Harmincötödik fejezet

Blackthorne a kertben várakozott. Azt a barna egyenruha-kimonót viselte, amit Toranagától kapott, övében a kardokkal, övén belül, elrejtve, egy töltött pisztollyal. Fudzsiko sietős magyarázatából, majd a szolgák karattyolásából megtudta, hogy szertartásosan kell fogadnia Buntarót, mert a szamuráj fontos hadvezér és hatamoto, azonkívül az első vendég a házban. Gyorsan megfürdött és átöltözött hát, és kiment arra a helyre, amelyet a találkozásra előkészítettek.
Tegnap futólag látta Buntarót, amikor megérkezett. Buntaro Toranagával, Jabuval és Marikóval egyetemben nagyon elfoglalt volt egész nap, és Blackthorne-t magára hagyták, hogy Omival és Nagával szervezze meg a támadó hadműveletet. Az akció sikeres volt.
Mariko igen későn tért vissza a házba. Mesélt Blackthorne-nak Buntaro megmeneküléséről, arról, hogyan vadásztak rá napokon keresztül Isido emberei, hogyan kerülte ki őket és hogyan vágott át ellenséges tartományokon, hogy elérjen a Kvantóba. „Nagyon nehéz dolga volt, és mégsem igazán nehéz, Andzsin-szan. Férjem roppant erős és bátor.”
„Mi lesz most? Elmégy innen?”
„Toranaga úr úgy rendelkezett, hogy minden maradjon a régiben. Semmi sem fog megváltozni.”
„De te máris megváltoztál, Mariko. Mintha kihunyt volna benned a tűz.”
„Nem. Képzelődsz, Andzsin-szan. Egyszerűen csak megkönnyebbültem, hogy él, mert már azt hittem, meghalt.”
„Igen. De azért ez megváltoztatja a helyzetet, nem?”
„Természetesen. Hálát adok Istennek, hogy uramat nem fogták el – hogy életben maradt s tovább szolgálhatja Toranaga urat. És most, ha megbocsátasz, Andzsin-szan, fáradt vagyok. Bocsáss meg, de nagyon, nagyon fáradt vagyok.”
„Tehetek valamit?”
„Mit tehetnél, Andzsin-szan? Azon kívül, hogy velem és vele együtt örülsz? Igazából semmi sem változott. Semminek sincs vége, mert semmi sem kezdődött el. Minden úgy van, ahogy volt. Férjem él.”
Szeretnéd, ha meghalt volna? – kérdezte magától most Blackthorne a kertben. Nem.
Akkor miért dugtál pisztolyt az övedbe? Bűntudat mardos?
Nem. Semmi sem kezdődött el.
Tényleg nem?
Tényleg.
Azt gondoltad, vele szeretkezel. Nem ugyanaz ez, mintha meg is tetted volna?
Látta, hogy Mariko kitipeg a házból a kertbe. Olyan volt, mint egy porcelánbaba, és a fél lépéssel előtte járó Buntaro még hatalmasabbnak tetszett hozzá képest. Velük jött Fudzsiko is meg a szolgálók.
Blackthorne meghajolt. – Jókoszo oide kudaszareta, Buntaro-szan. Üdvöz légy házamban, Buntaro-szan.
Mindnyájan meghajoltak. Buntaro és Mariko Blackthorne-nal szemközt ült le a párnákra, Fudzsiko Blackthorne mögé. Nigacu és a Koi nevű szolgáló kezdte felszolgálni a teát és a szakét. Buntaro szakét kért. Blackthorne is.
– Dómo, Andzsin-szan. Ikaga deszu ka?
– Í. Ikaga deszu ka?
– Í. Kova dzsózimi saberu jóni natta na. Jól. Kezded egészen jól beszélni a japánt.
Blackthorne azonban hamarosan elveszítette a beszélgetés fonalát, mert Buntaro pattogva, hanyagul ejtette a szavakat.
– Sajnálom, Mariko-szan, de ezt nem értettem.
– Férjem köszöni, hogy meg akartad menteni. Az evezővel. Emlékszel? Amikor Ószakából szöktünk.
– Aa, szó deszu! Dómo. Kérlek, mondd meg neki, még mindig az a véleményem, hogy vissza kellett volna eveznünk a parthoz. Volt idő elég. Az a szolgáló fölöslegesen halt meg.
– Azt mondja, karma.
– Én meg azt mondom, fölöslegesen elpocsékolt élet. – Blackthorne máris megbánta durvaságát, amint kicsúszott a száján. Észrevette, hogy Mariko nem fordítja le.
– Férjem azt mondja, a támadási módszer jó, nagyon jó.
– Dómo. Mondd meg neki, örülök, hogy sértetlenül megmenekült. S hogy ő lesz az ezred parancsnoka. És természetesen szívesen látott szállóvendég a házamban.
– Dómo, Andzsin-szan. Buntaro-szama azt mondja, igen, a támadási módszer nagyon jó. De ő azért mindig magával fogja vinni az íját és a kardokat. Sokkal nagyobb távolságból tud ölni az íjjal, pontosabban és gyorsabban lő vele, mint amire a muskéta képes.
– Holnap versenyt lövünk, és majd meglátjuk, ha kedve tartja.
– Te fogsz veszíteni, Andzsin-szan, nagyon sajnálom. Hadd figyelmeztesselek, hogy ne hívd ki – mondta Mariko.
Blackthorne látta, hogy Buntaro pillantása Marikóról rá siklik, majd vissza. – Köszönöm, Mariko-szan. Mondd meg neki, hogy szeretném látni lőni.
– Férjem azt kérdi; tudsz-e bánni az íjjal?
– Igen, de nem vagyok mestere. Minálunk az íj már kiment a divatból. Kivéve a számszeríjat. Engem tengerre neveltek. Ott ágyút, muskétát és tengerészkardot használunk. Néha gyújtónyilakat is, de csak közelről, az ellenség vitorlázatára.
– Férjem azt kérdi, hogyan használjátok és hogyan készítitek ezeket a gyújtónyilakat. Mások, mint a mieink, amelyeket Ószakánál lőttek ki a gályára?
Blackthorne belefogott a magyarázatba, és újrakezdődtek a szokásos félbeszakítások, a kíváncsi kérdések. Mostanára már hozzászokott, hogy a japánokat hihetetlenül érdekli minden, ami a háborúzással kapcsolatos, de a tolmácson keresztül való beszélgetés kimerítette. Noha Mariko kitűnően végezte a dolgát, ritkán fordított pontosan. Egy-egy hosszú választ lerövidített, mondanivalója egy részét kissé megváltoztatta, így azután félreértések adódtak. Végehossza nem volt a fölösleges ismételgetésnek.
De azt is tudta, hogy Mariko nélkül soha nem bizonyult volna ilyen hasznosnak. Csak a tudásod választ el a veremtől, emlékeztette magát. Emiatt ugyan nem kell aggódnod, mert igen sok még az elmondanivaló, és az igazi csatát is meg kell nyerni. Addig biztonságban vagy, össze kell állítanod egy hadiflottát. Azután irány haza. Az igazi biztonságba.
Tekintete Buntaro és a testőr kardjaira esett, övében ott érezte a sajátjait és a pisztoly megnyugtató, olajozott melegségét, és ráébredt, hogy ebben az országban sohasem lesz igazán biztonságban. Itt senki sincs biztonságban, még Toranaga sem.
– Andzsin-szan, Buntaro-szama azt kérdi, ha holnap elküldi hozzád embereit, meg tudod-e nekik mutatni, hogyan készülnek ezek a nyilak.
– Hol lehet szurkot szerezni?
– Nem tudom. – Mariko kérdéseket tett fel: hol fordul elő az ilyesmi, hogyan néz ki, milyen a szaga, mivel lehet esetleg helyettesíteni. Azután hosszan beszélt Buntaróhoz. Fudzsiko némán figyelt, éber fülét és szemét nem kerülte el semmi. A szolgálók, úrnőjük legyezőjének egy-egy pontos rebbenésére, újra- és újratöltették a szakéskorsókat és – csészéket.
– Férjem azt mondja, meg fogja beszélni a dolgot Toranaga úrral. Lehet, hogy van valahol szurok a Kvantóban. Mi még sohasem hallottunk róla. Vagy ha szurkot nem találunk, van sűrű olajunk, bálnaolajunk, azzal talán helyettesíthetjük. Férjem azt kérdi, használtok-e néha gránátokat is, mint a kínaiak.
– Igen. De nem tekintjük őket valami fontosnak, kivéve várostrom esetén. A törökök használtak gránátokat, amikor rátámadtak a johannita lovagok máltai erődjére. Általában tűzgyújtásra és pánikkeltésre jók.
– Férjem arra kér, beszélj neki részletesen erről a csatáról.
– Negyven évvel ezelőtt történt. Az volt a legnagyobb... – Blackthorne izgatottan elhallgatott. Az volta legnagyobb ostrom Európa egész történelmében. Hatvanezer iszlám török, az ottomán birodalom elitje támadt hatezer keresztény lovagra, akik néhány ezer főt számláló máltai segédcsapataikkal beszorultak hatalmas St. Elmó-i várkomplexumukba Málta apró szigetén. A lovagok fél évig állták sikeresen az ostromot, majd az ellenség szégyenszemre megfutamodott. Ez a győzelem mentette meg az egész mediterrán tengerpartot s így az egész keresztény világot attól, hogy a hitetlenek hordái elözönöljék.
Blackthorne hirtelen ráébredt, hogy ez a csata kezébe adhatja az ószakai vár kulcsát: hogy hogyan kell körülvenni, zaklatni, áttörni a kapukat és megszállni.
– Igen, senhor?
– Negyven esztendeje történt, a legnagyobb európai beltengeren, Mariko-szan. A Földközi-tengeren. Olyan volt, mint a többi ostrom, nem érdemes szót vesztegetni rá – hazudta. Ez a tudás felbecsülhetetlen értékű, nem szabad könnyedén továbbadni és főleg nem most. Mariko sokszor elmagyarázta neki, hogy csak az ószakai vár áll, megingathatatlanul, Toranaga és a győzelem között. Blackthorne most biztosra vette, hogy az ószakai probléma megoldása lesz az ő útlevele haza, mindazzal a gazdagsággal együtt, amire ebben az életben szüksége van.
Észrevette, hogy Mariko zavarba esett. – Senhora?
– Semmi, senhor. – Az asszony fordítani kezdte, amit mondott. De Blackthorne tudta, hogy Mariko tudja: valamit rejteget. Aztán a gulyás illata elvonta a figyelmét.
– Fudzsiko-szan?
– Hai, Andzsin-szan?
– Sokudzsi va madaka? Kjaku va... szazokúfuku de oro, ne? Mikor lesz vacsora? A vendégek talán már éhesek.
– Aa, gomen naszai, higa kurete kara ni itasimaszu.
Blackthorne látta, hogy Fudzsiko a napra mutat, és megértette, hogy azt mondja: „napnyugta után”. Bólintott és mordult egyet, ami Japánban felért egy udvarias „köszönöm”mel.
Mariko ismét Blackthorne felé fordult. – Férjem szeretné, ha mesélnél neki egy olyan csatáról, amelyben részt vettél.
– Mind benne van a kézikönyvben, Mariko-szan.
– Azt mondja, nagy érdeklődéssel olvasta, de az csak kurta részleteket tartalmaz. Az elkövetkező napokban szeretne mindent megtudni az összes csatátokról. Egyről azonban most szeretne hallani, ha nem bánod.
– Mind benne van a kézikönyvben. Talán majd holnap, Mariko-szan. – Nyugtot akart, hogy átgondolja fantasztikus ötletét az ószakai várról és arról a csatáról, azonkívül a beszélgetést, a folytonos faggatózást is unta már, de legfőképpen éhes volt.
– Kérlek, Andzsin-szan, elmondanád újra, csak egyszer, a férjem kedvéért?
Blackthorne meghallotta hangjában a leplezett könyörgést, ezért engedett. – Természetesen. Mit gondolsz, melyikről szeretne hallani?
– A németalföldiről. A „Zeeland” mellettiről – így kell kiejteni?
– Igen.
Belekezdett hát a csata történetébe, amely olyan volt, mint az összes többi, amelyben emberek haltak meg, leginkább parancsnokaik ostobasága és tehetetlensége miatt.
– Férjem azt mondja, itt más a helyzet, Andzsin-szan. Itt a parancsnokoknak igen tehetségesnek kell lenni, különben hamar elpusztulnak.
– Bírálatom természetesen csak az európai vezérekre vonatkozott.
– Buntaro-szama azt mondja, ő is mesélni fog majd neked a mi háborúinkról, vezéreinkről, különösen a taikó úrról. Cserébe a te információidért – mondta diplomatikusan Mariko.
– Dómo. – Blackthorne enyhén meghajolt, és érezte, hogy Buntaro szinte átfúrja tekintetével. Tulajdonképpen mit akarsz tőlem, te patkány?

A vacsora óriási kudarc volt. Mindenki számára. Akkor kezdődött, amikor a kertből felmentek a verandára, hogy ott étkezzenek.
– Bocsáss meg, Andzsin-szan, de mi az? – kérdezte Mariko. – Az ott. Férjem azt kérdi, mi az.
– Micsoda? Ja, az? Egy fácán – felelte Blackthorne. – Toranaga úrtól kaptam egy nyúllal együtt. Vacsorára nyúl lesz, angol módra legalábbis nekem, ámbár jut mindenkinek.
– Köszönöm, de... mi, én és a férjem, mi nem eszünk húst. De miért lóg ott az a fácán? Nem kellene eltenni ebben a hőségben? Nem kellene előkészíteni?
– Így kell előkészíteni. Azért akasztják ki, hogy a húsa megérjen.
– Micsoda? Kérlek, bocsáss meg, Andzsin-szan, bocsáss meg – dadogta Mariko. – De így meg fog rothadni. Még rajta vannak a tollai, és nincs... megtisztítva.
– A fácán húsa száraz, Mariko-szan, ezért akasztják ki néhány napra, esetleg két hétre, attól függően, hogy milyen az idő. Azután megkopasztják, kibelezik és megsütik.
– Kinn... kinn akarod hagyni a szabad levegőn? Hogy megrothadjon? Hogy...
– Nan dzsa? – szólt közbe türelmetlenül Buntaro.
Mariko bocsánatkérően magyarázni kezdett, mire Buntaro elképedve beszívta a levegőt, felállt, közelről szemügyre vette és megbökdöste a fácánt. Néhány légy zümmögve felszállt róla, majd újra letelepedett. Fudzsiko habozva mondott valamit Buntarónak, aki elvörösödött.
– Ágyasod azt mondja, megparancsoltad, hogy rajtad kívül senki sem nyúlhat hozzá? – mondta kérdő hangsúllyal Mariko.
– Igen. Ti nem akasztjátok így ki a vadat? Nálatok sem mindenki buddhista.
– Nem, Andzsin-szan. Nem hiszem.
– Vannak, akik azt mondják, a fácánt a faroktollaknál fogva kell lógatni mindaddig, míg le nem pottyan, de ez mese – folytatta Blackthorne. – A nyakánál fogva kell kiakasztani, úgy a leve is a helyén marad. Vannak, akik addig tartják lógva, míg a nyaka le nem szakad, de az ennyire érett húst már én se szeretem. Annak idején... – Elhallgatott, mert Mariko arca kissé elzöldült.
– Nan deszu ka, Mariko-szan? – kérdezte azonnal Fudzsiko.
Mariko megmagyarázta. Mindenki zavartan fölnevetett, azután Mariko felállt, és bágyadtan szárogatni kezdte a homlokát. – Borzasztóan sajnálom, Andzsin-szan, kérlek, bocsáss meg egy pillanatra...
A ti ételeitek talán nem furcsák, szerette volna a képükbe vágni Blackthorne. Vegyük például a tegnapi nyers csigát – fehér, nyálkás, ízetlen, rágós vacak szójaszósszal. Vagy a szintén nyers, szeletelt polipkarokat hideg rizzsel és tengeri zöldséggel. Vagy a friss medúzát a sárgásbarna tofu-lében, ami úgy nézett ki, mint egy tál kutyaokádék! Ó, persze, nagyon elegánsan, szép formájú tálkában felszolgálva, de mégiscsak okádék!
Végül bementek a verandaszobába, s a szokásos végeérhetetlen hajlongások, udvarias fecsegés, csa- és szakeivás után megérkezett a vacsora. Kis tálcákon tiszta halleves, rizs, nyers hal, mint mindig. Aztán behozták az ő nyúlgulyását.
Felemelte a fedőt a fazékról. Gőz csapott ki belőle, és arányló zsírkarikák terjedeztek a tetején. Az ínycsiklandó, dús zsírlé puhára főtt húsdarabokkal volt tele. Büszkén megkínálta őket, de mindenki a fejét rázta és kérte, lásson hozzá nyugodtan.
– Dómo – mondta.
A jó modor azt követelte, hogy az ember a kis lakkozott tálkákból igya a levest, ami pedig szilárd benne, azt evőpálcikákkal szedje ki. A tálcán ott volt a merőkanál. Blackthorne farkasétvággyal megtöltött egy tálkát, és enni kezdett. Aztán meglátta a tekintetüket.
Rosszulléttel küszködve, ugyanakkor lenyűgözve bámulták, és hiába igyekeztek, az arcukra telepedő kifejezést nem tudták elrejteni. Blackthorne-nak kezdett elmenni az étvágya. Megpróbált tudomást sem venni róluk, de hiába. A gyomra korgott. Dühét leplezve letette a tálkát, lefedte a fazekat, és komoran közölte, hogy nem ízlik neki. Ráparancsolt Nigacura, hogy vigye ki.
– Öntsék-e ki az egészet, kérdezi Fudzsiko – fordított reménykedve Mariko.
– Igen.
Fudzsiko és Buntaro fellélegzett.
– Parancsolsz rizst? – kérdezte Fudzsiko.
– Nem, köszönöm.
Mariko sebesen rázva legyezőjét, bátorítóan rámosolygott és újratöltötte a szakéscsészéjét. Blackthorne azonban nem engesztelődért meg, és magában megfogadta, hogy eztán egyedül fog főzni kinn a hegyek közt, egyedül fog enni, és vadászni is fog.
Menjenek a pokolba, gondolta. Ha Toranaga vadászhat, én is vadászhatok. Mikor kerülök elébe? Meddig kell még várnom?
Verje ki a ragya a várakozást, verje ki a ragya Toranagát! – mondta fennhangon angolul, és ettől egy kicsit megkönnyebbült.
– Nem értem, Andzsin-szan – mondta Mariko portugálul.
– Semmi – felelte Blackthorne. – Csak azon tűnődtem, mikor találkozhatom Toranaga úrral.
– Velem nem közölte. De hamarosan, gondolom.
Buntaro zajosan szürcsölte a szakét és a levest, mert ez volt a szokás. Blackthorne-t idegesíteni kezdte a szürcsölés. Mariko derűsen beszélgetett férjével, aki időnként felmordult, különben alig vett tudomást róla. Mariko nem evett, és Blackthorne-t most már határozottan bosszantotta, hogy Mariko és Fudzsiko úgy körbehízelgi Buntarót, ezt a számára kellemetlen és kéretlen vendéget.
– Mondd meg Buntaro-szamának, hogy az én hazámban a házigazda felköszönti megbecsült vendégét. – Bősz mosollyal felemelte a csészéjét. – A hosszú életre és a boldogságra! – Kiitta.
Buntaro végighallgatta Mariko magyarázatát, egyetértőleg bólintott, ő is felemelte a csészéjét, összeszoritott fogakkal elmosolyodott és kiitta.
– Egészségünkre! – emelte az újabb csészét Blackthorne. És még egyet. És még egyet.
– Egészségünkre!
Ezúttal Buntaro nem ivott. Letette a tele csészét, és apró malacszemével Blackthorne-ra nézett. Aztán kiszólt valakinek. A sodzsi félrecsúszott, és a mindig jelen levő testőr átadta urának a hatalmas íjat és a tegezt. Buntaro hevesen és hosszan beszélt Blackthorne-hoz.
– Férjem... férjem azt mondja, látni akartad, hogyan tud lőni, Andzsin-szan. Úgy véli, a holnap messze van. A most megfelelőbb. A házad kapubejárata, Andzsin-szan. Azt kérdi, melyik félfát akarod?
– Nem értem – felelte Blackthorne. A kapu negyven lépésre lehetett, valahol a kerten túl, de az újra bezárt sodzsi teljesen eltakarta szem elől.
– A bal vagy a jobb félfát? Kérlek, válassz. – Mariko hangja sürgető volt.
Blackthorne Buntaróra nézett. Olyan volt, mint egy rusnya, tömzsi manó, ahogy a semmibe meredt, s mintha mindent kizárt volna az agyából, mintha mindenről elfeledkezett volna.
– A balt – felelte lenyűgözve.
– Hidari! – mondta Mariko.
Buntaro abban a pillanatban kirántott egy vesszőt a tegezből, felemelte az íjat, s a húrt szemmagasságban megfeszítve vad, mégis szinte költőien lebbenő mozdulattal küldte útjára a nyilat. A vashegyű vessző Mariko felé hussant, és egyik haja szálát érintve eltűnt a sodzsin át. Alig veszett nyoma az elsőnek, repült utána a második, aztán a harmadik, s mindegyik egy hüvelyk híján felnyársalta Marikót. Az asszony nyugodtan, mozdulatlanul térdelt, mint annak előtte.
Elszállt a negyedik nyíl is, azután az utolsó. A szobára telepedő csendet a húr rezgése töltötte ki. Buntaro sóhajtott egyet, és lelke lassan visszatért közéjük. Térdére fektette az íjat. Mariko és Fudzsiko beszívta a levegőt, mosolyogva meghajoltak és gratuláltak Buntarónak, aki bólintott és enyhén meghajolt. Mindnyájan Blackthorne-ra néztek. A navigátor tudta, hogy jószerivel varázslatnak volt szemtanúja. Minden egyes nyílvessző ugyanazon a lyukon távozott a sodzsiban.
Buntaro visszaadta az íjat testőrének, és felvette az apró csészét. Nézte egy darabig, majd Blackthorne felé emelve kiitta, és a régi, durva és közönséges hangján mondott valamit.
– Ő... férjem igen udvariasan arra kér, menj ki és nézd meg.
Blackthorne elgondolkodott, és várta, hogy visszatérjen a normális szívverése. – Semmi szükség rá. Természetesen eltalálta a célt.
– Azt mondja, szeretné, ha meggyőződnél róla.
– Meg vagyok győződve.
– Kérlek, Andzsin-szan. Kitüntetnéd vele.
– Tüntesse ki a hóhér.
– Akkor tekintsd, kérlek, az én alázatos kérésemnek.
Blackthorne ismét könyörgést olvasott ki az asszony szeméből.
– Hogy mondják azt: „Csodálatos látvány volt”?
Mariko megmondta. Blackthorne elismételte a szavakat és meghajolt. Buntaro felületesen viszonozta.
– Kérlek, kérd meg, hogy tartson velem, és nézzük meg együtt a nyilakat.
– Azt mondja, azt szeretné, ha egyedül mennél. Nem kíván veled tartani, Andzsin-szan.
– Miért?
– Ha pontosan célzott, senhor, azt neked magadnak kell látnod. Ha nem, azt is. Így sem te nem kerülsz zavarba, sem ő.
– És ha elhibázta?
– Nem hibázta el. De a mi szokásunk szerint ilyen lehetetlen körülmények között a pontosság jelentéktelen ahhoz képest, milyen kecsesen és nemesen mozgott az íjász, micsoda erőre volt szüksége, hogy ülve lőni tudjon és mennyire nem érdekli, nyert-e vagy vesztett.
A nyílvesszők hüvelyknyi átmérőjű körben fúródtak a bal kapufélfa közepébe. Blackthorne visszanézett a háza felé, és a negyvenegynéhány lépésen túl látta a csinos kis lyukat a papírfalban: fénylő szikraként világított a sötétben.
Lehetetlen ilyen pontosan lőni, gondolta. Ahol Buntaro ült, onnan nem láthatta sem a kertet, sem a kaput, ráadásul idekinn koromsötét van. Blackthorne a kapufélfához fordult, és magasabbra emelte a lámpást. Fél kezével megpróbálta kirántani az egyik nyilat. Az acélhegy azonban túlságosan mélyre fúródott. Letörhette volna a vesszőt, de nem akarta.
A testőr figyelte.
Blackthorne habozott. A testőr odament, hogy segítsen, de Blackthorne megrázta a fejét. – Íe, dómo – mondta, és visszament a házba.
– Mariko-szan, kérlek, mondd meg ágyasomnak, hogy azt akarom, azok a nyilak maradjanak a félfában örökre. Hogy mindig emlékeztessenek az íj mesterére. Sohasem láttam még ilyen teljesítményt. – Meghajolt Buntaro felé.
– Köszönöm, Andzsin-szan. – Mariko lefordította, amit mondott, Buntaro meghajolt, és megköszönte a bókot.
– Szakét! – rendelkezett Blackthorne.
Ittak. Sokat ittak. Buntaro most már csak úgy döntötte magába, és látni lehetett, hogy a bor megártott neki. Blackthorne titkon figyelte, azután hagyta, hogy elméje elkalandozzon, és azon tűnődött, hogyan lőhette ki ilyen gyorsan egymás után és ilyen hihetetlenül pontosan azokat a nyilakat. Egyszerűen lehetetlen, gondolta, és mégis, a tulajdon szememmel láttam. Vajon mit csinál most Vinck, Baccus meg a többi? Toranaga elmondta neki, hogy Jedóban szállásolta el őket, az Erasmus közelében. Úristen, de szeretném újra látni őket, de szeretnék felszállni a hajómra!
Marikóra nézett, aki a férjének mondott valamit. Buntaro meghallgatta, azután, Blackthorne csodálkozására, undorodó kifejezés telepedett a szamuráj arcára. Mielőtt elfordíthatta volna róla a tekintetét, Buntaro ránézett.
– Nan deszu ka? – Buntaro szavai jóformán vádként hangzottak.
– Nani-mo, Buntaro-szan. Semmi. – Blackthorne sorra szakéval kínálta őket, hogy tapintatlanságát feledtesse. A nők is elfogadták, de épp csak belekóstoltak. Buntaro mogorván felhajtotta a magáét. Azután hosszan és dühösen beszélt Marikóhoz.
Blackthorne nem bírta tovább.
– Mi baja? Mit mond?
– Ó, kérlek, bocsáss meg, Andzsin-szan. Férjem rólad, feleségedről és ágyasaidról kérdezett. És a gyerekeidről. És arról, hogy mi történt, amióta eljöttünk Ószakából. Azt... – Mariko meggondolta magát, és megváltozott hangon hozzátette: – Minden érdekli veled és a nézeteiddel kapcsolatban.
– Engem is érdekelnek ő meg a nézetei, Mariko-szan. Hogyan ismerkedtél meg vele? Mikor házasodtatok össze? És... – Buntaro türelmetlen vakkantással félbeszakította.
Mariko azonnal lefordította, miről van szó. Buntaro teleöntött szakéval két teáscsészét, egyiket Blackthorne-nak nyújtotta, és intett a nőknek, hogy ők is teáscsészébe töltsenek maguknak.
– Férjem... férjem azt mondja, néha a szakéscsészék nem elég nagyok. – Mariko a másik két teáscsészét is teletöltötte. Beleivott az egyikbe, Fudzsiko a másikba. Buntaro még ingerültebben mondott valamit, és Mariko meg Fudzsiko arcán megfagyott a mosoly.
– Íe, dózo gomen naszai, Buntaro-szama – kérlelte Mariko.
– Ima! – förmedt rá Buntaro.
Fudzsiko félénken mondani kezdett valamit, de Buntaro egy pillantással belefojtotta a szót.
– Gomen naszai – susogta bocsánatkérően Fudzsiko. – Dózo, gomen naszai.
– Mit mondott, Mariko-szan?
Az asszony mintha meg se hallotta volna. – Dózo gomen naszai, Buntaro-szama, vatasi...
Férjének elvörösödött az arca.
– IMA!
– Nagyon sajnálom, Andzsin-szan, de férjem megparancsolta, hogy mondjam el neked... hogy válaszoljak a kérdéseidre... hogy beszéljek neked magamról. Azt feleltem, ilyen késő este már nem kellene családi dolgokról beszélni, de ő ismét megparancsolta. Türelmedet kérem. – Nagyot kortyolt a szakéból. Aztán még egyet. Füle körül elszabadult hajszálai meg-megrezzentek a Fudzsiko legyezője által keltett szellőben. Mariko kiitta a csészét és letette. – Lánynevem Akecsi. Akecsi Dzsinszai tábornok úrnak, az orgyilkosnak vagyok a lánya. Apám hitszegő módon meggyilkolta hűbérurunkat, Goroda diktátort.
– Jóságos isten! Miért?
– Akármi volt az oka, nem lehetett elégséges, Andzsin-szan. Apám a mi világunk legnagyobb bűnét követte el. Vérem örökre bemocskolódott, akárcsak fiam vére.
– Akkor miért... – Blackthorne elharapta szavát.
– Igen, Andzsin-szan?
– Csak azt akartam mondani, hogy tudom, mit jelent ez... megölni az ember hűbérurát. Csodálkozom, hogy életben hagytak.
– Férjem kitüntetett...
Buntaro dühödten ismét félbeszakította. Mariko bocsánatot kért tőle, és elmagyarázta, mit kérdezett Blackthorne. Buntaro megvetően intett, hogy folytassa.
– Férjem azzal tüntetett ki, hogy elküldött magától – folytatta ugyanolyan szelíden Mariko. – Kérve kértem, hadd kövessek el szeppukut, de ezt a kegyet megtagadta tőlem. Talán meg kell magyaráznom neked, hogy szeppukura csak ő adhat nekem engedélyt, vagy Toranaga úr. Azóta is alázattal kérem ezt a kegyet az árulás minden évfordulóján. De férjem az ő bölcsességében mindig megtagadja. – Mosolya szívfájdítóan gyönyörű volt. – Férjem mindennap, minden pillanatban kitüntet, Andzsin-szan. Én az ő helyében szólni sem bírnék egy ilyen... bemocskolt teremtéshez.
– Szóval ezért... ezért mondtad, hogy családod utolsó tagja vagy? – Blackthorne-nak eszébe jutott a beszélgetésük, amikor az ószakai várból vonultak kifelé.
Mariko tolmácsolt Buntarónak, majd visszafordult feléje. – Hai, Andzsin-szan. De az ő számukra ez nem volt katasztrófa, csak számomra. A hegyek közt ütött rajta apámon és családján Nakamura, az a tábornok, akiből később taikó lett. Nakamura vezette a bosszúálló hadsereget, és egytől egyig lemészárolta apám húszezer emberét. Apámat és családját bekerítették, de annyi ideje még maradt, hogy segítsen rajtuk – négy bátyámon, három nővéremen, az... az anyámon és két ágyasán. Azután szeppukut követett el. Ennyiben szamurájként viselkedett, akárcsak a többiek. Bátran, egyenként letérdeltek előtte, és ő egyenként megölte őket. Tisztességesen haltak meg. És ő is. Apám két fivére és egy nagybátyja szintén részt vett ebben az árulásban. Őket is bekerítették. Ők is tiszteletre méltóan haltak meg. Nem maradt életben egyetlen Akecsi sem, hogy el kelljen viselniük az ellenség gyűlöletét és gúnyolódását, csak én... de nem, kérlek, bocsáss meg, Andzsin-szan, nincs igazam... apám, nagybátyja és fivérei voltak az ellenség. Az ellenségből egyedül én maradtam élve, hogy eleven jelképe legyek mocskos álnokságuknak. Én, Akecsi Mariko, életben maradtam, mert már asszony voltam, és férjem családjához tartoztam. Akkoriban Kjótóban laktunk. Kjótóban voltam, amikor apám meghalt. Árulása és lázadása mindössze tizenhárom napig tartott, Andzsin-szan. De amíg csak ember él ezeken a szigeteken, az Akecsi név visszataszító lesz.
– Mennyi ideje voltál férjnél, amikor az esetre sor került?
– Két hónapja és három napja, Andzsin-szan.
– Tizenöt esztendős voltál?
– Igen. Férjem kitüntetett azzal, hogy nem vált el tőlem és nem tett számkivetetté, holott ezt kellett volna cselekednie. Elküldött magától. Északra, egy faluba. Hideg volt ott Sonai tartományban, Andzsin-szan. Nagyon hideg.
– Meddig éltél ott?
– Nyolc évig. Goroda úr negyvenkilenc éves volt, amikor szeppukut követett el, hogy fogságba ne essék. Ennek csaknem tizenhat esztendeje, Andzsin-szan, és az ő utódaiból is alig...
Buntaro ostorcsapásként szóló hangon félbeszakította.
– Kérlek, bocsáss meg, Andzsin-szan – folytatta aztán Mariko –, de mint férjem helyesen rámutatott, elegendő lett volna annyit mondanom, hogy egy áruló lánya vagyok, mert a hosszú magyarázat fölösleges. Persze, valamennyi magyarázatra azért szükség van – tette hozzá óvatosan. – Kérlek, bocsásd meg férjem rossz modorát, és könyörgök, ne feledd: a fül arra való, hogy halljon, és ne feledd azt se, amit a Nyolcas Kerítésről mondtam. Bocsáss meg, Andzsin-szan, most el kell mennem, mert így parancsolták. Neked addig nem szabad felkelned, amíg ő fel nem áll, vagy az ital le nem teríti. Semmibe se avatkozz bele. – Mariko meghajolt Fudzsiko felé. – Dózo gomen naszai.
– Dó itasimasite.
Mariko meghajtotta a fejét Buntaro felé és kiment. Az illatát még sokáig érezték.
– Szakét! – mondta Buntaro, és gonoszul elmosolyodott. Fudzsiko megtöltötte a teáscsészét.
– Egészségünkre – mondta háborgó szívvel Blackthorne.
Több mint egy óráig itatta Buntarót, míg már ő is alig tudta, hol áll a feje. Azután Buntaro eldőlt, mint egy zsák, és ripityára törtek alatta a teáscsészék. A sodzsi azonnal kinyílt. Bejött a testőr Marikóval. Felemelték Buntarót a semmiből előkerülő szolgák segítségével, és átvitték a szemben levő szobába. Mariko szobájába. Felesége a Koi nevű szolgálóval vetkőztetni kezdte. A testőr helyére tolta a sodzsit, leült eléje a folyosón, s kezét hüvelyében meglazított kardja markolatára tette.
Fudzsiko várt, és Blackthorne-t figyelte. Szolgálók jöttek be, és rendet csináltak. Blackthorne fáradtan beletúrt hosszú hajába, és újra megkötötte varkocsszalagját. Aztán tántorogva felállt, és kiment a verandára. Ágyasa követte.
A jó szagú levegő kitisztította a fejét. De nem eléggé. Nehézkesen leült a verandalépcsőre, és tovább ivott az éjszakában.
Fudzsiko mögéje térdelt, és előrehajolt. – Gomen naszai, Andzsin-szan – suttogta a ház felé biccentve. – Vakarimaszu ka? Érted?
– Vakarimaszu, sigata ga nai. – Aztán, látva az asszony kétségbeesett félelmét, megsimogatta a haját.
– Arigató, arigató, Andzsin-szama.
– Anatava szuimin ima, Fudzsiko-szan – mondta Blackthorne, nagy nehezen meglelve a szavakat. – Menj aludni.
– Dózo gomen naszai, Andzsin-szan, szuimin, ne? – kérdezte Fudzsiko, és könyörgő szemmel Blackthorne szobája felé nézett.
– Íe. Vatasi ojogu ima. Nem, én most úszom egyet.
– Hai, Andzsin-szama. – Fudzsiko engedelmesen elfordult, és parancsot kiáltott. Két szolga loholt elő. Fiatal férfiak voltak a faluból, híresen jó úszók.
Blackthorne nem tiltakozott. Tudta, hogy ma értelmetlenség lenne tiltakozni.
– Mindegy – mondta fennhangon, amint letántorgott a domboldalon, italtól kába fejjel –, mindegy, legalább elaltattam a nyomorultat. Most már nem tudja bántani.
Blackthorae egy óra hosszat úszott, és utána sokkal jobban érezte magát. Amikor hazaért, Fudzsiko a verandán várta egy kanna friss csával. Ivott egy kicsit, lefeküdt, és azonmód elaludt.
Buntaro rosszindulatú hangjára ébredt. Jobb keze ráfonódott a pisztoly agyára, amit mindig a futon alatt tartott, de a szíve még zakatolt a hirtelen felriadástól.
Buntaro elhallgatott. Mariko kezdett beszélni. Blackthorne csak néhány szót tudott elkapni, de az asszony hangja józan volt és rábeszélő, nem megalázkodó vagy könyörgő, csak végtelenül nyugodt és kiegyensúlyozott, mint mindig. Azután megint felcsattant Buntaro.
Blackthorne igyekezett nem hallgatózni.
„Ne avatkozz bele semmibe” – figyelmeztette Mariko nagyon bölcsen. Neki itt nincsenek jogai, Buntarónak azonban több is van. „Kérlek, légy óvatos, Andzsin-szan. Ne feledd: a fül arra való, hogy halljon, és ne feledd azt se, amit a Nyolcas Kerítésről mondtam.”
Blackthorne engedelmesen visszafeküdt, egész teste hideg verejtékben fürdött, és erőnek erejével Mariko szavaira koncentrált.
„Tudod, Andzsin-szan – mondta az asszony azon a feledhetetlen estén, amikor a rengeteg szakéskorsó utolját is kiürítették, és ő azon tréfálkozott, hogy itt az ember sosem lehet magában, folyton vannak körülötte, a fal papír, a szem és a fül mindent kivehet mögüle is –, itt az embernek meg kell teremtenie a maga külön világát. Gyermekkorunktól tanítanak bennünket, hogyan húzódjunk vissza önmagunkba, hogyan növesszünk áthatolhatatlan falakat, amelyek mögött élhetünk. Ha erre képtelenek volnánk, biztos, hogy előbb-utóbb megőrülnénk, és egymás torkának esnénk.”
„Miféle falakat?”
„Ó, végtelen az útvesztő, amelyben elrejtőzhetünk, Andzsin-szan. A szertartások, a szokások, a tabuk és az összes többi. Még a nyelvünkben is vannak olyan finomságok, amelyek a tieitekből hiányzanak – ezek segítségével kerülhetjük ki, mindig udvariasan, mindazt a kérdést, amire nem akarunk válaszolni.”
„De hogyan csukja be az ember a fülét, Mariko-szan? Az lehetetlen!”
„Ó, dehogy, nagyon könnyű, csak gyakorlat kell hozzá. A gyakorlás természetesen már akkor elkezdődik, amikor a gyermek az első szavakat kimondja, így aztán hamar vérünkké válik – különben elpusztulnánk. Azzal kell kezdeni, hogy megtisztítod agyadat az emberektől, igyekszel egy másik síkra átkerülni. A napnyugtában való gyönyörködés vagy az eső hallgatása nagy segítség ehhez – megfigyelted, mennyire más mindig az eső hangja, Andzsin-szan? És ha igazán odahallgat az ember, a jelennek nyoma vész, ne? Kiváló gyakorlás például, ha a virágszirmok hullását vagy a szikla növését hallgatjuk. Látni persze nem látod ezeket a dolgokat, mert ezek csupán jelek, üzenetek a harádnak, a központodnak, amelyek az élet múlandóságára emlékeztetnek, segítenek a va, a harmónia elnyerésében, Andzsin-szan, mert a tökéletes harmónia a legértékesebb és legáhítottabb része az egész japán életnek és művészetnek és... – Mariko felnevetett. – Látod, hogyan hat rám ez a sok szaké! – Nyelve hegyét megejtően végigfuttatta az ajkán. – Megsúgok neked egy titkot: sose dőlj be a mosolygásunknak, a szelídségünknek, szertartásosságunknak, hajladozásunknak, udvariaskodásunknak. Lehet, hogy ez alatt a felszín alatt ezer ríre vagyunk tőled éppen, biztonságban, egyedül. Mert ezt keressük mi – a feledést, a békét. Talán egyik legkorábbi versünk – a Kodzsikiben, első krónikánkban maradt fenn, amit talán ezer esztendeje írtak – segít megértem, amit mondtam:

Kerekedik nyolc felhő
Bújtatni a szerelmeseket.
Izumo Nyolcas Kerítése
Körülveszi a nyolc felhőt
Milyen szép a Nyolcas Kerítés!

Ó, igen, biztos, hogy megőrülnénk, ha nem volna a Nyolcas Kerítés!”
Emlékezz a Nyolcas Kerítésre, parancsolt magára Blackthorne, miközben Buntaro hangja vadul sziszegett tovább a falon túl. Nem tudok semmit erről az asszonyról. És Buntaróról sem. Gondolj a muskétásezredre, vagy az otthonra, Felicityre, arra, hogy juss fel a hajódra, vagy Baccusra, Toranagára, Omi-szanra. Mi legyen Omival? Bosszút akarok-e állni rajta? A barátom szeretne lenni, a pisztolyeset óta kedves és jóindulatú és...
Az ütés mintha a fejében csattant volna. Azután újra Mariko hangja, még egy ütés, és Blackthorne már talpon volt, észre se vette, mikor rántotta félre a sodzsit. A testőr hideg rosszindulattal meredt rá a folyosón, Mariko ajtaja előtt, kardját készenlétben tartva.
Blackthorne már-már rávetette magát a szamurájra, amikor a folyosó végében kinyílt egy másik ajtó. Fudzsiko jelent meg leeresztett, hosszú hajjal, hálókimonóban, azután ruha szakadását hallották, majd még egy ütést, de Fudzsikóra mindezek mintha egyáltalán nem hatottak volna. Udvariasan meghajolt a testőr felé, közéjük állt, alázatosan meghajolt Blackthorne előtt, megfogta a karját, és jelezte, hogy menjen vissza a szobájába. Blackthorne látta, hogy a szamurájnak minden izma megfeszül. Egyelőre csak egy pisztolya és egy golyója volt, úgyhogy ideiglenesen visszavonult. Fudzsiko követte, és behúzta maguk mögött a sodzsit. Azután kétségbeesett arccal, figyelmeztetőleg megrázta a fejét, mutatóujját az ajkára tette, újra megrázta a fejét, és könyörögve nézett Blackthorne-ra.
– Gomen naszai, vakarímaszu ka? – lehelte.
Blackthorne azonban a szomszéd szoba falára meredt, amelyen könnyűszerrel át tudott volna törni.
Fudzsiko is a falra nézett, azután odaült a fal és Blackthorne közé, és intett neki, hogy üljön le ő is.
Blackthorne képtelen lett volna leülni. Készülődött a rohamra, amely mindnyájukat tönkreteszi, s a következő ütés, meg az azt követő vékony kis hang a végsőkig felbőszítette.
– Íe! – Fudzsiko hangjában páni félelem remegett. Blackthorne intett neki, hogy takarodjon az útból.
– Íe, íe! – könyörgött Fudzsiko.
– IMA!
Fudzsiko azonnal fölkelt, és nesztelenül a tokonomá-ban fekvő kardokhoz szaladt. Felvette a hosszúkardot, reszkető kézzel kihúzta a hüvelyből, és felkészült, hogy kövesse Blackthorne-t a falon át. Abban a pillanatban újabb ütés csattant, újabb harsogó szitoközön követte, majd a másik szoba sodzsija félrevágódott, és hallották, amint Buntaro, mögötte testőrével, dühöngve kisiet. Csend lett, aztán döndülve becsapódott a kertkapu.
Blackthorne az ajtó felé indult. Fudzsiko elébe rohant, de ő félrelökte.
Mariko a szomszéd szoba sarkában térdelt, arcán sötét véraláfutás, haja borzas, kimonója rongyokban lógott, combján és hátul, a derekánál csúnya zúzódások borították.
Blackthorne ugrott, hogy ölébe vegye, de Mariko felkiáltott: – Menj innen, kérlek, menj innen, Andzsin-szan!
Blackthorne látta, hogy vér szivárog a szája sarkából. – Úristen, csak nem valami belső...!
– Megmondtam, hogy ne avatkozz semmibe. Kérlek, menj innen – ismételte nyugodt hangon Mariko, de a szeme vad tűzben égett. Azután észrevette Fudzsikót, aki ott maradt az ajtóban. Mondott neki valamit. Fudzsiko engedelmesen megfogta Blackthorne karját, hogy elvezesse, de a férfi kirántotta. – Nem! Íe!
– Jelenléted megszégyenít, és nem ad sem békét, sem vigaszt. Menj innen! – mondta Mariko.
– Segíteni szeretnék. Nem érted?
– Te nem értesz semmit. Neked itt semmi jogod. Ez magántermészetű vita férj és feleség között.
– De arra nem mentség, hogy megüssön és...
– Miért nem hallgatsz rám, Andzsin-szan? Agyon is verhet, ha akar. Joga van hozzá, bárcsak megtenné. Akkor nem kellene tovább együtt élnem a szégyennel. Azt hiszed, könnyű ezzel a szégyennel élni? Nem hallottad, amit mondtam neked? Én Akecsi Dzsinszai lánya vagyok!
– Az nem a te hibád. Te semmit se tettél!
– Az én hibám. Apám lánya vagyok. – Mariko abbahagyta volna, de felnézett, és látva Blackthorne arcán a részvétet, az aggódást, a szerelmet, s tudván, milyen sokra tartja a férfi az igazságot, hagyott lehullani magáról néhány fátylat.
– Ami ma éjszaka történt, az az én hibám, Andzsin-szan – mondta. – Ha sírnék, ahogy akarja, ha bocsánatért könyörögnék, ahogy akarja, ha megalázkodnék előtte és körülhízelegném, ahogy akarja, ha színlelt rémülettel szétvetném neki a lábam, amit annyira szeretne, ha mindezeket az asszonyi dolgokat megtenném, ahogy a kötelesség előírja, akkor a tenyeremből enne. De én nem teszem meg.
– Miért?
– Ez az én bosszúm, így fizetek meg azért, hogy életben hagyott az árulás után. Így fizetek meg azért, hogy nyolc esztendőre elküldött és azalatt is életben hagyott, így fizetek meg azért, hogy utána visszaparancsolt az életbe, és megint csak életben hagyott. – Fájdalmasan leült, és elrendezte maga körül szakadozott kimonóját. – Soha nem adom oda neki magam többé. Valaha készségesen megtettem, noha az első pillanattól fogva undorodom tőle.
– Akkor miért mentél hozzá? Azt mondtad, a nőknek itt joguk van visszautasítani a kérőt, nem muszáj férjhez menniük, ha nem akarnak.
– Azért mentem hozzá, hogy kedvére tegyek Goroda úrnak és apámnak. Nagyon fiatal voltam akkor, még nem ismertem Gorodát, de ha tudni akarod, Goroda volt a legkegyetlenebb, legvisszataszítóbb ember, akit csak hátán hordott a föld! Ő kergette árulásba apámat. Ez az igazság! Goroda! – Szinte köpte a nevet. – Ha ő nincs, mindnyájan becsületben élnénk ma is. Imádkozom Istenhez, hogy Goroda lelke örökké a pokol tüzén égjen! – Vigyázva megmozdult, hogy enyhítsen az oldalát mardosó fájdalmon. – Férjem és köztem csak gyűlölet van, ez a mi karmánk. Pedig olyan könnyen átereszthetne a halál pici helyére.
– Miért nem bocsát el? Miért nem válik el tőled? Vagy miért nem teljesíti, amit kívánsz?
– Mert férfi. – Fájdalomhullám futott végig az asszony testén, arca összerándult. Blackthorne térdre vetette magát és átölelte. Mariko ellökte magától, Fudzsiko egykedvűen nézte őket az ajtóból.
– Semmi bajom, Andzsin-szan. Kérlek, hagyj magamra. Nem szabad. Óvatosnak kell lenned.
– Nem félek tőle.
Mariko fáradt mozdulattal félresimította haját a szeméből, és kutatóan felnézett Blackthorne arcába. Nem kellene hagynom inkább, hogy az Andzsin-szan a karmája elé menjen? – tűnődött el. Nem közénk való. Buntaro olyan könnyedén megölné. Eddig is csak Toranaga neve védte meg. Jabu, Omi, Naga, Buntaro – bármelyikből könnyű lenne kiprovokálni, hogy megölje.
Csak bajt okozott, amióta ideérkezett, ne? Még a tudásával is. Nagának igaza van: az Andzsin-szan tönkreteheti világunkat, ha nem akadályozzuk meg.
Mi lenne, ha Buntaro megtudná az igazat? Vagy Toranaga? A párnázásról...
„Megőrültél?” – kérdezte Fudzsiko azon az első éjszakán.
„Nem.”
„Akkor miért te akarsz menni a szolgáló helyett?”
„A szaké miatt, és szórakozásvágyból meg kíváncsiságból, Fudzsiko-csan” – hazudta ő, eltitkolva az igazi okot: hogy a barbár felizgatta, hogy kívánja, és neki még sohasem volt szeretője. Ha akkor éjjel nem történik meg, sohasem fog, és az Andzsin-szannal kell megtörténnie, csakis az Andzsin-szannal.
Bement hát hozzá, és megjárta az önkívület birodalmát, s amikor tegnap megérkezett a gálya, Fudzsiko négyszemközt megkérdezte: „Akkor is bementél volna hozzá, ha tudod, hogy a férjed él?”
„Nem, dehogy” – hazudta ő.
„De most megmondod Buntaro-szamának, ne? Beszámolsz neki a párnázásról az Andzsin-szannal?”
„Miért tenném?”
„Azt hittem, ez a terved. Ha a megfelelő időpontban mondod el Buntaro-szamának, elönti a düh, és szerencsédre halott lennél, mielőtt ráébredne, mit művelt.”
„Nem, Fudzsiko-szan, ő sohasem fog megölni engem. Sajnos. Ha lesz rá elegendő oka, szívesen elküld az eták közé – ha ugyan Toranaga úr jóváhagyja –, de megölni sohasem fog.”
„Házasságtörés az Andzsin-szannal – ez elegendő ok lenne?”
„Ó, igen.”
„Mi történne a fiaddal?”
„Örökölné gyalázatomat, ne?”
„Kérlek, azonnal szólj nekem, ha úgy gondolod, hogy Buntaro-szama gyanít valamit. Amíg ágyasa vagyok, kötelességem megvédeni az Andzsin-szant.”
Igen, kötelességed, Fudzsiko, gondolta akkor Mariko. És ez ürügyet szolgáltatna neked arra is, hogy nyíltan bosszút állj apád vádlóján, amire oly régóta vágysz. De apád sajnos valóban gyáva volt, szegény Fudzsikóm. Hiromacu is ott volt, különben most apád élne, helyette Buntaro halt volna meg, mert Buntarót sokkal jobban gyűlölik, mint amennyire apádat megvetették. Még azokat a kardokat is, amiket olyan nagyra tartasz, mint hadi kitüntetéseket, azokat is csak egy sebesült szamurájtól vásárolták. Nagyon sajnálom, tőlem sosem fogod megtudni, de ez az igazság.
– Nem félek tőle – ismételte meg Blackthorne.
– Tudom – mondta Mariko, és elhatalmasodott rajta a fájdalom. – De kérlek, könyörgök, félj tőle a kedvemért.
Blackthorne elindult az ajtó felé.

Buntaro százlépésnyire várta, a faluba levezető ösvény közepén állt tagbaszakadton, hatalmasan, halálos fenyegetésként. Mellette a testőre. Felhős hajnalra virradtak. A halászhajók már kezdtek kifutni a sima tengerre.
Blackthorne látta Buntaro kezében az íjat, övében a kardot és a testőr kardjait. Buntaro kissé imbolygott, így remélhette, hogy rosszul fog célozni, és neki lesz elég ideje, hogy a közelükbe kerüljön. Az ösvény mentén nem kínálkozott semmiféle fedezék. Blackthorne-t már semmi sem érdekelte: mindkét pisztoly kakasát felhúzva elindult a két férfi felé.
Pokolba a fedezékkel, gondolta vérszomjas dühvel, noha ugyanakkor tudatában volt, hogy őrültség, amire készül, semmi esélye sincs a két szamuráj meg a messze hordó íj ellen, azonkívül joga sincs a beavatkozásra. Aztán, még a pisztolyok lőtávolán kívül, Buntaro egyszer csak mélyen meghajolt. Meghajolt a testőr is. Blackthorne megtorpant, csapdát szimatolt. Körülnézett, de senki mást nem látott a közelben. Azt hitte, álmodik: Buntaro nehézkesen térdre esett, félrelökte íját, tenyerét a földre tette, és úgy borult le előtte, mint paraszt a főúr előtt. A testőr minden mozdulatát utánozta.
Blackthorne kábán meredt rájuk. Amikor meggyőződött róla, hogy nem a szeme káprázik, lassan újra elindult, a pisztolyokat nem emelte célzásra, de készenlétben tartotta, mert változatlanul valami fortélyra gyanakodott. Jóval lőtávolon belül megállt. Buntaro nem mozdult. A szokás azt diktálta, hogy ő is térdeljen le, viszonozza az üdvözlést, mert rangban egyenlők vagy majdnem egyenlők, de fel nem foghatta, mire való ez a hihetetlenül alázatos ceremónia egy olyan helyzetben, amelyben előbb-utóbb úgyis vér fog folyni.
– Kelj fel, te rohadék! – Ujjai megfeszültek mindkét ravaszon. Buntaro nem szólt semmit, nem tett semmit, úgy maradt, tenyerével és homlokával a földet érintve. Kimonója hátát átitatta a veríték.
– Nan dzsa? – Blackthorne szándékosan a legdurvább kifejezést használta – „Mi van?” –, hogy felhergelje Buntarót, és elkezdhessék végre, mert így, földre hajtott fejjel igazán nem lőhette le.
Aztán, tudván, hogy durvaság állni, míg ők térdelnek, s hogy a „Nan dzsa?” jóformán elviselhetetlen és teljességgel fölösleges sértés volt, Blackthorne is letérdelt, a pisztolyokat markolva a földre tette mindkét kezét és meghajolt.
Visszaült a sarkára. – Hai? – kérdezte erőltetett udvariassággal.
Buntaro motyogni kezdett. Alázatosan. Bocsánatot kért. Hogy mire és miért, Blackthorne nem értette. Csak néha tudott elkapni egy-egy szót, például a szakét többször is, de nyilvánvalóan bocsánatot kértek tőle és alázatosan könyörögtek elnézéséért. Buntaro egyre mondta, mondta a magáét. Azután elhallgatott, és ismét a porba verte a fejét.
Blackthorne őrjöngő dühe ekkorra már rég elszállt. – Sigata ga nai – mondta rekedten, ami azt jelenti: „nem segíthetünk rajta”, „nincs mit tenni”, „mit tehettél volna?”, s közben még mindig nem tudta, a bocsánatkérés nem merő szertartás-e a támadás előtt. – Sigata ga nai. Hakkiri vakaranu ga sinpai szurukotovanai. Ezen már nem segíthetünk. Nem egészen értem ugyan, de ne aggódj.
Buntaro felnézett, és hátraült a sarkára. – Arigató, arigató, Andzsin-szama. Dómo gomen naszai.
– Sigata ga nai – mondta még egyszer Blackthorne, s most, hogy végre kiderült: a bocsánatkérés őszinte, hálát adott Istennek, amiért csodával határos módon lehetőséget nyújtott neki, hogy elejét vegye a párbajnak. Tudta, hogy itt nincsenek jogai, hogy őrültként viselkedett s hogy ezt a válságos helyzetet Buntaro és közte csak a szabályok betartásával lehet megoldani. Vagyis: Toranagához kell fordulni.
De miért a bocsánatkérés, törte a fejét lázasan. Gondolkodj! Meg kell tanulnod úgy gondolkodni, ahogy ők.
Megvan! Mert hatamoto vagyok, és mert Buntaro, a vendégem, megzavarta a vát, házam harmóniáját! Azzal, hogy lármás veszekedést csapott az én házamban, engem sértett meg, óriási hibát követett el, és bocsánatot kell kérnie, akár komolyan gondolja, akár nem. Egyik szamurájnak kötelező bocsánatot kérni a másiktól, vendégnek a házigazdától...
Várjunk csak! Azt se felejtsd el, hogy itt a férfiak leihatják magukat, néha ezt el is várják tőlük, s ha részegek, ésszerű határokon belül nem felelnek viselkedésükért. Ne felejtsd, hogy itt nem szégyen az sem, ha úgy leissza magát az ember, akár a disznó. Emlékezz csak, mennyire nem törődött vele Mariko és Toranaga a hajón, amikor úgy kikészültél. Szórakoztatta őket a dolog, de nem undorította, mint ahogy minket undorított volna.
Azonkívül te nem vagy-e hibás? Nem te kezdted-e itatni? Nem te hergelted-e?
– Igen – mondta fennhangon.
– Nan deszu ka, Andzsin-szan? – kérdezte véreres szemmel Buntaro.
– Nani mo. Vatasi nó kasicu deszu. Semmi. Az én hibám.
Buntaro fejét rázva bizonygatta, hogy nem, csakis az ő hibája, aztán újra meghajolt és újra bocsánatot kért.
– Szake – mondta Blackthorne ellentmondást nem tűrően, és vállat vont. – Sigata ga nai. Szake!
Buntaro meghajolt és megköszönte. Blackthorne is meghajolt, és felállt. Buntaro és a testőr követte példáját. Mindketten még egyszer meghajoltak. Blackthorne viszonozta.
Végül Buntaro sarkon fordult és eltántorgott. Blackthorne megvárta, míg az íj lőtávolán kívül érnek, és közben azon tűnődött, tényleg olyan részeg lehet-e az az ember, mint amilyennek látszik. Aztán visszament a házába.
Fudzsiko a verandán várta, újra a maga mosolygós, udvarias kagylóhéjában. Vajon mire gondolsz a lelked mélyén, kérdezte magában Blackthorne, miközben üdvözölte, és az asszony is üdvözölte őt.
Mariko ajtaja be volt csukva. Mellette ott állt a szolgálója.
– Mariko-szan?
– Igen, Andzsin-szan?
Blackthorne várt, de az ajtó nem nyílt ki. – Jól vagy?
– Igen, köszönöm. – Blackthorne hallotta, hogy megköszörüli a torkát, aztán a gyenge hang folytatta: – Fudzsiko már üzent Jabu-szannak és Toranaga úrnak, hogy nem érzem jól magam, ezért ma nem tudok tolmácsolni.
– Jó lenne, ha megvizsgálna egy orvos.
– Ó, köszönöm, Szuvo bőven elegendő lesz. Már érte küldtem. Csak... csak meghúzódott az oldalam. Igazán jól vagyok, semmi okod az aggodalomra.
– Nézd, valamit én is értek az orvosláshoz. Nem köhögsz fel vért, ugye?
– Ó, nem, nem. Amikor elcsúsztam, bevertem az arcom is, ennyi az egész. Jól vagyok, hidd el.
Blackthorne hallgatott egy sort.
– Buntaro bocsánatot kért.
– Igen. Fudzsiko figyelte a kapuból. Alázatosan köszönöm, hogy elfogadtad bocsánatkérését. Köszönöm. És Andzsin-szan, nagyon sajnálom, hogy megzavartuk... megbocsáthatatlan, hogy megzavartuk a harmóniádat... kérlek, fogadd el az én bocsánatkérésemet is. Nem lett volna szabad, hogy eljárjon a szám. Nagyon udvariatlan voltam, kérlek, bocsáss meg. Az én hibám, hogy veszekedtünk. Kérlek, fogadd el bocsánatkérésemet.
– Azért, hogy összevertek?
– Azért, mert nem engedelmeskedtem férjemnek, nem voltam segítségére, hogy elégedetten elaludjon, mert nem teljesítettem iránta és irántad, házigazdám iránt való kötelességemet. És azért is, amit mondtam.
– Biztos, hogy nem segíthetek valamiben?
– Nem... nem, köszönöm, Andzsin-szan. Holnapra rendbe jövök.
De Blackthorne nyolc napig nem látta viszont Marikót.

NEGYEDIK KÖNYV

Harminchatodik fejezet

Vadászni hívtalak, Naga-szan, és nem azért, hogy a véleményedet ismételgesd, amit már úgyis hallottam mondta Toranaga.
– Utoljára könyörgök, apám: szüntesd be a kiképzést, tiltsd meg a puskák használatát, pusztítsd el a barbárt, jelentsd ki, hogy a kísérlet kudarcot vallott, és egyszer s mindenkorra vess véget ennek a gyalázatnak.
– Én pedig utoljára mondom: nem. A Toranaga kesztyűs kezén ülő csuklyás sólyom idegesen fészkelődött gazdájának szokatlanul fenyegető hangjára, és mérgesen sziszegni kezdett. A bozótban voltak, a hajtók és a testőrök hallótávolán kívül; a levegő bágyasztó volt, nyirkos, az ég felhős.
Naga előreszegte az állat. Rendben van. De akkor is kötelességem, hogy figyelmeztesselek: veszélyben vagy itt, ezért illő tisztelettel, utoljára követelem, hogy még ma hagyd el Andzsirót.
– Szintén utoljára: nem.
– Akkor vedd a fejemet!
– Fejed már az enyém!
– Vedd hát ma, most, vagy engedd, hogy én végezzek magammal, ha már a jó tanácsot nem fogadod meg.
– Tanulj türelmet, kölyök!
– Hogyan lehetnék türelmes, amikor látom, miként teszed tönkre magad? Nekem az a kötelességem, hogy figyelmeztesselek. Itt vadászgatsz és pocsékolod az időt, miközben ellenségeid arra készülnek, hogy rád rogyasszák a világot. Holnap összeülnek a régensek. A daimjók négyötöde vagy máris Ószakában van, vagy oda tart. Te vagy az egyetlen fontos daimjó, aki elutasította a meghívást. Kiközösítenek, és akkor semmi sem menthet meg. Ha legalább Jedóban lennél, hadaidtól körülvéve. De itt védtelen vagy. Nem tudunk megoltalmazni. Mindössze ezer ember van velünk, és nem mozgósította-e máris egész Izut Jabu-szan? Több mint nyolcezer embere tanyázik húsz rín belül, a másik hatezer pedig a határokat zárja le. Tudod, hogy a kémek azt jelentették: flottája várakozik északon, hogy elsüllyesszen, ha gályával akarnál menekülni. Megint a foglya vagy, hát nem látod? Elég egy postagalamb Isidótól Jabuhoz, s tönkretehetnek, amikor csak akarnak. Honnan tudod, nem forral-e máris árulást Isidóval?
– Biztosra veszem, hogy fontolgatja. Én is azt tenném a helyében. Te nem?
– Nem, én nem.
– Akkor igen hamar meghalnál, amit ugyan teljességgel megérdemelsz, de veled halna egész családod, egész klánod, minden vazallusod, ami viszont teljességgel megbocsáthatatlan lenne. Ostoba és erőszakos fráter vagy! Nem használod a fejedet, nem hallgatsz senkire, nem tanulsz semmiből, nem fékezed sem a nyelved, sem a természeted! Hagyod, hogy a lehető leggyerekesebb módon manipuláljanak, és azt hiszed, mindent megoldhatsz a kardoddal. Csupán azért nem vágom le ostoba fejedet, azért nem hagyom, hogy véget vess mostani értéktelen életednek, mert még fiatal vagy, mert valaha láttam benned bizonyos lehetőségeket, mert a hibákat nem rosszindulatból követed el, mert nincs benned álnokság, s hűséged megingathatatlan. De ha igen gyorsan nem tanulsz némi türelmet és önfegyelmet, megfosztlak a szamuráj rangtól, s a paraszti osztályba sorollak minden leszármazottaddal együtt! – Toranaga jobb öklével nyergére csapott, és a sólyom ideges, átható hangon felrikoltott. – Megértetted?
Nagát szinte sokként érték ezek a szavak. Sohasem látta még apját dühében ordítani, egyáltalán, elveszíteni a türelmét; ilyesmiről nem is hallott. Lehordani többször is lehordta már, méghozzá megérdemelten. Naga tudta, hogy sok hibát követ el, de apja mind ez ideig úgy forgatta a dolgokat, hogy amit tett, a végén már nem is tűnt akkora ostobaságnak, mint eleinte. Például amikor Toranaga megmagyarázta neki, miként esett bele Omi – vagy Jabu – csapdájába, úgy kellett lefogni, nehogy elrohanjon és tüstént megölje mindkettőt. Toranaga megparancsolta magántestőreinek, hogy addig öntsenek hideg vizet Naga fejére, míg a józan eszét vissza nem nyeri, s utána higgadtan a szájába rágta, hogy ő, Naga óriási segítségére volt apjának azzal, hogy megszüntette a Dzsozen képében jelentkező veszélyt. „De azért jobb lett volna, ha tudod, hogy manipulálnak. Légy türelmes, fiam, a türelem minden egyebet magával hoz – tanácsolta Toranaga. – Nemsokára te fogod manipulálni őket. Amit tettél, jól tetted. De meg kell tanulnod az emberek fejébe látni, különben nem leszel hasznára se magadnak – se hűbéruradnak. Nekem vezérekre van szükségem. Fanatikusom van elég.”
Apja mindig józan és megbocsátó volt vele, de ma... Naga leugrott a nyeregből, és alázatosan letérdelt. – Kérlek, bocsáss meg, apám. Nem akartalak megharagítani... csak rettenetesen aggódom a biztonságod miatt. Kérlek, bocsáss meg, hogy megzavartam a harmóniádat...
– Fogd be a szád! – harsogta Toranaga, olyan erővel, hogy a lova rémülten felágaskodott.
Toranaga elkeseredetten szorította térdével, jobbjában szorosabbra fogta a kantárt, a ló hányta-vetette magát. A sólyom megbillent, felugrált az ökléről, szárnyával vadul csapdosott, és fülsértően rikoltozott – hek-ek-ek-ek-ek –, mert a végsőkig ingerelte a szokatlan feszültség, ami körülvette.
– Jól van, szépségem, jól van... – Toranaga egyszerre próbálta megnyugtatni a madarat és megzabolázni lovát. Naga odaugrott a ló fejéhez, és elkapta a zablát, épp az utolsó pillanatban, mert az állat már kitörni készült. A sólyom dühödten vijjogott. Végül nagy mogorván visszatelepedett Toranaga szakértő öklére, és a vékony bőrbéklyók helyben tartották, de a szárnya meg-megrebbent, s a csengők élesen csilingeltek a lábán.
– Hek-ek-ek-ek-eeeeekk! – rikoltotta még egyszer, utoljára.
– Jól van, jól van, szépségem. Jól van, nincs semmi baj – csitítgatta Toranaga, de arca még szederjes volt a dühtől, s amikor újra Nagához fordult, csak a sólyom kedvéért fogta vissza az indulatát. – Ha mára elrontottad a kedvét, én... én...
Abban a pillanatban figyelmeztetően hallalizott az egyik hajtó. Toranaga tüstént lerántotta a sólyomról a csuklyát, várt egy keveset, míg hozzászokik környezetéhez, és felröptette.
Hosszú szárnyú vándorsólyom volt, Tecukónak, Acélhölgynek hívták. Mint a nyíl húzott fel az égre, és hatszáz lábnyira Toranaga feje felett körözni kezdett, várva, hogy zsákmányát felverjék. Minden idegességét elfelejtette. Aztán szélirányba fordulva látta, hogy beküldik a kutyákat, és fácáncsapat rebben szét nagy szárnycsapdosással. Kiválasztotta áldozatát, átbucskázott, és összezárt szárnyakkal, könyörtelenül kimeresztett karmokkal zuhanni kezdett.
A vén fácánkakas azonban, amely kétszerte nagyobb volt nála, félreröppent előle, és páni rémületben húzott egy kétszáz lépésre levő kis facsoport felé. Tecuko magához térve kitárta szárnyát, és egyenesen utána vetette magát. Feljebb szállt megint, a kakas fölé érve ismét átbucskázott és lecsapott, de megint elvétette. Toranaga izgatott kiáltásokkal bátorította, figyelmeztetve egyben a rá leselkedő veszélyre. Nagát már rég elfelejtette.
A fácán eszeveszett szárnycsapdosással húzott a fák menedékébe. A vándorsólyom még egyszer felgyűrűzött a magasba, átbucskázott, lezúdult, de elkésett. A ravasz vén fácánnak nyoma veszett. A sólyom saját biztonságára fittyet hányva áttört a lombokon és ágakon, dühödten kereste áldozatát, aztán magához tért, kivágódott a szabadba, és őrjöngő rikoltozással felrepült a liget fölé.
Abban a pillanatban egy csapat foglyot vertek fel a hajtók, s a madarak szétrebbentek, földközelben, biztonságot keresve repdestek ide-oda, okosan a földhajlatok kontúrját követve. Tecuko kiválasztott egyet, összezárta a szárnyát és lezuhant, mint egy kő. Ezúttal nem hibázta el. Hátsó karma egyetlen gonosz csapásával eltörte a fogoly nyakát, amint elzúgott fölötte. A madár nagy tollfelhőt verve a földre pottyant. De ahelyett, hogy követte volna zsákmányát a földre, vagy belekapaszkodott volna, hogy együtt érjenek le, a sólyom vijjogva ismét csak fölhúzott az égre, egyre magasabbra és magasabbra.
Toranaga aggódva előszedte a csalétket, egy kis vékony zsinegre kötözött döglött madarat, és megforgatta a feje körül. Tecukót azonban ez sem csábította visszatérésre. Már csak egy apró petty volt az égen, Toranaga biztosra vette, hogy elveszítette, hogy a madár úgy döntött, elhagyja őt, visszatér a vadonba, hogy saját szeszélye szerint öljön és ne gazdája parancsára, akkor egyék, amikor akar és nem amikor adnak neki, oda repüljön, amerre a szelek viszik vagy a képzelete, gazdátlanul, örökre szabadon.
Toranaga csak nézte – nem szomorúan, de egy kicsit magányosan. Tecuko vad teremtés volt, és Toranaga, mint minden solymász, tudta, hogy ő csupán ideiglenes, földhöz kötött gazdája. Ő mászott fel érte hegyi rejtekébe, a hakonei fenyvesek közé, fióka korában szedte ki a fészkéből, betanította, becézgette s ő adta neki az első áldozatát is. Most már alig látta, amint fent köröz szépségesen, és fájó szívvel azt kívánta, bárcsak ő is követhetné, fel a magas égbe, el minden földi nyűgtől.
Ekkor a vén fácánkakas gondtalanul kilábalt a fák közül, és újra csipegetni kezdett. Tecuko pedig átbucskázott, leszánkázott a mennyekből, mint valami halált hozó, áramvonalas kis fegyver, karmait kimeresztve a kegyelemdöfésre.
A fácánkakas azonnal kimúlt, tollak szálltak belőle szerteszét, de Tecuko most nem engedte el áldozatát, csak az utolsó pillanatban tárta ki a szárnyát s fékezett vadul. Aztán összecsukta megint, és letelepedett a zsákmányra.
Karmai közé szorítva kopasztani kezdte csőrével, előkészítette a falatozásra, de mielőtt még belekóstolhatott volna, Toranaga odalovagolt hozzá. Tecuko idegesen megdermedt. Sárga karikás, könyörtelen barna szemével figyelte, amint gazdája leszáll a nyeregből, de fülét azért bátorságának, ügyességének búgó, nyugtató hangú dicséretére hegyezte, és, mivel éhes volt és a gazda volt az étekadója – aki ráadásul türelmes gazda, nem tett hirtelen mozdulatot, hanem lassan, szelíden térdelt le hozzá –, megengedte, hogy közel menjen.
Toranaga halk hangon dicsérte, becézgette. Vadászkését elővéve kettéhasította a fácán fejét, hogy Tecuko az agyvelőhöz férhessen. Amint a gazda szeszélyére ezt az apróságot kezdte kóstolgatni, Toranaga lemetszette az egész fejet, és a sólyom könnyedén öklére röppent, mert hiszen ott szokott enni.
Toranaga megállás nélkül dicsérte, s amikor ezzel a velőmorzsával végzett, gyengéden megsimogatta és bókokkal halmozta el. A madár elégedetten billegett és sziszegett, örült, hogy újra visszatalált az ököl biztonságába, mert hiszen amióta a fészkéből kivették, csak ezen az öklön ülve evett, és az étket mindig személyesen Toranagától kapta. Tollászkodni kezdett, készen a következő ölesre.
Mivel azonban Tecuko ilyen pompásan repült ma, Toranaga elhatározta, hogy hagyja, hadd tömje degeszre magát, és többet nem röpteti. Nekiadta azt a kis madarat, amelyet saját maga már megkopasztott és felnyitott. Míg Tecuko javában falatozott, rácsúsztatta a csuklyát. A sólyom elégedetten tovább lakmározott. Amikor végzett és újból tollászkodni kezdett, Toranaga zsákba tette a fácánkakast, s magához intette solymászát, aki a hajtókkal várakozott. Élvezettel megvitatták Tecuko dicső vadászatát, és összeszámlálták a zsákmányt. Egy nyulat ejtettek, két fürjet és egy fácánt. Toranaga elbocsátotta solymászát és a hajtókat, a sólymokkal együtt visszaküldte őket a táborba. A testőrök szél alatt álldogáltak.
Végre ismét Nagához fordult. – Tehát?
Naga letérdelt a lova mellé, és meghajolt. – Tökéletesen igazad van, uram – mindabban, amit mondtál rólam. Bocsánatot kérek, amiért megsértettelek.
– A rossz tanácsokért nem?
– Kérlek... kérlek, állíts valaki mellé, aki tanítana, hogy soha ne kövessek el többé ilyesmit. Nem akarok neked rossz tanácsot adni, soha.
– Rendben van. Eztán minden napod egy részét az Andzsin-szannal töltöd, beszélgetsz vele, és megtanulod, amit ő már tud. Ő lesz az egyik tanítód.
– Ő?
– Igen. Ettől majd fegyelemre szoksz. És ha bele tudod verni abba a sziklakőbe, amit a füleid közt hordasz, hogy hallgass és figyelj, olyan dolgokat tanulhatsz, amik értékesnek bizonyulnak számodra. Ki tudja, talán még olyasmit is képes leszel megtanulni, amivel számomra leszel értékes.
Naga mogorván bámult a földre.
– Azt akarom, hogy mindent megtanulj, amit ő a puskákról, az ágyúkról és a hadviselésről tud. Te leszel az én szakértőm. Igen. És azt akarom, hogy nagyon jó szakértő légy.
Naga nem szólt semmit.
– És azt is akarom, hogy barátkozz össze vele.
– Hogyan tehetném, uram?
– Gondolkodj, találd meg a módját! Miért nem használod a fejedet?
– Megpróbálom. Esküszöm, megpróbálom.
– Ennél többet várok. Megparancsolom, hogy járj sikerrel. Vess be egy kis „keresztény könyörületet”. Ehhez már eleget tanultál, remélem.
Naga undorodó képet vágott. – Azt lehetetlenség megtanulni. Ez az igazság! Cukku-szan folyton csak a dogmákról meg más ostobaságokról papol, az embernek hányni volna kedve tőle. A kereszténység parasztoknak való, nem szamurájoknak. Ne ölj, ne végy magadhoz több asszonyt, csak egyet! És még legalább ötven hasonló szamárságot hirdetnek. Akkor engedelmeskedtem parancsodnak, és most is – mindig engedelmeskedni fogok. De miért nem hagyod, hogy azokat a dolgokat csináljam, amikhez értek, uram? Megkeresztelkedem, ha ezt akarod, de hinni nem tudok benne... lótrágya az egész és... Bocsánatot kérek. Össze fogok barátkozni az Andzsin-szannal. Ígérem.
– Jó. És ne feledd, hogy húszezerszer értékesebb ő, mint a saját súlya nyersselyemben, és több tudás szorult belé, mint tebeléd húsz életen keresztül fog.
Naga megfékezte magát, és engedelmesen bólintott.
– Jó. Te fogsz vezetni két zászlóaljat, Omi-szan a másik kettőt, egyet pedig tartalékban hagyunk, Buntaro vezetése alatt.
– Hát a többi négy, uram?
– Nincs elég puskánk a számukra. Azzal csak Jabut akartam letéríteni a nyomról – vetett oda egy információmorzsát fiának Toranaga.
– Uram?
– Csak arra volt ürügy, hogy még ezer embert idehozassak. Holnap érkeznek. Kétezer emberrel már tartani tudom Andzsirót, és el is menekülhetek, ha szükséges, ne?
– De Jabu-szan akkor is... – Naga elharapta a megjegyzést, mert tudta, hogy valami módon megint téves véleményt nyilvánítana. – Miért vagyok én mindig ilyen ostoba? – fakadt ki. – Miért nem látom át úgy a dolgokat, mint te? Vagy mint Szudara-szan? Én segíteni akarok, hasznodra akarok lenni. Nem unos-untalan feldühíteni.
– Akkor tanulj türelmet, fiam, és fékezd a természetedet. Nemsokára eljön a te időd is.
– Uram?
De Toranaga végleg elunta a türelem gyakorlását. Felnézett az égre. – Azt hiszem, alszom egyet.
Naga azonnal leszedte a nyerget és a lótakarót, és szamurájágyként a földre vetette. Toranaga megköszönte, és figyelte, amint fia felállítja az őröket. Amikor meggyőződött róla, hogy mindent jól és pontosan csinált, lefeküdt és behunyta a szemét.
Nem aludni akart, csak gondolkodni. Tudta, igen rossz jel, hogy elvesztette a türelmét. Szerencséd van, hogy csak Naga előtt történt, aki nem ért semmit, gondolta magában. Ha Omi vagy Jabu látja, tüstént rájönnek, hogy majd elemészt az aggodalom. Ez pedig könnyen árulásra csábíthatná őket. Ezúttal szerencséd volt. Tecuko hozott rendbe mindent. Ha ő nincs, mások is megtapasztalták volna dühkitörésedet, és az őrültség lett volna.
Milyen gyönyörűen szárnyalt! Tanulj tőle: Nagával is úgy kell bánni, mint egy sólyommal. Nem úgy vijjog és ugrál ő is, mint a legvadabb sólymok? Vele, Nagával az az egyetlen baj, hogy nem a megfelelő vadászaton röptetem. Az ő eleme a harc, a hirtelen és kíméletlen halál. Nemsokára ennek is eljön az ideje.
Toranaga aggodalma visszatért. Mi történik vajon Ószakában? Nagyon elszámítottam magam a daimjók dolgában – hogy ki megy el és ki utasítja vissza a meghívást. Miért nem kaptam pontosabb híreket? Elárultak volna? Mennyi veszély leselkedik rám...
És az Andzsin-szan? Ő is sólyom. De még nincs ökölre szoktatva, hiába hiszi Jabu és Mariko. Mi az ő prédája? A Fekete Hajó és Rodrigues andzsin és az a ronda, dölyfös kis vezérkapitány, akinek már nincs sok hátra ezen a földön, meg a fekete köntösű papok, a büdös, szőrös papok, a portugálok, a spanyolok, a törökök, akárkik is azok, az iszlám hívei, akárkik is azok, és persze ne feledkezzünk meg Omiról, Jaburól, Buntaróról, Isidóról és rólam.
Toranaga átfordult a másik oldalára és elmosolyodott. De az Andzsin-szan nem hosszú szárnyú sólyom, amelyet szabadon felröptethetsz, mert biztosra veheted, hogy a megfelelő zsákmány fölött állapodik meg. Olyan inkább, mint a kurta szárnyú héja, amelyet egyenesen az öklödről küldesz mindenre, ami mozog, galambászhéja, mondjuk, amely végez a nála háromszorta súlyosabb fogollyal vagy nyúllal, patkánnyal, macskával, kutyával, szalonkával, seregéllyel, varjúval; félelmetes rövid futamokkal, iszonyú sebességgel csap utánuk és karmai egyetlen gyilkos mozdulatával öli meg őket; az a fajta héja, amely gyűlöli és sohasem szokja meg a csuklyát, csak ül az öklödön, büszkén, veszélyesen, önelégülten, könyörtelenül, sárga szemmel; nagyszerű barát, de csúnyán dühbe gurul, ha az indulat elfogja.
Igen, az Andzsin-szan rövid szárnyú héja. Kire röptessem?
Omira? Még nem.
Jabura? Még nem.
Buntaróra?
Miért ment igazából az Andzsin-szan Buntaro után a pisztolyokkal? Természetesen Mariko miatt. Párnáztak vajon? Lett volna rá alkalmuk. Azt hiszem, igen. „Nagyszerűen el van látva”, mondta Mariko. Jól van. Nincs abban semmi rossz, ha párnáztak – hiszen Buntarót mindenki halottnak hitte –, ha örök titok marad. De az Andzsin-szan ostobán tette, hogy annyi mindent kockáztatott másvalaki asszonya miatt. Hisz nincs-e mindig ezer és ezer másik, szabad és senkihez sem tartozó, ugyanolyan bájos, kicsi, nagy, tág, szűk, előkelő? Úgy viselkedett, mint egy buta, féltékeny barbár. Emlékszel Rodrigues andzsinra? Nem hívott-e ki párbajra s ölt meg egy másik barbárt a maguk szokása szerint, a miatt a nemtelen kalmárlány miatt, akit aztán feleségül vett Nagaszakiban? És nem hagyta-e tanácsom ellenére megbosszulatlanul ezt a gyilkosságot a taikó, mondván, csak egy barbár halt meg, nem közülünk valaki? Ostobaság kétfajta törvény szerint élni. Egy a törvény. Csak egy törvény lehet.
Nem, nem eresztem rá az Andzsin-szant Buntaróra, szükségem van még erre az ostoba alakra. De akár párnáztak azok ketten, akár nem, remélem, Buntaro fejében sosem fordul meg a gondolat. Akkor ugyanis gyorsan meg kellene ölnöm Buntarót, mert semmi erő nem akadályozhatná meg, hogy végezzen az Andzsin-szannal és Mariko-szannal, márpedig kettejükre nagyobb szükségem van, mint Buntaróra. Vagy pusztítsam el Buntarót most?
Amint Buntaro kijózanodott, Toranaga azonnal érte küldetett. „Hogy merészeled a te érdekedet az enyém elé helyezni? Meddig lesz képtelen Mariko-szan tolmácsolni?
„Az orvos szerint néhány napig, uram. Bocsánatot kérek a kellemetlenségért!”
„Világosan megmondtam, hogy még húsz napig szükségem lesz a szolgálataira. Nem emlékszel?”
„De igen. Nagyon sajnálom.”
„Ha kedved ellen tett, néhány fenékre csapás bőven elegendő büntetésnek. Ennyire minden asszonynak szüksége van időről időre, de összeverni őket közönséges dolog. Önző módon hátráltatod a kiképzést, úgy viselkedtél, mint egy buta paraszt. Nélküle nem beszélhetek az Andzsin-szannal!”
„Igen. Tudom, uram, nagyon sajnálom. Most ütöttem meg először életemben. Egyszerűen... megőrjít néha... annyira, hogy dühömben nem is látok.”
„Hát miért nem válsz el tőle? Miért nem küldöd el magadtól? Miért nem ölöd meg vagy parancsolsz rá, hogy vágja el a torkát – amikor már többé nem lesz szükségem rá?”
„Nem tudnám megtenni, uram – felelte Buntaro. – Olyan... Az első pillanattól kívántam, ahogy megláttam. A házasságunk eleinte olyan volt, amilyet minden férfi kíván magának. Hihetetlenül boldog voltam... emlékszel, hogy minden daimjó utána ácsingózott! Aztán... aztán elküldtem az után a mocskos orgyilkosság után, hogy megvédjem, a biztonsága miatt úgy tettem, mintha undorodnék tőle, aztán, amikor a taikó évekkel később rám parancsolt, hogy hozzam vissza, még jobban izgatott, mint valaha. Az az igazság, hogy hálára számítottam tőle, és férfimód bántam vele, nem törődtem az apróságokkal, amiket a nők annyira szeretnek, a versekkel meg a virágokkal. De Mariko közben megváltozott. Hűséges volt, mint mindig, de olyan, akár a jég, meg akart halni, állandóan könyörgött, hogy öljem meg. – Buntaro hangja kétségbeesésbe csapott át. – De én képtelen vagyok megölni vagy hagyni, hogy megölje magát. Beszennyezte a fiamat, miatta vetek meg minden más nőt, de képtelen vagyok megszabadulni tőle. Meg... megpróbáltam kedves lenni hozzá, de folyton jégfalba ütközöm, és ez megőrjít. Amikor hazajöttem Koreából és megtudtam, hogy áttért erre az eszelős keresztény vallásra, mulattam a dolgon, mert mit számít a vallás? Elhatároztam, hogy tréfálkozom majd rajta, ehelyett azon kaptam magam, hogy torkára tett késsel követelem, tagadja meg a hitét, különben átmetszem. Persze hogy nem tagadta meg, melyik szamuráj engedne ilyen fenyegetésnek, ne? Csak nézett rám azokkal a szemekkel, és azt mondta: rajta. »Kérlek, uram, vágd el a torkom – mondta. – Várj, hátrahajtom a fejem. Imádkozom Istenhez, hogy elvérezzem.« Persze hogy nem vágtam el, uram. Magamévá tettem. De egyik-másik hölgyének, azoknak, akik rávették a keresztségre, levágtam a haját meg a fülét, és kikergettem őket a várból. És ezt tettem a mostohaanyjával is, neki még az orrát is levágtam, a gonosz vén boszorkánynak! És akkor Mariko azt mondta, mivel... mivel megbüntettem hölgyeit, ha legközelebb hívatlanul az ágyába megyek, azonnal szeppukut követ el... nem törődve sem az irántad, sem a család iránt való kötelességével... még, még a keresztény Isten parancsaival sem! – Buntaro arcán a düh könnyei csorogtak, de észre se vette. – Nem tudom megölni, bármennyire szeretném! Nem tudom megölni Akecsi Dzsinszai lányát, bármennyire megérdemli...”
Toranaga hagyta, hadd őrjöngjön, s mikor Buntaro végül teljesen kimerült, elbocsátotta, megparancsolva, hogy hagyja békén Mariko-szant, amíg ő nem dönt a dologban. Saját orvosát küldte az asszonyhoz, hogy vizsgálja meg. A helyzet nem volt súlyos: csak zúzódásokat talált, belső vérzést nem.
Saját biztonsága érdekében, mivel árulásra számított, és az idő homokja egyre pergett, Toranaga úgy döntött, hogy fokozza a nyomást mindenkire. Marikónak megparancsolta, hogy költözzék át Omi házába, és pihenjen, ki ne tegye a lábát, és legfőként az Andzsin-szannak ne kerüljön útjába. Aztán magához rendelte az Andzsin-szant, bosszúságot színlelt, amikor kiderült, hogy alig értik meg egymást, és kurtán-furcsán elbocsátotta. A kiképzés ütemét felgyorsították. Naga parancsot kapott, hogy mindenüvé vigye magával az Andzsin-szant, és addig fárassza, míg össze nem roskad. De az Andzsin-szan nem roskadt össze Naga mellett.
Megpróbálkozott hát vele ő maga. Tizenegy órán át vezetett egy zászlóaljat a dombok közt, de az Andzsin-szan lépést tartott; ha nem is az első sorokkal, de lépést tartott. Amikor Andzsiróba visszaértek, támolyogva, makogva a kimerültségtől, azt mondta: „Toranaga-szama, gyalogol én tud. Puskákat képez én tud. Nagyon sajnálom, de kettő együtt nem, ne?”
Toranaga elmosolyodott, amint ott feküdt a felhős, esőt ígérő ég alatt. Blackthorne betörése, ökölre szoktatása izgatta. Rövid szárnyú, az bizony. Mariko ugyanolyan kemény, ugyanolyan okos, de az esze élesebb, és megvan benne az a könyörtelenség, ami az Andzsin-szanból mindig hiányozni fog. Mariko vándorsólyom, olyan, mint Tecuko. A legjobbak közül való. Miért van, hogy a nőstény, a nősólyom mindig nagyobb, erősebb és gyorsabb, mint a hím, mindig jobb, mint a hím?
Héják és sólymok ők mind – Mariko, Buntaro, Omi, Fudzsiko, Ocsiba, Naga, minden fiam és lányom és asszonyom és vazallusom és minden ellenségem – ragadozó madarak vagy prédák.
Fel kell küldenem Nagát a magasba, áldozata fölé, hogy lecsapjon rá. De kire? Omira vagy Jabura?
Amit Naga Jaburól mondott, igaz volt.
„Nos, Jabu-szan, hogyan döntöttél?” – kérdezte Toranaga a második napon.
Addig nem megyek Ószakába, amíg te nem mégy, uram. Elrendeltem egész Izu mozgósítását.”
„Isido le fog csapni rád.”
„Előbb rád, uram, és ha a Kvantó elesik, elesik Izu is. Ünnepélyes alkut kötöttem veled. A te oldaladon állok. A Kaszigik mindig betartják a szavukat.”
„Kitüntetésnek érzem, hogy ilyen szövetségesem van” – hazudta ő, és magában örült, hogy Jabu megint úgy viselkedik, ahogy ő, Toranaga előre látta. Másnap Jabu összeállított egy csapatot, felkérte, hogy szemlélje meg, s aztán emberei szeme láttára szertartásosan letérdelt előtte, és kérte, fogadja el vazallusául.
„Elismersz hűbéruradnak?” – kérdezte Toranaga.
„Igen. És Izu minden férfia elismer. És kérlek, uram, fogadd el ezt az ajándékot fiúi ragaszkodásom bizonyítékául. – Jabu, még mindig térden állva, átnyújtotta neki a Muramasza-kardot. – Ez az a kard, amellyel nagyapádat meggyilkolták.”
„Az lehetetlen!”
Jabu elmesélte a kard történetét, hogy hogyan került hozzá az évek során, s hogy csak nemrég tudta meg, miféle fegyvert birtokol. Odahívatta Szuvót. Az öregember elmondta, minek volt szemtanúja fiatalkorában.
„Bizony, igaz, nagyuram – mondta büszkén Szuvo. – Senki sem látta, hogy Obata apja összetörte vagy tengerbe vetette volna a kardot. És szamurájként való újjászületésem reményére esküszöm, hogy nagyapád szolgálatában álltam. Hűségesen szolgáltam Csikitada urat halála napjáig. Ott voltam, esküszöm.”
Toranaga átvette a kardot. Mintha máris rosszindulatúan vibrálni kezdett volna a kezében. Mindig is kinevette azt a legendát, amely szerint bizonyos fajta kardok maguktól ölni akarnak, mindenáron ki akarnak repülni a hüvelyből, hogy vért igyanak, de most már elhitte.
Megborzongott, amint az a nap eszébe jutott. Miért gyűlölnek bennünket a Muramasza-kardok? Egyik végzett nagyapámmal. Egy másik kis híján leszelte a karomat, amikor hatéves voltam – megmagyarázhatatlan baleset, senki sem volt a közelemben, de a jobb karomat mégis vágás érte, s majdnem elvéreztem. A harmadikkal elsőszülött fiam fejét csapták le.
„Uram – mondta Jabu aznap –, egy ilyen bemocskolt pengének nem szabad tovább élnie, ne? Engedd meg, hogy kivigyem a tengerre és belefullasszam, s akkor legalább ez az egy nem fenyeget többé se téged, se leszármazottaidat.”
„Igen... igen – motyogta ő, örülve, hogy Jabu tette meg a javaslatot. – Vidd!” S csak akkor kezdett újra normálisan verni a szíve, amikor emberei jelentették, hogy szemtanúi voltak, amint a penge belehullott a mélybe és eltűnt szem elől. Köszönetet mondott Jabunak, elrendelte, hogy a termésből hattized rész a parasztoké, négy az uraiké legyen, és nekiadta Izut hűbérbirtok gyanánt. Minden úgy volt tehát, mint azelőtt, csak most Toranaga rendelkezett Izu fölött, és bármikor visszavehette.
Toranaga átfordult a másik oldalára, hogy enyhítsen jobb karja fájdalmán, kényelmesen elhelyezkedett, élvezve a föld közelségét, amelyből erőt merített, mint mindig.
Az a penge hát örökre eltűnt. De ne feledd, mit jósolt az öreg kínai: kard által halsz meg. Vajon ki kardja által? És más kezétől vagy a magamétól?
Majd megtudod, amikor megtudod, gondolta minden félelem nélkül.
És most aludj. A karma, az karma. Légy mint a Zen. Békében gondolj arra, hogy az Abszolút, a Tao benned van, hogy se pap, se kultusz, se dogma, könyv, mondás, tanítás vagy tanító nem áll közted és közte. Tudd, hogy jó és rossz jelentéktelen, az én és a te jelentéktelen, a belül és a kívül jelentéktelen, akárcsak élet és halál. Lépj be abba a szférába, ahol nincs halálfélelem, se újjászületés reménye, ahol megszabadulsz a földi nyűgöktől és a megváltás szükségletétől. Te magad vagy a Tao. Légy mint egy szikla, most, amelyet az élet hullámai hiába rohamoznak...
Távoli kiáltás zökkentette ki meditációjából. Talpra ugrott. Naga izgatottan mutogatott nyugat felé. Mindenki arra nézett.
Postagalamb repült nyugatról zsinórvonalban Andzsiró kányába. Leszállt megpihenni egy távoli fára, aztán, amint az eső eleredt, újra útnak indult.
Mögötte, nyugatra, a messzeségben – Ószaka.

Harminchetedik fejezet

A galambok felügyelője vigyázva, de szilárdan tartotta a madarat a galambházban, míg Toranaga lefejtette magáról az átázott ruhát. Felhőszakadásban vágtattak haza. Naga és a többi szamuráj kíváncsian tolongott a küszöbön, ügyet sem vetve a melegen ömlő esőre, amely még mindig verte a cseréptetőt.
Toranaga gondosan megszárogatta a kezét. A felügyelő feljebb emelte a galambot. Két kis vertezüst henger volt mindegyik lábára kötve. Általában csak egyet kötöttek egy-egy lábra. Toranagának erőt kellett vennie magán, hogy ujjai remegését palástolni tudja. Leoldotta a hengereket, s az ablak világosságába állva megvizsgálta a miniatűr pecséteket. Felismerte Kiri titkos jelét. Naga és a többiek feszülten figyelték. Toranaga arca nem árult el semmit.
Nem törte fel azonnal a pecséteket, bármennyire szerette volna. Türelmesen megvárta, míg száraz kimonót hoznak neki. Egy szolga nagy, olajos papírból készült esernyőt tartott föléje, és Toranaga hazament a saját szállására az erődben. Leves és csa várta. Kortyolt, és hallgatta az esőt. Amikor lehiggadt, őröket állított mindenhová, és bement egy belső szobába. Egymagában törte fel a pecséteket. A négy nagyon vékony kis papírtekercsre apró írásjegyekkel írtak hosszú, rejtjeles üzenetet. A megfejtés sok munkát igényelt. Amikor elkészült vele, elolvasta az egészet, s utána még kétszer. Azután szabadjára eresztette gondolatait.
Eljött az éjszaka. Az eső elállt. Ó, Buddha, add, hogy jó legyen a termés, imádkozott. Most volt évadja, hogy a rizsföldeket elárasszák, és szerte az országban kiültessék a halványzöld rizspalántákat a gyomtalan földekre, hogy négy vagy öt hónap múlva, az időjárástól függően, betakaríthassák a termést. És országszerte, szegények és gazdagok, etától a császárig, szolgától a szamurájig, mindenki imádkozott, hogy megfelelő mennyiségű eső, napfény és nedvesség jöjjön a megfelelő időben. És minden férfi, asszony és gyerek számlálta az aratásig hátralevő napokat.
Dús termésre lesz szükségünk az idén, gondolta Toranaga.
– Naga! Naga-szan!
Fia futva érkezett. – Igen, apám?
– A pirkadat utáni első órára hozd Jabu-szant és főtanácsadóit a fennsíkra. Ott legyen Buntaro, három főkapitányunk és Mariko-szan is. Mariko-szan felszolgálhatja a csát. Igen. Az Andzsin-szan álljon készen a táborban. Minket pedig kétszáz lépés távolságban őrök gyűrűje vegyen körül.
– Igenis, apám. – Naga rohant, hogy teljesítse a parancsot. De annyi azért még kiszaladt a száján: – Háború? Háború lesz?
És mivel Toranaga azt akarta, hogy az egész erődöt bizakodás töltse el, nem hordta le fiát fegyelmezetlenségéért és szemtelenségéért.
– Igen – felelte. – Igen... de az én feltételeim szerint.
Naga visszatolta maga mögött a sodzsit, és elrohant. Toranaga tudta, hogy jóllehet Naga arca és modora semmit sem fog elárulni, járásában az izgatottságot, szemében a tüzet nem lehet nem észrevenni. A hírek és az ellenhírek végigfutnak így egész Andzsirón, azután Izun és még tovább, ha a tüzet megfelelőképp táplálják.
– Most hát elszántam magam – mondta fennhangon a virágoknak, amelyek derűs nyugalommal álltak a tokonomában, s a kellemes gyertyafényben árnyékok hajladoztak.
Kiri ezeket írta:
„Uram, imádkozom Buddhához, hogy egészségben és biztonságban légy. Ez az utolsó postagalambunk, azért is imádkozom hát, hogy biztonságban elérjen hozzád – valami árulók tegnap az összes többit elpusztították, rájuk gyújtották a galambházat, s ez is csak azért menekült meg, mert beteg volt, és külön ápoltam.
Tegnap reggel Szugijama úr a tervnek megfelelően lemondott. Mielőtt azonban elmenekülhetett volna, Isido róninjai Ószaka szélén bekerítették. Sajnos, családjának néhány tagját is vele együtt csapdába ejtették – úgy hallom, egyik embere árulta el. Hírek szerint Isido egyezséget ajánlott fel neki: ha Szugijama úr a Régenstanács összeüléséig (vagyis holnapig) elhalasztja lemondását, hogy téged törvényesen elítélhessenek, ő cserébe szavatolja, hogy a Tanács Szugijamának adja az egész Kvantót, és jóindulata bizonyságául azonnal szabadon ereszti őt és egész családját. Szugijama azonban nem volt hajlandó elárulni téged. Isido azonnal megparancsolta az etáknak, hogy bírják jobb belátásra. Szeme láttára kínozták meg gyermekeit, majd az ágyasát, de akkor sem állt kötélnek. Mind igen csúnya halált haltak. De az övé, a legvégső, volt a legcsúnyább.
Persze, tanúi nem voltak ennek az álnokságnak, az egész csak kósza hír, de én elhiszem. Isido természetesen tagadta, hogy tudomása lett volna a gyilkosságokról vagy része lett volna bennük, és megfogadta, hogy kézre fogja keríteni a »gyilkosokat«. Azt állította, Szugijama nem is mondott le, tehát véleménye szerint a Tanácsot össze lehet hívni. Szugijama lemondó nyilatkozatának másolatait erre megküldtem a többi régensnek, Kijamának, Itónak és Onosinak, egyet magának Isidónak juttattam kezébe a nyilvánosság előtt, négy másikat pedig a daimjók közt köröztettem. (Milyen okos vagy, Tora-csan, hogy előre megmondtad: szükség lesz a másolatokra!) Tegnap óta tehát, ahogy Szugijamával eltervezted, a Tanács nem törvényes többé – ebben tökéletes sikerrel jártál.
Jó hírek: Mogami úr egész családjával és minden szamurájával még a városon kívül visszafordult. Most már nyíltan a te szövetségesed, északi szárnyad tehát biztosítva van. Maeda, Kukusima, Aszano, Ikeda és Okudaira urak múlt éjjel sikeresen kiszöktek Ószakából – akárcsak a keresztény Oda úr.
Rossz hír, hogy Maeda, Ikeda, Oda és még egy tucat fontos daimjó családja nem tudott kiszökni, és most túszul tartják őket, akárcsak ötven-hatvan kisebb daimjó családját, akik még nem kötelezték el magukat.
Rossz hír, hogy féltestvéred, Zataki, Sinano ura nyilvánosan hűséget fogadott Jaemonnak, az Örökösnek, és megvádolt téged, hogy összeesküdtél Szugijamával a Régenstanács megbuktatására, északkeleti határod tehát fenyegetve van, Zataki és ötvenezer fanatikus szamurája szembe fog veled szállni.
Rossz hír, hogy nem egy itteni barátod és szövetségesed haragszik rád, amiért nem értesítetted őket idejében a stratégiádról, s így nem tervelhettek ki maguknak jó előre valamilyen visszavonulási útvonalat. Közéjük tartozik régi barátod, Simazu ura is. Ma délután hallottam, hogy nyíltan követeli: a császár rendelje el minden daimjónak, hogy hajtsanak térdet Jaemon előtt.
Rossz hír, hogy Ocsiba úrnő ügyesen fonja a hálót, s birtokot, címet, udvari rangot ígérget a még habozóknak. Nagy kár, hogy nem a te oldaladon áll, Tora-csan, mert igen tehetséges. Egyedül Jodoko úrnő int mindenkit imádkozásra és nyugalomra, de senki sem hallgat rá, Ocsiba úrnő pedig a háború mielőbbi megkezdését követeli, mert úgy érzi, te most gyenge vagy és elszigetelt. Nagyon sajnálom, uram, de valóban el vagy szigetelve és alighanem el is árultak.
A legrosszabb hír, hogy Kijama és Onosi keresztény régensek nyílt egyetértésben a legerősebben szembeszálltak veled. Ma délelőtt közös nyilatkozatot adtak ki, amelyben megbélyegzik Szugijama »átállását«, mondván, hogy tette bizonytalanságba és zűrzavarba dönti a birodalmat s hogy »márpedig most erőseknek kell lennünk a birodalom érdekében. A régensek felelőssége óriási. Készen kell állnunk arra, hogy eltapossunk minden daimjót vagy csoportosulást, amely a taikó végakaratát, a törvényes utódlást veszélyeztetné.« (Azt jelentené ez, hogy a négy régens mégis összeül mint teljes jogú Tanács?) A feketeköntösűek itteni szállásáról egyik keresztény kémünk hírül hozta, hogy Cukku-szan öt napja távozott Ószakából, de hogy Jedóba-e vagy Nagaszakiba, ahová a Fekete Hajót várják, azt nem tudjuk. Tudtad, hogy az idei Fekete Hajó korábban fog megérkezni? Lehet, hogy húsz vagy harminc napon belül?
Uram! Én mindig is vonakodtam attól, hogy elhamarkodott véleményt alkossak pletykákra, kósza hírekre, kémjelentésekre, női megérzésekre alapozva (látod, Tora-csan, mennyit tanultam tőled!), de az idő rövid, és lehet, hogy többé nem érintkezhetem veled, ezért kérlek, vedd figyelembe a következőket: először is, nagyon sok család esett itt csapdába. Isido sosem fogja elereszteni őket (mint ahogy minket sem). Ezek a túszok nagy veszéllyel járhatnak rád nézve. Kevés daimjó rendelkezik Szugijama úr kötelességtudatával és kitartásával. Azt hiszem, hogy – noha nem szívesen – sokan átallnak Isido oldalára, a túszok miatt. Másodszor, azt hiszem, Maeda el fog árulni, akárcsak Aszano. A birodalom kétszázhatvannégy daimjójából számításom szerint csak huszonnégy fog követni téged bizonyosan, és talán, talán még ötven másik. Ez pedig nem elég. Kijama és Onosi maga felé fogja hajlítani az összes keresztény daimjót. Mori úr, mind közül a leggazdagabb és leghatalmasabb, szokása szerint ellened van, és maga köré fogja gyűjteni Aszanót, Kobajakavát, talán Odát is. Félrestvéred, Zataki úr átállásával helyzeted rettenetesen bizonytalanná vált. Azt tanácsolom, azonnal rendeld el a Bíbor Eget, és indulj meg Kjóto ellen. Ez az egyetlen reményed.
Szazuko úrnő és én jól vagyunk. A gyermek szépen halad e világ felé, és ha az a karmája, hogy megszülessen, meg fog születni. Várrészünkben biztonságban vagyunk, a kapu zárva, a rostély leeresztve, szamurájaid hűek hozzád és ügyedhez. Ha az a karmánk, hogy távozzunk ebből a világból, békében fogunk távozni. Szazuko úrnő nagyon, de nagyon hiányol. Én pedig, Tora-csan, nagyon szeretnélek látni, nevetni veled és látni a mosolyodat. Ha meghalnánk, azt csak azért sajnálnám, mert akkor mindebben többé nem lesz részem, és nem vigyázhatok rád. Ha van élet az élet után, ha van Isten, Buddha vagy vannak kamik, ígérem, hogy valamiképp mindet a te oldaladra fogom állítani... bár előbb talán megkérem őket, tegyenek újra karcsúvá, fiatallá és kívánatossá számodra, de azért hagyják meg nekem az evés élvezetét is. Az lenne csak a mennyország, enni, enni, enni, és mégis örökre fiatalnak és karcsúnak megmaradni!
Elküldöm neked a nevetésemet. Buddha áldása rád és tiéidre!”

Toranaga felolvasta nekik az üzenetet, csak a Kirire és Szazuko úrnőre vonatkozó részeket hagyta ki. Amikor befejezte, a jelenlevők hitetlenkedve néztek egymásra, nemcsak a hallottak miatt, hanem elsősorban azért, hogy ilyen nyíltan bizalmába avatja őket.

Félkörben elhelyezett gyékényen ültek körülötte a fennsík közepén, Buntaro, Jabu, Igurasi, Omi, a kapitányok és Mariko. Az őrök gyűrűje kétszáz lépésre húzódott tőlük, senki sem hallgathatta ki őket.
– Hallani akarom, mit javasoltok – mondta Toranaga. – Tanácsadóim Jedóban vannak. Ez a dolog nagyon fontos, tehát nektek kell betöltenetek a helyüket. Mi fog történni, mit tegyek? Jabu-szan!
Jabu lelke háborgott. Úgy látta, minden út katasztrófához vezet. – Először is mi az a Bíbor Ég, uram?
– Ez a rejtjeles neve a legvégső esetben alkalmazandó csatatervemnek. Elszánt rohamot jelent Kjóto ellen minden hadammal, a mozgékonyságra és a meglepetés erejére alapozva. Magába foglalja a főváros elvételét azoktól a gonosz erőktől, amelyek bekerítették, a császár kiragadását az őt becsapók, elsősorban Isido koszos karmai közül. Amint a Menny Fiát biztonságba helyeztük, kérvényezném, vonja meg mandátumát a mostani Tanácstól, amely nyilvánvalóan árulókból áll, s engem bízzon meg új Tanács szervezésével, amely csakis a birodalom érdekeit és az Örököst tartaná szem előtt. A Kjóto elleni támadásban nyolcvan-százezer emberem venne részt, birtokom védtelen maradna, a szárnyak őrizetlenek, a visszavonulás útja biztosítatlan. – Toranaga látta, hogy leverten bámulnak rá. Nem említette azokat az elit szamurájsejteket, amelyeket az évek során titkon annyi fontos várba és tartományba betelepített, s akiknek egyidejűleg kirobbanó lázadása olyan káoszt teremtene, amely elengedhetetlen a terv sikeréhez.
– De hát minden lépést harcolva kellene megtenned – tört ki Jabu. – Ikava Dzsikkju százrís vonalon akadályozhatja a Tókaidó forgalmát! Isido erődítményei pedig a többi útszakaszt ellenőrzik!
– Igen. De az én tervem az, hogy északnyugatnak indulunk, a Kosukaidón, s felülről csapunk le Kjótóra, a tengerparti részeket elkerüljük.
Többen azonnal rázni kezdték a fejüket, de mielőtt megszólalhattak volna, Jabu ismét magához ragadta a kezdeményezést. – De uram, az üzenet szerint rokonod, Zataki-szan átállt az ellenséghez! Tehát az északi út is le van zárva. A Kosukaidó az ő tartományán halad át. Harcolva kellene átvágnod egész Sinanón – nehezen járható, hegyes vidék, s az ottaniak fanatikus hűségükről híresek. Azok között a hegyek között seregedet darabokra szabdalják!
– Ez az egyetlen útvonal, amely bizonyos reménnyel kecsegtet. A tengerparti úton túl sok az ellenség.
Jabu Omira nézett. Szerette volna kikérni a tanácsát, undorodott az egész üzenettől s az ószakai zavaros helyzettől, dühítette, hogy elsőként kellett felszólalnia, és most már nagyon bosszantotta, hogy Omi könyörgésére vazallusául szegődött Toranagának.
„Ez az egyetlen esélyed, Jabu-szama – magyarázta akkor Omi. – Csak így kerülheted ki Toranaga csapdáját, csak így tudsz helyet csinálni magadnak a további manőverezéshez...”
Igurasi dühösen félbeszakította Omit. „Támadjuk meg Toranagát most, amikor még kevés embere van itt! Öld meg, és vidd el a fejét Isidónak, amíg még van idő!”
„Várnunk kell, egyelőre türelmesnek kell lennünk...”
„És mi lesz, ha Toranaga felszólítja urunkat, hogy mondjon le Izuról? – ordította Igurasi. – Mint hűbérúrnak joga lenne hozzá!”
„Nem teszi meg. Most nagyobb szüksége van urunkra, mint valaha. Izu őrzi az ő déli kapuját. Nem teheti ellenségévé Izut! Urunkat a maga oldalára kell...”
„Mi lesz, ha mégis kiparancsolja innen Jabu urat?!”
„Fellázadunk! Megöljük Toranagát, vagy szembeszállunk minden sereggel, amit ellenünk küld. De ezt nem teheti meg, nem érted? Mint vazallusát Toranagának meg kell védenie urunkat...”
Jabu hagyta, hadd vitatkozzanak, de végül belátta Omi javaslatának bölcs voltát. „Rendben van. Egyetértek. Az pedig egyenesen zseniális ötlet, hogy ajándékul felkínáljam neki a Muramasza-kardot, Omi-szan – mondta, mert a terv ravaszsága hihetetlen örömmel töltötte el. – Igen. Zseniális. Az ő Josimoto-pengéje bőségesen kárpótolja a veszteségért. És persze hogy többet érek most Toranagának, mint valaha! Ominak igaza van, Igurasi. Nincs más választásom. Elkötelezem magam Toranaga mellett. A vazallusa leszek!”
„Míg ki nem tör a háború” – tette hozzá merészen Omi.
„Hát persze. Míg ki nem tör a háború. Akkor átállhatok – vagy azt teszek, amit akarok. Megint igazad van, Omi-szan.”
Omi a legjobb tanácsadóm, gondolta most Jabu. De a legveszélyesebb is. Omi van olyan okos, hogy átvegye Izu birtokát, ha meghalok. De mit számít ez most már. Mindnyájan meg fogunk halni.
– Minden út le van zárva előtted – mondta Toranagának. – El vagy szigetelve.
– Van valami más lehetőség?
– Bocsáss meg, uram – szólalt meg Omi –, mennyi idő alatt tudnád előkészíteni ezt a támadást?
– Már elő van készítve.
– Izu is készen áll, uram – mondta Jabu. – A te százezred és az én tizenhatezrem meg a muskétásezred – elegendő ez?
– Nem. A Bíbor Ég a végső elkeseredésre alapozott terv – mindent kockáztatni egyetlen támadással.
– Márpedig meg kell kockáztatnod, amint az esős évszaknak vége, és megindíthatjuk a háborút – mondta Jabu. – Mi mást tehetnél? Isido azonnal meg fogja alakítani az új Tanácsot, a mandátum még mindig a kezükben van. El fognak ítélni téged, ha nem ma, hát holnap vagy holnapután. Miért várnád be, hogy fölfaljanak? A muskétásezred tűzereje talán utat törhetne nekünk a hegyeken át! Rendeld el a Bíbor Eget! Vessünk be minden embert egyetlen nagy támadásban. Hiszen ez a harcos útja – ez méltó a szamurájhoz, Toranaga-szama! A puskák, a puskáink elsöprik Zatakit, s akár sikerrel járunk, akár nem, mit számít? A próbálkozás hírneve örökké fog élni!
– Igen – mondta Naga. – De győzni fogunk... győzni! – Egyik-másik kapitány bólintott, mert megkönnyebbültek, hogy végre háború lesz. Omi nem szólt semmit.
Toranaga Buntaróra nézett. – Nos?
– Uram, kérlek, ments fel a véleménynyilvánítás alól. Én és embereim azt tesszük, amit parancsolsz. Nekem ez az egyetlen kötelességem. Véleményem értéktelen számodra, hiszen úgyis a döntésednek engedelmeskedem.
– Rendes körülmények között elfogadnám ezt, de ma nem!
– Hát akkor legyen háború. Jabu-szannak igaza van. Menjünk Kjóto ellen. Ma, holnap, vagy amikor az esők elállnak. Legyen Bíbor Ég! Elegem van a várakozásból.
– Omi-szan? – kérdezte Toranaga.
– Jabu-szamának igaza van, uram. Isido addig csűri-csavarja a taikó végrendeletét, amíg nem sikerül új Régenstanácsot összehoznia. Az új Tanács megkapja a császári mandátumot. Ellenségeid tapsolni fognak, legtöbb barátod habozni, s ezzel elárulnak. Az új Tanács pedig azonnal elítél téged...
– Tehát Bíbor Ég? – szakította félbe Jabu.
– Ha Toranaga úr úgy dönt, igen. De szerintem a Tanács elítélő határozatának nem lesz érvénye. Nyugodtan elfeledkezhetsz róla.
– Miért? – kérdezte Toranaga, amint minden szem Omira szegeződött.
– Egyetértek veled, uram. Isido gonosz, ne? És ugyanolyan gonosz minden daimjó, aki hajlandó őt kiszolgálni. Az igazi férfiak máris kiismerték Isidót, és tudják, hogy a császárt ismét becsapták. – Omi óvatosan lépkedett a futóhomokon, amely, tudta, minden pillanatban elnyelheti. – Véleményem szerint a végső hibát Szugijama úr meggyilkoltatásával követte el. Ezek miatt az undorító gyilkosságok miatt minden daimjó sejteni fogja, hogy Isidótól csak álnokságra számíthat, és ki nincs teljesen a hatalmában, nemigen fog meghajolni a Tanács rendelkezései előtt. Biztonságban vagy. Egy ideig.
– Meddig?
– Körülbelül két hónapig még tart az esős évszak. Amint az esőzések megszűnnek, Isido egyszerre fogja ellened küldeni Ikava Dzsikkjut és Zataki urat, hogy harapófogóba szorítsanak, Isido saját főserege pedig a Tókaidó vonalán fogja támogatni őket. Közben, amíg az esők el nem állnak, az egymással ellenségeskedő daimjók látszólag Isidóval fognak tartani, de az első hadmozdulatára faképnél hagyják, és egymásnak esnek, hogy minél több területet rabolhassanak. A birodalom részekre szakad, akárcsak a taikó előtt. De te, uram, Jabu-szamával vállvetve, ha szerencsétek van, meg tudjátok védeni a Kvantóba és Izuba vezető átjárókat az első roham ellen. És nem hiszem, hogy Isido egy második támadást is meg tudna szervezni – nagy méretűt legalábbis nem. Amikor aztán Isido és a többiek kimerítették erejüket, te és Jabu úr óvatosan előjöhettek hegyeink mögül, és fokozatosan kezetekbe vehetitek az egész birodalmat.
– Erre mikor kerülhetne sor?
– Gyermekeid idejében, uram.
– Azt mondod tehát, folytassunk védekező harcot? – kérdezte megvetően Jabu.
– Az a véleményem, hogy ha összefogtok, biztonságban vagytok a hegyek mögött. Várj ki, Toranaga-szama. Várj, amíg több szövetségesed nem lesz. Őrizd az átjárókat. Ezt meg tudod tenni. Isido tábornok gonosz, de nem annyira ostoba, hogy minden erejét egyetlen csatában vesse be! Megbúvik Ószaka falai mögött. Egyelőre tehát nem szabad bevetnünk a muskétásezredet. Rendelj el inkább fokozott biztonságot, és tartogasd az ezredet, mint titkos fegyvert, állandó készenlétben, míg elő nem jössz a hegyek mögül – ámbár nem hiszem, hogy én megérem a bevetését. – Omi tisztában volt vele, hogy mindenki őt nézi. Meghajolt Toranaga előtt. – Kérlek, bocsásd meg, hogy ilyen hosszan beszéltem, uram.
Toranaga tűnődve nézte Omit, majd Nagára pillantott. Látta az ifjú kirobbanni kész izgalmát, és úgy döntött, ideje ráereszteni a prédára. – Naga-szan?
– Omi-szannak nagyrészt igaza van – vágta ki ujjongva Naga. – De én azt mondom, használjuk ki ezt a két hónapot arra, hogy szövetségeseket gyűjtsünk, hogy még jobban elszigeteljük Isidót, s amikor az esők elállnak, támadjunk minden további nélkül. Bíbor Ég!
– Nem értesz egyet Omi-szannal abban, hogy a háború el fog nyúlni? – kérdezte Toranaga.
– De igen. De nincs-e...? – Naga elhallgatott.
– Folytasd, Naga-szan. Beszélj nyíltan!
Naga arca elfehéredett.
– Megparancsolom, hogy folytasd!
– Csak az jutott eszembe, uram... – Ismét elhallgatott, majd egy szuszra kibökte: – Itt a nagy lehetőség, hogy sógun légy! Ha sikerül elfoglalnod Kjótót és megszerezned a mandátumot, miért alakítanál új Tanácsot? Miért ne kérvényezhetnéd a császártól, hogy nevezzen ki sógunná? Neked is és a birodalomnak is ez lenne a legjobb. – Naga igyekezett leplezni a hangjában bujkáló félelmet, hiszen Jaemon elleni árulásra buzdított, márpedig a legtöbb jelen levő szamuráj – Jabu, Omi, Igurasi és főleg Buntaro – köztudomásúlag Jaemon-párti volt. – Én azt mondom, légy sógun! – Védekezően a többiek felé fordult. – Ha ezt az alkalmat elszalasztjuk... igazad van, Omi-szan, a háború hosszú lesz, de én azt mondom, Toranaga úrnak magához kell ragadnia a hatalmat, hogy azután átadhassa! A hosszú háború tönkreteszi a birodalmat, ezer darabra szakítja megint. Kinek lesz ez jó? Toranaga úrnak sógunná kell lennie. Hogy a birodalmat Jaemonnak, Jaemon úrnak felajánlhassa, ahhoz előbb meg kell szereznie! Sohasem lesz még egy ilyen alkalom... – Szavai elhaltak. Kiegyenesítette a hátát, mert meg is volt rémülve, hogy kimondta, de örült is, hogy végre a nyilvánosság előtt kimondhatta, ami oly régóta a szívén feküdt.
Toranaga felsóhajtott.
– Sohasem törekedtem arra, hogy sógun legyek. Hányszor kell még elmondanom? Unokaöcsémet, Jaemont támogatom, és engedelmeskedem a taikó végakaratának. – Egyenként végignézett mindnyájukon. Utoljára Nagán. Az ifjúnak megrándult az arca. Toranaga azonban szelíden szólt hozzá, visszafüttyentve az öklére. – Buzgalmad és fiatalságod az egyedüli mentséged. Sajnos, nálad idősebbek és bölcsebbek is akadnak szép számmal, akik azt hiszik, ez a becsvágyam. Tévednek. A végleges választ erre a butaságra csak úgy adhatom meg, hogy beültetem a hatalomba Jaemon urat. És ez is a szándékom.
– Igenis, apám. Köszönöm, köszönöm – mondta a végsőkig elkeseredett Naga.
Toranaga Igurasira fordította tekintetét. – Mi a te tanácsod?
A félszemű szamuráj vakarózni kezdett. – Én csak katona vagyok, nem tanácsadó, de nem tanácsolnám a Bíbor Ég elrendelését, ha a saját feltételeink szerint is háborúzhatunk, ahogy Omi-szan mondta. Én évekkel ezelőtt már harcoltam Sinanóban. Csúnya egy vidék, pedig akkor még Zataki úr is velünk volt. Nem szeretnék újra Sinanóban háborúzni és főleg nem Zataki úr ellen. Ha meg ráadásul Maeda úr is gyanús, hogyan készíthetnél csatatervet úgy, hogy nem lehetsz biztos benne, nem árul-e el legnagyobb szövetségesed? Isido úr két- vagy háromszázezer embert is küldhet ellened, és még mindig marad neki százezer Ószakában. Puskák ide vagy oda, nincs elég emberünk a támadáshoz. De a hegyek mögött, a puskákkal, a végtelenségig kitarthatunk, ha úgy lesz, ahogy Omi-szan mondta. Az átjárókat meg tudjuk védeni. Rizsed van elég – hiszen a Kvantóban terem az ország készletének a fele, nem? Vagy a harmadrésze legalábbis – halat meg küldhetünk neked innen bőven. Biztonságban lennél. Jöjjön csak ellenünk Isido úr meg az az ördögi Dzsikkju, ha tényleg úgy lesz, ahogy Omi-szan mondta, hogy az ellenség egymás torkának esik. Ha meg nem, tartsd készenlétben a Bíbor Eget. Az ember úgyis csak egyszer halhat meg uráért.
– Van még valakinek hozzátennivalója? – kérdezte Toranaga. Senki sem felelt. – Mariko-szan?
– Nekem itt nincs szavam, uram – mondta Mariko. – Biztos vagyok benne, hogy minden elhangzott, aminek el kellett hangzania. De megkérdezhetlek minden itt jelen levő tanácsadód nevében, mi fog történni a te véleményed szerint?
Toranaga gondosan megválogatta szavait.
– Úgy vélem, az fog történni, amit Omi-szan jósol. Egyvalamit kivéve: a Tanács nem lesz tehetetlen. Elegendő befolyása lesz ahhoz, hogy legyőzhetetlen szövetséges haderőt gyűjtsön össze. Az esők elálltával a Kvantó ellen fognak megindulni, Izut kikerülik. Előbb a Kvantót falják fel, csak aztán Izut. A daimjók csak azután esnek egymás torkának, hogy én meghaltam.
– De miért, uram? – kockáztatta meg a kérdést Omi.
– Mert túl sok az ellenségem, mert enyém a Kvantó, mert negyven éven át háborúztam és sohasem vesztettem el egyetlen ütközetet sem. Mind félnek tőlem. Tudom, hogy a legelső keselyűk raja rám fog lecsapni. Később majd önmagukat is tönkreteszik, de előbb engem semmisítenek meg, ha tudnak. Ezzel mindnyájan legyetek tisztában: egyedül én fenyegetem Jaemont, noha egyáltalán nem fenyegetem. Ez az egész dolog iróniája. Mind azt hiszik, hogy a sógunságra pályázom. Nem pályázom rá. Tehát ez is csak a fölösleges háborúk számát fogja szaporítani.
Naga törte meg a csendet. – Mit fogsz hát tenni, uram?
– He?
– Mit fogsz tenni?
– Nyilvánvaló: elrendelem a Bíbor Eget – válaszolta Toranaga.
– De hát azt mondtad, felfalnak bennünket!
– Ha időt hagyok nekik hozzá. Csakhogy nem teszem. Azonnal háborút kezdünk!
– De az esők... az esők?
– Majd bőrig ázva érünk Kjótóba. Büdösen, gőzölögve, vizesen. A meglepetés, a mozgékonyság, a merészség és a jó időzítés a győzelem kulcsa, ne? Jabu-szannak igaza van. A puskákkal utat törünk magunknak a hegyek között.

Egy óra hosszat vitatták a terveket, az általános háború lehetőségeit az esős évszakban – ilyen stratégiáról még senki sem hallott. Azután Toranaga Mariko kivételével elbocsátotta őket, megparancsolva Nagának, hogy rendelje oda az Andzsin-szant. Nézte őket, amint elballagnak. Látszatra mind lelkes volt, hogy végre megszületett a döntés, legfőképp Naga és Buntaro. Csak Omi maradt tartózkodó, gondterhelt, csak őt nem győzte meg. Toranaga Igurasit számításon kívül hagyta, mert tudta, hogy a katona csupán Jabu parancsait fogja teljesíteni, és számításon kívül hagyta Jabut is, mert bábunak tekintette, álnok, de manipulálható bábunak. Omi az egyetlen közülük, aki ér valamit, gondolta. Kíváncsi volnék, rájött-e már, mit fogok valójában tenni.
– Mariko-szan. Járj utána tapintatosan, mennyiért lehetne kiváltani a kurtizánt.
– Kiku-szant, uram? – kérdezte csodálkozva Mariko.
– Igen.
– Most, uram? Tüstént?
– Ma este. – Toranaga kifürkészhetetlen arccal nézett az asszonyra. – Nem feltétlenül nekem váltanánk ki, lehet, hogy valamelyik tisztünknek.
– Úgy képzelem, az ár attól is függ, ki kapja, uram.
– Én is úgy képzelem. De te szabd meg. A lány természetesen visszautasíthatja, ha a szamuráj nevét megtudja, de add tudtára a mama-szanjának, hogy őszintén remélem: a kurtizán nem lesz olyan modortalan, hogy nem bízik az én választásomban. Azt is mondd meg a mama-szannak: Kiku csupán Misimában első osztályú hölgy és nem Jedóban vagy Ószakában vagy Kjótóban – tette hozzá Toranaga –, ezért misimai árakra számítok, és nem jedóiakra, ószakaiakra vagy kjótóiakra.
– Igen, uram, természetesen.
Toranaga megmozgatta a vállát, hogy enyhítse a fájdalmat, és a kardok megbillentek az övében.
– Megengeded, hogy megmasszírozzam, uram? Vagy küldessek Szuvóért?
– Nem, köszönöm. Majd később hívatom Szuvót. – Toranaga felállt, élvezettel könnyített magán, majd újra leült. Rövid, kék mintás könnyű selyemkimonót viselt és egyszerű szalmafonatú sarut. Kék legyezőjét a címere díszítette.
A nap alacsonyan állt, esőfelhők gyülekeztek az égen.
– Hatalmas dolog élni – mondta boldogan. – Szinte hallom, ahogy születésére vár az eső.
– Igen – mondta Mariko.
Toranaga elgondolkodott, azután mondott egy verset:

A naptól
Perzselt ég
Termékeny
Könnyet ejt.

Mariko engedelmesen munkára fogta agyát, belekezdve a szamurájok közt oly népszerű verselő játékba, átvéve, átgyúrva, új verset szőve Toranaga versének szövegéből.

De a széltől
Sebzett erdő
Halott
Leveleket ejt.

– Nagyon jó! Kitűnő! – Toranaga elégedetten gyönyörködött az asszonyban. Mariko halványzöld kimonót viselt bambuszmintákkal, sötétzöld obit, kezében narancssárga napernyőt tartott. Kékesfekete haja, amelyet magasan feltornyozva hordott széles karimájú kalapja alatt, csodálatosan fénylett. Nosztalgia fogta el, amint visszaemlékezett rá, mennyire megkívánta mindenki – még Goroda, a diktátor is –, amikor tizenhárom éves korában apja, Akecsi Dzsinszai mint legidősebb lányát bemutatta Goroda udvarában. Emlékezett arra is, hogyan könyörgött Nakamura, a leendő taikó a diktátornak, hogy adja neki a lányt, de Goroda kinevette, kanos kis majomtábornokának nevezte Nakamurát, és azt mondta: „maradj te csak a csatáknál, paraszt, és ne akard előkelő lyukakba dugni a micsodádat!” Akecsi Dzsinszai nyíltan megvetette Nakamurát, legfőbb riválisát Goroda környezetében, ezért is csapott le rá később Nakamura olyan könyörtelenül. És ezért élvezte Nakamura éveken át Buntaro kínját, aki végül is megkapta a lányt, a Goroda és Toda Hiromacu közti szövetség megpecsételéseként. Toranaga mosolyogva eltűnődött most: ha Buntaro meghalna, vajon Mariko beleegyezne-e, hogy egyik ágyasom legyen? Toranaga mindig is jobb szerette a tapasztalt nőket, az özvegyeket és az elvált feleségeket, azokat, akik nem túl szépek, nem túl bölcsek, fiatalok vagy előkelők, mert ezek okozzák a legkevesebb bajt és ezek a leghálásabbak is.
Kuncogott egy sort. Sosem kérném meg erre, mert mindent megtestesít, amit nem kívánok egy ágyasban – csak a kora tökéletes.
– Uram?
– A verseden gondolkodtam, Mariko-szan – közölte semmitmondó arccal. És hozzátette:

Mért vagy ily télies?
Jön még a nyár
És a dicsőséges
Gyönyörű ősz.

Mariko így válaszolt:

Ha mint lehullt levéllel
Bánhatnék a szóval,
Mekkora tűz gyúlna
Verseimből.

Toranaga elnevette magát, és színlelt alázatossággal meghajolt. – Tiéd a győzelem, Mariko-szan. Mi legyen a jutalom? Egy legyező? Egy kendő a hajadra?
– Köszönöm, uram – mondta Mariko. – Ahogy parancsolod.
– Évi tízezer koku a fiadnak.
– Jaj, uram, nem érdemlünk ekkora kegyet!
– Győztél. A győzelemért és a kötelességteljesítésért pedig jutalom jár. Hány esztendős is Szarudzsi?
– Tizenöt... majdnem tizenöt.
– Á, igen. Kijama úr egyik unokájával jegyezték el nemrég, ugye?
– Igen, uram. Múlt év tizenegyedik havában, a Fehér Fagy havában. Most Ószakában van Kijama úr mellett.
– Jó. Tízezer koku, mostantól kezdődően. A holnapi postával elküldöm az igazolást. És most elég a verselésből. Halljuk a véleményedet.
– Az a véleményem, uram, hogy mindnyájan biztonságban vagyunk a te kezedben, aminthogy az ország is biztonságban lenne benne.
– Komoly választ várok.
– Komolyan beszélek, uram. Köszönöm a fiam iránt tanúsított kegyet. Így most már minden tökéletes. Hiszem, hogy minden, amit tenni fogsz, helyes lesz. A Madon... igen, a Madonnára esküszöm, hiszek ebben.
– Jó. De akkor is hallani akarom a véleményedet.
Mariko minden habozás és félelem nélkül, azonnal válaszolt, mint egyenlő az egyenlőnek. – Először is Zataki urat titokban vissza kell csábítanod magadhoz. Feltételezem, hogy máris tudod, hogyan lehet ezt végbevinni, vagy ami még valószínűbb, titokban megegyeztetek féltestvéreddel, s ezt az egész rejtélyes „átállást” te tervelted ki, hogy hamis biztonságba ringasd Isidót. Azután: nem fogsz elsőként támadni. Sohasem tetted, mindig a türelem volt a jelszavad. Csak akkor támadsz, ha biztos vagy a győzelemben, a Bíbor Ég nyilvános elrendelése tehát csak újabb fogás. Azután: az időzítés. Véleményem szerint is azt kell tenned, amit tenni fogsz, vagyis színleg elrendelni a Bíbor Eget, de nem kezdeni bele. Ez összezavarja majd Isidót, hiszen itteni és jedói kémei nyilván jelentik neki a tervet, és kénytelen lesz szétforgácsolni haderejét, méghozzá a legrosszabb időben, hogy felkészüljön arra, ami nem következik be. Eközben te az elkövetkező két hónap alatt szövetségeseket gyűjtesz, szétzülleszted Isido szövetségi rendszerét – ezt mindenáron és minden eszközzel meg kell tenned. És természetesen ki kell csalogatnod Isidót Ószakából. Ha nem teszed meg, ő fog győzni, uram, és te elveszíted a sógunságot és...
– Ezzel kapcsolatban már világosan kifejtettem álláspontomat – förmedt rá Toranaga. – Elfeledkezel magadról.
– Ma a titkokról is muszáj beszélnem, uram, a túszok miatt – felelte derűsen és gondtalanul Mariko. – Tudom, hogy az ő problémájuk kés a szívedben.
– Mi van a túszokkal?
– Kérlek, légy velem türelmes, uram. Lehet, hogy sosem lesz többé alkalmam úgy beszélgetni veled, amit az Andzsin-szan úgy nevez: „igazi nyílt és angol, vagyis bizalmas társalgás” – sohasem vagy annyira egyedül, ahogy most egyedül vagyunk. Kérlek, bocsásd meg modortalanságomat. – Mariko összeszedte a gondolatait, és ugyanezzel a meglepő fesztelenséggel folytatta. – Határozottan úgy vélem, hogy Naga-szannak igaza van. Sógunná kell lenned, különben nem teljesíted kötelességedet a birodalom és a Minovara-ősök iránt.
– Hogy merészelsz ilyet mondám!
Mariko nem zökkent ki nyugalmából, Toranaga leplezetlen dühe semmi hatást nem tett rá. – Azt javaslom, vedd feleségül Ocsiba úrnőt. Jaemon csak nyolc év múlva örököl – az pedig egy egész örökkévalóság! Ki tudja, mi minden történhet nyolc hónap, hát még nyolc év alatt?
– Egész családodat kiirthatom nyolc nap alatt!
– Igen, uram. De ennek semmi köze hozzád, a kötelességedhez és a birodalomhoz. Naga-szannak igaza van. Át kell venned a hatalmat ahhoz, hogy továbbadhasd. – Megjátszott kétségbeeséssel hozzáfűzte: – És most megengeded hűséges tanácsadódnak, hogy szeppukut kövessen el, vagy ráér később is? – Azzal úgy tett, mint aki feleimében mindjárt elájul.
Toranaga egészen elképedt ettől a hihetetlen arcátlanságtól, majd harsogó hahotára fakadt, és öklével a földet verte. – Sohasem foglak megérteni, Mariko-szan – lihegte, amikor levegőhöz jutott.
– Ó, dehogynem értesz meg, uram – felelte az asszony, és megtörölgette verejtékes homlokát. – Jóságodban hagyod, hogy hű vazallusod megnevettessen, meghallgatod kéréseit, és hagyod, hogy elmondja, amit el kell, amit el kellett mondani. Kérlek, bocsásd meg arcátlanságomat.
– Miért tenném, he? Miért? – mosolygott rá derűsen Toranaga.
– A túszok miatt, uram – felelte egyszerűen Mariko.
– Igen, a túszok. – Toranaga elkomolyodott.
– Ószakába kell mennem.
– Igen – mondta Toranaga. – Tudom.