– Sajnálom, Andzsin-szan, de Omi-szan azt parancsolja, add át pisztolyaidat.
– Mondd meg neki, hogy menjen a pokolba.
– Nem tehetem, Andzsin-szan. Nem merem.
Blackthorne Omira szegezte tekintetét, egyik keze lazán a pisztoly agyára fonódott. Szándékosan ülve maradt a verandalépcsőn. Tíz szamuráj benn volt a kertben Omival, a többi kinn várakozott a gyaloghintónál. Amint Omi hívatlanul belépett a kertbe, Fudzsiko kijött a ház belsejéből, és elfehéredett arccal megállt Blackthorne mögött. – Toranaga úr sohasem kifogásolta őket, pedig napokig fegyveresen járkáltam körülötte és Jabu-szan körül.
Mariko idegesen felelte: – Igen, Andzsin-szan, de kérlek, értsd meg, Omi-szannak is igaza van. Nálunk az a szokás, hogy senki sem járulhat fegyveresen egy daimjó elé. Semmitől sem kell fél... tartanod. Jabu-szan a barátod. A vendége vagy.
– Mondd meg Omi-szannak, hogy nem kapja meg a pisztolyaimat. – Aztán, hogy Mariko szótlan maradt, Blackthorne elvesztette a türelmét, és megrázta a fejét. – Íe, Omi-szan! Vakarimaszu ka? Íe!
Omi arca megfeszült. Parancsot vakkantott. Két szamuráj előreindult. Blackthorne kirántotta övéből a pisztolyokat. A szamurájok megtorpantak. Mindkét pisztoly egyenesen Omi arcára szegeződött.
– Íe! – mondta Blackthorne. – Mariko-szan, közöld vele, hogy ha nem rendeli vissza őket, meghúzom a ravaszt.
Mariko lefordította. Senki sem mozdult. Blackthorne lassan felállt, a pisztolyok egy pillanatra sem tértek el a célponttól. Omi mozdulatlanná merevedve, félelem nélkül figyelte Blackthorne macskaszem mozgását.
– Andzsin-szan, kérlek. Ez nagyon veszélyes. Találkoznod kell Jabu úrral. A pisztolyokat nem viheted. Hatamoto vagy, védelem alatt állsz, azonkívül Jabu úrnál vendégeskedsz.
– Mondd meg Omi-szannak, ha ő vagy bárki tíz lábnál közelebb jön, szétlövöm a fejét.
– Omi-szan udvariasan azt mondja: „Utoljára parancsolom, add át a pisztolyokat, de azonnal.”
– Íe.
– Hagyd itt őket, Andzsin-szan. Nincs mitől tartanod. Senki sem fog hozzájuk...
– Bolondnak nézel?
– Akkor add át őket Fudzsiko-szannak!
– Mit tehetne ő? Elveszi tőle, bárki elveszi tőle, és akkor védtelen vagyok!
Mariko hangja felcsattant. – Miért nem figyelsz oda az emberre, Andzsin-szan? Fudzsiko-szan az ágyasod. Ha megparancsolod neki, élete árán is megvédelmezi a fegyvereidet. Ez a kötelessége. Utoljára mondom, jól jegyezd meg: Toda-nó-Uszagi Fudzsiko szamuráj.
Blackthorne azonban Omit figyelte, alig hallgatott rá. – Mondd meg Omi-szannak, hogy nem szeretem a parancsolgatást. Én Toranaga úr és Jabu úr vendége vagyok. A vendéget pedig kérni szokás. A vendégnek nem parancsolgatnak, és nem lépnek be a kertjébe hívatlanul.
Mariko lefordította. Omi kifejezéstelen arccal végighallgatta, majd röviden mondott valamit, és tovább figyelte a rezzenéstelen pisztolycsöveket.
– Azt mondja: „Én, Kaszigi Omi megkérnélek, hogy add át pisztolyaidat és megkérnélek, hogy gyere velem, mert Kaszigi Jabu-szama magához parancsolt. De Kaszigi Jabu-szama azt parancsolta, parancsoljam meg neked, hogy add át fegyvereidet. Sajnálom, Andzsin-szan, de utoljára parancsolom, add át őket.”
Blackthorne szúrást érzett a mellkasában. Tudta, hogy rá fognak rohanni, és átkozta magát ostobaságáért. De egyszer eljön az idő, amikor az ember nem hajlandó tűrni többé, pisztolyt vagy kést ránt, és az értelmetlen büszkeség miatt vér folyik. Értelmetlen és ostoba dolog, többnyire. De ha meg kell halnom, Omi előttem hal meg, az istenit!
Óriási erőt érzett magában, holott a feje kissé szédült. Azután egyszerre visszhangot vert benne, amit Mariko mondott: „Fudzsiko szamuráj, ő a te ágyasod!” Agya újra működni kezdett. – Egy pillanat! Mariko-szan, kérlek, fordítsd le Fudzsiko-szannak a következőket, de pontosan: „Rád bízom a pisztolyaimat. Vigyázz rájuk. Rajtam kívül senki sem nyúlhat hozzájuk.”
Mariko lefordította, és Blackthorne a háta mögül hallotta Fudzsiko válaszát: – Hai.
– Vakarimaszu ka, Fudzsiko-szan? – kérdezte.
– Vakarimaszu, Andzsin-szan – felelte vékony, ijedt hangon az asszony.
– Mariko-szan, kérlek, mondd meg Omi-szannak, hogy vele megyek. Sajnálom, hogy nézeteltérésre került sor. Igen, sajnálom.
Blackthorne visszahátrált, majd megfordult. Fudzsiko elvette tőle a fegyvereket, és veríték ütközött ki a homlokán. Blackthorne szembefordult Omival, és magában imádkozott, hogy beváljon a dolog. – Mehetünk?
Omi mondott valamit Fudzsikónak, és kinyújtotta a kezét. Az asszony a fejét rázta. Omi kurta parancsot vakkantott. A két szamuráj elindult Fudzsiko felé. Az asszony abban a pillanatban obijába dugta az egyik pisztolyt, a másikat két kézzel megmarkolva kinyújtotta és célba vette vele Omi fejét. A ravasz megmozdult, a kakas hátraindult. – Ugoku na! – mondta. – Dózo!
A szamurájok engedelmesen megálltak.
Omi gyorsan és dühösen mondott valamit, Fudzsiko meghallgatta, majd lágy és udvarias hangon válaszolt, de a pisztolyt nem mozdította el, s a kakas már félúton járt.
– Íe, gomen naszai, Omi-szan! Nagyon sajnálom, de nem, Omi-szan! – Ez volt az utolsó mondata.
Blackthorne várt.
Az egyik szamuráj éppen csak megmoccant. A kakas veszélyesen továbbindult, már majdnem teljesen hátraért. Fudzsiko karja azonban nem rezzent.
– Ugoku na! – parancsolta.
Senki sem kételkedett benne, hogy elsütné a pisztolyt. Még Blackthorne sem. Omi kurtán mondott valamit Fudzsikónak és embereinek. A két szamuráj visszahátrált. Az asszony leeresztette a pisztolyt, de éberen figyelt tovább.
– Mit mondott? – kérdezte Blackthorne.
– Csak azt, hogy jelenteni fogja az esetet Jabu-szannak.
– Jelentse. Mondd meg neki, hogy én is ezt fogom tenni. – Blackthorne megfordult. – Dómo, Fudzsiko-szan. – Aztán eszébe jutott, hogyan beszélt Toranaga és Jabu a nőkhöz, és dölyfösen rámordult Marikóra. – Gyerünk, Mariko-szan... ikamasó! – És indult a kertkapu felé.
– Andzsin-szan! – kiáltott utána Fudzsiko.
– Hai? – Blackthorne megtorpant. Fudzsiko meghajolt feléje, és gyorsan beszélni kezdett Marikóhoz.
Mariko szeme elkerekedett, de azután bólintott, felelt, majd Ominak mondott valamit, aki szintén bólintott – látni lehetett, hogy dühöng, de fékezi magát.
– Mi van?
– Kérlek, légy türelemmel, Andzsin-szan.
Fudzsiko kiáltott valamit, és a házból válasz érkezett. Egy szolgáló lépett ki a verandára. Két kardot tartott a kezében. Szamurájkardokat.
Fudzsiko tiszteletteljesen átvette őket, meghajolt, és Blackthorne felé nyújtotta s közben mondott valamit.
Mariko fordított. – Ágyasod felhívja figyelmedet, hogy mint hatamotónak természetesen viselned kell a szamurájok két kardját. Sőt, kötelességed ez. Úgy véli, nem volna helyes, ha kardok nélkül mennél Jabu úrhoz – sőt, udvariatlanság volna. A mi törvényünk kötelességgé teszi a kardok viselését. Azt kérdezi, elfogadod-e ezeket, noha méltatlanok hozzád természetesen, amíg újakat nem vásárolsz.
Blackthorne döbbenten nézett Marikóra, majd Fudzsikóra és újra Marikóra. – Azt jelentené ez, hogy szamuráj vagyok? Hogy Toranaga úr szamurájt csinált belőlem?
– Nem tudom, Andzsin-szan. De olyan hatamoto még nem volt, aki ne lett volna szamuráj. Soha. – Mariko Omihoz fordult a kérdéssel. Omi türelmetlenül megrázta a fejét, és mondott valamit. – Omi-szan sem tudja. Mindenesetre a hatamoto különleges előjoga, hogy mindig viselje a kardokat, még Toranaga úr jelenlétében is. Ez a kötelessége, mert ő tökéletesen megbízható testőr. Ezenkívül csak a hatamoto nyer azonnali bebocsátást urához.
Blackthorne fogta a rövidkardot és beletűzte az övébe, aztán a másikat, a hosszú harci kardot is, pontosan úgy, ahogy Omi viselte őket. Felfegyverezve jobban érezte magát. – Arigató gozaimasita, Fudzsiko-szan – mondta csendesen.
Az asszony lesütötte a szemét, és halkan válaszolt. Mariko fordította.
– Fudzsiko-szan azt mondja, engedelmeddel, uram, mivel minél előbb és jól meg kell tanulnod nyelvünket, alázatosan felhívja figyelmedet, hogy férfiember bőven elég, ha annyit mond: dómo. Az arigató a gozaimasitá-val együtt vagy anélkül fölöslegesen nagy udvariasság, azt csak a nőknek kell használniuk.
– Hai. Dómo. Vakarimaszu, Fudzsiko-szan. – Blackthorne most nézett először nyíltan az asszony szemébe. Látta, hogy homlokát kiverte a verejték, és a keze is nyirkos. Szeme keskeny, arca szögletes, fogai kiállnak. – Kérlek, mondd meg ágyasomnak, ebben az egy esetben nem tekinteni fölöslegesen nagy udvariasságnak az arigató gozaimasitá-t.

Jabu újra a kardokra pillantott. Blackthorne keresztbe vetett lábbal ült előtte egy párnán, a díszhelyen, Mariko mellette, Igurasi mögötte. Az erőd főtermében voltak.
Omi befejezte a magyarázatot.
Jabu vállat vont. – Ügyetlenül viselkedtél, öcsém. Persze hogy az ágyas kötelessége megvédeni az Andzsin-szant és tulajdonát. Persze hogy van joga a kardok viseléséhez. Igen, ügyetlenül és rosszul cselekedtél. Világosan megmondtam, hogy az Andzsin-szan nagyra becsült vendégem. Kérj tőle bocsánatot.
Omi tüstént felkelt, letérdelt Blackthorne elé és meghajolt. – Bocsánatot kérek a hibámért, Andzsin-szan. – Hallotta Mariko hangját: a barbár elfogadj a a bocsánatkérést. Újra meghajolt, nyugodtan visszament a helyére és leült. Belül azonban nem volt nyugodt. Most már csak egyetlen cél éltette: megölni Jabut.
Eldöntötte, hogy megteszi az elképzelhetetlent: megöli hűbérurát, klánja fejét.
Nem azért, mert nyilvánosan bocsánatot kellett kérnie a barbártól. Ebben Jabunak teljesen igaza volt. Omi tudta, hogy rosszul kezelte az ügyet, mert noha Jabu ostoba módon valóban azt parancsolta, hogy még ma este vegye el az Andzsin-szantól a fegyvereket, úgy kellett volna intézni, hogy a pisztolyok a házban maradjanak, ahonnan később ellopathatják és összetörhetik őket.
És az Andzsin-szan helyesen cselekedett akkor is, amikor ágyasának adta át a pisztolyokat, gondolta Omi, mint ahogy az ágyas is helyesen és jogosan cselekedett úgy, ahogy cselekedett. És meg is húzta volna a ravaszt. Nem volt titok, hogy Uszagi Fudzsiko a halált keresi, az sem, hogy miért. Omi tudta, hogy ha délelőtt nem határozza el Jabu megölését, előrelépett volna, bele a halálba, aztán emberei elvették volna az asszonytól a pisztolyokat. Nemesen halt volna meg, az asszonyt is nemesen küldték volna a halálba, s férfiak és nők mesélték volna a tragikus történetet nemzedékeken át. Lelkesítő, tragikus hangú dalok, versek, esetleg nó-játékok születtek volna hármukról: a hűséges ágyasról és a hűséges szamurájról, akik kötelességtudóan meghaltak az elképesztő barbár miatt, aki a keleti tengerből jött elő.
Nem, Omi döntésének semmi köze sem volt ehhez a nyilvános bocsánatkéréshez, noha a dolog tisztességtelensége tovább fokozta benne az égő gyűlöletet. A fő ok az volt, hogy Jabu nyilvánosan megsértette Omi anyját és feleségét: órákig hagyta őket várakozni a napon, mint a közönséges parasztokat, aztán egy szó üdvözlet nélkül elbocsátotta őket, megint csak mint a közönséges parasztokat.
„Nem számít, fiam – mondta az anyja. – Ehhez joga van.”
„Hűbérurunk ő – mondta Midori, a felesége, miközben a szégyen könnyei csurogtak az arcán. – Kérlek, bocsáss meg neki.”
„És meg sem hívott benneteket, hogy üdvözöljétek őt és a tiszteket az erődben – folytatta Omi. – Arra a lakomára, amelyet ti rendeztetek! Csak az élelem és a szaké egy kokuba került!”
„Ez a kötelességünk, fiam. Kötelességünk, hogy mindenben engedelmeskedjünk Jabu úrnak.”
„És az apámra vonatkozó parancsa?”
„Az még nem parancs. Csak pletyka.”
„Apám üzenetében az áll, hogy hallotta: Jabu meg fogja parancsolni neki, hogy borotválja le a fejét és menjen papnak, vagy vágja fel a hasát. Jabu felesége már újságolja is baráti körben!”
„Csak egy kém súgta apád fülébe. A kémekben nem lehet mindig megbízni. Nagyon sajnálom, fiam, de apád néha nem viselkedik valami bölcsen.”
„És mi lesz veled, anyám, ha mégsem csak pletyka?”
„Bármi történjék, az karma. A karmát el kell fogadni.”
„Nem, ezek a sértések elviselhetetlenek.”
„Kérlek, fiam, tűrd el őket.”
„Kulcsot adtam Jabu kezébe a hajóhoz, az Andzsin-szanhoz, az új barbárokhoz, megmutattam neki, hogyan másszon ki Toranaga csapdájából. Segítségemmel óriási tekintélyre tett szert. A jelkép kardajándékkal pedig Toranaga után második ember lett a keleti hadakban. És mit kaptunk viszonzásul? Mocskos sértéseket.”
„Fogadd el a karmádat.”
„Kérlek, uram, hallgass anyádra, az úrnőre.”
„Nem élhetek ezzel a szégyennel. Bosszút állok, aztán megölöm magam, és a szégyen el lesz törölve.”
„Utoljára kérlek, fiam, fogadd el a karmádat.”
„Az én karmám az, hogy elpusztítsam Jabut.”
Az öreg hölgy felsóhajtott. „Jól van hát. Férfi vagy. Tiéd a döntés joga. Legyen, aminek lennie kell. De Jabu megölése önmagában semmit sem ér. Tervet kell készítenünk. Fiát is el kell tenni láb alól és Igurasit is. Főleg Igurasit. Akkor apád lesz a klán vezére, méghozzá jogosan.”
„Hogyan csináljuk, anyám?”
„Tervet fogunk készíteni. Addig pedig légy türelmes, ne? Azután megtárgyaljuk a dolgot apáddal. Még te is adhatsz tanácsot, Midori, de nagyon kérlek, ne valami ostobaságot.”
„És Toranaga úr? Jabunak adta a kardját.”
„Én azt hiszem, Toranaga úrnak csak mint erős vazallus tartományra van szüksége Izura. Nem mint szövetségesre. Éppúgy nem akar ő szövetségeseket, mint annak idején a taikó. Jabu azt hiszi magáról, hogy szövetséges. De szerintem Toranaga megveti a szövetségeseket. Klánunk fel fog virágozni mint Toranaga vazallusa. Vagy mint Isido vazallusa! Ki válasszon, he? És hogyan hajtsuk végre az akciót?”
Omi most is érezte azt a gyönyört, ami elfogta, amikor a döntést véglegesítették. De az arcán mindebből semmi sem látszott, miközben csát és bort szolgáltak fel azok a gondosan válogatott szolgálók, akiket Misimából hozatott Jabu számára. Figyelte Jabut, az Andzsin-szant, Marikót és Igurasit. Mindnyájan arra vártak, hogy Jabu elkezdje.
A terem nagy volt és levegős, harminc tiszt ehetett-ihatott, társaloghatott benne kényelmesen. A testőrök és a szolgák számára volt még sok szoba és konyha, az egész épületet kert vette körül, s noha sebtében kellett felhúzni, a lehető legszebben építették s úgy, hogy könnyen védhető legyen. Hogy a költségeket az ő megnövelt birtokáról kellett előteremteni, az Omit egyáltalán nem zavarta. Ez volt a kötelessége.
Kinézett a sodzsin. Az előudvarban még több az őr. Istállók. Az erődöt vizesárok vette körül. A kerítés szorosan összekötözött, óriási bambuszrudakból készült. Nagy központi oszlopok tartották a cserepezett tetőt. A falak könnyű tolósodzsikból álltak, szokás szerint olajos papírral fedve. A tatamikkal borított padlót pompás deszkákból szerkesztették össze, és cölöpök emelték a döngölt föld fölé.
Jabu parancsára Omi négy falut kifosztott, hogy összeszedje az építőanyagot ehhez meg a másik házhoz, Igurasi pedig minőségi tatamikat és futonokat hozott, amelyek faluhelyen beszerezhetetlenek.
Omi büszke volt munkájára. Elkészült a szabad ég alatti tábor is a háromezer szamuráj részére a domb fölötti fennsíkon – ez a faluba és a tengerpartra vezető utakat őrizte. A falu a szárazföld felől szorosan és biztonságosan le volt zárva. A tenger felől jókor észre lehet venni a közeledő ellenséget, a hűbérúr idejében elmenekülhet, ha veszély fenyegeti.
De nekem nincs többé hűbéruram. Kit szolgáljak mostantól, töprengett Omi. Ikava Dzsikkjut? Vagy egyenesen Toranagát? Megkapnám Toranagától cserébe, amit kívánok? Vagy Isidót? Isidóhoz nehéz eljutni manapság, ne? Igen, de lenne miről beszámolnom neki...
Délután Jabu magához rendelte Igurasit, Omit és a négy főkapitányt, és ismertette az ötszáz puskás szamuráj titkos kiképzési tervét. Igurasi lesz a parancsnok, Omi az egyik száz vezetője. Megbeszélték, hogyan osszák szét az egységek között Toranaga katonáit, ha majd megérkeznek, hogy azután az árulás első jelére semlegesíteni lehessen őket.
Omi azt javasolta, hogy még három, egyenként száz szamurájból álló egységet képezzenek ki titokban a félsziget egy távol eső pontján, mint tartalékot és biztosítékot Toranaga esetleges álnoksága ellen.
„Ki lesz Toranaga embereinek a parancsnoka? Kit küld parancsnokhelyettesnek?” – kérdezte Igurasi.
„Teljesen mindegy – felelte Jabu. – Öt alárendelt tisztjét én jelölöm ki, s azok tüstént elvágják a torkát, amint szükségesnek látszik. A jelszó a parancsnokhelyettes és a többi nem idevalósi meggyilkolására az lesz, hogy: »Szilvafa«. Igurasi-szan, holnap kiválasztod a katonákat. Mindegyiket személyesen fogom jóváhagyni, és egyelőre senki sem tudhat meg közülük semmit a muskétásezreddel kapcsolatos általános haditervemről.”
Most, Jabut figyelve, Omi átélte a bosszú újszerű, édes izgalmát. Könnyű volna megölni Jabut, de meg kell szervezni a dolgot. Csak így biztosíthatja, hogy apja vagy bátyja vegye át a hatalmat Izu és a klán fölött.
Jabu a tárgyra tért. – Mariko-szan, kérlek, mondd meg az Andzsin-szannak, hogy holnaptól elkezdi embereim kiképzését a barbárok lövésztudományára, azonkívül mindent meg akarok tudni arról, hogyan szoktak háborúzni a barbárok.
– Sajnálom, Jabu-szan, de a puskák csak hat nap múlva érkeznek meg – emlékeztette Mariko.
– Embereimnek van annyi, hogy elkezdhessük – felelte Jabu. – Holnap akarok kezdeni.
Mariko fordított.
– Mit akar tudni a háborúzásról? – kérdezte Blackthorae.
– Azt mondta, mindent.
– De mégis mit?
Mariko megkérdezte.
– Jabu-szan az iránt érdeklődik, vettél-e már részt szárazföldi ütközetben.
– Igen. Németalföldön. És egyszer Franciaországban.
– Jabu-szan azt mondja, kitűnő. Meg akarja ismerni az európai hadviselést. Tudni akarja, hogyan vívják meg a csatákat a ti országaitokban. Részletesen.
Blackthorne gondolkodott. Majd így szólt: – Mondd meg Jabu-szannak, bármennyi embert ki tudok képezni a számára, és pontosan tisztában vagyok azzal is, mire kíváncsi. – Domingo testvértől sok mindent megtudott a japán háborúkról. A szerzetes szakértő volt, azonkívül aggódott. „Végül is, senor – mondta –, életbevágó tudnunk, hogyan háborúznak a pogányok, nem igaz? Minden papnak meg kell védenie nyáját. És a dicső konkvisztádorok serege nem az anyaszentegyház áldott élcsapata-e? Nem voltam-e köztük mindenütt az első sorokban, az Újvilágban és a Fülöp-szigeteken, nem tanultam-e tőlük több mint húsz esztendőn át? Én ismerem a háborút, ismerem, seor. Kötelességem volt, Isten akarata, hogy megismerjem. Isten talán azért küldött, hogy adjam át neked tudásomat arra az esetre, ha meghalnék. Nyájam tagjai itt a börtönben sok mindent elárultak a japán hadviselésről is. Tudom, hogyan harcolnak és hogyan lehet legyőzni őket. S hogy hogyan tudnának ők legyőzni minket! Elárulok neked egy titkot, soha ne feledd, senor: a japánok vérszomját és vadságát soha ne társítsd modern fegyverekkel és módszerekkel. Különben szárazföldön elsöpörnek bennünket.”
Blackthorne Isten kegyelmébe ajánlotta magát és belevágott: – Mondd meg Jabu úrnak, hogy sok mindenben a segítségére lehetek. Neki is és Toranaga úrnak is. Legyőzhetetlenné tudom tenni a hadseregüket.
– Jabu úr azt mondja, ha kiderül, hogy igazat beszélsz, a Toranaga úrtól kapott évi kétszáznegyven kokudat ötszáz kokura fogja emelni egy hónap múlva.
– Köszönöm. De mondd meg neki, ha mindezt megteszem, cserébe egy kegyet kérek: vonja vissza a falura kimondott ítéletét, s öt hónapon belül adja vissza hajómat és legénységemet.
– Andzsin-szan – mondta Mariko –, nem alkudozhatsz Jabu úrral, mint holmi kalmárral.
– Kérlek, mondd meg neki, hogy alázatosan kérem ezt a kegyet. Úgy is mint megbecsült vendég és mint leendő hálás hűbéres.
Jabu összeráncolt homlokkal, hosszan válaszolt.
– Jabu-szan azt mondja, a falunak nincs jelentősége. A parasztoknak tüzet kell gyújtani a fenekük alá, csak úgy serénykednek. Ne törődj velük. Ami a hajót illeti, az Toranaga úr kezén van. Minden bizonnyal vissza fogod kapni. Megkért engem, hogy terjesszem kérésedet Toranaga úr elé, amint Jedóba érek. Meg fogom tenni, Andzsin-szan.
– Kérlek, kérj bocsánatot a nevemben Jabu úrtól, de ragaszkodom hozzá, hogy vonja vissza az ítéletet. Még ma este.
– Csak az imént tagadta meg, Andzsin-szan. Modortalanság volna megismételni a kérést.
– Igen, értem. De azért ismételd meg, légy szíves. Ez nagyon fontos nekem.
– Azt mondja, türelmesnek kell lenned. Ne törődj a parasztokkal.
Blackthorne bólintott. És döntött.
– Köszönöm. Értem. Igen. Kérlek, köszönd meg Jabu-szannak, és mondd meg neki, hogy nem élhetek tovább ezzel a szégyennel.
Mariko elfehéredett.
– Micsoda?
– Nem élhetek azzal a szégyennel, hogy a falu pusztulása a lelkiismeretemet terheli. Csorba esett a becsületemen. Ezt nem bírom elviselni. Keresztény hitem ellen való. Tüstént öngyilkosságot kell elkövetnem.
– Öngyilkosságot?
– Igen. Így döntöttem.
– Nan dzsa, Mariko-szan? – szólt közbe Jabu.
Mariko akadozva lefordította, amit Blackthorne mondott. Jabu kérdéseket tett fel neki, az asszony válaszolt. Aztán Jabu azt mondta: – A reagálásodtól eltekintve ez merő tréfa, Mariko-szan. Miért aggódsz ennyire? Miért gondolod, hogy valóban megtenné?
– Nem tudom, uram. Olyan... nem is tudom... – Az asszony hangja elhalt.
– Omi-szan?
– Az öngyilkosság elfogadhatatlan a keresztények számára, uram. Sohasem követnek el öngyilkosságot úgy, ahogy mi, szamurájok.
– Mariko-szan, te keresztény vagy. Igaz ez?
– Igen, uram. Az öngyilkosság halálos bűn, Isten parancsolata tiltja.
– Igurasi-szan? Te mit gondolsz?
– Blöfföl. Ez az ember nem keresztény. Emlékszel az első napra, uram? Emlékszel, hogy mit művelt azzal a pappal? És mit tűrt el Omi-szantól, hogy megmentse azt a fiút?
Jabu mosolyogva emlékezett vissza arra a napra és az azt követő éjszakára. – Igen. Egyetértek. Ez az ember nem keresztény, Mariko-szan.
– Nagyon sajnálom, Jabu-szan, de nem értem. Mi történt azzal a pappal?
Jabu elmondta, mi történt Blackthorne és a pap között.
– Megszentségtelenített egy feszületet? – kérdezte iszonyodva Mariko.
– És darabjait a porba vetette – tette hozzá Igurasi. – Blöfföl, uram. Ha ez a dolog a falusiakkal csorbát ejt a becsületén, hogyan képes itt lenni köztünk, ahol Omi-szan úgy megszégyenítette azzal, hogy a hátára hugyozott?
– Micsoda? Bocsánatot kérek, uram, de ezt sem értem – mondta Mariko.
– Magyarázd meg neki – utasította Jabu Omit. Omi engedelmeskedett. Mariko undorodva hallgatta, de az arcán ennek semmi jelét nem mutatkozott.
– Utána az Andzsin-szan teljesen megjuhászodott, Mariko-szan – mondta Omi. – Fegyver nélkül mindig is meg fog juhászodni.
Jabu ivott egy kis szakét.
– Mariko-szan, mondd meg neki, hogy az öngyilkosság nem barbár szokás. Tiltja a keresztény Isten. Akkor meg hogy követhetne el ilyesmit?
Mariko fordított. Jabu figyelmesen vizsgálta Blackthorne arcát, miközben az válaszolt.
– Az Andzsin-szan a lehető legalázatosabban bocsánatot kér, de azt mondja, akár szokás, akár nem, akár tiltja Isten, akár nem, ez a szégyen a faluval kapcsolatban elviselhetetlen a számára. Azt mondja... hogy most Japánban van, hatamoto lett, s joga van a mi törvényeink szerint élni. – Marikónak remegett a keze. – Ezt mondja, Jabu-szan. Joga van a mi szokásaink... a mi törvényünk szerint élni.
– A barbároknak nincsenek semmiféle jogaik.
– Toranaga úr hatamotóvá emelte. Ez jogokkal jár, ne? – mondta Mariko. Enyhe szellő zörgette meg a sodzsikat.
– Hogyan tudna öngyilkosságot elkövetni? He? Kérdezd meg tőle.
Blackthorne kivonta hüvelyéből a tűhegyes rövidkardot, és szelíd mozdulattal, hegyével maga felé a tatamira tette.
– Blöfföl! – mordult fel Igurasi. – Ki hallott már olyat, hogy egy barbár civilizált módon tudjon viselkedni?
Jabu a szemöldökét ráncolta, szívverése lelassult izgalmában. – Ez az ember bátor, Igurasi-szan. Efelől ne legyen kétséged. És különös. De hogy ezt meg tudja tenni? – Jabu szeretett volna tanúja lenni az esetnek, szerette volna látni a barbár önuralmát, hogy hogyan megy a halálba, szerette volna átérezni vele a távozás eksztázisát. Előre lubickolt az élvezetben, de erőt vett magán. – Te mit tanácsolsz, Omi-szan? – kérdezte rekedten.
– A falunak azt mondtad, uram: „Ha az Andzsin-szan nem tanul megkielégítően.” Azt javaslom, tégy egy kis engedményt, ígérd meg neki, hogy bármennyit tanuljon is meg öt hónap alatt, az „kielégítő” lesz, de cserébe esküdjön meg a saját Istenére, hogy a falunak ebből semmit sem árul el.
– De hiszen nem keresztény. Hogyan köthetné egy ilyen eskü?
– Valamilyen módon keresztény, véleményem szerint. A feketeköntösűek ellen van, és ez a fontos. Azt hiszem, az esküje kötni fogja. És arra is meg kell esketni, hogy minden erejét és tehetségét a tanulásra és a te szolgálatodra fordítja. Okos ember, tehát sok mindent meg fog tanulni öt hónap alatt, így a te becsületed is tiszta marad és az övé is – ha van neki egyáltalán. Nem vesztesz semmit, de sokat nyersz. S ami még fontosabb: saját jószántából fog hűséggel szolgálni.
– Hiszel benne, hogy megöli magát?
– Igen.
– Mariko-szan?
– Nem tudom, Jabu-szan. Bocsáss meg, de nem tudok tanácsot adni. Néhány órával ezelőtt azt mondtam volna, nem, nem fog öngyilkosságot elkövetni. De most már nem vagyok biztos benne. Mióta... mióta Omi-szan érte jött ma este... megváltozott.
– Igurasi-szan?
– Ha most beadod a derekad és blöfföl, akkor ugyanezt számtalanszor eljátszhatj a még veled. Ravasz, mint a róka-kami. Egyszer úgyis nemet kell neki mondanod, uram. Azt ajánlom, tedd most. Blöfföl.
Omi előrehajolt, és megrázta a fejét. – Uram, kérlek, bocsáss meg, de ismétlem, ha nemet mondasz, sokat kockáztatsz. Ha blöfföl – és ez könnyen megeshet –, akkor mint büszke ember gyűlölettel telik el irántad a megaláztatás miatt, és nem lesz teljes lényévei a segítségedre, márpedig erre van szükséged. Kért tőled valamit mint hatamoto, és ehhez joga van, azonkívül saját jószántából a mi szokásaink szerint akar élni. Ez máris óriási lépés előre, uram. Tanácsolom, légy óvatos.
– Igen, értékes ember – mondta Igurasi –, és szükségünk van a tudására. De a markunkban kell tartanunk, irányítanunk kell, te magad mondtad többször is, Omi-szan. Ez az ember barbár. Nem egyéb. Ó, tudom, mától hatamoto, mától viselheti a két kardot. De ettől még nem lett szamuráj. Nem az, és nem is lesz soha.
Mariko tudta, hogy mindnyájuk közül éppen neki kellene a legjobban kiigazodnia az Andzsin-szanon. De nem igazodott ki rajta. Egyik pillanatban értette, a másikban rejtély volt a viselkedése. Egyikben kedvelte, a másikban gyűlölte. Miért?
Blackthorne kísérteties tekintete a távolba meredt. Veríték gyöngyözött a homlokán. A félelemtől? – töprengett Jabu. Fél, hogy szaván fogjuk? Blöfföl vajon?
– Mariko-szan?
– Igen, uram?
– Mondd meg neki... – Jabu szája hirtelen kiszáradt, mellkasa összeszorult. – Mondd meg az Andzsin-szannak, hogy a falura kimondott ítélet érvényben marad.
– Uram, kérlek, bocsáss meg, de ajánlom, fogadd meg Omi-szan tanácsát.
Jabu nem nézett rá, Blackthorne-t nézte. Halántékán lüktetett az ér. – Az Andzsin-szan azt mondta, döntött. Legyen. Most majd kiderül, barbár-e – vagy hatamoto.
Mariko hangját alig lehetett hallani. – Andzsin-szan, Jabu-szan azt mondja, az ítélet érvényben marad. Nagyon sajnálom.
Blackthorne hallotta a szavakat, de nem hatottak rá. Erősebbnek és nyugodtabbnak érezte magát, mint valaha, sokkal inkább átérezte az életet, mint valaha.
Miközben várakozott, nem hallgatta őket, nem is figyelt rájuk. Elkötelezte magát. A többit Istenre bízta. Saját agyába zárva újra és újra azokat a szavakat hallotta, amelyek az itteni élet értelmét megvilágították előtte s amelyeket minden bizonnyal Isten küldött Mariko révén: „Van egy könnyű megoldás – halj meg. De ha életben akarsz itt maradni, a mi szokásaink szerint kell élned...”
„...az ítélet érvényben marad.”
Tehát meg kell halnom.
Félnem kellene. De nem félek.
Miért?
Nem tudom. Csak azt tudom, hogy amint igazán eldöntöttem: itt csak úgy lehet férfiként élni, ha elfogadom a szokásaikat, ha kockáztatom a halált, ha meghalok... esetleg meghalok... abban a pillanatban eltűnt belőlem a halálfélelem. „Az élet és a halál ugyanaz... Hagyd a karmát a karmára.”
Nem félek a haláltól.
A sodzsin kívül csendesen eleredt az eső. Lenézett a késre.
Jó életem volt, gondolta.
Tekintete visszatért Jabuhoz. – Vakarimaszu – mondta világosan, és noha tudta, hogy az ő ajkai formálták a szót, mintha mégis másvalaki ejtette volna ki.
Senki sem mozdult.
Nézte a jobb kezét, amint felveszi a kést. Aztán baljával is megragadta a markolatot, és szilárdan a szíve felé fordította a pengét. Most már csak az élete hangját hallotta, egyre erősebben, egyre szárnyalóbban, amíg nem bírta tovább. Lelke az örök csendért kiáltott.
A kiáltás mozgásba hozta a reflexet. Biztos kézzel célja felé rántotta a kést.
Omi fel volt készülve, hogy megállítsa, de Blackthorne mozdulatának váratlanságára és hevességére nem készült fel, s amint balja elkapta a pengét jobbja a markolatot, fájdalom hasított bele, és bal kezéből dőlt a vér. Minden erejét megfeszítve küzdött, hogy megállítsa a döfést. Látni való volt, hogy nem fog sikerülni. Azután Igurasi a segítségére sietett. Kivették a kést Blackthorne kezéből. Vékony patakban vér szivárgott a navigátor szíve tájáról, ahol a kés hegye behatolt a bőr alá.
Mariko és Jabu nem mozdult.
– Mondd meg neki – szólalt meg Jabu –, mondd meg neki, Mariko-szan, hogy bármennyit tanul meg, elegendő lesz. Parancsold... nem, kérd meg, hogy tegyen esküt, ahogy Omi-szan javasolta. Mindent úgy, ahogy Omi-szan javasolta.

Blackthorne lassan tért vissza a halálból. Mérhetetlen messziről, értetlenül meredt rájuk és a pengére. Aztán az élet árja visszazúdult rá, de nem tudott mit kezdeni vele, mert halottnak hitte magát, nem élőnek.
– Andzsin-szan? Andzsin-szan?
Látta, hogy Mariko ajka mozog, hallotta a szavakat, de minden érzéke az esőre és a szellőre koncentrált.
– Igen? – Hangja még mindig messziről jött, de már érezte az eső szagát, hallotta a cseppeket, ízlelte a tengeri sót a levegőben.
Élek, gondolta csodálkozva. Élek, és odakinn igazi eső esik, a szél is igazi, északról fúj. Igazi a serpenyő, benne a szén, és ha felveszem ezt a csészét, igazi folyadék lesz benne, és íze lesz. Nem haltam meg. Élek!
A többiek némán ülve, türelmesen vártak, tisztelettel adóztak bátorságának. Nem akadt még férfi Japánban, aki ilyesminek tanúja lett volna. Magában mindegyik azt kérdezte: mit fog most csinálni az Andzsin-szan? Képes lesz egyedül felállni és elmenni, vagy elhagyta a lélek? Mit csinálnék én a helyében?
Egy szolga zajtalanul tépést hozott, és bekötötte Omi kezén a mély sebet, elállítva a vérzést. Senki sem mozdult. Mariko csendesen szólongatta időről időre, miközben a csát vagy a szakét kortyolták, de épp csak egy keveset, mert sokkal édesebb volt, hogy várakozhattak, nézhették az Andzsin-szant és elraktározhatták emlékezetükben az eseményt.
Blackthorne számára ennek a nem életnek mintha sosem akart volna vége szakadni. Aztán egyszer csak a szeme látott. A füle hallott.
– Andzsin-szan?
– Hai? – válaszolta olyan kimerültséggel küszködve, amilyet még soha életében nem tapasztalt.
Mariko elismételte, amit Omi mondott, de úgy, mintha az ötlet Jabutól származna. Többször el kellett mondania, mire meggyőződött róla, hogy Blackthorne megértette.
Blackthorne összeszedte ereje utolját, a győzelem íze édes volt a szájában. – A szavam is elég, mint ahogy elég az övé is. De azért megesküszöm Istenre, ha akarja. Igen. És Jabu-szan is esküdjön meg az ő istenére, hogy ugyanolyan becsületesen fogja állni az alkut.
– Jabu úr azt mondja, Buddha urunkra esküszik.
Blackthorne tehát megesküdött. Aztán átvette a feléje nyújtott csát. Sosem ivott ilyen jóízűt. A csésze nagyon nehéz volt, nem bírta sokáig tartani.
– Gyönyörű az eső, ugye? – kérdezte a sodzsit érő, majd eltűnő esőcseppeket nézve, és megdöbbentette az érzékelés vakító fényessége.
– Igen – felelte szelíden Mariko, tudván, hogy az Andzsin-szan érzékei olyan síkon mozognak most, ahová sosem jut el az, aki nem ment önként a halál elé s a kifürkészhetetlen karma jóvoltából csodálatos módon vissza nem tért.
– Pihenj most, Andzsin-szan. Jabu-szan megkért, tolmácsoljam köszönetét, s hogy holnap majd folytatja veled a beszélgetést. Pihenj most.
– Igen. Köszönöm. Az jó lesz.
– Gondolod, hogy fel bírsz állni?
– Igen. Azt hiszem.
– Jabu-szan azt kérdi, nem akarsz-e gyaloghintót.
Blackthorne elgondolkodott. Végül úgy döntött, a szamuráj gyalog menne – legalábbis megpróbálná.
– Nem, köszönöm – felelte, ámbár nagyon szeretett volna lefeküdni, behunyni a szemét és álomba merülni. Ugyanakkor tudta, hogy még nem merne elaludni, hátha kiderülne, hogy mindez csak a halál utáni álom, hogy a kés nem ott van a futonon, hanem a szívében, s ez itt a pokol, a pokol kezdete.
Lassan felvette a kést és nézegette, élvezte valódiságát. Azután visszadugta a hüvelyébe. Mindez nagyon sokáig tartott.
– Sajnálom, hogy ilyen lassú vagyok – mormolta.
– Ne sajnáld, Andzsin-szan. Ma újjászülettél. Ez egy másik élet, egy új élet – mondta büszkén Mariko, örülve a tisztességnek, ami Blackthorne-t érte. – Keveseknek adatik meg, hogy visszatérjenek. Ne sajnáld. Tudjuk, hogy nagy-nagyszilárdságot igényel. A legtöbb férfiban nincs annyi erő, hogy akár csak felállni tudjon utána. Segíthetek?
– Nem. Nem, köszönöm.
– Nem szégyen elfogadni a segítséget. Kitüntetnél, ha megengednéd, hogy segítsek.
– Köszönöm. De... de magam akarok. Megpróbálom.
Nem bírt azonnal felállni. A kezére kellett támaszkodnia, hogy feltérdelhessen, s utána újból erőt kellett gyűjtenie. Később feltápászkodott, de kis híján elvágódott. Megingott, de nem esett el.
Jabu meghajolt előtte. Mariko is, Omi is, Igurasi is.
Az első lépéseket úgy tette meg, mint a részeg. Elkapott egy oszlopot, megpihent. Aztán újrakezdte. Tántorgott, de ment, egyedül. Mint egy férfi. Egyik kezét a hosszúkard markolatán nyugtatta, fejét felszegte.

Jabu kifújta a levegőt, és nagyot kortyolt a szakéból. Amikor szóhoz jutott, Marikóhoz fordult. – Kérlek, menj utána. Ügyelj rá, hogy biztonságban hazaérjen.
– Igen, uram.
Amint Mariko távozott, Jabu Igurasi felé perdült. – Te trágyadomb!
Igurasi tüstént a tatamira hajtotta homlokát.
– Blöfföl, ugye? Az ostobaságod miatt majdnem elvesztettem egy felbecsülhetetlen kincset.
– Igen, uram. Igazad van, uram. Kérlek, engedd meg, hogy azonnal véget vessek életemnek.
– Nem érdemled meg! Eridj az istállóba, ott fogsz lakni, míg érted nem küldök! Aludj az esztelen lovakkal! Lófejű barom!
– Igen, uram. Bocsánatot kérek, uram.
– Takarodj! A puskások parancsnoka Omi-szan lesz. Kifelé!
A gyertyák sercegni kezdtek, lángjuk ide-oda imbolygott. Egyik szolgáló apró szakecsöppet ejtett a Jabu előtt levő lakkozott asztalkára, és Jabu kacskaringósan leteremtette. A többiek azonnal bocsánatot kértek. Tűrte, hogy megbékítsék, azután elfogadott még egy kis bort. – Blöfföl, mondja. Blöfföl! A hülye. Miért vagyok én hülyékkel körülvéve?
Omi hallgatott, de a lelke mélyén eszméletlenre nevette magát.
– De te nem vagy ostoba, Omi-szan. A te tanácsod értékes. Mától megkettőzöm jövedelmedet. Hatezer koku. A jövő évben. Birtokod harminc ríre terjed Andzsiro körül.
Omi a futonig hajolt. Jabu megérdemli a halált, gondolta megvetően, amiért ilyen könnyen manipulálható. – Semmit sem érdemlek, uram. Csak a kötelességemet teljesítettem.
– Igen. De a hűbérúrnak meg kell jutalmaznia a hűséget és a kötelességtudást. – Jabu a Josimoto-kardot viselte ma este. Az érintése is élvezetet szerzett neki. – Küldjétek be Zukimotót!
– Mikor kezdődik a háború? – kérdezte Omi.
– Még az idén. Talán fél év múlva, talán nem. Miért?
– Mariko úrnőnek tovább kellene maradnia három napnál. Hogy védve legyél.
– He? Miért?
– Ő az Andzsin-szan szája. Fél hónap alatt az ő segítségével az Andzsin-szan kiképezhet húsz embert, akik aztán kiképezhetnek százat, azok meg a többit. Utána él-e, hal-e, nem számít.
– Miért kellene meghalnia?
– Előbb vagy utóbb megint szaván fogod az Andzsin-szant, uram. És legközelebb ki tudja, mi lesz az eredmény? Lehet, hogy a halálát fogod kívánni. – Mindketten tudták, mint ahogy Mariko és Igurasi is: annak, hogy Jabu megesküszik akármelyik istenre, semmi jelentősége, mert esze ágában sincs betartani ígéretét. – Lehet, hogy nyomást akarsz majd gyakorolni rá. Ha kifacsartad belőle a tudást, mit ér a héj?
– Semmit.
– Meg kell tanulnod a barbárok harcmodorát, de minél előbb. Lehet, hogy Toranaga úr érte küld, úgyhogy a lehető legtovább itt kell tartanod az asszonyt. Fél hónap elegendő idő, hogy mindent kifacsarj a fejéből, most, hogy minden figyelmét neked fogja szentelni. Kísérletezned kell, összehangolni az ő módszereiket a mieinkkel. Igen, legalább fél hónapba beletelik Ne?
– És Toranaga-szan?
– Bele fog egyezni, ha megfelelőképpen teszed meg a javaslatot, uram. Bele kell hogy egyezzen. A puskák az övéi is. Az asszony minél további jelenléte pedig több módon is értékes lehet a számodra.
– Igen – mondta elégedetten Jabu, mert a gondolat, hogy túszul magánál tartja Marikót, már akkor megjárta az eszét, amikor a hajón azt tervezte, hogy felkínálja Toranaga fejét Isidónak. – Toda Marikót meg kell védeni, ez kétségtelen. Szörnyű lenne, ha gonosz kezekbekerülne.
– Igen. És az ő révén esetleg sakkban lehetne tartani Hiromacut, Buntarót és egész klánjukat, talán még Toranagát is.
– Fogalmazd meg az üzenetet.
Omi, mintha most jutna eszébe, megjegyezte: – Anyám ma híreket kapott Jedóból, uram. Kéri, hogy mondjam meg neked: Gendzsiko úrnő megajándékozta Toranagát első fiúunokájával.
Jabu hegyezni kezdte a fülét. Toranaga fiúunokája! Nem lehetne sakkban tartani Toranagát a csecsemővel? Végül is a fiúunoka biztosítja a dinasztia fennmaradását, ne? Hogyan kaparinthatnám kezembe túsznak a csecsemőt? – És Ocsiba, Ocsiba úrnő? – kérdezte.
– Kíséretével együtt elhagyta Jedót. Három napja. Mostanára biztonságban lehet, Isido által ellenőrzött területen.
Jabu Ocsibára és a húgára, Gendzsikóra gondolt. Micsoda különbség! Ocsiba életerős, gyönyörű, ravasz, izgékony, a birodalom legkívánatosabb asszonya és az Örökös anyja. Gendzsiko, a húga magának való, mogorva, s a könyörtelenségét, amelyről legendákat mesélnek, anyjától, Goroda egyik húgától kapta örökségbe. A két nővér szerette egymást, de Ocsiba gyűlölte Toranagát és egész családját, Gendzsiko pedig megvetette a taikót és fiát, Jaemont. Vajon tényleg a taikó nemzette Ocsiba fiát, tűnődött Jabu, mint ahogy ezen tűnődött minden daimjó évek óta. Mit nem adnék a válaszért! Mit nem adnék azért az asszonyért!
– Most, hogy Ocsiba úrnő már nem túsz Jedóban... ez jó is lehet meg rossz is – mondta tétován Jabu. – Ne?
– Jó, csakis jó lehet, így Isidónak és Toranagának nagyon hamar el kell kezdenie a háborút. – Omi gondosan elhagyta a „szama” szót mindegyik név mellől. – Mariko úrnőnek maradnia kell, a te érdekedben.
– Gondod legyen rá. Szövegezd meg az üzenetet Toranagának.
Szuzu, a szolgáló halkan megkopogtatta és félrehúzta az ajtót. Zukimoto lépett a szobába. – Uram?
– Hol vannak az ajándékok, amiket Misimából rendeltem Omi-szannak?
– A raktárban, uram. Itt a lista. A két lovat ki lehet választani az istállóból. Akarod, hogy intézkedjem?
– Nem. Omi-szan fogja kiválasztani őket holnap. – Jabu rápillantott a gondosan összeállított listára: „Húsz kimonó (másodosztályú minőség); két kard; egy teljes páncél (javított, de jó állapotban); két ló; fegyverzet száz szamurájnak – egy kard, sisak, mellvért, íj, húsz nyílvessző és lándzsa egynek-egynek (a legjobb minőség). Teljes érték: négyszázhuszonhat koku. Azonkívül a »Várakozás Köve« értéke: felbecsülhetetlen.”
– Á, igen – mondta Jabu jobb kedvre derülve, amint eszébe jutott az a bizonyos éjszaka. – A kő, amit Kjúsún találtam. „Várakozó Barbár”, erre akartad változtatni a nevét, ugye?
– Igen, uram, ha még mindig tetszik neked – felelte Omi. – De kitüntetnél azzal, hogy helyet választasz neki a kertben? Attól félek, nem találsz hozzá illőt.
– Majd holnap eldöntőm. Igen. – Jabu hagyta, hogy gondolatai elkalandozzanak a kőre, azokra a régi-régi napokra rajongva tisztelt hűbérura társaságában és az Üvöltések Éjjelére. Elöntötte a melankólia. Az élet olyan kurta, szomorú és kegyetlen, gondolta. Végigmérte Szuzut. A szolgáló tétován rámosolygott; ovális arcú, vékony, finom teremtés, akárcsak a másik kettő. Gyaloghintóban hozták ide őket misimai házából. Ma mindhárman mezítláb voltak, kimonójuk a legfinomabb selyem, bőrük hófehér. Különös, hogy a fiúk milyen kecsesek, gondolta, sokszor jóval nőiesebbek, érzékibbek, mint a lányok. Aztán észrevette Zukimotót. – Hát te mire vársz? He? Kifelé!
– Igenis, uram. Megparancsoltad, hogy emlékeztesselek az adókra, uram. – Zukimoto felemelte izzadó, kövér testét, és megkönynyebbülten elloholt.
– Omi-szan, azonnal duplázd meg az adókat – mondta Jabu.
– Igen, uram.
– Mocskos parasztok! Nem dolgoznak elég keményen! Lusták... lusta népség! Távol tartom az utaktól a banditákat, biztonságossá teszem számukra a tengert, elnézően kormányozom őket, erre mit csinálnak? Álló nap csát meg szakét isznak és rizst zabálnak! Ideje, hogy parasztjaim teljesítsék irántam való kötelességüket!
– Igen, uram – mondta Omi.
Jabu visszatért arra a kérdésre, amely a leginkább foglalkoztatta. – Az Andzsin-szan meglepett ma este. Téged nem?
– Ó, dehogynem, uram. Jobban, mint téged. De bölcsen tetted, hogy szaván fogtad.
– Azt mondod, Igurasinak igaza volt?
– Csak a bölcsességedet csodáltam, uram. Előbb vagy utóbb úgyis nemet kellett volna mondanod neki. Azt hiszem, igen bölcsen cselekedtél, hogy ezt ma este tetted.
– Azt hittem, megöli magát. Igen. Örülök, hogy résen voltál. Számítottam rá, hogy résen leszel. Rendkívüli ember ez az Andzsin-szan, ahhoz képest, hogy barbár, ne? Kár, hogy barbár és hogy olyan naiv.
– Igen.
Jabu ásított. Elfogadott egy kis szakét Szuzutól. – Fél hónap, azt mondod? Marikónak legalább ennyi ideig itt kell maradnia, Omi-szan. Azután majd döntök felőle és a barbár felől. Hamarosan újabb leckére kell tanítani. – Nevetett, kimutatva rossz fogait. – Hamár az Andzsin-szan tanítani fog bennünket, mi is tanítsuk őt, ne? Meg kell tanítanunk, hogyan követik el szabályosan a szeppukut. Az lenne csak a látványosság, ne? Gondod legyen rá. Igen, egyetértek, a barbár napjai meg vannak számlálva.

Harminckettedik fejezet

Tizenkét nappal később, délután küldönc érkezett Ószakából. Tíz szamurájból álló kísérettel lovagolt be. Agyonhajszolt lovaikról patakzott a tajték. A lándzsák hegyén lobogó zászlók a mindenható Régenstanács jelvényét viselték. Forró, felhős, nyirkos idő volt.
A magas rangú, szikár, keménykötésű küldönc Isido legfőbb vezérei közé tartozott. Nebara Dzsozennek hívták, és könyörtelenségéről volt hírhedt. Sáros Szürke-kimonója rongyokban lógott róla, szeme égett a kimerültségtől. Ételt-italt nem fogadott el, és udvariatlanul követelte, hogy azonnal vezessék Jabu elé.
– Bocsásd meg a külsőmet, Jabu-szan, de dolgom nem tűr halasztást – mondta. – Igen, bocsánatot kérek. Uram először is azt kérdezteti, miért képez ki Toranaga-katonákat is a tieid között, másodszor pedig miért gyakorlatoztok ennyi puskával?
Jabu elvörösödött a durva hangnemtől, de megőrizte hidegvérét, mert tudta, hogy Dzsozen csak a pontos parancsot teljesíti, és ez a modortalan viselkedés szokatlan hatalmi pozícióról tanúskodik. Azonkívül az is zavarba hozta, hogy már megint kiszivárgott valami, újabb rés támadt a biztonsági szolgálatában.
– Örömmel látott vendég vagy, Dzsozen-szan. Kérlek, mondd meg uradnak, hogy mindig szívemen viselem a boldogulását – mondta olyan udvariassággal, amelyet a jelenlevők közül senki sem vett komolyan.
Az erőd verandáján tartózkodtak. Omi Jabu mögött ült. Igurasi, akinek néhány napja megbocsátottak, közelebb volt Dzsozenhez, és mindnyájukat a legmegbízhatóbb őrök vették körül. – Mit üzen még urad?
– Uram örömmel fogja hallani, hogy szíveden viseled a boldogulását – mondta Dzsozen. – És most rátérve a puskákra és a kiképzésre: uram tudni akarja, miért Toranaga fia, Naga a parancsnokhelyettes. Mi olyan fontos ebben az egészben, hogy Toranaga egyik fia itt tartózkodjék, kérdi uram a megfelelő udvariassággal. Ez nagyon érdekli őt. Igen. Minden érdekli, amit a szövetségesei csinálnak. Például miért a barbár irányítja a kiképzést? És mire képezi ki az embereket? Igen, ez is érdekes kérdés, Jabu-szama. – Dzsozen kényelmesen eligazította kardjait, és örült, hogy legalább a hátát biztosítják az emberei. – Aztán: az újhold első napján ismét összeül a Régenstanács. Vagyis húsz nap múlva. Hivatalosan meg vagy híva Ószakába, hogy hűségesküdet megújítsd.
Jabunak összeszorult a gyomra. – Úgy hallottam, Toranaga-szama lemondott.
– Le bizony, Jabu-szan. Itó Teruzumi úr foglalta el a helyét. Uram lesz a Régenstanács új elnöke.
Jabu pánikba esett. Toranaga azt mondta, a négy régens sose lesz képes megegyezni az ötödik személyében. Itó Teruzumi kisebb daimjó a nyugat-honsúi Negato tartományban, de családja ősi, a Fudzsimotóktól származik, ezért elfogadható régensnek, még akkor is, ha jelentéktelen, férfiatlan báb. – Kitüntetésnek fogom tekinteni, ha meghívást kapok tőlük – mondta védekezőleg Jabu, megpróbálva időt nyerni a gondolkodásra.
– Uram úgy vélte, esetleg máris indulni akarsz majd. Hogy idejében Ószakába érj az ünnepélyes megnyitóülésre. Megparancsolta, hogy mondjam meg neked, minden daimjó ugyanezt az üzenetet kapja. Mégpedig most. Így mindnyájan ott lehetnek idejében, a huszonegyedik napon. Ő Császári Felsége, Go-Nidzso virágszemlélési ceremóniát rendelt el az alkalom megünneplésére. – Dzsozen előrenyújtotta a hivatalos irattekercset.
– Ezen nincs rajta a Régenstanács pecsétje.
– Uram már most kiadta a meghívót, jól tudván, hogy mint a néhai taikó hű vazallusa, mint fiának, Jaemonnak, nagykorúságától fogva a birodalom jogos urának hű vazallusa tisztában leszel vele, hogy az új Tanács jóvá fogja hagyni eljárását. Ne?
– Kétségkívül nagy tisztesség lenne látni az ünnepi megnyitót – mondta Jabu, igyekezvén szenvtelen arcot vágni.
– Rendben van – felelte Dzsozen. Újabb tekercset húzott elő, szétgöngyölte és magasra tartotta. – Íme Itó úr kinevező okmányának egy másolata, amelyet elfogadott, jóváhagyott és kézjegyével látott el a többi régens, Isido, Kijama, Onosi és Szugijama úr. – Dzsozen nem is leplezte diadalmas vigyorát, mert tudta, hogy ezzel az okmánnyal végleg rázárult a csapda Toranagára és minden szövetségesére, ugyanakkor neki és embereinek sérthetetlenséget biztosít.
Jabu átvette a tekercset. Ujjai remegtek. Eredetisége felől kétség nem lehetett. A taikó felesége, Jodoko úrnő ellenjegyezte, tanúsítván, hogy a dokumentum valódi, az ő jelenlétében írták alá, hat példány készült belőle, amelyeket szerteküldtek a birodalomban, s ez a példány Ivari, Mikava, Tótómi, Szuruga, Izu és a Kvantó uraihoz kerül. A dokumentum tizenegy nappal azelőtt kelt.
– Ivari, Mikava, Szuruga és Tótómi urai már elfogadták a meghívást. Itt vannak a pecsétjeik. Te vagy az utolsó előtti a listámon. Az utolsó Toranaga úr.
– Kérlek, köszönd meg a nevemben uradnak, és mondd meg neki, előre örülök a találkozásnak, s hogy gratulálhatok új tisztéhez – mondta Jabu.
– Rendben, írásban kérem. Jó lesz most azonnal.
– Ma este, Dzsozen-szan. Vacsora után.
– Jó. Most pedig mehetünk megszemlélni a kiképzést.
– Ma nem gyakorlatozunk. Minden emberem erőltetett meneten van – felelte Jabu. Amint Dzsozen és szamurájai átlépték Izu határát, Jabu azonnal értesítést kapott, és elrendelte, hogy a muskétások kiképzését hagyják abba, s Andzsirótól távol zajtalan fegyverekkel folytassák a gyakorlatozást. – Holnap velem tarthatsz... délben, ha megfelel.
Dzsozen felnézett az égre. Későre járt. – Rendben van. Egy kis alvás rám férne. De napnyugta után visszajövök, engedelmeddel. Akkor majd te és parancsnokod, Omi-szan meg a helyettese, Naga-szan elmagyarázhatjátok uram épülésére, mi ez az egész a puskákkal meg a barbárral.
– Ő csak... igen. Természetesen. – Jabu intett Igurasinak. – Adj szállást tiszteletre méltó vendégünknek és embereinek.
– Köszönöm, de nem szükséges – vágta rá Dzsozen. – A föld megfelelő futon a szamurájnak, a nyereg megfelelő párna. De egy fürdőt, ha megengeded... ez a nedvesség, ne? A gerincen fogok táborozni... engedelmeddel, természetesen.
– Ahogy óhajtod.
Dzsozen mereven meghajolt, és szamurájaitól körülvéve távozott. Állig fel voltak fegyverezve valahányan. Lovaikat két íjász tartotta.
Amint hallótávolságon kívülre értek, Jabu arca eltorzult a dühtől. – Ki árult el? Ki? Ki a kémjük?
A szintén halottsápadt arcú Igurasi elparancsolta közelükből az őröket. – Csak Jedóban lehet, uram – mondta. – Itt tökéletes a biztonság.
– Ó kó! – dühöngött Jabu, kis híján megszaggatva ruháját. – El vagyunk szigetelve. Izu és a Kvantó el van szigetelve. Isido nyert.
– Húsz napig még nem – szúrta közbe gyorsan Omi. – Uram, azonnal küldj üzenetet Toranaga úrnak. Közöld vele, hogy...
– Ostoba! – sziszegte Jabu. – Toranaga már tudja. Ahol nekem egy kémem van, neki ötven. Benne hagyott a pácban.
– Nem hiszem, uram – mondta a félelem legcsekélyebb jele nélkül Omi. – Ivari, Mikava, Tótómi és Szuruga az ellenségei, ne? Mint ahogy ellenségei mindenkinek, aki az ő szövetségese. Ők biztosan nem figyelmeztették, ezért gondolom, hogy még nem tud a dologról. Közöld vele a hírt, és javasold, hogy...
– Süket vagy? – ordította Jabu. – Mind a négy régens hozzájárult Itó kinevezéséhez, a Tanács újra törvényesen működik és húsz nap múlva összeül!
– Erre egyszerű a válasz, uram. Javasold Toranagának, hogy azonnal ölesse meg Itó Teruzumit vagy valamelyik másik régenst.
Jabunak tátva maradt a szája. – Mi?
– Ha te nem akarod megtenni, küldj engem, hadd próbáljam meg. Vagy Igurasi-szant. Ha Itó úr meghal, Isido újra tehetetlen lesz.
– Megőrültél te, vagy mi bajod? – kérdezte elképedten Jabu. – Tudod egyáltalán, hogy miről beszélsz?
– Kérlek, uram, légy egy kis türelemmel. Az Andzsin-szan felbecsülhetetlen tudás birtokába juttatott, ne? Ezt most már Toranaga is tudja a beszámolódból, és nyilván Naga-szan is megküldte a maga beszámolóját. Ha elég időt nyerünk, ötszáz puskásod és az a háromszáz másik teljes győzelmet biztosít számodra, de csak egyszer. Amint az ellenség, akárki legyen az, meglátja, hogyan veted be ezeket az embereket és a tűzerőt, hamar tanulni fog belőle. De azt az első csatát elveszti. Egyetlen csata – ha az az igazán fontos csata lesz – teljes győzelmet biztosít Taranagának.
– Isidónak többé nincs szüksége csatára. Húsz nap múlva megkapja a császár mandátumát.
– Isido paraszt. Paraszttól született, hazug alak, és a csatában cserbenhagyja bajtársait.
Jabu liluló arccal bámult Omira. – Tudod... tudod te, hogy mit beszélsz?
– Ezt tette Koreában. Ott voltam. Én is láttam, apám is látta. Isido cserbenhagyott minket és Buntaro-szant, hogy boldoguljunk, ahogy tudunk. Álnok paraszt ő, a taikó kutyája. Parasztokban nem bízhat az ember. Toranaga azonban Minovara. Benne megbízhatsz. Azt tanácsolom, hogy csakis Toranaga érdekeit tartsd szem előtt.
Jabu hitetlenkedve rázta a fejét. – Süket vagy? Nem hallottad Nebara Dzsozent? Isido győzött. A Tanács húsz nap múlva ismét törvényes lesz.
– Lehet, hogy az lesz.
– Még ha Itó... Hogy tehetnéd meg? Ez lehetetlen.
– Megpróbálhatnám, de idejében biztosan nem tudnám végrehajtani. Egyikünk sem tudná húsz napon belül. Toranaga azonban meg tudná szervezni. – Omi tudta, hogy végleg bedugta a fejét a sárkány torkába. – Kérlek, vedd fontolóra.
Jabu a kezével törölte végig arcát, egész teste izzadt. – Ez után az idézés után, ha a Tanács összeül és én nem jelenek meg, egész klánommal együtt végem, beleértve téged is. Legalább két hónapra van szükségem, hogy kiképezzem az ezredet. De még ha máris ki volna képezve, Toranaga és én akkor sem győzhetnénk az összes többi ellen. Nem, tévedsz, Isidót kell támogatnom.
– Még tíz napig nem kell Ószakába indulnod – mondta Omi –, sőt, tizennégyig, ha erőltetett menettel számolunk. Azonnal értesítsd Toranagát Nebara Dzsozenről. Így mentheted meg Izut és a Kaszigi-házat. Kérlek. Isido cserben fog hagyni és fel fog falni. Ikava Dzsikkju a rokona, ne?
– De mi legyen Dzsozennel? – kiáltott fel Igurasi. – He? És a puskákkal? A haditervvel? Mindent meg akar tudni róluk még ma este.
– Mondjunk el neki mindent. Részletesen. Ő csak egy lakáj. – Omi hozzáfogott a manipulálásukhoz. Tudta, hogy mindent kockáztat, de meg kellett akadályoznia, hogy Jabu Isido oldalára álljon és mindnyájukat tönkretegye. – Tárjuk fel előtte terveinket.
Igurasi mérgesen ellentmondott. – Amint Dzsozen megtudja, mire készülünk, azonnal üzenetet küld Isido úrnak. Isido pedig egyszerűen ellopja a terveket, és azzal végünk.
– Követjük a hírvivőt, és eltesszük láb alól.
Jabu elvörösödött. – Azt a tekercset az ország legfelsőbb hatósága látta el kézjegyével! A régensek védelme alatt utaznak. Megőrültél, hogy ilyesmiket javasolsz? A számkivetésemet kockáztatod?
Omi határozott arccal megrázta a fejét. – Véleményem szerint Jodoko-szamát és a többieket becsapta az az álnok Isido, akárcsak őfelségét. Meg kell védenünk a puskákat, uram. Nem hagyhatjuk, hogy egy hírvivő kijusson...
– Hallgass! Amit tanácsolsz, őrültség!
Omi meghajolt. Majd felnézett, és higgadtan így szólt: – Akkor kérlek, engedd meg, hogy szeppukut kövessek el, uram. De előbb hagyd, hogy befejezzem. Nem teljesíteném irántad való kötelességemet, ha nem próbálnálak minden módon megvédeni. Mint hű vazallusod kérem ezt a kegyet.
– Fejezd be!
– Most még nincs Régenstanács, így nem áll hivatalos védelem alatt az a mocskos szájú Dzsozen sem, hacsak nem tartasz tiszteletben egy törvénytelen dokumentumot, mivel... – azt akarta mondani: „gyenge vagy”, de meggondolta magát, és szilárd, nyugodt hangon folytatta – akár a többiek, hagyod magad becsapni, uram. Nincs Régenstanács. Nem „utasíthatnak” semmire. Amint összeül, akkor igen, akkor engedelmeskedned kell. De most, most hány daimjó fog engedelmeskedni, míg a hivatalos idézést ki nem bocsátják? Csakis Isido szövetségesei, ne? Ivarit, Mikavát, Tótómit és Szurugát nem rokonai és szövetségesei birtokolják-e? Ez az irat háborút jelent, ez kétségtelen, de kérlek, ne Isido, hanem a saját feltételeid mellett vívd meg. Fogadd ezt a fenyegetőzést azzal a megvetéssel, amit megérdemel! Toranagát még sohasem verték meg csatában. Isidót igen. Toranaga kibújt az alól, hogy részt vegyen a taikó szerencsétlen koreai háborújában. Isido nem. Toranaga pártolja a hajózást és a kereskedelmet. Isido nem. Toranaga létre akarja hozni a barbár haditengerészetét – nem ezt javasoltad neki? Isido nem akarja. Isido le fogja zárni a birodalom határait. Toranaga nem tesz ilyet. Isido Ikava Dzsikkjunak adja örökletes tartományodat, Izut, ha győz. Toranaga neked ajándékozza Dzsikkju tartományát. Te vagy Toranaga fő szövetségese. Nem ajándékozta-e neked a kardját? Nem bízta-e rád a puskákat? Nem szavatolnak-e a puskák egy győzelmet, a meglepetés erejénél fogva? És mit kaptál a paraszt Isidótól? Ide küldött egy modortalan rónin szamurájt, azzal a paranccsal, hogy szégyenítsen meg a saját tartományodban! Én azt mondom, Toranaga Minovara az egyetlen választási lehetőséged. Melléje kell állnod. – Omi meghajolt és elhallgatott.
Jabu Igurasira nézett. – Nos?
– Egyetértek Omi-szannal, uram. – Igurasi arca aggodalmat tükrözött. – Ami a hírvivő meggyilkolását illeti, veszélyes dolog, attól már nincs visszaút. Dzsozen biztosan útnak indít egyet vagy kettőt holnap. Esetleg eltűnhetnének, banditák csaphatnának le rájuk...
Elakadt a szava.
– A postagalambok! Két kosárra valót is láttam Dzsozen málhás lovain!
– Még ma éjszaka meg kell mérgeznünk mindet – mondta Omi.
– De hogyan? Őrizni fogják őket.
– Nem tudom. De még hajnal előtt el kell intézni.
– Igurasi – mondta Jabu –, tüstént állíts embereket Dzsozenre. Figyeljék, nem indít-e útnak galambot még ma.
– Javaslom, hogy azonnal küldd összes sólymunkat és solymászunkat keletnek – mondta gyorsan Omi.
– Árulásra fog gyanakodni, ha látja, hogy a madarát elcsípjük vagy ha az összesét megmérgezzük – mondta Igurasi.
Omi vállat vont. – Márpedig meg kell akadályozni.
Igurasi Jabura nézett.
Jabu lemondóan biccentett. – Intézkedj.
Amikor Igurasi visszajött, azt mondta: – Omi-szan, eszembe jutott valami. Sok mindenben igazad van, amit mondtál Dzsikkjuról meg Isidóról. De ha azt tanácsolod, hogy a hírvivők „tűnjenek el”, minek játszadozzunk egyáltalán Dzsozennel? Miért mondjunk el neki bármit is? Miért ne öljük meg most, azonnal?
– Valóban. Jabu-szamát még szórakoztathatná is a dolog. Egyetértek, Igurasi-szan, a te terved jobb – felelte Omi.
Mindketten Jabura néztek. – Hogyan őrizhetem meg a puskák titkát? – kérdezte tőlük Jabu.
– Ölesd meg Dzsozent és embereit – felelte Omi.
– Nincs más módja?
Omi megrázta a fejét. Igurasi is.
– Talán megalkudhatnék Isidóval – mondta a lesújtott daimjó, kiutat keresve a csapdából. – Ami az időt illeti, igazad van. Tíz, legföljebb tizennégy nap, ennyi áll rendelkezésemre. Hogyan bánjak el Dzsozennel, hogy mégis maradjon időm a taktikázáshoz?
– Bölcs lenne, ha úgy tennél, mint aki máris Ószakába készül – mondta Omi. – De Toranagát értesíthetnéd, ne? Valamelyik galambunk még szürkület előtt Jedóba érhet. Talán.
– Arról valóban értesíthetnéd Toranagát – mondta Igurasi –, hogy megjött Dzsozen, és hogy a Tanács húsz nap múlva összeül. De ami a másikat, Itó úr meggyilkolását illeti, azt túlságosan veszélyes írásba foglalni, még ha... nagyon veszélyes, ne?
– Egyetértek. Itóról egy szót se. Toranaga magától is kitalálja, mit kell tenni, ne? Hiszen olyan kézenfekvő.
– Igen, uram. Elképzelhetetlen, de kézenfekvő.
Omi csendben várt, agya kétségbeesetten kereste a megoldást. Jabu rajta tartotta a tekintetét, de ő nem félt. Jó tanácsokat adott, a klán, a család és Jabu, a klán jelenlegi feje biztonságát tartva szem előtt. Az, hogy Omi elhatározta: végez Jabuval, egyáltalán nem befolyásolta a hű tanácsadásban. Felkészült a halálra is. Ha Jabu olyan ostoba, hogy nem látja meg az általa elébe tárt nyilvánvaló igazságokat, úgyis hamarosan elpusztul az egész klán. Karma.
Jabu, még mindig habozva, előrehajolt. – El lehet tenni láb alól Dzsozent és embereit úgy, hogy én ne kerüljek veszélybe és még tíz napig ne kelljen elköteleznem magam?
– Naga. Valahogyan rá kell uszítanunk Nagát – jelentette ki Omi.

Napnyugtakor Blackthorne és Mariko odalovagolt a kert kapujához, mögöttük a csatlósokkal. Mindketten fáradtak voltak. Az asszony férfimód ülte meg a lovát, bő nadrágban s fölötte övvel összefogott köpenyben. Széles karimájú kalap és kesztyű óvta bőrét a naptól. Még a parasztasszonyok is próbálták úgy-ahogy megóvni arcukat és kezüket a napsugaraktól. A sötét bőr időtlen idők óta az alacsony származás jele volt; a fehéret sokkal többre becsülték.
Szolgák fogták meg a kantárt és vezették el a lovakat. Blackthorne tűrhető japánsággal elbocsátotta a csatlósokat, és üdvözölte Fudzsikót, aki, mint mindig, büszkén várta a verandán.
– Hozhatok csát, Andzsin-szan? – kérdezte szertartásosan, mint mindig, és Blackthorne, mint mindig, azt felelte: – Nem. Előbb megfürdöm. Utána szakét és valami ennivalót. – Aztán, mint mindig, viszonozta Fudzsiko meghajtását, végigment a folyosón, a ház végébe és ki a kertbe, a kanyargós ösvényen a sárral körülvett fürdőházba. Egy szolga elvette ruháját, Blackthorne belépett, és meztelenül leült. Egy másik szolga lesikálta, beszappanozta, megsamponozta és vizet öntött rá, hogy lemossa a szappanhabot és a koszt. Azután, immár megtisztulva, fokonként – mert a víz iszonyúan forró volt – beleeresztette magát a hatalmas, vasfalú fürdőbe és leült benne.
– Úristen, micsoda mennyei érzés – nyögte, amint a forróság szétáradt izmaiban. Behunyta a szemét, és a verejték csak úgy patakzott a homlokán.
Hallotta, hogy kinyílik az ajtó, és Szuvo üdvözli – Jó estét, uram –, majd rengeteg japán szó következett, amiket nem értett. De ma túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy Szuvóval beszélgetni próbáljon.
A fürdő, mint Mariko többször elmagyarázta, „nemcsak a bőr megtisztítására való. A fürdő Isten vagy az istenek ajándéka, isteni gyönyör, amit élvezni kell.”
– Ma nincs beszéd, Szuvo – mondta. – Ma gondolkod akar.
– Igen, uram. Bocsáss meg, de úgy kell mondani: „Ma gondolkodni akarok.”
– Ma gondolkodni akarok. – Blackthorne elismételte a szabatos kifejezést, igyekezve megjegyezni a szinte kivehetetlen hangokat; örült, hogy folyton kijavítják, de egy kicsit azért már unta.
„Hol az a szótár-nyelvtankönyv? – kérdezte ma reggel Marikótól. – Megsürgette Jabu-szama?”
„Igen. Kérlek, légy türelemmel, Andzsin-szan. Hamarosan megérkezik.”
„Azt ígérték, a gályával és a katonákkal elküldik. Nem jött meg. A katonák meg a puskák igen, de a könyv nem. Még szerencse, hogy te itt vagy. Nélküled semmire se mennék.”
„Nehezebb lenne a dolgod, Andzsin-szan, de boldogulnál.”
„Hogy mondják azt, hogy: »Nem, rosszul csináljátok! Együtt, csapatként kell futnotok, csapatként kell megállnotok, csapatként kell céloznotok és tüzelnetek! «?”
„Attól függ, kikhez beszélsz, Andzsin-szan” – mondta Mariko.
Blackthorne-t újra elfogta a kilátástalanság érzése. „Nagyon nehéz ez, Mariko-szan.”
„Jaj, dehogy, Andzsin-szan. A japán a többi nyelvhez képest igen egyszerű. Nincsenek benne névelők, sem »a«, »az«, sem »egy«. Nincs igeragozás, nincsenek rendhagyó igék, mind maszu-ra végződik, és jóformán mindent ki tudsz fejezni akkor is, ha csak a jelen időt használod. Ha kérdőmondatot akarsz csinálni, tedd oda az ige után, hogy ka, ha tagadómondatot, változtasd az ige végét maszu-ról maszen-re. Mi sem egyszerűbb ennél. A jukimaszu azt jelenti: én megyek, de ugyanúgy jelentheti azt is: te mégy, ő megy, mi megyünk, ti mentek, ők mennek vagy menni fog, fognak vagy: lehet, hogy már elment, elmentek. A főnevek egyes száma ugyanaz, mint a többes. A cuma feleséget is, feleségeket is jelent. Nagyon egyszerű.”
„Na és hogyan különbözteted meg azt, hogy én megyek, jukimaszu, attól, hogy ők elmentek, jukimaszu?”
„A hanglejtés és a hangszín különbözteti meg őket, Andzsin-szan. Figyelj csak: jukimaszu – jukimaszu”
„Nekem ez ugyanúgy hangzott.”
„Ez azért van, mert a magad nyelvében gondolkodsz, Andzsin-szan. Ahhoz, hogy a japánt megértsd, japánul kell gondolkodnod. Ne feledd, hogy a mi nyelvünk a végtelen nyelve. Roppant egyszerű az egész, Andzsin-szan. Változtasd meg a világról alkotott képzetedet. Aki japánul tanul, az egy új, a világtól elvonatkoztatott művészetet tanul... Mindez olyan egyszerű.”
„Mindez egy nagy rakás lószar” – motyogta Blackthorne angolul, és ettől mindjárt jobban érezte magát.
„Hogy? Mit mondtál?”
„Nem érdekes. De amit te mondasz, annak számomra semmi értelme.”
„Tanuld meg az írásjeleket” – felelte Mariko.
„Képtelen vagyok rá. Sokáig tartana. Kivehetetlen krikszkraksz mindegyik.”
„Pedig roppant egyszerűek, Andzsin-szan. A kínaiak nagyon okosak. Az ő írásukat vettük kölcsön vagy ezer éve. Nézzük például ezt a jelet, amely a disznót jelképezi.”
„Egyáltalán nem emlékeztet disznóra.”
„Valaha emlékeztetett, Andzsin-szan. Hadd mutassam meg. Látod? És ha a disznó jele fölé egy tetőjelet rajzolsz, akkor mit kapsz?”
„Egy disznót meg egy tetőt.”
„De mit jelent? Mit jelent ez az új írásjel?”
„Nem tudom.”
„Otthont. A régi időkben a kínaiak azt tartották, egy disznó a tető alatt egyenlő az otthonnal. Mivel nem buddhisták, hanem húsevők, a disznó az ő szemükben, a parasztok szemében a gazdagságot, tehát a jó otthont jelképezte. Innen az írásjel.”
„De hogy kell kiejteni?”
„Az attól függ, hogy kínai vagy, vagy japán.”
„Ó kó!”
„De ó kó ám – nevetett Mariko. – Itt egy másik jel. Tetőjel, disznójel és asszonyjel. A tetőjel alatt két disznójel azt jelenti: elégedettség. A tetőjel alatt két asszonyjel pedig azt: viszálykodás. Ne?”
„De mennyire!”
„Persze, a kínaiak sok tekintetben nagyon ostobák, például az asszonyokat nem úgy nevelik, mint nálunk. A te otthonodban nincs viszálykodás, igaz?”
Blackthorne most, tizenkét nappal újjászületése után elgondolkodott ezen. Nem, nincs benne viszálykodás. De otthonnak sem nevezhető. Fudzsiko mindössze olyan, mint egy megbízható házvezetőnő. Ma este is, amikor feküdni megy, a futonok szépen vissza lesznek hajtva, ő pedig ott fog térdelni mellettük türelmesen, kifejezéstelen arccal. Hálókimonóját fogja viselni, ami olyan, mint a nappali, csak puhább anyagból készült és lazább öv fogja össze, nem a merev obi.
„Köszönöm, úrnő – mondja majd Fudzsikónak. – Jó éjt.”
Fudzsiko meghajol, és nesztelenül átmegy a folyosó másik oldalán, Marikóé mellett levő szobájába. Ő meg bebújik a finom selyem moszkitóháló alá. Sohasem látott még ilyen hálókat. Elégedetten hanyatt fekszik, és az éjszakai csendben, amelyet csak néhány rovar zümmögése tör meg, a Fekete Hajón fog gondolkodni, azon, hogy milyen fontos a Fekete Hajó Japán számára.
A portugálok nélkül nincs kereskedelem Kínával. És nincs selyem a ruhákhoz, a moszkitóhálókhoz. A nyirkos időszak még csak most köszöntött be, de Blackthorne már érezte, milyen fontos a selyem Japánban.
Ha csak megmoccan éjszaka, egy szolgáló azonnal kinyitja az ajtót, és megkérdezi, parancsol-e valamit. Az elején egyáltalán nem értette ezt. Elhessegette a szolgálót, kiment a kertbe, leült a lépcsőre, és a holdat nézte. Néhány perc múlva kiment utána az összekuszált hajú, álmos szemű Fudzsiko, és némán leült mögéje.
„Hozhatok valamit, uram?”
„Nem, köszönöm. Feküdj le nyugodtan.”
Fudzsiko mondott valamit, amit ő nem értett. Intett az asszonynak, hogy menjen, mire az rászólt a szolgálóra, aki úgy követte mindenüvé, akár az árnyék. Hamarosan megjelent Mariko.
„Nincs semmi baj, Andzsin-szan?”
„Persze hogy nincs. Nem tudom, minek keltettek fel téged is. Az isten szerelmére, csak a holdat bámulom. Nem tudok aludni, kijöttem egyet levegőzni.”
Fudzsiko akadozva, ingerült hangjától megfélemlítve mondott valamit. „Fudzsiko azt mondja, aludni küldted. Tudomásodra akarja hozni, hogy nálunk nem szokása a feleségnek vagy az ágyasnak, hogy aludjék, ha ura ébren van, Andzsin-szan.”
„Akkor kénytelen lesz megváltoztatni a szokását. Gyakran felébredek éjszaka. A tengertől van – szárazföldön igen rosszul alszom.”
„Értem, Andzsin-szan.”
Mariko lefordította, és a két nő visszament a házba. De Blackthorne tudta, hogy Fudzsiko nem feküdt le és nem is fog addig, amíg ő újra el nem alszik. Mindig fenn volt és mindig várta, akármikor érkezett haza. Néha a tengerparton sétált éjjel. Ilyenkor ragaszkodott hozzá, hogy hagyják magára, de tisztában volt vele, hogy követik és figyelik. Nem mintha attól tartottak volna, hogy megszökik. Egyszerűen csak az a szokásuk, hogy fontos embereknek mindig a szolgálatára állnak. Ő pedig fontos ember Andzsiróban.
Idővel megtanulta elfogadni Fudzsiko állandó jelenlétét. Úgy volt, ahogy Mariko megmondta: „Gondolj rá úgy, mint egy sziklára, egy sodzsira vagy egy falra. Az ő kötelessége az, hogy téged szolgáljon.”
Marikóval más volt a helyzet.
Blackthorne nagyon örült neki, hogy itt maradt. Nélküle el sem kezdhette volna a kiképzést, nemhogy a hadászat finomságait meg tudja magyarázni. Magában hálát adott neki, Domingo atyának, Alban Caradocnak és többi tanítójának.
Nem hittem volna, hogy azok a csaták még jól jönnek valamikor, gondolta. Egyszer, amikor épp egy hajórakomány angol gyapjút vitt Antwerpenbe, egy spanyol sereg zúdult le a városra, és minden járóképes férfi kiment a sáncokra meg a gátakra. A váratlan támadást visszaverték, a spanyol gyalogságot tűzfölénnyel és fortéllyal megfutamították. Blackthorne ekkor volt először tanúja annak, hogy Vilmos, Oránia hercege úgy mozgatta az ezredeket, mint bábukat a sakktáblán. Előrenyomultak, színlelt pánikban visszavonultak, újra egyesültek, megint támadtak, összehangolt, gyomortépő, fülsiketítő sortüzeket adtak le a muskétákból, átgázoltak a „legyőzhetetleneken”, haldokló, ordítva fetrengő testeket hagytak maguk mögött, a vér, a lőpor, a húgy, a lovak és a trágya szaga eltömte az orrukat, az öldöklés vad öröme szállta meg őket, és mindenki húsz férfi erejét érezte a karjában.
– Győzni! Micsoda fenséges érzés, te Úristen! – mondta fennhangon a kádban.
– Uram? – mondta Szuvo.
– Semmi – felelte japánul. – Csak beszél... csak gondol... csak hangosan gondolkodtam.
– Értem, uram. Bocsánatot kérek.
Blackthorne újra elmerült gondolataiban.
Mariko. Igen, ez az asszony felbecsülhetetlen kincs.
Az óta az első este óta, majdnem bevégzett öngyilkossága óta egyetlen szót sem ejtettek a dologról. Miért is ejtettek volna?
Örülök, hogy ilyen sok a munkám, gondolta. Nincs időm töprengeni, csak itt a kádban, erre a néhány percre. Soha semmire sincs elég időm. Azt parancsolták, hogy a kiképzésre és a tanításra koncentráljak, ne a tanulásra, de tanulni akarok, tanulni próbálok, muszáj, hogy teljesítsem Jabunak tett ígéretemet. Kevés az idő. Estére kifáradok, kiürülök, azonnal elalszom, és hajnalban újra fel kell kelni, vágtatni ki a fennsíkra. Délelőtt gyakorlatozás, utána szűkös ebéd, ami mindig kevés és sosincs benne hús. Délutánonként, egészen estig – sokszor éjszakába nyúlóan – Jabu, Omi, Igurasi, Naga, Zukimoto meg a többi tiszt faggat a háborúról. Hogyan kell háborút vívni. Hogyan háborúznak a barbárok, hogyan a japánok. Szárazföldön, tengeren. És az írnokok folyton jegyeznek. Folyton.
Néha Jabuval, négyszemközt.
De Mariko mindig ott van – szinte a részévé vált – rajta keresztül beszél. Mariko most már máshogy viszonyul hozzá, nem úgy, mint egy idegenhez.
Vannak napok, amikor az írnokok visszaolvassák neki a jegyzeteket, szőrszálhasogatóan ellenőriznek és még egyszer ellenőriznek mindent, míg végül tizenkét nap és több mint száz óra részletes, kimerítő magyarázat után kezd kialakulni, testet ölteni egy hadviselési kézikönyv. Pontos, halálos kézikönyv.
Halálos, de kinek? Nem az angoloknak és a hollandusoknak, akik békésen, kereskedőkként jönnek majd ide. Halálos Jabu és Toranaga ellenségeinek, és a mi portugál meg spanyol ellenségeinknek, ha majd megpróbálják meghódítani Japánt. Mert így viselkedtek eddig mindenhol. Minden újonnan felfedezett területen. Előbb a papok érkeztek. Aztán a konkvisztádorok.
De itt nem így lesz, gondolta elégedetten. Most már nem. A halálos kézikönyv garancia ez ellen. Itt nem lesz hódítás, ha jut rá néhány esztendő, hogy az új tudás elterjedjen.
– Andzsin-szan?
– Hai, Mariko-szan?
Mariko meghajolt. – Jabukó va kiden nó gosusszeki ó kon-ja va hicujó tó szenu tó ószerareru, Andzsin-szan.
Fejében lassan formát öltöttek a szavak: „Jabu úr ma este nem kíván találkozni veled.”
– Icsi-ban – felelte boldogan. – Dómo.
– Gomen naszai, Andzsin-szan. Anatava...
– Igen, Mariko-szan – szakította félbe Blackthorne, amint a hőség lassan minden energiát kiszívott belőle. – Tudom, hogy nem jól mondtam, nem így mondják ezt japánul, de ma este nem akarok több japán szót hallani. Úgy érzem magam, mint a kisiskolás, amikor beköszönt a karácsonyi szünet. Van fogalmad róla, hogy amióta ideérkeztem, ez lesz az első szabad estém?
– Hogyne, persze. – Az asszony szárazon elmosolyodott. – És neked van fogalmad róla, B'akthon navigátor senhor, hogy amióta ideérkeztem, nekem is ez lesz az első szabad estém?
Blackthorne nevetett. Marikon vastag pamut fürdőköpeny volt, lazán megkötve, fejére törülközőt csavart, hogy a haja be ne vizeződjék. Minden este, amint őt, Blackthorne-t masszírozni kezdték, Mariko foglalta el helyét a fürdőben, néha egyedül, néha Fudzsikóval közösen.
– Tessék, parancsolj – mondta, és mászott volna kifelé.
– Ó, kérlek, maradj, nem akarlak zavarni.
– Akkor oszd meg velem. Csodálatos.
– Köszönöm. Alig várom már, hogy leáztassam magamról az izzadságot és a piszkot. – Levette köpenyét, és leült az apró ülőkére. Egy szolga szappanozni kezdte, Szuvo türelmesen várakozott a masszázsasztalnál.
– Tényleg olyan, mint valami iskolai szünet – mondta boldogan Mariko.
Aznap, amikor először látta meztelenül az asszonyt a gályán, a látvány igencsak hatott Blackthorne-ra. De most már fizikailag meg sem érintette a meztelensége. Mivel japán módra, japán házban lakott, ahol a falak papírból vannak és a szobák egyszerre több célt szolgálnak, látta már ruhátlanul vagy csak félig felöltözve többször is. Még olyankor is látta, amikor a szükségét végezte.
„Mi sem természetesebb ennél, Andzsin-szan. A test is természetes, a férfiak és a nők közti különbség is természetes, ne?”
„Igen, de, öö, minket máshogyan neveltek.”
„De most itt vagy, a mi szokásaink a szokásaid, és ami természetes, az természetes, ne?”
Természetes volt, hogy a szabadban végezték szükségüket, ha nem volt a közelben árnyékszék vagy vödör; az ember felemelte a kimonóját vagy csak széthúzta, leguggolt vagy állva csinálta, a többiek pedig udvariasan vártak, és nem néztek oda. Aztán hamarosan megjelent egy paraszt, összeszedte az ürüléket, és vízzel elkeverve megtrágyázta vele a földjét. Japánban a trágya jórészt az emberi ürülékből származott. Az ember minden darabka végtermékét gondosan összeszedték és eladták a parasztoknak országszerte.
És ha az ember előkelőt és nemtelent egyaránt látott fölemelt vagy széthúzott kimonóval leguggolni, nemsokára már egyáltalán nem jött zavarba.
„Zavarba kell ettől jönni, Andzsin-szan?”
„Nem.”
„No látod – mondta elégedetten Mariko. – Hamarosan a nyers halat és a friss tengeri zöldségeket is megkedveled, és akkor igazi hatamoto válik belőled.”
A szolgáló vizet öntött az asszonyra. Immár megtisztulva, Mariko belelépett a kádba, és hosszú, érzéki sóhajjal elnyúlt Blackthorne-nal szemben, a kis feszület melle dombjai között csüngött.
– Hogy csinálod ezt?
– Mit?
– Hogy olyan gyorsan bele bírsz merülni. Iszonyú forró.
– Nem tudom, Andzsin-szan, de az az igazság, hogy megkértem őket, tegyenek még a tűzre, mert ez... Fudzsiko-szan mindig ügyel rá, hogy a te fürdővized... langyos legyen.
– Hát ha ez langyos, én megeszem a kalapomat!
– Mit csinálsz?
– Semmi, semmi.
A forróság elálmosította őket, egy darabig szótlanul hevertek.
– Mit szeretnél csinálni ma este, Andzsin-szan? – kérdezte később Mariko.
– Ha Londonban volnánk... – Blackthorne elhallgatott. Nem fogok rájuk gondolni. Se Londonra. Annak vége. Megszűnt. Csak az van, ami itt és most van.
– Igen? – Az asszony kíváncsian figyelte, mert észrevette a változást az arcán.
– Színházba mennénk, hogy megnézzünk egy darabot – mondta Blackthorne, erőt véve magán. – Nálatok is vannak színdarabok?
– Hogyne. Nagyon népszerűek. A taikó szívesen játszott bennük vendégei szórakoztatására, és Toranaga úr is kedveli őket. És vannak vándortársulatok is, ezek a köznépnek adnak elő. De a mi színjátékaink, azt hiszem, mások, mint a tieitek. Nálunk a színészek és színésznők maszkot viselnek. Mi ezeket a színdarabokat úgy hívjuk, hogy nó. Zene meg tánc is van bennük, és többnyire nagyon szomorúak, nagyon tragikusak. Történelmi játékok, de akadnak komédiák is. Komédiát látnánk Londonban vagy vallásos darabot?
– Nem, a Globe Színházba mennénk, és egy Shakespeare nevű író valamelyik darabját néznénk meg. Őt sokkal jobban szeretem, mint Ben Jonsont vagy Marlowe-t. Megnézhetnénk, mondjuk, A makrancos hölgy-et, a Szentivánéji álom címűt vagy a Rómeó és Júliá-t, A Rómeó és Júliá-t a feleségemmel együtt láttam, és neki is nagyon tetszett. – Elmesélte Marikónak a darabok tartalmát.
Mariko nemigen értette őket. – Nálunk elképzelhetetlen, hogy egy leány ilyen engedetlen legyen az apjával szemben. Milyen szomorú mese. Olyan fiatalok voltak még, ne? A lány csak tizenhárom éves volt? Ilyen korán mennek férjhez nálatok a nők?
– Nem. Általában tizenöt-tizenhat évesen. Az én feleségem tizenhét volt, amikor elvettem. Te hány évesen mentél férjhez?
– Tizenöt voltam, Andzsin-szan. – Árnyék suhant át Mariko homlokán, de Blackthorne nem vette észre. – És a színdarab után mit csinálnánk?
– Elvinnélek valahová vacsorázni. Mondjuk, Stone Lacikonyhájába a Fetter Lane-en, vagy a Fleet Street-i Cheshire Cheese-be. Ezekben a vendéglőkben egészen különlegesen főznek.
– Mit ennél?
– Ezt inkább felejtsük el – felelte lusta mosollyal Blackthorne, és visszatért a jelenbe. – Az az igazság, hogy már el is felejtettem. Most itt vagyunk, hát itt eszünk, imádom a nyers halat, a karma pedig, mint tudjuk, karma. – Még mélyebbre merült a kádban. – Hasznos egy szó ez a karma. Rengeteget segítettél nekem, Mariko-szan.
– Örömömre szolgál, ha bármilyen csekély mértékben a segítségedre lehettem. – Mariko elengedte magát a forróságban. – Fudzsiko különleges vacsorával vár ma este.
– Nocsak.
– Vett egy... azt hiszem, fácánnak hívják. Jó nagy madár. Az egyik solymász fogta neki.
– Fácán?! Ezt komolyan mondod? Hontó?
– Hontó – felelte Mariko. – Fudzsiko megkérte őket, hogy szerezzenek egyet neked. Arra kért, hogy készítselek fel rá.
– És hogyan sütik meg?
– Egyik katona látta a portugáloktól, és mindenről beszámolt Fudzsiko-szannak. Arra kér, légy türelmes, ha az eredmény nem bizonyul tökéletesnek.
– Jó, jó, de hogyan csinálja... illetve hogyan csinálják a szakácsok? – javította ki magát, mert a főzést és mosogatást mindig a szolgák végezték.
– Úgy hallotta a katonától, hogy először ki kell húzkodni az öszszes tollat, aztán... aztán ki kell szedni a beleket. – Mariko kissé már émelygett. – Azután kis darabokra vagdalják a madarat és olajban megsütik, vagy sós-fűszeres lében megfőzik. Vagy néha agyaggal vonják be, parázs közé teszik és úgy sütik meg. De minálunk nincsenek sütők, Andzsin-szan. Úgyhogy serpenyőben fogják elkészíteni, olajban. Remélem, így is ízleni fog.
– Tökéletes lesz – felelte Blackthorne, aki meg volt győződve róla, hogy tönkre fogják tenni a fácánt. Mariko nevetett. – Néha olyan átlátszó vagy, Andzsin-szan.
– Ti nem tudjátok, milyen fontos az étel! – Azután Blackthorne elmosolyodott. – Igazad van, nem kellene folyton az ennivalóra gondolnom. De mit csináljak, ha mindig éhes vagyok?
– Hamarosan erről is leszoksz. És azt is megtanulod, hogyan kell üres csészéből csát inni.
– Micsoda?
– Ezt itt és most nem tudom megmagyarázni, Andzsin-szan. Ehhez nagyon ébernek kell lenni, minden erőddel összpontosítanod kell. A csendes napnyugta vagy hajnal elengedhetetlen hozzá. Egy nap majd megmutatom. Ugye, milyen kellemes itt heverni? A fürdő valóban Isten ajándéka.
Hallotta, amint odakinn a szolgák megrakják a tüzet. Tűrte az egyre fokozódó hőséget, amíg bírta, azután Szuvo segítségével kimászott a vízből, és levegőért kapkodva hanyatt dőlt a vastag törülközőn. Az öregember ujjai gyúrni kezdték. Blackthorne dorombolt gyönyörűségében. – Á, de jó!
– Sokat változtál az elmúlt napokban, Andzsin-szan.
– Igen?
– Nagyon sokat, amióta újjászülettél... bizony, nagyon sokat.
Blackthorne megpróbálta felidézni azt az első éjszakát, de kevés sikerrel. Valahogy hazajutott a saját lábán. Fudzsiko és a szolgák lefektették. Álmatlan alvásból ébredve, hajnaltájt lement a tengerpartra, és úszott egyet. És, miközben a napon szárítkozott, magában hálát adott Istennek a kitartásáért és Marikónak, hogy olyan remek ötlettel látta el. Később, hazafelé ballagva, üdvözölte a parasztokat, és élvezte, hogy ő már tudja: megszabadultak Jabu fenyegetésétől, és ő is felszabadult.
Aztán, amint Mariko megérkezett, megkérte, hogy küldjön Muráért.
„Mariko-szan, kérlek, mondd meg Murának: »Közös a gondunk. Együtt fogjuk megoldani is. Be akarok iratkozni a falu iskolájába. A gyerekekkel együtt akarom tanulni a beszédet«.”
„Itt nincs iskola, Andzsin-szan.”
„Nincs?”
„Nincs. Mura azt mondja, van egy kolostor néhány ríre nyugatra, a szerzetesek megtaníthatnak írni és olvasni, ha akarod. De ez csak egy falu, Andzsin-szan. A gyerekek itt csak a halászatot, a tengeri ismereteket, a hálófonást, az ültetést, a rizstermesztést és az aratást tanulják. Másra alig jut idő, legfeljebb csak az írás-olvasásra. Azt meg a szülők és nagyszülők tanítják nekik időtlen idők óta.”
„Akkor hogyan tanuljak, ha te elmégy?”
„Toranaga úr el fogja küldeni a könyveket.”
„Magukkal a könyvekkel nem sokat érek.”
„Minden kielégítő lesz, Andzsin-szan.”
„Igen. Lehet. De azért csak mondd meg az elöljárónak, hogy ha hibát követek el, mindenki – még a gyerekek is – azonnal javítsanak ki. Azonnal. Megparancsolom.”
„Mura azt mondja: »Köszönöm, Andzsin-szan«.”
„Beszél itt valaki portugálul?”
„Azt mondja, nem.”
„A közelben sem?”
„Íe, Andzsin-szan.”
„Mariko-szan, valakire szükségem lesz, ha elmégy.”
„Majd megmondom Jabu-szannak.”
„Mura-szan, te pedig...”
„Azt mondja, nem szabad a szant használnod vele és a többi paraszttal kapcsolatban, ők alattad állnak. Helytelen, ha nekik és a többi alattad állónak azt mondod: szan.”
Azon az első napon Fudzsiko-szan is földig hajolt előtte. „Fudzsiko-szan üdvözöl otthonodban, Andzsin-szan. Azt mondja, nagy tisztességben részesíted, és bocsánatodat kéri, amiért a hajón durván viselkedett. Kitüntetésnek tekinti, hogy ágyasod lehet és házad vezetője. Azt kérdi, megtartod-e a kardokat, mert ez nagy boldogságot jelentene neki. Elhalt apja viselte őket. Férjének azért nem adta oda, mert neki már voltak kardjai.”
„Köszönd meg neki, és mondd meg, kitüntet vele, hogy az ágyasom lesz.”
Mariko is szertartásosan meghajolt Blackthorne előtt. „Mostantól új életet élsz, Andzsin-szan. Új szemmel tekintünk rád. Mi néha nagyon komolyan és szertartásosan viselkedünk, ez a szokásunk. Te felnyitottad a szememet. Nemrég még csupán egy barbár voltál számomra. Kérlek, bocsásd meg ostobaságomat. Amit tettél, azt bizonyítja, hogy szamuráj vagy. Az vagy, szamuráj. Kérlek, bocsásd meg korábbi modortalanságomat.”
Aznap roppant büszke volt magára. De az a majdnem halál jobban megváltoztatta, mint gondolta volna, örök életére megjelölte, sokkal inkább, mint az összes halálos veszedelem, amiben addig része volt.
Számítottál Omira? – kérdezgette magában. Hogy Omi elkapja a kardot? Nem figyelmeztetted-e idejében a viselkedéseddel?
Nem tudom. Csak azt tudom: örülök, hogy olyan éber volt, vallotta be magának őszintén. Megint elpocsékoltam egy életet!
– Ez volt a kilencedik életem. Az utolsó! – mondta fennhangon. Szuvo ujjai azonnal megálltak.
– Hogy? – kérdezte Mariko. – Mit mondtál, Andzsin-szan?
– Semmi, semmi – felelte zavartan Blackthorne.
– Fájdalmat okoztam, uram? – kérdezte Szuvo.
– Nem.
Szuvo mondott még valamit, amit nem értett.
– Dózo?
– Most a hátadat szeretné megmasszírozni – hallotta Mariko hangját valahonnan messziről.
Blackthorne hasra fordult, elismételte a japán kifejezést, de azonnal el is felejtette. A gomolygó gőzön át megpillantotta az asszonyt. Mélyeket lélegzett, fejét hátrahajtotta, bőre rózsaszínűre pirult.
Hogy bírja azt a hőséget? – tűnődött Blackthorne. Nyilván így nevelték, gyerekkora óta.
Szuvo ujjai élvezetesen belemélyedtek a testébe, egy pillanatra elbóbiskolt.
Min is gondolkodtam az imént?
A kilencedik életeden, az utolsón, és meg voltál rémülve, mert eszedbe jutott a babona. De itt, ezen az Istenek Földjén ostobaság babonákban hinni. Itt minden másként van, és ez örökre szól. A ma örökre szól.
Holnap sok minden történhet.
De ma az ő szabályaik szerint fogok élni.
Igen.

A szolgáló behozta a lefedett edényt. Szokás szerint magasan a feje fölé tartotta, hogy lélegzete be ne szennyezze az ételt. Izgatottan letérdelt, és a Blackthorne előtt levő tálcaasztalkára helyezte. Mindegyik asztalkán voltak tálak, evőpálcikák, szakéscsészék, szalvéták és egy miniatűr virágkompozíció. Fudzsiko és Mariko vele szemben ült. Virágot és ezüstfésűket viseltek a hajukban. Fudzsiko kimonója fehér volt, halványzöld halmintákkal, obija aranyszínű. Mariko kimonója fekete és vörös, vékonyan rászőtt ezüst krizantémokkal, obija vörös és ezüst. Mint mindig, most is beillatosították magukat. Az éjszakai rovarok ellen füstölőt égettek.
Blackthorne már jóval előbb nyugalmat erőltetett magára, kiegyensúlyozta a lelkét. Tudta, hogy ha csak egy kicsit is kimutatja nemtetszését, elrontja egész estéjüket. Ha itt lehet fácánt fogni, akkor van más vad is, gondolta. Van lovam, puskám, vadászhatok kedvemre – ha egyszer lesz elég időm.
Fudzsiko előrehajolt, és levette a fedőt a tálról. Az apró sülthúsdarabok barnák voltak, és tökéletesnek látszottak. Blackthornenak már az illatukra csurogni kezdett a nyála.
Lassan kiemelt egy darabot a pálcikákkal, vigyázva, hogy le ne ejtse, és rágni kezdte a húst. Kemény volt és száraz, de olyan régóta nélkülözte a húsételeket, hogy mennyeinek érezte. Bekapott még egy falatot. Kéjesen felsóhajtott. – Icsi-ban, icsi-ban, úgy éljek!
Fudzsiko elpirult, és szakét töltött neki, hogy elrejtse arcát. Mariko legyezni kezdte magát a bíborszínű szitakötőt formázó legyezővel. Blackthorne felhajtotta a bort, megevett még egy falatot, újra töltött, és szertartásosan felkínálta a tele csészét Fudzsikónak. Az asszony a szokásnak engedelmeskedve visszautasította, de Blackthorne most nem hagyta, úgyhogy ki kellett innia az egészet. Kicsit köhögött is tőle. Mariko szintén visszautasította, de végül neki is el kellett fogadnia. Aztán Blackthorne az illendőség minimális keretei között nekiesett a fácánnak. A nők alig nyúltak apró zöldség- és haladagjukhoz. Blackthorne nem bánta, mert tudta: az asszonyok étkezés előtt vagy után esznek, hogy közben minden figyelmüket uruknak szentelhessék.
Blackthorne bekebelezte az egész fácánt meg három tálka rizst, és szürcsölve itta a szakét, mert ez is hozzátartozott a jó modorhoz. Hónapok óta először érezte magát jóllakottnak. Hat korsó meleg bort ivott meg vacsora közben, Mariko és Fudzsiko összesen kettőt. Ki voltak pirulva, kuncogtak, becsíptek kissé.
Mariko nevetett, és szája elé kapta a kezét. – Bárcsak én is úgy bírnám a szakét, mint te, Andzsin-szan. Te jobban bírod, mint a legtöbb itteni férfi. Lefogadom, hogy egész Izuban te lennél az első! Sok pénzt nyerhetnék rajtad!
– Azt hittem, a szamurájok megvetik a szerencsejátékot.
– Ó, persze hogy megvetik, de mennyire, a szamuráj nem paraszt vagy kereskedő. De nem mindegyiknek hibátlan az önfegyelme, és ezek... hogy is mondják... ezek úgy fogadnak, akár a Déli Bar... a portugálok.
– Asszonyok is fogadnak?
– De mennyire. Úgy bizony. Persze, csakis hölgytársaságban, kis összegben és úgy, hogy a férjük sose jöjjön rá! – Mariko vidáman lefordította mindezt Fudzsikónak, aki még jobban kipirult, mint ő.
– Ágyasod azt kérdi, fogadnak-e az angolok is. Szerettek fogadásokat kötni?
– Nálunk ez nemzeti sport. – Mesélt nekik a lóversenyekről, a kugliról, a bikaheccekről, az agárversenyekről, a solymászásról, az új részvénytársaságokról, a hajóépítési és kalózkodási engedélyekről, a célbadobósdiról, a lottózásról, a bokszmeccsekről, a kártyajátékokról, a birkózásról, a kocka vetésről, az ostábláról, a dominóról meg amikor a vásárban az ember feltesz néhány garast egy bizonyos számra és a kerék forgására bízza a szerencséjét.
– Hogyan jut mindeközben időtök az életre, a háborúzásra, a párnázásra, kérdi Fudzsiko.
– Ezekre mindig jut idő. – Tekintetük találkozott egy pillanatra, de Blackthorne semmit sem tudott kiolvasni az asszonyéból, csak jókedvet és azt, hogy egy kissé sokat ivott.
Mariko megkérte, dalolja el Fudzsikónak is azt a bizonyos matrózdalt, Blackthorne eldalolta, az asszonyok gratuláltak, és kijelentették, hogy ilyen szépet még sohasem hallottak.
– Igyál még egy kis szakét!
– Jaj, neked nem szabad öntened, Andzsin-szan, nem mondtam még? Ez az asszonyok kötelessége.
– Nem baj. Igyál. Dózo.
– Inkább nem. Így is mindjárt rosszul leszek. – Mariko szélsebesen mozgatta a legyezőjét, mire néhány hajszál kiszabadult tökéletes frizurájából.
– Gyönyörű a füled – mondta Blackthorne.
– A tiéd is. Nekem és Fudzsiko-szannak az a véleményünk, az orrod is tökéletes, méltó egy daimjóhoz is.
Blackthorne elvigyorodott, és szertartásosan meghajolt feléjük, ők is meghajoltak. Mariko kimonója kissé elvált a nyakától, látni engedte piros alsókimonója szegélyét és a melle hajlatát, amitől Blackthorne igencsak izgalomba jött.
– Szakét, Andzsin-szan?
Blackthorne szilárd ujjakkal előrenyújtotta a csészéjét. Mariko a csésze szélét figyelve töltött, igyekezetében nyelve hegyét ajkai közé dugta.
Fudzsiko is elfogadott, noha vonakodva, még egy csészével, ámbár, mint mondta, már nem is érzi a lábát. A csöndes melankólia ma este elszállt belőle, újra fiatalnak látszott, és Blackthorne észrevette: nem is olyan csúnya, mint egykor hitte.

Dzsozennek zúgott a feje. Nem a szakétól, hanem attól a hihetetlen haditervtől, amelyet Jabu, Omi és Igurasi olyan nyíltan lefestett előtte. Csupán Naga, a parancsnokhelyettes, a fő ellenség fia nem szólt semmit, dölyfösen, merev háttal ült egész este, hűvös arcában azzal a jellegzetes nagy Toranaga-orral.
– Elképesztő, Jabu-szama – mondta Dzsozen. – Most már értem ezt a nagy titkolózást. Uram is meg fogja érteni. Bölcs, nagyon bölcs. De te, Naga-szan, te egész este csak hallgatsz. Kíváncsi volnék a véleményedre. Hogy tetszik neked ez az újmódi mozgékonyság, ez az új stratégia?
– Apám úgy véli, a háborúzás minden lehetséges formáját mérlegelni kell, Dzsozen-szan – felelte a fiatalember.
– És te, neked mi a véleményed?
– Engem azért küldtek ide, hogy engedelmeskedjem, figyeljek, tanuljak és kísérletezzem. Nem azért, hogy véleményt mondjak.
– Természetesen. De mint parancsnokhelyettes – úgy is mondhatnám, mint kiváló parancsnokhelyettes – sikeresnek tartod a kísérletet?
– Erre Jabu-szamának, Omi-szannak vagy apámnak kell felelni.
– De Jabu-szama azt mondta, ma este mindenki nyíltan beszélhet. Nincsen itt semmi rejtegetnivaló. Mindnyájan barátok vagyunk, ne? Egy ilyen híres apának ilyen híres fia csak tud valami véleményt mondani. Ne?
Naga szeme összeszűkült az ingerkedő szavaktól, de nem válaszolt.
– Mindenki nyíltan beszélhet, Naga-szan – mondta Jabu. – Nos, mi a véleményed?
– Azt hiszem, a meglepetés erejénél fogva, ezzel az ötlettel megnyerhetünk egy csetepatét vagy akár egy egész csatát. Igen. De azután? – Jeges hangon folytatta: – Azután mindenki átveszi ugyanezt a módszert, rengeteg ember hal meg fölöslegesen, aljas, becstelen módon, olyan támadó kezétől, aki azt sem fogja látni, kit ölt meg. Nem hiszem, hogy apám jóváhagyja ennek a módszernek az alkalmazását egy igazi csatában.
– Ezt ő mondta? – csattant fel Jabu, ügyet sem vetve Dzsozen jelenlétére.
– Nem, Jabu-szama. Csak a magam véleményét mondom. Természetesen.
– De a puskásezred... szóval nem helyesled? Undorodsz tőle? – kérdezte sötéten Jabu.
Naga lapos hüllőszemekkel nézett rá.
– Megbocsáss, ha már a véleményemet kéred, igen. Undorítónak találom. Őseink mindig tudták, kit öltek meg vagy ki győzte le őket. Ez a busidó, a harcos útja, a szamuráj útja. Győzzön a jobbik, ne? De ez? Hogyan bizonyítsa így az ember vitézségét ura előtt? S ura hogyan jutalmazza a bátorságát? Golyók ellen rohamra indulni bátor dolog, elismerem, de ostobaság is. Hol ebben a vitézség? Puskák a szamurájkódex ellen, így a barbárok harcolnak, a parasztok. Tudod-e, hogy így még a mocskos kereskedők, parasztok és eták is tudnának harcolni? – Dzsozen elnevette magát, Naga pedig még fenyegetőbben folytatta. – Egy maroknyi fanatikus paraszt akárhány szamurájt megölhet puskákkal! Igen, parasztok ölhetnének meg mindnyájunkat, még Isido urat is, aki apám helyébe akar ülni!
Dzsozen megmérgesedett.
– Isido úr nem kívánja apád földjeit. Ő csak a birodalmat akarja megoltalmazni a jogos örökös számára.
– Apám nem fenyegeti sem Jaemon urat, sem a birodalmat.
– Persze hogy nem, de az imént a parasztokról beszéltél. Valaha a taikó úr is paraszt volt. Uram, Isido is paraszt volt. Én is paraszt voltam. És rónin!
Naga nem akart civakodást. Tudta, hogy Dzsozennek ő nem ellenfél; az egykori rónin híresen jól forgatta a kardot és a szekeréét. – Nem akartam megsértem uradat, se téged, se senki mást, Dzsozen-szan. Csupán azt mondtam, hogy nekünk, szamurájoknak ügyelnünk kell rá: parasztok kezébe sose jusson puska, különben végünk.
– Kereskedőktől és parasztoktól nekünk nem kell félnünk – mondta Dzsozen.
– Egyetértek – mondta Jabu –, de Naga-szannak is igazsága van. Csakhogy a modern fegyver a puska. Nemsokára minden csatát puskákkal vívnak. Undorító, elismerem. De a modern háborúnak eztán ez lesz a módja. Ami egyben azt is jelenti, hogy tulajdonképpen minden marad a régiben: mindig a legbátrabb szamuráj fog győzni.
– Nem, bocsáss meg, Jabu-szama, de tévedsz! Mert mit mesélt nekünk ez az átkozott barbár – mi az ő háborús stratégiájuk lényege? Bevallotta, hogy seregeik sorozott katonákból és zsoldosokból állnak! Ne? Zsoldosokból! Akikben semmi kötelességtudat és becsületérzés nincs. Csak a fizetségért, a szabad rablásért, a prédáért harcolnak. Nem azt mondta, hogy a hadaik paraszthadak? Hát ezt hozták magukkal az ő világukban a puskák, és ezt hozzák magukkal a mienkben is. Ha rajtam állna, én még ma éjjel levágnám ennek a barbárnak a fejét, és egyszer s mindenkorra megtiltanám a puskák használatát!
– Apádnak is ez a véleménye? – kérdezte csendesen Dzsozen.
– Apám se velem, se senkivel nem szokta közölni a véleményét, mint jól tudod. Nem apám nevében beszélek, az ő nevében senki sem beszélhet – felelte Naga dühösen, amiért hagyta magát belerángatni a vitába. – Azért küldött ide, hogy engedelmeskedjem, figyeljek, és nem azért, hogy a számat jártassam. Bocsánatot kérek, amiért beszéltem. Ha nem kértek rá, nem tettem volna. Bocsánatot kérek, ha megsértettelek, Jabu-szama, Omi-szan.
– Nincs szükség bocsánatkérésre – mondta Jabu. – Én kértem ki a véleményedet. Miért sértődött volna meg bárki is? Megbeszélést tartunk mindössze, egymás között, mint vezérek. Szóval betiltanád a puskák használatát?
– Igen. Azt hiszem, bölcsen tennéd, ha minden egyes puskát nyilvántartanál a birtokodon.
– A parasztoknak minden fegyverfajta viselése tilos. Az én parasztjaim nagyon jól kézben vannak tartva.
Dzsozen gúnyosan, megvetően rámosolygott a karcsú ifjúra. – Érdekesek a gondolataid, Naga-szan. De ami a parasztokat illeti, tévedsz. Ők a szamuráj számára nem egyebek kiszolgálónál. Nem jelentenek nagyobb veszélyt, mint egy trágyadomb.
– Pillanatnyilag! – Nagán ismét erőt vett a büszkeség. – És ezért tiltanám be a puskákat. Igazad van, Jabu-szan, az új kor új módszereket kíván. De amiatt, amit ez az Andzsin-szan, a barbár mesélt nekünk, én még tovább mennék, mint jelenlegi törvényeink. Elrendelném, hogy a szamurájokon kívül mindenki, akit puskaviselésen vagy puskával való kereskedésen kapnak, azonnal kivégzendő, minden családtagjával egyetemben. Továbbá betiltanám a puskagyártást és – behozatalt. Megtiltanám a barbároknak, hogy puskát viseljenek vagy országunkba puskákat hozzanak. Igen, ha hatalmam volna hozzá – amire azonban nem vágyom és sohasem is fogok –, minden barbárt kitiltanék az országból, kivéve néhány papot és azt az egy kereskedelmi kikötőt, amelyet viszont magas kerítéssel és megbízható harcosokkal vennék körül. Végül pedig megöletném ezt a mocskos lelkű barbárt, ezt az Andzsin-szant, hogy ne mételyezzen bennünket tovább a tudományával. Olyan ő, akár a ragály.
– Hej, Naga-szan – mondta Dzsozen –, de jó lehet ilyen fiatalnak lenni. Tudod-e, hogy uram sok mindenben egyetért veled a barbárt illetőleg? Sokszor hallottam, hogy azt mondja: „Ki kell őket tiltani... ki kell őket rúgni... el kell őket kergetni Nagaszakiba és ott kordában tartani!” Szóval te megöletnéd az Andzsin-szant? Érdekes. Uram se szereti ezt az Andzsin-szant. Ha ő nincs... – Elhallgatott. – Igen, igen, helyesen gondolkodsz a puskákról, így van. Elmondhatom uramnak, milyen új törvényeket vezetnél be?
– Természetesen. – Naga kissé megnyugodott, hogy végre mindazt kiadta magából, ami az első nap óta gyülemlett benne.
– Toranaga úrral is közölted ezt a véleményedet? – kérdezte Jabu.
– Toranaga úr nem kérte ki a véleményemet. Remélem, egy nap majd megtisztel vele, ahogy most ti tettétek – felelte őszinte arccal Naga, és eltöprengett, vajon tudják-e, hogy hazudik.
– Mivel nyíltan beszélhetünk, uram – mondta Omi –, nekem az a véleményem, hogy ez a barbár valóságos kincs. Tanulnunk kell tőle. Mindent meg kell tudnunk a puskákról és a hadihajókról, mivel ők már tudnak róluk. Mindent tudnunk kell, amit ők tudnak, méghozzá amint ők megtudják, azonnal, úgyhogy néhányunknak máris tanulmányozni kellene a gondolkodásmódjukat, hogy ne csak elérjük, hanem egy nap túl is szárnyaljuk őket.
– Mit tudnak ezek, Omi-szan? – szólalt meg ismét magabiztosan Naga. – Igen, a puskákhoz meg a hajókhoz értenek. De máshoz? Hogyan tudnának elpusztítani bennünket? Nincs közöttük egyetlen szamuráj. Nem vallotta be maga az Andzsin, hogy még a királyaik is gyilkosok és vallási fanatikusok? Mi több millióan vagyunk, ők maroknyian. Fél kézzel elbánnánk velük.
– Ez az Andzsin-szan felnyitotta a szememet, Naga-szan. Megtudtam, hogy nemcsak országunkból és Kínából áll a világ, mi csupán kicsi részei vagyunk. Eleinte úgy véltem, ez a barbár csak egy csodabogár. Azóta megváltozott a véleményem. Hálát adok érte az isteneknek. Úgy vélem, megmentett bennünket, és sokat tanulhatunk tőle. Máris hatalmat adott nekünk a Déli Barbárok fölött – és Kína fölött.
– Micsoda?
– A taikó azért vallott kudarcot, mert ember ember ellen, nyíl nyíl ellen a kínaiak túlságosan sokan vannak, ne? Tűzfegyverekkel és barbár módszerekkel azonban bevehetjük Pekinget is.
– Legfeljebb barbár álnoksággal, Omi-szan!
– Barbár tudománnyal, Naga-szan, igenis elfoglalhatnánk Pekinget. És aki Pekinget elfoglalja, az ura Kínának. Aki pedig ura Kínának, az ura a világnak. Meg kell tanulnunk, hogy ne szégyelljük elfogadni a tudást, bárhonnét jön is.
– Én azt mondom, semmire sincs szükségünk, ami odakintről származik.
– Nem akarlak megsérteni, Naga-szan, de én pedig azt mondom, minden módon meg kell védenünk ezt az Istenek Földjét. Elsőrendű kötelességünk, hogy megvédjük egyedülálló, isteni helyzetünket a világban. Nem ez az egyetlen Istenek Földje? Nem csak a mi császárunk isten? Abban egyetértek, hogy a barbárnak be kell fogni a száját. De nem úgy, hogy megöljük, hanem úgy, hogy elzárjuk itt Andzsiróban, amíg minden tudományát ki nem szedjük belőle.
Dzsozen gondterhelten vakarózott.
– Ismertetni fogom urammal nézeteiteket. Abban egyetértek, hogy a barbárt el kell zárni. De a kiképzést is abba kell hagyni azonnal.
Jabu egy tekercset húzott elő ruhaujjából. – Íme, részletes jelentés a kísérletről Isido úr számára. Ha Isido úr elolvassa és mégis úgy óhajtja, hogy hagyjuk abba, természetesen abba fogjuk hagyni.
Dzsozen átvette a tekercset. – És Toranaga úr? – kérdezte Nagára nézve. Naga nem szólt semmit, csak a tekercset bámulta.
– Erről személyesen is megkérdezheted – felelte Jabu. – Neki is küldtünk egy ilyen jelentést. Gondolom, holnap indulsz Jedóba, ne? Vagy szeretnéd látni a kiképzést? Aligha kell mondanom, hogy embereink még igen gyakorlatlanok.
– Szívesen megnéznék egy „támadást”.
– Omi-szan, szervezd meg. Te fogod vezetni.
– Igen, uram.
Dzsozen a helyetteséhez fordult, és átadta neki a tekercset. – Maszumoto, ezt elviszed Isido úrnak. Máris indulj.
– Igenis, Dzsozen-szan.
– Lásd el vezetőkkel és friss lovakkal – mondta Jabu Igurasinak.
Igurasi a szamurájjal együtt távozott.
Dzsozen nyújtózott egyet, és hatalmasat ásított. – Kérlek, bocsássatok meg, de rengeteget lovagoltam az elmúlt napokban. Köszönöm ezt a rendkívüli estét, Jabu-szama. Gondolataid merészek és magasröptűek. A tieid is, Omi-szan. És a tieid is, Naga-szan. Meg foglak dicsérni Toranaga úr és uram előtt. És most, ha megbocsátotok, fáradt vagyok. Messze van ide Ószaka.
– Természetesen – mondta Jabu. – Mi újság Ószakában?
– Minden rendben. Emlékeztek azokra a banditákra, akik a parton és a tengeren megtámadtak benneteket?
– Hogyne.
– Négyszázötven fejet vágtunk le aznap éjjel. Sokan Toranaga-uniformist viseltek.
– A róninokban nincs semmi tisztesség. Semmi.
– Némelyikben azért van – sértődött meg Dzsozen. Most már utolsó percéig azzal a szégyennel kellett élnie, hogy valaha rónin volt. – De akadt köztük még Szürke-uniformisos is. Senki sem menekült meg. Mind meghaltak.
– És Buntaro-szan?
– Ő nem. Ő... – Dzsozen elhallgatott. De ha már kicsúszott a száján a „nem”, folytatta. – Nem tudjuk biztosan, mi történt vele. A feje nem került elő. Ti sem hallottatok felőle?
– Nem – felelte Naga.
– Lehet, hogy elfogták. Lehet, hogy egyszerűen feldarabolták és szerteszórták. Uram szeretne biztosat tudni felőle, ha hírt kaptok róla. Ószakában egyébként minden rendben van. Folynak az előkészületek az ülésre. Pompás mulatságokkal fogjuk ünnepelni az új korszakot és természetesen az összes megjelenő daimjót.
– Hát Toda Hiromacu úr? – kérdezte Naga.
– A vén Vasököl éppolyan erős és mogorva, mint mindig.
– Most is ott van?
– Nem. Előttem néhány nappal indult útnak apád minden emberével.
– És apám háznépe?
– Úgy hallottam, Kiricubo és Szazuko úrnők ott óhajtottak maradni urunknál. Egy orvos azt tanácsolta az úrnőnek, hogy legalább egy hónapot pihenjen... az egészsége, hiszen tudjátok. Úgy vélte, az út nem tenne jót a születendő gyermeknek. – Jabu felé fordulva hozzátette: – Elesett aznap este, hogy elindultatok, ugye?
– Igen.
– Remélem, nincs komoly baja – mondta Naga őszintén aggódva.
– Nincs, Naga-szan, egyáltalán nincs. – Dzsozen ismét Jabu felé fordult. – Tájékoztattátok Toranaga urat érkezésemről?
– Természetesen.
– Jó.
– A hírek, amiket hoztál, érdekelni fogják.
– Igen. Láttam egy postagalambot, amint kört írt le, és északnak indult.
– Felállíttattam a hírszolgálatot, igen. – Jabu nem tette hozzá, hogy Dzsozen galambját is észrevették, és a sólymok még a hegyek előtt lehozták a földre. A megfejtett üzenet így szólt: „Andzsiróból. Minden igaz, amit jelentettek. Jabu, Naga, Omi és a barbár itt.”
– Engedelmeddel holnap, a „támadás” után indulok. Adnál friss lovakat? Nem várakoztathatom meg Toranaga urat. Alig várom, hogy újra lássam. Uram úgyszintén. De ő Ószakában. Remélem, te is vele jössz majd, Naga-szan.
– Ha megparancsolják, ott leszek – felelte Naga lehajtott fejjel, de a szemében gyilkos tűz égett.
Dzsozen és testőrei felmentek a dombra, a táborukba. Dzsozen őröket állított, aludni küldte embereit, és belépett abba a kis gallyakból rakott kunyhóba, amelyet a közelgő eső ellen építettek neki. Gyertyafénynél, már a moszkitóháló alatt, újra megírta előző üzenetét egy vékony rizspapírra, de most hozzátette: „Az ötszáz puska halálos fegyver. Meglepetésszerű, tömeges támadást terveznek velük. Maszumoto részletes jelentést visz.” Dátumot kanyarított rá, és eloltotta a gyertyát. A sötétben kibújt a háló alól, kivette az egyik galambot a kosárból, és a lábán lévő kis dobozkába csúsztatta a papirost. Azután odalopakodott egyik emberéhez, és átadta neki a madarat.
– Vidd ki a bozótosba – suttogta. Rejtsd el valahol, ahol hajnalig megbújhat. Olyan távol, ahogy csak tudod. Jól vigyázz, mindenütt kémek figyelnek. Ha utadba állnak, mondd, hogy járőrözni küldtelek, de előbb dugd el a galambot.
A szamuráj némán, akár egy svábbogár, elaraszolt.
Dzsozen elégedetten lenézett a falu felé. Fények égtek az erődben és a vele szemben álló házban, amelyről tudta, hogy Omié. Néhány lámpás az alatta levő házban is világított, ott lakott most a barbár.
Nagának, annak az ebkölykének igaza van, gondolta Dzsozen, miközben elkergetett magáról egy moszkitót. Ez a mocskos barbár kész ragály.

– Jó éjt, Fudzsiko-szan.
– Jó éjszakát, Andzsin-szan.
A sodzsi bezárult az asszony mögött. Blackthorne levetette kimonóját és ágyékkötőjét, felvette a könnyebb hálókimonót, bebújt a moszkitóháló alá és lefeküdt.
Elfújta a gyertyát. Koromsötétség ölelte körül. A ház elcsendesedett. A kis ablaktáblákat behúzták, a távolból hallotta a tenger morajlását. Felhők takarták el a holdat.
A bortól és a sok nevetéstől kellemesen elálmosodott, hallgatta a hullámok csobogását, és ködösülő aggyal úgy érezte, hátukra kapják. Időnként kutya ugatott fel odalenn a faluban. Kutyát kéne szereznem, gondolta, és eszébe jutott otthoni bull terrierje. Él-e még? Grognak hívták, de Tudor, a fia csak úgy szólongatta: „Og-Og”.
Hej, Tudor, kisfiam. De régen láttalak benneteket.
Bárcsak találkozhatnánk – bárcsak írhatnék legalább egy levelet. Lássuk, hogy is kezdeném?
„Kedveseim! Amióta földet értünk Japánban, csak most jutottam hozzá, hogy írjak nektek. Megtanultam, hogyan kell az ő fejük szerint élni, és azóta minden rendben van. Az ételeik iszonyúak, de ma este fácánt ettem, és nemsokára visszakapom a hajómat is. Hol kezdjem a beszámolót? Olyan vagyok ebben a különös országban, akár egy főnemes. Van házam, lovam, nyolc szolgám, egy házvezetőnőm, saját borbélyom és saját tolmácsom. Tisztára vagyok borotválva, és mindennap borotválkozom – az itteni acélborotvák a legjobbak a világon. A bérem óriási – kétszázötven japáni család megélne belőle egy évig. Angliában ez körülbelül évi ezer aranyguineanek felelne meg. Tízszer annyi, mint amit a hollandus cégtől kapok...”
A sodzsi kezdett félrecsúszni. Megkereste a pisztoly agyát a párna alatt, és felkönyökölt. Azután halk selyemsuhogást hallott, és enyhe parfümillat csapta meg az orrát.
– Andzsin-szan? – Halk suttogás, tele ígérettel.
– Hai? – suttogta ő is, szemét méregetve a sötétben. Nem lehetett tisztán kivenni semmit.
A léptek közeledtek. Valaki letérdelt, félrehúzta a hálót, és bebújt melléje. A nő megfogta a kezét, és a melléhez, majd ajkához emelte.
– Mariko-szan?
Ujjak nyúltak fel tüstént a sötétben, és csendre intve végigsimították a száját. Blackthorne bólintott, mert megértette, milyen iszonyú kockázatot vállalnak. Átfogta a karcsú csuklót és megcsókolta. Másik keze a koromsötétben kitapogatta és megsimogatta a nő arcát. Az asszony egyenként végigcsókolta minden ujját. Leeresztett haja a derekáig ért. Blackthorne keze vándorolni kezdett a testén. A kellemes tapintású selyem alatt nem volt semmi.
Édes íze volt az asszonynak. Blackthorne nyelve a fogait érintette, majd a fülét. Az asszony megoldotta köntösét, hagyta, hogy félrecsússzon, lélegzete elnehezült. Közelebb bújt hozzá, befészkelődött a karjai közé, és magukra rántotta a takarót. Azután szeretni kezdte, a kezével, a szájával. Gyengédebben, leleményesebben, ügyesebben, mint eddig bárki.

Harmincharmadik fejezet

Blackthorne hajnalban ébredt. Egyedül. Először azt hitte, álmodta az egészet, de az illat még mindig érződött, ebből tudta meg, hogy mégsem álom volt.
Halk kopogás.
– Hai?
– Ohajó, Andzsin-szan, gomen naszai. – Egy szolgáló félretolta a sodzsit Fudzsiko előtt, majd behozta a tálcát a csával, a rizskásával és az édes rizslepénnyel.
– Ohajó, Fudzsiko-szan, dómo – mondta Blackthorne. Fudzsiko mindig bejött hozzá a reggelivel, kinyitotta a moszkitóhálót, s mellette várt, amíg evett, a szolgáló pedig friss kimonót, tabit és ágyékkötőt szedett elő.
Blackthorne a teát kortyolgatva azon töprengett, tud-e Fudzsiko az éjszakáról. Az asszony arca azonban nem árult el semmit.
– Ikaga deszu ka? Hogy vagy? – kérdezte Blackthorne.
– Okagaszama de genki deszu, Andzsin-szan. Anata va? Nagyon jól, köszönöm. És te?
A szolgáló elővette a ruhákat a papírfalú szobába ügyesen beépített rejtett szekrényből, és magukra hagyta őket.
– Anata va joku nemutta ka? Jól aludtál?
– Hai, Andzsin-szan, arigató gozaimasita! – Fudzsiko mosolyogva homlokára tette a kezét, s fájdalmat, részegséget és mély alvást mímelt.
– Anata va?
– Vatasi va joku nemuru. Nagyon jól aludtam.
Fudzsiko kijavította. – Vatasi va joku nemutta.
– Dómo. Vatasi va joku nemutta.
– Joi! Taihenjoi! Jó. Nagyon jó.
Aztán a folyosóról beszólt Mariko. – Fudzsiko-szan?
– Hai, Mariko-szan? – Fudzsiko odament a sodzsihoz, és résnyire nyitotta. Blackthorne nem láthatta Marikót. És azt sem értette, mit beszélnek.
Öltözködni kezdett. Fudzsiko visszajött, és letérdelt, hogy megkösse a tabiját.
– Mariko-szan? Nan dzsa?
– Nane mo, Andzsin-szan. Semmi különös.
Fudzsiko odament a tokonomá-hoz, a tekercsrajz és a virágkompozíció alkóvjához, ahol a két kardot tartották. Átadta Blackthorae-nak, aki övébe dugta őket. Most már nem érezte magát nevetségesnek velük, de azért szerette volna, ha egy kicsit természetesebben tudja viselni őket.
Fudzsiko elmesélte neki, hogy apja egy különösen véres csata után kapta a kardokat, kitüntetésül bátor magatartásáért, Korea legészakibb részén, hét esztendővel ezelőtt, az első invázió idején. A japán seregek diadalmasan rontottak végig az országon, északi irányba. Aztán, amikor már a Jalu folyó közelében jártak, kínai hordák özönlöttek át a határon, és óriási számbeli fölényükkel meghátrálásra kényszerítették a japánokat. Fudzsiko apja az utóvédben szolgált, amely a visszavonulást biztosította a Szöultól északra levő hegyek felé, ahol azután a japán hadsereg megfordult, és megvetette a lábát. Ez és az ezt követő második hadjárat volt a legköltségesebb katonai vállalkozás, amibe az ország valaha is belefogott. Amikor tavaly a taikó meghalt, Toranaga mint a Régenstanács feje azonnal hazarendelte a sereg maradékát, nagy megkönnyebbülésére a daimjók többségének, akik gyűlölték a koreai háborút.
Blackthorne kiment a verandára. Belelépett sarujába, és bólintott a szolgáknak, akik egyenes vonalban sorakoztak előtte, hogy szokás szerint meghajtással köszöntsék.
Borongós nap volt. Az eget felhők takarták, és meleg nyugati szél fújt a tengerről. Az ösvény kavicsába ágyazott lépegetőkövek nedvesek voltak az éjszaka lehullott esőtől.
A kapun kívül várta a lova és a tíz szamurájból álló kíséret. És Mariko.
Az asszony már a lován ült, halványsárga köpenyt viselt halványzöld selyemnadrágja fölött, széles karimájú kalapját és fátylát sárga szalagokkal kötötte meg, kezén kesztyű. Esernyője kilátszott a nyeregtokból.
– Ohajó – mondta Blackthorne szertartásosan. – Ohajó, Mariko-szan.
– Ohajó, Andzsin-szan. Ikaga deszu ka?
– Okageszama de genki deszu. Anata va?
Mariko elmosolyodott. – Jói, arigató gozaimasita.
A leghalványabb jelét sem adta, hogy bármi megváltozott volna közöttük. Blackthorne nem is várt mást, a nyilvánosság előtt semmiképp, hiszen tudta, milyen veszélyes a helyzetük. Az asszony illata feléje szállt, és ő legszívesebben itt, mindenki szeme láttára megcsókolta volna.
– Ikimasó! – mondta, nyeregbe ugrott, és intett a szamurájoknak, hogy lovagoljanak előre. Lassan léptette lovát, és Mariko beállt melléje az övével. Amikor magukra maradtak, Blackthorne fellélegzett.
– Mariko.
– Hai?
– Gyönyörű vagy, és én szeretlek – mondta latinul Blackthorne.
– Köszönöm szépen, de attól a sok bortól, amit tegnap este ittunk, egyáltalán nem érzem szépnek a fejemet a szeretet pedig keresztény szó.
– Gyönyörű vagy és keresztény, és rajtad a bor sem ronthat.
– Köszönöm a hazugságot, Andzsin-szan, köszönöm.
– Nem. Én tartozom köszönettel neked.
– Ó! Miért?
– Ne kérdezd, miért, nincs miért. Őszintén köszönöm.
– Ha a bortól és a hústól ilyen kedves és lovagias leszel – mondta Mariko –, szólnom kell ágyasodnak, hogy eget-földet megmozgatva minden estére szerezze be őket.
– Igen. Szeretnék mindig mindent megkapni, amit tegnap.
– Különös, hogy milyen boldog vagy ma reggel – felelte Mariko. – Ez jó, nagyon jó. De miért?
– Temiattad. Tudod te jól.
– Semmit sem tudok, Andzsin-szan.
– Semmit? – kérdezte Blackthorne kötekedve.
– Semmit.
Blackthorne elképedt. Hiszen egyedül vannak, biztonságban.
– Miért keseredett meg a mosolyod a „semmitől”? – kérdezte az asszony.
– Ostoba vagyok! Ostoba! Elfelejtettem, hogy nagyon óvatosnak kell lenni! Azért felejtettem el, mert egyedül maradtunk, és mert beszélni szerettem volna róla. És mert mondani szerettem volna neked valamit.
– Rejtvényekben beszélsz. Nem értlek.
Blackthorne újra csak megdöbbent. – Nem akarsz beszélni róla? Egyáltalán nem?
– Miről, Andzsin-szan?
– Hát mi történt az éjszaka?
– Elmentem az ajtód előtt. Koi, a szolgálóm volt nálad éppen.
– Mi?
– Ágyasod és én úgy gondoltuk, kellemes ajándék lenne számodra. Kedvedre volt, vagy nem?
Blackthorne levegőért kapkodott. Mariko szolgálója termetre valóban hasonlított úrnőjéhez, de fiatalabb volt, egyáltalán nem olyan szép és bájos; igaz, a szobában szuroksötét volt s az ő fejét megzavarta a bor, de nem, akkor sem lehetett a szolgáló.
– Lehetetlen – mondta portugálul.
– Mi lehetetlen, senhor? – kérdezte Mariko ugyanazon a nyelven.
Blackthorne visszaváltott a latinra, mert a szamurájok nem voltak messze és feléjük fújt a szél. – Kérlek, ne tréfálj velem. Senki sem hall. Csak megismerem az illatot, egy bizonyos valakinek a jelenlétét!
– Te azt hiszed, én voltam? Jaj, dehogy, Andzsin-szan. Kitüntetésnek venném, de hát ez nem lehetséges... még ha szeretném, akkor sem... nem, nem, Andzsin-szan. Nem én voltam, hanem Koi, a szolgálóm. Kitüntetésnek venném, de én máshoz tartozom, még ha meghalt is.
– Igen, de akkor sem a szolgálód volt. – Blackthorne visszafojtotta mérgét. – Legyen, ahogy kívánod.
– A szolgálóm volt, Andzsin-szan – mondta engesztelőleg Mariko. – Az én illatszeremmel kentük be és utasítottuk: egyetlen szó sem, csak érintés. Eszünk ágában sem volt, hogy velem fogod összetéveszteni! Nem akartunk becsapni, csak azért rendeztük így, mert tudom, hogy a párnázásról nem beszélgetsz szívesen. – Kerekre nyílt, ártatlan szemmel nézett rá. – Kedvedre volt, Andzsin-szan? Mert te a kedvére voltál.
– Nagy fontosságú dolgokról tréfálni nem mindig mulatságos.
– A nagy fontosságú dolgokról mindig komolyan beszélünk. De az, hogy egy szolgáló együtt volt az éjjel egy férfival, jelentéktelen dolog.
– Én nem tartalak téged jelentéktelennek.
– Köszönöm. Én sem téged. De az, hogy egy szolgáló együtt volt az éjjel egy férfival, magántermészetű dolog és jelentéktelen. Csupán ajándék a nőtől a férfinak, és, néha, a férfitól a nőnek. Semmi más.
– Soha?
– Néha más. De ennek a magántermészetű párnázásnak a dolga nem érdemli meg azt a komolyságot, amellyel viseltetsz iránta.
– Soha?
– Csak akkor, ha a nő és a férfi a törvényt megszegve egyesül. Ebben az országban.
Blackthorne visszafogta a lovát. Végre megértette, miért tagad az asszony. – Bocsánatot kérek – mondta. – Igen, igazad van, én pedig nagyot hibáztam. Nem lett volna szabad szóba hoznom. Bocsánatot kérek.
– Miért? Miért kérsz bocsánatot? Mondd meg nekem, Andzsin-szan, viselt az a lány keresztet?
– Nem.
– Én mindig viselek. Mindig.
– A keresztet le is lehet venni – vágta rá Blackthorne gépiesen, portugálul. – Ez semmit sem bizonyít. Kölcsön is lehet adni. Akár a parfümöt.
– Akkor mondj meg nekem még valamit: láttad azt a lányt? Láttad világosan?
– Persze hogy láttam. Kérlek, felejtsük el az egész...
– Az éjszaka nagyon sötét volt, a holdat felhők takarták. Kérlek, az igazat válaszold, Andzsin-szan! Gondolkodj. Valóban láttad azt a lányt?
Persze hogy láttam, gondolta felháborodottan.
Az isten verje meg, gondolkodj. Nem láttad. A bortól egészen kába voltál. Lehetett volna éppen a szolgáló is, de te tudtad, hogy Mariko az, mert Marikót kívántad, csak ő járt a fejedben, és azt képzelted, hogy Mariko is kíván téged. Ostoba vagy. Tökkelütött fráter!
– Igazság szerint nem. Valóban bocsánatot kell kérnem – mondta. – Hogyan kérjek bocsánatot?
– Bocsánatkérésre semmi szükség, Andzsin-szan – felelte nyugodtan Mariko. – Sokszor mondtam már, a férfi sohasem kér bocsánatot, még akkor sem, ha hibázott. Te pedig ráadásul nem hibáztál. – Ingerkedve rámosolygott. – Szolgálóm egyáltalán nem igényel bocsánatkérést.
– Köszönöm – mondta nevetve Blackthorne. – Máris kevésbé érzem magam ostobán.
– Az évek elszöknek tőled, ha nevetsz. Az oly igen komoly Andzsin-szanból újra kisfiú lesz.
– Apám azt mondta, öregnek születtem.
– Valóban annak születtél?
– Ő úgy gondolta.
– Milyen ember az apád?
– Nagyszerű ember volt. Hajótulajdonos, kapitány. A spanyolok ölték meg egy Antwerpen nevű helyen, amikor kardélre hányták az egész várost. Felégették a hajóját. Hatesztendős voltam akkor, de emlékszem, hogy nagy volt, magas, jó természetű és szőke hajú. Bátyám, Arthur nyolcéves volt... Rettenetes időket éltünk akkor, Mariko-szan.
– Miért? Kérlek, mondd el. Kérlek!
– Hétköznapi történet. Minden pénzünket abba a hajóba fektettük, és elveszett... és, hát, nem sokkal azután meghalt a nővérem. Éhen halt. Hetvenegyben éhínség dúlt, aztán meg újra a pestis.
– Nálunk is vannak járványok. A himlő például. Nagy volt a családotok?
– Hárman voltunk gyerekek – felelte Blackthorne, mert legalább az új fájdalomról elterelte figyelmét az emlékezés. – Willia, a nővérem kilencéves volt, amikor meghalt. Utána Arthur következett – ő művész akart lenni, szobrász, de be kellett állnia kőmívesinasnak, hogy eltartson bennünket. Az armada elleni harcban esett el. Huszonöt éves volt, szegény bolond, egyszerűen csak jelentkezett az egyik hajóra, minden kiképzés nélkül. Én vagyok az utolsó Blackthorne. Arthur felesége és lánya most nálunk lakik, a feleségemmel és a gyerekeimmel. Anyám még él, akárcsak Jacoba anyó, aki hetvenöt éves, de olyan szívós, akár az angol tölgy, pedig ír az istenadta. Legalábbis amikor két esztendeje elindultam hazulról, még éltek.
Megint visszatért a fájdalom. Majd akkor gondolok rájuk, ha hazaindulok, fogadta meg magában, addig nem.
– Vihar lesz holnap – mondta a tengerre nézve. – Méghozzá erős vihar, Mariko-szan. Aztán három nap múlva visszajön a jó idő.
– Ez a szélviharok évada. Ilyenkor mindig felhős az ég és sok eső esik. Amikor az esők elállnak, minden nagyon nyirkos lesz. Aztán kezdődnek a tai-funok.
Bárcsak kinn lehetnék a tengeren megint, gondolta Blackthorne. Voltam én egyáltalán tengeren? Igazi volt a hajóm? Mi az igazság, mi a valóság? Mariko vagy a szolgáló?
– Nem vagy nevetős kedvű ember, Andzsin-szan.
– Túl sokat hajóztam. A tengeri népség mindig komoly. Megtanultuk, hogy a tengerrel vigyázni kell. Örökké figyelni kell és várni a katasztrófára. Ha csak egy másodpercre leveszed a szemed a tengerről, megragadja a hajódat és apróra töri.
– Én félek a tengertől – mondta Mariko.
– Én is. Egy öreg halász egyszer azt mondta nekem: „Aki nem fél a tengertől, hamar benne veszik, mert előbb vagy utóbb olyan napon száll tengerre, amikor nem kellene. De mi, akik félünk a tengertől, mi csak néha-néha fúlunk bele...” – Ránézett az asszonyra. – Mariko-szan...
– Igen?
– Néhány perce meggyőztél, hogy... nos, mondjuk, hogy elhittem. De már nem hiszem. Mi az igazság? A hontó? Tudnom kell.
– Azért van füle az embernek, hogy halljon. Persze hogy a szolgáló volt.
– És ez a szolgáló... újra kérhetem, ahányszor csak akarom?
– Természetesen. Bölcs ember nem tenné.
– Mert esetleg csalódás ér? Legközelebb?
– Nincs kizárva.
– Nagyon nehéz bírni egy szolgálót, aztán elveszíteni, nagyon nehéz, hogy semmit sem mondhatok...
– A párnázás öröm. A testnek. Semmit sem kell róla mondani.
– De hogyan mondjam meg annak a szolgálónak, hogy gyönyörű? Hogy szeretem? Hogy boldoggá tett?
– Nem illendő „szeretni” egy szolgálót. Nálunk legalábbis nem, Andzsin-szan. Ez a fajta szenvedély még egy feleségnek vagy ágyasnak sem jár. – Hirtelen mosolyra húzódott a szeme. – Csak olyasvalakinek, mint például Kiku-szan, a kurtizán, aki nagyon szép. Ő megérdemli.
– Hol találom ezt a lányt?
– A faluban. Kitüntetésnek venném, ha elfogadnál közvetítőnek.
– Istenemre, te komolyan gondolod!
– Hát persze. Egy férfinak mindenféle szenvedélyekre szüksége van. Ez a hölgy pedig méltó a regényes érzelemre – ha megengedheted magadnak.
– Ez meg mit jelent?
– Igen magas az ára.
– Az ember nem vásárolja a szerelmet. Az efféle szerelem semmit sem ér. A „szerelemnek” nincs ára.
Mariko elmosolyodott. – A párnázásnak mindig megvan az ára. Mindig. Nem feltétlenül pénzben mérik, Andzsin-szan. De a férfi, így vagy úgy, mindig fizet a párnázásért. Az igazi szerelem – mi kötelességnek hívjuk – a lelkeket fűzi össze, és nincs szüksége rá, hogy kifejezésre juttassák... a test útján. Legfeljebb a halál ajándékában nyilvánulhat meg.
– Tévedsz. Bárcsak megmutathatnám neked az igazi világot!
– Ismerem én az igazi világot régóta. Hát újra kívánod azt a szánalmas kis szolgálót?
– Igen. Tudod jól, hogy kívá...
Mariko vidáman felnevetett. – Akkor beküldjük hozzád. Napnyugta után. Odakísérjük hozzád, Fudzsiko és én!
– Az istenfáját – ti tényleg megtennétek! – Blackthorne is nevetésre fakadt.
– Jaj, Andzsin-szan, úgy örülök, ha nevetni látlak! Amióta visszajöttél Andzsiróba, nagyot változtál. Nagyon nagyot.
– Nem. Nem olyan nagyot. De az éjjel álmot láttam. És az az álom maga volt a tökély.
– Csak Isten tökéletes. És néha egy napnyugta vagy holdkelte vagy az évelő krókusz.
– Egyáltalán nem értelek téged.
Mariko feltolta a fátylat kalapja tetejére, és Blackthorne szemébe nézett. – Egyszer egy másik férfi azt mondta nekem: „Egyáltalán nem értelek téged.” Férjem azt felelte: „Bocsáss meg, uram, de őt senki sem érti. Nem érti az apja, nem értik az istenek, nem érti az ő barbár Istene, nem érti még a tulajdon anyja sem.”
– Toranaga volt az? Toranaga úr?
– Ó, nem, Andzsin-szan. A taikó. Toranaga úr ért engem, ő mindent ért.
– Még engem is?
– De mennyire.
– Ezt komolyan gondolod, ugye?
– Igen. Nagyon.
– Meg fogja nyerni a háborút?
– Igen.
– Különleges vazallusa vagyok?
– Igen.
– Elfogadja tervemet a hajóhadról?
– Igen.
– Mikor kapom vissza a hajómat?
– Sohasem.
– Miért?
Mariko komolysága tovatűnt. – Mert neked itt lesz a „szolgálód” Andzsiróban, és annyit fogsz párnázni, hogy négykézláb se tudnál elmenni, hiába kérne, hogy menj fel a hajódra, hiába kérne Toranaga úr, hogy szállj hajóra és hagyj itt bennünket!
– Már megint! Egyik percben olyan komoly vagy, a másikban tréfálsz.
– Válaszoltam neked, Andzsin-szan. Azonkívül bizonyos dolgokat a helyükre kell tenni. De mielőtt végleg itt hagysz minket, találkoznod kell Kikuval! Ő aztán méltó a nagy szenvedélyre. Olyan szép és olyan tehetséges! Vele neked is rendkívülinek kellene bizonyulnod.
– Kísértést érzek, hogy elfogadjam ezt a kihívást.
– Én nem hívok ki senkit. De ha kész vagy rá, hogy szamurájként viselkedj és ne... idegenként, ha kész vagy rá, hogy annak tekintsd a párnázást, ami, akkor kitüntetésnek venném, ha elfogadnál közvetítőnek.
– Az meg mi?
– Ha majd jókedvedben leszel és készen állsz egy igazán rendkívüli élményre, szólj ágyasodnak, hogy szóljon nekem.
– Miért Fudzsiko-szannak?
– Mert ágyasod kötelessége, hogy gondoskodjék az élvezetedről. Nekünk az a szokásunk, hogy egyszerűvé tesszük az életet. Mi csodáljuk az egyszerűséget, így a férfiak és a nők egyaránt annak tekinthetik a párnázást, ami: az élet fontos része, kétségtelenül, de vannak sokkal fontosabbak. Például az alázat. A tisztelet. A kötelesség. Vagy akár ez a te „szerelmed”. Fudzsiko „szeret” téged.
– Hogy szerethetne!
– Életét adná érted. Mit adhatna többet?
Blackthorne végül elfordította tekintetét Marikóról, és kinézett a tengerre. Hullámok rohamozták a partot, ahogy a szél felélénkült. Visszafordult az asszony felé. – Tehát nincs mit mondanunk? – kérdezte. – Egymásnak?
– Nincs. Ez így bölcs.
– És ha én nem egyezem bele?
– Bele kell egyezned. Itt vagy. Itt az otthonod.

Az ötszáz „támadó” rendetlen falkában vágtatott át a dombgerincen, le a köves völgybe, ahol kétezer „védő” állt csatasorban. Mindegyik lovas hátán muskéta, övén táskák a golyóknak, a kováknak és egy lőporszaru. Mint általában a szamurájok, mindenféle színű kimonókba és rongyokba voltak öltözve. Csak Toranaga és az őt utánozó Isido ragaszkodott hozzá, hogy katonáik egyforma és rendezett öltözéket viseljenek. A többi daimjó az efféle külsőséget ostoba pénzpocsékolásnak, fölösleges újításnak tartotta. Blackthorne is egyetértett velük. Az európai hadseregek sem hordtak egyenruhát – melyik király engedhetné ezt meg magának, eltekintve a személyes testőrségétől?
Egy kis halmon állt Jabuval és segédtisztjeivel, Dzsozennel és embereivel meg Marikóval. Ez volt az első nagyarányú hadgyakorlatuk. Blackthorne idegesen várt. Jabu is szokatlanul feszült volt, Omi és Naga pedig az imént majdnem hajba kapott.
„Mi baja ezeknek?” – kérdezte akkor Marikótól.
„Valószínűleg jól akarnak szerepelni uruk és vendége előtt.”
„Ez is daimjó?”
„Nem. De fontos ember, Isido úr egyik tábornoka. Jó lenne, ha minden tökéletesre sikerülne ma.”
„Szólhattak volna nekem is, hogy hadgyakorlat lesz.”
„Miért szóltak volna? Amit megtehettél, már megtetted.”
Igen, gondolta most Blackthorne, miközben az ötszáz lovast figyelte. De ezek még korántsem kész katonák. Nyilván Jabu is tudja, akárcsak a többiek. Ha kudarcba fullad a mutatvány... hát, az karma, gondolta magában, és ettől megvigasztalódott.
A támadók felgyorsultak, a védők a kapitányok zászlai alatt várakoztak három-négy ember mélységű laza sorfalban, régi szokás szerint gúnyolva az „ellenséget”. A támadók az íjak lőtávolán kívül mindjárt leszállnak a nyeregből. Azután mindkét oldalon előlépnek a legbátrabb harcosok, dölyfösen előremasíroznak, hogy ledobják a kesztyűt, vagyis ismertessék családjuk ősiségét és felsőbbrendűségét, a lehető leggorombább sértések kíséretében. Elkezdődnek a párviadalok, egyre többen állnak ki a küzdőtérre, míg végül valamelyik parancsnok általános támadást rendel el, és akkor mindenki nekiesik mindenkinek. Általában a nagyobb létszámú sereg győzte le a kisebb létszámút, azután bevetették a tartalékot, újrakezdődött a mészárlás, míg végül az egyik fél megingott, az első, hátrálni kezdő gyávákat követte a többi, és a sereg megfutamodott. Nem volt ritka az árulás sem. Néha, uruk parancsára, egész ezredek álltak át a másik oldalra, ahol szövetségesként üdvözölték őket – üdvözölték, de nem sokra becsülték. Előfordult, hogy a legyőzött parancsnokok csak azért futamodtak meg, hogy újra összeszedhessék magukat. Előfordult, hogy helyt maradtak, és halálig harcoltak, vagy szertartásos szeppukut követtek el. Fogságba ritkán estek. Volt, aki felajánlotta szolgálatait a győzteseknek. Néha elfogadták, de legtöbbször nem. A legyőzött sorsa a halál: gyors halál a bátraknak, szégyenletes a gyáváknak, így zajlott le ebben az országban a legkisebb csetepaté és a legnagyobb csata is időtlen idők óta, a katonák itt is olyanok voltak, mint másutt, csak még vadabbak, és sokkal, de sokkal többen voltak készek meghalni urukért, mint bárhol másutt a világon.
A patadobaj már a völgyben visszhangzott.
– Hol van a támadók parancsnoka? Hol van Omi-szan? – kérdezgette Dzsozen.
– Emberei között. Légy türelmes – mondta Jabu.
– De hol a zászlaja? És miért nem visel páncélt meg sisakdíszeket? Hol a parancsnoki zászló? Ez csak egy csomó semmirekellő, mocskos bandita!
– Légy türelmes! Minden tiszt parancsot kapott, hogy kerülje a feltűnést. Megmondtam. És azt se felejtsd el, hogy úgy teszünk, mintha csata dúlna, mintha ez egy nagyobb csata része lenne, tartalékokkal és...
– Hol vannak a kardjaik? – tört ki Dzsozen. – Senki se visel kardokat! Szamurájok kardok nélkül? Le fogják őket mészárolni!
– Várd ki a végét!
A támadók leszálltak a nyeregből. A védők közül előléptek az első harcosok, hogy bátorságukat fitogtassák. Ugyanannyi készülődött, hogy kilépjen a támadók közül is. Aztán a támadók rendetlen bandája hirtelen öt szoros, fegyelmezett falanxot alkotott, mindegyik négy, egyenként huszonöt fős sorból állt, három falanx elöl, kettő tartalékban, negyven lépéssel hátrébb. Egységként rontottak rá az ellenségre. Lőtávolon belül érve parancsszóra egy emberként megálltak, és az első sorok fülsiketítő össztüzet adtak le. Üvöltések, összerogyó, haldokló emberek. Dzsozen és szamurájai ösztönösen behúzták a nyakukat, és döbbenten nézték, amint az első sorok letérdelve újratöltenek, közben a második sorok tüzelnek, s a harmadikak és a negyedikek ugyanezt teszik. Minden egyes sortűzre még többen vágódtak el, s a völgyet hamarosan betöltötte a halálordítások lármája. Teljes volt a fejetlenség.
– A saját embereidet mészároltatod le! – kiabálta Dzsozen.
– Vaktöltés van a puskákban, nem igazi golyó! Csak úgy tesznek, mintha meghaltak volna! Nézd!
A védők „magukhoz tértek” a kezdeti sokkból. Újból hadrendbe álltak, és frontális támadásra lódultak. Ekkorra azonban az első sorok már megtöltötték puskáikat, és parancsszóra térdelő helyzetből lőttek, mögöttük a második sorok állva tüzeltek, a harmadikak és a negyedikek pedig ugyanúgy követték a példát, mint az imént. És, noha sok muskétás lassú volt, és a sorok is eléggé girbegurbák, könnyű volt elképzelni az irtózatos mészárlást, amit jól képzett lövészek vinnének véghez. Az ellentámadás megtorpant, megtört, s a védők színlelt pánikban hátráltak fel a domboldalra, majdnem egészen a megfigyelők alá. Sok „halott” hevert a csatatéren.
Dzsozen és emberei elhűltek. – Ezek a puskák minden vonalat áttörnének!
– Várj! A csatának még nincs vége.
A védők újra felfejlődtek, a parancsnokok ordítva győzelemre buzdították őket, bevetették a tartalékot, és elrendelték a végső, általános támadást. A szamurájok rettenetes csatakiáltásokkal leszáguldottak a lejtőn, hogy az ellenségre vessék magukat.
– Most aztán beletapossák őket a földbe! – nevetett Dzsozen, akit éppen úgy magával ragadott ennek a színlelt ütközetnek a valószerűsége, mint a többieket.
És igaza volt. A falanxok nem tudtak helyt maradni. Szétugrottak és futásnak eredtek a lándzsás-kardos igazi szamurájok csatakiáltásait hallva, s Dzsozen és emberei maguk is megvetően kiabáltak utánuk, amint az ezredek előrenyomultak a végső leszámolásra. A muskétások úgy szaladtak, akár a fokhagymafalók, száz métert, kétszázat, háromszázat, azután parancsszóra a falanxok váratlanul megint felfejlődtek, ezúttal V alakzatba. Újra ropogni kezdtek a pusztító sortüzek. A támadás megtorpant, megállt. A puskák azonban tovább dörögtek. Aztán azok is elhallgattak. A játék véget ért. De a halmon mindenki tudta, hogy valódi körülmények között az a kétezer szamuráj egytől egyig elhullott volna.
A beálló csendben a támadók és a védők visszamentek a helyükre. A „halottak” felkeltek, összeszedték fegyvereiket. Nevetés, fájdalomkiáltások. Többen bicegtek, néhányan komolyan megsérültek.
– Gratulálok, Jabu-szama – mondta szívből jövő őszinteséggel Dzsozen. – Most már értem, miről beszéltetek.
– Rendszertelenül tüzeltek – felelte Jabu, de magában ujjongott. – Hónapokba telik, mire kiképzem őket.
Dzsozen a fejét rázta. – Én már most se szeretném megtámadni őket, ha igazi golyókkal lennének ellátva. Nincs az a hadsereg, nincs az a vonal, amely ennek az ütőerőnek ellenáll. A sorok sose maradnának zártak. A réseken pedig áttörnének a hagyományos csapatok meg a lovasok, és úgy felgöngyölítenék a szárnyakat, akár egy régi tekercset. – Magában köszönetet mondott minden kaminak, amiért volt annyi esze, hogy egy támadást végignézzen. – Rettenetes látvány volt. Egy pillanatra már azt hittem, valódi a csata.
– Megparancsoltam nekik, hogy élethűen csinálják. És most megszemlélheted muskétásaimat, ha óhajtod.
– Köszönöm. Kitüntetésnek venném.
A védők már özönlöttek vissza a távoli domboldalon levő táborukba, de az ötszáz muskétás lenn várakozott a mellett az ösvény mellett, amely az emelkedőn át a faluba vezetett. Századokba tömörültek újra, előttük Omi és Naga, most már a hagyományos kardokkal felfegyverezve.
– Jabu-szama?
– Igen, Andzsin-szan?
– Jó, ugye?
– Igen, jó.
– Köszönöm, Jabu-szama.
– Örül.
Mariko gépiesen kijavította. – Örülök.
– Ó, bocsánat, örülök.
Dzsozen fékevonta Jabut. – Ezt mind az Andzsin-szan fejéből merítettétek?
– Nem – hazudta Jabu. – De így harcolnak a barbárok. A navigátor csak fegyvert tölteni és tüzelni tanította embereimet.
– Fogadd meg Naga-szan tanácsát. Most már kezedben a barbár tudása. Miért kockáztatnád, hogy tovább terjedjen? Kész ragály ez az ember, Jabu-szama. Nagyon veszélyes. Naga-szannak igaza volt. Parasztok is harcolhatnak ilyen módon. Szabadulj meg a barbártól.
– Ha Isido úr a fejét akarja, csak szólnia kell.
– Én szólok. Most – mondta dölyfösen Dzsozen. – Uram nevében beszélek.
– Megfontolom a dolgot, Dzsozen-szan.
– Szintén uram nevében követelem, hogy azonnal vonasd be embereidtől azokat a puskákat.
Jabu homlokát ráncolta, majd a századokra nézett. Feléjük közeledtek az emelkedőn, egyenes, fegyelmezett soraik enyhén nevetségesnek tűntek, mint mindig, hiszen az efféle rend eddig szokatlan volt. Ötven lépésre megálltak. Omi és Naga előrejött, tisztelegtek.
– Első hadgyakorlatnak megjárja – mondta Jabu.
– Köszönöm, uram – felelte Omi. Kissé bicegett, arca piszkos volt és fekete a lőportól, itt-ott zúzódások éktelenítették.
– Igazi csatába kardokat is kellene vinni katonáidnak, ne, Jabu-szama? – kérdezte Dzsozen. – Szamuráj nem lehet meg kard nélkül – és a golyóból is kifogynak előbb vagy utóbb, ne?
– Rohamkor és visszavonuláskor útjukban lennének. Viselni fogják a kardokat, természetesen, a meglepetés miatt, de az első támadásra félrevetik őket.
– A szamurájnak mindig szüksége van a kardokra. Igazi csatában. De azért örülök, hogy sohasem kell használnod ezt a fajta támadó erőt, vagy... – Azt akarta mondani: „vagy a hadviselésnek ezt a mocskos, álnok módját”, de ehelyett azt mondta: – Vagy különben mindnyájunknak félre kellene tenni a kardokat.
– Lehet, hogy rákényszerülünk még, Dzsozen-szan, ha kitör a háború.
– Lemondanál a Muramasza-pengédről? Vagy Toranaga ajándékáról?
– Ha azon áll, hogy megnyerem-e a csatát, igen. Különben nem.
– De nyakadba is kéne szedned a lábad, ha a puskád csütörtököt mondana vagy a lőporod elázna. – Dzsozen nagyot nevetett saját tréfáján. Jabu azonban nem nevetett.
– Omi-szan! Mutasd meg neki – parancsolta.
Omi vezényszavakat vakkantott. Emberei tüstént előrántották az övükön hátul, észrevehetetlenül lógó rövid szuronykardokat, és feltűzték a muskéták csövére.
– Rohamra!
A szamurájok fülsiketítő csatakiáltással előrelódultak. – Kaszigiii!
A csupasz acélerdő egy lépésre állt meg tőlük. Dzsozen és emberei idegesen nevetgéltek a váratlan, vérfagyasztó roham láttán. – Jó, nagyon jó -mondta Dzsozen. Megtapogatta az egyik szuronyt. Borotvaéles volt. – Lehet, hogy igazad van, Jabu-szama. Bízzunk benne, hogy sosem kell kipróbálni őket.
– Omi-szan! – harsant Jabu hangja. – Állítsd fel az embereket. Dzsozen-szan meg fogja szemlélni őket. Utána visszamentek a táborba. Mariko-szan, Andzsin-szan, kövessetek! – Elindult le a lejtőn, át a sorokon, segédtisztjei, Blackthorne és Mariko utána.
– Felsorakozni az ösvénynél! Szuronyokat vissza!
A katonák fele engedelmesen megfordult, és leballagott a lejtőn. Naga és kétszázötven szamurája azonban helyt maradt, és a szuronyokat sem szedték le.
– Mi ez? – csattant fel Dzsozen.
– Sértéseid tűrhetetlenek számomra – sziszegte Naga.
– Ostobaság! Én nem sértettem meg senkit. Szuronyaid viszont az én számomra sértők! Jabu-szama!
Jabu megfordult. Már a Toranaga-egység túlsó végén járt. – Naga-szan! – mondta hűvösen. – Mi folyik ott?
– Nem bocsáthatom meg ennek az embernek, hogy sértegette apámat – és engem.
– Dzsozen-szan védelem alatt áll! Nem nyúlhatsz hozzá! A régensek pecsétje védi!
– Bocsáss meg, Jabu-szama, de ez a dolog csak Dzsozen-szanra és rám tartozik.
– Nem. Itt én vagyok a legfőbb parancsnok. Megparancsolom, hogy embereiddel együtt azonnal térj vissza a táborba.
Egyetlen szamuráj sem mozdult. Eleredt az eső.
– Kérlek, bocsáss meg, Jabu-szan, de ez csak kettőnkre tartozik. Bármi történjék is, viselkedésemért és embereim viselkedéséért minden felelősség alól feloldozlak.
Dzsozen egyik szamurája Naga háta mögött kardot rántott, és az ifjú felé ugrott. Húsz muskéta okádott tüzet abban a pillanatban, és a szamurájnak eltűnt a feje. A húsz ember letérdelt, és tölteni kezdett. Felkészült a második sor.
– Ki rendelte el valódi golyók kiadását? – kiáltotta Jabu.
– Én, Josi Naga-nó-Toranaga!
– Naga-szan! Megparancsolom, hogy engedd Dzsozen-szant és embereit szabadon távozni! Tüstént körletedbe mégy és ott maradsz, míg értesítem Toranaga urat engedetlenségedről.
– Természetes, hogy értesíted Toranaga urat. A karma az karma. Nagyon sajnálom, Jabu úr, de ennek az embernek meg kelt halnia. Mindnyájuknak meg kell halnia. Még ma!
– Én a régensek oltalma alatt állok! – rikoltotta Dzsozen. – Semmit sem nyersz azzal, ha megölsz engem!
– Visszanyerem a becsületemet, ne? – mondta Naga. – Megfizetek, amiért gúnyolódni mertél apámon, engem pedig sértegettél. De előbb-utóbb úgyis meg kellett volna halnod. Ne? Tegnap este elég világosan fejeztem ki magam. Szemtanúja voltál egy támadásnak. Nem kockáztathatom, hogy Isido értesüljön erről a... – a csatatérre mutatott – ...erről a szörnyűségről!
– Már értesült róla! – bökte ki Dzsozen, és áldotta az eszét, amiért olyan előrelátó volt. – Már értesült róla! Hajnalban üzenetet küldtem postagalambbal! Semmit sem nyersz vele, ha megölsz, Naga-szan!
Naga intett egyik emberének, egy öreg szamurájnak, aki előrelépett, és Dzsozen lába elé vetette a kitekert nyakú madarat. Azután egy levágott fejet is a földre dobtak – Maszumoto fejét, aki tegnap indult útnak a tekerccsel. A halott szamuráj szeme nyitva volt, utolsó, gyűlölködő vicsorától kilátszott az egész ínye. A fej gurulni kezdett, átbucskázott a sorokon, és egy sziklának vágódva megállt.
Dzsozen hangosan felnyögött. Naga és emberei nevettek. Még Jabu is elmosolyodott. Újabb Dzsozen-szamuráj lendült Naga felé. Húsz muskétagolyó szaggatta darabokra, s a mellette álló, aki meg sem mozdult, szintén halálos sebet kapott.
A nevetés abbamaradt.
– Indítsam támadásra embereimet, uram? – kérdezte Omi. Nagát olyan könnyű volt manipulálni.
Jabu letörölte arcáról az esőt. – Ne. Azzal most már semmit sem érnénk. Dzsozen-szan és emberei halottak, bármit is teszünk. Ez az ő karmája, mint ahogy Naga-szannak is megvan a magáé. Naga-szan! – kiáltotta. – Utoljára parancsolom, hogy engedd őket békében távozni!
– Kérlek, bocsáss meg, de vissza kell hogy utasítsalak.
– Rendben van. Ha végeztetek, jelentkezz nálam.
– Igenis. Hivatalos tanúra volna szükségem, Jabu-szama. Toranaga és Isido urak számára.
– Omi-szan, itt maradsz. Aláírod az elhalálozási tanúsítványt, és jelentést készítesz. Naga-szan és én ellenjegyezzük.
Naga Blackthorne-ra mutatott. – Ő is maradjon. Tanúként. Halálukért ő a felelős. Végig kell néznie.
– Andzsin-szan, menj fel oda! Naga-szanhoz! Érted?
– Igen, Jabu-szan. Értem, de miért, kérem?
– Hogy tanúskodj.
– Bocsánat, nem ért.
– Mariko-szan, magyarázd meg neki, hogy tanúskodnia kell, végig kell néznie, ami történni fog, aztán gyere utánam. – Jabu mélységes elégedettségét leplezve sarkon fordult és elment.
– Jabu-szama! – ordította Dzsozen. – Kérlek! Jabuuuu-szamaaaa!
Blackthorne végignézte. Azután hazament. Csend volt a házban, némaság honolt az egész falu felett. A fürdőtől sem érezte tisztának magát. A szaké nem mosta ki az undort a szájából. A füstölő nem űzte ki orrából a bűzt.
Később Jabu érte küldetett. Mozzanatról mozzanatra megtárgyalták a hadgyakorlatot. Ott volt Omi, Naga és Mariko is – Naga hűvösen hallgatott, mint mindig, ritkán szólt közbe, de változatlanul ő volt a parancsnokhelyettes. Szemlátomást egyiküket sem rázta meg, ami történt.
Napnyugta utánig dolgoztak. Jabu megparancsolta, hogy gyorsítsák a kiképzés ütemét. Újabb ötszáz embert kell kiválogatni. Egy hét múlva újabb ötszázat.
Blackthorne egyedül ment haza, egyedül evett; főbe kólintotta a hátborzongató felismerés: ezek nem ismerik a bűn fogalmát, nincs lelkiismeretük – még Marikónak sincs.
Aznap éjjel nem tudott aludni. Amint a házból kilépett, máris cibálni kezdte a szél. A hullámokat szélrohamok korbácsolták tajtékosra. Egy erősebb lökés kavicsokat vágott neki egy kunyhó falának. Kutyák vonítottak fel az égre, és ide-oda szaladgáltak. A rizsszalmás tetők úgy mozogtak, mintha élőlények volnának. Ablakvédő táblák csapódtak ki, némán hajladozó, kísértetnek tetsző férfi- és nőalakok hajtották be küszködve és reteszelték el őket. A dagály fenyegetőbben közeledett, mint máskor. A halászhajókat és csónakokat a szokásosnál jóval följebb vontatták a partra. Mindent lekötöztek.
A tengerpartot rótta, végül hazament, de ugyancsak neki kellett feszülnie a szélnek. Nem találkozott senkivel. Végigverte az eső, hamarosan bőrig ázott.
Fudzsiko a verandán várta, a szél csapkodta a ruháját, meglódította kezében az olajlámpást. Mindenki ébren volt. A szolgák az értékesebb tárgyakat a kert hátuljában levő tömzsi kis vályog és kő raktárba hordták.
A vihar még nem volt igazán fenyegető.
A tetőn kilazult egy cserép, amint a szél behussant az eresz alá, és az egész tető megrázkódott. A cserép leesett, és nagy reccsenéssel darabokra tört. Szolgák rohangáltak fel-alá, volt, amelyik vizesvödröket helyezett készenlétbe, mások a tetőt próbálták kijavítani. Ueki-ja, az öreg kertész a gyerekek segítségével bambuszkarókhoz kötözte a zsenge bokrokat és fákat.
Újabb széllökés ingatta meg a házat.
– Össze fog dőlni, Mariko-szan.
Az asszony nem felelt, dülöngélt a szélben, akárcsak Fudzsiko, szemük sarkából könnyeket sajtolt a vad idő. Blackthorne a falu felé nézett. Kavics, hulladék röpült szanaszét. Aztán a szél átsüvített az egyik ház papírsodzsijának repedésén, s az egész fal eltűnt, csak a lécváz maradt a helyén. Egy pillanat, s a túlsó fal leomlott, és az egész tető beszakadt.
Blackthorne tehetetlenül fordult vissza, amint szobájának sodzsija elrepült. Nyoma veszett az egész falnak, akárcsak a szemben levőnek. Hamarosan minden fal cafatokban lógott. Átlátott az egész házán. De a tetőt tartó oszlopok kitartottak, a cseréptető nem mozdult el. Futonok, lámpások, gyékények sodródtak a széllel, szolgák kergették őket.
A vihar a falu összes házának minden falát tönkretette. Néhány lakóhely teljes egészében megsemmisült. Senki sem sérült meg komolyabban. Hajnalra a vihar elült, s a férfiak és asszonyok nekiláttak, hogy újraépítsék házaikat.
Délre Blackthorne házának falai készen álltak, és a falu fele ismét úgy festett, mint régen. A könnyű lécvázak helyrehozásához nem kellett sok munka, csak faszegek és kötelek az eresztékek összeillesztéséhez, amit nagy ácsügyességgel végeztek. A cserép- és zsúptetők pótlása már nehezebb feladat volt, de Blackthorne látta, hogy az emberek segítenek egymásnak, mosolyogva, fürgén és gyakorlottan dolgoznak. Mura a falut járta, tanácsot adott, irányított, sürgetett, felügyelt. Feljött hozzájuk is, a dombra, hogy ellenőrizze, hol tartanak.
– Mura... – mondta Blackthorne a szavakat keresgélve. – Ha téged néz az ember, olyan egyszerűnek látja az egészet.
– Á, köszönöm, Andzsin-szan. Igen, köszönöm, de szerencsénk volt, hogy nem ütött ki tűz.
– Gyakran nálatok tüzek?
– Bocsáss meg. „Gyakran vannak nálatok tüzek?”
– Gyakran vannak nálatok tüzek? – ismételte meg Blackthorne.
– Igen. De jó előre elrendeltem a falunak, hogy készüljenek fel. Készüljenek fel, érted?
– Igen.
– Amikor ilyen vihar támad... – Mura megmerevedett, tekintete Blackthorne háta mögé irányult. Mélyen meghajolt.
Omi közeledett könnyű, ruganyos léptekkel, barátságos szeme csak Blackthorne-ra nézett, mintha Mura nem is létezne. – Jó reggelt, Andzsin-szan – mondta.
– Jó reggelt, Omi-szan. Házad jó?
– Igen, köszönöm. – Omi végre Murára pillantott és ráförmedt: – A férfiaknak halászniuk kellene vagy a mezőn dolgozni. Az asszonyoknak is. Jabu-szama várja az adót. Meg akarsz szégyeníteni előtte a lustaságotokkal?
– Nem, Omi-szama. Kérlek, bocsáss meg. Azonnal intézkedem.
– Nem kellett volna megvárni, míg szólok. Legközelebb nem fogok szólni.
– Bocsánatot kérek ostobaságomért. – Mura elsietett.
– Jól nézel ki – mondta Omi Blackthorne-nak. – Nem volt semmi baj az éjjel?
– Már baj nincs, köszönöm. És te?
Omi hosszan beszélt, Blackthorne csak néhány szót vett ki belőle, mint ahogy az iménti szóváltásból is Murával.
– Nagyon sajnálom. Nem értek.
– Tetszett? Hogy tetszett tegnap? A támadás? A hadgyakorlat.
– Á, értek. Igen, azt hiszem, jó.
– És a tanúskodás?
– Kérem?
– A tanúskodás! Az a rónin, Nebara Dzsozen és emberei! – Omi nevetve utánozta a szuronydöfést. – Tanúja voltál a haláluknak. A haláluknak. Érted?
– Á, igen. Igazság, Omi-szan, nem szeretek gyilkolás.
– Karma, Andzsin-szan.
– Karma. Gyakorlat ma?
– Igen. De Jabu-szama ma csak beszélgetni akar. Később. Érted, Andzsin-szan? Csak beszélgetni, később – ismételte türelmesen Omi.
– Csak beszélgetni. Értek.
– Már egészen jól beszéled a nyelvünket. Igen. Egészen jól.
– Köszönöm. Nehéz. Kicsi idő.
– Igen. De te tehetséges vagy, és teljes erődből igyekszel. Ez a fő. Biztosítunk elég időt, Andzsin-szan, ne aggódj... segíteni fogok neked. – Omi látta, hogy szavai jó része meghaladja az Andzsin-szan tudását, de nem bánta, beérte azzal, ha a lényeget érti. – A barátod akarok lenni – mondta, majd nagyon lassan megismételte. – Érted?
– Barát? „Barát”, azt értek.
Omi magára mutatott, azután Blackthorne-ra. – A barátod akarok lenni.
– Á! Köszönöm. Kitüntetés.
Omi elmosolyodott, meghajolt mint egyenrangú az egyenrangú előtt, és elment.
– Barátja, neki? – morogta Blackthorne. – Hát mindent elfelejtett? Mert én nem.
– Ó, Andzsin-szan – sietett oda hozzá Fudzsiko. – Szeretnél enni? Jabu-szama hamarosan érted küld.
– Igen, köszönöm. Sok minden törés? – mutatott a házra.
– Kérlek, bocsáss meg, de úgy kell mondani: „Sok minden összetört?”
– Sok minden összetört?
– Nem esett nagy kár, Andzsin-szan.
– Jó. Nem sérülés senki?
– Kérlek bocsáss meg, de úgy kell mondani: „Nem sérült meg senki?”
– Köszönöm. Nem sérült meg senki?
– Nem, Andzsin-szan. Senki sem sérült meg.
Blackthorne-t egyszerre émelygés fogta el a folytonos helyreigazítástól, ezért kurta paranccsal zárta le a beszélgetést. – Éhezem vagyok. Étel!
– Igen, máris. Bocsáss meg, de úgy kell mondani: „Éhes vagyok.”- Fudzsiko megvárta, míg helyesen elismétli, aztán bement a házba.
Blackthorne leült a verandára, és Ueki-ját, az öreg kertészt nézte, amint összegyűjti a letépett leveleket, rendbe hozza, amit a vihar szétdúlt. Látta, hogy asszonyok és gyerekek foltozgatják tovább a falut, a halászhajók a hullámverésen át kifutnak a tengerre. Mások a mező felé tartottak a csituló szélben. Kíváncsi volnék, mennyi adót kell fizetniük, gondolta. Nem szeretnék itt paraszt lenni. De máshol se.
Pirkadatkor lesújtotta a falu pusztulásának látványa. „Ez a vihar mit se tudott volna kezdeni egy angol házzal – mondta Marikónak. – Szélvihar volt, az igaz, de nem valami erős. Miért nem kőből vagy téglából építkeztek?”
„A földrengések miatt, Andzsin-szan. A kőépületek megrepednének, összeomlanának, és megnyomorítanák vagy akár meg is ölnék a bennük lakókat. A mi építkezési stílusunkkal kevesebb a kár. Meglátod, milyen hamar helyreállítanak mindent.”
„Igen, de így a tűzvésztől is félnetek kell. És mi történik, ha beköszöntének az óriási szelek? A tai-funok?”
„Az rossz, nagyon rossz.”
Mariko mesélt neki a tájfunokról, évadjukról – általában júniustól szeptemberig tartanak, néha előbb kezdődnek, néha később – meg a többi természeti katasztrófáról.
Néhány nappal azelőtt újból megrázkódott a föld. Enyhe rázkódás volt. Egy teáskanna leesett a faszénserpenyőről, és feldöntötte. Szerencsére a parazsat hamar elfojtották. A faluban egy ház tüzet fogott, de a lángok nem terjedtek tovább. Blackthorne sosem látott még ilyen hatékony tűzoltást. A falusiak tulajdonképpen fütyültek az egészre. Nevettek, és az élet ment tovább.
„Miért nevetnek folyton az emberek?”
„Mi nagyon szégyenletesnek és udvariatlannak tartjuk az erős érzelmek kimutatását, különösen a félelemét, ezért nevetéssel vagy mosollyal leplezzük őket. Természetesen mindnyájan félünk, de ezt nem szabad kimutatnunk.”
Azért köztetek is van, aki kimutatja, gondolta Blackthorne.
Neba Dzsozen kimutatta. Csúnyán halt meg, vinnyogva félelmében, kegyelemért könyörögve, és lassan, kegyetlenül ölték meg. Hagyták, hogy futásnak eredjen, aztán nevetve, de óvatosan megszurkálták a szuronyokkal, majd megint futásra ösztökélték, és akkor átmetszették a lába inát. Megvárták, míg odébb mászik, utánamentek, és lassan kibelezték. Dzsozen egyfolytában sikoltozott, vér és ürülék folyt belőle. Otthagyták, hadd szenvedjen, míg meg nem hal.
Naga ezután a többi szamuráj felé fordult. Dzsozen emberei közül hárman azonnal letérdeltek, lemeztelenítették hasukat, és maguk elé tették a rövidkardot, hogy rituális szeppukut kövessenek el. Három bajtársuk segédként mögéjük állt, magasra emelt markukban a kétkezes hosszúkarddal. Naga és emberei békén hagyták őket. Amint a térdelő szamurájok előrehajoltak a tőrökért, felfedték nyakukat, s a három kard lecsapott, mint a villám, a három fej pedig csattogó fogakkal a földre ugrott. Legyek döngték körül őket.
Aztán letérdelt a háromból kettő, s az utolsó állt mögéjük segédnek. Az első térdelő ugyanúgy végezte, mint imént a bajtársai. A másik azonban így szólt: „Nem. Én, Hiraszaki Kenko, tudom, hogyan kell meghalni – hogyan illik meghalni egy szamurájnak.”
Kenko karcsú, illatosított, szinte bájos fiatalember volt, fehér bőrű, csinos haja fénylett az olajtól. Tiszteletteljesen felvette a rövidkardot, és félig körbetekerte övével a pengét, hogy erősebben markolhassa meg.
„Tiltakozom Nebara Dzsozen-szan és emberei halála miatt” – mondta szilárd hangon, és meghajolt Naga felé. Azután utoljára felnézett az égre, és még egyszer, bátorítóan, rámosolygott segédjére. „Szajónara, Tadeo.” Mélyen beledöfte a kést hasa bal oldalába, mindkét kezével megmarkolva átrántotta a jobb oldalra, kihúzta, majd újra mélyen magába döfte az ágyéka fölött, és a néma csendben felrántotta. Szétvagdosott belei kifordultak az ölébe, arca iszonyúan eltorzult, s amint előrebukott, segédje villámló karddal leszelte a fejét.
Naga személyesen vette föl a fejet varkocsánál fogva, letörölte róla a sarat, és lezárta a szemét. Megparancsolta embereinek, hogy mossák meg és csomagolják be, díszkísérettel küldjék el Isidónak, és részletes beszámolót is mellékeljenek hozzá Hiraszaki Kenko bátor magaviseletéről.
Letérdelt az utolsó szamuráj is. Neki már nem maradt segédje. Nagyon fiatal volt. Ujjai remegtek, elhatalmasodott rajta a félelem. Kétszer teljesítette kötelességét bajtársai iránt, kétszer vágott tisztán, elismerésre méltóan, hogy megmentse őket a fájdalom megpróbáltatásától és a félelem szégyenétől. Azután kivárta, hogy legkedvesebb barátja úgy haljon meg, ahogy egy szamurájhoz illik, önmagát semmisítve meg néma, büszke csendben, és harmadszor is hibátlanul sújtott le. Eddig még sohasem ölt.
Szemével most a maga tőrére összpontosított. Lemeztelenítette hasát, és szerelmeséhez fohászkodott bátorságért. Könnyek gyűltek a szemébe, de arcát erőnek erejével mosolygó maszkká dermesztette. Letekerte övét, és félig beburkolta vele a pengét. Aztán, mivel az ifjú példamutatóan teljesítette kötelességét, Naga intett a helyettesének.
A szamuráj előlépett, meghajolt, és szertartásosan bemutatkozott. „Oszaragi Nampo vagyok, Toranaga úr kapitánya a kilencedik csapattestből. Kitüntetésnek tartanám, ha elfogadnál segédednek.”
„Az én nevem Ikomo Tadeo, első tiszt vagyok, Isido úr vazallusa – felelte az ifjú. – Köszönöm. Kitüntetésnek tartom, hogy a segédem leszel.”
Halála gyors volt, fájdalommentes és tiszteletre méltó.
A fejeket összeszedték. Később Dzsozen magához tért, és újra sikoltozni kezdett. Kapkodva, reszkető kézzel próbálta visszanyomkodni a beleit.
Otthagyták a kutyáknak, amelyek a vérszagra felosontak a faluból.

Harmincnegyedik fejezet

A Ló órájában, délelőtt tizenegykor, tíz nappal Dzsozen és emberei halála után három gályából álló hajóraj bukkant elő az andzsirói földnyelv mögül. Zsúfolva voltak katonákkal. Toranaga partra szállt. Vele volt Buntaro is.
– Legelőször is látni akarok egy támadási hadgyakorlatot, Jabu-szan, az eredeti ötszáz részvételével – mondta Toranaga. – Most azonnal.
– Nem lehetne inkább holnap? Holnapra jobban fel tudnánk készülni – mondta derűsen Jabu, de magában dühöngött Toranaga váratlan felbukkanása miatt, és szidta kémeit, amiért nem figyelmeztették előre. Arra is alig jutott ideje, hogy a sebtiben összeszedett díszegységgel leloholjon a partra. – Bizonyára fáradt vagy...
– Nem vagyok fáradt, köszönöm – felelte szándékoltan hideg hangon Toranaga. – Nincs szükségem „védőkre”, se halálsikolyokra, se „hullákra”. Elfelejted, öreg barátom, hogy épp elég nó-darabban játszottam, épp eleget rendeztem meg – tudom használni a képzelőerőmet. Én nem vagyok rónin paraszt! Kérlek, azonnal rendeld el, hogy kezdjenek.
A tengerparton álltak a móló mellett. Toranagát elit testőrei vették körül, s a kikötött gályáról csak úgy özönlöttek a szamurájok. A másik két gályán, amelyek partközeiben, kinn a nyílt vízen várakoztak, másik ezer szamuráj zsúfolódott össze. Meleg nap volt, az ég felhőtlen, enyhe hullámverés csapkodta a partot, a látóhatáron hőhullámok rezegtek.
– Igurasi, intézkedj! – Jabu visszafojtotta dühét. Amióta tizenegy nappal ezelőtt az első üzenetet elküldte Dzsozen és emberei megérkezéséről, jedói kémhálózata csupán jelentéktelen hírekkel szolgált, egyre sürgetőbb hangú értesítéseire pedig Toranaga rendszertelen és vérforralóan semmitmondó válaszokat menesztett: „Üzenetedet megkaptuk, gondosan tanulmányozni fogjuk.” „A fiamról szóló hír megdöbbentő. Kérlek, várj további utasításokig.” Aztán, négy nappal ezelőtt: „Azokat, akik Dzsozen haláláért felelősek, meg kell büntetni. Maradjanak helyükön, mindaddig letartóztatásban lesznek, míg Isido úrral nem tárgyalok sorsukról.” Azután tegnap robbant a bomba: „Ma kézhez kaptam az új Régenstanács hivatalos meghívóját az ószakai virágnéző ünnepségre. Mikor akarsz indulni? Kérlek, azonnal értesíts.”
„Csak nem azt jelenti ez, hogy Toranaga elmegy?” – kérdezte akkor döbbenten Jabu.
„Arra kényszerít, hogy te döntsél – felelte Igurasi. – Akármit mondasz, csapdába esel.”
„Egyetértek” – mondta Omi.
„Miért nem kapunk híreket Jedóból? Mi történt a kémeinkkel?”
„Mintha Toranaga az egész Kvantora takarót terített volna – mondta Omi. – Lehet, hogy tudja, kik kémkednek nekünk.”
„A mai nap a tizedik, uram – emlékeztette Igurasi Jabut. – Minden készen áll, hogy Ószakába indulj. El akarsz menni?”
Most, a tengerparton, Jabu áldotta védőkamiját, aki rávette, hogy fogadja meg Omi tanácsát, és csak a legutolsó napon induljon, ami még három nappal odább volt.
– Ami utolsó üzenetedet illeti, Toranaga-szama, azt, amit tegnap kaptunk meg... – mondta. – Csak nem akarsz elmenni Ószakába?
– Hát te?
– Én téged tekintlek vezéremnek. Természetesen a te döntésedre várok.
– Nekem könnyű eldöntenem, Jabu-szama. Neked azonban nehéz. Ha elmegy, a régensek kétségkívül végeznek veled Dzsozen és emberei haláláért. Isido nagyon dühös – és jogosan, ne?
– Nem én tettem, Toranaga úr. Dzsozen halála – bármennyire megérdemelte is – kifejezetten parancsom ellenére történt.
– Szerencse, hogy Naga-szan megtette, ne? Különben neked kellett volna megöletned. Naga-szanról majd még beszélünk, de most gyere, megtárgyalunk egyet-mást a csatatérre menet. Nincs vesztegetni való időnk. – Toranaga élénk tempóban előreindult, őrei szorosan a nyomában. – Bizony, kutyaszorítóba kerültél, öreg barátom. Ha elmégy, elveszíted a fejed, elveszíted Izut, és természetesen az egész Kaszigi családot kiirtják. Ha maradsz, a Tanács akkor is elrendeli ugyanezt. – Ránézett Jabura. – Talán azt kellene tenned, amit nekem javasoltál, amikor utoljára Andzsiróban jártam. Boldogan leszek a segéded. A fejed talán enyhít Isido rosszkedvén, amikor elébe állok.
– Isido az én fejemmel semmit sem érne.
– Ebben nem értünk egyet.
Buntaro elébük állt. – Bocsánat, uram. Hol szállásoljam el az embereket?
– A fennsíkon. Ott verjetek állandó tábort. Kétszáz testőr velem jön az erődbe. Ha kiadtad az intézkedéseket, gyere utánam. Azt akarom, hogy lásd a gyakorlatot. – Buntaro elsietett.
– Állandó tábor? Itt akarsz maradni? – kérdezte Jabu.
– Nem, csak az embereim. Ha ez a támadási módszer olyan jó, amint hallom, kilenc, egyenként ötszáz szamurájból álló rohamzászlóaljat alakítunk.
– Micsoda?
– Igen. Hoztam neked újabb ezer válogatott szamurájt. A másik ezret te állítod ki.
– De hát nincs annyi puskánk, és a kiképzés...
– Sajnálom, de tévedsz. Hoztam ezer muskétát és bőségesen elegendő lőport meg golyót. A többi egy hét múlva érkezik az újabb ezer emberrel.
– Kilenc rohamzászlóaljunk lesz?
– Igen. Egy ezredet fognak alkotni. Buntaro lesz a parancsnok.
– Talán jobb volna, ha én lennék. Buntaro...
– Elfelejted, hogy a Tanács néhány napon belül összeül. Hogyan lehetnél egy gyakorlatozó ezred parancsnoka, ha egyszer Ószakába mégy? Nem készültél még fel az indulásra?
Jabu megtorpant. – Szövetségesek vagyunk. Megegyeztünk, hogy te leszel a vezér, és hugyoztunk az alkura. Én betartottam, és most is be akarom tartani. Megkérdezem tehát: mi a terved? Háborúzunk vagy nem?
– Senki sem indított háborút ellenem. Egyelőre.
Jabu alig bírta elfojtani vágyát, hogy kirántsa a Jositomo-pengét, és vérét ontsa Toranagának, kerül, amibe kerül. Szinte nyakán érezte a Toranaga-testőrök leheletét, de már semmivel sem törődött.
– A Tanács nem kongatja-e a te fejed fölött is a vészharangot? Ezt te magad mondtad. Amint összeülnek, engedelmeskedned kell nekik. Ne?
– Természetesen. – Toranaga hátrébb hessegette testőreit, és vaskos lábait szilárdan szétvetve, könnyed mozdulattal kardjára támaszkodott.
– Akkor hát hogyan döntesz? Mi a szándékod?
– Először is látni akarok egy támadó hadgyakorlatot.
– Aztán?
– Aztán vadászom egyet.
– Elmégy Ószakába?
– Persze.
– Mikor?
– Amikor kedvem tartja.
– Úgy érted, nem amikor Isidónak tartja kedve?
– Úgy értem, hogy amikor kedvem tartja.
– El fogunk szigetelődni – mondta Jabu. – Nem szállhatunk harcba egész Japán ellen, még a rohamezreddel sem, amit tíz nap alatt amúgy sem tudnánk kiképezni.
– Nem bizony.
– Hát akkor mi a terv?
– Mi történt pontosan Dzsozen és Naga-szan között?
Jabu mindent elmondott az igazsághoz híven, csak azt hagyta ki, hogy Nagát a háttérben Omi ösztökélte.
– És a barbárom? Hogy viselkedik az Andzsin-szan?
– Jól. Nagyon jól. – Jabu elmesélte az első este megkísérelt szeppuku történetét s hogy miképp manipulálta az Andzsin-szant, hogy az előnyükre szolgáljon.
– Nagyon okos – mondta Toranaga. – Sose hittem volna, hogy szeppukut kísérel meg. Érdekes.
– Szerencse, hogy szóltam Ominak: álljon készenlétben.
– Igen.
Jabu türelmetlenül várt, de Toranaga nem szólt többet. – Ez a hír, amit megüzentem neked, hogy Itó úr régens lesz – törte meg végül a csendet Jabu. – Tudtál róla, mielőtt értesítettelek?
Toranaga egy darabig nem felelt. – Hallottam pletykákat. Itó úr nagyszerű választás Isido részéről. Az a szegény bolond mindig is élvezte, ha a fenekébe hatolnak, miközben ő az orrát másvalaki lyukába dugja. Eszményi hálótársak lesznek.
– Szavazatával így is tönkretehet téged.
– Ha lesz Régenstanács.
– Ó, tehát mégis van valami terved.
– Nekem mindig van tervem – sőt, terveim –, ezt nem tudtad? De mi a te terved, szövetségesem? Ha indulni akarsz, indulj. Ha maradni akarsz, maradj. Válassz. – Azzal faképnél hagyta Jabut.

Mariko átadta Toranagának a sűrűn teleírt tekercset.
– Minden benne van? – kérdezte Toranaga.
– Igen, uram – felelte Mariko, aki undorodott a kabin állott levegőjétől és az egész gályától, annak ellenére, hogy biztonságosan ki volt kötve. – Megismétlek benne sok mindent,. ami a hadviselési kézikönyvbe is belekerült, de hát minden este készítettem jegyzeteket, és mindent leírtam úgy, ahogy történt – legalábbis igyekeztem. Majdnem olyan ez, mint egy napló, minden benne van, ami elhangzott és történt, amióta elmentél.
– Jó. Olvasta más is?
– Tudtommal nem. – Az asszony rázni kezdte legyezőjét, hogy lehűtse magát. – Az Andzsin-szan ágyasa és szolgái látták néha, ahogy írtam, de mindig elzárva tartottam.
– Mik a következtetéseid?
Mariko habozva pillantott körül a kabinban, és tekintete a zárt kabinablakhoz vándorolt.
– Csak a saját embereim vannak a fedélzeten, idelenn pedig rajtunk kívül nincs senki – mondta Toranaga.
– Igen, uram. Csak eszembe jutott, amit egyszer az Andzsin-szan mondott: egy hajón nincsenek titkok. Bocsáss meg. – Gondolkodott egy keveset, majd határozottan belevágott: – A muskétásezred meg fog nyerni egy csatát. A barbárok elpusztíthatnának bennünket, ha nagy erőkkel, puskákkal és ágyúkkal szállnának partra. Szükséged lesz egy barbár hadiflottára. Az Andzsin-szan tudása máris hihetetlenül értékes számodra, olyannyira, hogy a legszigorúbb titokban kell tartani. Ha rossz kezekbe kerül, ez a tudás vesztedet okozhatná.
– Ki részesült eddig ebben a tudásban?
– Jabu-szan sokat tud, de Omi-szan még többet – ő az okosabb. Igurasi-szan, Naga-szan és a katonák – a katonák természetesen csak a hadmozdulatokat értik, a finomabb részleteket nem, és nem nyertek bepillantást az Andzsin-szan politikai és általános jellegű tudományába sem. A legtöbbet én tudom. Leírtam mindent, amit mondott, kérdezett vagy magyarázott, uram. Természetesen csak bizonyos dolgokról beszélt nekünk, de tudása óriási, emlékezőképessége szinte tökéletes. Ha türelmesen kivárod, pontos és teljes képpel szolgálhat neked a külvilágról, szokásairól és veszélyeiről. Persze, ha az igazat mondja.
– És azt mondja?
– Én azt hiszem, igen.
– Mi a véleményed Jaburól?
– Jabu-szan erőszakos ember, nincsenek aggályai vagy gátlásai. Nem tart tiszteletben semmit, csak a saját érdekeit. A kötelesség, hűség, hagyomány semmit sem jelent neki. Időnként hihetetlen ravaszságra képes, néha egyenesen zseniális. Szövetségesnek éppolyan veszélyes, mint ellenségnek.
– Ez mind nagyon jó tulajdonság. Mit lehet felhozni ellene?
– Rossz gazda. Parasztjai fellázadnának, ha volna fegyverük.
– Miért?
– Felháborító adókat szed. Törvényelleneseket. Háromnegyed részt követel rizsből, halból és minden termékből. Fejadót, földadót, csónakadót – minden eladás, minden hordó szaké után. Izuban mindenre adót vetnek ki.
– Lehet, hogy alkalmaznom kellene Jabut a Kvantóban. Nos, itt azt csinál, amit akar, parasztjainak pedig sohasem lesz fegyvere, úgyhogy nincs miért aggódnunk. Még mindig úgy vélem, bázisnak használhatnám ezt a tartományt, ha a szükség úgy hozza.
– De uram, kétharmad rész a törvényesen engedélyezett adó.
– Volt. A törvényt a taikó hozta, de ő halott. Mit mondhatsz még el Jaburól?
– Keveset eszik, egészsége látszatra jó, de Szuvo, a masszőr szerint vesebaja van. És némelyik szokása igen különös.
– Például?
Mariko elmesélte az Üvöltések Éjjelének történetét.
– Ezt kitől hallottad?
– Szuvótól, valamint Omi-szan feleségétől és anyjától.
– Jabu apja is élve szokta volt megfőzni ellenségeit. Merő időpocsékolás. De meg tudom érteni, hogy néha szüksége van az ilyesmire. És unokaöccse, Omi?
– Nagyon ravasz. Bölcs. Teljes hűséggel viseltetik ura iránt. Igen tehetséges, hatékony vazallus.
– A családja?
– Anyja... a megfelelő keménységgel bánik Omi feleségével, Midorival. Midori szamuráj, szelíd, de erős, igen jó feleség. Mindnyájan hűséges vazallusai Jabu-szannak. Jelenleg Omi-szannak nincsenek ágyasai, ámbár Kiku-szan, Izu leghíresebb kurtizánja majdhogynem az ágyasa. Ha ki tudná váltani, azt hiszem, magához venné.
– Segítene nekem Jabu ellen, ha szükségem lenne rá?
Mariko elgondolkodott, azután megrázta a fejét.
– Nem, uram. Nem hiszem. Úgy vélem, ő egyszer s mindenkorra nagybátyja vazallusa.
– Naga?
– Nagyon jó szamuráj. Azonnal rájött, mekkora veszélyt jelent számodra Dzsozen-szan, és megtette a megfelelő intézkedéseket addig is, amíg tanácsodat kikérheti. Bármennyire undorodik is a muskétászászlóalj gondolatától, keményen gyakorlatoztatja a századokat, hogy tökéletes kiképzésben részesüljenek.
– Nagyon ostobán viselkedett. Hagyta, hogy Jabu felhasználja a saját érdekében.
Mariko szótlanul kisimított egy ráncot a kimonóján.
Toranaga meglegyezte magát. – És az Andzsin-szan?
Mariko várta ezt a kérdést, de most, hogy feltették, mindaz az okos megjegyzés, amit tenni készült, kiszaladt a fejéből.
– Nos?
– A tekercsből kell megítélned, uram. Bizonyos dolgokban lehetetlen megérteni. Természetesen a származása és neveltetése semmiben sem hasonlít a miénkre. Igen bonyolult ember, mi... én nem igazodom el rajta. Mindig nagyon nyíltan és átlátszóan viselkedett. De a szeppukukísérlet megváltoztatta. Most már titkolózóbb. – Elmesélte, mit mondott és tett Omi azon az első estén. És beszélt Jabu ígéretéről is.
– Ó, szóval Omi akadályozta meg, nem Jabu-szan?
– Igen.
– És Jabu Omi tanácsát fogadta meg?
– Pontosan, uram.
– Tehát Omi a tanácsadó. Érdekes. De csak nem hiszi az Andzsin-szan, hogy Jabu betartja ígéretét?
– Teljességgel hisz benne.
Toranaga felnevetett. – Milyen gyerekes!
– A keresztény „lelkiismeret” igen mélyen gyökerezik benne, ha megbocsátasz, uram. Ő sem kerülheti el karmáját, aminek része, hogy teljesen eluralkodik rajta az a gyűlölet és undor, amit az általa „ártatlanoknak” nevezett emberek halála vált ki belőle. Még Dzsozen halála is mély hatást tett rá. Sok-sok éjjel nyugtalanul aludt, és napokig alig lehetett szavát venni.
– Minden barbárnak van ilyen „lelkiismerete”?
– Nem, noha minden keresztény barbárnak kellene hogy legyen.
– Elveszíti-e valaha is ezt a „lelkiismeretet”?
– Nem hiszem. De így olyan sebezhető és védtelen, mint egy csecsemő.
– Az ágyasa?
Mariko mindent elmondott.
– Pompás. – Toranaga örült, hogy Fudzsikóval kapcsolatos terve ilyen jól bevált. – Remek. Azt a pisztolyügyet igen helyesen intézte el. És a barbár szokásai?
– Általában normálisak, eltekintve érthetetlen zavarától, ha a párnázásra kerül a szó, és különös vonakodásától, hogy a test természetes funkcióiról beszéljen. – Mariko mesélt Blackthorne szokatlan magányigényéről és visszataszító ízléséről az ételek terén. – Minden más dologban nagyon figyelmes, értelmes és okos, jó tanítvány és nagyon érdekli népünk és szokásai. Mindez benne van a jelentésemben. Röviden beszéltem neki életmódunkról, magunkról és történelmünkről, a taikóról és azokról a gondokról, amelyek most a birodalmat terhelik.
– Az örökösről is?
– Igen, uram. Rosszul tettem?
– Nem. Azt parancsoltam, hogy tanítsd. Hogy áll nyelvünkkel?
– Mindent tekintetbe véve nagyon jól. Idővel egészen jól fog tudni japánul. Jó tanítvány, uram.
– Párnázás?
– Az egyik szolgálóval – vágta rá azonnal Mariko.
– Ő választotta?
– Ágyasa küldte hozzá.
– És?
– Kölcsönösen kielégítő volt, úgy hallottam.
– Á, tehát a szolgálónak nem voltak nehézségei?
– Nem, uram.
– De az Andzsin-szan méretei megfelelőek?
– A lány azt mondta: „Ó, nagyon, de még mennyire.”
– Kitűnő. Legalább ebben jó a karmája. Sok férfinak ez a baja – Jabunak például és Kijamának. Kicsi a vesszőjük. Szerencsétlen dolog kis vesszővel születni. Nagyon szerencsétlen. Igen. – Rápillantott a tekercsre, majd összecsattantotta legyezőjét. – Hát te, Mariko-szan? Te hogy vagy?
– Jól, köszönöm, uram. Nagyon örülök, hogy ilyen jó egészségben látlak. Megengeded, hogy gratuláljak fiúunokádhoz?
– Igen, köszönöm. Igen, nagyon örülök neki. A fiú jó formájú és egészségesnek látszik.
– És Gendzsiko úrnő?
Toranaga morgott egyet.
– Erős, mint mindig. Igen. – összeszorította a száját, eltűnődött. – Ajánlhatnál egy nevelőanyát a gyermeknek. – Fontos szamurájok gyermeke mellé hagyományosan nevelőanyát választottak, hogy az igazi anya férjével és háztartásával törődhessen, a nevelőanyára bízva, hogy jól és erősnek nevelje a gyermeket, méltónak az igazi szülőkhöz. – Attól tartok, nem lesz könynyű megfelelő személyt találni. Gendzsiko úrnő nem valami elnéző, ne?
– Biztos vagyok benne, hogy te megtalálod a megfelelő személyt, uram. Természetesen gondolkodni fogok rajta magam is. – Mariko jól tudta, hogy ostobaság lenne bárkit beajánlani, mert nem született még meg az az asszony, aki egyszerre tud kedvében járni Toranagának és menyének.
– Köszönöm. De mi volna, ha te vállalnád, Mariko-szan?
– Rendben van, uram, köszönöm.
– És a keresztény lelkiismereted?
– Nem áll ellentétben semmivel, uram. Megtettem mindent, amit kívántál. Mindent.
– Jártak itt papok?
– Nem, uram.
– Szükséged volna egy papra?
– Jó lenne meggyónni, magamhoz venni az oltáriszentséget, igen. Igen, szeretném meggyónni, amit meg lehet, és szeretném, ha egy szent életű atya megáldana.
Toranaga alaposan végigmérte. Mariko tekintete nyílt volt és őszinte.
– Jól csináltál mindent, Mariko-szan. Kérlek, folytasd a munkát.
– Igenis, uram, köszönöm. Még valami – az Andzsin-szannak nagy szüksége volna a nyelvtanra és a szótárra.
– Üzentem Cukku-szannak, hogy küldjön. – Észrevette, hogy Mariko összeráncolja a homlokát. – Nem hiszed, hogy teljesíti kívánságomat?
– Természetesen engedelmeskedni fog. De talán nem olyan gyorsan, mint szeretnéd.
– Ez hamarosan kiderül. – Toranaga baljósan hozzátette: – Még tizenhárom napja van.
Mariko meglepődött.
– Uram? – kérdezte értetlenül.
– Hogy? Á – felelte Toranaga nemtörődöm módon, hogy leplezze nyelvbotlását –, amikor a portugál hajón voltunk, engedélyt kért, hogy ellátogasson Jedóba. Beleegyeztem, föltéve, hogy negyven napon belül sort kerít rá. Most már csak tizenhárom maradt belőle. Nem negyven napot töltött az a bonc, az a Mózes nevű próféta a hegyen, amikor összeszedte „Isten” kőtáblákra vésett parancsolatait?
– De igen, uram.
– Te elhiszed ezt?
– Igen. De hogy hogyan és miért történt, azt nem értem.
– Időpocsékolás az efféle „Isten-dolgokról” beszélni, ne?
– Igen, uram, ha a tényekre vagy kíváncsi.
– Miközben erre a szótárra vártál, megpróbáltál összeállítani egyet magad is?
– Igen, Toranaga-szama. De attól tartok, nem sikerült valami jól. Sajnos, igen kevés az idő és annyi a probléma. Itt... és mindenhol – tette hozzá célzatosan.
Toranaga bólintott, tudván, hogy Mariko sok mindent szeretne kérdezni tőle: az új Régenstanácsról, Itó kinevezéséről, Naga sorsáról és arról, hogy lesz-e háború a közeljövőben. – Szerencsénk van, hogy férjed visszatért közénk, ne?
Mariko legyezője megállt a kezében. – Nem hittem volna, hogy élve megmenekül. Naponta imádkoztam érte, és füstölőt égettem az emlékére. – Buntaro délelőtt elmondta feleségének, hogy egy másik csapat Toranaga-szamuráj fedezte visszavonulását a tengerpartról, és minden baj nélkül érte el Ószaka határát. Onnan ötven válogatott emberrel és vezetéklovakkal, banditának álcázva magát, sebesen a hegyek közé menekült, s járatlan utakon Jedo felé indult. Üldözői kétszer is utolérték, de sosem voltak elegen ahhoz, hogy meg tudják állítani, mindkétszer kivágta magát közülük. Egyszer lesből ütöttek rajta, és négy emberén kívül mindet elvesztette, de újra egérutat nyert, s még mélyebben bevette magát a rengetegbe, csak éjszaka utazott, nappal pihent. Bogyókon, forrásvizén, magányos parasztházakból rabolt kevéske rizsen élt, s vágtatott Jedo felé, ellenségei mindenütt a nyomában. Húsz napba telt, mire Jedóba ért. Két embere maradt meg.
– Ez az egész csodával határos – mondta most Mariko. – Azt hittem, gonosz kami játszik velem, amikor megpillantottam melletted a tengerparton.
– Buntaro ügyes férfi. Nagyon erős és nagyon ügyes.
– Megkérdezhetem, van-e híred Hiromacu úr felől, uram? És Ószakából? Mi van Kiricubo úrnővel és Szazuko úrnővel?
Toranaga szenvtelenül elmondta neki, hogy Hiromacu az előtt való nap érkezett meg Jedóba, hogy ő útnak indult, de a hölgyek úgy döntöttek, Ószakában maradnak. A döntés oka: Szazuko úrnő egészségi állapota. Nem volt szükség magyarázatra. Mindketten tudták, hogy ez csak ürügy, hogy Isido tábornok soha nem fog szabadon ereszteni két ilyen értékes túszt, most, hogy Toranaga kiszabadult a karmai közül.
– Sigata ga nai – mondta Toranaga. – Karma, ne? Nincs mit tenni. Karma, nemigaz?
– Igen.
Toranaga kezébe vette a tekercset. – Most pedig el kell olvasnom ezt. Köszönöm, Mariko-szan. Nagyon jó munkát végeztél. Kérlek, hozd hajnalban az erődbe az Andzsin-szant.
– Uram, most, hogy férjem itt van, nekem kötelességem...
– Férjed már beleegyezett, hogy amíg itt tartózkodom, helyeden kell maradnod és tolmácsként kell működnöd. Az elkövetkező néhány napra az Andzsin-szanhoz fűz a kötelességed.
– De uram, nekem gondoskodnom kell férjem elszállásolásáról. Szolgákra és házra lesz szüksége.
– Ezzel most csak időt, pénzt és fáradságot pocsékolnál. A katonákkal fog együtt lakni, vagy az Andzsin-szan házában, ahol akar. – Látta, hogy Marikónak bosszúsan megrándul az arca. – Nan dzsa?
– Férjem mellett a helyem. Hogy szolgáljam őt.
– A te helyed ott van, ahol én mondom. Ne?
– Igen, kérlek, bocsáss meg. Természetesen.
– Természetesen.
Mariko kiment.
Toranaga gondosan áttanulmányozta a tekercset. És a hadviselési kézikönyvet. Azután újraolvasta a tekercs bizonyos részeit. Majd mindkettőt elrejtette, őröket állított a kabin elé, és felment a fedélzetre.
Hajnalodott. Fülledt, felhős idő ígérkezett. Lemondta a találkozást az Andzsin-szannal, mint ahogy eredetileg is tervezte, és száz testőrrel fellovagolt a fennsíkra. Ott maga köré gyűjtötte solymászait, és három héjával végigvadászott húsz rí területet. Délre három fácán, két nagy szalonka, egy nyúl és egy pár fürj volt a táskájában. Az egyik fácánt és a nyulat elküldte az Andzsin-szannak, a többit az erődbe a katonáknak. Némelyik szamurája nem volt buddhista, és Toranaga eltűrte étkezési szokásaikat. Ő maga egy kis hideg rizst evett halpástétommal, némi savanyított tengeri zöldet és gyömbérszeleteket. Azután összegömbölyödött a földön és elaludt.

Késő délutánra járt, és Blackthorne vidáman fütyörészve tüsténkedett a konyhában. Körülötte a főszakács, a kukta, a zöldségelőkészítő, a halelőkészítő és segédeik mosolyogtak szélesen, de belül halálra voltak rémülve, mert uruk az úrnővel együtt betette lábát a konyhába, s mert az úrnő közölte velük: az úr kegyesen megmutatja, hogyan készítik el az ételt az ő hazájában. És végső elkeseredésük okának ott volt maga a nyúl.
A fácánt Blackthorne már felakasztotta az egyik melléképület ereszére, és a lelkükre kötötte, hogy rajta kívül senki, senki nem nyúlhat hozzá. „Mindenkinek világos, Fudzsiko-szan? Senki nem nyúlás hozzá, csak én!” – mondta tettetett szigorúsággal.
„Ó, természetesen, Andzsin-szan. Mindenki megértette. Kérlek, bocsáss meg, de úgy kell mondani: »Senki nem nyúlhat hozzá, csak én!«„
– És most – mondta Blackthorne csak úgy maga elé – következik a főzés isteni művészete. Első lecke.
– Dózo, gomen naszai? – kérdezte Fudzsiko.
– Miru! Figyeljetek!
Ismét fiatalnak érezve magát – ő és a bátyja annak idején életük kockáztatásával rengeteg apróvadat oroztak a Chatam környéki birtokokon, s a zsákmányt mindig ő tisztította meg – kiválasztott egy hosszú, görbe kést. A szusi-főnök elsápadt. Ez volt a kedvenc kése, az élét egészen különlegesen fenték, hogy mindig tökéletes szeletekre vágja a nyers halat. A személyzet minden tagja tudta ezt, beszívták a levegőt és még jobban mosolyogtak, hogy elrejtsék miatta érzett zavarukat, a szusi-főnöknek pedig egészen füléig szaladt a szája, hogy szégyenét palástolja.
Blackthorne felmetszette a nyúl hasát, és ügyesen kifordította a bendőt és a beleket. Az egyik fiatal szolgáló öklendezve kirohant. Fudzsiko csendesen elhatározta, hogy megvonja egyhavi fizetését, ugyanakkor ő maga is szívesen lett volna paraszt, hogy becsületének elvesztése nélkül kiszaladhasson innét.
Üveges tekintettel nézték, ahogy Blackthorne levágta a mancsokat, és visszatolta a lábszárakat a bundába, lefejtve róluk a bőrt. Addig csavargatta a bundát, míg a nyúl hátsó lábai ki nem bújtak a hasi vágaton, azután egy ügyes mozdulattal az állat fején keresztül lerántotta az egész bundát, akár egy feleslegessé vált télikabátot. A csaknem teljesen megnyúzott nyulat a vágódeszkára fektetve lefejezte, így a szánalmasan nyitott szemű fejen lógott most az egész bunda. Visszafordította a bundát és félretette. Kollektív sóhaj futott végig a konyhán, de Blackthorne meg sem hallotta, mert minden figyelmét a lábszáraknak az ízületeknél való leválasztására és a nyúl feldarabolására fordította. Újabb szolgáló rohant ki észrevétlenül.
– És most kérek egy fazekat – jelentette ki vigyorogva Blackthorne.
Senki sem válaszolt. Megkövült mosollyal meredtek rá. Megpillantott egy jókora vasüstöt. Makulátlanul tiszta volt. Véres kézzel megmarkolta, teletöltötte vízzel egy fasajtárból, azután a faszénserpenyő fölé akasztotta, amely egy kövekkel körülrakott gödör fölé volt állítva a döngölt földpadlón. Beledobálta a húsdarabokat.
– És most egy kis zöldséget meg fűszereket – mondta.
– Dózo? – susogta rekedten Fudzsiko.
Blackthorne nem ismerte a megfelelő japán szavakat, így hát körülnézett. Egy fakosárban sárgarépát látott meg valami fehérrépára emlékeztető gyökereket. Megtisztította és felvagdosta őket, beledobálta a levesbe, és sót meg sötét színű szójaszószt adott hozzá.
– Szükségem volna még egy kis fokhagymára, vöröshagymára és portói borra.
– Dózo? – ismételte tehetetlenül Fudzsiko.
– Kotaba sirimaszen. Nem ismer a szavakat.
Fudzsiko nem javította ki, csak felvett egy kanalat és odanyújtotta. Blackthorne megrázta a fejét. – Szaké – mondta. A kukta felrázta magát kábulatából, és odavitte a kis fahordót.
– Dómo. – Blackthorne beleöntött egy csészével, aztán még egyet biztonság okából. Szívesen meghúzta volna maga is a hordót, de tudta, hogy modortalanság volna hidegen és minden szertartás nélkül inni a szakét, főleg itt a konyhában.
– Az istenfáját, de jólesne egy kis sör – sóhajtott fel.
– Dózo gozaimasita, Andzsin-szan?
– Kotaba sirimaszen – de ez a nyúlleves felséges lesz. Icsi-ban, ne? – bökött rá a gőzölgő edényre.
– Hai – felelte Fudzsiko minden meggyőződés nélkül.
– Okuru cuka iarigató Toranaga-szama. – mondta Blackthorne. – Küldj hírnököt, hogy köszönje meg Toranaga úrnak. – Senki sem javította ki a rossz japán mondatot.
– Hai. – Fudzsiko kitipegett, majd rohanni kezdett az árnyékszék felé, amely fenséges magányban állt a kert kapu közelében. Nagyon rosszul volt.
– Jól vagy, úrnőm? – kérdezte Nigacu, a szobalánya. Ez a vaskos, középkorú asszonyság csecsemőkora óta szolgálta Fudzsikót.
– Menj innét! De előbb hozz egy kis csát. Ne! Ahhoz be kellene menned a konyhába... jaj, jaj, jaj!
– Van nálam csá, úrnőm. Gondoltuk, hogy szükséged lesz rá, ezért egy másik serpenyőn forraltunk vizet. Tessék!
– Jaj, te olyan okos vagy! – Fudzsiko szeretettel megcsipkedte Nigacu kerek orcáját, azután odajött egy másik szolgáló, hogy meglegyezze. Fudzsiko megtörülte a száját egy papírkendővel, visszament, és megkönnyebbülten leült a verandára tett párnákra. – Jaj, így már sokkal jobb! – Jobb is volt a szabad levegőn, az árnyékban, a meleg délutáni nap sötét árnyékokat vetett, pillangók röpködtek a kertben, messze lenn a tenger nyugodt tükre szivárványszínekben játszott.
– Mi történik odabenn, úrnőm? Be se mertünk kukucskálni.
– Ne törődjetek vele. Az úr... az úr... ne törődjetek vele. Szokásai iszonyúak, de hát ez a mi karmánk.
Oldalvást pillantva észrevette, hogy a főszakács közeledik alázatosan a kerten át, és még jobban elkeseredett. A peckes, sovány, nagy lábú, nyúlfogú emberke szertartásosan meghajolt. Mielőtt egy szót is szólhatott volna, Fudzsiko merev mosollyal azt mondta: – Rendelj új késeket a faluból. Új rizsfőző edényt, új vágódeszkát, új vizesedényeket – mindent, amit szükségesnek látsz. Azokat, amiket az úr használt, félretesszük az ő számára. Jelölj ki egy új helyiséget, építtess még egy konyhát, ha akarod, ahol az úr főzhet, amikor csak óhajt – mindaddig, amíg te el nem sajátítod ezt a fajta művészetet.
– Köszönöm, Fudzsiko-szama – felelte a főszakács. – Kérlek, bocsáss meg, hogy zavarni merészellek, nagyon sajnálom, bocsáss meg, de ismerek egy jó szakácsot a szomszéd faluban. Ő nem buddhista, Koreában is járt a haddal, így mindent tud a... arról, hogy... ő sokkal jobban tudna főzni az úrnak, mint én.
– Ha új szakácsot akarok, majd szólok. Ha rossz és lusta szakácsnak véllek, azt is meg fogom mondani. Addig azonban te vagy itt a főszakács. Fél évre vállaltad a munkát – jelentette ki Fudzsiko.
– Igen, úrnőm – felelte látszatra méltósággal, de belül reszketve a főszakács, mert Fudzsiko-nó-Andzsin igen szigorú úrnő volt. – Kérlek, bocsáss meg, de én szakácsnak szegődtem. Büszke vagyok rá, hogy szakács vagyok. De... de mészárosmunkára nem vállalkoztam. Az eták a mészárosok. Természetesen etát ide be nem ereszthetünk, de ez a másik szakács, akit ismerek, ez nem buddhista, mint én, vagy mint az apám volt és az ő apja és az övé, úrnőm, mi soha, soha... Kérlek, ez az új szakács...
– Úgy fogsz itt főzni, ahogy mindig is főztél. Kiváló a főztöd, méltó még egy jedói mesterszakácshoz is. Egyik receptedet megküldtem magának Kiricubo úrnőnek Ószakába.
– Ó! Köszönöm. Kitüntetsz, úrnőm. Melyiket?
– Kicsi, friss angolnák, medúza, szeletelt osztriga, pontosan a megfelelő mennyiségű szójával, amit olyan jól csinálsz. Kitűnő! Soha nem ettem finomabbat!
– Ó, köszönöm, köszönöm, úrnőm – lihegte boldogan a főszakács.
– Persze a leveseid még sok kívánnivalót hagynak maguk után.
– Jaj, kérlek, bocsáss meg!
– A leveseket majd később megbeszéljük. Köszönöm, főszakács – mondta Fudzsiko, kísérletet téve a szakács elbocsátására.
A kis ember azonban állta a sarat. – Kérlek, bocsáss meg, úrnőm, de, ó kó, a legnagyobb alázattal mondom, de ha az úr... amikor az úr...
– Ha és amikor az úr azt mondja, főzz vagy mészárolj, rohanvást teljesíted a parancsát. Rohanvást. Ahogy hű szolgához illik. De addig is, mivel ezt az új művészetet bizonyára sok időbe telik elsajátítanod, jó lesz, ha megegyezel ezzel a másik szakáccsal, hogy látogasson meg egyelőre azokon a ritka napokon, amikor urunk a maga módján kíván étkezni.
Becsülete elégtételt kapván, a szakács elmosolyodott és meghajolt. – Köszönöm. Kérlek, bocsáss meg, hogy hozzád fordultam felvilágosításért.
– A segédszakácsot természetesen a saját béredből fizeted.
Amikor egyedül maradtak, Nigacu szájához emelt kézzel kuncogni kezdett. – Jaj, úrnő-csan, kérlek, engedd meg, hogy gratuláljak elsöprő győzelmedhez és bölcsességedhez! A főszakács kis híján elszellentette magát, amikor meghallotta, hogy neki kell fizetni a másikat!
– Köszönöm, dada-szan. – Fudzsiko már érezte a fövő nyúl szagát. Mi lesz, ha megkér, hogy egyem vele, gondolta, és majdnem elájult. De ha nem kér meg, akkor is nekem kell felszolgálnom. Hogyan oldjam meg, hogy ne legyek rosszul? Nem leszel rosszul, parancsolt rá magára. Ez a te karmád. Iszonyú nőszemély lehettél előző életedben. Iszonyú. De gondolj arra, hogy most már minden rendben van. Még öt hónap és hat nap. De erre se gondolj, gondolj csak uradra, aki bátor és erős, noha az étkezési szokásai rettenetesek...
Patacsattogást hallott a kapu felől. Buntaro leugrott a nyeregből, és elküldte embereit. Egyetlen testőre kíséretében, porosan, verejtékezve átvágott a kerten. Hatalmas íját a kezében hozta, a tegez a hátán volt. Fudzsiko és a szolgáló örömteli mozdulattal meghajolt. Gyűlölték Buntarót. Fudzsiko nagybátyja híres volt vad, fékezhetetlen természetéről, a legváratlanabb pillanatokban ütött oda vagy kötött bele bárkibe. Dührohamait legjobban szolgái bánták és asszonyai. – Kérlek, kerülj beljebb, bátyám. Milyen kedves tőled, hogy ilyen hamar meglátogatsz minket – mondta Fudzsiko.
– Á, Fudzsiko-szan! Hogy... mi ez a bűz?
– Uram vadat főz, amit Toranaga úr küldött neki – épp most mutatja meg szánalomra méltóan ügyetlen szolgáimnak, hogyan kell megfőzni.
– Hát, ha főzni akar, gondolom, joga van hozzá, ámbár... – Buntaro undorodva fintorgott. – Igen, a család feje azt csinál a saját házában, amit akar, a törvényes kereteken belül, ha ezzel nem zavarja meg a szomszédok nyugalmát.
A törvény szerint az ilyen szag okot adhatott a panaszra, és a szomszédokat kényelmetlenséggel terhelni nagy modortalanság volt. Az alantasok semmivel sem zavarhatták meg a fölöttük állókat. Különben fejek hullottak. Ezért alakult úgy országszerte, nagyon bölcsen és okosan, hogy egyenrangú szamurájok laktak egymás mellett, parasztok parasztok mellett, kereskedők a saját utcájukban, az eták pedig kívül, elszigetelve. A közvetlen szomszédjuk Omi. És Omi fölöttünk áll, gondolta Fudzsiko. – Őszintén remélem, senkit sem zavarunk meg vele – mondta aggódva, és azon törte a fejét, miféle új gonoszságot tervei már megint a nagybátyja. – Urammal kívánsz találkozni? – Fudzsiko állt volna fel, de Buntaro intett, hogy maradjon.
– Nem, kérlek, ne zavard. Várok – mondta szertartásosan, és Fudzsikónak minden jókedve elszállt. Buntarótól olyan ritkán láttak udvariasságot, hogy felkészült a legnagyobb veszélyre is.
– Bocsánatot kérek, amiért csak így beállítottam, és nem küldtem előre valakit, hogy megegyezzen egy elfogadható időpontban – mondta Buntaro –, de Toranaga úr szerint talán használhatnám a fürdőtöket és szállást is kaphatnék nálatok. Időről időre. Megkérdeznéd később az Andzsin-szant, engedélyezi-e ezt?
– Természetesen – felelte Fudzsiko az etikettnek engedelmeskedve, de magában megborzongott a gondolatra, hogy Buntaro náluk száll meg. – Biztos vagyok benne, hogy kitüntetésnek fogja tekinteni, bátyám. Megkínálhatlak egy kis csával vagy szakéval, amíg várakozol?
– Szakéval, köszönöm.
Nigacu sietve párnát tett a verandára, majd elrohant a szakéért, pedig nagyon szeretett volna úrnője mellett maradni.
Buntaro testőre kezébe nyomta íját és tegezét, lerúgta poros saruját, és feldobogott a verandára. Kihúzta övéből hosszú harci kardját, keresztbe vetett lábbal leült, és térdére fektette a kardot.
– Hol a feleségem? Az Andzsin-szannal?
– Nem, Buntaro-szama, nagyon sajnálom, de az erődbe rendelték, ahol...
– Rendelték? Ki? Kaszigi Jabu?
– Jaj, dehogy, Toranaga úr, uram, amikor visszajött a vadászatról.
– Ó, Toranaga úr. – Buntaro lehiggadt, de azért mogorván bámult át az öblön az erőd felé. Toranaga zászlaja ott lobogott Jabué mellett.
– Akarod, hogy érte küldjék?
Buntaro megrázta a fejét. – Lesz még rá elég időm. – Kifújta a levegőt, és a szemébe nézett unokahúgának, legkisebbik húga lányának. – Szerencsém van, hogy ilyen hasznos asszony a feleségem, ne?
– Igen, uram. Bizony. Nagyon sokat segített azzal, hogy tolmácsolta az Andzsin-szan tudását.
Buntaro tovább bámulta az erődöt, majd beleszimatolt a szélbe, amely feléjük hajtotta a főzés szagát. – Mintha csak Nagaszakiban lennék, vagy újra Koreában. Ott folyton húst főznek vagy sütnek. Olyan bűzt még sohasem éreztél. A koreaiak állatok, akár a kannibálok. A fokhagyma bűze az ember hajába és ruhájába is beleivódik.
– Rettenetes lehetett.
– A háború nem volt rossz. Könnyűszerrel nyerhettünk volna. Átcsaphattunk volna Kínába, és civilizálhattuk volna mindkét országot. – Buntaro elvörösödött, hangja reszelőssé vált. – De nem tettük. Kudarcot vallottunk, és szégyenszemre haza kellett kullognunk, mert elárultak bennünket. Mocskos árulók ültek magas helyeken.
– Igen, mindez nagyon szomorú, és tökéletesen igazad van, Buntaro-szama – hazudott folyékonyán Fudzsiko, tudván, hogy nincs a világon olyan nép, amely meg tudná hódítani Kínát, civilizálásra pedig semmi szüksége, mert civilizált az időtlen idők óta.
Buntaro halántékán kidagadt az ér, és szinte csak maga elé motyogva folytatta. – De megfizetnek még. Minden áruló megfizet. Csak eleget kell várni a folyóparton, és ellenségeid holtteste előbb-utóbb elúszik előtted, ne? Márpedig én várok, és le fogom köpni a fejüket, méghozzá hamarost. Ezt megfogadtam. – Fudzsikóra meredt. – Gyűlölöm az árulókat és a házasságtörőket. És a hazudozókat!
– Igen, egyetértek. Milyen igazad van, Buntaro-szama – felelte Fudzsiko, és megfagyott benne a vér, mert tudta, hogy Buntaro nem ismer irgalmat. Tizenhat éves volt, amikor kivégezte a tulajdon anyját, Hiromacu egyik jelentéktelenebb ágyasát, mert úgy gondolta, hűtlen lett apjához, míg az Goroda úr, a diktátor oldalán harcolt a háborúban. Évekkel később megölte első feleségétől származó legidősebbik fiát valami képzelt sértés miatt, az anyát pedig visszaküldte a családjához, ahol az asszony szégyenében véget vetett életének. Rettenetes dolgokat művelt ágyasaival és Marikóval is. Összeveszett Fudzsiko apjával, gyávasággal vádolta a koreai hadjáratban, és megrágalmazta a taikónál, aki azonnal megparancsolta apjának, hogy borotválja le a haját és álljon szerzetesnek. A szerencsétlen ember belehalt a szégyenbe.
Fudzsikónak minden akaraterejére szüksége volt, hogy megőrizze nyugalmát. – Mindnyájan nagyon büszkék voltunk, amikor megtudtuk, hogy megmenekültél ellenségeid elől – mondta.
Megérkezett a szaké. Buntaro keményen inni kezdett.
Amint a megfelelő várakozási idő eltelt, Fudzsiko felállt. – Kérlek, bocsáss meg egy percre. – Bement a konyhába, hogy figyelmeztesse Blackthorne-t, hogy engedélyét kérje Buntaro elszállásolására és elmondja neki meg a szolgáknak, mi a teendő.
– Miért itt? – kérdezte ingerülten Blackthorne. – Miért itt lak? Szükség ez?
Fudzsiko bocsánatot kért, és megmagyarázta, hogy természetesen nem utasíthatják el Buntarót. Blackthorne mogorván visszafordult a fazekához, Fudzsiko pedig nehéz szívvel visszament Buntaróhoz.
– Uram kitüntetésnek tekinti, hogy nálunk szállsz meg. Az ő háza a te házad.
– Milyen egy barbár ágyasának lenni?
– Gondolom, rettenetes. De az Andzsin-szanénak, aki hatamoto és ezért szamuráj is? Azt hiszem, olyan, mint bármelyik férfi ágyasának lenni. Én most vagyok először ágyas. Feleségnek lenni jobb szerettem. Az Andzsin-szan éppolyan, mint a többi férfi, noha a szokásai néha igen különösek.
– Ki hitte volna, hogy családunk egyik tagja egy barbár ágyasa lesz – még ha hatamoto is az illető?
– Nem volt más választásom. Engedelmeskedtem Toranaga úrnak és nagyapának, klánunk fejének. Az asszony dolga az, hogy engedelmeskedjék.
– Igen. – Buntaro kiitta szakéját, és Fudzsiko újra töltött. – Az engedelmesség nagyon fontos egy asszony számára. Mariko-szan is engedelmes, ugye?
– Igen, uram. – Fudzsiko a csúnya, orangutánszerű arcba nézett. – Semmi mást nem hozott rád, csak tisztességet, uram. Feleséged nélkül Toranaga úr sohasem tudta volna kiszedni azt a sok tudást az Andzsin-szanból.
Buntaro komoran elmosolyodott. – Hallom, pisztolyt nyomtál Omi-szan képébe.
– Csak a kötelességemet teljesítettem, uram.
– Hol tanultál meg lőfegyverekkel bánni?
– Sohasem volt még ilyesmi a kezemben. Azt sem tudtam, meg vannak-e töltve azok a pisztolyok. De akkor is meghúztam volna a ravaszt.
Buntaro nevetett. – Omi-szannak is ez volt a véleménye.
Fudzsiko újratöltette a csészéjét. – Azóta sem értem, miért nem próbálta meg elvenni őket Omi-szan. Ura ezt a parancsot adta neki, és ő mégsem tette meg.
– Én megtettem volna.
– Igen, bátyám. Tudom. Kérlek, bocsáss meg, de a ravaszt akkor is meghúztam volna.
– Igen. De elhibáztál volna!
– Igen, valószínűleg. Azóta azonban megtanultam célba lőni.
– A barbár tanított?
– Nem. Naga úr egyik tisztje.
– Miért?
– Apám sosem engedte, hogy lányai megtanulják a kard- és lándzsaforgatást. Úgy vélte, és azt hiszem, bölcsen, hogy szelídebb művészetek elsajátítására kell fordítanunk időnket. De néha egy asszonynak meg kell védenie urát és házát. És a pisztoly nagyon jó női fegyver, nagyon jó. Nincs hozzá szükség erőre, és jártasságra is csak kevésre. Most már talán valamivel nagyobb hasznára lehetek uramnak, mert gondolkodás nélkül szétlövöm bárki fejét, hogy megvédjem öt és házunk becsületét.
Buntaro kiitta teáját. – Büszke voltam, amikor hírét vettem, hogy szembeszálltál Omi-szannal. Helyesen cselekedtél. Hiromacu úr is büszke lesz rád.
– Köszönöm, bátyám. De csupán a kötelességemet teljesítettem. – Fudzsiko szertartásosan meghajolt. – Uram kérdezteti, kitüntetnéd-e azzal, hogy most beszélsz vele, ha neked is úgy tetszik.
Buntaro folytatta a rítust. – Kérlek, köszönd meg a nevemben, de fürödhetnék-e előbb? Ha neki is úgy tetszik, akkor beszélnék vele, amikor a feleségem visszatér.