrnak, uram – mondta Omi, és komolyan is gondolta, de azért sastekintettel figyelte Jabu minden mozdulatát. – A tengerparti útvonal megnyílt előttünk. Neked volt igazad, uram, Vasököl és Szudara téved. Azonnal támadnunk kellene – a puskákkal átverekednénk magunkat!
– Az a vén trágyadomb! A vén hülye! – Jabu ismét nevetett. – Láttad, milyen szederjes lett a képe, amikor az aranyerét említettem? Ha! Azt hittem, ott helyben felfakad neki! Szamuráj! Jobb szamuráj vagyok én nála! Majd én megmutatom! Nem sújthatsz le, amíg nem szólok!
– Megengeded, hogy alázatosan megköszönjem ezt a kitüntetést és azt is, hogy örökösöddé tettél? Ígérem, a Kaszigik becsülete jó kezekben lesz nálam.
– Ha nem így gondolnám, nem téged választottalak volna. – Jabu lejjebb vette a hangját. – Igazad volt, hogy elárultál Toranagának. Én is ezt tettem volna a helyedben, noha egy szó sem igaz az egészből. Toranaga ürügyül használja fel. Mindig is féltékeny volt a vitézségemre meg arra, hogy átlátom a puskák és a hajó értékét. Mindez az én ötletem volt.
– Igen, uram, emlékszem.
– Te megóvod majd a családot. Olyan ravasz vagy, akár egy sebhelyes vén patkány. Visszaszerzed Izut és még többet is – ez most a legfontosabb –, és továbbadod a fiaidnak. Te ismered a puskák értékét, és ismered Toranagát. Ne?
– Esküszöm, hogy igyekezni fogok, uram.
Jabu szeme Omi kardfogó kezére tévedt, és látta, milyen éber védekező tartásban térdel.
– Attól tartasz, hogy megtámadlak?
– Kérlek, bocsáss meg, nem, dehogy, uram.
– Örülök, hogy éber vagy. Ilyen volt az apám is. Igen, te nagyon hasonlítasz rá. – Hirtelen mozdulatok nélkül a földre tette mindkét kardját, úgy, hogy ne érje el őket. – Tessék. Most védtelen vagyok. Néhány perce még a fejedet kívántam, de most már nem. Többé nem kell félned tőlem.
– Tőled mindig félni kell, uram.
Jabu felkuncogott, és egy másik fűszálat kezdett rágcsálni. Aztán elhajította.
– Omi-szan, hallgasd meg a Kaszigik urának végrendelkezését. Fiamat házadba fogadod, és ha méltó rá, fölhasználod. Keress jó férjet feleségemnek és ágyasomnak, és mondj köszönetet nekik a nevemben, amiért olyan jól szolgáltak. Ami apádat, Mizunót illeti: tüstént kövessen el szeppukut.
– Kérhetném, hogy esetleg borotváltassa le a haját és álljon szerzetesnek?
– Nem. Túlságosan ostoba, sohasem bízhatnál benne – hogy merészelte továbbadni a titkomat Toranagának! –, azonkívül csak az utadban lenne. Ami anyádat illeti... – Jabu kivicsorította a fogát. – Megparancsolom, hogy borotválja le a haját és álljon apácának, lépjen be valamelyik kolostorba, de Izun kívül, és élete végéig imádkozzon a Kaszigik jövőjéért. Buddhista vagy sintó – legyen inkább sintó. Ne?
– Igen, uram.
– Jó. Így majd nem fog elvonni örökös kárpálásával a Kaszigi-ügyek intézésétől – tette hozzá rosszindulatúan Jabu.
– Meglesz, uram.
– Jó. Megparancsolom, hogy állj bosszút Koszamin és azokon a hazug szolgákon. Nem sürgős, de halálod előtt hajtsd végre.
– Engedelmeskedem.
– Van még valami?
Omi körülnézett, nem hallják-e.
– Mi legyen az Örökössel? – kérdezte óvatosan. – Ha ő is kiáll ellenünk a csatatérre, végünk, ne?
– Vezesd egyenesen neki a muskétásezredet, törj át a testőrségén és öld meg, akármit mond Toranaga. Jaemon legyen a legfőbb célpontod.
– Én is erre a következtetésre jutottam. Köszönöm.
– Jó. De ne is várj addig, tűzz ki díjat a fejére titkon, béreld fel a nindzsákat... vagy az Amida Tongot.
– Hol találom meg őket? – kérdezte reszkető hangon Omi.
– Az a vén boszorkány Gjoko, a mama-szan azok közé tartozik, akik tudják.
– Ő?
– Igen. De óvakodj tőle és az amidistáktól. Ne használd őket könnyedén, Omi-szan. Hozzá ne nyúlj, inkább védd, mindig védd a mama-szant. Túl sok titkot tud, és az írás még a síron is képes a megtorlásra. Apám nem hivatalos ágyasa volt egy kerek esztendeig... még az is lehet, hogy a fia a féltestvérem. Óvakodj tőle, túl sok titkot ismer.
– De honnét szerezzek pénzt?
– Az már a te gondod. Szerezd meg. Akárhonnan, akárhogyan.
– Igen. Köszönöm. Engedelmeskedem.
Jabu közelebb hajolt. Omi megfeszítette magát, kardja majdnem kiszaladt hüvelyéből. Jabu élvezte, hogy még fegyvertelenül is félnek tőle.
– Temesd el ezt a titkot jó mélyre. És maradj nagyon jó barátságban az Andzsin-szannal, unokaöcsém. Próbáld meg átvenni a hatalmat a flotta felett, amelyet egy nap majd idehoz. Toranaga nem tudja, milyen sokat ér az Andzsin-szan, de abban igaza van, hogy a hegyek mögött akar maradni. Így időt nyer, és te is időt nyersz. Tengerre kell szállnunk, a mi embereink legyenek a matrózok az ő hajóikon, a Kaszigik legyenek a parancsnokok. A Kaszigiknak tengerre kell szállniuk, uralkodniuk kell a tengereken. Így parancsolom.
– Igen, ó, igen – mondta Omi. – Bízz bennem. Így lesz.
– Jó. És végül: sose bízz Toranagában. Omi-szan teljes őszinteséggel válaszolt:
– Nem fogok, uram. Sohasem bíztam, sohasem is fogok.
– Jó. És ne feledd, azokon a mocskos hazudozókon és Koszamin bosszút kell álmod. – Jabu derűsen kifújta a levegőt. – És most kérlek, bocsáss meg, gondolkodnom kell a halotti versemen.
Omi felállt, hátrálni kezdett, amikor már jó messze volt, meghajolt, és hátrált még húsz lépést. Csak testőrei biztonságában ült le újra, hogy tovább várakozzék.

Toranaga és a vadásztársaság a hatalmas öböl partján húzódó úton ügetett, a tenger, amely tőlük jobbra esett, majdnem az útig felcsapott. Alacsony fekvésű, mocsaras földek terültek el erre. Néhány ríre északra az út beletorkollt a nagy Tókaidóba. Újabb húsz mérfölddel északabbra volt Jedo.
Száz szamuráj és tíz solymász lovagolt vele, utóbbiak sólymokkal az öklükön. Szudara húsz testőrrel és három madárral elővédként az élen haladt.
– Szudara! – kiáltotta Toranaga, mintha csak hirtelen ötletnek engedelmeskedne. – A következő fogadónál állj meg! Reggelizni akarok.
Szudara intett, hogy érti, és előrevágtatott. Mire Toranaga odaért, szolgálók hajlongtak mosolyogva, a fogadós és egész személyzete ott tüsténkedett körülötte. Délre és északra őrök sorfala állt, és Toranaga-zászlók lobogtak büszkén a szélben.
– Jó reggelt, uram, milyen ételt hozathatok? – kérdezte a fogadós. – Köszönöm, hogy megtiszteled szerény hajlékunkat.
– Csát – és egy kis tésztát szójával.
– Igenis, uram.
Hamarosan előtte volt az étel egy remekmívű tálban, pontosan úgy főzve, ahogy szerette, mert Szudara előre figyelmeztette a fogadóst. Toranaga minden ceremónia nélkül leült a verandán, s az utat figyelve jó étvággyal bekebelezte az egyszerű paraszti ételt. A többi vendég meghajolt előtte, és elégedetten ment dolgára, hisz nem kis büszkeség ugyanabban a fogadóban szállni meg, amelyikben a nagy daimjó. Szudara végigjárta a sebtiben kijelölt őrhelyeket, ellenőrizte, hogy minden rendben van-e. – Hol vannak most a hajtók? – kérdezte a vadászmestertől.
– Néhányan északra, néhányan délre, de vannak a dombok közt is. – A vén szamuráj Jokohama és a szárazföld felé bökött, s közben szakadt róla a verejték. – Kérlek, bocsáss meg, van valami fogalmad róla, merre akar menni urunk?
– Nincs. De ma már több hibát ne kövess el.
– Igen, uram.
Szudara befejezte az ellenőrzést, és ment jelenteni Toranagának. – Mindennel elégedett vagy, uram? Tehetek még valamit?
– Nem, köszönöm. – Toranaga végzett a tésztával, és kiitta a leves utolját. – Igazad volt abban, amit az Örökösről mondtál – közölte színtelen hangon.
– Kérlek, bocsáss meg, azt hittem, megsértettelek, anélkül hogy szándékomban állt volna.
– Igazad volt – miért sértődtem volna meg? Ha az Örökös kiáll ellenem, mit fogsz tenni?
– Engedelmeskedem a parancsaidnak.
– Kérlek, küldd ide a titkáromat, és gyere vissza vele te is.
Szudara engedelmeskedett. Kavanabi, a titkár, aki mindenhová elkísérte Toranagát, pillanatok alatt ott termett csinos útiládikójával, amely papírokat, tintát, pecséteket és ecseteket tartalmazott, és épp belefért a nyeregtáskájába.
– Uram?
– Írd: „Én, Josi Toranaga-nó-Minovara fiamat, Josi Szudara-nó-Minovarát újból örökösömmé nevezem ki, egyúttal visszaadom minden birtokát és rangját.”
Szudara meghajolt.
– Köszönöm, apám – mondta szilárd hangon, de magában azt kérdezte: miért?
– Esküdj, hogy minden utasításomnak és végrendelkezésemnek engedelmeskedni fogsz, beleértve az Örökséget is.
Szudara megesküdött. Toranaga némán megvárta, míg Kavanabi lejegyzi a parancsot, azután aláírta és pecsétjével hitelesítette. A pecsétnyomó szögletes kis elefántcsontdarab volt, amelynek az aljába Toranaga nevét vésték. Belenyomta a majdnem szilárd piros tintába, azután a rizspapiros aljára illesztette. A lenyomat tökéletes lett. – Köszönöm, Kavanabi-szan, kérlek, keltezd tegnapról. Egyelőre ez minden.
– Kérlek, bocsáss meg, de öt másolat is szükséges, uram, hogy a kinevezés törvényes legyen: egy Szudara úrnak, egy a Régenstanácsnak, egy a Nyilvántartó Hivatalnak, egy a te személyes nyilvántartásodnak és egy a levéltárnak.
– Készítsd el őket most rögtön. És nekem is adj egy külön példányt.
– Igen, uram. – A titkár elment. Toranaga Szudara keskeny, kifejezéstelen arcába nézett. Amikor szándékosan váratlanul időzített bejelentését megtette, Szudarán semmi nem látszott, sem az arcán, sem a kezén. Sem öröm, se hála, se büszkeség – még meglepetés sem, és ez elszomorította Toranagát. Félre a szomorúsággal, gondolta, van elég fiad, aki mosolyog, nevet, hibát követ el, kiabál, dühöng, párnázik. Ez a fiad a nyomodba fog lépni, hogy oltalmazza a Minovarákat, ha te már nem leszel, és tovább örökítse a Kvantót és a hatalmat a Minovarák közt. Ő szükségszerűen csupa jég és szenvtelenség, akárcsak te. Nem, nem olyan, mint én, vallotta be magának, az igazsághoz híven. Én néha azért nevetek, együttérző is tudok lenni, szeretek párnázni, szellenteni, tombolni, táncolni, sakkozni, nó-darabokban játszani, vannak emberek, akiknek örülök, mint például Naga, Kiri, Csano vagy az Andzsin-szan, szeretek vadászni és nyerni, nyerni, nyerni. De te semminek sem örülsz, Szudara, nagyon sajnálom. Csak a feleségedet, Gendzsiko úrnőt szereted. Gendzsiko úrnő az egyetlen gyenge szem a páncélodon.
– Uram? – szólalt meg Szudara.
– Azon gondolkodtam, mikor láttalak utoljára nevetni.
– Azt akarod, hogy nevessek, uram?
Toranaga megrázta a fejét. Tudta, hogy ő maga nevelte így Szudarát, hogy tökéletes fiú és utód legyen. – Mennyi idő alatt tudnál megbizonyosodni róla, hogy Dzsikkju valóban meghalt-e?
– Mielőtt eljöttem a táborból, sürgős üzenetet küldtem Misimába arra az esetre, ha még nem volnál biztos benne, apám. Három napon belül választ kapok.
Toranaga áldotta az isteneket, hogy jó előre hírét vette Kaszigi Mizunótól a készülő merényletnek, s ellenségük haláláról is idejében értesült. Még egyszer végiggondolta a tervét, de nem talált benne hibát. Kissé reszkető gyomorral ugyan, de döntött.
– Tüstént riaszd a tizenegyedik, a tizenhatodik, a kilencvennegyedik és a kilencvenötödik ezredet Misimában. Négy nap múlva szálljak meg a Tókaidót.
– Bíbor Ég? – kérdezte meglepve Szudara. – Támadsz?
– Igen. Nem várom be, hogy a torkomnak ugorjának.
– Tehát Dzsikkju halott?
– Igen.
– Jó – mondta Szudara. – Javasolhatom, hogy egészítsd ki a támadóerőt a huszadik és a huszonharmadik ezreddel?
– Nem. Tízezer ember elég kell hogy legyen. Ha kudarcot vallanak vagy csapdába esnek, a határaim védelmére is gondolnom kell. És Zatakit is sakkban kell tartanom.
– Igen – mondta Szudara.
– Ki vezesse a támadást?
– Hiromacu úr. Ez a hadjárat épp megfelel neki.
– Miért?
– Egyszerű és régimódi haditerv, egyértelmű parancsok. Épp neki való, apám.
– De főparancsnoknak már nem megfelelő?
– Nagyon sajnálom, de Jabu-szannak igaza van – a puskák megváltoztatták a világot. Vasököl ehhez túlságosan ómódi.
– Ki lépjen a helyébe?
– Csak te, apám. Amíg a nagy csata le nem zajlik, azt tanácsolom, senkit se engedj magad és a csata közé.
– Meggondolom – mondta Toranaga. – És most menj Misimába. Készíts elő mindent. Hiromacu hadereje húsz napot kap, hogy átkeljen a Tenrjú folyón és biztosítsa a Tókaidót.
– Kérlek, bocsáss meg, de azt javaslom, a végső célpont egy kicsit távolabb legyen, a Siomi-lejtő gerincén. Adj rá nekik harminc napot.
– Nem. Ha ilyen parancsot adok ki, néhányan bizonyára elérik a gerincet, de a többség elpusztul, és nem tudják megállítani az ellentámadást, nem tudják zaklatni az ellenséget, miközben haderőnk visszavonul.
– De hisz nyilván azonnal küldesz utánuk erősítést?
– A főcsapás iránya Zataki hegyei felé fog mutatni. Ez csupán elterelő mozdulat. – Toranaga éber szemmel figyelte a fiát, de sem helyeslést, sem helytelenítést nem tudott leolvasni az arcáról.
– Á. Nagyon sajnálom. Kérlek, bocsáss meg, uram.
– Ki irányítsa Jabu helyett a puskásokat?
– Kaszigi Omi.
– Miért?
– Ismeri őket. S ami fontosabb: modern fölfogású, nagyon bátor, nagyon okos, nagyon türelmes – és nagyon veszélyes, veszélyesebb, mint a nagybátyja. Azt tanácsolom, ha győzöl és ő életben marad, valamilyen indokkal küldd a Nagy Űrbe.
– Ha győzök?
– A Bíbor Ég mindig is a végső terv volt. Magad mondtad több százszor. Ha a Tókaidón szétszórnak bennünket, Zataki lezúdul a síkra. És akkor a puskák sem segítenek. A Bíbor Ég végső terv. És te sohasem szeretted az elkeseredett, végső terveket.
– Hát az Andzsin-szan? Vele kapcsolatban mi a tanácsod?
– Egyetértek Naga-szannal és Omi-szannal. El kell szigetelni. Az emberei nem számítanak – nyomorúságos eták, nemsokára egymást fogják felfalni. Szerintem minden idegent el kellene szigetelni vagy ki kellene ebrudalni. Olyanok, akár a pestis – úgy is kell velük bánni.
– De akkor vége a selyemkereskedelemnek. Ne?
– Ha ez az ára, én megkockáztatnám.
– De a selyemre szükségünk van, és ahhoz, hogy védekezhessünk ellenük, tanulnunk kell tőlük, ne?
– Akkor korlátozd a jelenlétüket Nagaszakira, vetesd őket körül katonasággal, és szorítsd le a létszámukat. Így évente egyszer még mindig kereskedhetnek. Hiszen a pénz az istenük, nem ezt mondja mindig az Andzsin-szan?
– Ó, tehát mégis hasznos?
– Igen. Nagyon. Megtanított rá bennünket, milyen bölcsen tette a taikó, hogy kibocsátotta a kiutasítási rendeleteket. Az Andzsin-szan nagyon bölcs, nagyon bátor. De csupán játékszer. Elszórakoztat téged, uram, akárcsak Tecuko, tehát értékes, de azért mégiscsak játékszer.
– Köszönöm, hogy kifejtetted a véleményedet – mondta Toranaga. – Amint a támadás megindul, visszamégy Jedóba, ott várod be további parancsaimat. – Keményen, ellentmondást nem tűrően csengett a hangja. Zataki még mindig fogva tartotta Gendzsiko úrnőt és a gyerekeket takatói központjában. Toranaga kérésére Szudarát tíz napra elengedte, de Szudara ünnepélyesen megesküdött, hogy ennek az időnek a lejártával visszatér. Zataki híres volt kényes és szűk látókörű becsületességéről. Becsületbeli kérdésnek tekintené, hogy kivégeztesse a túszokat, ha Szudara nem áll szavának, akár megegyezett közben Toranagával, akár nem. Ezt Szudara éppoly jól tudta, mint Toranaga. – Jedóban várod további parancsaimat – ismételte Toranaga.
– Igenis, uram.
– Tüstént indulj Misimába.
– Időt takarítok meg, ha arra megyek. – Szudara az útkereszteződés felé mutatott.
– Igen. Holnap hírnököt küldök utánad.
Szudara meghajolt, lovához sietett, és húsz testőrével körülvéve ellovagolt.
Toranaga felvette a tálat, és kiemelt belőle egy megmaradt, most már hideg tésztadarabot.
– Ó, uram, nagyon sajnálom, parancsolsz még tésztát? – rohant oda lélekszakadva a fiatal szolgáló. Kerek arcú volt, nem szép, de okos és figyelmes – Toranaga épp az ilyen szolgálókat és asszonyokat szerette. – Nem, köszönöm. Mi a neved?
– Juki, uram.
– Mondd meg a gazdádnak, hogy jó a tésztája, Juki.
– Igenis, uram, köszönöm. Köszönjük, uram, hogy kitüntetted a házunkat. Csak a kisujjad bütykét emeld fel, ha valamire szükséged lesz, és máris itt terem.
Toranaga rákacsintott, mire a lány felnevetett, összeszedte az edényeket, és elsietett. Toranaga, türelmet erőltetve magára, kinézett az útkanyarra, majd szemügyre vette a környezetét. A fogadó jó állapotban volt, a cseréppel kirakott kút környéke tiszta, a föld felseperve. Kinn az udvaron és körös-körül emberei türelmesen várakoztak, de a vadászmester nyugtalanul izgett-mozgott, és Toranaga úgy döntött, a mai nap az utolsó, amit az öreg aktív szolgálatban tölt. Ha csak a vadászattal lett volna elfoglalva, még ma visszaküldi Jedóba, bőkezű nyugdíjat biztosít neki, és tüstént mást nevez ki a helyére.
Ez a különbség köztem és Szudara között, gondolta minden rosszindulat nélkül. Szudara nem habozna. Azonnal megparancsolná az öregnek, hogy kövessen el szeppukut, mert így nem kellene nyugdíjat fizetni, és az utód intő példát kapna, mit vár tőle ura. Igen, fiam, ismerlek nagyon jól. Nagyon-nagyon fontos vagy nekem.
De mi legyen Gendzsiko úrnővel és a gyerekekkel, tette fel magában újra a legégetőbb kérdést. Ha Gendzsiko nem Ocsiba nővére – imádott nővére – volna, mély sajnálattal hagynám, hogy Zataki kivégeztesse őket, s így nagy veszélyektől óvnám meg Szudarát a jövőre nézve, mert ők az egyedüli gyenge szemek a páncéljában. De szerencsére Gendzsiko Ocsiba nővére, így fontos figura a nagy játszmában, nem hagyhatom elveszni. Hagynom kellene, de nem hagyhatom. Ezúttal kockáztatnom kell. Így hát inkább arra gondolok, hogy Gendzsikónak számos egyéb jó tulajdonsága is van – az esze olyan éles, akár a cápa gerince, szép, derék gyerekeket tud világra hozni, és éppoly könyörtelen elszántsággal óvja az övéit, mint Ocsiba, ráadásul van köztük egy óriási különbség is: Gendzsiko elsősorban hozzám hű, Ocsiba elsősorban az Örököshöz.
Ezt hát eldöntöttem. A tíz nap letelte előtt Szudarának meg kell jelennie Zatakinál.
Okosan tetted, hogy visszahelyezted jogaiba Szudarát. Ha van jövő, az biztonságban lesz az ő kezében és Gendzsikóéban, föltéve, ha betű szerint engedelmeskednek az Örökségnek. Jogaiba való visszahelyezésének pedig Ocsiba is örülni fog.
Már megírta a levelet, amelyet még ma este elküld Ocsibának a Szudarára vonatkozó parancs egy példányával. Igen, ez majd kipiszkálja a torkából a szálkát, amin mostanában fuldokol s amit épp ezért nyomtam bele annak idején. Jó tudni, hogy Gendzsiko az egyetlen gyenge láncszem Ocsiba páncéljában. De mi vajon Gendzsiko gyengéje? Nincs neki. Én legalábbis még nem találtam, de ha van, meg fogom találni.
Szemügyre vette a madarait. Egyik vijjogott, másik tollászkodott, de mind kitűnő formában volt. Kogo nagy sárga szeme ide-oda járt, mindent észrevett, minden érdekelte, akárcsak őt.
Mit szólnál hozzá, szépségem, kérdezte némán, mit szólnál, ha azt mondanám, hogy ezúttal türelmetlennek kell lennem és ki kell törnöm, de a főcsapás iránya a Tókaidó lesz és nem Zataki hegyvidéke, ahogy Szudarának mondtam? Azt kérdeznéd, miért? Hát azért, mert én egyetlen szárnycsapás erejéig sem bízom Zatakiban, ráadásul nekem nincsenek is szárnyaim. Ne?
Kogo szeme az útra villant. Toranaga hunyorogva nézett a messzeségbe, aztán elmosolyodott. A kanyar mögül előtűntek a gyaloghintók és a málhás lovak.

– Fudzsiko-szan! Hogy vagy?
– Jól, uram, köszönöm, nagyon jól. – Az asszony újra meghajolt, és Toranaga látta, hogy már nem szenved az égési sebektől, tagjai éppolyan hajlékonyak, mint azelőtt, s az arca kellemesen kipirult. – Megkérdezhetem, hogy van az Andzsin-szan? Úgy hallottam, nagyon rossz útjuk volt Ószakából jövet, uram.
– Most már egészséges, teljesen egészséges.
– Ó, uram, ennél jobb hírt nem is mondhattál volna!
Toranaga a következő gyaloghintóhoz fordult, hogy üdvözölje Kikut. A lány vidáman elmosolyodott, szeretettel köszöntötte Toranagát, hozzáfűzve, mennyire örül, hogy láthatja, s mennyire hiányzott neki. – Nagyon, nagyon rég nem láttalak, uram.
– Igen, kérlek, bocsáss meg, nagyon sajnálom – mondta Toranaga, akit a lány megdöbbentő szépsége és belső derűje egészen feltüzelt, gyötrő gondjai ellenére. – Én is nagyon örülök, hogy látlak. – Aztán az utolsó gyalogszékre vándorolt a tekintete. – Á, Gjoko-szan, régen találkoztunk – mondta szárazon.
– Köszönöm, uram, igen, valósággal újjászülettem, hogy vén szememet ismét rád emelhetem. – Gjoko hibátlanul meghajolt. Visszafogott eleganciával volt öltözve, Toranaga látta, hogy egy pillanatra kivillan a legdrágább selyemből készült skarlátpiros alsókimonója. – Ó, milyen erős vagy te, uram, valóságos óriás a férfiak között – búgta az asszony.
– Köszönöm. Te is jól nézel ki.
Kiku nevetve összecsapta kezét a pajkos szóváltás hallatán, és mind vele nevettek. – Elintéztem, hogy itt szálljatok meg egy időre – mondta nekik vidáman Toranaga. – Fudzsiko-szan, kérlek, gyere velem.
Félrevonta Fudzsikót, megkínálta csával és más frissítőkkel, udvariasan csevegett vele egy darabig, majd a tárgyra tért. – Beleegyeztél a fél évbe, és én is beleegyeztem. Nagyon sajnálom, de még ma tudnom kell, hajlandó vagy-e megváltoztatni ezt az egyezséget.
A szögletes kis arc elcsúnyult, ahogy a vidámság eltűnt belőle. Nyelve hegye kiszaladt tűhegyes fogai közé.
– Hogyan változtathatnám meg, uram?
– Nagyon könnyen. Az egyezségnek vége. Így rendelkezem.
– Kérlek, bocsáss meg, uram – felelte színtelen hangon Fudzsiko.
– Én nem erre gondoltam. Szabadon, Buddha előtt kötöttem azt az egyezséget halott férjem és halott fiam szellemével. Nem lehet megváltoztatni.
– Elrendelem, hogy változtasd meg.
– Nagyon sajnálom, uram, kérlek, bocsáss meg, de ez esetben a busidó felment az irántad való engedelmesség kötelessége alól. A szerződés, amit kötöttünk, a te részedről is kötelező érvényű, és csak úgy lehet feloldani, ha mindkét fél kényszer nélkül egyezik bele.
– Kedvedre van az Andzsin-szan?
– Az ágyasa vagyok. Nekem kell az ő kedvére lennem.
– Akkor is képes volnál vele élni, ha az a másik egyezségünk nem létezne?
– Nagyon, nagyon nehéz vele az élet, uram. Minden szertartásosságot, az udvarias viselkedésnek csaknem az egészét, minden olyan szokást, amely az életet biztonságossá, méltóvá, kerekké és elviselhetővé teszi, ki kell hajítani az ablakon vagy álcázni kell, ezért a házában nincs biztonság, nincs harmónia, legalábbis számomra. A szolgákkal jóformán lehetetlen megértetni a helyzetet, magam is alig értem... de igen, akkor is teljesíteni tudnám iránta való kötelességemet.
– Arra kérlek, hogy bontsuk fel az egyezségünket.
– Engem elsősorban hozzád fűz a kötelesség. Utána pedig a férjemhez.
– Én arra gondoltam, Fudzsiko-szan, hogy az Andzsin-szan feleségül vehetne. Akkor nem kellene az ágyasának lenned.
– Egy szamuráj nem szolgálhat két urat, sem egy feleség két férjet. Engem halott férjemhez fűz a kötelesség. Kérlek, bocsáss meg, de ezen nem változtathatok.
– Egy kis türelemmel minden megváltozhat. Az Andzsin-szan nemsokára többet tud majd az életmódunkról, és az ő házába is beköltözik a va. Hihetetlenül sokat tanult, amióta...
– Ó, uram, ne érts félre, az Andzsin-szan a legrendkívülibb ember, akit csak ismertem, és a legkedvesebb is. Nagy kitüntetésben részesített engem, és igen, azt is tudom, hogy a háza nemsokára igazi ház lesz, de... de, kérlek, bocsáss meg, nekem a kötelességemet kell teljesítenem. Kötelességem pedig a férjemhez fűz, az egyetlen férjemhez... – Kétségbeesetten igyekezett összeszedni magát. – Így kell lennie, ne? Így kell lennie, uram, különben... a sok szégyen, szenvedés és megaláztatás mind értelmét veszti, ne? Férjem és gyermekem halála, az összetört kardok, amik az eta faluban vannak eltemetve... Ha nem teljesítem iránta való kötelességemet, az egész busidó mit sem ér, ne?
– Válaszolj egy kérdésre, Fudzsiko-szan: amit én, a hűbérurad kérek tőled, amivel egy hihetetlenül bátor embernek tartozol, aki egyre inkább olyanná válik, mint mi, aki a te urad és akinek – fűzte hozzá, az asszony kivirult arcára gondolva –, akinek a gyermekét hordod, mindez nem fontosabb számodra egy előző kötelezettségnél?
– Nem... nem hordom a gyermekét, uram.
– Biztos vagy benne?
– Nem.
– Késik a vérzésed?
– Igen... de csak egy kicsit, és annak más is lehet...
– Nos?
– Nagyon sajnálom, de a válaszom nem, uram.
– Ha nem, hát nem, Fudzsiko-szan. Kérlek, bocsáss meg, hogy erőltettelek, de tudnom kellett.
Toranaga nem haragudott, de nem is örült. A lány csak a kötelességét teljesíti, és ő már akkor tudta, amikor az egyezséget megkötötték, hogy nem lesz benne változás. Ezért vagyunk mi különlegesek és egyediek az egész földtekén, gondolta elégedetten. A halállal kötött alku szent alku. Szertartásosan meghajolt Fudzsiko előtt.
– Tisztellek becsületességedért és férjedhez való hűségedért, Uszagi Fudzsiko – mondta, kiejtve azt a nevet, amely megszűnt létezni.
– Ó, uram, köszönöm – zokogta Fudzsiko, és csak úgy ömlöttek a könnyei a boldogságtól, mert tudta, hogy ez az egyszerű gesztus örökre megtisztította férjét, az egyetlen férjet, akit ő ezen a világon elfogadhat.
– Hallgass rám, Fudzsiko, húsz nappal az utolsó nap előtt Jedóba indulsz – akármi történjék is addig velem. Halálodra útközben sor kerülhet, de véletlennek kell látszania, ne?
– Igen, igen, uram.
– Ez a mi titkunk lesz. A kettőnk titka.
– Igen, uram.
– Addig pedig az Andzsin-szan házát vezeted.
– Igen, uram.
– És most kérlek, szólj Gjokónak, hogy jöjjön ide. Mielőtt elmegyek, még érted küldök. Vannak még dolgok, amiket meg kell beszélnünk.
– Igen, uram. – Fudzsiko mélyen meghajolt. – Alázatosan köszönöm, hogy elbocsátasz az életből. – Távozott.
Különös, gondolta Toranaga, hogy a nők úgy változnak, akár a kaméleon – egyik pillanatban rondák, a másikban vonzók, néha valósággal szépek, pedig igazában nem azok.
– Hívattál, uram?
– Igen, Gjoko-szan. Milyen híreid vannak számomra?
– Mindenfélék, uram – felelte Gjoko; gondosan kifestett arca nem tükrözött félelmet, szeme csillogott, de a gyomra kicsit reszketett. Tudta, hogy nem véletlenül került sor erre a találkozóra, és az ösztönei azt súgták, hogy Toranaga veszélyesebb, mint valaha. – A kurtizáncéh szervezése kielégítően halad, most állítjuk össze a szabályzatot, hogy eléd terjeszthessük jóváhagyásra. Van egy szép terület a várostól északra, amely épp megfele...
– Én már kiválasztottam a területet, a tengerpart közelében. Josivarának hívják.
Gjoko gratulált a választásához, és magában felnyögött. A Josivara – Vörös mocsár – ingoványos, moszkitóval teli vidék, le kell csapolni, fel kell tölteni, mielőtt bekeríthetnék és megkezdhetnék rajta az építkezéseket. – Kitűnő, uram. Készül a gei-sák szabályzata is, hogy mielőbb átfuthasd.
– Jó. Legyen rövid és lényegre törő. Milyen feliratot tervezel a Josivara főbejárata fölé?
– „A kéj nem áll el – valamit tenni kell.”
Toranaga nevetett. Gjoko is elmosolyodott, majd komolyan hozzátette: – Még egyszer köszönöm neked, uram, az eljövendő nemzedékek nevében.
– Nem a te kedvedért és nem is az övékért egyeztem bele – mondta Toranaga, és idézte egyik mondását az Örökségből: – „Az erényes emberek a történelem folyamán mindig kikeltek a nyilvánosházak és párnázóhelyek ellen, csakhogy az emberek általában nem erényesek, az a vezető pedig, aki törvényen kívül helyezi a házakat és a párnázást, ostoba, mert sokkal nagyobb bajokra számíthat, amelyek úgy fakadnak majd ki, akár a fekély.”
– Milyen bölcs vagy, uram.
– És ha a párnázóhelyeket egy körzetbe telepítjük, minden bűnös embert egyszerre lehet megfigyelés alatt tartani, megadóztatni és kiszolgálni. Bizony, igazad van, Gjoko-szan. „A kéj nem áll el.” Hamar megzápul. Mi van még?
– Kiku-szan visszanyerte az egészségét, uram. Tökéletesen.
– Igen, láttam. Milyen gyönyörű lány! Nagyon sajnálom – Jedo valóban forró és fülledt nyáron. Biztos, hogy egészen rendbe jött?
– Ó, igen, és nagyon hiányoztál neki, uram. Elkísérünk téged Misimába?
– Miféle híreket hallottál még?
– Csak azt, hogy Isido elhagyta az ószakai várat. A régensek szabályszerűen törvényen kívül helyeztek – micsoda arcátlanság, uram.
– Melyik úton akar ellenem támadni?
– Nem tudom, uram – válaszolta óvatosan Gjoko. – Gondolom, két irányból, a Tókaidón Ikava Hikodzsu közreműködésével, most, hogy apja, Dzsikkju úr meghalt, és a Kosukaidón, Sinano felől, mivel Zataki úr ostobán Isido mellé állt. De a hegyeid mögött biztonságban leszel, uram. Ó, igen, megéred a békés öregkort. Engedelmeddel egész üzlethálózatomat áthelyezem Jedóba.
– Hogyne. Addig is azonban próbáld meg kipuhatolni, mi lesz a főcsapásuk iránya.
– Igyekezni fogok, uram. Milyen rettenetes időket élünk, hogy testvér támad testvérre, fiú az apjára.
Toranaga magában elhatározta, hogy még jobban figyeltetni fogja legidősebb fiát, Noborut, aki végső fokon a taikónak esküdött örök hűséget. – Igen – bólintott. – Rettenetes idők. Változások ideje. Vannak jó változások, de rosszak is. Te például meggazdagodtál, és ott van a fiad is. Ő vezeti odavarai szakegyáradat, ugye?
– Igen, uram. – Gjoko arca elszürkült a festékrétegek alatt.
– Nagy bevételekre tesz szert, ne?
– Ő a legjobb szervező Odavarában, igen, uram.
– Magam is úgy hallom. Munkám van a számára. Az Andzsin-szan új hajót fog építeni. Én adom hozzá a mesterembereket és az anyagot, és azt akarom, hogy a dolog üzleti részét igen körültekintően intézzék.
Gjoko szóhoz sem jutott megkönnyebbülésében. Arra számított, hogy Toranaga mindnyájukat kivégezteti, mielőtt háborúba indul, vagy úgy megadóztatja, hogy koldusbotra jutnak, mert rájött, hogy hazudott neki Toda úrnővel és az Andzsin-szannal kapcsolatban, vagy Kiku sajnálatos elvetéléséről, amely korántsem volt véletlen, ahogy ő állította könnyes szemekkel egy hónapja. Gjoko ragaszkodott hozzá, Kiku pedig kötelességtudóan beleegyezett. – Ó kó, uram, mikorra parancsolod, hogy a fiam Jokohamába menjen? Gondja lesz rá, hogy a hajó a lehető legolcsóbban épüljön meg.
– Nem azt akarom, hogy olcsó legyen, hanem hogy a lehető legjobb – természetesen a lehető legésszerűbb áron. Ő lesz a gazdasági felügyelő, egyedül az Andzsin-szannak tartozik felelősséggel.
– Uram, az életemmel, a jövőmmel szavatolom, hogy minden kívánságod szerint fog alakulni.
– Ha a hajó tökéletesre sikerül, pontosan olyanra, ahogy az Andzsin-szan akarja, és hat hónapon belül elkészül, szamurájt csinálok a fiadból.
Gjoko mélyen meghajolt, és alig bírt megszólalni. – Kérlek, bocsáss meg egy szegény bolondnak, uram. Köszönöm. Köszönöm.
– Mindent meg kell tanulnia a hajóépítésről, amit csak az Andzsin-szan tud, hogy még többet építhessünk, ha ő elmegy. Ne?
– Meglesz, uram.
– Kiku-szan erényei jobb jövőt érdemelnek, mint hogy dobozba legyen zárva, egy nő a sok közül.
Gjoko a legrosszabbra számítva felnézett.
– Eladod őt, uram?
– Nem, neki nem szabad kurtizánná visszavedlenie, még gei-sává sem szabad válnia. Olyan háztartásba kell kerülnie, ahol kevés, nagyon kevés a nő.
– De uram, ha csak nagy néha találkozik is veled, hogyan élhetne ennél szebb életet?
Toranaga tűrte, hadd dicsérje agyba-főbe, ő is megdicsérte Gjokót és Kikut, majd így folytatta:
– Őszintén szólva, Gjoko-szan, kezdem annyira megkedvelni őt, hogy elvonja figyelmemet a feladataimtól. Túlságosan szép ő nekem... túlságosan tökéletes. Kérlek, bocsáss meg, de ez is a kettőnk titka maradjon.
– Természetesen egyetértek, uram, mindennel, amit mondasz – felelte Gjoko, holott tudta jól, hogy Toranaga hazudik, és lázasan törte a fejét, mi lehet az igazi ok. – Ha az az ember olyan valaki lesz, akire Kiku felnézhet, elégedetten halok meg.
– De csak azután, hogy az Andzsin-szan hajója hat hónap múlva kifut a tengerre – mondta szárazon Toranaga.
– Igen... ó, igen. – Gjoko megrezgette a legyezőjét, mert a nap most már forrón tűzött, a levegő párás lett és fülledt, s próbálta kitalálni, miért ilyen nagylelkű mindkettőjükhöz Toranaga; tudta, súlyos árat kell érte fizetniük, nagyon súlyosat. – Kiku-szant kétségbe fogja ejteni, hogy el kell hagynia házadat.
– Igen, persze. Azt hiszem, megérdemel valami kárpótlást tőlem, a hűbérurától. Ezt bízd rám – és egyelőre semmiről se tégy neki említést.
– Igenis, uram. Mikor jelentkezzen a fiam Jokohamában?
– Mielőtt elindulok, közölni fogom veled.
Gjoko meghajolt és eltipegett. Toranaga elment úszni egyet. Észak felé sötétlett az ég, tudta, hogy arra zuhog az eső. Amint észrevette a Jokohama felől közelgő kis lovascsapatot, visszasietett a fogadóba.
Omi leszállt a nyeregből, és kicsomagolta a fejet.
– Kaszigi Jabu úr engedelmeskedett, uram, nem sokkal dél előtt. – A fejet tisztára mosták, megfésülték, s rátűzték egy kis emelvény nyársára, hogy a szokásnak megfelelően meg lehessen szemlélni.
Toranaga tehát megszemlélte egy újabb ellensége fejét, mint ahogy tízezret megszemlélt már életében, és most is arra gondolt közben, milyen lesz vajon az ő feje, ha egyszer legyőzője megszemléli, látszik-e rajta félelem, fájdalom, harag, rettegés. Vagy méltóság. Jabu feje csak őrjöngő dühöt árult el halálában, foga vad, engesztelhetetlen vicsorgásra állt.
– Jól halt meg?
– Nagyon jól, uram, életemben nem láttam még ilyet. Hiromacu úrnak is ez a véleménye. Két vágást ejtett a hasán, egyet a torkán. Segítség és egyetlen hang nélkül. Itt a végrendelkezése – tette hozzá.
– Egyetlen csapással ütötted le a fejét?
– Igen, uram. Engedélyt kértem az Andzsin-szantól, hogy Jabu úr kardját használhassam.
– A Josimotót? Amit én adtam Jabunak? Hát az Andzsin-szannak ajándékozta?
– Igen, uram. Cukku-szan segítségével beszélt vele. Azt mondta: „Andzsin-szan, ezt neked adom, hogy emlékeztessen Andzsiróba való megérkezésedre és arra a gyönyörre, amiben az a kis barbár részesített.” Az Andzsin-szan először nem akarta elfogadni, de Jabu ismételten kérte és hozzátette: „Ezek közül a trágyaevők közül senki sem érdemel ilyen pengét.” Végül az Andzsin-szan elfogadta.
Különös, gondolta Toranaga. Arra számítottam, hogy Ominak ajándékozza a kardot.
– Mik a végrendelkezései?
Omi elsorolta. Pontosan. Ha Jabu nem veti papírra őket s azt nem adja át nyilvánosan a tanúnak, Buntarónak, nem számolt volna be mindegyikről, sőt újakat is kitalált volna. Jabunak igaza volt, gondolta dühöngve, az írásnak a síron túl is hatalma van.
– Hogy megfelelően értékeljük nagybátyád kivételes bátorságát, helyben kell hagynom valamennyi rendelkezését, ne? – kérdezte Toranaga, hogy próbára tegye Omit.
– Igen, uram.
– Juki!
– Igenis, uram – szaladt oda a szolgáló.
– Hozz csát, kérlek.
A szolgáló elsietett, Toranaga pedig végiggondolta Jabu végrendelkezését. Bölcs döntések. Mizuno ostoba alak, mindig útjában lenne Ominak. Az anyja idegesítő, undorító vén boszorkány, ő is útjában lenne. – Rendben van, mivel beleegyezel, helybenhagyom őket. Mindet. És apád végrendelkezését is csak én erősíthetem meg. Hűségedért jutalmul pedig kinevezlek a muskétásezred parancsnokává.
– Köszönöm, uram, de nem érdemlek ekkora kegyet – mondta Omi, és magában ujjongott.
– Naga lesz a helyettesed. Kinevezlek továbbá a Kaszigi család élére, új hűbérbirtokod Izu határterülete, keletre Atamiig, nyugatra Nimazuig, beleértve a fővárost, Misimát is, évi jövedelmed harmincezer koku.
– Igen, uram, köszönöm... nem is tudom, hogy köszönjem. Nem érdemlek ekkora kegyet.
– Hát igyekezz megérdemelni – mondta jóindulatúan Toranaga. – Tüstént vedd is át a misimai várat. Még ma menj el Jokohamából. Szudara úrnál jelentkezz Misimában. A muskétásezredet Hakonába küldöm, négy napon belül odaér. Közlöm veled azt is, de köztünk maradjon: visszaküldöm az Andzsin-szant Andzsiróba. Új hajót fog építeni. Mostani birtokodat átadod neki. Azonnal.
– Igen, uram. A házamat is nekiajándékozhatom?
– Igen. – Természetesen mindketten tudták, hogy a hűbérbirtokkal vele jár minden, ami rajta van, házak, földek, parasztok, halászok, hajók. Kiku trillázó nevetése szállt feléjük a levegőben, és mindketten odakapták a fejüket: legyeződobálósdit játszott az udvar túlsó végén szolgálójával, Szuiszennel, akit Toranaga szintén kiváltott, vigasztaló ajándékul Kikunak, a szerencsétlen elvetélése után.
Ominak az arcára volt írva, mennyire rajong a lányért, hiába igyekezett titkolni, olyan váratlanul bukkant fel Kiku. Látták, hogy feléjük néz. Gyönyörű mosoly ragyogta be az arcát, vidáman hitegetett, Toranaga visszaintett, azután Kiku folytatta a játékot.
– Szép, ne?
Omi érezte, hogy ég a füle.
– Igen.
Toranaga eredetileg azért váltotta ki Kikut, hogy elzárja Omi elől, mert kétségtelenül ő volt Omi egyik gyengéje, és ajándéknak is tökéletes portéka, ajándéknak, amit át lehet adni vagy vissza lehet tartani, attól függően, kinyilvánítja-e egyszer s mindenkorra Omi, ki iránt óhajt hűséggel viseltetni, és segédkezik-e Jabu eltávolításában. Nagyszerűen segédkezett, és sokszor értékesnek bizonyult. Jabu kitűnő ötletei közül a legtöbb, ha ugyan nem mind, Omitól származott. Egy hónappal ezelőtt Omi fedte fel azt a titkos tervet, amelyet Jabu szőtt a muskétásezred néhány Izui tisztjével, arra, hogy csata közben meggyilkolják Nagát és a többi Barna-parancsnokot.
„Nem tévedsz, Omi-szan?” – kérdezte Toranaga, amikor Omi Misimában jelentést tett neki, miközben ő még Mariko tervének eredményét várta.
„Nem, uram. Kivami Matano, a harmadik izui ezred tisztje odakinn vár.”
A széles arcú, zömök, középkorú izui tiszt részletesen ismertette az összeesküvést, a jelszavakat. „Nem élhettem tovább ezzel a szégyennel, uram. Te vagy a mi hűbérurunk. Persze, azt is meg kell mondanom a tisztesség kedvéért, hogy a terv szükség esetére szólt. Gondolom, ez azt jelentette: ha Jabu-szama a csata kellős közepén át akar állni az ellenséghez. Nagyon sajnálom, de te voltál az elsődleges célpont, utánad Naga-szan. Aztán Szudara úr.”
„Mikor született ez a terv, és ki tud róla?”
„Nem sokkal azután, hogy az ezred megalakult. Ötvennégyen vagyunk beavatva – a neveket megadtam Omi-szamának. A tervet – fedőneve »Szilvafa« – Jabu-szama személyesen hagyta jóvá, amikor most legutóbb Ószakába indult.”
„Köszönöm. Nagyra értékelem a hűségedet. Tartsd titokban a dolgot, amíg nem szólok. Akkor majd ötezer kokut érő birtokot kapsz tőlem.”
„Kérlek, bocsáss meg, uram, nem érdemlek én semmit. Engedélyedet kérem, hogy szeppukut kövessek el, amiért ilyen sokáig takargattam ezt a szégyenletes titkot.”
„Nem adok engedélyt. Minden úgy lesz, ahogy parancsolom.”
„Kérlek, bocsáss meg, de nem érdemlek ilyen jutalmat. Legalább azt engedd, hogy megmaradjak jelenlegi helyzetemben. Csak a kötelességemet teljesítettem. Inkább büntetést érdemelnék.”
„Mekkora most a jövedelmed?”
„Négyszáz koku, uram. Épp elegendő.”
„Meggondolom, amit mondasz, Kivami-szan.”
Miután a tiszt távozott, megkérdezte: „Mit ígértél neki, Omi-szan?”
„Semmit, uram. Magától jelentkezett nálam tegnap.”
„Egy becsületes ember? Azt mondod, hogy mindössze becsületes?”
„Nem tudom, uram. Tegnap jelentkezett nálam, és én azonnal hozzád siettem a hírrel.”
„Akkor valóban meg kell jutalmazni. Az ilyen hűség mindennél fontosabb, ne?”
„Igen, uram.”
„Ne szólj erről senkinek.”
Omi távozott, és Toranaga eltűnődött, nem Mizuno és Omi főzte-e ki az egészet, hogy lehetetlenné tegyék Jabut. Tüstént munkába állította kémeit, hogy szimatolják ki, mi az igazság. Az összeesküvés azonban valódinak bizonyult, s a hajó felperzselése kitűnő alkalmat nyújtott arra, hogy mind az ötvenhárom árulóval végezzenek, akiket gondosan be is soroltak az aznap éjjeli őrségbe. Kivami Matanót messze északra küldte, és szép, ámbár szerény birtokkal jutalmazta.
„De hisz ez a Kivami a legveszélyesebb mind közül, ne?” – kérdezte Szudara, az egyetlen ember, akit Toranaga beavatott a titokba.
„Igen. Figyeltetni is fogom egész életében, és soha nem bízom meg benne. De általában a rossz emberekben is van valami jó, és a jókban is rossz. Mindig a jót kell kiválasztani és a rossztól megszabadulni, de úgy, hogy a jó kárba ne vesszen. Az én birodalmamban nincs pocsékolás.”
Igen, gondolta elégedetten Toranaga, tényleg jutalmat érdemelsz, Omi-szan.
– Hallgass rám, Omi-szan. A harc néhány nap múlva megkezdődik. Hűségesen szolgáltál engem. A végső csatatéren, győzelmem után kinevezlek Izu urává, és a te ágadat teszem meg a Kaszigi családból örökletes daimjókká.
– Nagyon sajnálom, uram, kérlek, bocsáss meg, de nem érdemiek ekkora kegyet – mondta Omi.
– Fiatal vagy, de máris látszik, hogy nagy jövő előtt állsz. Pontosan ilyen volt a nagyapád is, okos ember, csak éppen nem elég türelmes. – Újra felhangzott a nők nevetése, és Toranaga Kikut figyelte, azon töprengve, hogyan döntsön felőle, mert az eredeti elképzelését most már végleg elvetette.
– Megkérdezhetem, mit értesz türelmen, uram? – kérdezte Omi, mert az ösztönei azt súgták, Toranaga szeretné, ha feltenné a kérdést.
Toranaga még mindig a lányt nézte, s a szíve tája megmelegedett.
– A türelem azt jelenti, hogy az ember féken tartja magát. Hét érzelem van, ne? Az öröm, a düh, a nyugtalanság, a csodálat, a bánat, a félelem és a gyűlölet. Aki ezeknek nem ad utat, az türelmes. Én magam nem vagyok olyan erős, mint lehetnék, de türelmes vagyok. Érted?
– Igen, uram.
– A türelem elengedhetetlen tulajdonsága a vezetőnek.
– Igen.
– Itt van például ez a hölgy. Elvonja a figyelmemet, túlságosan szép, túlságosan tökéletes számomra. Nagyon is egyszerű ember vagyok én egy ilyen ritka teremtéshez. Ezért úgy döntöttem, hogy máshol a helye.
– De uram, ha ott lehet akár legjelentéktelenebb asszonyaid között... – kezdte udvariasan Omi a kötelező, noha, mint mindketten jól tudták, hazug bókot, s közben úgy imádkozott, mint még soha, mert tisztában volt vele, hogy most dől el, lehetséges-e az, amit magától sohasem kérhetne.
– Egyetértek – mondta Toranaga. – De az ilyen nagy tehetségért érdemes áldozatot hozni. – Tovább figyelte, amint Kiku elhajítja legyezőjét és elkapja a szolgálóét. Vidámsága ragadós volt. Aztán a két nőt eltakarták a lovak. Nagyon sajnálom, Kiku-szan, gondolta, de tovább kell hogy adjalak, el kell hogy helyezzelek valahol, ahol nem érhetlek el, méghozzá gyorsan. Az az igazság, hogy tényleg kezdelek túlságosan is megkedvelni, noha ezt se Gjoko, sem Omi, még te magad sem hinnéd.
– Kiku-szan megérdemli, hogy saját háza legyen. És saját férje.
– Jobb, ha akár a legalacsonyabb rangú szamuráj ágyasa, mintha egy mégoly gazdag paraszt vagy kalmár felesége.
– Nem értek egyet.
Omi számára ezzel vége is volt a dolognak. Karma, gondolta, és igen nyomorultul érezte magát. Félre a szomorúsággal, te ostoba. Hűbérurad döntött, és kész. Midori tökéletes feleség. Anyád apácának áll, hamarosan a te házadban is harmónia lesz.
Mennyi bánat ért ma. És mennyi öröm: Izu leendő daimjója; a muskétásezred parancsnoka; az Andzsin-szan Andzsiróban, vagyis az én tartományomban fogja megépíteni az első hajót. Félre a szomorúsággal. Az egész élet merő szomorúság. Kiku-szannak megvan a maga karmája, nekem is megvan, Toranagának is, és Jabu úr sorsa bizonyítja, milyen ostobaság aggódni bármiért.
Felnézett Toranagára. Agya kitisztult, mindent betolt a megfelelő rekeszbe. – Kérlek, bocsáss meg, uram. Egy kissé összezavarodtam.
– Üdvözölheted, ha akarod, mielőtt elmégy.
– Köszönöm, uram. – Omi becsomagolta Jabu fejét. – Kívánod, hogy eltemessem – vagy állítsam ki inkább?
– Tűzd lándzsára, arccal a hajóroncs felé.
– Igen, uram.
– Hogy szól a halotti verse?
– Így, uram:

Azért a felhők,
hogy lehessen égbolt.
Miért az élet?
Hogy jöjjön a halál.

Toranaga elmosolyodott. – Érdekes – mondta.
Omi meghajolt, a betakart fejet egyik emberének adta, és átvágott a lovak és szamurájok közt az udvar túlsó végébe.
– Á, hölgyem – mondta udvarias szertartásossággal. – Örülök, hogy boldognak és derűsnek látlak.
– Urammal vagyok, Omi-szan, s ő erős és elégedett. Mi más lehetnék, mint boldog?
– Szajónara, hölgyem.
– Szajónara, Omi-szama. – Kiku meghajolt. A férfi hangjában olyan véglegességet érzett, mint még soha. Könny buggyant ki a szeméből, de letörölte, még egyszer meghajolt és Omi elment.
Kiku nézett a magas, határozott járású férfi után, s hangos sírásra fakadt volna, hogy majd beleszakad a szíve, de megint eszébe jutottak az emlékezetébe vésődött bölcs, jóságos szavak: „Miért sírsz, gyermek? Mi, a Lebegő Világ hölgyei csak a pillanatnak élünk, minden időnket kiélvezzük, gyönyörködünk a cseresznyevirágban, a hóban, a juharlevélben, a tücsök dalában, a hold szépségében, amint fogy, megnő és újraszületik, énekelünk, csát és szakét iszunk, ismerjük az illatszereket, a selyem érintését, simogatunk, simogatunk, hogy gyönyört szerezzünk, és lebegünk, mindig lebegünk. Érted, gyermek: mindig lebegünk, vidáman, mint a liliom az élet folyójának vizén. Milyen szerencsés is vagy te, Kiku-csan, a Lebegő Világ hercegnője vagy, lebegj hát, élvezd a pillanatot...”
Kiku letörölte a második, utolsó könnycseppet is. Buta leány, miért sírsz? Ne sírj! Hisz milyen szerencsés vagy! Ágyasa lettél a legnagyobb daimjónak, még ha a legjelentéktelenebb, nem hivatalos ágyasa is, de ez nem számít, mert – a fiaid szamurájok lesznek. Nem ez-e a legcsodálatosabb ajándék a világon? Nem jósolta-e meg a jövendőmondó? Valóra vált, ne? Ha már mindenáron sírni akarsz, van fontosabb siratnivalód is. Az a méhedben növekvő mag, amit az a furcsa ízű csa megölt. De ezért is minek sírni? „Valami” volt csupán, nem gyermek még, és ki volt az apja? Őszintén?
„Nem tudom, nem tudom biztosan, Gjoko-szan, de azt hiszem, urunké” – felelte végül, mert nagyon szerette volna, ha ez az igazság.
„És ha mégis kék szemmel és fehér bőrrel születik az a gyermek? Nincs kizárva, ne? Számolj utána.”
„Számoltam már százszor is, ó, de hányszor számoltam!”
„Akkor térj észre. Nagyon sajnálom, de mindkettőnk jövője rajtad áll most. Rengeteget szülhetsz még. Hisz még csak tizennyolc éves vagy, gyermek, ne? Jobb, ha biztosra mégy, ne?”
Igen, gondolta most Kiku, milyen bölcs is vagy te, Gjoko-szan, és milyen ostoba voltam én, mint akit megbabonáztak. Csak egy „valami” volt az, és mi japánok bölcsen tudjuk, hogy a gyermek nem igazi gyermek, amíg el nem telik harminc nap a születése után, mert szelleme akkor telepedik meg egészen a testében, a karmája is akkor dől el. Ó, milyen szerencsés is vagyok én, fiút akarok, fiút, fiút, sokat, és soha lánygyereket. Szegény lánygyerekek! Ó, istenek, áldott legyen az a jövendőmondó, köszönöm, köszönöm nektek a karmámat, hogy a nagy daimjó kitüntet érdeklődésével, hogy a fiaim szamurájok lesznek, kérlek, adjátok, hogy méltó lehessek ennyi csodára...
– Mi az, úrnőm? – kérdezte a kis Szuiszen, aki álmélkodva nézte, micsoda földöntúli öröm fénylik Kiku arcán.
Kiku elégedetten felsóhajtott. – A jövendőmondómra gondoltam, meg urunkra és a karmámra, és csak lebegtem, lebegtem...
Skarlátpiros ernyőjével árnyékolva arcát a nap elől beljebb ment az udvarba, hogy megpillantsa Toranagát. A daimjót csaknem teljesen eltakarták a lovak, szamurájok, solymászok, de látta, hogy még mindig a verandán ül, csát iszik, és Fudzsiko hajol meg előtte ismét. Nemsokára rajtam a sor, gondolta. Talán már ma este belekezdhetünk egy új „valamibe”... Jaj, de jó! Boldog lélekkel visszament játszani.
A kapun kívül Omi nyeregbe pattant, és testőrei élén elvágtatott, egyre vadabbul hajszolta lovát, egyre sebesebben száguldott, a szél felfrissítette, megtisztította, a ló csípős verejtékszaga mámorítóan az orrába csapott. Nem nézett vissza Kikura, mert tudta, hogy szükségtelen. Tudta, hogy élete minden szenvedélyét, mindent, amiért valaha is rajongott, mindezt ott hagyta a lány lábai előtt. Tudta, hogy soha többé nem fog szenvedélyt érezni, nem részesül abban a lelkeket egyesítő önkívületben, amely lángra gyújtja a férfit és a nőt. De nem kedvetlenedett el. Ellenkezőleg, új, jegesen tiszta éleslátással köszönetet mondott magában Toranagának, amiért felszabadította a rabságból. Most már semmi sem nyűgöz, gondolta. Sem apám, sem anyám, se Kiku. Most már én is türelmes lehetek. Huszonegy éves vagyok, majdnem Izu daimjója, az egész világ a lábam előtt hever.

– Igen, uram? – mondta Fudzsiko.
– Egyenesen Andzsiróba mégy. Úgy döntöttem, felcserélem az Andzsin-szan jokohamai birtokát Andzsiro környékével. Húsz ríre terjednek a földjei minden irányban a falutól, évi jövedelme négyezer koku. Omi-szan házába fogtok beköltözni.
– Köszönöm az ő nevében, uram. Nagyon sajnálom, úgy kell értenem, hogy ő még nem tud erről?
– Nem tud. Ma szólok neki. Utasítottam őt, Fudzsiko-szan, hogy építsen új hajót az elvesztett helyett, és Andzsiro megfelelőbb erre, mint Jokohama. Megbeszéltem azzal a Gjoko nevű nőszeméllyel, hogy a fia lesz az Andzsin-szan főintézője, az anyagokat és a mestereket pedig az én kincstáramból fogjuk fizetni. Segíts neki az ügyek megszervezésében.
– Ó kó, uram – mondta aggódva Fudzsiko. – Olyan rövid az idő, amit még az Andzsin-szannal tölthetek.
– Igen. Találnom kell neki egy új ágyast – vagy feleséget. Ne?
Fudzsiko összeszűkült szemmel felnézett.
– Hogyan segíthetnék, uram?
– Te kit javasolnál? Azt akarom, hogy az Andzsin-szan elégedett legyen. Elégedett ember jobban dolgozik, ne?
– Igen. – Fudzsiko elgondolkodott. Kit lehet egyáltalán összemérni Mariko-szamával? Aztán elmosolyodott.
– Omi-szan jelenlegi felesége, Midori-szan, uram. Az anyósa gyűlöli, mint tudod, és azt akarja, hogy Omi váljon el tőle – nagyon sajnálom, de a rossz modora odáig terjed, hogy előttem hozta szóba. Midori-szan olyan szép asszony, és okos is!
– Gondolod, hogy Omi el akar válni? – A kirakós játék újabb részlete került a helyére.
– Ó, nem, uram, biztosra veszem, hogy nem. Melyik férfi akarna igazán engedelmeskedni az anyjának? De hát így szól a mi törvényünk, és Omi-szannak már akkor el kellett volna válnia, amikor a szülei először említést tettek róla, ne? Az anyja ugyan kellemetlen alak, de hát természetesen ő tudja, mi a legjobb a fiának. Nagyon sajnálom, de egy ilyen komoly ügyben igazat kell mondanom. Senkit sem akarok megsérteni, uram, de a fiúi engedelmesség törvényünk tartóoszlopa, nem?
– Egyetértek – felelte Toranaga, és elgondolkodott ezen az új és szerencsés ötleten. – Az Andzsin-szan jó választásnak tartaná Midori-szant?
– Nem, uram, ha elrendeled a házasságkötést, akkor nem... de, kérlek, bocsáss meg, szükségtelen is elrendelned.
– He?
– Valahogy úgy kellene igazítanod a dolgot, hogy magától gondoljon rá. Ez lenne a legjobb. Omi-szannak természetesen parancsot adsz, és kész.
– Természetesen. Te jó választásnak tartod Midori-szant?
– Ó, igen. Tizenhét éves, a fia egészséges, maga jó szamurájcsaládból származik, derék fiakat szülne az Andzsin-szannak. Gondolom, Omi-szan szülei ragaszkodnának hozzá, hogy Midori hagyja Ominál mostani fiát, de ha nem, az Andzsin-szan örökbe fogadhatja. Tudom, hogy uramnak tetszik Midori, mert Mariko-szama mondta, hogy ugratni szokta vele. Igen jó szamurájvér, ügyes, okos. Az Andzsin-szan biztonságban lenne nála. Azonkívül a szülei meghaltak, senki sem neheztelhetne, hogy egy ilyen... hogy az Andzsin-szanhoz megy feleségül.
Toranaga eljátszott az ötlettel. Omit örök bizonytalanságban kell tartanom, ehhez kétség sem fér. Az ifjú Omi sok kellemetlenséget okozhat még nekem. A válásuk ügyében meg jóformán semmit sem kell tennem. Omi apjának nyilvánvalóan határozott végrendelkezései lesznek, s a felesége biztosan ragaszkodni fog hozzá, hogy utolsó cselekedeteként ezen a földön házasítsa meg jobban a fiát. Tehát Midori néhány napon belül így is, úgy is elválik. Igen, nagyon jó feleség lenne belőle.
– És ha nem ő, Fudzsiko-szan, mit szólnál Kikuhoz? Kiku-szanhoz?
Fudzsiko tátott szájjal bámult rá.
– Ó, nagyon sajnálom, uram, le akarsz mondani róla?
– Lehetséges. Nos?
– Azt hittem, Kiku-szanból tökéletes nem hivatalos ágyas válhat, uram. Olyan csodálatos, olyan elbűvölő. Természetesen egy hétköznapi ember figyelmét túlságosan is elvonná mindentől, és az Andzsin-szan még évekig nem tudná kellőképpen értékelni kivételes dal- és tánctehetségét, szellemét. Kiku-szan mint feleség? – kérdezte, alig érezhetően megnyomva a szót, ami elég volt ahhoz, hogy teljes mértékben jelezze helytelenítését. – A Lebegő Világ hölgyeit általában nem úgy nevelik, mint a... mint másokat, uram. Az ő tehetségük más természetű. Egy szamurájcsalád pénzügyeinek és egyéb dolgainak irányítása nem olyasmi, amit a Lebegő Világban meg lehet tanulni.
– De most megtanulhatná, nem?
Fudzsiko sokáig gondolkodott. – A tökéletes megoldás az lenne, uram, ha Midori-szant feleségnek, Kiku-szant ágyasnak kapná az Andzsin-szan.
– Meg tudnák szokni az ő... különös viselkedését?
– Midori-szan szamuráj, uram. Neki kötelessége lenne. Egyszerűen utasítanád. Akárcsak Kiku-szant.
– De az Andzsin-szant nem?
– Te jobban ismered őt, mint én, uram. De a párnázás kérdésében... jobb lenne, ha ő gondolna rá először.
– Toda Mariko-szama tökéletes feleség lett volna a számára, ne?
– Milyen meglepő gondolat, uram – mondta Fudzsiko, és a szeme se rebbent. – Az biztos, hogy nagyon tisztelték egymást.
– Igen – mondta szárazon Toranaga. – Nos, köszönöm, Fudzsiko-szan. Megfontolom, amit mondtál. Az Andzsin-szan tíz nap múlva Andzsiróban lesz.
– Köszönöm, uram. Javasolhatnám, hogy Ito kikötőjét és a jokoszei fürdőhelyet is foglald bele a birtokába?
– Miért?
– Itót arra az esetre, ha Andzsiro kicsinek bizonyulna. Egy nagy hajónak talán nagyobb sólyatérre van szüksége. Itóban talán több hely van erre. Jokoszét pedig...
– Van?
– Igen, uram. Joko...
– Jártál ott?
– Nem, uram. De az Andzsin-szant érdekli a tenger, akárcsak téged. Kötelességem volt, hogy minél többet megtudjak a hajókról és a hajózásról, s amikor hírét vettük, hogy az Andzsin-szan hajója leégett, arra gondoltam, vajon nem építhetne-e egy újat, s ha igen, hol és hogyan. Izu tökéletes választás, uram. Isido hadai oda sohasem tudnak betörni.
– És Jokosze?
– Jokoszét azért, mert egy hatamotónak kell hogy legyen egy háza a hegyek közt, ahol téged rangodnak kijáró tisztességgel fogadhat.
Toranaga kutatóan nézte az asszonyt. Fudzsiko olyan engedelmesnek és illedelmesnek látszott, de tudta, hogy a lelke mélyén éppolyan hajlíthatatlan, mint ő maga, s egyik feltételből sem enged, hacsak nyíltan rá nem parancsol. – Egyetértek. És megfontolom, amit Midori-szanról és Kiku-szanról mondtál.
– Köszönöm, uram – hálálkodott alázatosan Fudzsiko, és magában örült, hogy teljesítette ura, az Andzsin-szan iránti kötelességét s egyben lerótta tartozását Marikónak. Ito a – sólyatér miatt, Jokosze, ahol, mint Mariko mesélte neki, a „szerelmük” kezdődött.
„Én olyan szerencsés vagyok, Fudzsiko-csan – mondta Mariko Jedóban. – Utunk akkora boldogságban részesített, amekkorát húsz életidő alatt sincs joga várni az embernek.”
„Nagyon kérlek, oltalmazd őt Ószakában, Mariko-szan. Sajnos, ő nem olyan, mint mi, nem civilizált. Neki, szegénynek, az élet a nirvána, nem a halál.”
Ez még most is így van, gondolta Fudzsiko, és magában áldotta Mariko emlékét. Mert Mariko mentette meg az Andzsin-szant, nem más – nem a keresztény isten, se más istenek, nem is Toranaga, és nem maga az Andzsin-szan –, Mariko egyedül. Toda Mariko-nó-Akecsi Dzsinszai mentette meg őt.
Mielőtt meghalok, szentélyt állíttatok Jokoszéban, és pénzt hagyok egy másikra Ószakában, egy harmadikra Jedóban. Belefoglalom a végrendelkezésembe, Toranaga-szama, ígérte meg magának, végtelen türelemmel tekintve fel a daimjó arcába, s a szíve megmelegedett a sok szép és hasznos dolog gondolatára, amiket még megtehet az Andzsin-szanért. Midori feleségnek, Kiku nem, soha, legfeljebb ágyasnak, de akkor sem szükségszerűen főágyasnak, a birtok pedig terjedjen csak ki egészen Simodáig, Izu legdélibb tengerpartjáig.
– Kívánod, hogy azonnal induljak, uram?
– Ma éjjelre szállj meg itt, holnap távozhatsz, de egyenesen. Fölösleges Jokohamán átmenned.
– Igen, uram. Értem. Azonnal átvehetem uram nevében az új birtokot és rajta mindent, amint megérkezem?
– Kavanabi-szantól megkapod az összes szükséges iratot, mielőtt elmégy. És most kérlek, küldd ide Kiku-szant.
Fudzsiko meghajolt és otthagyta.
Toranaga mordult egyet. Kár, hogy ez az asszony végezni akar magával. Túlságosan értékes ahhoz, hogy elvesszen, és milyen okos! Ito és Jokosze? Ito még csak érthető. De Jokosze? És vajon mi minden járt még a fejében?
Látta, hogy Kiku közeledik feléje az udvar naptól forró földjén, apró, fehér tabis lába szinte táncol, selyemruháiban, bíbor napernyőjével olyan édes és rendkívüli látvány, hogy minden férfi őt irigyli, aki csak látja. Ó, Kiku, sajnos nem engedhetem meg magamnak ezt a sok irigységet. Jobb lett volna, ha ott maradsz a Lebegő Világban mint első osztályú kurtizán. Vagy mint gei-sa. Micsoda remek ötlettel hozakodott elő az a vén boszorkány! Ott biztonságban lennél, sokak tulajdonaként, akiért mindenki rajong, tragikus öngyilkosságok, véres összetűzések kiváltójaként, akit körülhízelegnek, akitől félnek, akit pénzzel halmoznak el, de ő megvetően tekint a vagyonra, legendás a híre – amíg a szépsége tart. De így? Nagyon sajnálom, nem maradhatsz nálam. És akármelyik szamurájnak adnálak ágyasul, az kétélű tőrrel feküdne ágyba: teljesen elvonod az ember figyelmét és kiváltod minden férfi irigységét. Ne? Kevesen fogadnának el feleségnek, nagyon sajnálom, de ez az igazság, és ma, úgy látszik, az igazságok napja van. Fudzsiko jól mondta. Nem arra neveltek, hogy egy szamuráj háztartását vezesd. Amint a szépséged megfakul – ó, igen, a hangod megmarad és a szellemed is, ennek ellenére hamar odavetnek a világ trágyadombjára. Nagyon sajnálom, de ez az igazság. Egy másik igazság: a Lebegő Világ legrangosabb hölgyei is jobban teszik, ha megmaradnak a Lebegő Világban, házakat tartanak fenn, ha elöregszenek, s a hajdanvolt szerelmeket és ifjúságot siratva szakéshordókba fojtják bánatukat. A jelentéktelenebbek pedig menjenek feleségül egy paraszthoz, halászhoz vagy kalmárhoz, egy rizsárushoz vagy mesteremberhez, vissza abba a világba, amelybe születtek – hisz ritka, váratlan virágok ők, akik a vadonban bukkannak fel a karma kiismerhetetlen rendelése folytán, kinyílnak s már hervadnak is el.
Milyen szomorú. Hogyan adhatnék neked szamurájgyermekeket?
Tartsd meg életed végéig, súgta titkos szíve. Megérdemli. Ne csapd be magadat is, mint másokat. Az az igazság, hogy könnyen megtarthatnád, keveset igényelnél tőle, sokat hagynál rá, úgy bánnál vele, mint kedvenceddel, Tecukóval, vagy Kogóval. Hisz nem sólyom-e a te szemedben Kiku is? Értékes, páratlan, igen, de mégiscsak sólyom, akit a kezedből etetsz, ráröpteted a zsákmányra, visszacsalogatod, s aztán egy vagy két idény után örökre elbocsátod? Magadnak ne hazudj, az végzetes lehet. Miért ne tarthatnád meg? Nem egyéb ő, mint egy sólyom, ámbár igen különleges, magas röptű, szépséges látvány, semmi több, ritka, az igaz, különleges, az igaz, és mennyire párnázni való...
– Miért nevetsz? Miért vagy ilyen boldog, uram?
– Mert páratlan öröm téged látni, szép hölgy.

Blackthorne teljes súlyával beledőlt a három vontatókötél egyikébe, amelyeket a hajótökéhez erősítettek. – Hipparuuuu! – Húzd meg!
Száz szamuráj feszült neki ágyékkötőre vetkőzve mindegyik kötélnek. Délután volt, apály, és Blackthorne remélte, hogy ki tudják mozdítani helyéből a roncsot, s a partra húzva megmentenek belőle, amit csak lehet. Azonnal módosította első tervét, amint mérhetetlen megkönnyebbülésére azt látta, hogy a tűz másnapján az összes ágyút sikerült kiemelni a vízből, méghozzá majdnem olyan állapotban, mint amikor a chathami öntőt elhagyták. Kimentettek velük együtt csaknem ezer golyót, némi kartácsanyagot és több fémalkatrészt is. A legtöbb persze meggörbült, elformátlanodott, mégis, így több esélye volt egy új hajó építésére, mint hinni merte volna.
„Nagyszerű, Naga-szan! Nagyszerű!” – gratulált az ifjú szamurájnak.
„Ó, köszönöm, Andzsin-szan. Keményen igyekeztünk, nagyon sajnálom.”
„Fenébe a nagyon sajnálommal! Minden rendben, ez a fő!” Bizony, ujjongott magában. Az Úrnő így egy kicsit még hosszabb lehet, még szélesebb, de karcsúnak karcsú marad, mint az agár, és minden hajót lepipál a tengereken!
Hej, Rodrigues, gondolta minden rosszindulat nélkül, örülök, hogy biztonságban elvitorláztál, és jövőre másvalakit kell elsüllyesztenem. Ha újra Ferriera lesz a vezérkapitány, azt az ég különös kegyének tekintem, de nem számítok rá, annak azonban örülök, hogy te biztonságban vagy. Az életemmel tartozom neked, és nagyszerű navigátor voltál.
– Hipparuuuuuuu! – kiáltotta újra, a kötelek megrándultak, a tengervíz óriási izzadságcseppekben csöpögött róluk, de a roncs nem mozdult.
Az óta a hajnal óta, amit Toranagával töltött a parton, kezében Mariko levelével, miután megtalálta a kimentett ágyúkat, egyfolytában úgy érezte, kevés a napi huszonnégy óra. Kezdeti terveket vázolt fel, listákat készített és írt át, aztán megváltoztatta a terveket, s óvatos becsléseket nyújtott be Toranagának arról, mennyi emberre és anyagra lenne szüksége, mert nem akart hibákat elkövetni. Késő este és éjszaka meg a szótárt bújta, hogy tudjon beszélni a kézművesekkel, hogy meg tudja érdeklődni tőlük, mijük van és mit kell elkészíteni. Néha végső elkeseredésében már a paphoz fordult volna, hogy segítsen, de tudta, hogy onnan semmire sem számíthat, ők már csak örökre ellenségek maradnak.
Karma, mondta magában minden gyűlölet nélkül, és sajnálta a papot szerencsétlen vakbuzgóságáért.
– Hipparuuuuuuu!
A szamurájok ismét nekifeszültek a homok és a tenger marasztaló erejének, azután valaki kántálni kezdett, és most már ritmusra húzták. A roncs megmozdult, mire megkettőzték erőfeszítésüket, aztán végleg kiszakadt a helyéből, és a szamurájok elterültek a homokban. Nevetve tápászkodtak fel, hátba veregették egymást, és újból nekifeszültek a köteleknek. Most azonban úgy látszott, végképp megfeneklett a roncs.
– Alá kell bójáznom, akkor majd a dagály fölemeli – mondta Blackthorne fennhangon, angolul.
– Dózo? – kérdezte értetlenül Naga.
– Aa, gomen naszai, Naga-szan! – Jelekkel és a homokba húzott rajzokkal elmagyarázta, hogyan kell tutajt készíteni és apálykor a hajó oldalai alá kötözni; így a következő dagály megemeli a roncsot, és ők kihúzhatják a partra.
– Aa, szo deszu! – mondta álmélkodva és lenyűgözve Naga. Amikor a többi tisztnek elmagyarázta, azok sem győztek csodálkozni, és Blackthorne vazallusai csak úgy dagadoztak a büszkeségtől.
Blackthorne észrevette ezt, és rábökött az egyikre.
– Hová tetted a jó modorodat?
– Hogy? Ó, nagyon sajnálom, uram, kérlek, bocsáss meg, ha megsértettelek.
– Ma megbocsátok, már holnap nem. Ússz ki hajóhoz, oldozd el ezt a kötelet.
A volt rónin rémülten forgatta a szemét.
– Nagyon sajnálom, uram, én nem tudok úszni.
A part elnémult, és Blackthorne tudta, hogy mindenki azt lesi, mihez fog most kezdeni. Átkozta magát; a parancs az parancs, és ő ostobán kimondta erre az emberre a halálos ítéletet, amit ezúttal nem érdemelt meg. Gondolkodott. – Toranaga-szama parancsa, mindenki tanuljon meg úszni. Ne? Minden vazallusom úszik harminc nap múlva. Te – bele a vízbe. Első lecke.
A szamuráj félve gázolt bele a tengerbe, tudta, hogy elveszett. Blackthorne utánament, s amikor a férfi feje elmerült, felhúzta, nem is valami gyöngéden, és kényszerítette, hogy ússzon, evickéljen, akár el-elsüllyedjen, de sohasem igazán veszélyesen. Kiúsztak a roncsig, a szamuráj harákolt, öklendezett, úgy kapaszkodott bele, mint az utolsó szalmaszálba. Blackthorne visszahúzta a partra, majd újra belökte. – Ússz!
A szamuráj kievickélt a roncsig és vissza, akár valami fuldokló macska, de végrehajtotta a parancsot. Soha többé nem fog dölyfösen viselkedni ura előtt. Társai megéljenezték, akik meg tudtak úszni, gurultak a homokban, úgy nevettek.
– Nagyon jó, Andzsin-szan – mondta Naga. – Nagyon bölcs. – Abbahagyta a nevetést. – Küldök embereket bambuszért, jó? A tutajnak, ne? Holnapra mindent kihozunk ide, ne?
– Köszönöm.
– Húzunk még ma?
– Nem, nem, köszö... – Blackthorne elhallgatott, és beárnyalta a szemét. Alvito atya állt az egyik dűnén, és őket nézte.
– Nem, köszönöm, Naga-szan – mondta Blackthorne. – Ma végeztünk. Kérlek, bocsáss meg pillanatra. – Indult volna a ruhájáért és a kardjaiért, de emberei ugrottak s odahozták. Lassan felöltözött, és övébe dugta a kardokat.
– Jó napot – mondta, amint odaért Alvitóhoz. A pap arca feszült volt, de barátságosságot is tükrözött, mint az előtt a váratlan összemarakodásuk előtt Misima határában. Blackthorne óvatosságra intette magát.
– Jó napot, főnavigátor. Hamarosan útnak indulok, de előtte beszélni szerettem volna veled. Nem bánod?
– Nem, dehogy.
– Mire készülsz, ki akarod úsztatni a roncsot?
– Igen.
– Attól tartok, nem sokat segít rajtad.
– Nem baj. Azért én megpróbálom.
– Tényleg azt hiszed, tudsz új hajót építeni?
– Igen – felelte türelmesen Blackthorne, azon töprengve, hová akar kilyukadni Alvito.
– Idehozatod a legénységedet is, hogy segítsenek?
– Nem – felelte pillanatnyi hallgatás után Blackthorne. – Ők szívesebben vannak Jedóban. Majd ha a hajó nagyrészt elkészül... akkor is elég lesz idehozatni őket.
– Az etákkal élnek, ugye?
– Igen.
– Ezért nem akarod, hogy idejöjjenek?
– Részben.
– Megértelek. Hallom, nagyon veszekedősek újabban, és többnyire részegek. Tudtad, hogy úgy egy hete összeverekedtek, és a házuk leégett?
– Nem. Megsérült valaki?
– Isten különös kegyelméből nem. De legközelebb, ki tudja... Valamelyik csinált egy szeszfőzőt, úgy hírlik. Rettenetes, hogy mit művel az emberekkel az alkohol.
– Igen. Kár a házukért. De majd csak építenek egy másikat.
Alvito bólintott, és a tenger mosta hajóroncs felé pillantott.
– Szerettem volna megmondani, mielőtt elmegyek, hogy tudom, mit jelent neked Mariko-szan elvesztése. Nagyon elszomorított, amit Ószakáról meséltél, de ugyanakkor felemelő érzés is. Tudom, hogy páratlan áldozatot hozott... Beszélt neked az édesapjáról, arról a másik tragédiáról?
– Igen. Nem sokat.
– Akkor te is át tudod érezni ezt az egészet. Én magam nagyon jól ismertem Dzsu-szan Kubót.
– Mármint Akecsi Dzsinszait?
– Igen. Azóta ezen a néven emlegetik. Nem mondta Mariko-szama?
– Nem.
– A taikó adta neki ezt a gúnynevet: Dzsu-szan Kubo azt jelenti, „tizenhárom napos sógun”. Lázadása – onnan, hogy maga köré gyűjtötte embereit, egészen a nagy szeppukuig – mindössze tizenhárom napig tartott. Nagyszerű ember volt, de gyűlölt minket, nem azért, mert keresztények vagyunk, hanem mert idegenek. Gyakran elfogott a kétség, vajon Mariko nem azért tért-e át a keresztény hitre, hogy kiismerjen és tönkretegyen bennünket. Az apjának az volt a véleménye, hogy én hidegítettem el tőle Gorodát.
– És igen?
– Nem.
– Milyen ember volt?
– Alacsony, kopasz, nagyon büszke, kitűnő hadvezér és nagy költő. Milyen szomorú, hogy ilyen tragikus véget ért az összes Akecsi. És most az utolsó is. Szegény Mariko... De amit tett, az megmenti Toranagát, ha Isten is úgy akarja. – Alvito ujjai megérintették a rózsafüzért. Néhány pillanat múlva újra megszólalt: – Azonkívül, navigátor, mielőtt elmegyek, szerettem volna bocsánatot kérni a... nos, örülök, hogy a vizitátor atya éppen ott volt és megmentett.
– A hajóm miatt is bocsánatot kérsz?
– Nem. Egyébként ahhoz semmi közöm sem volt. Csak azok miatt az emberek miatt kérek bocsánatot, Pesaro és a vezérkapitány miatt. Annak, hogy a hajód odaveszett, örülök.
– Sigata ga nai, atyám. Nemsokára új hajóm lesz.
– Miféle járművet akarsz építeni?
– Nagyot és erőset.
– Hogy megtámadd a Fekete Hajót?
– Hogy hazavitorlázzak Angliába – és megvédhessem magam bárki ellen.
– Kárba veszik a munkád.
– Isten megint közbelép, erre gondolsz?
– Igen. Vagy szabotázsra.
– Ha bekövetkezik, építek egy másikat, ha az is elpusztul, építek egy harmadikat. De ha végképp nem sikerülne, felkéredzkedem más hajójára, és amikor hazaérek Angliába, így vagy úgy, kunyerálással, kölcsönbe, pénzen vagy tolvaj módra, de mindenképp szerzek egy kalózhajót és visszatérek.
– Igen. Tudom. Ezért nem fogsz te soha elmenni innen. Túlságosan sokat tudsz, Andzsin-szan. Mondtam már ezt, most újra mondom, minden rosszindulat nélkül. Bátor ember vagy, nagyszerű ellenfél, tiszteletre méltó, és én tisztellek is, épp ezért szeretném, ha béke lenne köztünk. Sokszor fogunk még találkozni az elkövetkező években – ha túléljük a háborút.
– Úgy gondolod?
– Igen. Túlságosan is jól tudsz már japánul. Hamarosan Toranaga magántolmácsa leszel. Nem volna nekünk szabad veszekednünk, marakodnunk. Attól tartok, a sorsunk összefonódott. Neked nem mondta Mariko? Nekem igen.
– Nem. Ezt sohasem mondta. Mit mondott még?
– Arra kért, legyek a barátod, oltalmazzalak, ha tudlak. Nem azért jöttem ide, Andzsin-szan, hogy ingereljelek vagy vitatkozzam veled, hanem hogy békét kérjek, mielőtt távozom.
– Hová mégy?
– Előbb Nagaszakiba, hajón Misimából. Bizonyos kereskedelmi egyezményeket kell tető alá hozni. Azután oda, ahol Toranaga éppen van, ahol a háború zajlik.
– Hagyják, hogy szabadon járkálj, a háborús állapotok ellenére?
– Igen. Szükségük van ránk – akárki győzzön is. Legyünk józan emberek, kössünk békét, te meg én. Mariko-szama kedvéért kérem.
Blackthorne hallgatott egy sort. – Valaha fegyverszünetet kötöttünk, mert ő úgy akarta. Ezt felkínálhatom most is. Fegyverszünetet, nem békét. Feltéve, hogy soha nem jössz ötven mérföldnél közelebb a hajóépítő műhelyemhez, akárhol legyen is.
– Beleegyezem, navigátor, természetesen beleegyezem – de tőlem nincs félnivalód. Legyen hát fegyverszünet – az ő emlékére. – Alvito kezet nyújtott. – Köszönöm.
Blackthorne keményen megrázta. Alvito szólalt meg újra. – Hamarosan sor kerül a temetési szertartására. A katedrálisban. Maga a vizitátor atya fog celebrálni, Andzsin-szan. Hamvai egy részét ott fogjuk eltemetni.
– Mariko örülne neki. – Blackthorne a roncsot nézte egy darabig, aztán visszafordult Alvitóhoz. – Van valami... amit nem említettem Toranagának. Mielőtt meghalt, megáldottam, mint egy pap, és ahogy tudtam, feladtam neki az utolsó kenetet. Nem volt senki alkalmas ember a közelben, ő pedig katolikus volt. Nem hiszem, hogy hallott, az sem biztos, hogy eszméletén volt. És ugyanezt megtettem, amikor elégették. Érvényes – elfogadható ez? Igyekeztem Isten színe előtt csinálni, nem az enyém és nem a tiéd, hanem Isten színe előtt.
– Nem, Andzsin-szan. Legalábbis nekünk azt kell felelnünk erre, hogy nem érvényes. De két nappal azelőtt, hogy Mariko meghalt, feloldozást kért és kapott a vizitátor atyától, aki megerősítette őt a szentségekkel.
– Ezek szerint... végig tudta, hogy meg kell halnia... hogy történjék bármi, neki fel kell áldoznia magát.
– Igen, áldja meg érte Isten!
– Köszönöm, hogy elmondtad. Azóta... azóta egyfolytában féltem, hogy a közbenjárásom hatástalan lesz, ámbár én... Köszönöm, hogy elmondtad.
– Szajónara, Andzsin-szan – nyújtott ismét kezet Alvito.
– Szajónara, Cukku-szan. Kérlek, gyújts érte egy gyertyát... a nevemben is.
– Megteszem.
Blackthorne megrázta a kezét, és nézte a távolodó papot: magas, erős férfi, és méltó ellenfél. Mindig is ellenségek leszünk, gondolta. Ezt mindketten tudjuk, fegyverszünet ide, fegyverszünet oda. Vajon mit szólnál hozzá, ha ismernéd Toranaga tervét és az én tervemet? Csak azt, amivel már eddig is fenyegetőztél, ne? Értjük egymást. Igen. A fegyverszünet nem árthat. De nem fogunk mi olyan gyakran találkozni, Cukku-szan. Miközben a hajóm épül, elfoglalom a helyedet, én leszek Toranaga és a régensek tolmácsa, hamarosan az üzletkötésekből is kicsöppensz, hiába szállítják még egy darabig portugál hajók a selymet. De ez is megváltozik nemsokára. Az én flottám csupán a kezdet. Tíz évet nem adok rá, és a brit oroszlán lesz az úr ezeken a tengereken. Előbb azonban megépítem az Úrnőt, aztán...
Blackthorne elégedetten visszaballagott Nagához, megbeszélték a másnapi teendőket, majd felment a domboldalon, a Toranagáé közelében álló ideiglenes házába. Rizst és nyers halat evett, és nagyon ízletesnek találta. Másodszor is vett belőle, s hangosan felnevetett.
– Uram? – kérdezte a szakácsa.
– Semmi. – Lelki szemei előtt Mariko jelent meg, s hallotta, amint azt mondja: „Ó, Andzsin-szan, egy nap még a nyers halat is meg fogod kedvelni, és akkor úton leszel a nirvána, a tökéletes béke lakhelye felé.”
Ó, Mariko, mennyire örülök, hogy valódi feloldozást kaptál. Köszönöm. Köszönöm neked.
Mit köszönsz, Andzsin-szan? – hallotta a kérdését.
Az életet, Mariko, drágám. Szeretlek...
Éjjel és nappal számtalanszor azon kapta magát, hogy gondolatban Marikóval beszélget, újraéli közös életük bizonyos eseményeit, elmeséli neki, mit végzett aznap, és olyan erősen érezte az asszony jelenlétét, hogy egyszer-kétszer át is nézett a válla fölött, hátha valóban ott áll mögötte.
Ma reggel is így jártam, Mariko, de helyetted csak Buntaro és Cukku-szan állt ott, és némán néztek rám. Nálam volt ugyan a kardom, de Buntaro azt az óriási íjat szorongatta a kezében. Iiií, szerelmem, minden bátorságomra szükség volt, hogy higgadtan odamenjek hozzájuk, és udvariasan köszöntsem őket. Figyeltél vajon? Büszke lettél volna rám: nagyon nyugodt voltam, nagyon szamuráj és nagyon rémült. Buntaro-szan mereven azt mondta, Cukku-szan közvetítésével: „Kiricubo és Szazuko úrnő közölte velem, hogy te védted meg feleségem becsületét és az övékét. Megmentetted őket a szégyentől. Köszönöm, Andzsin-szan. Kérlek, bocsásd meg eddigi rossz modoromat. Bocsánatot kérek, és még egyszer köszönöm.” Aztán meghajolt és elment, és én nagyon szerettem volna, ha ott lehetnék, hogy tudd: titkunk nem tudódott ki, senki nem sejt semmit.
Sokszor hátranézett még a válla fölött, hátha megpillantja őt, ám az asszony sohasem volt ott és nem is lesz soha többé, de ez most már nem bántotta Blackthorne-t. Mariko örökre vele marad, és ő szeretni fogja jóban-rosszban, öregkorában, mind a sírig. Mariko mindig ott őrködött álmai határán. És ezek az álmok egyre jobbak, egyre kellemesebbek lettek, és Mariko alakja mellett tervek és rajzok, vázlatok jelentek meg bennük, az orrszobor formája, a vitorlák, hogy hogyan kell letenni a tőkét s ráépíteni a hajót, és a végső gyönyörűség: milyen lesz az Úrnő, ha teljesen elkészül, s duzzadt vitorlákkal, jó délnyugati szélben felsiklik a Csatornán, a merevítők sikongnak, a vitorlafák baloldalt feszülnek, aztán „Vitorlákhoz állj! Csúcsvitorlák, fővitorlák, fősudárvitorlák, felkészülni!”, szép lassan utánaeresztik a köteleket, a vitorlák ágyúlövésszerű csattanással átfordulnak, „Irányt tarts!”, a vásznak minden egyes pontja engedelmeskedik a kiáltásnak, és végre, valahára egy gyönyörű – de telt testű! – úrnő élesen balra fordul Beachy Headnél, és elindul London felé...

Toranaga és vadászcsapata felfelé kaptatott a tábor melletti emelkedőn. Kogo ült az öklén, végigvadászták a tengerpartot, és most a falu feletti dombok felé tartottak. Két óra volt még napnyugtáig, és Toranaga ki akarta használni, mert nem tudhatta, vadászhat-e még valaha.
A mai napot magamnak szántam, gondolta. Holnap háborúba megyek, de ma rendbe tettem a házam, színlelve, mintha a Kvantó, Izu és családom jövője biztonságban lenne – hogy megérem a következő telet és tavaszt, s hogy vadászhatok még eleget. Ó, a mai nap ragyogóra sikerült.
Kétszer röptette fel Tecukót, s a madár úgy hasította a levegőt, mint az álom, szebben még annál is, ahogy Andzsiro mellett vadászott – amikor olyan mintaszerűen kapta el azt a ravasz, vén fácánkakast. Ma egy daruval végzett, amely többször akkora volt, mint ő maga, és hibátlan engedelmességgel szállt vissza az öklére. Aztán fácánt ugrasztottak fel a kutyák, és Tecuko körözve húzott ismét a magasba, zuhanni kezdett, mintha sohasem lenne vége, és ölt, tökéletesen. Majd visszaszállt a kesztyűjére, és büszkén lakmározott a csaliból.
Toranaga most nyulat keresett. Eszébe jutott, hogy az Andzsin-szan biztosan megörülne a vadhúsnak.
Elöl lovagoló testőrei elhaladtak a tábor mellett, fel a kanyargós úton a gerincre, és Toranaga nagyon elégedett volt. Tekintete végigfutott a táboron, nem lát-e valahol lazaságot, de nem látott. Emberei külön-külön gyakorolták a fegyverfogást – amíg Cukku-szan a közelben van, minden kötelékgyakorlat és lőgyakorlat tilos, erre nézve szigorú parancsot adott –, és ez is elégedettséggel töltötte el. Egyik oldalt az a húsz ágyú csillogott a napon, amelyeket oly nagy gonddal emeltek ki a vízből, és észrevette Blackthorne-t is: egy alacsony asztalka mögött ült, maga alá húzott lábbal, a földön, mint minden normális ember. Alant a hajóroncs még mindig nem mozdult ki, és Toranaga eltöprengett, hogyan akarja partra hozni az Andzsin-szan, ha már húzni nem lehet.
Mert ki fogod hozni a partra, Andzsin-szan, abban biztos vagyok, mondta magában Toranaga.
Úgy bizony. És megépíted az új hajót, és én elpusztítom, ahogy a másikat, vagy átengedem a keresztényeknek, mert ők fontosabbak nekem, mint a te hajóid, barátom, nagyon sajnálom, még azoknál a hajóknál is fontosabbak, amelyek otthon, a szülőhazádban várakoznak. Azokat majd elhozzák nekem a honfitársaid, mint ahogy elhozzák a királynőddel kötendő szerződést is. Nem te hozod el, nem. Rád itt van szükségem.
Ha eljön az ideje, Andzsin-szan, el fogom mondani, miért gyújtattam fel a hajódat, és akkor meg fogod érteni, mert akkorra már más dolgok kötnek le, és megérted, hogy amit most mondtam, az is igaz: választani kellett közted és a hajód között. Én a te életedet választottam. Helyes döntés, ne? Mennyit nevetünk majd akkor ezeken a híreszteléseken, hogy „Isten műve”, ne? Ó, olyan egyszerű volt válogatott őrséget állítani a hajódra, hogy titkon puskaport hintsenek mindenhová a kiválasztott éjszakán, miután utasítottam Nagát, hogy a következő parti és hajóőrséget kizárólag izuiakból állítsa ki, és köztük legyen az ötvenhárom áruló. Aztán az éj sötétjéből láthatatlanul előlopakodott egy szál nindzsa, kovakővel, és a hajó máris fáklyává változott. A gyújtogatás titkába természetesen sem Omit, sem Nagát nem avattam be.
Nagyon sajnálom, de elengedhetetlen volt, Andzsin-szan. Megmentettem az életedet, amelyhez még a hajódnál is jobban ragaszkodsz. Ötvenszer vagy többször is meg kellett már fontolnom, lemondjak-e az életedről, de eddig még mindig sikerült megtartanom. Remélem, hogy ezután is így lesz. Miért? A mai nap az igazságok napja, ne? A válasz az, hogy te megnevettetsz, és nekem szükségem van egy barátra. A magam népe közt és a portugálok közt nem merek barátságokat kötni. Igen, belesúgom délben egy kútba, de csak ha senki sincs a közelben: szükségem van egy barátra. És a tudásodra is. Mariko-szamának ebben is igaza volt. Mielőtt elmégy, mindent tudni akarok, amit te tudsz. Megmondtam, hogy rengeteg az időnk, neked is, nekem is.
Tudni akarom, hogyan kell körbevezetni egy hajót a földön, meg akarom érteni, hogyan képes egy kis sziget legyőzni egy roppant birodalmat. Talán ránk és Kínára is alkalmazható volna a módszer, ne? Ó, igen a taikónak bizonyos dolgokban igaza volt.
Amikor először találkoztunk, azt mondtam, semmi sem mentheti a lázadást, mire te azt felelted: de igen, egyvalami mentheti – ha a lázadó győz! Abban a pillanatban magamhoz láncoltalak, Andzsin-szan. Egyetértünk. Mindent szabad – ha győz az ember.
De kudarcot vallani, elbukni ostobaság. Megbocsáthatatlan.
Te nem fogsz kudarcot vallani, biztonságban leszel, jól érzed majd magad nagy andzsirói birtokodon, ahol Mura, a halász megvéd a keresztényektől, miközben továbbra is megtévesztő értesüléseket szállít nekik, utasításom szerint. Milyen naiv Cukku-szan, hogy elhitte: bármelyik emberem, még ha keresztény is, ellopná naplóidat és titokban átadná a papoknak az én tudtomon kívül. Harminc éve szolgálsz már hűségesen, Mura, nemsokára megkapod jutalmadat! Vajon mit szólnának a papok, ha tudnák, hogy igazi neved Akira Tonomoto, szamuráj vagy és kém az én szolgálatomban, azon kívül, hogy halász, elöljáró és keresztény? Port finganának dühükben, az egyszer biztos, ne?
Ne aggódj hát, Andzsin-szan, jövőd jó kezekben van nálam.
„A barbár ágyasa leszek? Ó, ó, ó!” – jajongott Kiku.
„Igen, még ebben a hónapban. Fudzsiko-szan hivatalosan beleegyezett. És évi ezer kokut kaptok, miután az Andzsin-szan első fiát megszülöd.”
„Eh, ezer... hogy mondtad?”
Toranaga megismételte, és kedvesen hozzátette: „Végül is a szamuráj az szamuráj, a két kard az két kard, és a fiai is szamurájok lesznek. Az Andzsin-szan hatamoto, egyik legfontosabb vazallusom, összes hajóim admirálisa, személyi tanácsadóm – sőt barátom.
„Nagyon sajnálom, de uram...”
„Először az ágyasa leszel.”
„Kérlek, bocsáss meg, uram, először?”
„Később talán a felesége is lehetnél. Fudzsiko-szan közölte velem, hogy nem kíván még egyszer házasodni, márpedig véleményem szerint az Andzsin-szannak feleség kell. Miért ne lehetnél te az? Ha eléggé a kedvére teszel, és miért ne tehetnél, azonkívül kötelességtudóan azon leszel, hogy szorgalmasan építse a hajóját... ne? Igen, azt hiszem, nyugodtan a felesége lehetnél.”
„Ó, igen, igen, igen!” Kiku megölelte, köszönetet mondott, és bocsánatot kért modortalanságáért, amiért félbeszakította és nem hallgatta végig kötelességtudóan, azután elszaladt, szinte a levegőben járva, pedig egy perccel előbb még kész volt levetni magát a legközelebbi szirtről.
Ó, asszonyok, gondolta mosolyogva és nagyon elégedetten Toranaga. Kiku hát megkapott mindent, amit csak akart, Gjoko is – ha idejében elkészül az a hajó, és elkészül, az biztos –, a papok is...
– Uram! – Az egyik vadász egy bokorcsoport felé mutatott az út mentén. Toranaga meghőköltette a lovát, és meglazította az öklén Kogo szíjait. – Rajta! – súgta, és az egyik kutya már ugrott is.
A nyúl kiszökkent a bozótból és menekült, Toranaga pedig ráeresztette Kogót. A héja hatalmas szárnycsapásokkal, akár a nyíl röppent a kétségbeesett állat után. Elöl, vagy százlépésnyire a hullámzó talajon tüskebozótos nőtt, s a nyúl afelé száguldott ide-oda cikázva, hogy menedéket keressen benne, Kogo azonban egyre csökkentette köztük a távolságot, a föld felett suhant néhány lábnyira, nyílegyenesen. Prédája fölé érve vadul lecsapott, a nyúl felvisított, megpördült, és visszafelé kezdett szaladni, Kogo mérgesen, ek-ek-ekelve a nyomában. A nyúl újra irányt változtatott, őrjöngve kereste a búvóhelyet, aztán Kogo másodszor is lecsapott, karmai közé kapta a nyakát és a fejét, összezárta szárnyait, s az állat rémült fickándozásával mit sem törődve könnyedén eltörte a nyakát. A nyúl utolsót visított. Kogo eleresztette, felröppent, hogy helyrerázza felborzolt tollait, aztán visszatelepedett a meleg, rángó testre, s még egyszer belemélyesztette karmait. Ekkor és csak ekkor rikoltotta el győzelmi kiáltását, s az öléstől elégedetten veszettül fújni kezdett. A szeme azonban Toranagát figyelte.
Toranaga odaügetett, leszállt a lóról, és felkínálta a csalit. A héja engedelmesen otthagyta zsákmányát, s amint gazdája egy ügyes mozdulattal tenyerébe rejtette a csalit, felröppent kinyújtott kesztyűjére. Toranaga ujjai elkapták a lábán a szíjakat, s a madár karmai ráfonódtak a kesztyű acélszálakkal átszőtt mutatóujjára.
– Iiií, gyönyörű volt, szépségem – mondta Toranaga, miközben megjutalmazta egy falattal, amit az egyik hajtó a nyúl füléből szelt le. – Nesze, egyél, de ne sokat, mert még nem végeztünk egészen.
A hajtó vigyorogva felmutatta a nyulat: – Uram! Háromszor vagy négyszer is nehezebb Kogo súlyánál! Hetek óta nem láttunk ekkorát, ne?
– Igen. Küldd be a táborba az Andzsin-szannak. – Toranaga nyeregbe szállt, és intett a többieknek, hogy folytassák a vadászatot. Igen, szép ölés volt, de azért nem olyan, mint egy vándorsólyomé. A galambászhéja csak galambászhéja, szakácsok szállítója, gyilkos, aki bármit megöl, ami mozog. Akárcsak te, Andzsin-szan, ne?
Igen, te rövid szárnyú héja vagy. De Mariko, ó, Mariko igazi vándorsólyom volt.
Elevenen emlékezett az asszonyra, és újból azt kívánta, bárcsak ne kellett volna Ószakába mennie s a Nagy Űrbe távoznia. De hát kellett, gondolta türelmesen. A túszokat ki kellett szabadítani, nemcsak az enyéimet, hanem a többieket is mind. Most ötven újabb titkos szövetségesem van. A te bátorságod és Ecu úrnő bátorsága és áldozata kötötte őket hozzám, többek közt az egész Maeda családot s az ő révükön az egész nyugati tengerpartot. Isidót ki kellett csalogatni bevehetetlen fészkéből, a régenseket meg kellett osztani, Ocsibát és Kijamát az öklömre kellett édesgetni. Mindezt végbevitted, de többet is tettél: időt adtál nekem. Mert a csapdákat felállítani, a csalikat biztosítani csak az idő tudja.
Ó, Mariko-csan, ki hitte volna, hogy egy ilyen pöttöm asszony, mint te, régi riválisom, Dzsu-szan Kubo, az áruló Akecsi Dzsinszai lánya ennyi mindent végbevihet, ilyen gyönyörűséges és méltóságteljes bosszút állhat a taikón, apja ellenségén és gyilkosán! Felröppentél, mint Tecuko, és egyetlen nagy alázuhanással megölted összes prédádat – az én prédáimat.
Olyan szomorú, hogy nem vagy többé. Ekkora hűség különleges jutalmat érdemel.
Toranaga a gerincre ért. Megállt, és kiadta a parancsot, hogy hozzák oda Tecukót. A solymász átvette tőle Kogót, Toranaga pedig utoljára megsimogatta az öklén pihenő csuklyás sólymot, levette a csuklyát, és felröppentette az égre. Nézte, amint egyre táguló körökben emelkedik feljebb, egyre feljebb, keresve a prédát, amelyet ezúttal nem ver fel senki. Tecuko szabadságát kapod tőlem ajándékba, Mariko-szan, mondta az asszony szellemének, az égen köröző madarat figyelve. Ezzel tüntetlek ki hűségedért és gyermeki ragaszkodásodért legfőbb törvényünkhöz: a kötelességtudó fiú vagy lány nem lelhet nyugtot a földön, míg apja gyilkosa él.
– Ó, milyen bölcs vagy, uram – mondta a solymász.
– He?
– Hogy eleresztetted Tecukót. Már amikor utoljára röptetted, azt hittem, sohasem jön vissza. Ó, uram, te vagy a legnagyobb solymász a birodalomban, mindig tudod, pontosan tudod, mikor kell visszaadni a madarat az égnek.
Toranaga rámorcolta a szemöldökét. A solymász elfehéredett, sietve átnyújtotta Kogót és elhátrált.
Igen, Tecukónak lejárt az ideje, gondolta zsörtölődve Toranaga, de akkor is jelképes ajándék volt Mariko szellemének bosszúja szépségéért.
Igen. És az a számtalan fiú, akiknek az apját te ölted meg?
Az más, azok az emberek megérdemelték a halált, felelt meg magának. Ami nem jelenti azt, hogy nem nézed meg minden egyes alkalommal, ki férkőzik hozzád nyíllövésnyinél közelebb – a józan ész is ezt diktálja. A megfigyelés felvidította Toranagát, el is határozta mindjárt, hogy belefoglalja az Örökségbe.
Felsandított az égre, és figyelte a sólymot, amely többé nem az ő sólyma. Szépséges teremtmény odafenn, szabad mindörökre, maga mögött hagyta a könnyek és szenvedések világát. Aztán valami vonzerő, embernek ismeretlen, észak felé perdítette a sólymot, és Tecuko végleg tovatűnt.
– Köszönet! Köszönöm, Tecuko. Legyen sok leányod! – szólt utána, és ismét a földre fordította tekintetét.
A falu szép, rendezett látványt nyújtott a lenyugvó nap fényében, az Andzsin-szan még mindig az asztalánál ült, a szamurájok gyakorlatoztak, a főzőtüzekből füst szállt fel. Az öblön túl, úgy húsz ríre lehet Jedo. Negyven ríre délkeletre Andzsiro. Kétszázkilencven ríre nyugatra Ószaka s onnan mindössze harminc ríre északra Kjóto.
Ott kellene sorra kerülnie a döntő ütközetnek, gondolta. A főváros közelében. Északon, Gifu, Ogaki vagy Hasima környékén, a Nagy Északi Úton, a Nakaszendón. Talán éppen ott, ahol az út délnek fordul a főváros felé, a mellett a kis Szekigahara nevű falu mellett, a hegyekben. Valahol ott. Ó, persze hogy nagyobb biztonságban lennék a hegyeim mögött, de hát itt a lehetőség, amire vártam: Isido végre kidugta nyakát a páncélból.
A főcsapás iránya az északi út lesz és nem a Tókaidó, noha addig még ötvenszer is úgy teszek, mintha meggondolnám magam. Fivérem mellém fog állni. Ó, igen, Zataki el fogja hitetni magával, hogy Isido fel akarja őt áldozni Kijamának. Nem bolond az én fivérem. Én pedig betartom ünnepélyes eskümet, megpróbálom megszerezni neki Ocsibát. A döntő csatában Kijama köpönyeget fordít majd, azt hiszem, és azonnal gyűlölt ellenségének, Onosinak esik. Ez lesz a jel a muskétásezred rohamának megindítására, bal- és jobbszárnyukat könnyűszerrel felgöngyölítem és győzni fogok. Ó, igen, győzni fogok – mert Ocsiba, igen bölcsen, nem fogja megengedni, hogy az Örökös kiálljon ellenem a csatatérre. Tudja ugyanis, hogy ha megteszi, végtelen sajnálatomra megöletem Jaemont.
Toranaga elmosolyodott. Amint győztem, Kijamának adom Onosi minden birtokát, és felszólítom, hogy Szarudzsit tegye meg utódjává. Amint az új Régenstanács elnökévé kineveznek, Ocsiba úrnő elé terjesztem Zataki kérését, akit ez az arcátlanság úgy fel fog háborítani, hogy a birodalom első úrnőjét és az Örököst megengesztelendő, a régensek végtelen sajnálatukra kénytelenek lesznek felszólítani fivéremet, távozzék a Nagy Űrbe. Ki legyen a régens helyette? Kaszigi Omi. És Kijama lesz Omi prédája... igen, annál is inkább, mert akkorára Kijama, minden keresztények fődaimjója már kérkedni fog vallásával, ez pedig törvényeink ellen való. Hiszen a taikó kiutasítási rendeletei még nincsenek visszavonva, ne? Omi és a többiek bölcsen azt fogják mondani: „Léptessük érvénybe azokat a rendeleteket!” És ha Kijama eltűnik, soha többé nem lesz keresztény régens, és a hurok szép fokozatosan szorulni fog e körül az ostoba, de veszélyes idegen tan körül, amely az Istenek Földjét és a harmóniánkat fenyegeti... s ezért pusztulnia kell. A régensek arra buzdítják majd az Andzsin-szan honfitársait, hogy vegyék ki a kereskedelmet a portugálok kezéből. És amint lehet, a régensek mindennemű kereskedelmet és minden külföldit Nagaszakira korlátoznak, Nagaszaki egy nagyon kicsi részére, amelyet erős őrség vesz körül. És lezárjuk előttük az országot mindörökre... előttük és a tűzfegyvereik és a mérgező hatásuk előtt.
Mennyi csodálatos tennivaló, amint győzök, ha győzök, amikor győzök. Mi olyan kiszámítható emberek vagyunk.
Aranykor köszönt ránk. Ocsiba és az Örökös fenséges udvart tart Ószakában, időről időre meghajolunk előttük és tovább uralkodunk Ószakán kívül, Jaemon nevében. Úgy három év múlva a Menny Fia felszólít majd, hogy oszlassam fel a Régenstanácsot, és vállaljam el a sóguni tisztet unokaöcsém nagykorúságáig. A régensek mindenáron rábeszélnek, és én vonakodva beleegyezem. Eltelik egy vagy két év, és minden feltűnés nélkül lemondok majd Szudara javára, de a hatalmat persze megtartom, és le nem veszem a szememet Ószaka váráról. Türelmesen várakozom, míg egy nap az a két bitorló elkövet valami hibát, és akkor végük, vége az ószakai várnak, hisz nem egyéb az sem, mint álom az álomban, ahogy a taikó mondta, és a Nagy Játszma, amely abban a pillanatban elkezdődött, hogy gondolkodni tudtam, amely megvalósíthatóvá vált, amint a taikó meghalt, a Nagy Játszma véget ér, és ölembe hull a legnagyobb díj: a sógunátus.
Ezért harcoltam, ezért fondorkodtam egész életemben. Egyedül én vagyok a birodalom örököse. Sógun leszek. És dinasztiát alapítok.
Most mindez valóra válhat, és Mariko-szannak köszönhetem, meg a barbár idegennek, aki a keleti tengerből jött elő.
Mariko-szan, a te karmád az volt, hogy dicső halált halj és örökké élj. Andzsin-szan, barátom, a te karmád az, hogy sohase hagyhasd itt ezt az országot. Az enyém az, hogy sógun legyek.
Kogo, a héja csapkodni kezdett a csuklóján, aztán elcsillapodott, és Toranagára szegezte a szemét. Toranaga rámosolygott. Nem én akartam, hogy az legyek, ami leszek. Ez a karmám.
Abban az esztendőben, a tizedik, Istenek Nélküli Hónap huszonegyedik napjának hajnalán összecsaptak a seregek. Szekigahara közelében történt, a hegyek közt, a Nagy Északi Úton, igen rossz időben – gomolygott a köd, majd meg álmos eső esett. Késő délutánra Toranaga megnyerte a csatát, és kezdetét vette a mészárlás. Negyvenezer fejet vágtak le.
Három nappal később magát Isidót is elfogták, és Toranaga jókedvűen emlékeztette őt a jövendőmondó jóslatára. Láncra verette és Ószakába küldte, ahol is az etáknak parancsot adtak, ássák jó erősen Isido tábornok úr lábát a földbe, hogy csak a feje látsszék ki, és minden arra járót felszólítottak, hogy húzza végig a birodalom leghíresebb nyakán az odakészített bambuszfűrészt. Isido három napig bírta, és mire meghalt, igencsak megöregedett.

UTÓSZÓ

Az olvasó, letéve ezt a vaskos történelmi regényt, méltán érezheti úgy, hogy sok mindent megtudott általában a japánokról, különösen pedig a középkori Japánról.
De valóban ilyen volt-e a korabeli Japán? Hasznos tudnivalókkal ajándékozta meg Clavell több millió amerikai és európai olvasóját vagy félrevezette őket? A kérdés azért merül föl, mert a regény megjelenése után történészek, tudósok hada kelt ki ellene Amerikában. Azzal vádolták a szerzőt, hogy szemérmetlenül zsonglőrködik a tényekkel és a fikcióval, ében nyüzsögnek a tévedések, pontatlanságok. Vagyis – mondhatták volna, de ezt persze már nem tették hozzá – Clavell úgy járt el, mint a történelmi regény megteremtője, Walter Scott és követői. Se Scott, se Jókai, se Dumas nem a történészi kutatómunka által feltárt pontos tények béklyójában alkotott, hiszen akkor nem regény, hanem tanulmány írására vállalkoztak volna. Ők pedig, mint a történelmi regények íróinak többsége, szórakoztatni is akartak.
Clavell elsősorban szórakoztatni akar. Az amerikai műfajmegjelöléssel élve: „elmenekíteni” bennünket egy érdekes, régi, számunkra idegen világba, legalábbis az olvasás idejére. Szórakoztatni – és sok mindent elmondani, elmesélni erről a világról. Más szóval: ismereteket átadni, tanítani is akar.
Hogyan valósítja meg ezt a kettős célt? Legyen a válasz bevezetője a következő kis történet. Amikor amerikai tévéfilmsorozatot forgattak a regény alapján, egy japán lokálpatrióta, a hajdani Izu tartomány szülötte felkereste a Paramount vezetőit, és arra kérte őket, dolgozzanak az eredeti, történetileg hiteles helyszíneken és használják minden szereplő eredeti, történetileg hiteles nevét. A kérést elutasították.
Nemigen tehettek volna mást. Clavell ugyanis, azért, hogy az alig félévnyi időbe, ami alatt a cselekmény lejátszódik, belefoglalhassa a korabeli Japán mozgalmasságát, a megelőző mintegy harminc esztendő minden érdekesebb, fontosabb eseményét, hogy hőseit szabadon cselekedtethesse és minél több kalandba keverhesse – nem használ egyetlen valódi személynevet sem. Blackthorne, Toranaga, Isido, Jabu, Hiromacu, Mariko s a többi: kitalált név, történelmi munkákban nem lelné meg őket az olvasó. Ilyenformán tehát – noha a földrajzi nevek, helyszínek kevés kivétellel valóságosak – nem a tételes, akadémikus igazságot tudjuk meg a korabeli Japánról. A szakértőknek persze elsősorban nem ez volt a bajuk a regénnyel, hanem az, hogy azok a valódi történelmi alakok, akiket ezek a nevek takarnak, nem egészen ilyenek voltak. Vagyis: a hozzáértő pontosan meg tudja állapítani, kikre vonatkoznak a XVI. században a regénybeli nevek, de bosszantja, hogy Clavell néha – nagyon ügyesen – összegyúrt több figurát egy alakká, ha a cselekmény bonyolításához erre volt szüksége. Sőt mi több, alaposan kiszínezte élettörténetüket, vagyis azt a viszonylag keveset, amit ezekről az alakokról tudunk, megregényesítette – már csak ezért sem nevezhette őket a nevükön, hiszen akkor jogosan vádolhatták volna a történelem meghamisításával. Az sem tetszett a kultúrhistorikusoknak, hogy Mariko és Blackthorne szerelme túlságosan „nyugati” – ilyesmi, mondják, a merev hagyományú középkori japán életben elképzelhetetlen. Amit nem vesznek észre: Blackthorne esete – eredetijére hamarosan rátérünk – az ezredéves japán történelemben egészen a XX. századig egyedülálló. Mivel pedig fennmaradt dokumentumok az érzelmi életéről nem tudósítanak, mi sem természetesebb, mint hogy a regényíró – persze hogy különlegesen, persze hogy színesen – elképzeli azt.
Mindez nem újdonság, régóta művelik a regényírók – de talán érdemes előrebocsátani ennyit, mielőtt röviden körvonalazzuk az olvasó tájékoztatására, mi is történt voltaképpen a korabeli Japánban, s hogyan alakult a valóságban – nemegyszer prózaibban, néha szomorúbban, tragikusabban – az azonosítható főszereplők sorsa.

Amikor az első európaiak – Portugália macaui gyarmatáról odatévedt kereskedő-kalandorok – 1542-ben vagy 1543-ban partra léptek Japánban, majd 1549-ben megjelentek az első hittérítők is, Xavéri Ferencnek, a Jézus-társaság egyik alapító tagjának vezetésével, a szigetország éppen azt a korszakát élte, amelyet Szengoku Dzsidainak neveznek a történészek. A több évtizede tartó véres polgárháború, amelynek egyetlen célja a főurak birtokgyarapítása volt, első tetőpontját akkor érte el, amikor 1568-ban egy viszonylag jelentéktelen daimjó, Oda Nobunaga seregével bevonult a fővárosba, Kjótóba, majd fokozatosan magához ragadva a hatalmat, az ország nagy részét leigázta, vagyis megkezdte a béke megteremtését. Oda Nobunagával mint Goroda diktátorral találkozunk a regényben.
Nobunaga, ebben minden történész egyetért, igazi vérengző fenevad volt. Egy ízben például állítólag túszul adta egyik tábornoka anyját valamelyik ellenségének, cserébe ellensége családtagjaiért, majd kivégeztette ezeket a családtagokat. A feldühödött ellenség természetesen megölte az idős asszonyt, aki nem volt más, mint Akecsi Micuhide (a regényben Akecsi Dzsinszai) édesanyja. A folytatást ismerjük: Akecsi bosszút állt a diktátoron, Nobunaga másik tábornoka pedig bosszút állt Akecsin, az „árulón”. Akecsi azonban nem halt olyan szép halált, ahogy regénybeli lánya, Mariko Blackthorne-nak lefesti. A vesztett ütközet után kétségbeesetten menekült a csatatérről, s az erdőben egy paraszt lándzsával ledöfte, talán drága ruházatáért és fegyverzetéért.
Mindez 1582-ben történt. A Nobunaga halálát megbosszuló tábornok átvette a hatalmat, és tovább pacifikálta az országot. Tojotomi Hidejosinak hívták – a regényben ő a legendás Nakamura, a taikó. Valóban alacsony származású parasztkatona fia volt, s egyben a japán történelem legrendhagyóbb és egyik legzseniálisabb alakja. Rendet teremtett szinte az egész országban, s míg Nobunaga gyűlölte a hatalma ellen lázongó és nagy fegyveres erővel rendelkező buddhista szektákat, s velük szemben pártolta a buzgón térítő jezsuitákat, Hidejosi, akinek sikerült leszámolni a buddhista központokkal, nem nézte jó szemmel a „déli barbárok” vallási térnyerését. Megkeserítette az életüket, rendeleteket adott ki ellenük, néhányat keresztre is feszíttetett. Hat éven át váltakozó sikerű, ám végső soron eredménytelen háborút vívott Koreával és Kínával, majd 1598-ban meghalt. Újabb, kétéves politikai zűrzavar köszöntött az országra, aminek egy Hidejosinál is ragyogóbb koponya vetett véget, aki 1600-ban Szekigaharánál, a japán történelem legnagyobb polgárháborús csatájában szétszórta egyesült ellenségeit, s ezzel több mint két és fél évszázadra biztosította Japán békéjét és családja teljhatalmát. Tokugava Iejaszunak hívták – mint az olvasó már bizonyára kitalálta: ő Josi Toranaga-nó-Minovara, A sógun sógunja, a regény legnagyobb formátumú figurája, aki az összes eseményszálat a kezében tartja.
Ez hát a japán történelem csontváza, amelyre Clavell az inakat, az izmokat, a húst felrakta. Ami pedig az európai főhőst illeti, őt valójában Will Adamsnek hívták. Japánba vezető útja és megérkezése nagyjából úgy zajlott le, ahogy a regényben olvasható. A Liefde (mert ez volt a hajó eredeti neve) nem Izu félszigeténél vetődött partra, hanem a délebbre levő Kjúsú sziget keleti oldalán. Igaz, később Toranaga – azaz Iejaszu – Izuba költöztette Adamset, mert az ottani faanyagból jó hajókat lehetett építeni.

Vegyük ezután futólag sorra a főszereplőket, illetve történelmi eredetijüket. Toranaga – Tokugava Iejaszu – életét és karakterét, persze heroikussá felnagyítva, pontosan és hűen ábrázolja az író. Ószakai fogsága azonban a képzelet szüleménye, az emlékezetes szökés női ruhában pedig éppen hogy nem vele, hanem ellenségével, Isidóval esett meg. Elunván folytonos cselszövéseit, Iejaszu tisztjei meg akarták ölni Isidót, ezért menekülnie kellett a várból, ahol, ha ott tartózkodott, mindig is Iejaszu volt az úr. Csak a szekigaharai csatát megelőző hetekben kaparintotta kezébe a várkastélyt Isido, amikor Iejaszu a Kvantóban gyűjtötte össze hadseregét. 1603-ban Iejaszu megszerezte a császártól a nagysóguni méltóságot, amit közben átadott fiának, Hidetadának (a regénybeli Szudarának), de a háttérben továbbra is ő parancsolt. Ő rendelte el 1614-ben és 1615-ben Ószaka ostromát, majd lerombolását, Jaemon, a taikó örököse (a valóságban Hidejorinak hívták) ugyanis, immár huszonkét évesen, egyre nagyobb veszélyt jelentett a Tokugavák jövőjére nézve. A vereség után az Örökös és anyja, a regény Ocsibája kénytelen volt szeppukut elkövetni. Iejaszu egy évvel később, 1616-ban, hetvenöt évesen halt meg.
Isido, a fő cselszövő – igazi nevén: Isida Micunari – valóban a fő ellenlábasa volt Iejaszunak 1598 és 1600 között. Nem volt ugyan tagja a Régenstanácsnak, csupán a szintén öttagú Biztosok Testületének, de a taikó, mint kedvencére, valóban rá hagyta az Örökös feletti gyámkodást. Tehetséges intrikus, gátlástalan törtető volt, akárcsak Iejaszu, de végül is Iejaszu bizonyult a jobbnak. Isida Micunari sokkal hétköznapibb halált halt, mint Isido, a regényhős. A vesztett csata után elfogták, szégyenszemre végighurcolták Kjóto és Ószaka utcáin, majd lefejezték.
A szép és tehetséges Mariko alakjához egy Hoszokava Tadaoki nevű daimjó felesége, Hoszokava Grácia szolgáltatta a mintát. Az asszonynak valóban a „gyilkos” Akecsi Micuhide volt az apja. Élete azonban, amennyire a történészek rekonstruálni tudják, jóval egyszerűbben, de szomorúbban zajlott s tragikusabban ért véget. Férje, Tadaoki (a regénybeli Buntaro) féltékeny, féktelen természetű ember volt, ugyanakkor kifinomult ízlésű művészetpártoló, különösen a teaszertartásban jeleskedett mint a híres csa-nó-ju mester, Szennó-Rikjú egyik legjobb tanítványa. Amikor urát, a taikót országhódító hadjáratára elkísérte, feleségének megtiltotta, hogy ószakai házukból kitegye a lábát. Az asszony azonban, az őrök éberségét kijátszva, egyszer mégiscsak kiszökött, és elment a jezsuiták miséjére. Hamarosan megkeresztelkedett, és titokban, jóformán házi őrizetben, mindössze az ábécé és néhány vallási traktátus segítségével megtanult portugálul és latinul. Az atyákkal ritkán találkozhatott, mert amikor férje hírét vette az eseményeknek, megcsonkította, majd elűzte Grácia szolgálóit, akik közvetítettek közte és a szerzetesek között.
Az asszony egyhangú, bezárt életére Isida Micunari tett pontot, amikor 1600 augusztusában megkísérelte túszul ejteni s az ószakai várba hurcolni az Iejaszu oldalára állt daimjók Ószaka városában lakó családtagjait. Az akciót Hoszokava Grácia házánál kezdték. Az ekkor a Kvantóban tartózkodó Tadaoki állítólag pontos utasításokat adott egy ilyen eshetőségre háznagyának. Hogy mi történt, arról több verzió ismeretes. Egyik szerint a harmincnyolc éves asszony megölte gyermekeit, majd szeppukut követett el, csatlósai úgyszintén, s az utolsó magukra gyújtotta a házat. Egy másik beszámoló szerint Grácia, aki nagyon is komolyan vette új hitét, nem tehetett ilyet. Miután a háznagy ismertette vele férje parancsát, ő jámboran előrenyújtotta a nyakát, és a szamuráj lefejezte. A harmadik változat úgy szól, hogy a mit sem sejtő asszonyt, akinek szobájába férfi egyedül nem léphetett be, a háznagy a sodzsiajtóhoz hívta, s mielőtt még Grácia egy szót is szólhatott volna, keresztüldöfte lándzsájával. Akárhogyan is esett, halála hasonló eredményt váltott ki, mint a regényben Marikóé. A botránytól rettegő Isida Micunari a többi asszonyt már nem is próbálta a várba hurcoltatni, beérte azzal, hogy körülvétette a házukat, s így többnek is sikerült álruhában elmenekülni.
Hiromacu eredetije csak kis részben Grácia apósa, Hoszokava Fudzsitaka, ez a jeles kéziratgyűjtő és verselő hadvezér. Toranaga mellett betöltött pozíciója, jelleme és cselekedetei sokkal inkább Iejaszu valódi főtanácsadójára, Honda Maszanobura emlékeztetnek, aki nagy solymász volt, akárcsak hűbérura.
Jabu, az elvtelen köpönyegforgató teljes egészében a képzelet szülötte. Azokat a rablólovagokat példázza, akik ebben a véres korban semmi mással nem törődtek, csak saját ambíciójukkal, birtokuk gyarapításával.
Blackthorne-Adams, mint az első angol s főként az első protestáns, aki eljutott Japánba, valóban viszonylag fontos szerepet játszott az akkori idők történelmében. Olyan gyakorlati tudással rendelkezett, amivel a jezsuita atyák nem, s amit a portugál hajósok és kereskedők saját jól felfogott érdekükben eltitkoltak a japánok elől. Iejaszu valóban hatamotóvá tette, kisebb birtokot adományozott neki és tanácsadóként alkalmazta a portugálokkal, spanyolokkal, később pedig a hollandokkal, angolokkal folytatott tárgyalásai során. Mert, ahogy Rodrigues megjövendöli, a világ katolikus, portugál-spanyol urait hamarosan követték, majd felváltották a tengerek új urai, az új gyarmatosítók: a hollandok és az angolok. Japánban ugyan alig nyertek teret, mindössze egy kis kikötőt használhattak igen korlátozott tevékenységükhöz.
De hiába jelent meg több angol hajó is Japán partjainál, az Andzsin-szan soha többé nem látta viszont hazáját. Eleinte Iejaszu nem engedte, később már ő nem akart elmenni. Annyira „japán” lett, hogy amikor honfitársa, John Saris kapitány egy ízben hajójára invitálta, töltse ott az éjszakát, a kardos-kimonós-varkocsos Will Adams köszönettel, hajlongva visszautasította a meghívást, mondván, hogy inkább egyik japán barátja házában száll meg, mert jobb szereti a szokott környezetet. De azért japán házának ablakát élete végéig a brit lobogó andráskeresztje díszítette. Mariko-Gráciával természetesen sohasem találkozott. Ojukit, egy Magome nevű kereskedő lányát vette feleségül, akitől gyermekei is születtek. 1620-ban, ötvenhat éves korában halt meg.
Dell'Aquát, a vizitátor atyát a valóságban Alessandro Valignanónak hívták. Még az európaiak között is szokatlanul magas termetű férfi volt, s néger szolgájának bőrszíne teljesen megbabonázta Hidejosit, a taikót. A tehetséges, sima modorú Cukku-szan történelmi megfelelője Joăo Rodrigues atya, akinek a korabeli Japánról szóló hatalmas, forrásértékű művét nemrégiben angolul is kiadták. Harminchárom évig élt Japánban, előbb a taikó, majd Iejaszu bizalmasaként és tolmácsaként, sorsa azonban később rosszra fordult. Egyházi felettesei és a japánok megelégelték túlságosan gyakori világi ténykedését, a kereskedelembe és a politikába való folytonos beavatkozását. 1610-ben Macauba száműzték, Kína különböző területein munkálkodott egyre nyomorúságosabb körülmények között még huszonhárom esztendeig, s ott is halt meg.
1638-ban a harmadik Tokugava sógun, Iemicu hatalmas méretű parasztfelkelést vert le Kjúsú szigetén. A felkelők kivétel nélkül japán katolikusok voltak. Vereségükkel lezárult a japáni kereszténység csaknem évszázados középkori korszaka. Minden hittérítőt száműztek, a katolikus vallás gyakorlását betiltották, és Japán egészen a XIX. század közepéig zárva tartotta kapuit az európaiak és az egész nyugati világ előtt.
A cselekmény egyik fő színhelyén, az ószakai várkastélyban a ma arra járó turista hiába keresné a regényben megismert részeket. A taikó által építtetett várat Iejaszu 1615-ben leromboltatta, utódai jóval kisebb alapterületen 1620 és 1630 között újraépítették, az 1945-ös amerikai bombázás azonban az új várat is tönkretette, úgyhogy szinte az egészet rekonstruálni kellett.

Végezetül, a pontosság kedvéért, válasszunk ki néhány olyan tényt, adatot, amelyeket Clavell, talán az írói szabadság nevében, helytelenül vagy tévesen használ föl.
A ketch, a fregatt, a sorhajó – szakekben úgy olvassuk – későbbi fejlemények, a XVI. század végén még nem lehet beszélni róluk. A hajóknál maradva: nem a Macau és Nagaszaki közti kereskedelmet bonyolító vízi járművet nevezték „Fekete Hajónak” – ezt „Nagy Hajónak” hívták –, hanem azokat a sokkal későbbi, XIX. századi amerikai gőzösöket, amelyekkel Perry sorhajókapitány jelent meg a Tokiói-öbölben, hogy a fővárosában, az akkor Jedóban székelő sógunt rákényszerítse a kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatok felvételére. És egy hamisítatlan „hajózási szakszó”: a grog. Baccus van Nekk panaszolja a regényben Blackthorne-nak, hogy a japánok nem ismerik ezt az italt. Nem is ismerhették, hiszen a rum-forróvíz keveréket csupán száznegyven esztendővel később, 1740-ben „találta fel” Edward Vernon angol tengernagy.
Blackthorne hajókötelékét nem szerelhette föl a Holland Kelet-indiai Társaság, mert az csak 1602-ben alakult meg.
Jabu álma a muskétás egységről 1600-ban már nem újság: jóval előbb, 1575-ben bevetett ilyen alakulatokat Oda Nobunaga a nagasinói csatában. Ellenfele, Takeda Kacujori katonái között iszonyú pusztítást vittek végbe a lőfegyverek. A feljegyzések szerint az ütközet pontosan úgy zajlott le, ahogyan Kuroszava nagyszerű filmjében, Az árnyéklovasban látható.
Az amidista orgyilkosok szektája, amelynek egyik tagja Blackthorne-t akarja eltenni láb alól, szintén az írói képzeletben született. A japán buddhizmuson belül az Amida-hívők több szektára és alszektára oszlanak, de még a legharciasabb, a Sin-sú is csak szervezett lázadásokkal vált hírhedtté a XVI. században. A „szakszerű” orgyilkosságot a nindzsák űzték, akik A sógun egy egész fejezetén át rémületben tartják az ószakai várat.
Az angliai földbekerítésekre s ezek következtében a parasztoknak a városokba való felözönlésére a kapitalizmus kialakulásakor, a XVIII. században kerül csak sor.
A XVI. században használt pisztolyok közül sem a dörzskerekes, sem az ütőkakasos nem úgy működött, ahogyan abban a jelenetben olvashatjuk, amelyben Fudzsiko bátran szembeszáll Omival. A kakas mozgásának leírása leginkább a modern, revolverező rendszerű pisztolyokra emlékeztet – ezeknek tudniillik nem kézi erővel kell hátrafeszíteni a kakasát, elég csupán meghúzni a ravaszt, és a kakas az első fázisban magától visszahúzódik, majd a másodikban lecsap.
A lappok bizonyára nem hókunyhókban éltek és nem fagyott bálnazsírral táplálkoztak még a XVI. században sem.
Málta híres védelmére s a törököknek a johanniták – végső fokon inkább a spanyolok – általi megfutamítására nem 1560-ban, hanem 1505-ben került sor, és akármilyen bátran viselték is magukat La Valetta nagymester lovagjai, nekünk, magyaroknak, akik tudjuk, hogy Zrínyi Miklós egy esztendővel később halt hősi halált Szigetvár előtt, egy kissé nemzeti büszkeségünket sérti az a túlzó és általánosító kijelentés, hogy az Európára zúduló muzulmánokat Málta állította meg.
Annak a bizonyos három féluralkodói családnak – a Minovarának, a Takasimának és a Fudzsimotónak – a nevét Clavell, ő tudja, miért, szintén kitalálta, illetve egy kicsit megváltoztatta. Az eredeti nevek: Minamoto, Taira, Fudzsivara. Több évszázaddal előbb mindhárom a császári ágból vált ki s lett nagy hatalmú szamuráj (Minamoto, Taira), illetve hivatalnok (Fudzsivara) dinasztia megalapítója. Toranaga-Iejaszu a Minamoto, Goroda-Nobunaga a Taira családból származott. (És ha már itt tartunk, az 1600-ban „uralkodó” császár neve valójában: Go-Józei.)
És egy utolsó érdekesség, amely már inkább csak a korhoz, semmint a regényhez tartozik: Andzsiro elöljárójának, Murának a neve mindössze annyit jelent, hogy „falu”, Andzsirónak pedig a legelső katolizált japánt hívták. Ennek az embernek különös és szomorú sorsa több szálon rokon Will Adamsével. 1547-ben megölt valakit, ezért menekülnie kellett hazájából. Malaccában találkozott Xavéri Ferenccel, aki az értelmesnek látszó fiatal férfit Indiába, a goai jezsuita kollégiumba vitte. Andzsiro itt megtanult portugálul, megkeresztelkedett, és 1549-ben Xavéri Ferenc segédjeként és tolmácsaként visszatért Japánba. Amikor azonban felettese magára hagyta Kjúsún, hogy irányítsa a kis katolikus japán nyáját, a buddhista papok üldözni kezdték. Andzsiro nem sokáig bírta a megpróbáltatásokat, nyáját cserbenhagyva Kínába szökött, felcsapott kalóznak, és egy tengeri csetepatéban hamarosan életét vesztette.

Gy. Horváth László