A nyugati szárnyban Jabu megállt az őrszobánál. A leváltott őrök talpra ugrottak. – Ellenőrizni fogom az őrhelyeket.
– Igenis, uram.
– A többiek itt várnak. Te velem jössz.
Elindult lefelé a központi lépcsőházban, mögötte az egy szál őrrel. A lépcső tövében, a központi előcsarnokban több őr állomásozott, az ajtón kívül az udvar és a kert terült el. Egy gyors pillantás meggyőzte róla, hogy itt minden rendben van. Visszalépett az erődbe, és váratlanul irányt váltott. A sarkában loholó őr meglepetésére elindult a lépcsőn a szolgaszállás felé. A szolgák, álmukból fölverve, kócos fejüket a padlóig hajtották. Jabu rájuk se nézett. Egyre mélyebbre hatolt az erőd gyomrába, lépcsősorokon szaladt le, alig használt, fedett folyosókon haladt végig, a kőfalak nyirkosak és penészesek voltak, de fáklyák világítottak rajtuk mindenütt. Itt, a pincében nem álltak őrök, hisz nem volt mit védeni. Hamarosan újra felfelé tartottak, közeledtek a külső falakhoz.
Jabu hirtelen megtorpant. – Mi volt ez?
A Barna megállt, hallgatózott – és szörnyethalt. Jabu megtörölte a kardját, bevonszolta a hullát egy sötét sarokba, aztán egy erősen elreteszelt kis vasajtóhoz szaladt, amely a kőfalba volt vágva s amelyről Isido közvetítője tájékoztatta. Sorra elrángatta a rozsdás reteszeket. Az ajtó kicsapódott. Hideg levegő áradt be a nyíláson, egy lándzsa a torka felé döfött s csak az utolsó pillanatban állt meg előtte. Jabu mozdulatlanná dermedt. Az ajtó mögül, a tintafekete homályból nindzsák meredtek rá, fegyvert szorongatva.
Jabu felemelte reszkető kezét, és jelt adott. – Kaszigi Jabu vagyok – mondta.
A fekete ruhás, fekete csuklyát viselő, csaknem láthatatlan vezető bólintott, de a lándzsát továbbra is döfésre készen tartotta. Intett Jabunak, aki engedelmesen hátralépett. A nindzsák parancsnoka óvatosan beosont a folyosó közepére. Magas volt és tagbaszakadt, álarcában széles, lapos szemek villogtak. Megpillantva a halott Barnát, villámgyors csuklómozdulattal belehajította a lándzsát, majd visszahúzta a végére erősített vékony lánccal. Némán visszatekerte a láncot, s közben várt és figyelt.
Megnyugodva, hogy nem fenyegeti őket közvetlen veszély, a sötétség felé fordult és intett. Húsz embere özönlött be az ajtónyíláson, és felrohantak egy lépcsősoron, amely hátulról vezetett fel az emeleti szintekre. Ezek a nindzsák betörőszerszámokkal is fel voltak szerelve, fegyverként láncos késeket, kardot és surikeneket hoztak magukkal. Fekete csuklyájuk közepén egy vörös pont világított.
A parancsnok nem őket figyelte, hanem Jabut, s közben lassú számolásba kezdett bal kezének ujjain. – Egy... kettő... három... – Jabu úgy érezte, rengeteg szempár mered rá a kinti sötétből. Ő maga senkit sem látott.
A vörös ponttal megjelölt nindzsák kettesével felszaladtak a lépcsőn s a tetején megálltak. Ajtó zárta le az útjukat. Vártak egy pillanatig, majd az egyik megpróbálta kinyitni. Meg volt vetemedve. Előlépett egy másik, kezében rövid acélrúddal, amelynek egyik fele kampóban, másik vésőben végződött, és felfeszítette. Újabb penészes folyosó tárult fel mögötte, ezen is végigszaladtak némán. A saroknál megtorpantak. Az első kipislogott, és intett a többieknek. Befordultak a másik folyosóra. A végén, a titkos, falborításnak álcázott vastag faajtón kémlelőlyuk világított át. Az első nindzsa benézett rajta. A fogadótermet látta teljes szélességében s két Barna és két Szürke szamurájt, akik a belső szállásokra nyíló ajtót őrizték. A nindzsa hátranézett és bólintott a többieknek. Egyikük még mindig az ujjain számolt, ugyanakkor kezdte, amikor a parancsnokuk két szinttel lejjebb. Mindenki a számlálót figyelte.
Lenn a pincében a parancsnok ugyanabban a lassú, könyörtelen tempóban mozgatta ujjait, tekintete egy pillanatra sem mozdult el Jabu arcáról. Jabu figyelt és várt, orrát megcsapta önnön verejtékének szúrós bűze. Félt. Az ujjak megálltak, a nindzsa ökle hirtelen mozdulattal bezárult. A folyosó belseje felé mutatott. Jabu bólintott, és elindult arra, amerről jött. Háta mögött újrakezdődött a monoton számlálás. – Egy... kettő... három...
Jabu tisztában volt vele, micsoda iszonyú kockázatot vállalt, de nem volt választása, s most ismét elátkozta magában Marikót, amiért Isido oldalára kényszerítette őt. Az alkuhoz tartozott az is, hogy ezt a titkos ajtót kinyissa.
„És mi vár az ajtó mögött?” – kérdezte.
„Barátok. Ezt a jelet kell megadnod, a jelszó pedig a neved lesz.”
„Aztán megölnek, ne?”
„Nem. Te túlságosan értékes vagy nekünk, Jabu-szan. Gondoskodnod kell arról is, hogy a behatolókról eltereld a figyelmet...”
Végül is kötélnek állt, de arra egyáltalán nem számított, hogy az ajtón túl nindzsák fogják várni, ezek a gyűlölt és rettegett zsoldosok, akik a földi halandók szemében jószerint a legendák ködébe vesztek, akik csupán titkos, zárt családi sejtjeiknek tartoztak hűséggel, s tudományukat csakis a családon belül örökítették tovább; végtelen távolságokat tudtak víz alatt úszva megtenni, bármilyen sima falon felmásztak, egy éjjel és egy nap voltak képesek láthatatlanul, mozdulatlanul állni, kiválóan értettek a kézzel, lábbal, mindenféle fegyverrel – többek közt méreggel, tűzzel, robbanószerekkel – való gyilkoláshoz. A nindzsák egyetlen életcélja a kegyetlen öldöklés volt – pénzért.
Jabu kényszerítette magát, hogy lassan, egyenletes léptekkel távolodjék a nindzsák parancsnokától, de a szíve még mindig zakatolt a felismeréstől, hogy a támadók nem róninok, hanem nindzsák. Isido megőrült, gondolta, miközben minden pillanatban arra várt, hogy lándzsa vagy nyílvessző fúródik a hátába. Odaért a sarokhoz. Befordult és rohanvást indult fel a lépcsőn, hármasával véve a fokokat. A tetejére érve végigszáguldott az ívelt mennyezetű folyosón, és befordult a sarkon, a szolgák szállása felé.
A parancsnok tovább számolt, majd hirtelen abbahagyta, jelt adott a sötétbe, és Jabu után rohant. Húsz nindzsa indult a nyomába, másik tizenöt védekező hadállást foglalt a folyosó mindkét végén, hogy biztosítsák visszavonulásuk útját, amely elfelejtett pincejáratok és föld alatti sikátorok labirintusán át Isido egyik titkos rejtekéhez vezetett. A külső várárok alatti alagúton át egyenesen a városba lehetett kijutni rajta.
Jabu botladozva rohant végig az átjárón, és fazekakat, serpenyőket, kosarakat feldöntve berobbant a szolgák szállására.
– Nindzsááááák! – ordította. Ez ugyan nem volt része a megegyezésnek: önmaga számára akart alibit biztosítani arra az esetre, ha netán elárulnák. A szolgák és szolgálók kétségbeesetten visítoztak, lócák és asztalok alatt próbáltak menedéket keresni, Jabu pedig otthagyta őket, feliramodott egy újabb lépcsősoron, és szembetalálkozott az első Barna őrökkel, akik már kardot rántva fogadták.
– Riadó! – ordította Jabu. – Nindzsák... nindzsák vannak a szolgák között!
Az egyik szamuráj a főlépcső felé rohant, a másik felemelt karddal, bátran odaállt a lefelé tekergőző lépcső tetejére. A kifelé tolongó szolgák, amint megpillantották, rémülten nyöszörögve hátrahőköltek, karjukat a fejük köré fűzték, és megpróbáltak beleolvadni a kőfalakba. Jabu továbbszáguldott a főbejárat felé, felrántotta az ajtót, és kiállt a kinti lépcsőre. – Riadó! Megtámadtak bennünket! – kiáltotta a megegyezés értelmében, így adva jelt a kinti figyelemelterelő akció megindításához, miközben a többiek odabenn a fogadóterem titkos ajtaján áttörve elrabolják Marikót, mielőtt még bárki bármit észrevenne.
A kapunál és az udvaron álló szamurájok megperdültek, ide-oda tekingettek, s a kertben rejtőző behatolók ezt a pillanatot használták ki, hogy a bokrok mögül előugorva végezzenek a Barnákkal. Jabu visszahátrált az előcsarnokba, miközben további Barnák rohantak el mellette, akik a fenti őrszobából siettek kint álló bajtársaik segítségére.
Egy kapitány lépett oda hozzá. – Mi történt?
– Nindzsák... odakinn és a szolgák szállásán is. Hol van Szumijori?
– Nem tudom... talán a szobájában.
Jabu a lépcső felé szaladt, most még több szamuráj rohant le mellette. Ugyanebben a pillanatban a pince felől érkező első nindzsák áttörtek a szolgákon. A magányos szamurájjal mérgezett hegyű surikenek végeztek, a szolgák lándzsadöfésektől hullottak el. A csapat behatolt a főfolyosóra, és ordítozni kezdett, hogy zavart és pánikot keltsen. A fel-alá rohangáló ideges Barnáknak fogalmuk sem volt, honnét várják a következő támadást.
A legfelső szinten várakozó nindzsák felrántották az ajtókat, amint a riadót meghallották, és azonmód végeztek az utolsó Barnákkal, akik még lefelé tartottak. Mérgezett fúvótűk, surikenek repültek a megdöbbent szamurájok arcába, s a támadók máris átugráltak a hullákon, az egy szinttel lejjebbi főfolyosó felé tartva. Újabb osztag Barna érkezett erősítésként, de elszánt rohamukat a nindzsák visszaverték; megpörgették fejük felett a vasgolyóbisos láncokat, s vagy a szamurájok nyakára vetették, hogy megfojtsák őket, vagy a kardjukat rántották le velük, azután a kétélű kés elintézte a többit. Surikenek repültek zúgva a levegőben, s a Barna-osztag hamarosan megtizedelődött. Néhány nindzsát sikerült ugyan levágni, de veszett kutyákként azok is továbbkúsztak a padlón, s csak akkor hagyták abba a gyilkolást, ha már semmi élet nem maradt bennük.
Kinn a kertben a Barna-erősítés első rohamát könnyűszerrel visszaverték, de az egyre özönlő Barnák merészen újabb támadásra indultak, s mivel jóval többen voltak, sikerült visszaszorítaniuk a nindzsákat. Parancsszó harsant, mire a rajtaütők visszavonultak, beleolvadtak a sötétségbe. A Barnák diadalittasan utánuk vetették magukat, egyenesen bele az előkészített csapdába, s egytől egyig elhullottak.
A vörös ponttal megjelölt támadók még mindig a fogadóterem ajtaja előtt várakoztak, vezetőjük a lyukon kémlelt befelé. Látta az ideges Barnákat és Szürkéket, akik a belső folyosóra nyíló megvasalt ajtót őrizték, s közben aggódva füleltek a lenti csatazajra. Az ajtó kinyílt, újabb Szürkék és Barnák tódultak ki rajta, azután tisztjeik megelégelték a várakozást, és minden emberüket kiparancsolták a fogadóteremből, hogy a folyosó túlsó végén foglaljanak el védőállást. A szamurájok távoztak, a belső ajtó nyitva maradt, csak a Szürkék kapitánya állt mellette, de az is menni készült. A vöröspontosok vezetője látta, amint egy nő jelenik meg a küszöbön, mögötte a magas termetű barbár – a nőben ráismert prédájukra.
A vöröspontosok vezére, mivel szerette volna minél előbb végrehajtani a feladatot s így megszüntetni a kinti társakra – rokonokra – nehezedő nyomást, s mivel a gyilkolásvágy is sarkallta, egy másodperccel korábban adta meg a jelt s ugrott be az ajtón, mint tanácsos lett volna.
Blackthorne észrevette, ösztönösen előkapta a pisztolyt a kimonója alól és lőtt. A parancsnok feje szétloccsant, a roham egy pillanatra lelassult. A Szürkék kapitánya visszaszáguldott, és őrjöngő dühvel a nindzsákra vetette magát. Egyet levágott, de azután nekiesett az egész falka és végzett vele, Blackthorne-nak azonban maradt elég ideje, hogy berántsa Marikót és becsapja maguk mögött az ajtót. Kapkodva helyére lökte az ajtót lezáró vasrudat, s a nindzsák máris dörömbölni kezdtek a túlsó oldalon, egy részük pedig visszahátrált, hogy a külső ajtót biztosítsák.
– Az istenit! Mi volt ez...?
– Nindzsáááák! – kiáltotta Mariko, amint Kiri, Szazuko úrnő, Ecu úrnő, Csimmoko és Acsiko ijedten kiszaladt szobájából. A nindzsák ütemesen verték az ajtót.
– Gyorsan, erre! – sikította Kiri, és szaladni kezdett a szállás belseje felé.
A nők rendetlenül utánatódultak, ketten az öreg Ecu úrnőt támogatták. Blackthorne látta, hogy az ajtó meg-megremeg a feszítővasak dühödt csapásaitól. Szilánkok hasadtak ki a fából. Blackthorne visszarohant a szobájába a lőporszarujáért és a kardjaiért.
A fogadóteremben a nindzsák megölték a hat Barnát és Szürkét a külső ajtónál, és legázolták a többit is a mögötte levő folyosón. Két nindzsa meghalt, három megsebesült, de a külső ajtókat lezárták, az erődnek ez a része biztosítva volt.
– Gyerünk! – acsargott az új vezér. Emberei kettőzött erővel láttak neki a döngetésnek, feszegetésnek. A vezér egy darabig csak állt fivére hullája fölött, majd dühödten belerúgott, mert tudta, hogy az ő türelmetlensége miatt fulladt kudarcba a meglepetésszerű támadás.
Benn a folyosón Blackthorne kapkodva töltötte a pisztolyát, miközben az ajtóra csak úgy zuhogtak a csapások. Előbb a port, fojtsd le gondosan... az ajtó egyik táblája végigrepedt... aztán a papír, utána az ólomgolyó, utána a másik papír... az ajtón elpattant egy sarokvas, egy acélrúd vége átütötte a deszkát... végül fújd le a port a kováról.
– Andzsin-szan! – kiáltotta Mariko valahonnan a belső szobákból. – Siess!
Blackthorne azonban nem figyelt rá. Odament az ajtóhoz, gyomormagasságban az egyik repedéshez nyomta a pisztoly csövét, és meghúzta a ravaszt. A túlsó oldalon valaki felordított, és a dörömbölés abbamaradt. Visszahátrált, és újra tölteni kezdett. Előbb a port, fojtsd le gondosan... az egész ajtó megrázkódott, amint a nindzsák vállal, ököllel, lábbal, fegyverekkel újra nekiestek... aztán a papír, utána a golyó, utána a másik papír... az egész ajtó kidomborodott, rengett, az egyik zár lerepült, és csörömpölve a padlóra esett...
Kiri zihálva végigszaladt egy belső átjárón, a többiek Ecu úrnőt vonszolták utána, Szazuko kiabált. – Semmi értelme, nincs hová bújnunk... –, de Kiri csak szaladt tovább, be egy másik szobába, átbotorkált rajta, és elhúzta a sodzsifal egyik betétét. Sokszorosan megvasalt ajtó rejtőzött mögötte a kőfalba vágva. Kiri kinyitotta. A sarokvasak gondosan meg voltak olajozva.
– Ez... ez uram tit... titkos búvóhelye – zihálta, és lépett volna be, de hirtelen megtorpant. – Hol van Mariko?
Csimmoko megfordult és visszarohant.
Kinn az első folyosón Blackthorne lefújta a lőport a kováról, s újra előrelépett. Az ajtó már majdnem leszakadt, de még mindig nyújtott némi menedéket. Meghúzta a ravaszt. Újabb halálordítás, a dörömbölés abbamaradt, de mindjárt kezdődött elölről, lerepült egy másik zár is, és az ajtó megmozdult. Blackthorne ismét tölteni kezdett.
– Andzsin-szan! – Mariko a folyosó túlsó végében integetett kétségbeesve, Blackthorne ezért felkapta fegyvereit, és odaszaladt hozzá. Az asszony sarkon fordult, és elrohant, mutatva az utat. Mögöttük bedőlt az ajtó, s a nindzsák utánuk vetették magukat.
Mariko mint a szélvész átnyargalt egy szobán, megbotlott a szoknyájában és elesett. Blackthorne felkapta, és átfutottak egy másik szobán is. Csimmoko érkezett eléjük rohanvást. – Siessetek! – sikította, és várt, míg elhaladnak mellette. Néhány lépést még tett utánuk, azután visszafordult, és kivont tőrrel elállta az utat.
Nindzsák özönlöttek a szobába. Csimmoko előrenyújtott tőrrel nekiugrott az elsőnek. A nindzsa kivédte a döfést, félrelódította a lányt, mint valami játékszert, és továbbrohant Blackthorne és Mariko nyomában. Az utolsó eltörte a talpával Csimmoko nyakát, és követte társait.
Mariko gyorsan mozgott, de nem elég gyorsan, hosszú ruhája akadályozta, Blackthorne segített neki, amennyire tudott. Átvágtak egy szobán, jobbra fordultak egy másikba, azután megpillantották az ajtót, a rémülten ott álldogáló Kirit és Szazukót s mögöttük, benn a szobában, Acsikót és a szolgálókat, akik az idős asszonyt vették körül. Blackthorne átlökte Marikót a küszöbön, és visszafordult, egyik kezében a töltött pisztollyal, másikban a karddal. Csimmokót várta. A lány csak nem tűnt fel, úgyhogy visszaindult eléje, de a közeledő nindzsák zaját hallva megtorpant, majd hátraugrott, be a szobába, amint az első nindzsa megjelent. Becsapta az ajtót, s azon máris megcsörrentek az első lándzsahegyek és surikenek. Megint éppen hogy helyükre tudta lökni a reteszeket, mielőtt a támadók az ajtóra vetették magukat.
Fásultan köszönetet mondott magában az Úrnak, majd, látva, hogy az ajtó sokszorosan meg van vasalva és a feszítőrudak nem sok kárt tehetnek benne, újra hálát adott. Lihegve körülnézett. Mariko térdre rogyva kapkodott levegő után. Hat szolgálót látott, Acsikót, Kirit, Szazukót s az idős asszonyt, aki elszürkült arccal, jóformán ájultán hevert a padlón. A szoba kicsi volt, kőfalú, s egy oldalajtó nyílt belőle egy kis mellvéd-verandára. Blackthorne odatámolygott egy ablakhoz és kinézett. A sarokmellvéd az út és az udvar fölé ugrott ki, lentről hallotta a csatazajt, a fájdalmas ordításokat, a dühödt csatakiáltásokat. A kapun kívül és a szemközti mellvédeken Szürkék és más, független szamurájok kezdtek gyülekezni, de a kapu zárva volt előttük, és nindzsák őrizték.
– Mi az isten folyik itt? – kérdezte hullámzó mellkassal Blackthorne.
Senki sem felelt neki, ezért odament Marikóhoz, letérdelt melléje, és gyengéden megrázta a vállát. – Mi folyik itt? – Az asszonynak egyelőre nem jött ki hang a torkán.

Jabu a nyugati szárny egyik széles folyosóján rohant a szállása felé. Befordult a sarkon és visszahőkölt. Nagyszámú szamurájcsapat hátrált éppen a legfelső szintről lefelé támadó behatolók könyörtelen rohama elől.
– Mi folyik itt? – harsogta túl Jabu a lármát, hiszen itt nem számított nindzsákra, csak odalenn.
– Csak úgy rajzanak mindenhonnan – lihegte egy szamuráj. – Ezek egyenest a tetőről jöttek...
Jabu káromkodott, mert ráébredt, hogy becsapták, nem ismertették vele az egész haditervet. – Hol van Szumijori?
– Biztosan meghalt. Azt a részt már lerohanták, uram. Szerencséd van, hogy téged nem értek ott. Nem sokkal azután jelentek meg, hogy te elmentél. Mit keresnek itt a nindzsák?
Hangos ordítozás terelte el a figyelmüket. A folyosó túlsó végén, a sarok mögül újabb ellentámadásra indultak a Barnák, a nyomukban egy lándzsákkal felszerelt szamurájosztaggal. A lándzsások meghátráltatták a nindzsákat, s a Barnák üldözőbe vették őket. Ebben a pillanatban surikenek záporoztak rájuk, a Barnák egymás után összeroskadtak, s a padlón fetrengve elzárták az utat. Az életben maradták visszavonultak, hogy rendbe szedjék magukat.
Jabu, akit itt nem fenyegetett veszély, felkiáltott: – Hozzatok íjászokat! – Többen elrohantak, hogy teljesítsék a parancsot.
– Hogy kerülnek ide egyáltalán? És miért vannak ennyien? – kérdezte újra a szamuráj, akinek arcsebéből csörgött a vér. A megvetett nindzsák rendszerint egyesével vagy kis csoportban csaptak le áldozatukra, és amint végeztek, eltűntek.
– Nem tudom – mondta Jabu.
– Ha... ha Toranaga-szama itt lenne, megérteném, hogy Isido váratlanul támadást rendel el, de... – A szamuráj döbbenten a homlokára csapott és felordított. – Toda úrnő!
Jabu megpróbálta belefojtani a szót, de a szamuráj túlharsogta. – Őt akarják, Jabu-szan! Toda úrnőt akarják! – A szamuráj loholni kezdett a keleti szárny felé. Jabu habozott, majd követte.
A keleti szárnyhoz át kellett volna vágniuk a nagy középső lépcsőfordulón, amelyet a nindzsák tartottak megszállva. Szamurájok holttestei hevertek mindenütt. A rémülettől sarkallva, hogy szeretett úrnőjük veszélyben forog, az első vad roham áttört a kordonon. Ezeket az embereket azonban hamar lemészárolták. Bajtársaik között elterjedt a hír, s a Barnák megkettőzték erőfeszítéseiket. Jabu odarohant, hogy irányítsa a harcot, de közben igyekezett veszélytelen helyeken maradni. Egy nindzsa feltépte a tarisznyáját, kirántott belőle egy tökhéjat, amelyből gyújtózsinór lógott ki, odatartotta az egyik falifáklyához, majd a szamurájok fölé hajította. A tökhéj a falnák vágódva szétrepedt, és égő folyadék fröccsent szanaszét a Barnákra. A füst leple alatt a nindzsák ellentámadásra indultak, s a lángoló ruhájú, kétségbeesett Barnák rendetlen tömegben özönlöttek vissza. Az alattuk levő emeletről mindeközben újabb nindzsacsoportok osontak föl erősítésként.
– Vissza, rendeződj! – kiáltotta Jabu a pihenőből nyíló egyik folyosóról. Húzta az időt, amennyire merte, és reménykedett, hogy Marikót már foglyul ejtették s lehurcolták a pincébe. Nem értette, miért nem harsant fel már régen a kürtjel, amelyre az összes nindzsának vissza kellett volna vonulnia a titkos kijárat felé. Felülről, az egyik lépcsősor tetejéről öngyilkos rohamra indult egy Barna-osztag, és átszakította a kordont. Egytől egyig elhullottak, de a többiek sem engedelmeskedtek Jabunak, ők is tovább rohamoztak. Újabb bombák robbantak, és a falikárpitok tüzet fogtak. Lángok kúsztak végig a falakon, a szikrák felgyújtották a tatamikat. Az egyik nindzsa bennrekedt egy tűzcsóvában, s ordító emberi fáklyává változott. Tüzet fogott egy szamuráj kimonója is, mire a Barna rávetette magát egy másik nindzsára, és együtt égtek szénné. Egy lángoló szamuráj úgy forgatta hosszúkardját, akár a csatabárdot, és utat vágott magának a betolakodók közt. Tízen követték nyomban, s noha ketten kidőltek, hárman halálos sebet kaptak, a többi áttört és rohant a keleti szárny felé. Hamarosan újabb tíz követte példájukat. A harmadik rohamot már maga Jabu vezette, mert a nindzsák közben rendezetten visszavonultak, lehúzódtak a földszint és a menekülési útvonaluk felé. Kezdetét vette a csata a keleti szárny sarokrészének birtoklásáért.

A kis szobában mindenki az ajtóra meredt. Hallották, amint a támadók a sarokvasakat és a padlót kaparásszák szerszámaikkal. Azután valaki megdöngette az ajtót, és durva, fojtott hangon mondott valamit.
Két szolgáló zokogni kezdett.
– Mit mondott? – kérdezte Blackthorne. Mariko megnyalta kiszáradt ajkát. – Azt... azt mondja, nyissuk ki az ajtót és adjuk meg magunkat, kü... különben felrobbantja.
– Meg tudnák csinálni, Mariko-szan?
– Fogalmam sincs róla. A... lőport természetesen ismerik és... – Mariko keze az övéhez kapott. – Hol a tőröm?
Minden nő a tőrét kezdte keresni. Kirinek nem volt, Szazukónak, Acsikónak és Ecu úrnőnek sem. Blackthorne előzőleg megtöltötte a pisztolyát, és nála volt még a hosszúkard. A rövidet elvesztette menekülés közben.
A fojtott hang mérgesen, követelőzően újra felcsattant. Minden tekintet Blackthorne felé fordult. Mariko azonban tudta, hogy vége. hogy eljött az ő ideje.
– Azt mondja, ha kinyitjuk az ajtót és megadjuk magunkat, mindenki elmehet, csak te nem. – Mariko kisimította szeméből az elszabadult hajszálakat. – Azt mondja, téged akarnak túszul ejteni, Andzsin-szan. Csak téged...
Blackthorne indult, hogy kinyissa az ajtót, de Mariko könyörgőn elállta az útját.
– Ne, Andzsin-szan, hazudik – mondta. – Nagyon sajnálom, de nem téged akarnak, hanem engem! Ne higgy nekik. Én nem hiszek.
Blackthorne rámosolygott, megérintette az arcát, és az egyik retesz után nyúlt.
– Nem téged akarnak, engem! Hazudik! Esküszöm! Ne higgy neki, kérlek – könyörgött Mariko, és megragadta a férfi kardját. Félig már ki is húzta hüvelyéből, mire Blackthorne ráébredt, hogy mire készül, és elkapta a karját.
– Nem! Engedd el!
– Ne adj a kezükre! Nincs tőröm! Kérlek, Andzsin-szan! – Igyekezett kiszabadulni a szorításából, de Blackthorne felemelte, odébb állította, s megmarkolta a felső reteszt. – Dózo – mondta a többieknek, amikor Mariko ismét belekapaszkodott. Acsiko odalépett hozzá, megpróbált a lelkére beszélni, de Mariko nem törődött vele. – Kérlek, Andzsin-szan, hazudik... az isten szerelmére, hidd el!
Blackthorne elhúzta a felső reteszt.
– Élve akarnak elfogni! – sikította Mariko. – Nem érted? Foglyul akarnak ejteni, nem érted? Élve akarnak megkaparintani, és akkor mindez hiába volt... holnap Toranagának át kell lépnie a határt... könyörgök, hidd el, hogy hazudik...
Acsiko egyik karjával átölelte és hátrahúzta, másik kezével intett Blackthorne-nak, hogy nyissa ki az ajtót. – Iszogi, iszogi, Andzsin-szan...
Blackthorne elhúzta a középső reteszt.
– Az isten szerelmére, ne hagyd, hogy az a sok halál hiábavalónak bizonyuljon! Segíts! Emlékezz az esküdre!
Blackthorne végre felfogta, mit beszél az asszony, és vadul visszalökte a reteszeket.
– Miért akarnának...?
Valaki dühödten megverte az ajtót, vas csattant vason, és újra megszólalt a hang, pattogva, fenyegetőn. Csend támadt odakinn. A nők a túlsó falhoz szaladtak és hozzásimultak.
– Gyere el az ajtótól! – kiáltotta Mariko, miközben ő is utánuk szaladt. – Fel fogja robbantani!
– Mondj neki valamit, Mariko-szan, késleltesd – szólt rá Blackthorne, és a mellvédre nyíló oldalajtóhoz ugrott. – A Barnák hamarosan itt lesznek! Rángasd a reteszeket, mondd, hogy beragadtak! – Nekifeszült az oldalajtó felső reteszének, de az be volt rozsdásodva. Mariko engedelmesen odaszaladt az ajtóhoz, és ügyetlenül rángatni kezdte a középső reteszt, közben könyörgő szavakat mondott a nindzsának. Aztán az alsó reteszt kezdte zörgetni. A nindzsa durván felcsattant, mire Mariko még buzgóbban könyörgött.
Blackthorne a tenyere tövével csapkodta a felső vasat, de meg sem moccant. A nők tehetetlenül nézték. Végül a retesz nagy zajjal hátracsúszott. Mariko még hangosabban jajgatott, hogy elfojtsa a zörgést, Blackthorne pedig nekiesett az utolsó retesznek. Lenyúzta a kezét, csupa vér volt. A nindzsavezér odakinn még vadabbul fenyegetőzött. Blackthorne kirántotta a kardját, és a zajjal mit sem törődve, a nyelével kalapálta a rozsdás vasat.
Az ajtó másik oldalán a vöröspontosok vezére őrjöngött dühében. Erre a titkos rejtekhelyre egyáltalán nem számítottak. Klánjának feje azt parancsolta, fogják el élve Toda Marikót, bizonyosodjanak meg róla, hogy nincs nála fegyver, azután adják át a Szürkéknek, akik a pincéből kivezető alagút szájánál fogják várni őket. Tudta, hogy nincs több idejük. Hallotta a folyosón, odakinn a fogadóterem előtt dúló csata zaját, és tudta, hogy már rég lenn lennének, biztonságban, rég teljesítették volna a feladatot, ha nincs ez a titkos üreg és ha ostoba fivére nem sieti el a dolgot.
Karma, hogy ilyen fivére van az embernek!
Égő gyertyát tartott a kezében. Lőporcsík vezetett az ajtó alá állított kis hordókhoz, amelyeket eredetileg azért hoztak magukkal tarisznyájukban, hogy visszavonulásukat fedezve be tudják majd robbantani a pincefolyosó kijáratát. Döntenie kellett. Az ajtón csak úgy jutnak be, ha felrobbantják. De az a Toda nevű asszony az ajtó túlsó oldalán áll, a robbanás mindenkivel végez a kis szobában, ők kudarcot vallanak, és társaik hiába hullottak el.
Rohanó léptek közeledtek. Egy nindzsa volt az. – Siessetek! – suttogta. – Már nem tudjuk sokáig tartam magunkat! – Visszaügetett.
A parancsnok döntött. Intett embereinek, hogy húzódjanak fedezékbe, és bekiáltott az ajtón. – Menjetek hátrább! Robbantok! – Odatartotta a gyertyát a lőporcsíkhoz, és hátraszökkent. A lőpor füstölgött, meggyulladt, s a láng kígyózni kezdett a hordók felé.
Blackthorne feltépte az oldalajtót. Friss éjszakai levegő tódult be a nyíláson. A nők kiözönlöttek a verandára. Az öreg Ecu úrnő elesett, Blackthorne felkapta, utánuk lökte, és megperdült. Marikót keresve tekintetével, de az asszony az ajtóhoz simult, és szilárd hangon kikiáltott: – Én, Toda Mariko tiltakozom ez ellen a szégyenletes támadás ellen, és halálommal...
Blackthorne ugrott volna érte, de a robbanás ereje félrelódította. Az ajtó leszakadt sarokvasairól, beröpült a szobába, és egy falnak vágódott. A detonáció leverte a lábáról Kirit és a többieket a verandán, de nagyobb bajuk nem esett. Füst tódult a szobába, és beözönlöttek a nindzsák. A meggörbült ajtó az egyik sarokban ért földet.
A vöröspontosok parancsnoka letérdelt Mariko mellé, a többiek a szobát biztosítva szétszóródtak. Azonnal látta, hogy az asszony haldoklik. Karma, gondolta, és felállt. Blackthorne eszméletlenül hevert a padlón, fülén és orrán keskeny vérpatak csordogált. Elgörbült csövű, hasznavehetetlen pisztolya mellette feküdt.
A parancsnok előrelépett, azután megtorpant. Acsiko jelent meg a belső ajtó nyílásában.
A nindzsa ránézett, és azonnal felismerte. Lepillantott Blackthorne-ra. Mélységesen megvetette a pisztolyával együtt, amiért vakon, gyáván lövöldözve az ajtó mögül megölte egyik emberét, és megsebesített egy másikat. Visszanézett Acsikóra, és elővonta a kését. A lány gondolkodás nélkül nekirohant. A kés a bal mellébe fúródott. Holtan roskadt össze, és a nindzsa harag nélkül húzta ki testéből a kést. Ez volt az utolsó része a fentről – úgy sejtette, Isidótól – kapott parancsnak: ha kudarcot vallanának, és Toda úrnőnek sikerül végeznie magával, nem szabad hozzányúlniuk, fejét venniük; a barbárt és a többi nőt életben kell hagyni, kivéve Kijama Acsikót. Fogalma sem volt róla, miért kellett megölnie a lányt, de így szólt a parancs, megfizették érte, tehát megölte.
Intett egyik emberének, aki szájához emelte az ívelt kürtöt, s az éles hang végigvisszhangzott az egész váron. A vezér még egyszer ellenőrizte Marikót és a lányt. Még egyszer ellenőrizte a barbárt is, akit pedig nagyon szeretett volna megölni. Azután sarkon fordult, és visszavezette a többieket az átjárókon és szobákon keresztül a fogadóterembe. A folyosóajtót védő nindzsák megvárták, míg az utolsó vöröspontos is eltűnik szem elől a menekülési útvonalon, azután füst- és tűzbombákat hajítottak a folyosóra, és ők is visszavonultak. A vöröspontosok parancsnoka fedezte őket. Apró, halált hozó sulymokat szórt szét maga mögött a padlón – a tüskés vasgolyóbisok méregbe voltak mártva. Amint a Barnák betörtek a fogadóterembe a kavargó füstben, ő is elinalt. Néhányan utánavetették magukat, a többi a belső folyosó felé rohant. Üldözői egymás után ordítottak fel, amint a sulymok tüskéi áthatoltak tabijuk talpán.
A kis szobában semmi más nesz nem hallatszott, csak Blackthorne zihálása, amint kezdett eszméletére térni. Kinn a mellvéden Kiri talpra kászálódott; kimonója ronggyá szakadt, kezét és karját horzsolások borították. Bebotorkált, megpillantotta Acsikót és felkiáltott, aztán odatántorodott Marikóhoz, és letérdelt melléje. Újabb robbanás rázta meg az erődöt valahol lejjebb, és valaki ordítozni kezdett: – Tűz van! – Füst özönlött váltig a szobába. Szazuko és néhány szolgáló is talpra állt. Szazuko válla és arca lenyúzódott, egyik csuklója eltört. Megpillantotta Acsikót, akinek a szája és a szeme elkerekedett a halál iszonyatában, és nyöszörögni kezdett.
Kiri kábán ránézett, és Blackthorne-ra mutatott. A fiatal lány Kiri felé botorkált, és meglátta Marikót. Kitört belőle a sírás, de erőt vett magán, odament Blackthorne-hoz, és megpróbálta feltámogatni. Szolgálók siettek a segítségére. Blackthorne megkapaszkodott bennük, nagy nehezen felállt, azután megingott és elesett, köhögött, öklendezett, füléből még mindig szivárgott a vér. Barnák rohantak be a szobába, és elhűlve meredtek az elébük táruló látványra.
Kiri még most is Mariko mellett térdelt. Egy szamuráj felemelte. Köréjük gyűlt a többi is. Egyszerre szétváltak és utat engedtek: Jabu lépett be hamuszürke arccal. Látva, hogy Blackthorne még él, aggodalma jórészt szertefoszlott.
– Orvost! Gyorsan! – parancsolta, és letérdelt Mariko mellé. Az asszony még élt, de látni való volt, hogy már nem sokáig. Arca szinte érintetlen volt, de a teste borzalmasan szétroncsolódott. Jabu letépte kimonóját, és nyakáig leterítette vele az asszonyt.
– Hozzátok már azt az orvost! – mondta rekedten, és odament Blackthorne-hoz. Nekitámasztotta a falnak.
– Andzsin-szan! Andzsin-szan!
Blackthorne még mindig sokkos állapotban volt, füle zúgott, alig látott, arcát teljesen elborították a zúzódások és égési sebek. Aztán kitisztult a szeme, és maga előtt látta Jabut, képe formátlanul imbolygott. Fojtogatta a lőporfüst, nem tudta, hol van és ki ő, csak azt tudta, hogy tengeri ütközetben vesz részt, a hajója megsérült és szüksége van rá. Aztán megpillantotta Marikót, és minden eszébe jutott.
Küszködve felállt, Jabu támogatta, és odabotorkált az asszonyhoz.
Olyan békésnek látszott, mintha aludna. Nehézkesen letérdelt melléje, és félrevonta a kimonót. Visszahajtotta. A pulzusa már alig vert. Azután elállt egészen.
Blackthorne némán nézte, megingott, majdnem eldőlt. Megérkezett az orvos, ránézett és megrázta a fejét, mondott valamit, de Blackthorne nem értette, nem is hallotta. Csak azt tudta, hogy Marikóért eljött a halál, és hogy ő is meghalt.
Keresztet vetett az asszonyra, elmondta az áldás latin szavait, és imádkozott a leikéért, noha a száján nem jött ki hang. A többiek szótlanul nézték. Amikor elvégezte, amit el kellett végeznie, talpra kászálódott és kiegyenesedett. Aztán piros és bíbor fények szúrtak a szemébe, a feje mintha felrobbant volna, és összeesett. Jóságos kezek elkapták, és a padlóra fektették.
– Meghalt? – kérdezte Jabu.
– Majdnem. A fülével nem tudom, mi van, Jabu-szama – mondta az orvos. – Lehet, hogy belső vérzés.
Idegesen közbeszólt egy szamuráj: – Siessünk, vigyük ki őket innét. A tűz elterjedhet, és itt rekedünk.
– Igen – mondta Jabu. Egy másik szamuráj bekiáltott a verandáról, és Jabu kiment.
Az öreg Ecu úrnő a mellvédnek támasztva hevert, a szolgálója támogatta; arca szürke volt, szeme gyulladt. Felpislogott Jabura. – Kaszigi Jabu-szan?
– Igen, úrnőm.
– Te vagy itt a rangelső?
– Igen, úrnőm.
– Kérlek, segíts fel – szólt rá az idős asszony a szolgálójára.
– De várni kellene, az orvos...
– Segíts fel!
A verandán álló szamurájok figyelték, amint szolgálójától támogatva talpra kecmergett. – Hallgassatok meg – mondta rekedt, akadozó hangon. – Én, Maeda Ecu, Maeda Arinoszinak, Nagato, Ivami és Aki urának felesége tanúsítom, hogy Toda Mariko-szama azért dobta el magától az életet, mert nem akart becsületét elvesztve ezeknek a gyalázatos embereknek a fogságába kerülni. Tanúsítom, hogy... hogy Kijama Acsiko inkább rátámadt a nindzsákra, eldobva magától az életet, mintsem hogy becsületét elvesztve fogságukba essen... Tanúsítom: ha a barbár szamuráj nem olyan bátor, Toda úrnő becsületét elvesztve fogságba esett volna, és mi többiek is, ezért mi és uraink örök hálával tartozunk neki... Vádolom Isido tábornok urat azzal, hogy ezt a becstelen támadást megszervezte... azzal, hogy elárulta Ocsiba úrnőt és az Örököst... – Az idős asszony megtántorodott és kis híján elvágódott, de zokogó szolgálója még idejében elkapta. – És... és hogy Isido úr elárulta őket és a Régenstanácsot. Tanúnak hívlak mindnyájatokat, hogy nem élhetek tovább ezzel a szégyennel...
– Ne... ne, úrnőm! – zokogta a szolgáló. – Nem engedem...
– Menj innen! Kaszigi Jabu úr, kérlek, segíts. Menj innen, te lány.
Jabu megfogta a törékeny öregasszony vállát, és elparancsolta mellőle a szolgálót.
Ecu úrnőnek szemlátomást fájdalmai voltak, nehezen, zihálva lélegzett. – Mindezt halálommal tanúsítom – susogta, és Jabura nézett. – Kitüntetnél, ha... ha a segédem lennél. Kérlek, segíts fel a párkányra.
– Ne, úrnőm. Szükségtelen meghalnod.
Ecu úrnő elfordult a többiektől, és Jabu fülébe suttogta: – Haldoklóm, Jabu-szama. Valami elszakadt bennem... vérzem odabenn... a robbanás... Segíts, hogy teljesíthessem a kötelességemet... Öreg vagyok és hasznavehetetlen, a fájdalom a hálótársam már húsz esztendeje. Hadd segítsem halálommal urunkat, ne? – Az öreg szempár megvillant. – Ne?
Jabu gyengéden felemelte a mellvéd párkányára, és maga is büszkén odaállt melléje. Alant, a mélységben, az erőd udvara. Mindenki meghajolt Ecu úrnő előtt.
– Igazat beszéltem. Halálom legyen a bizonyítéka – mondta elcsukló hangon az öregasszony. Azután megnyugodva behunyta a szemét, és előredőlve zuhanni kezdett a várva várt halálba.

Ötvennyolcadik fejezet

A régensek az öregtorony második szintjén ültek össze, a nagyteremben. Isido, Kijama, Zataki, Ito és Onosi. A hajnali nap hosszú árnyékokat vetett, a levegőben még mindig ott érzett a tűz szaga.
Ocsiba is jelen volt.
– Nagyon sajnálom, tábornok úr, de nem értek egyet – mondta száraz, hideg hangon Kijama. – Lehetetlen figyelmen kívül hagyni Toda úrnő szeppukuját, unokamenyem bátorságát, Maeda úrnő tanúságtételét és szertartásos halálát – akárcsak a száznegyvenhét Toranaga-szamuráj halálát és a várrész csaknem teljes kiégését! Ezt nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni!
– Egyetértek – mondta Zataki. Tegnap reggel érkezett Takatóból, s amikor hírét vette Mariko szembeszállásának Isidóval, titokban a kezét dörzsölte, olyan boldog volt. – Ha tegnap hagyod, hogy szeppukut kövessen el, mint ahogy tanácsoltam, most nem lennénk ebben a kutyaszorítóban.
– A helyzet nem olyan komoly, mint gondoljátok. – Isido szája vékony, kemény vonallá szűkült össze. Ocsiba undorodott most tőle, gyűlölte, amiért kudarcot vallott, és hagyta, hogy beleessenek a csapdába mindnyájan. – A nindzsák csak rabolni akartak.
– Mit vagy kit? Talán a barbárt? – nevetett gúnyosan Kijama. – Olyan sokat érne ez a barbár, hogy ekkora támadást indítsanak miatta?
– Miért ne? Váltságdíjat kérhettek volna érte, ne? – Isido a daimjóra meredt, aki Ito Teruzumi és Zataki között ült. – A nagaszaki keresztényeknek sokat megérne, élve vagy halva, ne?
– Az bizony lehetséges – mondta Zataki. – A barbárok így szoktak harcolni.
– Hivatalosan vádolod a keresztényeket, hogy ők terveitek ki és rendelték el ezt az undorító támadást? – kérdezte sötéten Kijama.
– Azt mondtam, hogy lehetséges. És az is.
– Igen. De valószínűtlen – szúrta közbe Isido, aki nem akarta, hogy a Régenstanácsban nyílt szakadásra kerüljön sor egy ilyen válságos helyzetben. Magában még mindig dühöngött, amiért kémei nem értesítették Toranaga titkos búvóhelyéről, s még mindig nem értette, hogyan tudták úgy megépíteni, hogy senki sem sejtette. – Véleményem szerint a nindzsák rabolni akartak.
– Okos és fölöttébb helyénvaló gondolat – jelentette ki rosszindulatú tekintettel Ito. Alacsony, középkorú emberke volt, ragyogó öltözékben, díszkardokkal, noha csak az imént rángatták ki az ágyából, mint a többieket is. Úgy volt kifestve, akár egy nő, a fogsorát is befeketítette. – Igen, tábornok úr. De lehet, hogy a nindzsák nem Nagaszakiból kértek volna váltságdíjat, hanem Jedóból, egyenesen Toranaga úrtól. Hisz nem az ő lakája-e a barbár?
Isido homloka elfelhősödött a név hallatán. – Én is úgy vélem, nem a nindzsákról, hanem Toranaga úrról kellene vitatkoznunk. Valószínű, hogy ő rendelte el a támadást, ne? Elég álnok hozzá, hogy megtegye.
– Nem, ő nindzsákat sohasem használna – mondta Zataki. – Álnoknak álnok, de az efféle szemét népséghez nem ereszkedik le. Az ilyesmi kalmárokra vall... vagy barbárokra. Nem Toranaga úrra.
Kijama gyűlölködve meredt Zatakira. – Portugál barátaink soha nem lennének képesek ilyen módon beleártani magukat belügyeinkbe! Soha!
– Hát azt elhinnéd-e, hogy ők vagy a papjaik összeszűrjék a levet valamelyik kjúsúi keresztény daimjóval s hadat indítsanak a nem keresztények ellen – hogy háborút robbantsanak ki, amelyben külországi megszálló erők segítenék őket?
– Kik? Hadd halljam! Vannak bizonyítékaid?
– Még nincsenek, Kijama úr. De voltak bizonyos híresztelések, és egy nap talán a bizonyítékokat is megszerzem. – Zataki visszafordult Isidóhoz. – Hogyan döntsünk ennek a támadásnak az ügyében? Van kiút ebből a csapdából? – Ocsibára nézett, aki Kijamát figyelte, aztán Isidót, majd megint Kijamát. Zataki sose látta még ilyen kívánatosnak.
– Abban mindnyájan egyetértünk, hogy Toranaga úr szervezte meg azt a csapdát, amelybe Toda Mariko-szama ejtett bennünket, bármilyen bátor, kötelességtudó és tiszteletre méltó volt is a viselkedése, Isten nyugtassa – jelentette ki Kijama.
Ito elrendezett egy redőt makulátlan kimonóján. – De nem gondolod, hogy zseniális lépés lett volna Toranaga úrtól, így támadni rá a tulajdon vazallusaira? Ó, Zataki úr, tudom, hogy Toranaga úr sohasem használna nindzsákat, de hát ő olyan ügyes, könnyen elintézhette, hogy valaki másnak „jusson eszébe”, ne?
– Minden lehetséges. De a nindzsák akkor sem vallanak rá. Okosabb ő annál. A nindzsák megbízhatatlanok. És miért erőltette volna ezt a dolgot Mariko-szamával? Sokkal jobb lett volna, ha megvárja, hogy mi kövessünk el hibát. Hisz csapdában voltunk. Ne?
– Igen. Még mindig csapdában vagyunk. – Kijama Isidóra nézett. – És akárki rendelte is el a támadást, ostoba volt, és egyáltalán nem tett nekünk jó szolgálatot.
– Lehet, hogy igaza van a tábornok úrnak, és a helyzet nem is olyan komoly, mint hisszük – mondta Ito. – De azért szomorú, hogy ilyen kevéssé szép halál jutott osztályrészéül szegény asszonynak.
– Ez az ő karmája, és véleményem szerint nem vagyunk csapdában. – Isido farkasszemet nézett Kijamával. – Még szerencse, hogy ott volt az a rejtekhely, különben azok a férgek elfogták volna.
– Csakhogy nem fogták el, tábornok úr, és Mariko-szama bizonyos értelemben igenis szeppukut követett el, akárcsak a többiek, s ha most nem eresztünk el mindenkit, annak még több halál lesz az eredménye, ezt pedig nem engedhetjük meg magunknak – jelentette ki Kijama.
– Nem értek egyet. Mindenkinek itt kell maradnia – legalábbis amíg Toranaga-szama át nem lépi határainkat.
Ito elmosolyodott. – No, az emlékezetes nap lesz.
– Úgy véled, nem fogja átlépni? – kérdezte Zataki.
– Az én véleményem mit sem ér, Zataki úr. Hamarosan megtudjuk, mik a szándékai. De ez különben sem számít. Toranagának mindenképp meg kell halnia, ha azt akarjuk, hogy az Örökös utódlása ne kerüljön veszélybe. – Ito Isidóra nézett. – Meghalt már a barbár, tábornok úr?
Isido a fejét rázta, de közben Kijamát figyelte. – Nagy balszerencse lenne számára, ha most halna vagy nyomorodna meg – egy ilyen bátor ember. Ne?
– Szerintem valóságos istencsapása ő, minél előbb meghal, annál jobb. Vagy tán elfelejtetted?
– Hasznunkra lehetne még. Egyetértek Zataki úrral és veled, Toranaga nem ostoba. Oka kell legyen, hogy ennyire dédelgeti. Ne?
– Igen, ismét igazad van – mondta Ito. – Az Andzsin-szan nagyszerűen viselkedett ahhoz képest, hogy barbár, ne? Toranaga úr helyesen tette, hogy szamurájt csinált belőle. – Ocsibára nézett. – Amikor azt a virágot átnyújtotta neked, úrnőm, az udvaronchoz méltó költői gesztus volt.
Egyetértő mormogás hallatszott.
– Mi lesz most a költészeti versennyel, úrnőm? – kérdezte Ito.
– Le kellene mondanunk, nagyon sajnálom – felelte Ocsiba.
– Egyetértek – helyeselt Kijama.
– Te elkészültél már a magad versével, uram? – kérdezte Ocsiba.
– Nem – mondta Kijama. – De most talán így hangoznék:

Egy száraz ágon
vihar dúlt...
sötét nyár könnyei.

– Ez legyen a sírfelirata. Szamuráj volt – mondta csendesen Ito. – E nyár könnyeit én is hullatom.
– Én – mondta Ocsiba –, én másként fejeztem volna be:

Egy száraz ágon
hallgat a hó...
téli csendben.

De egyetértek veled, Ito úr. Azt hiszem, ezeket a sötét nyári könnyeket mindnyájan hullatjuk.
– Nagyon sajnálom, úrnőm, de tévedsz – szólt közbe Isido. – A könnyeket Toranaga és szövetségesei fogják hullatni. – Készülődött, hogy berekessze az ülést. – Azonnal vizsgálatot indítok ennek a nindzsatámadásnak az ügyében. Kétlem, hogy valaha is kinyomozzuk, mi az igazság. Addig is biztonsági okokból, az érintettek saját érdekében sajnos minden kiutazási engedélyt visszavonunk huszonkettedikéig.
– Nem – szólalt meg Onosi, a bélpoklos, az utolsó régens, a szoba másik sarkában álló, elfüggönyzött hordszékében. – Nagyon sajnálom, de éppen ez az, amit nem szabad tenned. Most már mindenkit el kell eresztened. Mindenkit.
– Miért?
Onosi hangja rosszindulatú volt, semmi félelem nem vibrált benne.
– Ha nem teszed, megfosztod becsületétől a birodalom legbátrabb asszonyát, valamint Kijama Acsiko úrnőt és Maeda Ecu úrnőt, Isten nyugtassa őket. Amint ez a mocskos tett kitudódik, csak Isten a megmondhatója, micsoda kárt fog okozni az Örökösnek – és mindnyájunknak, ha nem vigyázunk.
Ocsibának végigfutott a hideg a hátán. Két évvel ezelőtt, amikor Onosi megérkezett, hogy tisztelegjen a haldokló taikónál, a testőrök ragaszkodtak hozzá, hogy kinyithassák a gyaloghintaját, hátha fegyvert rejteget benne, és ő megpillantotta azt az orrtalan, fültelen, csupa seb arcroncsot, a lázas tűzben égő fanatikus szempárt, a bal kéz csonkját s az ép jobbot, amely rövidkardot szorongatott.
Ocsiba úrnő magában felfohászkodott, hogy ő és Jaemon sohase kapja el a bélpoklosok betegségét. Most már ő is szerette volna, ha véget ér a tanácskozás, mert el kellett döntenie, mit tegyen – Toranagával kapcsolatban és Isidóval kapcsolatban.
– Másodszor – folytatta Onosi –, ha ezt a gyalázatos támadást ürügyül használod arra, hogy bárkit is itt tarts, azzal elismered, hogy sohasem állt szándékodban elengedni őket, hiába adtad írásban esküdet. Harmadszor...
– Az egész Tanács beleegyezett, hogy a passzusokat kiadjuk – szakította félbe Isido.
– Bocsánatot kérek, az egész Tanács elfogadta Ocsiba úrnő bölcs javaslatát, mert vele együtt feltételeztük, hogy csak kevesen ragadják majd meg a lehetőséget, s ha megragadják is, mindenféle késleltető eljárást lehetett volna alkalmazni.
– Csak nem azt állítod, hogy Toranaga asszonyai és Toda Mariko nem távoztak volna, és a többiek nem követték volna őket?
– Bármi történt vagy történt volna azokkal az asszonyokkal, az Toranagát semmiben sem fogja eltéríteni a szándékától. Nekünk elsősorban a szövetségeseink miatt kell aggódnunk. Ha nincs a nindzsatámadás meg a három szeppuku, ez az egész ostoba helyzet magától megoldódik!
– Nem értek egyet!
– Harmadszor és utoljára: ha nem engedsz el mindenkit azok után, amiket Ecu úrnő mondott ki kereken, a legtöbb daimjó téged fog vádolni a támadás megszervezésével, és rajtad keresztül minket is. Akkor aztán lehet majd hullatni a könnyeket!
– Nekem nincs szükségem nindzsákra!
– Persze hogy nincs – vágta rá Onosi méregtől csöpögő hangon. – Nekem sincs, a többieknek sincs. De úgy érzem, kötelességem, hogy emlékeztesselek: kétszázhatvannégy daimjó van az országban, az örökösnek mindenkor szüksége van legalább kétszáznak a támogatására, és nem engedheti meg magának, hogy téged, leghűségesebb zászlótartóját és főparancsnokát ilyen mocskos módszerekkel és ilyen gyalázatos kudarccal vádolják!
– Azt állítod, én rendeltem el a támadást?
– Egyáltalán nem, nagyon sajnálom. Mindössze azt mondom, óhatatlanul téged ér a vád, ha nem engedsz szabadon mindenkit.
– Van itt valaki, aki azt hiszi, én rendeltem el? – Senki sem merte nyíltan megvádolni Isidót. Nem volt bizonyíték. Nagyon helyesen nem tanácskozta meg velük a dolgot, éppen csak célozgatott Kijama és Ocsiba előtt. De az igazsággal mindnyájan tisztában voltak, és mindnyájan dühöngtek, amiért ilyen ostoba módon kudarcot vallott – kivéve Zatakit. De Isido még így is ura volt Ószakának, őrzője a taikó kincsének, ezért nem lehetett hozzányúlni, nem lehetett elmozdítani.
– Akkor jó – jelentette ki elégedetten. – A nindzsák rabolni akartak. És most szavazásra bocsátom az útiokmányok kérdését. Én azt mondom, vonjuk vissza őket.
– Nem értek egyet – mondta Zataki.
– Nagyon sajnálom, de én is ellenzem – mondta Onosi.
Ito elvörösödött, amikor mindnyájan ránéztek. – Egyet kell értenem Onosi úrral, ugyanakkor... nos, nehéz kérdés, ne?
– Szavazz – szólt rá Isido.
– Veled értek egyet, tábornok úr.
– Nagyon sajnálom, de én nem – jelentette ki Kijama.
– Jó – mondta Onosi. – Ezt elintéztük, de abban igazad van, tábornok úr, hogy egyéb sürgető gondokat is meg kell oldanunk. Tudnunk kell, mit tesz most Toranaga. Mi a véleményetek?
Isido kőkemény arccal nézte Kijamát. – Erre mit válaszolsz?
Kijama fejében egymást kergették a gondolatok, gyűlölködései, félelmei, aggodalmai, mert tudta, most végleg döntenie kell: Isido vagy Toranaga mellett kötelezi el magát. Tisztán emlékezett rá, mit mondott neki Mariko Onosi állítólagos árulásáról, Isido állítólagos álnokságáról, Toranaga állítólagos bizonyítékáról, a barbárról és a hajójáról – arról, hogy mi történhet az Örökössel és az egyházzal, ha Toranaga kaparintja meg a teljhatalmat, vagy országuk törvényeivel, ha a szent életű atyák lesznek az urak a birodalomban. Emlékezett a vizitátor atya aggodalmára is, amit az eretnek és a hajója miatt érzett, attól való félelmére, hogy mi lesz, ha elvesztik a Fekete Hajót, a vezérkapitány meggyőződésére, hogy a barbárt a Sátán nemzette, ezért tudta megbűvölni Marikót és Rodrigues-andzsint is. Szegény Mariko, gondolta szomorúan, így kellett meghalnod ennyi szenvedés után, feloldozás, halotti szentség és pap nélkül, hogy soha be ne kerülhess Isten gyönyörű mennyországába. Ó, Szent Szűz, könyörülj rajta. Mennyi, mennyi nyári könny!
És Acsiko? Véletlenül halt meg, vagy külön kiszemelte magának a nindzsák vezére? Milyen bátran viselkedett, szegény gyermek. Miért maradt életben a barbár? Őt miért nem ölte meg a nindzsa? Ezt is parancsba kellett volna kapnia, ha Isido szervezte meg ezt a mocskos merényletet, és természetesen ő áll mögötte. Micsoda gyalázatos kudarc! Igen, de milyen bátor volt Mariko, milyen okosan és merészen csapdába ejtett valahányunkat! És ez a barbár!
Én bizony nem tudtam volna ilyen bátran feltartóztatni a nindzsákat, nem tudtam volna megvédeni a fogságba eséstől Marikót – és Kiricubót, Szazukót, Ecu úrnőt, nem bizony, még Acsikót sem. Ha nincs ő és a titkos búvóhely, Mariko úrnő fogságba esik. Mindnyájan fogságba esnek. Szamurájkötelességem, hogy tiszteljem az Andzsin-szant, amiért szamurájhoz méltóan viselkedett. Ne?
Isten bocsásson meg nekem, nem mentem oda Mariko-szanhoz, hogy a segédje legyek, pedig ez lett volna keresztényi kötelességem. Az eretnek segített neki, ő emelte föl, ahogy Jézus Krisztus segített embertársainak és fölemelte őket, de én, én magára hagytam. Ki hát a keresztény?
Nem tudom. De a barbárnak akkor is meg kell halnia.
– Nos, mi lesz Toranagával, Kijama úr? – kérdezte ismét Isido. – Mi lesz a fő ellenséggel?
– És mi lesz a Kvantóval? – nézett a szemébe Kijama.
– Amint Toranagát eltapostuk, javaslom, hogy adományozzuk a Kvantót valamelyik régensnek.
– Melyiknek?
– Neked – felelte rezzenéstelen arccal Isido, majd hozzátette –, vagy esetleg Zatakinak, Sinano urának. – Kijama okosnak vélte a feleletet, mert Zatakira nagy szükségük lesz, amíg Toranaga meg nem hal, és Isido már egy hónapja közölte vele, hogy Zataki a Kvantót követeli cserébe a Toranagától való elpártolásért. Egyetértettek, hogy Isido ígérje csak meg neki, hiszen tudták mindketten, hogy üres ígéret marad. Zatakinak ekkora arcátlanságért a fejével és tartományával kell fizetnie, amint erre mód nyílik.
– Természetesen én nem vagyok méltó ekkora kitüntetésre – mondta fennhangon Kijama, s közben a többiek szemébe nézett, hogy lássa, ki van mellette, és ki ellene.
Onosi igyekezett leplezni rosszallását. – Mindenesetre érdekes kijelentés, méltó a megfontolásra, ne? Csakhogy ez a jövő kérdése. Mit fog csinálni a Kvantó jelenlegi ura?
Isido még mindig Kijamát nézte. – Nos?
Kijama a bőrén érezte Zataki gyűlöletét, noha ellensége arcán ebből semmi sem mutatkozott. Ketten vannak ellenem, gondolta, meg Ocsiba, de ő nem szavaz. Ito mindig arra adja a voksát, akire Isido, így hát én győzök – ha Isido szavának áll. Vajon így lesz-e? – töprengett. Azután döntött, és fennhangon is kimondta, amit gondolt: – Toranaga úr sohasem fog eljönni Ószakába.
– Jó – felelte Isido. – Akkor elszigetelődik, és törvényen kívül helyezzük. A császári felszólítás, hogy kövessen el szeppukut, már csak a Menny Fiának aláírására vár. Ezzel vége Toranagának és a családjának. Örökre.
– Igen. Ha a Menny Fia eljön Ószakába.
– Micsoda?
– Egyetértek Ito úrral – folytatta Kijama. – Toranaga úr a legfondorlatosabb ember a világon. Azt hiszem, szorult belé annyi ravaszság, hogy még a Menny Fiának idejövetelét is megakadályozza.
– Ez lehetetlen!
– És ha a látogatást mégis elhalasztják? – kérdezte Kijama, élvezve Isido zavarát, mert változatlanul gyűlölte, amiért olyan csúfos kudarcot vallott.
– A Menny Fia a megfelelő időben itt lesz!
– És ha mégsem?
– Mondom, hogy itt lesz!
– No és ha nem?
Ocsiba úrnő szólt közbe.
– Hogyan tudná ezt elintézni Toranaga úr?
– Fogalmam sincs. De ha a Menny Fia, mondjuk, egy hónapra el óhajtja halasztani látogatását... semmit sem tehetünk ellene. Nem művésze-e Toranaga úr a felforgatásnak? Miért ne forgathatná fel a császári udvart is?
Halotti csend ülte meg a termet. Mindenkit főbe kólintott a gondolat és a várható következmények iszonyú súlya.
– Kérlek, bocsássatok meg, de... mi lehet erre a válasz? – fogalmazta meg Ocsiba mindnyájuk kérdését.
– Háború! – felelte Kijama. – Még ma elkezdjük a mozgósítást – titokban. Megvárjuk, míg a látogatást elhalasztják, mint ahogy el fogják. Még ugyanaznap megindulunk a Kvantó ellen, esős évszak ide vagy oda.
Hirtelen megmozdult alattuk a padló.
A földrengés első hulláma enyhe volt és csak néhány másodpercig tartott, de a gerendák így is megroppantak.
Újabb lökés érkezett, ezúttal erősebb. Az egyik kőfal megrepedt. Por záporozott alá a mennyezetről. Az eresztékek nyikorogtak, a cserepek csörögni kezdtek, valahol egy tetőről le is csúszott néhány, és millió darabra tört az udvaron.
Ocsibát a rosszullét kerülgette. Vajon az lenne a karmája, hogy maga alá temesse az omladék? Megtámaszkodott az imbolygó padlón, akárcsak a vár minden lakója, a városiak, a tengerészek a hajókon, és várta az igazi, nagy földlökést.
Nem került rá sor. A rengés abbamaradt. Újrakezdődött az élet. Szédítő boldogság szállta meg valamennyiüket, a váron végigvisszhangzott az örömteli kacagás. Mintha mindenki egyszerre fogta volna fel, hogy ezúttal – egy órára, egy napra – a pusztulás elkerülte őket.
– Sigata ga nai – mondta Isido, még mindig a szemét törölgetve. – Ne?
– Igen – felelte derűsen Ocsiba.
– Szavazzunk – mondta Isido, újra élvezve az életet. – Én azt mondom, legyen háború!
– Én is!
– Én is!
– Én is!
– Én is!

Blackthorne, amikor visszanyerte eszméletét, tudta, hogy Mariko meghalt, azt is tudta, miért és hogyan. Futonokon feküdt, Szürkék őrizete alatt, magas, gerendás mennyezetet látott, a vakító nap bántotta a szemét, a csend hátborzongató volt. Egy orvos vizsgálta. Az első, legnagyobb félelem elszállt belőle.
Látok.
Az orvos elmosolyodott és mondott valamit, de Blackthorne nem hallotta. Megpróbált felállni, de vad fájdalom hasított a fejébe, s a füle iszonyú erővel csengeni kezdett. A puskapor keserű ízét érezte még mindig a szájában, s egész teste merő fájdalom volt.
Egy pillanatra megint eszméletét vesztette, azután érezte, hogy gyengéd kezek felemelik a fejét s megitatják egy csészéből: a keserédes, jázminnal illatosított gyógytea kimosta szájából a puskapor ízét. Erőnek erejével kinyitotta a szemét. Az orvos ismét mondott valamit, ő most sem hallotta, már-már eluralkodott rajta a pánik, de elhessegette, és most a robbanást látta maga előtt, a halott Marikót s hogy mielőtt meghal, feloldozza, amihez nem volt joga. Elűzte ezt az emléket is, és szántszándékkal arra a másik robbanásra gondolt, amely leröpítette a hajóról, miután Alban Caradoc elveszítette mind a két lábát. Akkor is így zúgott és fájt a füle, ugyanez a némaság fogta körül, de néhány nap alatt visszatért a hallása.
Semmi baj, nyugtatta magát. Egyelőre.
Látta az árnyékok hosszát, a napfény színét. Nemrég pirkadt meg, gondolta, és magában hálát adott, hogy a szeme világa nem veszett oda.
Látta, hogy az orvos szája mozog, de a zúgáson semmi hang nem hatolt át.
Vigyázva megtapogatta az arcát, a száját, az állkapcsát. Nem érzett fájdalmat, nem talált sebeket. Ellenőrizte a nyakát, a karját, a mellkasát. Itt sincs seb. Lejjebb araszolt a kezével, le az ágyékához, a férfiasságához. De ott sem csonkult meg, mint szegény Alban Caradoc.
Pihent egy csöppet, rettenetesen hasogatott a feje. Azután végigtapogatta a lábát. Úgy látszik, minden rendben. Vigyázva a füléhez emelte a kezét és megnyomta, kinyitotta a száját, nyelt egyet, majd ásított, hogy kitisztítsa a fülét. De csak a fájdalom növekedett.
Vársz egy napot és még egy felet, utasította magát. Ha kell, tízszer ennyit is vársz, és addig sem félsz.
Az orvos megérintette. Mozgott a szája.
– Nem hallom, nagyon sajnálom – mondta Blackthorne nyugodtan, de csak a fejében hallotta a tulajdon hangját.
Az orvos bólintott, és újra mondott valamit. Blackthorne most a száját figyelte: – Értem. Kérlek, aludj.
De Blackthorne tudta, hogy nem fog aludni. Terveket kellett készítenie. Fel kell kelnie, itt hagyni Ószakát, Nagaszakiba menni – pattantyúsokat és matrózokat fogadni, hogy megtámadhassa a Fekete Hajót. Semmi más nem fontos, nincs semmi más emlék. Semmi értelme tovább játszani a japánt, a szamurájt. Minden kapcsolat, minden barátság, minden adósság törölve. Mert Mariko meghalt.
Felemelte a fejét, és újra belehasított a fájdalom. Azért is felült. A szoba megbillent körülötte, s erről eszébe jutott, hogy azt álmodta, Andzsiróban van megint, lába alatt megnyílik a föld, bele kell ugrania, hogy megmentse Toranagát és Marikót. Még mindig érezte a hideg, nyirkos nedvességet, a halál bűzét a repedésben, és Toranaga felmagaslott, óriássá nőtt álmában és nevetett.
Erőnek erejével kinyitotta a szemét. A szoba visszaállt eredeti helyzetébe, s ő már nem émelygett. – Csa, dózo – mondta, mert újra szájában érezte a puskapor ízét. Megitatták, aztán kinyújtotta a karját, és talpra állították. A támogató kezek nélkül elvágódott volna. A teste egyetlen hatalmas fájdalomcsomó volt, de most már legalább biztosra vehette, hogy semmije sem tört el, se kívül, se belül, csak a fülével van baj, de azt pihenéssel, masszázzsal helyre lehet hozni. Újra hálát adott Istennek, amiért nem vakult meg, nem roncsolódott össze, amiért életben maradt. A Szürkék segítettek neki leülni, és egy percre ismét hanyatt dőlt. Nem vette észre, hogy a nap megtett egy újabb negyedkört, mire kinyitotta a szemét.
Milyen furcsa, gondolta az árnyékokat méregetve, mert nem tudta, hogy elaludt. Megesküdtem volna, hogy nemrég pirkadt meg. Tréfát űz velem a szemem. Hiszen a délelőtti őrség ideje is lejáróban van már. Erről megint eszébe jutott Alban Caradoc, és még egyszer ellenőrizte, nemcsak álmodta-e, hogy nem csonkult meg.
Valaki megérintette, felnézett. Jabu pislogott le rá, és mondott neki valamit.
– Nagyon sajnálom – mondta lassan Blackthorne –, még nem hallok, Jabu-szan. Hamar rendbe jövök. Fül fáj, érted?
Látta, hogy Jabu bólint, és összeráncolja a homlokát. Kérdezett valamit az orvostól, majd jelekkel Blackthorne tudomására hozta, hogy nemsokára visszajön, addig pihenjen. Elment.
– Fürdőt, kérem, és masszázst – mondta Blackthorne.
Felemelték és kivitték. A csodatévő ujjak alatt elaludt, de a teste tovább élvezkedett a masszázs meleg, gyöngéd eksztázisában, az édes illatú olajakban, amelyeket rákentek és beledörgöltek. És mindeközben tovább tervezgetett.
Miközben aludt, Szürkék jöttek érte, felemelték az ágyát, és az öregtorony központi lakrészébe vitték, de Blackthorne még mindig nem ébredt fel, elkábította a fáradtság és a gyógyító, altató főzet.
– Most már biztonságban lesz, úrnőm – mondta Isido.
– Kijamától? – kérdezte Ocsiba.
– Minden kereszténytől. – Isido jelezte az őröknek, hogy legyenek nagyon éberek, és kivezette az asszonyt az előtérbe, onnan pedig egy napsütötte kertbe.
– Ezért ölték meg Acsiko úrnőt? Mert ő is keresztény volt?
Isido azért adta ki ezt a parancsot, mert nem tudhatta, nem Kijama küldte-e a lányt orgyilkosként Blackthorne közelébe. – Fogalmam sincs róla – felelte.
– Úgy összetartanak, akár a rajban a méhek. Hogyan hihet bárki az ostoba vallásukban?
– Nem tudom. De hamarosan úgyis eltapossuk őket.
– Hogyan, tábornok úr? Hogyan, amikor annyi minden függ a jóakaratuktól?
– Ígérgetésekkel – amíg Toranaga meg nem hal. Utána úgyis egymásnak esnek. Megosztjuk őket, és felülkerekedünk rajtuk. Nem ezt csinálja-e folyton Toranaga, nem ezt csinálta-e taikó urunk? Kijama a Kvantót akarja, ne? A Kvantóért cserébe engedelmeskedik. Így hát odaígértem neki. Onosi? Ki tudja, mit akar az az eszelős... azon kívül, hogy Toranaga és Kijama levágott fejére köphessen, mielőtt meghal.
– És ha Kijama megtudja, mit ígértél Onosinak – hogy megkapja az ő összes birtokát – vagy hogy Zatakinak tett ígéretedet akarod teljesíteni, nem az övét?
– Hazugságok ezek, úrnőm, hazugságok, amelyeket ellenségeim terjesztenek. – Isido ránézett Ocsibára. – Onosi Kijama fejét akarja. Kijama a Kvantót. Zataki is.
– És te, tábornok úr? Te mit akarsz?
– Először is hogy az Örökös biztonságban megérje tizenötödik esztendejét, aztán hogy a birodalom élére kerüljön. S hogy te és ő épségben maradjatok addig is. Semmi egyebet.
– Semmit?
– Nem, úrnőm.
Hazug, gondolta Ocsiba. Letépett egy illatos virágot, megszagolta, s mivel örömet szerzett neki, átnyújtotta Isidónak. – Gyönyörű, ne?
– Igen, gyönyörű – mondta Isido. – Köszönöm.
– Nagyon szép volt Jodoko-szama temetése. Gratulálok, tábornok úr.
– Sajnálom, hogy meghalt – mondta udvariasan Isido. – A tanácsa mindig értékes volt.
Tovább sétáltak. – Elmentek már? Kiricubo-szan, Szazuko úrnő és a kisfia? – kérdezte Ocsiba.
– Nem. Holnap indulnak. Toda úrnő temetése után. Sokan elmennek holnap, és ez nagy kár.
– Nagyon sajnálom, de számít ez? Most, hogy mindnyájan beláttuk, Toranaga-szama nem jön ide?
– Azt hiszem, számít. De addig nincs baj, amíg Ószaka a mi kezünkben van. Nem, úrnőm, türelmesnek kell lennünk, ahogy Kijama javasolta. Várunk huszonkettedikéig. Akkor megindulunk.
– Miért nem indulunk azonnal?
– Időbe telik összeszedni a hadakat.
– Hányan fognak szembenézni Toranagával?
– Háromszázezer ember. Legalább a háromszorosa az ő seregének.
– És az én helyőrségem?
– Nyolcvanezer elit harcost hagyok a falak közt, másik ötvenezret a hágóknál.
– És Zataki?
– El fogja árulni Toranagát. A végén el fogja árulni.
– Nem tartod különösnek, hogy Szudara úr, nővérem és összes gyermekük Takatóban vendégeskedik?
– Nem. Természetesen Zataki úgy tett, mintha titkos egyezséget kötött volna féltestvérével. De ez csupán fortély, nem egyéb. El fogja árulni.
– Ésszerű... hiszen ugyanabból a romlott vérből származik – mondta undorral Ocsiba. – De az nagyon felzaklatna, ha nővéremnek és a gyermekeknek bántódásuk esnék.
– Nem fog, úrnőm. Ígérem.
– Ha Zataki kész volt meggyilkoltatni a tulajdon anyját... ne? Biztos vagy benne, hogy nem téged fog elárulni?
– Biztos. Mert Toranagát még nálam is jobban gyűlöli, úrnőm, téged tisztel, a Kvantót pedig mindenekfelett kívánja. – Isido mosolyogva felnézett a fölöttük tornyosuló falakra. – Amíg a vár a miénk, és a Kvantót hol ennek, hol annak ígérhetjük, nincs mitől félnünk.
– Én ma reggel mégis féltem – mondta Ocsiba, orra alá tartva egy másik virágot, élvezve az illatát, várva, hogy elmossa annak a félelemnek még mindig benne lappangó emlékét. – Legszívesebben elszaladtam volna, de azután eszembe jutott az a jövendőmondó.
– Ki? Ó, a jövendőmondó. Én már el is feledkeztem róla – mondta szárazon mosolyogva Isido. A jövendőmondó, az a bizonyos kínai követ megjósolta, hogy a taikó ágyban fog meghalni, egészséges fiút hagyva maga után, Toranaga élete virágjában, kard által pusztul el, ő, Isido pedig megéri az öregkort mint a birodalom leghíresebb hadvezére, lába erősen áll majd a földön. Ocsiba úrnő pedig Ószaka várában fejezi be életét, a birodalom legnagyobb uraitól körülvéve.
– Igen – mondta Isido –, én már egészen elfeledkeztem róla. Toranaga középkorú, vagyis élete virágjában van, ne?
– Igen. – Ocsiba ismét magán érezte Isido tekintetét, és egyszerre igazi férfit kívánt, aki ráfekszik, beléhatol, birtokába veszi, és új életet olt belé. Ezúttal tiszteletre méltó körülmények közt, nem úgy, mint utoljára, amikor rémülten, éjjel-nappal azon töprengett, vajon milyen lesz a gyermek.
Milyen ostoba teremtés vagy, Ocsiba, szidta meg magát gondolatban, miközben tovább sétáltak az árnyas, illatos ösvényen. Félre ezekkel az ostoba, lidérces képzelgésekkel – hisz azok, nem mások. Épp egy igazi férfi járt az eszedben.
Egyszeriben azt kívánta, bárcsak Toranaga lenne itt mellette, nem Isido, bárcsak Toranaga lenne az ura az ószakai várnak, gazdája a taikó kincsének, oltalmazója az Örökösnek, főparancsnoka a Nyugati Hadaknak, és nem Isido. Akkor nem lenne semmi gond. Együtt kormányoznák a birodalmat, és most, ma, ebben a pillanatban Ocsiba az ágyába invitálná vagy egy hűvös, hívogató ligetbe, holnap pedig összeházasodnának, és bármi történne is a jövőben, ma a birtokába venne valakit, őt is birtokba vennék, és végre békét érezhetne magában.
Kinyújtotta a kezét, magához húzott egy ágat, és beszívta az édes, dús gardéniaillatot.
Félre az álmokkal, Ocsiba, gondolta. Légy józan, mint a taikó – és mint Toranaga.
– Mihez kezdesz az Andzsin-szannal? – kérdezte.
Isido nevetett. – Megtartom – talán ráeresztem a Fekete Hajóra, vagy megfenyegetem vele Kijamát és Onosit, ha a szükség úgy kívánja. Mindketten gyűlölik, ne? Ó, igen, kardként szegezhetem a torkuknak – és a mocskos egyházuknak.
– Az Örökös és Toranaga sakkjátszmájában minek értékeled az Andzsin-szant, tábornok úr? Parasztnak? Esetleg futónak?
– A nagy játszmában mindössze parasztnak, úrnőm – vágta rá Isido. – De az Örökös és a keresztények játszmájában bástya is lehet még belőle, sőt talán két bástya is.
– Nem gondolod, hogy a két játszma összefügg?
– De igen, összefügg, csakhogy a nagy játszmát daimjó fogja vívni daimjó ellen, szamuráj szamuráj ellen, kard kard ellen. Természetesen mindkét játékban te vagy a királynő.
– Ó, nem, tábornok úr, kérlek, bocsáss meg, királynő nem vagyok – felelte Ocsiba, de ugyanakkor örült is, hogy Isido felfogta ezt. Azután veszélytelenebb vizekre evezve témát váltott. – Azt híresztelik, hogy az Andzsin-szan és Mariko-szan párnáztak.
– Igen, én is hallottam. Kívánod, hogy utánajárjunk a dolognak?
Ocsiba megrázta a fejét. – Elképzelhetetlen, hogy ilyesmi megtörténhetett.
Isido fürkészőn nézett rá. – Gondolod, hogy érdemes lenne tönkretenni a jó hírét? És vele együtt Buntaro-szanét?
– Nem, semmi ilyesmi nem fordult meg a fejemben, tábornok úr. Csak éppen elfogott a kíváncsiság – nevezd asszonyi gyengeségnek. Kijama úrnak volt igaza ma reggel – sötét nyár könnyei... Olyan szomorú, ne?
– Nekem jobban tetszett a te versed, úrnőm. Megígérem, hogy Toranagáék fogják hullatni a könnyeket.
– Ami Buntaro-szant illeti, lehet, hogy sem ő, sem Hiromacu úr nem Toranaga úr oldalán fog harcolni a döntő csatában.
– Nocsak!
– Legalábbis elképzelhető, tábornok úr.
– Tudsz tenni valamit ennek érdekében?
– Nem, de kérvényezhetném tőlük, hogy támogassák az Örököst – ők és Toranaga minden hadvezére, amint a háború megkezdődik. Erről jut eszembe, biztos vagy benne, hogy bölcs dolog, hogy az Örökös személyesen álljon a hadak élére?
– A hadak élére én magam állok, de az Örökösnek is jelen kell lennie. Akkor ugyanis nem győzhet Toranaga. Az Örökös zászlaját még ő sem meri megrohamozni.
– Nem lenne biztonságosabb, ha az Örökös itt maradna? Az orgyilkosok, az amidisták miatt... Nem tehetjük kockára az életét. Toranaga keze messze elér, ne?
– Igen, de ilyen messzire azért mégsem. Viszont az Örökös lobogója törvényességgel ruházza fel a mi táborunkat, és egyúttal lázadónak nyilvánítja Toranagáét. Ismerem Toranagát. Ha választania kell, a végén mégis tiszteletben fogja tartani a törvényt. Ez már eleve szavatolja, hogy nyársra tűzhetjük a fejét. Toranaga halott ember, úrnőm. És amint meghal, eltaposom az egész keresztény egyházat. Akkor lesztek csak igazán biztonságban az Örökössel.
Ocsiba kimondatlan ígérettel a szemében felnézett rá. – Imádkozni fogok a sikerért – és biztonságos visszatérésedért.
Isido szíve elszorult. Oly régóta várt türelmesen. – Köszönöm, úrnőm, köszönöm. Számíthatsz rám.
Ocsiba meghajolt, és elfordult tőle. Arcátlan paraszt, gondolta magában, majd éppen egy ilyet fogadok férjemül. Vajon el kell-e vetnem végleg Toranagát?

Dell'Aqua imádságba merülve térdelt a romos kis kápolnában, az oltár előtt. A tető nagy része és az egyik fal leomlott, de a szentélyt nem érte kár, és megmenekült a festett üvegablak és büszkesége, a faragott Madonna-szobor is.
A délutáni nap ferdén sütött be a megroggyant gerendák között. Odakinn a kertben munkások hordták el a törmeléket, toldozgattak, beszélgettek, és fecsegésükkel egybeolvadt a part felé szálló sirályok rikoltozása. Dell'Aqua érezte a csípős szelet, a só, a füst, a moszat és az iszap szagát. Mindez az otthonára emlékeztette, birtokára Nápoly határában, ahol a tenger szagába citrom- és narancsillat vegyült, frissen sütött kenyér, pasta, fokhagyma, parázson sülő abacchio illata, ahol anyja, fivérei és nővérei meg a gyerekek boldogan, jókedvűen élvezték az arany napsütést.
Ó, Madonna, engedd, hogy hamarosan hazatérhessek, fohászkodott. Olyan régóta vagyok távol az otthontól, a Vatikántól. Vedd le a vállamról ezt a terhet, Szent Szűz. Bocsáss meg, de nagyon elegem van már a japánokból, Isidóból, a sok gyilkolásból, a nyers halból, Toranagából, Kijamából, a rizskeresztényekből s abból, hogy az egyház ügyéért harcoljak. Adj erőt, Szent Szűz.
És oltalmazz meg a spanyol püspököktől, a spanyoloktól, akik nem tudnak japánul, és nem ismerik a japánok lelkét. Tönkreteszik mindazt, amit én megalapoztam itt a te dicsőségedre. És bocsáss meg szolgálódnak, Máriának, fogadd kegyes pártfogásodba. És oltalmazd meg a...
Hallotta, hogy valaki belép. Amint befejezte az imát, felállt és megfordult.
– Bocsáss meg, hogy zavarlak, eminenciás uram – mondta Soldi atya –, de kérted, hogy azonnal szóljak. Gyorshír érkezett Alvito atyától, Misimából.
– Igen?
– Csak annyit üzen, hogy ma fog találkozni Toranagával. Tegnap este nem sikerült, mert Toranaga nem tartózkodott Misimában, de ma délre visszavárják. Az üzenet ma hajnalban kelt.
Dell'Aqua igyekezett palástolni csalódását. A nindzsák támadásáról és Mariko haláláról szóló értesítést még hajnalban elküldték Alvitónak, a biztonság kedvéért két postagalambbal.
– Üzenetünk biztosan megérkezett már – mondta Soldi.
– Igen. Remélem.
Dell'Aqua kiment a kápolnából, és a kerengőn át a hivatalába indult. A kicsi, madárforma Soldi alig tudott lépést tartani vele. – Van itt még valami, ami nagyon fontos, eminenciás uram – mondta. – Informátoraink jelentik, hogy a régensek kora reggel a háború mellett döntöttek.
Dell'Aqua megtorpant. – Háború?
– Úgy tetszik, az a véleményük, hogy Toranaga nem jön Ószakába, és a császár sem. Ezért döntöttek úgy, hogy megindulnak a Kvantó ellen.
– Biztos ez?
– Biztos, eminenciás uram. Kijama az imént üzent Mihály testvérrel, megerősítve informátoraink értesülését. Minden régens a háborúra szavazott.
– Mikor kezdődik?
– Amint bizonyossá válik, hogy a császár nem jön Ószakába.
– Ennek a háborúnak sohasem lesz vége. Isten irgalmazzon nekünk! És áldja meg Marikót – legalább Kijamát és Onosit figyelmeztetni tudtuk Toranaga álnokságára.
– És Onosi, eminenciás uram? Az ő álnoksága Kijama úrral szemben?
– Nincs rá bizonyítékunk, Soldi. Én képtelen vagyok feltételezni ilyesmit Onosiról.
– És ha mégis igaz, eminenciás uram?
– Most már akkor is a múlté, ha tervezett volna ilyesmit. Most szükségük van egymásra.
– Amíg Toranaga meg nem hal...
– Fölösleges figyelmeztetned annak a két embernek a gyűlölködésére... Isten bocsásson meg nekik. – Továbbindult.
Soldi utánasietett. – Megküldjem ezt a hírt Alvito atyának?
– Egyelőre ne. Előbb el kell döntenem, mitévő legyek. Toranaga úgyis hamar értesül róla a saját forrásai révén. Isten irgalmazzon ennek az országnak és mindnyájunknak!
Soldi kinyitotta az ajtót a vizitátor előtt. – A Tanács hivatalosan elutasította kérésünket, nem adják ki Mária nővérünk holttestét. Rangjának kijáró temetésben fog részesülni, amire minket nem hívtak meg.
– Ez várható volt, de azért örülök, hogy ilyen kitüntetésben részesítik. Küldd el valamelyik emberünket, hogy kérje ki hamvai egy részét – ezt meg fogják engedni. Szentelt földbe temetjük majd Nagaszakiban. – Gépiesen megigazított egy képet a falon, és leült az asztala mögé. – Gyászmisét mondok érte itt – de a teljes gyászmisét, minden pompával és ceremóniával, ott fogjuk megtartani, amikor a hamvait eltemetjük. A katedrális kertjében temetjük el, mint az egyház áldott emlékű leányát. Készíttess emléktáblát, alkalmazd a legjobb művészeket és kalligráfusokat – minden tökéletes legyen. Bátorsága és önfeláldozása erőt ad majd nyájunknak. Ez nagyon fontos, Soldi.
– És Kijama unokamenye, uram? Az ő holttestét kiadják nekünk. Kijama ragaszkodott ehhez.
– Jó. Azonnal Nagaszakiba kell küldetni a maradványait. Majd megbeszélem Kijamával, mennyire pompázatos temetést kíván.
– Magad tartod az istentiszteletet, eminenciás uram?
– Igen, feltéve, ha elszabadulhatok innen.
– Kijama úr kitüntetésnek tekintené, az biztos.
– Igen – de arra ügyelnünk kell, hogy Acsiko temetése ne borítsa árnyékba Marikóét. Mária nővérünk politikailag nagyon, nagyon fontos.
– Természetesen, eminenciás uram. Tökéletesen értem.
Dell'Aqua ránézett titkárjára. – Miért nem bízol Onosiban?
– Sajnálom, eminenciás uram – valószínűleg azért, mert bélpoklos, és a gondolatára is kiver a verejték. Bocsánatot kérek.
– Tőle kérj bocsánatot, Soldi. Nem az ő bűne, hogy beteg. Árulására pedig nincs bizonyítékunk.
– Az összes többi, amit az úrnő mondott, igaznak bizonyult. Miért ne lehetne ez is igaz?
– Nincs bizonyíték. Az egész puszta feltevés.
– Igen, feltevés.
– Kérlek, küldd el Mihály testvért Kijamáért. Hozza ide tüstént.
– Igenis, eminenciás uram. De Kijama még sohasem járt nálunk. Miért jönne éppen most ide?
– Mondd meg Mihálynak, hogy olyan szavakat használ, amilyeneket csak akar, de még napnyugta előtt itt akarom látni Kijamát. Utána küldd meg Alvitónak a háborús híreket, azzal, hogy tüstént értesítse Toranagát. A részleteket te vesd papírra, de én is akarok írni hozzá valamit. Azután pedig küldj Ferrieráért.
– Igenis, eminenciás uram. De kétlem, hogy Mihály testvér ide tudja hozni Kijamát...
– Hát parancsoljon rá Isten nevében! Mi Krisztus katonái vagyunk, háborúba megyünk... Isten háborúját megvívni! Siess!

Ötvenkilencedik fejezet

– Andzsin-szan?
Blackthorne álmában hallotta a nevét. Nagyon messziről érkezett, és visszhangzott végeérhetetlenül. – Hai? – felelte.
Azután hallotta, hogy megismétlik a nevét, egy kéz megérintette, szeme kinyílt, öntudata visszatért, felült. Az orvos az ágya mellett térdelt. Kiricubo és Ocsiba állt a közelben, és őt nézték. A nagy teremben mindenütt Szürkék. Az olajlámpások meleg fényt vetettek.
Az orvos megint mondott valamit. A füle még mindig zúgott, alig hallotta a hangját, de hallotta! Újra hallott. Önkéntelenül is a füléhez emelte a kezét, hogy befogja. Iszonyú fájdalom hasított a fejébe, csillagokat látott tőle.
– Sajnálom – motyogta, várva, hogy a fájdalom csillapodjék. – Sajnálom, fül fáj, ne? De már hallok – érted, doktor-szan? Hallok – egy kicsit. Bocsánat, mit mond?
– Ocsiba úrnő és Kiricubo-szama tudni szeretné, hogy vagy.
– Á, értem. – Blackthorne rájuk nézett, és látta, hogy szertartásosan vannak öltözve. Kiricubo tiszta fehérben, zöld kendővel a fején. Ocsiba kimonója sötétzöld volt, minden díszítés nélkül, hosszú kendője fehér. – Jobban, köszönöm – felelte, miközben a szíve elszorult a fehér ruha láttán. A beáramló fényből megállapította, hogy éppen hajnalodik. – Doktor-szan, aludtam egy éjjel, egy nap?
– Igen, Andzsin-szan. Most feküdj vissza, kérlek. – Az orvos hosszú ujjai közé fogta Blackthorne csuklóját és a pulzusára szorította őket, mintegy ujjbegyével hallgatva a kilenc érverést – három felszíni, három középmély, három mély –, ahogy a kínai gyógyászat tanítja időtlen idők óta.
A teremben mindenki a diagnózist várta. Az orvos elégedetten bólintott. – Úgy látszik, minden rendben, Andzsin-szan. Nem sérültél meg nagyon, érted? Erős fejfájás, ne? – Megfordult, és részletesen elmagyarázta a helyzetet Ocsiba úrnőnek és Kiricubónak.
– Andzsin-szan – mondta Ocsiba. – Ma lesz Mariko-szama temetése. Ismered a „temetés” szót?
– Igen, úrnőm.
– Jó. Pirkadat után kezdődik. Jogodban áll részt venni rajta. Érted?
– Igen. Azt hiszem. Igen, megyek én is, köszönöm.
– Rendben van. – Ocsiba meghagyta az orvosnak, hogy nagyon vigyázzon az Andzsin-szanra, majd udvariasan meghajolt Kiricubo előtt, rámosolygott Blackthorne-ra, és kiment.
– Minden rendben, Andzsin-szan? – kérdezte Kiri.
– Fej nagyon fáj, úrnőm. Nagyon sajnálom.
– Kérlek, bocsáss meg, szeretnék köszönetet mondani neked. Értesz?
– Kötelesség. Csak kötelesség. Kudarc. Mariko-szama meghalt, ne?
Kiri tisztelettel meghajolt Blackthorne előtt. – Nem kudarc. Ó, nem, egyáltalán nem kudarc. Köszönöm, Andzsin-szan. Az ő nevében, az enyémben, mindnyájunkéban. Később még beszélünk. Köszönöm. – Ő is kiment.
Blackthorne nagy nehezen talpra állt. A feje úgy lüktetett, hogy majdnem felordított. Sajgott a mellkasa is, a gyomra háborgott. A rosszullét nemsokára elmúlt, de undorító ízt hagyott a szájában. Óvatosan odacsoszogott az ablakhoz, közben hányingerrel küszködött. Várt egy kicsit, majd járkálni kezdett fel-alá, de a fájdalmat, a hányingert ez sem csökkentette.
– Rendben lenni, köszönöm – mondta, és megkönnyebbülten újra leült.
– Tessék, idd ezt ki. Nagyon jó. Megnyugtatja a harát. – Az orvos jóindulatúan mosolygott. Blackthorne beleivott, de majdnem kiokádta a főzetet, amelynek a szaga száradt madárhulladékra, penészes moszatra és rothadt falevelekre emlékeztetett, az íze pedig még rosszabb volt.
– Idd ki. Jobban leszel, nagyon sajnálom. Blackthorne megint majdnem kiokádta, de valahogyan leerőltette a torkán.
– Hamarosan jobban leszel, nagyon sajnálom.
Szolgálók jöttek be, megfésülték és varkocsba fogták a haját. Egy borbély megborotválta. Forró törülközőket hoztak az arcára és a kezére, s ettől valóban felfrissült. A fájdalom nem szűnt a fejében. Szolgák ünnepi kimonót és vállszárnyas köpenyt adtak rá. Végül új rövidkardot nyújtottak át. – Ajándék, uram. Kiricubo-szamától – mondta a szolgáló.
Blackthorne átvette, és övébe tűzte, a hosszúkard mellé, amelyet Toranagától kapott s amelynek a markolata megsérült, amikor a reteszt püfölte vele.
– Bocsánat, ez az öregtorony, ne? – kérdezte a Szürkék kapitányától.
– Igen, Andzsin-szan. – A kapitány tisztelettel meghajolt. Tömzsi volt, mint egy orangután, és éppen olyan veszélyes.
– Miért vagyok itt?
A kapitány elmosolyodott, és udvariasan beszívta a levegőt. – A tábornok úr rendelkezett így.
– De miért?
– A tábornok úr parancsa. Kérlek, bocsáss meg, érted, ugye?
– Igen, köszönöm – felelte fáradtan Blackthorne.
Mire elkészültek vele, iszonyúan kimerültnek érezte magát. Egy kis csa segített rajta valamit, aztán megint elfogta az émelygés, és belehányt a tálba, amelyet egy szolga tartott eléje.
– Nagyon sajnálom – mondta türelmesen az orvos. – Kérlek, igyál még.
Ivott a főzetből, de nem lett jobban.
Az égre felkúszott a hajnalpír. A szolgák intettek neki, és kitámogatták a nagy teremből, előtte a testőrei haladtak, mögötte a többiek. Lementek a lépcsőn, ki az udvarra. Hordszék várt rá odakinn, és még több testőr. Hálásan beleült. A kapitány parancsszavára a hordárok felemelték a hordszéket, a testőrök védelmezőn köréje tömörültek, és a menet csatlakozott a többi hordszékhez és gyalogos szamurájhoz meg asszonyhoz, végig a labirintuson, egyre kifelé a várkastélyból. Mindenki a legjobb ruháját öltötte fel. Néhány nő sötét kimonót viselt fehér kendővel, mások fehérbe öltöztek, csak a kendőjük volt színes.
Blackthorne érezte, hogy őt figyelik. Úgy tett, mintha nem venné észre, igyekezett egyenes háttal, kifejezéstelen arccal ülni, s magában felfohászkodott, nehogy megint rátörjön a rosszullét s megszégyenüljön. Fejfájása erősödött.
A menet belső erődök, bástyák mellett néma sorokban álló, mozdulatlan szamurájok ezrei között haladt. Senki sem állította meg őket, senki sem kérte a papírokat. A gyászolók egymás után hagyták el az ellenőrzőpontokat, mentek el a hullórostélyok alatt, át az öt vizesárok hídjain. Amint a főkapun kiértek, észrevette, hogy testőrei még éberebben tekingetnek körbe, még szorosabb gyűrűt vonnak köréje, és megnyugodott. Nem felejtette el, hogy megjelölt ember lett. A menet átvonult egy nyílt térségen, átkelt még egy hídon, s a folyó partján, egy négyszögletű tisztáson állt meg.
A háromszázszor ötszáz lépésnyi tér közepén tizenötször tizenöt lépés széles, öt lépés mély gödröt ástak, és megtöltötték fával. Fehér selyemmel bevont magas zsúptetőt emeltek föléje, és bambuszkarókra erősített fehér lepedőfalakkal vették körbe, amelyek pontosan keletnek, északnak, nyugatnak és délnek néztek, s mindegyik közepébe egy kis fakaput állítottak.
„E kapukon át távozik a lélek, amikor felrepül a mennybe, Andzsin-szan” – mondta még Hakonéban Mariko.
„Ússzunk inkább egyet, vagy beszéljünk szívderítőbb dolgokról.”
„Nem bánom, de előbb hadd fejezzem be, mert tulajdonképpen ez is szívderítő dolog. A mi számunkra a temetés nagyon fontos, Andzsin-szan, ezért neked is meg kell ismerned a részleteit, ne? Kérlek!”
„Legyen. De minek a négy kapu? Nem elég egy?”
„A léleknek meg kell adni a választás lehetőségét. Mi ebben is nagyon bölcsen járunk el, nem, Andzsin-szan? Mondtam már ma, hogy szeretlek? Bizony, bölcs nemzet vagyunk mi, hogy megengedjük a léleknek, hadd válasszon. A legtöbb lélek a déli kaput választja, Andzsin-szan. Az a legfontosabb kapu, oda állítják az asztalokat a szárított fügével, friss gránátalmával és más gyümölcsökkel, retekkel és zöldségekkel és rizskévékkel, ha az évszak megengedi. És egy tál főtt rizst is teszünk oda, ez a legfontosabb. Tudod, a lélek esetleg enne egy kicsit, mielőtt eltávozik.”
„Hát akkor nekem sült fácánt tegyetek oda, vagy...”
„Nagyon sajnálom, de húst nem lehet, még halat sem. Ezt nagyon komolyan vesszük, Andzsin-szan. Aztán egy kis rézserpenyő is kerül az asztalra szénparázzsal, amelyben drága fát és olajat égetnek, hogy illatos legyen minden...”
Blackthorne érezte, hogy a szeme megtelik könnyel.
„Szeretném, ha engem hajnalban temetnének – mondogatta derűs lélekkel Mariko. – A hajnalt szeretem a legjobban. És ha lehetne, akkor ősszel...”
Szegény szerelmem, gondolta Blackthorne. Elejétől fogva tudtad, hogy nem éred meg az őszt.
A díszhelyen, az első sor közepén állították le a hordszékét, elég közel hozzá, hogy lássa a vízzel meghintett gyümölcsökön a könnycseppeket. Minden úgy volt, ahogy Mariko elmesélte. Száz meg száz hordszék állt a téren, ezer szamuráj és asszony, gyalogosan, néma csendben, mozdulatlanul. Felismerte Isidót és mellette Ocsibát. Egyik sem nézett feléje. Díszes hordszékükben ültek, s az enyhe szellőben fodrozódó fehér falakat bámulták. Kijama Ocsiba másik oldalán foglalt helyet, mellette Zataki, Ito. Ott volt Onosi zárt hordszéke is. Testőrök vették körül mindnyájukat. Kijama szamurájai keresztet viseltek, akárcsak Onosi emberei.
Blackthorne körülnézett, de Jabut sehol sem látta, és nem látott Barnákat, egyetlen baráti arcot sem. Kijama jeges tekintettel meredt rá, és Blackthorne örült, hogy őt is testőrök fogják közre. Azért meghajolt a daimjó felé. Kijama tekintete nem rezdült, a köszönést nem viszonozta. Azután elfordította a pillantását, és Blackthorne fellélegzett.
Dobok, csengők hangja, fémen csattogó fém zaja hasított bele a csendbe. Fültépő hangzat volt. Minden szempár a várkastély főkapuja felé fordult. Megjelent egy díszes, tetővel ellátott gyaloghintó, nyolc sintó pap hozta, a főpap benne ült, mint valami komor Buddha. A hintő előtt és mögött más papok fémdobokat püföltek, azután megjelent kétszáz narancssárga köntösű buddhista pap, őket ismét fehér ruhás sintó papok követték, azután feltűnt a ravatal.
Gazdagon díszített, tetővel ellátott, hófehér ravatal volt, Mariko fehérbe öltöztetve, megtámasztva ült rajta, feje kissé előrehajlott, arca kifestve, haja szépen elrendezve. Tíz Barna hozta. Előtte két ifjú papnövendék apró papír rózsaszirmokat szórt, a szél felkapta és elsodorta őket, annak jelképéül, hogy az élet éppolyan tünékeny, mint a virág, mögöttük pedig két pap lándzsákat húzott maga után megfordítva, jelezve, hogy a halott szamuráj volt s ugyanolyan erősen élt benne a kötelességtudat, amilyen erősek az acél lándzsahegyek. Szarudzsi, a fia következett, arca éppolyan fehér volt, mint a kimonója. Azután Kiricubo és Szazuko úrnő, fehérben, leeresztett hajuk zöld fátyolba csavarva. A lány haja a dereka alá ért, de Kirié még hosszabb volt. Kis távolságra tőlük, utolsónak jöttek a Toranaga-helyőrség szamurájai. A Barnák némelyike sebesült volt, sokan sántítottak.
Blackthorne csak Marikót látta. Mintha imádkozott volna, és nem látszott rajta egyetlen karcolás sem. Blackthorne mereven kihúzta magát, tudta, mekkora megtiszteltetés az asszony számára ez a nyilvános szertartás, ahol Isido és Ocsiba a főtanú. A navigátor nyomorúságán azonban mit sem enyhített.
A főpapok több mint egy óra hosszat kántáltak, a dobok döngtek. Aztán a hirtelen csendben Szarudzsi előrelépett, kezébe vett egy meggyújtatlan fáklyát, és sorra végigjárta mind a négy kaput, hogy ellenőrizze, mind nyitott-e.
Blackthorne látta, hogy a fiú remeg, szemét lesüti, ahogy visszajön a ravatalhoz. Azután felemelte a hozzáerősített fehér zsinórt, és átvezette a ravatalvivőket a déli kapun. Gondosan ráhelyezték az egész ravatalt a fahasábokra. Újabb ünnepélyes kántálás következett, majd Szarudzsi belenyomta az olajjal átitatott fáklyát a szénparázsba. A fáklya azonnal fellángolt. A fiú bizonytalanul belépett a déli kapun, és a máglyára vetette a fáklyát. Az olajjal megöntözött faanyag tüzet fogott. A lángok hamarosan tíz láb magasra csaptak. Szarudzsi visszahátrált a hőségtől, majd illatos fadarabokat és olajat szórt a tűzbe. Ropogva égni kezdett a száraz mennyezet is. Kigyulladtak a lepedőfalak. Suhogva, ropogva, elolthatatlanul, dühödten lángolt az egész sírgödör.
A tetőtartó bambuszkarók leomlottak. Sóhaj futott végig a nézők során. A papok előreléptek, még több fát dobtak a tűzre, a füst remegve kígyózott fölfelé. Már csak a négy kis kapu állt. Blackthorne látta, amint a hőség megperzseli azokat is. Aztán lángra lobbantak.
Isido, a főtanú kiszállt hordszékéből, előrement, és szertartásosan illatos fát dobott a tűzbe. Tiszteletteljesen meghajolt, visszaült a helyére, parancsára a hordárok felemelték a hordszékét, és visszaindultak vele a várba. Ocsiba követte. Mások is szedelőzködni kezdtek.
Szarudzsi még egyszer, utoljára meghajolt a lángok előtt. Megfordult, és odament Blackthorne-hoz. Megállt előtte és meghajolt.
– Köszönöm, Andzsin-szan – mondta. Aztán ő is távozott Kirivel és Szazuko úrnővel.
– Vége, Andzsin-szan – mondta vigyorogva a Szürkék kapitánya. – A kami most már biztonságban van. Megyünk vissza a várba.
– Várjatok. Kérlek.
– Nagyon sajnálom, parancs az parancs, ne? – mondta nyugtalanul a kapitány, s a testőrök szorosan körülállták.
– Kérlek, várjatok.
Idegességükre ügyet se vetve, Blackthorne kiszállt hordszékéből. A fájdalom szinte megvakította. A szamurájok széthúzódtak, hogy mindenfelől fedezzék. Odament az asztalhoz, felvett néhány kis kámfordarabot és a máglyára hajította. Semmit sem látott a lángok függönye mögött.
– In nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti – motyogta, és keresztet vetett a sírra. Sarkon fordult, és otthagyta a tüzet.
Amikor felébredt, a feje már sokkal jobban volt, de végtelen kimerültséget érzett, a tompa fájdalom még mindig ott lüktetett a halántéka mögött és a homlokában.
– Hogy érzed magad, Andzsin-szan? – kérdezte az orvos, kivillantva egész fogsorát, ahogy elmosolyodott. – Sokáig aludtál.
Blackthorne félkönyökre támaszkodott, és megnézte az árnyékok hosszát. Délután öt óra lehet, gondolta. Hat óránál is többet aludtam.
– Egész nap alszom, ne?
Az orvos megint elmosolyodott. – Egész tegnap, egész éjszaka és ma is jócskán. Érted?
– Értem. Igen. – Blackthorne visszafeküdt, izzadság verte ki a testét. Remek, gondolta. Jobbat nem is tehetnék. Nem csoda, hogy máris egészségesebbnek érzem magam.
Ágyát három oldalról mozgatható paravánok kerítették el, tájképeket és tengeri jeleneteket ábrázoltak, elefántcsont berakással. A szemben levő ablakon beáradt a napfény, legyek nyüzsögtek, a szoba hatalmas volt, kellemes és csendes.
– Kérlek, igyál. – Az orvos újra azzal az undorító főzettel kínálta. Blackthorne leerőltette a torkán.
– Csát, kérem. – A szolgáló – holdvilágképű, középkorú, merev mosolyú asszony – töltött neki, és ő megköszönte. Három csészével megivott, mire a szájából eltűnt az undok íz.
– Andzsin-szan, hogy van a fül?
– Ugyanúgy. Még messzi... messzi, érted?
– Értem. Nem vagy éhes, Andzsin-szan?
Rizst, levest és parázson sült halat látott maga mellett egy kis tálcán. A gyomra émelygett, de eszébe jutott, hogy két napja alig evett, így hát felült, és magába erőltetett egy kevés rizst, és kiitta a hallevest. A gyomra elcsitult tőle, úgyhogy még evett egy kicsit, aztán eltüntette az egészet. Úgy használta már az evőpálcikákat, mintha csak az ujjai meghosszabbításai lennének. – Köszönöm. Éhes volt.
– Igen – mondta az orvos. Egy kis zacskó szárított füvet tett az ágy melletti alacsony asztalkára. – Ebből főzz csát, Andzsin-szan. Egyszer naponta, míg el nem múlik egészen. Érted?
– Igen. Köszönöm.
– Kitüntetés volt szolgálni téged. – Az öregember intett a szolgálónak, aki kivitte az üres tálcát, azután ő is meghajolt, és a belső ajtón át távozott. Blackthorne magára maradt. Hátradőlt a futonokon, és máris sokkal jobban érezte magát.
– Egyszerűen csak éhes voltam – mondta fennhangon. Ágyékkötőn kívül semmi sem volt rajta. Ünnepi ruhája rendetlen halomban hevert, ahová lehányta. Ezen meglepődött, mivel a kardjai mellett tiszta Barna-kimonót pillantott meg. Már éppen elszundított volna, amikor valami azt súgta neki, hogy idegen van a szobában. Nagy nehezen felült és körülnézett. Feltérdelt, kipillantott a paravánok mögül, majd talpra állt, és éles fájdalom hasított a fejébe. Tonzúrás japán jezsuita meredt rá, a főbejárat mellett térdelt, kezében rózsafüzér és feszület.
– Ki vagy? – kérdezte a fejfájással küszködve.
– Mihály testvér vagyok, senhor. – A szénfekete szempár meg sem rezdült.
Blackthorne kilépett a paravánok mögül, és odaállt a kardjai mellé. – Mit akarsz?
– Azért küldtek, hogy megérdeklődjem, hogy érzed magad – felelte Mihály idegenes kiejtéssel, de szabatosan, portugálul.
– Ki küldött?
– Kijama úr.
Blackthorne hirtelen ráébredt, hogy teljesen egyedül vannak. – Hová lettek a testőreim?
– Nincsenek testőreid, senhor.
– Hogyne lennének! Húsz Szürkém van! Hová lettek a Szürkék?
– Amikor megérkeztem, nem volt itt egy sem, senhor. Nagyon sajnálom. Akkor éppen aludtál. – Mihály intett az ajtó felé. – Talán kérdezd meg azokat a szamurájokat.
Blackthorne felvette a kardját. – Kérlek, menj az ajtótól.
– Nincs nálam fegyver, Andzsin-szan.
– Akkor se gyere a közelembe. A papoktól mindig ideges leszek.
Mihály engedelmesen felállt, és ugyanazzal a zavarba ejtő nyugalommal odább ment. Kinn két Szürke támaszkodott a lépcsőforduló korlátjának.
– Jó napot – mondta udvariasan Blackthorne. Egyiket sem ismerte.
Nem hajoltak meg. – Jó napot, Andzsin-szan – viszonozta az egyik.
– Kérlek, hol a többi testőröm?
– Ma reggel, a Nyúl órájában minden testőrödet visszavonták. Mi nem vagyunk a testőreid, Andzsin-szan. Nekünk itt az őrhelyünk.
Blackthorne hátát kiverte a hideg verejték. – Visszarendelték a testőröket – ki?
A két szamuráj nevetett. – Itt, az öregtoronyban csakis a tábornok adhat ki parancsot, Andzsin-szan – vagy Ocsiba úrnő – felelte a magasabbik. – Hogy érzed magad?
– Jobban, köszönöm.
A magas szamuráj kiáltott valamit. Egy tiszt lépett ki a folyosóra nyíló egyik szobából, négy szamuráj kíséretében. Fiatal volt és peckes járású. Amint Blackthorne-t meglátta, a szeme megcsillant. – Á, Andzsin-szan. Hogy érzed magad?
– Jobban, köszönöm. Kérlek, bocsáss meg, hol vannak a testőreim?
– Parancsom van, hogy közöljem veled, amint felébredtél, hogy vissza kell menned a hajódra. Itt az engedélyed. – A kapitány tekercset vett elő a ruhaujjából, átadta, és megvetően Mihályra bökött. – Ez a fickó lesz a vezetőd.
Blackthorne lázasan gondolkodott, agya veszélyt jelzett. – Igen. Köszönöm. De előbb, kérem, találkozni kell Isido úrral. Nagyon fontos.
– Nagyon sajnálom. Az a parancs, hogy menj vissza a hajódra, amint felébredtél. Érted?
– Igen. Kérlek, bocsáss meg, de nagyon fontos találkozni Isido úrral. Kérlek, szólj parancsnokod. Találkoznom kell Isido úrral, mielőtt megyek. Nagyon fontos, sajnálom.
A szamuráj megvakarta állán a ragyafoltokat.
– Megkérdezem. Kérlek, öltözz fel. – Fontoskodva elvonult, Blackthorne végtelen megkönnyebbülésére. A négy szamuráj ott maradt. Blackthorne visszament a szobába, és felöltözött. Figyelték. A pap a folyosón várakozott.
Türelem, intette magát. Ne gondolkodj, ne aggódj. Valami hiba történhetett. Semmi sem változott. A hatalmad változatlanul megvan.
Mindkét kardját övébe dugta, és kiitta a csa maradékát. Aztán megpillantotta a papirost. Le volt pecsételve, teleróva írásjelekkel. Ekörül semmi hiba, gondolta, s a friss kimonó máris a bőréhez tapadt.
– Hé, Andzsin-szan – szólalt meg az egyik szamuráj –, hallom, egymagád megöltél öt nindzsát. Ügyes, nagyon ügyes, ne?
– Nagyon sajnálom, csak kettőt. Talán hármat. – Blackthorne jobbra-balra hajtogatta a fejét, hogy kitisztuljon s a fájdalom csökkenjen.
– Hallom, ötvenhét nindzsa halt meg, és száztizenhét Barna. Igaz ez?
– Nem tudom. Sajnálom.
A kapitány belépett a szobába. – Az a parancs, Andzsin-szan, hogy menj vissza a hajódra. Ez a pap lesz a vezetőd.
– Igen. Köszönöm. De előbb, nagyon sajnálom, beszélni kell Ocsiba úrnővel. Nagyon, nagyon fontos. Kérlek, kérdezd meg a...
A kapitány Mihályhoz fordult, és torokhangon vakkantott valamit. – Ne? – Mihály higgadtan meghajolt, és Blackthorne-hoz fordult. – Nagyon sajnálom, senhor, azt mondja, a fölöttese megkérdezi az ő fölöttesét, de addig is azonnal indulnod kell. Én elvezetlek a hajódhoz.
– Ima! – tette hozzá a nyomaték kedvéért a kapitány. Blackthorne most már tudta, hogy mindennek vége. – Köszönöm, kapitány. Hol vannak a testőreim?
– Nincsenek testőreid.
– Kérlek, küldj valakit hajóra. Hozzák vazallusaimat...
– Az a parancs, hogy menj a hajódra! Világos? Menj a hajódra! – A kapitány gonoszul elmosolyodott, és várta, hogy Blackthorne hajoljon meg elsőként.
Blackthorne tisztában volt a helyzettel, szinte lázálomban, lelassítva látott mindent, a belei megmozdultak, szerette volna letörölni arcáról a verejtéket, meghajolni, de tudta azt is, hogy a kapitány aligha hajolna meg, és semmiképp sem udvariasan, mint egyenlő az egyenlő előtt, úgyhogy ő megszégyenülne. Világosan látta, hogy elárulták, eladták keresztény ellenségeinek, Kijama, Isido és a papok egyaránt részesei az összeesküvésnek, akármi az oka, akármi volt is az ára, neki most már nem maradt más, mint hogy letörölje a verejtékét, meghajoljon s távozzon – egyenest azoknak a karjaiba.
Aztán egyszerre csak maga mellett érezte Marikót, eszébe jutott Mariko félelme, hogy mennyit jelentett neki az asszony, mi mindent vitt végbe, mi mindenre tanította meg. Keze kardja csorba markolatára fonódott, lábát szétvetette, tudván, a sorsa úgyis elhatároztatott, karmája megíratott, s ha meg kell halni, hát inkább most haljon meg, méltósággal, mint később.
– Én John Blackthorne vagyok, az Andzsin-szan – mondta, s szilárd elhatározása különös erőt adott neki, hangját épp a megfelelő durvasággal ruházta fel. – Toranaga úr hajójának, minden hajójának főparancsnoka. Szamuráj és hatamoto! Te ki vagy?
A kapitány elvörösödött.
– Szaigo Masszakacu kapitány Kagából, Isido úr helyőrségének tisztje.
– Én hatamoto vagyok – az vagy-e te is? – kérdezte még durvábban Blackthorne, a nevét sem nyugtázva a kapitánynak, csak az alakját látva maga előtt természetfeletti, roppant élességgel – minden pórusát, minden borostaszálát, minden színpettyet az ellenséges barna szempárban, minden szőrszálat a férfi keze fején, amint a kardja markolatát szorongatja.
– Nem, nem vagyok hatamoto.
– Szamuráj vagy – vagy rónin? – Az utolsó szót mintha csak köpte volna, és érezte, hogy a férfiak megmozdulnak mögötte, de már ezzel sem törődött. Csak a kapitányt figyelte, várta a hirtelen, halálos csapást, amelybe az egész hara-geit, az egész belső energiát beleadják, és felkészült rá, hogy ugyanazzal a vad erővel viszonozza, így mindketten tiszteletre méltó halált halnak, és mégis ő győzi le ellenségét.
Megdöbbenésére a kapitány tekintete elbizonytalanodott, a férfi szinte összezsugorodott – és meghajolt, mélyen, alázatosan. Nem egyenesedett ki, védtelenül hagyta magát. – Kérlek... kérlek, bocsásd meg modortalanságomat... Valóban rónin voltam, de a tábornok úr adott még egy lehetőséget. Kérlek, bocsásd meg modortalanságomat, Andzsin-szan. – Hangja fátyolos volt a szégyentől.
Blackthorne számára az egész hihetetlennek tűnt, még mindig a csapást várta, a halált és nem a diadalt. Ránézett a többi szamurájra. Egy emberként meghajoltak és úgy is maradtak kapitányukkal együtt, elismerve Blackthorne győzelmét.
A navigátor mereven meghajolt. De nem egyenrangúként. A szamurájok addig nem egyenesedtek ki, míg sarkon nem fordult és el nem indult a folyosón. Mihállyal a nyomában lement a lépcsőn az udvarra. Már nem érzett semmi fájdalmat. Mérhetetlen melegség öntötte el. Szürkék figyelték mindenünnen, és az a csapat szamuráj, amely elkísérte őt és Mihályt az első ellenőrzőpontig, gondosan kardtávolságon kívül maradt tőle. Egy embert sietve előreküldtek.
A következő ellenőrzőpontnál az új tiszt udvariasan, mint egyenrangú az egyenrangú előtt, meghajolt, és Blackthorne viszonozta. Alaposan, de tisztelettudóan megvizsgálták az útipasszusát. Másik kíséret ment vele a következő ellenőrzőpontig, ahol mindez megismétlődött. Átvágtak a legbelső vizesárkon, az újabb ellenőrzőponton. Senki sem állt eléjük.
Fokozatosan ráébredt, hogy már alig fáj a feje. A verejték felszáradt rajta. Levette kezét a kardmarkolatról, és meghajlítgatta az ujjait. Egy kis falikútnál megállt, ivott, és vizet locsolt az arcára.
A Szürkék is megálltak és előzékenyen vártak, Blackthorne pedig egyre azon töprengett, miért vesztette el Isido és Ocsiba úrnő kegyét és védelmét. Hiszen semmi sem változott, gondolta kétségbeesetten. Felpillantott, és látta, hogy Mihály mered rá kíváncsian.
– Mit akarsz?
– Semmit, senhor – felelte udvariasan a szerzetes. Azután meleg mosoly terült szét a képén. – Ó, senhor, nagy szolgálatot tettél nekem odafönn, amikor a saját húgyába verted annak a modortalan fickónak az orrát! Micsoda látvány volt! Köszönöm – tette hozzá latinul.
– Semmiféle szolgálatot nem tettem neked – mondta Blackthorne portugálul, mert nem akart többé latinul beszélni.
– Természetesen. Békélj meg, senhor. Isten útjai kifürkészhetetlenek. Minden férfinak szolgálatot tettél vele. Megszégyenítetted azt a rónint, és meg is érdemelte. A busidót bemocskolni alávaló dolog.
– Te is szamuráj vagy?
– Igen, senhor, részesültem ebben a tisztességben – felelte Mihály. – Apám Kijama úr unokatestvére, klánom a kjúsúi Hizen tartományban honos. Honnét tudtad, hogy az az ember rónin?
Blackthorne emlékezni próbált. – Nem vagyok benne biztos. Talán mert azt mondta, Kagából való, az pedig messze van és Mariko... Toda úrnőtől tudom, hogy Kaga messze északon fekszik. Nem tudom... arra sem igen emlékszem, mit mondtam neki.
Odalépett hozzájuk a kíséret tisztje.
– Kérlek, bocsáss meg, Andzsin-szan, pimaszkodik veled ez a fickó?
– Nem. Nem, köszönöm. – Blackthorne elindult. Újra ellenőrizték a passzust, nagyon udvariasan, és folytathatták útjukat.
Már csak néhány óra volt hátra napnyugtáig, a forró levegőben örvényeket kevert a porból a szél. Sok-sok istálló mellett haladtak el, a lovak mind kifelé néztek – lándzsák, nyergek készenlétbe helyezve, szamurájok csutakolták a lovakat, tisztogatták a felszerelésüket. Blackthorne-t meglepte a számuk.
– Hány ló, kapitány? – kérdezte.
– Több ezer, Andzsin-szan. Tíz-, húsz-, harmincezer itt és másutt a várban.
Amikor az utolsó előtti árkon keltek át, Blackthorne magához intette Mihályt. – A gályához kell vezetned?
– Igen. Ezt a parancsot kaptam, senhor.
– Sehová máshová?
– Nem, senhor.
– Ki adta a parancsot?
– Kijama úr. És a vizitátor atya, senhor.
– Aha! Jobb szeretem, ha Andzsin-szannak szólítasz és nem senhornak – atyám.
– Kérlek, bocsáss meg, Andzsin-szan, de nem vagyok atya. Még nem szenteltek fel.
– Mikor fognak fölszentelni?
– Amikor Isten úgy látja jónak – felelte nyugodtan Mihály.
– Hol van Jabu-szan?
– Nem tudom, nagyon sajnálom.
– Szóval csak a hajómhoz vezetsz, sehová máshová?
– Igen, Andzsin-szan.
– Szabad vagyok? Mehetek, ahová akarok?
– Nekem csupán azt parancsolták, hogy kérdezzem meg, hogy vagy, azután vezesselek a hajóhoz. Én csak egy küldönc vagyok.
– Istenedre mondod?
– Én csak egy küldönc vagyok, Andzsin-szan.
– Hol tanultál meg ilyen jól portugálul? És latinul?
– Egyike voltam annak a négy... megkeresztelt ifjúnak, akiket a vizitátor atya Rómába küldött. Tizenhárom éves voltam akkor, Uraga-nó-Tadamasza tizenkettő.
– Á, már emlékszem. Uraga-szan mondta, hogy te is köztük voltál. A barátja voltál. Tudod-e, hogy meghalt?
– Igen. Elkeserített a halála.
– Keresztények műve volt.
– Gyilkosoké, Andzsin-szan, orgyilkosoké. Rájuk is eljön az ítélet napja, egyet se félj.
– Hogy tetszett Róma? – kérdezte kis idő múlva Blackthorne.
– Undorodtam tőle, akárcsak a többiek. Az ételeitől, a szennyétől, a rondaságától. Ott mindenki eta... egyszerűen hihetetlen! Hogy áldottam a Szent Szüzet, amikor végre hazaértünk! Nyolc esztendeig voltunk távol.
– Hát az egyház? Az atyák?
– Megvetésre méltók. Sokan közülük legalábbis – felelte higgadtan Mihály. – Megdöbbentett az erkölcstelenségük, hogy szeretőket tartottak, mohók, pompakedvelők, álszentek, modortalanok voltak, hogy kétféle norma szerint éltek: az egyiket a nyájnak szabták ki, a másikat a pásztorok valósították meg maguk között. Undorító volt... és mégis, némelyikükben megtaláltam Istent, Andzsin-szan. Különös volt. A katedrálisokban, a kolostorokban, az atyák között megtaláltam az Igazságot. – Mihály őszintén, gyengéden nézett rá. – Ritkán, nagyon ritkán pillantottam meg a tétova sugarat, Andzsin-szan, ez igaz. De megtaláltam az Igazságot, megtaláltam Istent, és ráébredtem, hogy valóban a kereszténység az egyetlen út az örök élethez... kérlek, bocsáss meg, a katolikus kereszténység.
– Láttál autodafét is? Inkvizíciót, börtönöket, boszorkánypereket?
– Sok rettenetes dolgot láttam. Igen kevés a bölcs ember... a legtöbb bűnös lélek, és sok gonoszságot művelnek itt a földön Isten nevében. De mindez nem Istentől ered. Ez a világ siralomvölgy, előkészület mindössze az örök békére. – Némán imádkozott egy percet, majd felfrissülve feltekintett újra. – Még az eretnekek között is akadhatnak jó emberek, ne?
– Talán – felelte Blackthorne. Máris kedvelte a fiatalembert.
Átkeltek az utolsó árkon, s az utolsó kapunál, a déli főkapunál még egyszer ellenőrizték és elvették a passzusát. Mihály átlépett az utolsó hullórostély alatt, Blackthorne követte. A váron kívül száz szamuráj várakozott. Kijama emberei. Látta rajtuk a feszületeket, az ellenségességet a tekintetükben. Megállt. Mihály ment tovább. A tiszt sürgetőleg intett Blackthorne-nak. Elindult, és a szamurájok felzárkóztak mögötte, körülvették, s a főúton sürgő hordárok, kereskedők szétrebbentek előlük, meghajoltak, alázatoskodva várták, hogy elhaladjanak mellettük. Néhányan szánalmas, botokból összerótt keresztet tartottak fel, Mihály megáldotta őket, és mentek tovább, le a lankán, el a temetkezőhely mellett, ahol már nem füstölgött a máglya, át a hídon, ki a városba, a tenger felé. Szürkék és más szamurájok jöttek fel a városból a többi gyalogos között. Amikor Mihályt meglátták, megvető kifejezés ült az arcukra, le is szorították volna az útról, ha nincs vele a száz Kijama-szamuráj.
Blackthorne Mihály mögött lépkedett. Túl volt már a félelmen, ámbár a menekülésvágy erősen élt benne. De nem volt hová szaladjon, hol elbújjon. Itt, a szárazon nem. Tudta, hogy csakis az Erasmuson fogja biztonságban érezni magát, kinn a tengeren, teljes legénységgel és fegyverzettel.
– Mi fog történni, ha a gályához érünk, testvér?
– Nem tudom, Andzsin-szan.
Már a város utcáin jártak, közeledtek a tenger felé. Mihály befordult egy sarkon, és megpillantották a fedetlen halpiacot. Bájos szolgálók, kövér nők, öregasszonyok, ifjak, férfiak, vásárlók, eladók és gyerekek bámulták meg Blackthorne-t, majd sietve meghajoltak. Blackthorne követte a szamurájokat a bódék, pultok és bambusztálcák között, amelyeken csillogtak a tengerből nemrég kifogott mindenféle nedves halak, rákok, kagylók és homárok. Londonban bezzeg semmi sem ilyen tiszta, gondolta szórakozottan, sem a halak, sem akik árulják őket. Egyszer csak a szemébe ötlött egy sor bódé, mindegyikben egy faszén serpenyő, s az orrát megcsapta a roston sülő languszta illata.
– Úristen! – Gondolkodás nélkül irányt váltott. A szamurájok tüstént elébe álltak. – Gomen naszai, kindzsiru – szólt rá az egyik.
– Íe! – förmedt rá Blackthorne ugyanolyan durván. – Vatasi tabetai deszu, ne? Vatasi Andzsin-szan, ne? – Éhes vagyok. Én az Andzsin-szan vagyok!
Át akart törni rajtuk, de most a rangidős tiszt állta el az útját. Mihály visszasietett, csitítólag, de erélyesen mondott valamit, nyilvánvalóan engedélyt kért a számára, és nagy nehezen meg is kapta.
– Andzsin-szan – fordult feléje –, a tiszt azt mondja, egyél, ha kedved tartja. Mit szeretnél?
– Abból kérek. – Blackthorne a lefejezett és hosszukban végighasított, rózsaszín és fehér húsú, ropogósra sült páncélú rákokra bökött. – Azokból. – Le se tudta venni róluk a szemét. – Kérlek, mondd meg a tisztnek, hogy két napja nem ettem, éhes vagyok, mint a farkas. Nagyon sajnálom.
A halárus öregember volt, három fog éktelenkedett a szájában, bőre akár a cserzett irha, ágyékkötőn kívül nem viselt egyebet. Dagadt a büszkeségtől, hogy éppen az ő bódéját szemelték ki, az evőpálcikákkal ügyesen felszedte az öt legszebb rákot, csinosan elrendezte őket egy bambusztálcán, és újakat vetett a rostra.
– Dózo, Andzsin-szan!
– Dómo. – Blackthorne-nak megkordult a gyomra. Legszívesebben egyszerre tömte volna magába az egészet, ehelyett azonban fölemelt egyet az új fapálcikákkal, belemártotta a szószba, és jó étvággyal elfogyasztotta. Felséges volt.
– Mihály testvér? – fordult a fiatalember felé, odakínálva a tálcát. Mihály illendőségből elvett egyet. A tiszt visszautasította a kínálást, de megköszönte.
Blackthorne letakarította a tálcát, és még kettővel eltüntetett. Meg tudott volna enni még két tálcára valót, de arra gondolt, hátha modortalanságnak tekintenék, azonkívül a gyomrát sem akarta megterhelni.
– Dómo – mondta, és az udvariasság szabályának megfelelően nagyot böffentve visszatette a tálcát. – Bimi deszu! – Finom.
Az öreg ragyogó képpel meghajolt, a közeli boltosok is meghajoltak, és Blackthorne ekkor ébredt rá kétségbeesetten, hogy nincs egy árva vasa sem. Elvörösödött.
– Mi a baj? – kérdezte Mihály.
– Izé... öö... nincs nálam pénz... se más érték. Kölcsön tudnál adni valamennyit?
– Nekem nincs pénzem, Andzsin-szan. Mi sosem hordunk magunkkal pénzt.
Kínos csend támadt. Az árus vigyorogva, türelmesen várakozott. Aztán Mihály, szintén zavartan, a tiszthez fordult, és pénzt kért tőle. A tiszt fegyelmezetten dühöngött magában. Vakkantott valamit egyik emberének, aki előrelépett, busásan kifizette az öreget, majd a lelkendezve hálálkodó árusnak hátat fordítva a vörös és izzadt arcú Mihály ismét elindult a menet élén. Blackthorne utánasietett. – Nagyon sajnálom... egyszerűen meg sem fordult a fejemben, hogy... Most vásároltam életemben először Japánban. Sose volt még itt pénz a kezemben, akármilyen bolondul hangzik is...
– Kérlek, Andzsin-szan, szó se essék róla többé. Semmiség.
– Kérlek, mondd meg a tisztnek, hogy kárpótolom, amint a hajóhoz érünk.
Mihály teljesítette a kívánságát. Csendben haladtak tovább, Blackthorne tájékozódni próbált, ahogy tudott. Hamarosan kiértek a tengerpartra vezető utcára. Már majdnem lenyugodott a nap. Blackthorne balra mutatott, egy keletnyugati irányú széles keresztutca felé. – Menjünk arra.
– Erre gyorsabb, Andzsin-szan.
– Igen, de akkor el kellene mennünk a jezsuita misszió és a portugál lorha mellett. Szívesebben tennék kerülőt.
– Nekem azt parancsolták, hogy erre vezesselek.
– Nem, menjünk a másik úton. – Blackthorne megállt. A tiszt megkérdezte, mi a baj, és Mihály elmagyarázta. A tiszt intett, hogy induljanak – arra, amerre Mihály akart.
Blackthorne mérlegelte a parancsmegtagadás következményeit. Minden bizonnyal erőszakot alkalmaznának: megkötöznék, cipelnék, vonszolnák. Egyik sem tetszett neki, ezért vállat vont és továbbindult.
Kiértek a széles tengerparti útra. Fél ríre előttük megpillantották a jezsuita rakpartokat és raktárépületeket, száz lépéssel odébb pedig a portugál hajót. Kétszáz lépéssel azon túl volt az ő gályája. Túlságosan messze volt még ahhoz, hogy lássa, vannak-e emberek a fedélzeten.
Felvett egy kavicsot, és végigkacsáztatta a vízen. – Sétáljunk egyet lenn a parton.
– Kérlek, Andzsin-szan. – Mihály lement a homokra. Blackthorne belegázolt a sekélyesbe, élvezve a tenger hűvösét, a hullámverés halk sóhajtozását.
– Szép része ez a napnak, ne?
– Ó, Andzsin-szan – mondta hirtelen közvetlenséggel, barátságosan Mihály –, a Szent Szűz bocsásson meg nekem, néha megesik, hogy azt kívánom, bárcsak ne szerzetes volnék, hanem apám fia. Most, ebben a pillanatban is így érzek.
– Miért?
– Szeretnélek elvinni téged meg a Jokohamában álló furcsa hajódat Hizenbe, a mi nagy szaszebói kikötőnkbe. Aztán cserét ajánlanék: megkérnélek, hogy taníts meg engem és tengerészkapitányainkat mindenre, amit a hajódról és a tengerekről tudni lehet. Cserébe felkínálnám neked a legjobb tanítókat, a busidó, a csa-nó-ju, a hara-gei, a ki, a zazen-meditáció, a virágrendezés mestereit, hogy ismertessenek meg mindazzal a különleges és egyedi tudással, amivel csak mi rendelkezünk.
– Nem lenne rossz. Rajta, gyerünk!
– Ma lehetetlen. De hisz te máris olyan sokat tanultál, ilyen rövid idő alatt, ne? Mariko-szama nagyon tehetséges tanító volt. Igazi szamuráj vagy. És rendelkezel egy olyan tulajdonsággal is, ami igen ritka errefelé: a kiszámíthatatlansággal. Megvolt a taikóban, megvan Toranaga-szamában is. De mi általában véve nagyon kiszámítható emberek vagyunk.
– Ne mondd!
– De igen.
– Hát akkor számíts nekem ki valami módot, hogy ebből a csapdából kikeveredhessek.
– Nagyon sajnálom, de arra nincs mód, Andzsin-szan – felelte Mihály.
– Nem hiszem el. Honnan tudod, hogy a hajóm Jokohamában állomásozik?
– Mindenki tudja.
– Igen?
– Rólad mindenki tud mindent – például azt, hogyan mentetted meg Toranaga úr és Mária úrnő, vagyis Toda úrnő életét. Mindenki nagyra becsül téged.
– Ezt sem hiszem. – Blackthorne felvett egy másik lapos követ, és végigsiklatta a hullámokon. Tovább ballagtak, Blackthorne egy matrózdalt dúdolgatott. Egyre jobban megkedvelte Mihályt. Hamarosan hullámtörő gát állta útjukat. Visszamentek az útra. A jezsuita misszió épülete magasodott előttük komoran a vöröslő ég alatt. Narancssárga köntösű világi testvérek őrizték az ívelt kapubejáratot, és Blackthorne magán érezte ellenséges pillantásukat. Újra megfájdult a feje.
Mint várta, Mihály a misszió bejárata felé indult. Blackthorne felkészült rá, hogy nem adja meg magát, előbb verik eszméletlenné, mint hogy behódoljon, és jámboran átadja fegyvereit.
– Szóval csak a gályámhoz vezetsz, mi?
– Igen, Andzsin-szan. – Megdöbbenésére Mihály intett, hogy a bejárat előtt várakozzék. – A vizitátor atya megkért, hogy szóljak neki, amint elhaladunk a misszió előtt. Egy pillanat az egész.
Blackthorne zavarodottan nézte, amint a szerzetes belép a kapun. Arra számított, hogy a misszió lesz útjának végállomása. Előbb az inkvizíció és a tárgyalás, a kínzások, aztán átadják a vezérkapitánynak. A száz lépésre levő lorha felé nézett. Ferriera és Rodrigues a tatfedélzeten állt, a főfedélzeten felfegyverzett matrózok nyüzsögtek. A hajón túl a kikötőpart ívben behajlott, így láthatta a maga gályáját is. Emberek figyeltek a mellvédeknél, mintha Jabut és Vincket is felismerte volna köztük, de ebben nem volt biztos. A gályát Szürkék vették körül a parton. Nagyon sok Szürke.
Tekintete visszavándorolt Ferrierára és Rodriguesre. Mindketten állig fel voltak fegyverkezve. A pattantyúsok a partra néző két ágyú mellett ácsorogtak; valójában készen álltak az azonnali parancsteljesítésre. Felismerte a fedélzetmester, Pesaro hatalmas tömegét is, egy szakasz matróz élén éppen kiszállt a hajóból. Követte őket tekintetével, és ereiben megfagyott a vér. Valamivel a hajón túl magas máglyacölöp volt beleverve a kemény földbe. Tövébe rozsét halmoztak.
– Á, főnavigátor, hogy vagy?
Dell'Aqua lépett ki a kapun, Mihály eltörpült mellette. A vizitátor ma jezsuita reverendát öltött, óriás termete és sűrű ősz szakálla a bibliai pátriárkák baljós fenségességével ruházta fel. Minden ízében inkvizítor, abból a fajtából, amely kifelé jóindulatot mutat, gondolta Blackthorne. Felnézett a barna szempárba – különös érzés volt, hogy neki bárkire is fel kell néznie, s még különösebb, hogy részvétet látott benne. Könyörület azonban nem fészkelt ebben a szemben, ezzel tisztában volt, és nem is számított rá. – Á, vizitátor atya, hogy vagy? – viszonozta az érdeklődést.
– Mehetünk?
– Miért ne?
Szóval a hajón tartják meg az inkvizíciót, gondolta rettegve Blackthorne. Bárcsak meglennének a pisztolyaim. Téged lőnének keresztül elsőnek, eminenciás uram.
– Te maradj itt, Mihály – mondta dell'Aqua. Aztán a portugál fregatt felé nézett. Arca megkeményedett, és elindult.
– Szajónara, Andzsin-szan – mondta Mihály. – Járj Isten hírével.
Blackthorne kurtán biccentett, elbizonytalanodott, azután mégis magához intette Mihályt.
– Ide hallgass, testvér, lenn a parton azt mondtad, igazi szamurájnak tartasz. Komolyan így érzel?
– Igen, Andzsin-szan.
– Akkor mint szamuráj egy kegyet kérek tőled – mondta csendesen, de határozottan Blackthorne.
– Miféle kegyet?
– Hogy úgy halhassak meg, ahogy szamurájhoz illik.
– Nem dönthetek a halálod felől. Az Isten kezében van, Andzsin-szan.
– Igen. Én mégis ezt a kegyet kérem tőled. – Blackthorne a távoli máglya felé mutatott. – Az nem férfinak való halál. Az undorító.
Mihály értetlenül meredt a lorha felé. Csak most fedezte fel a cölöpöt. – Jóságos Úristen!
– Blackthorne kapitány, kérlek, siess – kiáltott vissza dell'Aqua.
Blackthorne kapkodva folytatta:
– Magyarázd el a tisztnek. Van vele elég szamuráj, hogy érvényt szerezhessen az akaratának, ne? Magyarázd meg neki. Te jártál Európában. Tudod, miféle dolog ez. Nem nagy kérés, ne? Kérlek. Én szamuráj vagyok. Valamelyikük csak elvállalja, hogy a segédem legyen.
– Meg... megkérdem. – Mihály odament a szamurájokhoz, és pergő nyelvvel beszélni kezdett.
Blackthorne megfordult, és előreindult. Dell'Aqua bevárta, és együtt mentek tovább.
Blackthorne látta, hogy Ferriera dölyfösen levonul a tatról és végiglépdel a főfedélzeten, övében két pisztollyal, oldalán hosszú, egyenes karddal. Rodrigues őt, Blackthorne-t figyelte, jobbja egy hosszú csövű párbajpisztoly agyán nyugodott. Pesaro és tíz matróza már a mólón várakozott, feltűzött szuronyú muskétákra támaszkodva. A cölöp hosszú árnyéka Blackthorne felé nyúlt.
Úristen, ha lenne legalább egy pár pisztolyom, tíz belevaló angol matrózom meg egy ágyúm, gondolta szorongva, amint a távolság egyre fogyott köztük. Istenem, add, hogy ne szégyenüljek meg...
– Jó estét, eminenciás uram – mondta Ferriera, de a szemét Blackthorne-ra szegezte. – No, Inge...
– Jó estét, vezérkapitány. – Dell'Aqua haragosan a cölöpre mutatott. – Ez a te ötleted volt?
– Igen, eminenciás uram.
– Menjetek vissza a hajóra!
– Ez itt katonai döntés.
– Vissza a hajóra!
– Nem! Pesaro! – A fedélzetmester és a szuronyos matrózszakasz előretartott fegyverrel megindult Blackthorne felé. Ferriera pisztolyt húzott ki az övéből. – No, Ingeles, hát újra találkoztunk.
– Igen, és nekem ez egyáltalán nincs kedvemre. – Blackthorne kardja kirepült hüvelyéből. Ügyetlenül két kézre fogta, a törött markolat sértette a tenyerét.
– A pokol talán majd kedvedre lesz – vágott vissza rekedten Ferriera.
– Ha volna benned egy szemernyi bátorság, megküzdenél velem – mint férfi a férfival. De te nem vagy férfi, te gyáva vagy, egy gyáva, fatökű spanyol.
– Lefegyverezni! – rendelkezett Ferriera.
A tíz ember előreszegzett puskával körülfogta Blackthorne-t. A lábait bökdösték a szuronyokkal, Blackthorne egyik támadója felé vágott, de az meghátrált, s egy másik hátulról esett neki. Azután dell'Aqua magához tért.
– Le a fegyverrel! Isten nevében parancsolom, vissza! Állatok vagytok?
– Én ezt az embert akarom – mondta Ferriera.
– Tudom, és már közöltem veled, hogy nem kapod meg! Tegnap is és ma is! Süket vagy talán? Istenem, adj türelmet! Parancsold vissza embereidet a hajóra!
– Én neked parancsolom meg, hogy menj innét!
– Te parancsolsz nekem?
– Igen, én, a vezérkapitány, Macau kormányzója, a portugál erők ázsiai parancsnoka. Ez az ember veszélyes az államra, az egyházra, a Fekete Hajóra és Macaura nézve!
– Istenemre mondom, kiközösítelek téged és egész legénységed, ha ennek az embernek bántódása esik! Megértetted? – Dell'Aqua a matrózok felé perdült, akik rémülten meghátráltak. Csak Pesaro maradt a helyén, dacosan markolta pisztolyát, és várta Ferriera parancsát. – Vissza a hajóra, mindenki!
– Hibát követsz el! – ordította Ferriera. – Ez az ember az ellenségünk! Én, Ázsia katonai parancsnoka azt mondom...
– Ez a dolog az egyházra tartozik, nem a te hatáskörödbe...
Blackthorne értetlenül állt, alig látott-hallott, a feje ismét elviselhetetlenül lüktetett. Minden olyan hirtelen történt, az egyik pillanatban még voltak testőrei, a másikban már nem, az egyikben az inkvizíció kezére került, a másikban megmenekült, aztán újra csapdába esett, és most maga a főinkvizítor kel a védelmére! Semmit sem értett.
– Még egyszer figyelmeztetlek! – tombolt Ferriera. – Isten a tanúm, hogy hibát követsz el. Tájékoztatni fogom Lisszabont!
– Addig is megparancsolom, hogy rendeld vissza embereidet a fedélzetre, különben elmozdítalak a Fekete Hajó vezérkapitányának tisztéből!
– Erre nincs hatalmad!
– Ha nem rendeled vissza embereidet és nem biztosítasz, méghozzá azonnal, hogy az Ingelesnek nem esik bántódása, kiközösítelek – téged és mindenkit, aki alattad szolgál, bárhol a világon, kiközösítelek és megátkozlak, kiközösítem és megátkozom mindazokat, akik engedelmeskedni merészelnek neked, Isten nevében!
– A Szent Szűzre... – Ferriera elhallgatott. Magát nem féltette, de most a Fekete Hajója került közvetlen veszélybe, és tisztában volt vele, hogy a legénység egytől egyik dezertál, ha nem engedelmeskedik. Átfutott az agyán, hogy agyonlövi a papot, de az átkot az már nem közömbösítette volna. Beadta hát a derekát. – Rendben van... vissza a fedélzetre, mindenki!
A matrózok boldogan szétszóródtak, igyekeztek minél messzebbre kerülni a pap haragjától. Blackthorne hitetlenkedve bámult, még mindig attól félt, hogy rosszul lát, rosszul hall. Aztán az általános bizonytalanságban Pesaro elvesztette a fejét. Gyűlölködve felemelte a pisztolyát, és célba vette a navigátort. Dell'Aqua előreugrott, hogy saját testével fogja fel a golyót. Pesaro meghúzta a ravaszt, de abban a pillanatban nyílvesszők fúródtak a mellkasába. A fegyver ártalmatlanul elsült, és Pesaro hörögve összeroskadt.
Blackthorne megperdült, és hat Kijama-íjászt pillantott meg, akik máris új nyilakat illesztettek a húrra. Mihály állt mellettük. A tiszt nyers hangon mondott valamit. Pesaro még egyszer, utoljára felvisított, a lába rángott egy darabig, aztán meghalt.
Mihály reszketve törte meg a csendet.
– A tiszt azt mondja, nagyon sajnálja, de veszélyben látta a vizitátor atya életét. – Magában bocsánatért esedezett Istenhez, amiért megadta a jelet az íjászoknak. De hát Pesarót figyelmeztették, érvelt magában. És nekem kötelességem gondoskodni róla, hogy a vizitátor atya parancsait teljesítsék, hogy az élete ne forogjon veszélyben, az orgyilkosokat eltapossák és senkit se kelljen kiközösíteni.
Dell'Aqua Pesaro holtteste mellett térdelt. Keresztet vetett rá, és elmondta az utolsó szavakat. A portugálok a szamurájokat méregették, ugrásra készen várták, hogy parancsot kapjanak a gyilkosok lemészárlására. Kijama többi embere máris közeledett a misszió felől, ahol eddig várakoztak, és a gálya környékéről csak úgy özönlöttek a Szürkék, hogy megnézzék, mi a baj. Ferriera elvakult dühében is látta, hogy az azonnali harcnak semmi értelme. – Vissza a hajóra, mindenki! Vigyétek Pesarót is! – A szakasz mogorván engedelmeskedett.
Blackthorne leeresztette a kardját, de még nem dugta vissza a hüvelyébe. Döbbenten várta, hogy kiderüljön, szemfényvesztés az egész, hogy nekiessenek és felvonszolják a hajóra.
A tatfedélzeten Rodrigues halkan így szólt: – Felkészülni a támadók visszaverésére, de feltűnés nélkül, a jóistenit! – Az emberek tüstént harcállást foglaltak el. – Fedezzétek a vezérkapitányt! Nagycsónakot előkészíteni...
Dell'Aqua felkelt, és Ferriera felé fordult, aki dölyfösen állt a feljárónál, készen rá, hogy megvédje hajóját. – Te vagy a felelős ennek az embernek a haláláért! – sziszegte a vizitátor atya. – A te fanatikus, vérgőzös agyad és...
– Mielőtt még nyilvánosan kijelentenél olyasmit, amit később megbánsz, ajánlom, gondolkodj, eminenciás uram – szakította félbe Ferriera. – Én meghajoltam parancsod előtt, noha tudtam, hogy szörnyű hibát követsz el. Magad is hallottad, hogy visszarendeltem embereimet. Pesaro tagadta meg az engedelmességet, nem én, és az igazság az, hogy te vagy a felelős a haláláért. Megakadályoztad, mindannyiunkat megakadályoztál benne, hogy teljesítsük kötelességünket! Az Ingeles ellenségünk! Én katonai döntést hoztam az ügyében. Értesíteni fogom Lisszabont!
Rodrigues lement a feljáró tetejéhez.
– Vezérkapitány, ilyen széllel, ennél a vízállásnál nem tudom kivinni a hajót a tengerre.
– Készíttesd elő a nagycsónakot, hogy kievezhessünk, ha szükséges.
– Már előkészítettük.
Ferriera ráordított a Pesaro holttestét cipelő matrózokra, hogy siessenek. Hamarosan mindenki a fedélzeten volt. Az ágyúk mellett pattantyúsok álltak, minden tengerész keze ügyében két muskéta. Jobbról is, balról is szamurájok tolongtak a parton, de egyelőre nem adták jelét, hogy közbe akarnának avatkozni.
Ferriera, aki még mindig a parton tartózkodott, rászólt Mihályra.
– Mondd meg nekik, hogy oszoljanak! Nincs semmi baj – nincs itt semmi tennivalójuk. Az egész egy végzetes félreértés, de a fedélzetmestert jogosan lőtték agyon. Mondd meg nekik, hogy oszoljanak szét.
Mihály engedelmeskedett. A tisztek nem mozdultak.
– Jobb lesz, ha elmentek innen, eminenciás uram – vicsorogta Ferriera. – De még nem végeztünk... meg fogod bánni ezt a dolgot!
Dell'Aqua érzékelte a portugál tengerészek és a parton álló szamurájok közti feszültséget, de ügyet sem vetett rá. Áldást mondott és elfordult. – Gyerünk, navigátor.
– Miért eresztesz el? – kérdezte Blackthorne. Irgalmatlanul fájt a feje, még most sem merte elhinni, hogy megmenekült.
– Gyerünk, navigátor!
– De miért eresztesz el? Nem értem.
– Én sem – mondta Ferriera. – Szeretném tudni az igazi okát, eminenciás uram. Nem jelent még mindig veszélyt ránk és az egyházra nézve?
Dell'Aqua szótlanul meredt rá. De igen, szerette volna mondani, hogy letörölje a dölyföt az előtte álló fajankó arcáról. De sokkal nagyobb veszéllyel jár a közvetlen háború, az, hogy hogyan biztosítsunk időt számodra és még legalább ötvenesztendei Fekete Hajó számára, hogy végül is kit válasszunk: Toranagát vagy Isidót. Semmit sem értesz, Ferriera, rendünk gondjaiból, a kockázatokból, amiket vállaltunk, kényes és veszélyes helyzetünkből itt Japánban.
„Kérlek, Kijama úr, gondold meg. Azt javaslom, állj Toranaga úr oldalára” – mondta a daimjónak tegnap Mihályon keresztül, mert a saját japántudásában nem bízott.
„Oktalanul beleavatkozol a japán belügyekbe, holott ez kívül áll hatáskörödön. Azonkívül a barbárnak meg kell halnia.”
Dell'Aqua minden diplomatatehetségét latba vetette, és Kijama semmire sem hajlott. Aztán ma reggel, amikor elment Kijamához, hogy közölje vele: Isten akaratából az Ingeles semlegesítve van, felcsillant valami kis remény.
„Megfontoltam, amit mondtál – jelentette ki Kijama. – Nem állok Toranaga oldalára. Mostantól egészen a csata napjáig gondosan figyelni fogom a két vetélytársat. A megfelelő időben majd választok köztük. Most pedig beleegyezem, hogy a barbár szabadon elmehessen... nem azért, amit mondtál, hanem Mariko úrnő miatt... és mert az Andzsin-szan szamuráj...”
Ferriera még mindig rá meredt. – Nem jelent változatlanul veszélyt az Ingeles?
– Biztonságos utat kívánok neked, vezérkapitány, és Isten segedelmét. Navigátor, elvezetlek a gályádhoz... Mi bajod?
– A... a fejem... valószínűleg a robbanás... Tényleg elengedsz? Miért?
– Mert Mária nővérünk, Mariko úrnő megkért bennünket, hogy vigyázzunk rád. – Dell'Aqua újra elindult.
– De ez nem lehet az oka! Nem tennéd csak azért, hogy teljesítsd az ő kérését!
– Egyetértek – mondta Ferriera. Utánakiáltott a vizitátornak. – Eminenciás uram, miért nem árulod el neki az igazi okot?
Dell'Aqua nem állt meg. Blackthorne utánaindult, de a hajónak nem fordított hátat, még mindig cselszövésre gyanakodott. – Nem értem az egészet. Tudod jól, hogy tönkre foglak tenni benneteket. Megtámadom a Fekete Hajót.
Ferriera gúnyosan nevetett. – Mivel, Ingeles? Nincs többé hajód!
– Hogyhogy?
– Nincs hajód. Vége. Ha nem ez volna a helyzet, el nem eresztelek, akármivel fenyegetőzik a vizitátor atya.
– Nem igaz...
Blackthorne zúgó fejjel hallgatta, amint Ferriera nevetve megismétli; baleset... Isten keze... a hajód a tőkéig leégett, most már nem árthatsz az én hajómnak, ámbár még mindig eretnek vagy és ellenség... valami ilyesmi. Aztán látta, hogy Rodrigues arcára részvét ül ki, s ajkai szavakat formálnak: – Igen, igaz, Ingeles.
– Nem igaz, nem lehet igaz.
Aztán az inkvizítor szólalt meg millió és millió mérföldnyi távolból: – Üzenetet kaptam ma reggel Alvito atyától. Földrengés volt, az szökőárt támasztott, és az ár...
De Blackthorne már nem hallotta. Egy hang ordított a fejében: „Vége a hajódnak, cserbenhagytad, vége a hajódnak, nincs hajód, nincs hajód, nincs hajód...”
– Nem igaz! Hazudsz, a hajóm biztonságos kikötőben áll, és négyezer ember őrzi! Biztonságban van!
– Istentől nem – mondta valaki, aztán újra az inkvizítor atyát hallotta: – A szökőár felborította a hajódat. Úgy hírlik, az olajlámpák széttörtek a fedélzeten, és a tűz tovaterjedt. A hajód kiégett...
– Hazugság! Hát az őrség? Mit csinált közben az őrség? Lehetetlen! – ordította, de magában már tudta, hogy élete ára valóban a hajója volt.
– Partra vetett hal vagy, Ingeles – gúnyolódott Ferriera. – Szárazföldi patkány lettél! Örökre itt maradsz, mert a mi hajóinkra ugyan föl nem kéredzkedhetsz. Örökre ezen a parton fogsz tátogni...
Úgy érezte, megfullad. Aztán kitisztult a látása. Hallotta a sirályok rikoltozását, érezte az iszapos part bűzét, látta Ferrierát, az ellenséget, és tudta, hogy mindez szemenszedett hazugság, amellyel az őrületbe akarják kergetni. A papok is részesei az összeesküvésnek. – Rohadj a pokol fenekén! – ordította, és magasra emelt karddal Ferrierának rontott. De mindezt csupán álmodta. Kezek nyúltak ki feléje, amint a hajó irányába botorkált, elvették a kardját, két Szürke karon fogta, aztán egyszer csak ott voltak a gálya feljárójánál, visszaadták a kardját és elengedték.
Alig látott, alig hallott, agya jóformán megszűnt működni a végtelen fájdalom szorításában, de továbbra is szilárdan meg volt győződve róla, hogy hazugság az egész, őrületbe akarják kergetni, és ez sikerül is, ha nem szedi össze minden erejét. Segítsetek, könyörgött, valaki segítsen, aztán ott termett mellette Jabu, Vinck, ott voltak a vazallusai, és Blackthorne nem tudta megkülönböztetni a nyelveket, amiken beszéltek. Felvezették a fedélzetre, ott volt Kiri és Szazuko is, a gyermek egy szolgáló karjában sírt, a Barna helyőrség maradéka, evezősök, matrózok tolongtak a fedélzeten.
Izzadságszag, a félelem bűze. Jabu beszélt hozzá. És Vinck. Időbe telt, mire összpontosítani tudott rájuk. – Navigátor, az isten szerelmére, hogyhogy elengedtek?
– Én... azt... – Képtelen volt kimondani a gyűlölt szavakat.
Aztán a tatfedélzeten találta magát, és Jabu utasította a kapitány-szant, hogy fussanak ki a tengerre, mielőtt Isido visszavonja az engedélyüket, mielőtt a parton álló Szürkék meggondolják magukat, és mégsem hagyják, hogy a gálya elmenjen, irány Nagaszaki, teljes sebességgel... Közbeszólt Kiri: nagyon sajnálom, Jabu-szama, előbb Jedóba, kérlek, előbb Jedóba kell mennünk...
A sekély építésű vízi jármű evezői eltávolodtak a parttól, nekifeszültek a dagálynak és a szélnek, a gálya kisiklott a nyílt vízre, sirályok rikoltoztak a nyomában, és Blackthorne végre kivergődött kábulatából annyira, hogy összefüggő mondatra fussa: – Nem, nagyon sajnálom, Jokohama, Jokohamába kell menni.
– Előbb embereket szerzünk Nagaszakiban, Andzsin-szan, érted? Ez a fontos! Embereket! Tervem van – mondta Jabu.
– Nem. Jokohama. A hajóm... veszélyben.
– Hogyhogy veszélyben? – harsogta Jabu.
– Keresztények azt mondják... tűz!
– Micsoda!?
– Az isten szerelmére, navigátor, mi a baj? – kiáltotta Vinck.
Blackthorne reszkető kézzel a lorha felé mutatott. – Azt mondták... azt mondták, az Erasmusnak vége, Johann. A hajónknak vége... leégett! – Felordított: – Úristen, add, hogy ne legyen igaz!

HETEDIK KÖNYV

Hatvanadik fejezet

Csak állt a sekélyesben, és nézte megfeneklett, felborult hajója kiégett csontvázát: a parttól mindössze hetven yardra mosták a hullámok, árbocai, fedélzetei odavesztek, mindene odaveszett, kivéve a tőkét és az égnek meredő bordákat.
– Ezek a majmok partra akarták vontatni – mondta mogorván Vinck.
– Nem, a dagály hozta be ennyire.
– Most miért mondod ezt, navigátor, az Isten is megáld? Ha tűz tör ki egy kurva hajón, és a kurva part közel van, hát ki kell vontatni, mert ott könnyebb tüzet oltani! Ezt még ezek a szaros seggű bennszülöttek is tudják! – Vinck a homokra köpött. – Majmok! Nem lett volna szabad rájuk bízni. Most mihez kezdünk? Hogyan megyünk haza? Jedóban kellett volna hagynod, ott biztonságban lett volna, engem meg az etákok között!
Vinck nyüszítő hangja végtelenül ingerelte Blackthorne-t. Vinck egész lénye ingerelte. Az elmúlt héten háromszor is türtőztetni kellett magát – legszívesebben utasította volna a vazallusait, hogy feltűnés nélkül döfjenek kést a hátába, és dobják a vízbe, hogy ne jajgasson, nyöszörögjön, vádaskodjon örökké. De mindig erőt vett a dühén, és inkább lement a kabinba vagy fel a fedélzetre, megkeresni Jabut. Jabu közelében Vinck egy hangot nem mert kiadni, annyira rettegett tőle, és joggal.
– Igen, lehet, hogy partra akarták vontatni, Johann – hagyta rá halálos fáradtságában.
– Naná, azok a szarevő rohadékok! De a tüzet, azt nem bírták eloltani, hogy az isten verje meg őket! Sohasem lett volna szabad ferdeszeműeket föleresztened rá, átkozott, mocskos majmai...
Blackthorne süketnek tette magát, és inkább a gályát figyelte. Néhány száz lépéssel lejjebb horgonyzott, Jokohama falvánál. A muskétásezred kunyhói még mindig álltak szanaszét a parton és az előhegyek oldalában, a katonák gyakorlatoztak, fel-alá rohangáltak, mindenki ideges volt. Melegen sütött a nap, közepes szél fújt. Blackthorne mimózaillatot érzett. Látta, hogy Kiri és Szazuko úrnő a gálya orremelvényén beszélget narancssárga napernyők alatt – tőlük jönne ez az illat? Aztán észrevette, hogy Jabu és Naga fel-alá sétál a kikötőparton, Naga beszél, Jabu hallgatja, mindketten feszültek.
Amikor a gálya két órával ezelőtt befordult velük a földnyelv mögül, Jabu azt mondta: „Minek közelebb menni, Andzsin-szan? Hajónak vége, ne? Menjünk Jedóba, készülni háborúra. Nincs sok időnk!”
„Nagyon sajnálom, megállunk. Meg kell nézni közelről. Kérem.”
Végül Jabu kelletlenül beadta a derekát, kikötöttek, és Naga sietett elő a fogadásukra. „Nagyon sajnálom, Andzsin-szan, ne?” Szeme karikás volt a kialvatlanságtól.
„Igen, nagyon sajnálom. Mi történt?”
„Nagyon sajnálom, nem tudom. Hontó. Én nem voltam itt, érted? Néhány napja Misimába rendeltek. Amikor visszajöttem, az emberek azt mondták, a földrengés... éjjel, az egész éjjel történt, érted?”
„Értem, igen. Kérlek, folytasd.”
„Igen kicsi földrengés. Volt, aki azt mondta, szökőár jött a nyomában, volt, aki azt, csupán egyetlen nagy hullám, viharhullám. Vihar volt aznap éjjel, ne? Kicsi tai-fun. Tudod, mit jelent a tai-fun?”
„Igen.”
„Bocsánatot kérek. Az éjszaka nagyon sötét. Jön a nagy hullám, azt mondják. Olajlámpák a fedélzeten összetörnek. Hajó kigyullad. ne? Minden ég, igen gyorsan...”
„De az őrök, Naga-szan? Hol az őrség akkor?”
„Nagyon sötét. Tűz igen gyors, ne? Nagyon sajnálom. Sigata ga nai, ne?” – tette hozzá reménykedve.
„Hol a fedélzeti őrség, Naga-szan? Őröket hagyok, ne?”
„Amikor egy nap múlva visszajöttem, a hajónak vége, ott égett még mindig a sekélyben. Mindenkit összehívok aznapi hajóőrségből és parti őrjáratból. Jelentsenek. Senki sem tudja biztosan, mi történt. – Naga arca elsötétült. – Megparancsoltam, hogy mentsenek ki mindent, hordják ki a partra, érted? Minden ott van táborban. – A fennsík felé mutatott. – Őrök vigyáznak rá. Én katonáim. Aztán kivégeztettem őket, és rohantam vissza Misimába, hogy jelentsem Toranaga úrnak.”
„Mindet? Mindet kivégeztet?”
„Persze – nem teljesítették a kötelességüket.”
„Mit mond Toranaga úr?”
„Nagyon dühös. Okkal, ne? Mondom, elkövetek szeppukut. Nem engedi. Iiií! Toranaga úr igen dühös, Andzsin-szan! Egész ezred elvesztette becsületét. Mindenki. Minden tiszt. Már eddig ötvennyolc szeppuku!”
Blackthorne tombolt magában. Mi értelme ennek az egésznek? Ötezer, ötvenezer halál sem hozza vissza a hajómat! „Rossz – motyogta. – Nagyon rossz.”
„Igen. Menj Jedóba. Még ma. Háború ma, holnap, azután. Nagyon sajnálom.”
Blackthorne kimentette magát, otthagyta Nagát és Jabut, lement a hajójához, mert egyedül akart lenni, félt, hogy egyszer csak nem tud többé erőt venni dühén, mert tehetetlen, sohasem fogja megtudni a teljes igazságot, csak azt, hogy a papoknak valahogyan mégis sikerült felbérelni vagy fenyegetőzéssel rávenni valakit erre a gyalázatra. Lassan, egyenes tartással távolodott Jabutól és Nagától, de Vinck utánarohant, és könyörögve kérte, ne hagyja magára. Kétségbeesett félelmét látva Blackthorne beleegyezett, hogy kövesse, de ügyet se vetett Vinckre.
Aztán egyszer csak, lenn a parton, rábukkantak a fejek undorító maradványaira. Több mint száz nyársra tűzött fejet rejtettek a homokbuckák. Tengeri madarak röppentek fel róluk fehér felhőben, aztán visszaszálltak és tovább lakmároztak visongva, amint a két ember tovább ballagott.
Hajója roncsát nézve Blackthorne nem bírt kiverni a fejéből egy gondolatot: Mariko rájött a megoldásra, és elárulta a titkot Kijamának vagy a papoknak; „a hajója nélkül az Andzsin-szan semmit sem tehet az egyház ellen – kérlek, hagyjátok életben, de vegyétek el a hajóját...”
Igaza volt. Igen egyszerű megoldása a katolikusok legfőbb gondjának. De hát bárkinek eszébe juthatott ugyanez, nem? De hogyan jutottak át négyezer emberen? Kit vesztegettek meg? Hogyan?
Nem számít. Győztek.
A hajóm nélkül halott ember vagyok. Nem segíthetek Toranagának, és a háború mindnyájunkat el fog nyelni.
– Szegény hajó – mondta. – Bocsáss meg – olyan szomorú értelmetlenül pusztulni el. Ennyi league után.
– He? – kérdezte Vinck.
– Semmi – felelte. Szegény hajó, bocsáss meg nekem. Ez nem volt benne Marikóval kötött alkumban. Szegény Mariko. Bocsáss meg neki is.
– Mit mondtál, navigátor?
– Semmit. Csak hangosan gondolkodtam.
– De mondtál valamit. Az isten szerelmére, hallottam, hogy mondtál valamit!
– Az isten szerelmére, fogd be a pofád!
– He? Fogjam be, mi? Partra vagyunk vetve, ezek közé a húgyivók közé egész életünkre! Nem?
– De igen!
– Ezek előtt a a szarevő majmok előtt kell fetrengenünk életünk végéig, nem?
– De igen.
– De igen, de igen! – Vinck egész testében remegett, és Blackthorne felkészült rá, hogy védje magát, ha szükséges. – A te hibád! Te mondtad, hogy jöjjünk a japánok közé, és hányan haltak meg az ideúton is? Te vagy a hibás!
– Igen. Nagyon sajnálom, igazad van.
– Sajnálod, mi, navigátor? Hogyan jutunk haza innen? Mert ez a te dolgod, az isten verjen meg, hogy hazajuttass bennünket! Hogyan fogod csinálni, mi?
– Nem tudom. Ideér egy másik hajónk, Johann. Csak várnunk kell és...
– Várni? Mennyit? Öt tetves évet, húszat? Hiszen te magad mondtad, hogy ezek a szarevők háborúzni fognak! – Vincknek végleg megbomlott az agya. – Lecsapják a fejünket és karóra tűzik, a madarak zabálnak föl bennünket... – Őrült nevetés rántotta görcsbe a testét, hirtelen mozdulattal az ingébe nyúlt. Blackthorne látta a pisztoly agyát – könnyűszerrel leüthette volna Vincket, elvehette volna tőle a fegyvert, de most már semmit sem tett, hogy védekezzék. Vinck meglóbálta a pisztolyt az arca előtt, és eszelős táncot járt körülötte. Blackthorne félelem nélkül várta, szinte remélte, hogy a golyó a fejébe fúródik, de Vinck váratlanul futásnak eredt, le a partra, a madarak ijedten, rikácsolva röppentek fel az útjából. Vinck száz lépést vagy még többet száguldott őrjöngve, aztán összeesett, hanyatt vágta magát, rugdalózott, durva szitkokat ordítozott. Egy utolsó visítással hasra fordult, Blackthorne felé, és mozdulatlanná merevedett. Csend lett.
Amikor Blackthorne odaért hozzá, a pisztoly egyenesen rá célzott, barátja eszelős gyűlölettel meredt rá, szája vicsorgásba rándult. Halott volt.
Blackthorne lezárta a szemét, vállára vetette a holttestet és visszaballagott. Szamurájok rohantak feléje, Nagával és Jabuval az élen.
– Mi történt, Andzsin-szan?
– Megőrült.
– Halott?
– Igen. Előbb temetés, aztán Jedo. Rendben?
– Hai.
Blackthorne ásót kért, elküldött mindenkit, azután eltemette Vincket egy dombon, amely a hajóroncsra nézett. Misét mondott a sír fölött, két fadarabból keresztet eszkábált és beleszúrta. Nem esett nehezére elmondani a szent szavakat. Túlságosan is sokszor kellett már elmondania őket. Csak ezen az úton több mint százszor. Mindössze Baccus van Nekk és a Croocq gyerek maradt meg a saját hajójáról, a többiek más hajókról szálltak át – a néma Salamon, Jan Roper, Sonk, a szakács, Ginsel, a vitorlakészítő. Öt hajó és négyszázkilencvenhat ember. És most Vinck. Mind elpusztult, kivéve hetünket. És miért?
Hogy körülvitorlázzuk a földet? Elsőkként?
– Fogalmam sincs – mondta a sírnak. – De ebből már semmi sem lesz.
Mindent elrendezett. – Szajónara, Johann. – Leballagott a partra, és meztelenül kiúszott a roncshoz, hogy megtisztuljon. Előzőleg elmagyarázta Nagának és Jabunak, hogy náluk ez a szokás, ha szárazföldön kell eltemetni valamelyik emberüket. A kapitánynak kell végrehajtania, ha más nincs, méghozzá egymagában.
Belekapaszkodott a hajó egyik bordájába, és látta, hogy már sűrűsödnek rajtuk a kagylók, a háromölnyi vízben nyugvó tőkére kezdett lerakódni a homok. Nemsokára egészen bekebelezi a tenger, és az Erasmus eltűnik. Tehetetlenül körülnézett. Nincs semmi mentenivaló.
Kiúszott a partra. Néhány vazallusa friss ruhákkal várta. Felöltözött, övébe dugta a kardokat, és visszament a kikötőhöz. Egyik vazallusa kinyújtotta a kezét. – Andzsin-szan! Nézd!
Postagalamb menekült kétségbeesetten egy héja elől a faluban levő ketrece felé. A ketrec szemlátomást a település legmagasabb épületének, egy emelkedőn álló háznak a padlásán volt. Száz yardra lehetett végcéljától, amikor a héja fölébe került, összezárta szárnyait, és lezúdult rá. Röpködtek a tollak, de a galamb ravasznak bizonyult: éktelen visítással, mintha halálos sebet kapott volna, zuhanni kezdett, majd a föld közelében magához tért, és nyílegyenesen hussant tovább az otthona felé. Be is surrant a ketrec lyukán, a héja néhány méterrel lemaradva rikácsolt dühödten. Mindenki éljenzett, kivéve Blackthorne-t.
– Jól csinálta, ne? – kérdezte egyik vazallusa, akit zavarba ejtett ura mogorvasága.
– Igen. – Blackthorne felment a gályára. Ott volt Jabu, Szazuko úrnő, Kiri, a kapitány. – Jabu-szan. Ima Jedo ka?
De Jabu nem felelt, mintha észre sem vették volna őt. Mindenki Nagát nézte, aki a falu felé sietett. A galambok kezelője kijött eléje az épületből. Naga feltörte a pecsétet, és elolvasta a kis papírdarabot. „A gálya és rajta mindenki Jokohamában marad, míg meg nem érkezem.” Az üzenetet Toranaga írta alá.

A lovasok átzúdultak a dombgerincen a felkelő nap fényében. A Buntaro által vezetett elővéd ötvenfőnyi felderítőegysége bukkant fel először, utánuk a zászlóvivők, aztán Toranaga. Mögötte következett a hadsereg Omi parancsnoksága alatt. Utánuk Alvito atya tíz japán hívével, azután a kis hátvédcsapat, köztük vadászok, kesztyűs kezükön csuklyás sólymokkal – csak egy nagy sárga szemű galambászhéjának nem borította csuklya a fejét. Minden szamuráj csatapáncélt és súlyos fegyverzetet hordott.
Toranaga könnyed tartásban ülte meg lovát, újra a derűs, határozott, erős férfi volt, s örült, hogy útja a végéhez közeleg. Két és fél napja küldte el az üzenetet Nagának s indult ki erőltetett menetben Misimából. Nagy iramban haladtak, minden húsz rí után lovakat váltottak. Az egyik állomáson, ahol nem állt rendelkezésre elegendő pihent ló, a szamurájparancsnokot leváltotta, és felszólította, hogy vagy kövessen el szeppukut, vagy borotválja le a haját és menjen szerzetesnek. A szamuráj a szeppukut választotta.
Előre figyelmeztettük azt az ostobát, gondolta Toranaga, tudta jól, hogy az egész Kvantó mozgósítva van, háborúra készülődik. De a halála nem volt hiábavaló. A hír futótűzként fog elterjedni birtokaimon, s nem lesz több bosszantó fennakadás.
Rengeteg még a tennivaló, tűnődött magában. Négy nap múlva huszonkettedike, a holdszemlélés havának, vagyis a nyolcadik hónapnak huszonkettedik napja. Ószakában Ogaki Takamoto, az udvaronc ma jelenti be hivatalosan Isidónak, hogy a Menny Fiának látogatását sajnálatos módon el kell halasztani néhány nappal, mivel őfelsége nem érzi jól magát.
Milyen könnyű volt elintézni a dolgot. Noha Ogaki hetedik osztályú herceg, Go-Sokónak, a kilencvenötödik császárnak a leszármazottja, éppen olyan szegény, mint az udvartartás valamennyi tagja. Az udvarnak nem volt saját bevétele. Jövedelemmel csakis a szamurájok rendelkeztek, s az udvarnak évszázadok óta abból a szűkös kegydíjból kellett megélnie, amit a sóguntól, a kvampakutól vagy az éppen uralmon levő katonai kormányzattól kapott. Így hát Toranaga alázatosan és igen körültekintően tízezer koku évi jövedelmet biztosított Ogakinak közvetítők útján, amelyből gondoskodhat ínséget látó rokonairól, megüzenve egyúttal, hogy Minovara s így szintén Go-Soko leszármazottja lévén, boldogan áll Ogaki szolgálatára, s reméli, hogy a Menny Fia drága egészsége érdekében óvakodni fog a kiszámíthatatlan ószakai éghajlattól, különösen a huszonkettedik nap táján.
Holnap Isido és szövetségesei megindulnak ellenem. Mennyi időm van még? Hol kellene megvívni a csatát? Odavaránál? A győzelem csakis az időponton és a helyszínen múlik, nem a létszámon. Isidóék legalább háromszor annyian vannak, mint mi. De nem ez a fő, hanem az, hogy Isido végre előbújik az ószakai várból! Mariko kirángatta onnan. A hatalomért folytatott sakkjátszmában feláldoztam a királynőmet, de Isido két bástyát veszített.
Igen. De te sem csak egy királynőt vesztettél. Hanem egy hajót is. Királynő parasztból is lehet – de hajó nem!
Lefelé ügettek a dombon. Alattuk a tenger. Befordultak az ösvény kanyarjába, és megpillantották Jokohama falvát, a part közelében a hajóronccsal. Látta már a fennsíkot is, ahol a muskétásezred sorakozott fel díszszemlére, lovakkal és felszereléssel együtt, a muskétákat tokban tartva, más fegyveres szamurájok pedig díszsorfalat álltak a part közelében vezető út vonalán. A falu határában a parasztok térdeltek katonásan egyenes sorokban. Hátuk mögött a gálya, a matrózok és a kapitány. A kikötőben szabályos alakzatban várakoztak a halászhajók, és Toranaga elhatározta, hogy meg fogja feddni Nagát. Megparancsolta ugyan, hogy az ezredet készítse fel az azonnali indulásra, de a halászokat és a parasztokat a munkától elvonni felelőtlenség.
Hátrafordult nyergében, és utasította egyik szamuráját, hogy szóljon Buntaro úrnak: lovagoljon előre és ellenőrizze, megtörtént-e minden biztonsági és egyéb előkészület. – Azután menj le a faluba, és küldj dolgára mindenkit, kivéve az elöljárót.
– Igenis, uram. – A szamuráj megsarkantyúzta lovát, és elvágtatott.
Toranaga most már elég közel volt a fennsíkhoz, hogy kivegye az arcokat. Felismerte az Andzsin-szant és Jabut, azután Kirit és Szazuko úrnőt. Izgatottsága egyre fokozódott.

Buntaro, hátán a nagy íjjal és két teli tegezzel, levágtatott az ösvényen, nyomában fél tucat szamuráj. A fennsíkra kanyarodva megpillantotta Blackthorne-t, s az arca elsötétült. Meghőköltette lovát, és lassan körülnézett. Az ezreddel szemben tetővel ellátott díszemelvény állt, rajta egyetlen párna. A közelében egy másik, kisebb emelvény, Kiri és Szazuko úrnő várakozott rajta. Az ezred élén mint rangidős, Jabu, jobbján Naga, balján az Andzsin-szan. Minden biztonságosnak tetszett, így hát intett a csapatnak, hogy jöhetnek. Leügetett az elővéd, leszállt a nyeregből, és körülvette a díszemelvényt. Csak ezután lovagolt ki a térre Toranaga. Naga magasra emelte a harci zászlót. Négyezer ember hangja harsant egyszerre – Toranagaaaaaaa! –, és a muskétásezred meghajolt.
Toranaga nem viszonozta köszönésüket. Körülnézett a néma csendben. Észrevette, hogy Buntaro titkon az Andzsin-szant figyeli. Jabu a tőle kapott kardot viselte, de nagyon ideges volt. Az Andzsin-szan hibátlanul hajolt meg és nem moccant. A kardmarkolata megrepedezett. Kiri és az ifjú Szazuko a tatamira illesztett tenyérrel térdelt, fejüket alázatosan lehajtva. Toranaga pillantása ellágyult, majd rosszallólag ismét az ezred felé fordult. Senki sem egyenesedett még ki a meghajlásból. Nem hajolt meg feléjük, csupán biccentett kurtán, és érezte, mint fut végig a remegés az egész ezreden, amint valahára kiegyenesedhettek. Helyes, gondolta, miközben fürgén leugrott nyergéből, örülök, hogy féltek a bosszúmtól. Egy szamuráj átvette a kantárszárat, és elvezette a lovát, Toranaga pedig hátat fordított az ezrednek, és asszonyaihoz ment. – Üdvözöllek idehaza, Kiri-szan!
Kiri boldogan meghajolt. – Köszönöm, uram. Nem hittem volna, hogy szerencsém lesz még egyszer látni téged.
– Én sem, úrnőm. – Toranaga hagyta, hogy az örömnek egy kis töredéke kiüljön az arcára. A fiatal lányra nézett. – Nos, Szazuko-szan? Hol a fiam?
– A dajkájánál, uram – felelte izgatottan a lány, boldogan sütkérezve ura kegyében.
– Kérlek, küldj érte valakit azonnal.
– Ó, kérlek, uram, megengednéd, hogy magam hozzam ide hozzád?
– Igen, igen, ha ez a kívánságod. – Toranaga mosolyogva nézett a távozó lány után. Nagyon kedvelte Szazukót. Azután újból Kirihez fordult. – Jól vagy? – kérdezte immár sokkal közvetlenebbül.
– Igen, uram. Ó, igen... és örömmel tölt el, hogy ilyen erősnek látlak.
– Lefogytál, Kiri-csan, és fiatalabb vagy, mint valaha.
– Jaj, nagyon sajnálom, uram, de ez nem igaz. De azért köszönöm, köszönöm.
Toranaga rávigyorgott. – Mindenesetre akármi történt veled, jól áll. Balsors... magány... elhagyatottság... Örülök, hogy újra látlak, Kiri-csan.
– Köszönöm, uram. Boldog vagyok, hogy az ő engedelmessége és önfeláldozása megnyitotta Ószaka kapuit. Ő is boldog volna, uram, ha tudná, hogy sikerrel járt.
– Előbb ezzel a csőcselékkel kell foglalkoznom, aztán majd beszélgetünk. Annyi a mesélnivaló, ne?
– Ó, de mennyi! – Kiri szeme huncutul csillogott. – A Menny Fia elhalasztja látogatását, ne?
– Bölcsen tenné. Ne?
– Bizalmas üzenetet hoztam Ocsiba úrnőtől.
– Igen? Jó. De most az is várhat. – Hallgatott egy sort. – Mariko úrnő becsülettel halt meg? Nem véletlen volt, ő választotta a halált?
– Mariko-szama a halált választotta. Szeppukut követett el. Ha nem teszi, fogságba esik. Ó, uram, olyan nagyszerűen viselkedett azokban a szörnyű napokban! Olyan bátor volt. És az Andzsin-szan is. Ha ő nincs, Mariko-szamát foglyul ejtik és megalázzák. Mindnyájunkat foglyul ejtenek és megaláznak.
– Á, igen, a nindzsák! – Toranaga kifújta a levegőt, és a szeme elsötétült. Kiri önkéntelenül is megborzongott. – Isidónak sok mindenért kell felelnie, Kiri-csan. Kérlek, bocsáss meg. – Toranaga a díszemelvényhez ment, és szigorú, fenyegető arccal leült. Testőrei körülvették.
– Omi-szan!
– Igenis, uram! – Omi előrelépett és meghajolt. Öregebbnek, soványabbnak látszott, mint azelőtt.
– Kísérd Kiricubo úrnőt a szállására, és ellenőrizd, hogy az enyém megfelelő-e! Éjszakára itt maradok.
Omi tisztelgett és elsietett, s Toranaga örömmel konstatálta, hogy a terv váratlan megváltoztatására Ominak arcizma sem rezdült. Omi tanul, gondolta, de az is lehet, hogy kémei megsúgták neki: titokban iderendeltem Szudarát és Hiromacut, holnapig tehát aligha indulhatok tovább.
Teljes figyelmével az ezred felé fordult. Intésére Jabu előrelépett és tisztelgett. Toranaga udvariasan viszonozta a köszönést. – Nos, Jabu-szan, légy üdvözölve.
– Köszönöm, uram. Engedd meg, hogy kifejezzem örömömet, amiért sikerült Isido álnokságát elhárítanod.
– Köszönöm. Ószakában nem mentek valami jól a dolgok, ne?
– Nem. A harmóniám romokban hever, uram. Reméltem, hogy én vezethetem visszavonulásunkat Ószakából, s elhozhatom hozzád asszonyaidat, fiadat, Toda úrnőt, az Andzsin-szant és új matrózait biztonságban. De sajnos, mindkettőnket elárultak – ott is és itt is.
– Igen. – Toranaga a hajóroncs felé nézett, és harag futott át az arcán. Mindenki felkészült a dühkitörésre, de ehelyett Toranaga azt mondta: – Karma. Igen, karma, Jabu-szan. Mit tehet az ember az elemek ellen? Semmit. Persze a hanyagság egészen más dolog. Ami Ószakát illeti, mindenről hallani akarok, részletesen – miután az ezredet elbocsátottam és megfürödtem.
– Elkészítettem az írott jelentést, uram.
– Jó. Köszönöm, de először szóban akarom hallani.
– Igaz, hogy a Menny Fia nem megy el Ószakába?
– A Menny Fia azt csinálja, amihez kedve van.
– Óhajtod megszemlélni az ezredet, mielőtt szétoszlatom? – kérdezte szertartásosan Jabu.
– Miért tüntetném ki őket ezzel? Vagy nem tudod, hogy kegyvesztettek, elemek ide vagy oda?
– Igen, uram. Nagyon sajnálom. Szörnyű eset. – Jabu sikertelenül próbált olvasni Toranaga gondolataiban. – Megdöbbenve hallottam, mi történt. Szinte hihetetlen.
– Egyetértek. – Toranaga elsötétült arccal nézett Nagára és a háta mögött sorakozó embertömegre. – Fel nem tudom fogni, miképp kerülhetett sor ekkora hanyagságra. Arra a hajóra szükségem volt!
Naga feldúltnak látszott.
– Kérlek, bocsáss meg, uram, óhajtod, hogy újabb vizsgálatot indítsak?
– Mit tehetnél még, amit már nem tettél meg?
– Nem tudom, uram, semmit, uram, kérlek, bocsáss meg.
– A vizsgálat kimerítő volt, ne?
– Igen, uram. Kérlek, bocsásd meg ostobaságomat.
– Nem a te hibád. Te nem voltál itt. Nem te voltál az ügyeletes parancsnok. – Toranaga ingerülten visszafordult Jabuhoz. – Különös, szinte már baljós véletlen, hogy a parti őrjárat, a táborőrség, a fedélzeti őrség, az ügyeletes parancsnok egytől egyig az izuiak közül került ki aznap éjjel – kivéve Andzsin-szan néhány róninját.
– Igen, uram. Különös, de nem baljós, kérlek, bocsáss meg. Igazad volt, amikor felelősségre vontad a tiszteket, mint ahogy Naga-szannak is igaza volt, amikor megbüntette a többieket. Nagyon sajnálom, de én magam is vizsgálatot indítottam, amint ideértem, újabb értesülésekhez azonban nem jutottam. Egyetértek veled abban, hogy karma volt – amiben valahogy ezek a szarevő keresztények is közreműködtek. Ennek ellenére bocsánatodat kérem.
– Á, tehát azt mondod, szándékosság van a dologban?
– Nincs bizonyítékom, uram, de a szökőár és a tűz elégtelen magyarázat. Bármilyen tüzet el lehet oltani. Ismételten bocsánatodat kérem.
– Elfogadom bocsánatkérésedet, de inkább azt mondd meg, kérlek, hogyan pótolhatnám azt a hajót. Szükségem van hajóra!
Jabunak jeges félelem markolta össze a gyomrát. – Igen, uram. Tudom. Nagyon sajnálom, de nem lehet pótolni. Az Andzsin-szan azt mondja, hamarosan újabb hadihajók jönnek majd az országából.
– Mikor?
– Azt nem tudja, uram.
– Egy éven belül? Tízen? Nekem tíz napom alig van.
– Nagyon sajnálom, uram, bárcsak tudnám. Talán kérdezd meg tőle, uram.
Toranaga most első ízben nézett egyenesen Blackthorne-ra. A magas férfi egymagában állt, az arcából minden élet kiveszett.
– Andzsin-szan!
– Igen, uram?
– Rossz, ne? Nagyon rossz. – Toranaga a roncsra mutatott. – Ne?
– Igen, nagyon rossz, uram.
– Mikor jönnek másik hajók?
– Enyém hajók, uram?
– Igen.
– Amikor... amikor Buddha akarja.
– Ma este beszélünk. Most menj. Köszönet Ószakáért. Igen. Menj a gályára – vagy a faluba. Este beszélünk. Érted?
– Igen. Este beszélünk, igen, értem, uram. Köszönöm. Mikor este?
– Majd érted küldök. Köszönet Ószakáért.
– Kötelesség, ne? Keveset tettem. Toda Mariko-szama mindent odaadott. Mindent Toranaga-szamáért.
– Igen. – Toranaga komoran viszonozta a meghajlását. Az Andzsin-szan fordult, hogy távozzék, de hirtelen megtorpant. Toranaga a fennsík túlsó széle felé nézett. Cukku-szan és hívei lovagoltak be éppen, és leszálltak a nyeregből. Toranaga nem fogadta a papot Misimában – ámbár a hajó pusztulásáról azonnal értesítette –, szándékosan várakoztatta, míg meg nem tudja, mi történt Ószakában s míg a gálya biztonságban meg nem érkezik Andzsiróba. Csak akkor döntött úgy, hogy idehozza magával a papot s a megfelelő időben szervezi meg kettejük között az összetűzést.
Blackthorne elindult a pap felé.
– Nem, Andzsin-szan. Később, nem most. Menj a faluba! – parancsolta Toranaga.
– De uram! Az az ember megölte hajómat! Ellenség!
– Menj a faluba! Kérlek, várj ott. Ma este beszélgetünk.
– Uram, kérlek, az az ember...
– Nem. A gályára mégy – mondta Toranaga. – Indulj. Kérlek. – Ez még annál is jobb, gondolta, mint amikor új sólymot szoktat az ember az öklére. Jobb bizony, mert az Andzsin-szan éppolyan vad, veszélyes és kiszámíthatatlan. Különös ember, ilyennel még sohasem találkoztam.
A szeme sarkából látta, hogy Buntaro az Andzsin-szan elé siet, készen rá, hogy elvágja az útját és engedelmességre kényszerítse. Milyen ostoba, gondolta szórakozottan Toranaga, azonkívül fölösleges is. Nem vette le a tekintetét Blackthorne-ról. Valósággal bűvölte, hogy ráerőltesse a maga akaratát.
– Igen. Megyek, Toranaga úr. Bocsáss meg. Megyek – mondta Blackthorne. Letörölve arcáról a verejtéket, indulni készült.
– Köszönöm, Andzsin-szan – felelte Toranaga. Nem mutatta ki a diadalát. Figyelte az engedelmesen távozó Blackthorne-t – vérszomjas, erős, dühödt férfi, de Toranaga akarata legyőzte.
Azután Toranaga meggondolta magát. – Andzsin-szan! – kiáltott utána, úgy döntve, ideje megoldani a szíjakat és zsákmánya után röptetni a sólymot. A végső próbatételre. – Menj oda, ha akarsz. Azt hiszem, jobb, ha nem ölöd meg Cukku-szant. De ha meg akarod ölni – ölj. Jobb nem ölni. – Lassan, hangsúlyozva beszélt, és megismételte. – Vakarimaszu ka?
– Hai.
Toranaga belenézett a hihetetlenül kék szemekbe, amelyekben eszelős gyűlölet tükröződött, és eltűnődött rajta, vajon ez a zsákmánya után eresztett vad madár ölni fog-e vagy nem, vajon csakis az ő szeszélyének engedelmeskedve fog-e cselekedni és vajon visszatér-e az öklére lakmározás nélkül. – Vakarimaszu ka?
– Hai.
Toranaga intett, hogy elmehet. Blackthorne hosszú léptekkel északnak indult, Cukku-szan felé. Buntaro félreállt az útjából. Blackthorne senkit sem látott a papon kívül. A levegő mintha még jobban befülledt volna.
– Nos, Jabu-szan? Mit fog csinálni? – kérdezte Toranaga.
– Ölni fog. Természetesen meg fogja ölni, ha tudja. A pap megérdemli a halált, ne? Minden keresztény pap megérdemli a halált, ne? Minden keresztény. Biztosra veszem, hogy ők vannak a gyújtogatás mögött – a papok és Kijama, noha bizonyítani nem tudom.
– Hajlandó vagy az életedet tenni rá, hogy megöli Cukku-szant?
– Nem, uram – felelte sietve Jabu. – Nem. Kérlek, bocsáss meg. Barbár ő... mindketten barbárok.
– Naga-szan?
– Én a helyében megölném a papot és a többit is, hiszen engedélyt adtál rá. Nem ismertem még embert, aki ilyen nyíltan és hevesen gyűlölködött volna. Az elmúlt két napban az Andzsin-szan úgy viselkedett, mint aki megőrült, fel-alá járkált, motyogott, a roncsot bámulta egyfolytában, kinn aludt összegömbölyödve a fövényen, alig evett... – Naga Blackthorne után nézett. – Szerintem sem a természet végzett azzal a hajóval. Tudom, hogy valami módon a papok vannak az egész mögött... bizonyítani én sem tudom, de... nem hiszem, hogy csupán a vihar műve volt.
– Válassz!
– Robbanni fog. Nézd csak a járását... Azt hiszem, megöli... Remélem, hogy megöli.
– Buntaro-szan?
Buntaro hátat fordított: súlyos pofazacskói borotválatlanok, vaskos lábát szétvetette, ujja az íján babrált. – Azt tanácsoltad neki, hogy ne ölje meg Cukku-szant, tehát nem kívánod a pap halálát. Hogy az Andzsin-szan ölni fog-e vagy sem, engem nem érdekel, uram. Engem csak az érdekel, ami számodra fontos. Megakadályozhatom benne, ha engedetlenséget tanúsítana? Ebből a távolságból könnyen meg tudnám tenni.
– Szavatolod, hogy csupán megsebezed?
– Nem, uram.
Toranaga halkan felnevetett, és megtörte a varázst. – Az Andzsin-szan nem fogja megöli Cukku-szant. Ordítani fog, őrjöngeni, kardját csörgetni, Cukku-szan pedig „szent” buzgalmában felfuvalkodik, de egyáltalán nem ijed meg tőle, sőt visszaordít: „Isten műve volt! Én nem nyúltam a hajódhoz!” Az Andzsin-szan erre hazug fráternek nevezi majd, Cukku-szan még jobban felfuvalkodik, megismétli kijelentését, Istene nevére esküszik, és kölcsönösen meggyűlölik egymást húsz életidőre. De nem hal meg egyikük sem. Legalábbis egyelőre.
– Honnan tudod mindezt, apám? – kiáltott fel Naga.
– Nem tudom bizonyosan, fiam. De úgy gondolom, ez fog történni. Nagyon fontos, hogy mindig szakítsunk időt az emberek – a fontos emberek tanulmányozására. Tanulmányozni kell a barátot és ellenséget egyaránt. Meg kell ismernünk őket. Én hosszú ideje tanulmányozom már ezeket. Mindkettő nagyon fontos a számomra. Ne, Jabu-szan?
– Igen, uram – felelte nyugtalanul Jabu.
Naga Blackthorne felé kapta a tekintetét. Az Andzsin-szan sietség nélkül, egyenletes léptekkel haladt Cukku-szan felé, aki hívei élén várakozott, a szél meglebegtette narancsszínű reverendájukat.
– De apám, hiszen egyik sem gyáva, ne? Hogyhogy... hogyan tudnának most már becsülettel meghátrálni?
– Az Andzsin-szan három okból nem fogja megölni. Először, mert Cukku-szan fegyvertelen és nem tudja felvenni vele a harcot. Az ő becsületük úgy diktálja, hogy fegyvertelen embert nem szabad megölni – az ilyesmi becstelenség, bűn a keresztény Isten ellen. Másodszor, mert az Andzsin-szan keresztény. Harmadszor, mert én úgy döntöttem, még nincs itt az ideje.
– Kérlek, bocsáss meg – mondta Buntaro –, a harmadik okot értem, még az elsőt is, de nem épp azért gyűlölik ezek egymást, mert mindegyik úgy véli, hogy a másik nem keresztény, hanem gonosz, sátánimádó? Nem így szokták mondani?
– De igen, csakhogy az ő istenük, Jézus állítólag azt tanította, hogy meg kell bocsátani az ellenségnek. Ebben áll az, ha valaki keresztény.
– Micsoda ostobaság, ne? – szólalt meg Naga. – Ostobaság megbocsátani az ellenségnek.
– Egyetértek. – Toranaga Jabura nézett. – Ostobaság megbocsátani az ellenségnek. Ne, Jabu-szan?
– De igen – helyeselt Jabu.
Toranaga észak felé nézett. A két alak már igen közel volt egymáshoz, és Toranaga magában átkozni kezdte elhamarkodottságát. Mindkét emberre nagy szüksége lesz még, semmi értelme ilyen kockázatnak kitenni őket. Merő szórakozásból eresztette szabadjára az Andzsin-szant, nem azért, hogy öljön, és már bánta ostobaságát. Várta, aminek be kell következnie. De minden úgy történt, ahogy megjósolta: a két ember összetűzése heves volt, rövid és gyűlölködő, még ebből a távolságból érzékelve is. Toranaga megkönnyebbülten legyezgette magát. Nagyon szerette volna tudni, milyen szavakat vágtak egymás fejéhez, fúrta a kíváncsiság, jól kalkulált-e. Azután látták, hogy az Andzsin-szan elsiet. Cukku-szan a homlokát törölgette színes papír zsebkendőjével.
– Iiií! – kiáltott fel elképedten Naga. – Hogyan is veszíthetnénk, ha te vagy a parancsnokunk?
– Könnyen, fiam, nagyon is könnyen, ha ez a karmám. – Toranaga hangulata egyszeriben megváltozott. – Naga-szan, az összes szamurájt, aki visszajött a gályán Ószakából, rendeld a szállásomra.
Naga elsietett.
– Jabu-szan. Örülök, hogy épségben visszatértél s körünkben üdvözölhetlek. Oszlasd fel az ezredet – vacsora után még beszélgetünk. Megengeded, hogy érted küldjék majd?
– Természetesen. Köszönöm, uram. – Jabu tisztelgett és távozott.
A testőröket nem számítva, akiket hallótávolon kívül rendelt, Toranaga egyedül maradt Buntaróval, akit most jobban szemügyre vett. Buntaro ideges volt, akár a kutya, ha a pofájába bámulnak. Amikor nem bírta tovább, így szólt: – Uram?
– Egyszer az Andzsin-szan fejét kérted tőlem, ne? Ne?
– Igen... igen, uram.
– Nos?
– Meg... megsértett Andzsiróban. Szégyenem azóta sem múlt el.
– Azt a szégyent semmissé nyilvánítom.
– Igenis, uram. De a feleségem megcsalt vele, és ezt a szégyent nem lehet semmissé nyilvánítani, amíg ő él. Bizonyítékom van. A halálát akarom. Most azonnal. A... a hajójának vége, mi hasznod származhat még belőle, uram? Mint életkegyet kérem.
– Miféle bizonyítékod van?
– Mindenki tudja. Jokosze és Jedo között történt. Beszéltem Josinakával. Mindenki tudja.
– Josinaka látta őket együtt? Megvádolta a feleségedet?
– Nem. De amit mondott... – Buntaro elgyötörten felnézett. – Én tudom, és ez elég. Mint életkegyet kérem, uram. Még sohasem kértem tőled semmit, ne?
– Élve van szükségem rá. Ha ő nincs, a nindzsák foglyul ejtik és megalázzák Mariko-szant és így téged is.
– Mint életkegyet kérem – hajtogatta Buntaro. – A hajójának vége. Meg... megtette már, amit kívántál tőle. Kérlek.
– Bizonyítékom van, hogy nem csalt meg vele Mariko-szan.
– Kérlek, bocsáss meg, miféle bizonyítékod?
– Hát hallgass ide – de ez csak a te fülednek szól. Így állapodtam meg a feleségeddel. Én parancsoltam meg neki, hogy barátkozzék össze az Andzsin-szannal. – Toranaga keményen farkasszemet nézett Buntaróval. – Barátok voltak, igen. Az Andzsin-szan rajongott a feleségedért, de Mariko-szan sohasem csalt meg vele. Andzsiróban, közvetlenül a földrengés előtt, amikor Mariko-szan első ízben javasolta, hogy Ószakába megy és kiszabadítja a túszokat – nyilvánosan szembeszáll Isidóval, azután válságot robbant ki azzal, hogy szeppukut követ el, bármit tegyen is Isido –, azon a napon elha...
– Tehát ez az egész meg volt tervezve?
– Természetesen. Te semmiből sem tanulsz? Azon a napon megparancsoltam neki, hogy váljon el tőled.
– Uram?
– Hogy váljon el tőled. Ismered ezt a szót?
– Igen, de...
– Éveken keresztül kínozott téged, te pedig éveken keresztül felháborítóan bántál vele. Emlékezz, mit műveltél például a mostohaanyjával és szolgálóival. Azután, pedig megmondtam, hogy szükségem lesz tolmácsi szolgálataira, megverted őt, jó, hogy meg nem ölted, ne? Ne?
– Igen... kérlek, bocsáss meg.
– Ideje volt véget vetni ennek a házasságnak. Elrendeltem hát. Még akkor.
– Ő kérte?
– Nem. Én határoztam így, én rendeltem el. Feleséged azonban könyörögve kért, hogy vonjam vissza ezt a parancsot. Elutasítottam a kérését. Feleséged erre azt válaszolta, hogy akkor engedélyem nélkül tüstént szeppukut követ el, mert nem tűrheti, hogy téged így megszégyenítselek. Megparancsoltam neki, hogy engedelmeskedjék. Megtagadta az engedelmességet. – Toranaga dühösen folytatta: – Feleséged kényszerített engem, a hűbérurát, hogy vonjam vissza törvényes parancsomat, s egyezzem bele, hogy csak Ószaka után lépjen érvénybe – amikor mindketten jól tudtuk, hogy Ószaka a halált jelenti számára. Világos?
– Igen... igen, értem.
– Ószakában az Andzsin-szan megvédte Mariko-szan, asszonyaim és a fiam becsületét. Ha ő nincs, ők is és az összes többi túsz még mindig Ószakában volna, magam halott volnék vagy Ikava Dzsikkju vezetne körbe rabláncon, mint közönséges bűnözőt!
– Kérlek, bocsáss meg... de miért tett Mariko-szan ilyesmit? Gyűlölt engem... miért halogatta a válást? Szarudzsi miatt?
– A becsületed miatt. Mariko-szan tudta, mi a kötelessége. Feleséged olyannyira csak a te becsületedet tartotta szem előtt – még halálában is –, hogy a lelkemre kötötte: ennek a dolognak hármunk között kell maradnia. Soha nem tudhat róla senki, sem az Andzsin-szan, sem a fiad – még a keresztény gyóntatóatyja sem.
– Mi?
Toranaga még egyszer elmagyarázta. Végül Buntaro megértette. Toranaga ekkor elbocsátotta, s végre egyedül maradva, felállt és nyújtózkodott egyet, mert az egész napi munka kifárasztotta. A nap még magasan állt, noha már elmúlt dél. Toranaga megszomjazott. Egyik testőre hideg csát töltött neki. Utána leballagott a partra, levetette átizzadt kimonóját, és úszott egyet a frissítő tengervízben. Víz alatt is úszott, de nem maradt lenn sokáig, mert tudta, hogy a testőrei nyugtalankodnának. Háton lebegett, és az eget nézte, közben igyekezett erőt gyűjteni a hosszú éjszakához.
Ó, Mariko, milyen csodálatos asszony vagy. Igen, vagy, mert biztosra veszem, hogy örökké élni fogsz. Keresztény Istened lábánál kuporogsz vajon a keresztények mennyországában? Remélem, hogy nem. Iszonyú pocsékolás volna. Remélem, hogy a lelked csupán Buddha negyven napját várja, s aztán újraszületik valahol itt. Imádkozom, hogy az én családomban szüless újra. Kérlek. De ismét mint asszony – ne mint férfi. Te túlságosan különleges és értékes vagy ahhoz, hogy férfiként pocsékolódj el.
Mosoly ült ki Toranaga arcára. Minden úgy történt Andzsiróban, ahogy Buntarónak elmondta, csakhogy Mariko-szan nem kényszerítette őt parancsának visszavonására. – Hogyan kényszeríthetett volna engem olyasmire, amit nem akarok? – kérdezte az égtől. Mariko kötelességtudóan megkérte őt, hogy csak Ószaka után hozza nyilvánosságra válásukat. De az már biztos, tette hozzá magában, hogy szeppukut követett volna el, ha ezt visszautasítom. Ragaszkodott volna hozzá, ne? Persze hogy ragaszkodott volna, és akkor mindent tönkretesz. Azzal, hogy beleegyeztem, őt szükségtelen szégyentől és vitatkozástól kíméltem meg, magamat pedig szükségtelen gondoktól – azzal meg, hogy most mindezt titokban fogjuk tartani, mert biztosra veszem, hogy ő is így kívánná, mindenki csak nyer. Örülök, hogy engedtem neki, gondolta derűsen, és felnevetett. Apró hullám csapott át rajta, a szája tele lett sós vízzel, és fuldokolni kezdett.
– Baj van, uram? – kiáltott oda egyik közelben úszó testőre.
– Dehogy van. – Toranaga krákogott és nagyot köpött. Azután megpillantotta a hajóroncsot. – Gyere, versenyezzünk! – kiáltott oda a testőrnek.
Ha Toranaga versenyre hívott valakit, azt komolyan is gondolta. Egyszer egy hadvezére szándékosan győzni hagyta, remélve, hogy ezzel még jobban a kegyeibe férkőzik. A hadvezér drágán fizette meg a hibáját.
A testőr győzött. Toranaga gratulált neki, belekapaszkodott az egyik hajóbordába, várta, hogy visszanyerje a lélegzetét, és kíváncsian körülnézett. Lebukott a víz alá, és szemügyre vette az Erasmus tőkéjét. Utána kiúszott a partra, és felfrissülve a táborba ment.
Ideiglenes házat húztak fel számára a széles zsúptető alatt, amelyet erős bambuszoszlopok tartottak. A sodzsik és válaszfalak megemelt fa- és tatamipadlóra kerültek. Őrszemek posztoltak mindenfelé, s a ház köré ideiglenes lakhelyet építettek Kirinek, Szazukónak, a szolgáknak és a szakácsoknak is. A házakat ösvények hálózata kötötte össze.
Most látta először a gyermekét. Szazuko úrnő természetesen sohasem követte volna el azt az udvariatlanságot, hogy tüstént odavigye hozzá a fennsíkra, hisz azzal fontos ügyek intézésében zavarhatta volna meg – mint ahogy valóban ez történt volna –, hiába adta meg neki ő örömmel az engedélyt.
A gyermek nagyon megtetszett Toranagának. – Derék fiú – mondta büszkén, amint magabiztosan és gyakorlottan a karjába vette. – És te, Szazuko, te fiatalabb és szebb vagy, mint valaha. Kell még szülnöd néhány gyereket, ehhez azonnal hozzá kell látnunk. Jól áll neked az anyaság.
– Ó, uram – mondta a lány –, úgy féltem, hogy sohasem látlak többé, és nem mutathatom meg legkisebb fiadat. Hogyan bújunk ki ebből a csapdából... Isido hadai...?
– Milyen derék fiú! Jövő héten szentélyt építtetek a tiszteletére, és ellátom... – magában gyorsan megfelezte az összeget, amelyre gondolt, aztán újra megfelezte – évi húsz kokuval.
– Ó, uram, milyen nagylelkű vagy!
Szazuko ártatlanul rámosolygott. – Igen – mondta Toranaga –, ennyi elég azért, hogy egy nyomorult pap néhányszor eldarálja a Namu Amida Bucut, ne?
– Ó, hogyne, uram. Lehetne a jedói vár közelében az a szentély? Ó, milyen csodálatos lenne, ha egy folyóra vagy patakra építtethetnéd!
Toranaga vonakodva beleegyezett, noha tudta, hogy az efféle helyek sokkal drágábbak, mint amennyit egy ilyen múló szeszély megér. De hát derék fiam született, és idén megengedhetem magamnak, hogy nagylelkű legyek, gondolta.
– Ó, köszönöm, uram... – Szazuko elhallgatott. Naga sietett oda az árnyas verandához, ahol ültek.
– Kérlek, bocsáss meg, apám, itt vannak ószakai szamurájaid. Hogyan akarod őket, egyesével vagy egyszerre?
– Egyesével.
– Igenis, uram. Cukku-szan találkozni szeretne veled, amikor neked is megfelel.
– Mondd meg neki, hogy hamarosan érte küldök. – Toranaga folytatta volna a társalgást ágyasával, de Szazuko azonnal kimentette magát, mert tudta, hogy ura haladéktalanul beszélni akar a szamurájokkal. Toranaga tartóztatta, de Szazuko udvariasan ismét engedélyt kért a távozásra, és ura beleegyezett.
Gondosan, aprólékosan kihallgatta embereit, megszűrte történeteiket, egy-egy szamurájt visszahívott, hogy rákérdezzen egy másik vallomásának valamelyik részletére. Mire a nap lenyugodott, pontosan tudta, mi történt, vagy legalábbis hogyan vélekednek a történtekről. Gyorsan evett egy keveset – aznap először –, majd hívatta Kirit, és minden testőrét hallótávolságon kívülre küldte.
– Először is mondd el, mit csináltál, mit láttál, minek voltál tanúja, Kiri-csan.
Leszállt az este, mire végeztek, pedig Kiri felkészülten érkezett a beszámolásra.
– Iiií – mondta Toranaga. – Hajszálon múlott, Kiri-csan. Hajszálon.
– Igen – felelte Kiri, összefonva kezét domború hasán. Gyengéden hozzátette: – Az összes istenek, kicsik és nagyok oltalmaztak téged és minket, uram. Kérlek, bocsáss meg, hogy kételkedtem a sikerben, benned. Az istenek vigyáztak ránk.
– Igen, igencsak úgy látszik.
– Kérdezhetek valamit, Tora-csan?
– Mit akarsz kérdezni, úrnőm?
– Miért eresztett el bennünket Isido? Nem volt szükséges, hogy megtegye, ne? Én a helyében nem így cselekedtem volna – nem bizony. Miért tette?
– Előbb halljuk Ocsiba úrnő üzenetét.
– Ocsiba úrnő azt mondta: „Kérlek, mondd meg Toranaga úrnak, hogy nagyon szeretném, ha a közte és az Örökös között fennálló nézeteltérések megoldódnának. Az Örökös ragaszkodásának bizonyságául üzenem Toranaga-szamának, hogy az Örökös több ízben kijelentette: nem akar hadakat vezetni bácsikája, a Kvantó ura ellen...”
– Ezt mondta?!
– Igen. Ó, igen.
– De hisz tudnia kell, mint ahogy Isidónak is tudnia kell: ha Jaemon tartja velem szemben a zászlót, nem győzhetek!
– Pedig ezt mondta, uram.
– Iiií! – Toranaga a tatamira csapott nagy, bütykös öklével. – Ha ez valódi ajánlat, és nem valami trükk, máris félúton vagyok Kjóto felé!
– Igen – mondta Kiri.
– Mi az ára?
– Nem tudom. Semmi mást nem mondott, uram. Ennyi az üzenet – és természetesen jókívánságait küldi nővérének.
– Mit adhatok én Ocsibának, ami még nem az övé? Ószaka az övé, a kincs az övé, Jaemont mindig is a birodalom jövendő urának tekintettem. Ez a háború szükségtelen. Bármi történjék, nyolc év múlva Jaemon kvampaku lesz és az ország ura. Mi mást adhatnék Ocsibának?
– Talán házasságra akar lépni veled.
Toranaga erélyesen megrázta a fejét. – Nem. Az a nő sohasem lenne a feleségem.
– Pedig számára ez lenne a tökéletes megoldás, uram.
– Ocsiba az én feleségem? Hiszen négyszer egymás után kérte a taikót, hogy küldjön át a Nagy Űrbe.
– Igen. De az akkor volt, amikor a taikó még élt.
– Bármire hajlandó vagyok, hogy összetartsam a birodalmat, megőrizzem a békét és kvampakuvá tegyem Jaemont. Ezt akarná?
– Igen, ez biztosítaná Jaemon utódlását. Neki ez az egyetlen vágya.
– Szerintem megint valami csalafintaságon töri a fejét, mint mindig. Megmondta neked Kijama, hogy a barbár hajóját felgyújtották?
– Nem, uram.
Toranaga összeráncolta a homlokát. – Ez meglepő, hiszen már tudnia kellett róla. Én azonnal értesítettem Cukku-szant arról, hogy mi történt, és ő a látszat kedvéért el is küldött a hírrel egy postagalambot, noha szerintem akkor már a keresztények tudtak a dologról.
– Meg kellene torolni ezt az árulást, ne? A felbujtókon is és azokon az ostobákon is, akik elhanyagolták kötelességüket.
– Idővel megkapják érte a jutalmukat, Kiri-szan. Úgy hallom, a keresztény papok azt híresztelik, „Isten műve” volt.
– Ezt az álszentséget! Milyen ostobák, ne?
– Igen. – Bizonyos értelemben nagyon ostobák, gondolta Toranaga, ugyanakkor... – Nos, köszönöm, Kiri-szan. Még egyszer, nagyon örülök, hogy épségben visszatértél. Ma éjszakára itt maradunk. Kérlek, küldj Jabu-szanért, s amikor megérkezik, hozz csát és szakét, azután hagyj magunkra.
– Igen, uram. Feltehetném most a kérdésemet?
– Ugyanazt a kérdést?
– Igen, uram. Miért eresztett el bennünket Isido?
– Az az igazság, Kiri-csan, hogy nem tudom. Hibát követett el.
Kiri meghajolt, és elégedetten távozott.