James Clavell
A SÓGUN
(Tartalom)

Bevezető

A vihar tépte, cibálta, a gyomrát marcangolta. Tudta: ha három napon belül nem találnak szárazföldet, végük. Hányan, de hányan odavesztek az úton! Egy kísértetflotta főnavigátora vagyok, gondolta. Az öt hajóból egy maradt meg, a százhét főnyi legénységből huszonnyolcan, de ezek közül is csak tíz járóképes, a többi halálán van, akárcsak a flottaparancsnok. Az élelem elfogyott, a kevéske ivóvíz sós és büdös.
John Blackthorne-nak hívták; egyedül volt a fedélzeten, nem számítva az orrfa őrszemét – a néma Salamont –, aki szélárnyékban kuporogva fürkészte a tengert.
A hajót megdöntötte egy hirtelen szélroham, és Blackthorne a kormánykerék mellé erősített szék karfájába kapaszkodva várta, hogy nyikorgó gerendákkal visszabillenjen eredeti helyzetébe. Erasmus-nak hívták ezt a kétszázhatvan tonnás, háromárbocos, húszágyús kalmárhadihajót, az utolsó megmaradt egységét annak az első expedíciós flottának, amelyet Németalföld küldött ki az Újvilágba az ellenség zaklatására. Ezek voltak az első holland hajók, amelyek behatoltak a Magellán-szoros titkába. Négyszázkilencvenhat ember, valamennyi önkéntes. Mindnyájan hollandok, kivéve a két angol navigátort és egy angol tisztet. Parancsuk: kifosztani és felgyújtani az Újvilágban található spanyol és portugál birtokokat; kereskedelmi koncessziókat szerezni; új szigeteket fedezni fel a Csendes-óceánon, amelyek állandó bázisként szolgálhatnak, s németalföldi felségterületté nyilvánítani őket; majd pedig, három éven belül: hazatérni.

A protestáns Németalföld több mint négy évtizede háborúskodott a katolikus Spanyolországgal, mert le akarta vetni a gyűlölt spanyoligát. Németalföld – néha Hollandiának, Németföldnek, Alföldeknek is nevezték – jog szerint ekkor még a spanyol birodalomhoz tartozott. Egyetlen szövetségese, Anglia, az első olyan ország a katolikus világban, amely szakított a római udvarral, és hetvenegynéhány évvel ezelőtt áttért a protestáns hitre, már húsz esztendeje háborúban állt Spanyolországgal, és egy évtizede nyíltan is szövetséget kötött a hollandokkal.

A szél új erőre kapott, és a hajó meglódult. Árbocai csupaszon meredeztek, csak a vihar-derékvitorlák voltak kifeszítve, de az ár és a vihar így is ellenállhatatlanul röpítette az Erasmus-t az egyre sötétebb látóhatár felé.
Arra még nagyobb lehet a vihar, gondolta Blackthorne, és még több a zátony meg a homokpad. A tenger pedig ismeretlen. Fütyülök rá. Egész életemben a tengerrel birkóztam, és mindig én győztem. Mindig is én fogok győzni.
Én vagyok az első angol navigátor, aki átjutott a Magellán-szoroson. Igen, az első – és az első navigátor, aki ezekre az ázsiai vizekre kihajózott, ha nem tekintem azt a néhány nyomorult portugált és ebszülte spanyolt, akik azt hiszik, még mindig ők uralják a világot. Én vagyok az első angol ezeken a tengereken...
Mennyi „első”. És mennyi halál volt az ára...

Újra beleszagolt a szélbe; most sem érzett benne közeli szárazföldet. Tekintete az óceánt kutatta, de a víz ólomszürke volt és haragos. Semmi hínárfoszlány, semmi színfolt, ami homokos partra utalna. Jobbra megint feltűnt egy zátony taréja, de nem árult el semmit. Idestova egy hónapja fenyegették már őket ezek a sziklakitüremkedések, földnek azonban színét se látták. Ennek az óceánnak sohasem lesz vége, gondolta. Fütyülök rá. Végül is erre képeztek ki – arra, hogy ismeretlen tengereken hajózzam, térképezzem fel őket és térjek haza sértetlenül. Hány napra is van már az otthon? Egy év, tizenegy hónap és két nap. Utoljára Chile partjánál kötöttünk ki, ennek is százharminchárom napja, aztán átvitorláztunk azon a vízen, amelyre Magellán futott ki elsőnek nyolcvan esztendeje – a Csendes-óceánon.
Blackthorne ki volt éhezve, szája és teste sajgott a skorbuttól. A tájolóra nézett, és megpróbálta meghatározni a helyzetüket. Amint a görbét bevezeti az útinaplóba, máris nagyobb biztonságban fogja érezni magát az óceánnak ezen a részén. Ha pedig biztonságban érzi magát, akkor a hajó is biztonságban lesz, és talán ráakadnak végre a japáni földre, vagy akár a keresztény király, János pap arany birodalmára, amely a legenda szerint Kathájtól északra fekszik, bármerre legyen is az a Katháj.
Ott azután megrakodom kinccsel, és újra vitorlát bontok, mégpedig nyugatnak – az első angol navigátorként, aki körülhajózta a földet! –, és soha többé nem mozdulok ki otthonról. Soha. A fiam életére esküszöm!
Az arcába vágó szél véget vetett ábrándozásának, de legalább ébren tartotta. Ostobaság volna most elaludni. Ha elalszol, többé nem ébredsz fel, figyelmeztette magát; nyújtózott egyet, hogy lazítson megmerevedett hátizmain, és összehúzta a köpenyét. Látta, hogy a vitorlák elő vannak készítve, a kormány biztonságosan rögzítve. Az őrszem sem aludt el az orrfán. Megnyugodva hátradőlt, és imádkozott, hogy mielőbb partot érjenek.
– Menj le, navigátor. Felváltanálak, ha megengeded. – Hendrik Specz, a harmadtiszt kapaszkodott fel a létrán, arca szürke volt a kimerültségtől, szeme beesett, bőre foltos és fakó. Nekidőlt a tájolóháznak, nehogy összeessen, és öklendezni kezdett. – Szerelmes Jézusom, átkozott legyen a nap, amikor elhagytam Hollandiát!
– Hol van az első tiszt, Hendrik?
– A priccsén. Képtelen lemászni arról a scheit voll priccsről. Szerintem ott fogja megérni a feltámadást.
– És a flottaparancsnok?
– Folyton vízért meg ennivalóért könyörög. – Hendrik köpött egy nagyot. – Azt feleltem neki, mindjárt sütök egy kappant, és ezüsttálcán viszem be hozzá, egy üveg pálinkával együtt. Scheithuis! Coot!
– Fogd be a szád!
– Igenis, navigátor úr. De a flottaparancsnok akkor is nyomorult féreg, és mi miatta fogunk elpusztulni. – A fiatalember újra öklendezni kezdett, és vérfoltos turhát köpött. – Szerelmes Jézusom, könyörülj rajtunk!
– Menj vissza, és csak hajnalban gyere fel.
Hendrik nehézkesen leereszkedett a másik kormányosszékbe. Odalenn érezni a halál bűzét. Felváltanálak, ha megengeded. Mi az irány?
– Amerre a szél hajt.
– Hol a szárazföld, amit ígértél? Hol vannak a japániak... hol vannak, mi?
– Előttünk.
– Mindig csak előttünk! Gott im himmel, nem az volt a parancs, hogy az ismeretlenbe hajózzunk! Rég otthon kéne lennünk, teli hassal, biztonságban heverésznünk, ahelyett hogy Éliás tüzet kergetjük.
– Menj le, vagy fogd be a szád!
Hendrik mogorván elfordította tekintetét a magas, szakállas férfiról. Hol vagyunk? – szerette volna kérdezni. Miért nem láthatom a titkos útinaplót? De tudta, hogy ilyen kérdéseket nem tehet föl az ember egy navigátornak, különösen ennek nem. Bárcsak olyan erős és egészséges volnék, mint amikor elhagytuk Hollandiát, gondolta. Akkor nem várnék tovább. Kiverném azt a szürkéskék szemedet, széttaposnám azt az idegesítően mosolygó arcodat, és a poklok mélységes fenekére küldenélek, úgyis ott a helyed. Akkor én lennék a főnavigátor, végre németalföldi vezetné ezt a hajót, nem egy idegen, és megszerezhetnénk magunknak a titkos útifeljegyzéseket. Mert hamarosan ellenségei leszünk az angoloknak. Ugyanazt a célt tűztük magunk elé, amit ők: uralni a tengereket, megkaparintani a kereskedelmi útvonalakat, birtokba venni az Újvilágot és megfojtani Spanyolországot.
– Lehet, hogy nincs is japáni föld – motyogta Hendrik. – Lehet, hogy az egész csak Gottbewonden legenda.
– De van. A harmincadik és a negyvenedik északi szélesség között. És most fogd be a pofádat, vagy menj le!
– Odalenn bűzlik a halál, navigátor úr – motyogta Hendrik, és előrebillenő fejjel mély kábulatba süppedt.
Blackthorne izgett-mozgott a székben, a teste ma jobban sajgott, mint valaha. Szerencsésebb vagy mindnyájuknál, nyugtatta magát, szerencsésebb Hendriknél is. Nem-nem szerencsésebb, hanem elővigyázatosabb. Beosztottad a gyümölcsadagodat, míg a többiek ostobán felfalták a magukét. Pedig figyelmeztetted őket. Ezért a skorbutod enyhébb lefolyású, míg a többiek folyton véreznek, hasmenésük van, a szemük fáj és nedvedzik, fogaik kihullottak vagy meglazultak. Miért van az, hogy az emberek semmiből sem képesek tanulni?
Tudta, hogy félnek tőle, még a flottaparancsnok is, és a legtöbben gyűlölik. Ebben persze nincs semmi rendkívüli, hiszen a tengeren mindig a navigátor parancsol, ő szabja meg az irányt, ő vezeti a hajót és viszi kikötőről kikötőre.
Manapság minden tengeri út veszedelmes, gondolta, mert az a kevés navigációs térkép, ami forgalomban van, teljesen megbízhatatlan. A földrajzi hosszúságot pedig lehetetlen meghatározni.
„Találd meg a módját a földrajzi hosszúság meghatározásának, és te leszel a leggazdagabb ember a föld kerekén – mondta öreg tanítómestere, Albán Caradoc. – A királynő, áldás nevére, tízezer fontot és hercegséget adományoz, ha megfejted a titkot. A mocskos portugáloktól még többet kaphatsz – egy egész aranygályát. Az ebszülte spanyoloktól meg akár húszat is! Ha a látóhatáron nincs föld, mindig el leszel veszve, és magadra leszel utalva, fiam.” Caradoc szokása szerint, bánatosan megrázta a fejét.
„El leszel veszve. Hacsak...”
„Hacsak nincs útinaplóm” – kiáltotta diadalmasan Blackthorne, tudván, hogy jól megtanulta a leckét. Tizenhárom éves volt akkor, egy esztendeje inaskodott már Alban Caradocnál, a navigátornál és hajóépítő mesternél, aki elhalt apja helyett apja lett, aki sohasem náspángolta el, hanem felfedte előtte és a többi inas előtt a hajóépítés és a tengerjárás titkait.

Az útinaplók kis könyvecskék voltak, s egy-egy olyan navigátor részletes megfigyeléseit tartalmazták, aki már megjárta a kérdéses utat. Fel voltak jegyezve bennük a pontos tájolóállások, kikötők és hegyfokok, földnyelvek és csatornák között. Ki volt mutatva a víz hangja, mélysége, színe, a tengerfenék mineműsége. Meg volt örökítve a hogyan jutottunk el odáig és a hogyan kerültünk vissza: hány napig követtek egy bizonyos útvonalat, hogyan változott a szél, mikor fújt és merről, milyen áramlatokra lehet számítani és milyen irányból, mikor volt vihar és mikor támadt kedvező szél, hol lehet kijavítani a hajót, hol lehet édesvizet felvenni, hol vannak barátok és hol ellenségek, hol vannak zátonyok, homokpadok, hol van ár és hol biztonságos kikötő – egyszóval, minden meg volt bennük örökítve, ami a biztonságos hajózáshoz nélkülözhetetlen.
Az angoloknak, hollandoknak és franciáknak honi vizeikre megvoltak a saját naplóik, de a világtengereken eddig csak portugál és spanyol kapitányok jártak, ez a két ország pedig minden útinaplót titkosként kezelt. Az olyan naplókat, amelyek mutatták az Újvilágra kivezető vízi utakat, feltárták a Magellán-szoros és a Jóreménység fokának titkát – mindkettőt a portugálok fedezték fel – s az onnan Ázsia felé vezető útvonalakat, a portugálok és a spanyolok nemzeti vagyonként őrizték, holland és angol ellenségeik pedig mindent elkövettek, hogy megkaparintsák őket.
Persze, minden útinapló csak annyit ért, amennyit a navigátor, aki megírta, a tollnok, aki lemásolta, a ritka nyomdász, aki kinyomtatta és a tudós, aki lefordította. Minden naplóban lehettek hibák. Sőt: szándékos hibák is. Egyetlen navigátor sem tudhatott bizonyosat, amíg maga is meg nem járta az utat. Legalább egyszer.
A tengeren a navigátor volt a vezér, az útmutató, a végső döntnök a hajó és a legénység minden dolgában. Egyedül ő volt az úr a tatfedélzeten.

Olyan bor ez, ami fejébe száll az embernek, gondolta Blackthorne. Ha egyszer belekóstolt, sohasem felejti el az ízét, nem mond le róla, mindig szüksége van rá. Ez tartja életben, amikor a többiek már mind meghaltak.
Felállt, és belevizelt a lefolyóba. Hamarosan az utolsó szemek is leperegtek a tájolóház melletti homokórán; Blackthorne megfordította és megkongatta a hajóharangot.
– Ébren tudsz maradni, Hendrik?
– Igen. Azt hiszem, igen.
– Küldök valakit, hogy az orrfa őrszemét felváltsa. Gondod legyen rá, hogy ne szélárnyék felől álljon. A szél majd ébren tartja.
Eltűnődött, ne fordítsa-e szélnek szembe a hajót, s ne horgonyozzon-e le éjszakára, de úgy döntött, hogy nem teszi, és lement a legénységi szállásra. A szállás a hajó egész szélességét átfogta, és százhúsz ember priccsének vagy függőágyának volt benne hely. Blackthorne-nak arcába csapott a meleg levegő, de a fenékvíz átható bűze ellenére örült neki. A húsz-egynéhány ember közül senki sem mozdult meg.
– Menj fel az orrfára, Maetsukker – mondta hollandul, az Alföldek keveréknyelvén, amelyet éppoly folyékonyán beszélt, mint a portugált, a spanyolt és a latint.
– Alig élek – felelte a pengearcú kis ember, és még jobban elvackolta magát a priccsén. – Beteg vagyok. Nézd meg, a skorbuttól az összes fogam kipotyogott! Jóságos isten, mindannyian itt veszünk! Te vagy az oka, hogy még mindig nem tértünk haza. Én kalmár vagyok, nem tengerész. Küldd el Johannt... – Felordított, mert Blackthorne lerántotta a helyéről és nekilódította az ajtónak. Vér szivárgott a száján, alig szédelgett. Egy kegyetlen rúgás, amely az oldalát érte, felrázta kábulatából.
– Mars az orrfára, és ott maradj, amíg meg nem döglesz, vagy partot nem érünk!
A kalmár kinyitotta az ajtót, és rémülten feliszkolt.
Blackthorne a többiekre nézett, akik visszabámultak rá.
– Hogy érzed magad, Johann?
– Tűrhetően, navigátor. Még az sincs kizárva, hogy életben maradok.

Johann Vinck főágyúmester és másod-vitorlamester negyvenhárom éves volt – a legidősebb ember az egész hajón. Kopasz és fogatlan, bőrszíne akár a régi tölgyfáé – de az ereje is. Hat esztendővel ezelőtt együtt indult Blackthorne-nal arra a balvégzetű útra, amelynek célja az Északkeleti átjáró felkutatása volt, így hát jól ismerték egymást.
– A te korodban a legtöbben meghalnak, úgyhogy máris megelőztél bennünket. – Blackthorae harminchat éves volt.
Vinck savanyúan elmosolyodott.
– A pálinkának köszönhetem, navigátor, meg a sok fajtalankodásnak és az örömtelen, szerzetesi életmódnak.
Senki se nevetett. Valaki rámutatott egy priccsre.
– Navigátor, a vitorlamester meghalt.
– Vigyétek fel a hulláját! Mossátok meg és zárjátok le a szemét! Te, te és te!
A három ember fürgén leugrott a priccsről, és felvonszolta a hullát.
– Vinck, te lásd el a hajnali szolgálatot. Ginsel, te leszel az őrszem.
– Igenis, uram.
Blackthorne visszament a fedélzetre.
Látta, hogy Hendrik nem aludt el, és a hajón minden rendben. Salamon, a leváltott őrszem inkább holtan, mint elevenen támolygott el mellette, szeme dagadt volt és vörös a széltől. Blackthorne lement a másik ajtón. A nagy hátsó kabin volt a flottaparancsnok szálláshelye és egyben a fegyvertár is. A saját kabinja jobbra nyílt; a másikban, a bal oldaliban rendszerint a három hajóstiszt lakott. Most Baccus van Nekk, a kalmárok vezetője, Hendrik, a harmadtiszt és Croocq, a hajósinas osztozott rajta. Mind a hárman nagyon betegek voltak.
Belépett a nagy kabinba. Paulus Spillbergen, a flottaparancsnok félig eszméletlenül hevert a priccsen. Valaha alacsony, pirospozsgás, kövér ember volt, most azonban csontig lesoványodott, pocakján redőkbe gyűlt a bőr. Blackthorne vizesflaskát vett elő egy titkos fiókból, és megitatta.
– Köszönöm – nyögte Spillbergen. – Hol a szárazföld... hol?
– Előttünk – felelte Blackthorne, noha már maga sem hitte; elrakta a flaskát, és a nyöszörgésre ügyet sem vetve kiment. Újra feltámadt a flottaparancsnok iránti gyűlölete.

Majdnem pontosan egy éve, hogy elérték a Tierra del Fuegót, s a szél is kedvező volt, hogy behajózzanak az ismeretlen Magellán szorosba. De a flottaparancsnok elrendelte, hogy szálljanak partra arany és kincs után kutatni.
„Úristen, parancsnok, hát nem látod ezt a végtelen pusztaságot? Hol itt a kincs?”
„A legenda szerint ez a föld tele van arannyal, tehát a dicső Németalföld felségterületévé kell nyilvánítanunk.”
„A spanyolok ötven éve katonákat állomásoztatnak itt.”
„Meglehet – de ilyen messze délen talán mégsem, főnavigátor.”
„Ilyen messze délen az évszakok is mások. A május, június, július és augusztus errefelé kegyetlen téli hónapok. A napló szerint nagyon fontos, hogy mikorra időzíti az ember a szoroson való átkelést. A szél néhány hét múlva megfordul, és akkor itt kell maradnunk, itt kell telelnünk hónapokon át”
„Hány hét múlva, főnavigátor?”
„A napló nyolcat említ. De az évszakok errefelé változó hosszúságúak...”
„Akkor egypár hétig még kutathatunk. Ha pedig vissza kellene fordulnunk észak felé, legfeljebb kifosztunk még néhány várost, nem igaz, uraim?”
„Most kell nekivágnunk, flottaparancsnok úr. A spanyoloknak a Csendes-óceánon kevés a hadihajójuk, de errefelé csak úgy nyüzsögnek, és mind minket keres. Azonnal tovább kell indulnunk.”
De a flottaparancsnok a kapitányok szavazásától tette függővé a dolgot, nem az egy angol és három holland navigátorétól, és értelmetlen kiruccanásokat szervezett a szárazföldre.
Azon az éven hamarabb fordultak meg a szelek, és ott kellett telelniük, mert a flottaparancsnok a spanyol hajóktól való félelmében nem mert visszaindulni északnak. Csak négy hónap múlva tudtak vitorlát bontani. Addigra százötvenhat embert vitt el az éhhalál, a fagy és a vérhas, és a tengerészek lerágták még a köteleket borító borjúbőrt is. A szorosban tomboló viharok szétszórták a flottát, és csak az Erasmus ért el a Chile magasságában levő találkozóhelyig. Egy álló hónapig várták a többieket, de ekkor a látóhatáron spanyol hajók jelentek meg, úgyhogy kénytelenek voltak továbbvitorlázni, bele az ismeretlenségbe. A titkos útinapló Chilénél véget ért.

Blackthorne végigment a folyosón, kinyitotta a kabinja ajtaját, és bezárta maga mögött. Alacsony mennyezetű, kicsi, rendben tartott kabin volt, csak kétrét görnyedve tudott odamenni az íróasztalához. Kinyitott egy fiókot, és vigyázva kicsomagolta annak az almakészlétnek az utolsó darabját, amelyet még a Chile melletti Santa Mária-szigeten gyűjtött. Ütődött volt és apró, egy helyen rothadni kezdett, és már meg is penészedért. Kivágta a negyedrészét. Kukacok nyüzsögtek benne, de azokat is megette, mert a régi matrózlegenda szerint a kukacok éppolyan hatásosak skorbut ellen, mint maga az alma, s ha az ember beledörzsöli őket az ínyébe, nem potyog ki a foga. Vigyázva rágta a gyümölcsöt, mert fájtak a fogai és az ínye is sajgott, azután ivott néhány korty vizet a borostömlőből. Sós íze volt. Becsomagolta az alma maradékát és eltette.
Patkány szaladt be a feje fölött függő olajlámpa által vetett árnyékba. A gerendák otthonosan nyikorogtak. A padlón svábbogarak nyüzsögtek.
Fáradt vagyok. Nagyon fáradt.
Ránézett a priccsére. A hosszú, keskeny szalmazsák hívogatta.
Nagyon fáradt vagyok.
Aludj egy órát, súgta ördögi énje. Vagy akár csak tíz percet – és friss leszel egy egész hétig. Napok óta pár órát alszol mindössze, és azt is többnyire a fedélzeten, a hidegben. Aludnod kell. Aludj. Úgyis megbíznak benned...
– Nem, majd holnap alszom – mondta fennhangon, kinyitotta ládáját, és elővette a hajónaplót. Látta, hogy a másik, a titkos portugál útinapló érintetlen, és megnyugodott. Fogott egy tiszta lúdtollat, és írni kezdett. „1600. április 21. ötödik váltás. Alkonyat. Százharmincharmadik napja hagytuk el a chilei Santa Mária-szigetet. Az északi szélesség 32. fokán vagyunk. A tenger most is háborog, a szél erős, a vitorlázat a tegnapi. A tenger színe tompa szürkészöld, feneketlen. A szél a 270. fok vonalán hajt bennünket észak-északnyugati irányba, a sebesség nagy, két league. A váltás felénél nagy, háromszög alakú zátonyokat pillantottunk meg északkelet-északra, fél league távolságban.
Az éjjel három emberünket vitte el a skorbut – Joris vitorlakészítőt, Reiss ágyúmestert és de Haan másodtisztet. Miután az Úr kegyelmébe ajánlottuk lelküket, a flottaparancsnok beteg lévén, én vetettem őket a tengerbe, de szemfedél nélkül, mert nem volt, aki megvarrja. Ma meghalt Rijckloff vitorlamester is.
A felhők miatt ma délben sem tudtam megmérni a napsugarak esését, de úgy vélem, tartjuk az irányt, és nemsokára kikötünk a japániak földjén...”
– De mikor? – kérdezte a feje fölött lengő hajólámpát. Hogyan kell térképet szerkeszteni? Kell hogy legyen valami módja, ismételte milliomodszor. Hogyan kell meghatározni a földrajzi hosszúságot? Kell hogy legyen módja. Hogyan lehet frissen tartani a zöldséget? Mi a skorbut?...

„Azt mondják, tengeri vérhas, fiam” – felelte annak idején Alban Caradoc. Nagy hasú, jószívű, hosszú ősz szakállú ember volt.
„Nem lehetne megfőzni a zöldséget és eltenni a levét?”
„Megromlik, fiam. Eddig még senki se jött rá, hogyan lehetne tartósítani.”

„Azt beszélik, Francis Drake hamarosan útnak indul.”
„Nem, fiam. Nem mehetsz vele!”
„Már majdnem tizennégy éves vagyok. Timnek és Wattnak megengedted, hogy feliratkozzanak Drake hajójára. Szüksége van navigátorinasokra.”
„Ők tizenhat évesek. Te csak tizenhárom vagy.”
„Állítólag megpróbál átkelni a Magellán-szoroson, aztán elindul fel a part mentén a felderítetlen területek, a Kaliforniák felé, hogy megkeresse az Anian-szorost, amely összeköti a Csendes-óceánt az Atlanti-óceánnal. A Kaliforniától áthajózik egészen Új-Fundlandig, végre felkutatja az Északnyugati átjárót...”
„Az állítólagos Északnyugati átjárót, fiam. Még nem bizonyosodott be, hogy igaz a legenda.”
„Majd ő bebizonyítja. Most már admirális, és mi leszünk az első angol hajó, amely átvág a Magellán-szoroson, az első, amely kijut a Csendes-óceánra, az első... ilyen lehetőségem nem lesz még egy!”
„Dehogynem lesz. Drake pedig sohasem fejti meg a Magellán-szoros titkát, hacsak nem lop magának egy útinaplót, vagy nem ejt foglyul egy portugál navigátort. Hányszor mondjam még, hogy egy navigátornak türelmesnek kell lennie? Tanulj türelmet, fiam. Rengeteg az időd...”
„Kérlek szépen!”
„Nem.”
„De miért?”
„Mert Drake egy, két, sőt három évig is oda lesz. A betegek és a fiatalok kapják majd a legrosszabb ételt és a legkevesebb vizet. Az öt hajóból csak az övé fog visszatérni. Nem élnéd túl, fiam.”
„Akkor az ő hajójára jelentkezem. Erős vagyok. Fel fog venni.”
„Ide hallgass, fiam, én ott voltam Drake-kel az ötventonnásán, a Judith-on San Juan de Uluánál, amikor ő és Hawkins admirális – ő a Minion-on parancsnokolt – kiverekedte magát a kikötőből, azoknak az ebszülte spanyoloknak a gyűrűjéből. Rabszolgákat szállítottunk Guineából Spanyolországba, csakhogy nem volt hozzá spanyol engedélyünk, ezért csapdába ejtették Hawkins flottáját. Tizenhárom nagy hajójuk volt, nekünk meg csak hat. Hármat elsüllyesztettünk, de ők is elsüllyesztették a Swallow-t, az Angel-t, a Caravette-t és Jesus of Lubeck-et. Igen, igen, Drake kivágott a csávából és haza is hozott bennünket. Tizenegyen maradtunk hírmondónak. Hawkins hajóján tizenöten maradtak életben. Ennyien a négyszáznyolc vidám tengeri medvéből. Drake könyörtelen ember, fiam. A dicsőséget és az aranyat hajhássza, de csakis a maga számára, és ebbe már nagyon sokan belehaltak.”
„Én nem fogok meghalni. Én...”
„Nem. Tizenkét esztendei inaskodásra szegődtél el hozzám. Még tíz év, és szabad vagy. De addig, is 1588-ig meg fogod tanulni, hogyan kell hajót építeni és irányítani – addig engedelmeskedni fogsz Alban Caradoc hajóépítő mesternek, navigátornak, a Trinity House tagjának, mert különben sohasem kapod meg az engedélyt. Ha pedig nincs engedélyed, akkor egyetlen angol hajót sem irányíthatsz angol vízen, egyetlen angol hajó tatján sem parancsnokolhatsz semmilyen vízen, mert így szól a derék Harry király törvénye, Isten nyugtassa. Ez volt a törvénye annak a szajha Tudor Máriának is, hogy a pokol tüze eméssze, ez a törvénye őfelségének, a királynőnek, uralkodjék örökkön-örökké, és ez Anglia törvénye – a legbölcsebb tengeri törvény.” Blackthorne-nak eszébe jutott, mennyire gyűlölte akkor mesterét, a Trinity House-t – amelyet VIII. Henrik alapított az angol navigátorok és hajóskapitányok kiképzésére –, tizenkét esztendei rabságát, amely nélkül nem kaphatta meg azt, amire a legjobban áhítozott. És még jobban gyűlölte Alban Caradocot akkor, amikor Drake és száztonnás szlupja, a Golden Hind háromesztendei távollét után dicsőségesen megtért Angliába: az angolok közül elsőként körülhajózta a földet, és hihetetlen zsákmányt hozott magával – másfél millió font értékű arany- és ezüstrudat, fűszert és ezüstpénzt.

Gyűlöletét nem enyhítette, hogy az öt hajóból négy odaveszett, hogy minden tíz emberből nyolc odaveszett, hogy Tim és Watt is odaveszett, s hogy egy elfogott portugál navigátor vezette át Drake-et a Magellán-szoroson; mint ahogy az országos méretű hozsannázást sem csökkentette, hogy Drake egy tisztet felakasztatott, Fletcher káplánt kiközösítette, de az Északnyugati átjárót nem találta meg. A királynő lefoglalta a kincs felét, és lovaggá ütötte Drake-et Azok a nemesek és kalmárok, akik az expedíció költségét összeadták, megháromszorozták vagyonukat, és könyörögtek, hogy fogadja el a pénzüket a következő vállalkozásra is. Minden tengerész könyörgött Drake-nek, hogy vegye fel a hajójára, hiszen zsákmányt szerzett, hazajutott, s a szerencsés kevesek, akik túlélték a kalandot, egész életükre meggazdagodtak.
Én is életben maradtam volna, gondolta Blackthorne. Életben bizony. És a részesedésem a kincsből elég lett volna ahhoz, hogy...
– Rotz vooruuniiiit! Zátony előttünk!
Először inkább csak érezte, mint hallotta a kiáltást. Másodszor azonban már a vihar tombolását is túlharsogta a rémült ordítás.
Kirohant a kabinból, fel a tatfedélzetre, szíve a torkában vert, szája kiszáradt. Sötét éjszaka volt, zuhogott az eső, s egy pillanatra boldogság öntötte el, mert tudta, hogy a sok hete kifeszített vászon esőfogók hamarosan csordultig telnek. Kinyitotta a száját, belekóstolt a csaknem vízszintesen zuhogó édes esőbe, aztán hátat fordított a zápornak.
Látta, hogy Hendriket szinte megbénította a rémület. Az orrfaőrszem, Maetsukker, a hajóorrban kuporogva összefüggéstelenül kiabált és előremutogatott. Blackthorne arra nézett.
A zátony alig kétszáz yardra volt tőlük: nagy fekete sziklakarmokat harapdált az éhes tenger. A hajótól jobbra és baka a hullámok végtelen tajtékot túrtak. A szélvihar hatalmas fehér habtömegeket vetett a fekete éjszakába. Az előárboc egyik feszítőkötele elpattant, és a legfelső vitorlarúd belerepült a tengerbe. Az árboc megingott, de nem dőlt ki, és a tenger könyörtelenül terelte tovább a hajót végzete felé.
– Mindenki a fedélzetre! – kiáltotta Blackthorne, és vadul megrángatta a harangkötelet.
A zaj felverte Hendriket kábulatából.
– Elvesztünk! – ordította hollandul. – Édes Jézus, segíts!
– Kergesd fel a legénységet a fedélzetre, te nyomorult! Elaludtál! Mind a ketten elaludtatok! – Blackthorne a legénységi lejáróhoz lökte, lefejtette a kerékfogantyúkról a merevítőszíjakat, megvetette a lábát, és keményen balra rántotta a kormányt.
Minden erejét meg kellett feszítenie, amint a kormánylapát belemart a hullámokba. A hajó megremegett, az onfa félrelendült, ahogy lecsapott rá a szél, és hamarosan oldalát fordította a viharnak. A vihar-derékvitorlák kihasasodva igyekeztek magukra venni a hajó súlyát, a kötelek suhogva megfeszültek. A tenger föléjük tornyosult, a hajó előrelódult, a zátonnyal párhuzamosan, és Blackthorne ekkor vette észre a nagy hullámot. Figyelmeztetően odakiáltott a fedélzetre siető matrózoknak, és kapaszkodott, ahogy csak bírt.
Az egész tenger a hajóra zúdult, s az megperdült: Blackthorne már azt hitte, elmerülnek, de a hajó megrázta magát, akár egy bőrig ázott terrier, és kiugrott a hullámvölgyből. Víz zubogott minden fedélzeti lefolyón, és Blackthorne levegőért kapkodott. Látta, hogy a vitorlamester hullája, amelyet a másnapi temetéshez készítettek ki a fedélzetre, eltűnt, s egy még nagyobb hullám közeledik. Felkapta Hendriket, aki hiába kapálózott, és lesöpörte a hajóról. Újabb hullám zúdult a fedélzetre. Blackthorne egyik karját átfűzte a kormánykeréken, s így helyt tudott maradni. Hendrik már ötven yardra sodródott bal felől. A hullám taraja visszaszívta, de a következő feldobta a levegőbe, egy darabig ott lebegett ordítva, aztán a hullám visszarántotta, hozzácsapta egy sziklagerinchez és végleg elnyelte.
A hajó orrát a tengerbe fúrva kereste az utat. Újabb vitorlarúd szabadult el, s a csigák és tartókötelek összegubancolódtak a csarnakokkal.
Vinck és egy matróz felmászott a tatfedélzetre, és nekifeszült a kormánynak, hogy segítsen. Blackthorne most már közelebbről láthatta jobboldalt a zátonyt. Elöl és balra is voltak sziklák, de itt-ott egy-egy rést is ki lehetett venni köztük.
– Mássz fel, Vinck! Elővitorlát kibontani! – Vinck és két matróz lépésről lépésre araszolt fel az előárbocra, a többiek odalenn a kötelekre akaszkodtak, hogy megkönnyítsék a dolgukat.
– Vigyázat elöl! – kiáltotta Blackthorne.
A tenger újra átzúdult a fedélzeten, egy embert lesöpört, és visszadobta a vitorlamester holttestét. A hajóorr kiemelkedett a vízből, és újra lemerült, újabb víztömeggel árasztva el a fedélzetet. Vinck és társai káromkodva kirángatták a rögzítőkötelekből a vitorlát, amely azonnal kibomlott, akkorát csattanva, akár egy ágyú; a szél belekapott, és a hajó meglódult.
Vinck és segítőtársai ide-oda lengtek a tenger fölött, azután mászni kezdtek lefelé.
– Zátony, zátony előttünk! – ordította Vinck.
Blackthorne és a matróz jobbra rántotta a kormányt. A hajó tétovázva megfordult és felvisított, amint a felszín alatt rejtőző sziklák megtalálták az oldalát. Az ütés azonban ferdeszögben érte a hajót, s a sziklataréj szétmállott alatta. A gerendák kitartottak, és az emberek újra fellélegeztek.
Blackthorne rést látott elöl a zátonyban, és arra kormányozta volna a hajót. A vihar felerősödött, a tenger még jobban dühöngött. Egy szélroham megpördítette a hajót, és a kormány kiszakadt a kezükből. Újra megragadták, és visszaállították az irányt, de a hajó most már részegen bukdácsolt. A tenger újra elárasztotta, betört a legénységi szállásba, és egy embert nekicsapott a rekeszfalnak. Az alsó fedélzet éppúgy víz alatt állt, mint a felső.
– A szivattyúkhoz! – kiáltotta Blackthorne. Látta, hogy két ember lesiet.
Az eső az arcába vágott, de ő hunyorogva tűrte a fájdalmat. A tájolóház lámpája és a hátsó jelzőlámpa rég kialudt. Újabb szélroham térítette el irányától a hajót, a matróz megcsúszott, és a kormánykerék ismét kiugrott a kezükből. A matróz felüvöltött: feje nekivágódott az egyik kerékfogantyúnak, összeesett, és ott hevert a tenger kényére bízva. Blackthorne felrántotta és magához szorította, míg a nagy hullám el nem zúgott fölöttük. Ekkor vette csak észre, hogy a matróz halott; leejtette a székbe, és a következő hullám lesodorta a fedélzetről.
A zátonyrés három fokra volt szélirány felé, de Blackthorne hiába erőlködött, nem tudta arra fordítani a hajót. Kétségbeesve keresett másik csatornát, de tudta, hogy úgysincs; szelet fogott, hogy a hajó felgyorsuljon, majd újra szélnek fordította. Most már valamivel odébb került, és tartotta az irányt.
A hajó elkínzottan megrázkódott – tőkéje rászaladt a borotvaéles zátonytaréjokra, és az emberek lelki szemei előtt már szét is estek a gerendák, s a tenger mindent elárasztott. A hajó előrelendült, immár irányíthatatlanul.
Blackthorne segítségért kiáltott, de nem hallották meg, így egyedül kelt birokra a kormánnyal. A hullámok egy ízben odább lódították, de visszamászott és megkapaszkodott; ködösülő agya fel nem foghatta, hogyan tartott ki ilyen sokáig a kormánylapát.
A zátonyrésben a tenger valóságos örvénnyé változott: a vihar hajtotta volna a vizet, de a sziklák közrefogták. Óriási hullámok csapkodták a zátonyt, visszalódultak marakodni az utánuk jövőkkel, végül mindenfelől egymásnak estek. A hajó tehetetlenül keresztbe fordult, beszippantotta az örvény.
– Dögölj meg, vihar! – üvöltötte Blackthorne. – Vedd le a mocskos kezedet a hajómról!
A kormánykerék pörögni kezdett, ellódította a navigátort, s a fedélzet émelyítően megdőlt. Az orrfa sziklának ütközött, a kötélzet egy részével együtt levált, s a hajó visszabillent. Az előárboc ívbe hajlott és elpattant. Az emberek fejszével estek a csarnakoknak, hogy a víz lesodorhassa. Nagy nehezen kiszabadították, és az árboc a tengerbe zuhant, magával rántva egy matrózt, aki belegabalyodott a kötelekbe. A matróz felüvöltött, de nem segíthettek rajta, nézték, ahogy eltűnik, majd újra felbukkan az árboccal együtt, s aztán nem látták többé.
Vinck és akik életben maradtak, felnéztek a tatfedélzetre és látták, hogy Blackthorne úgy birkózik a viharral, akár az eszelős. Keresztet vetettek és imádkoztak, egyik-másik zokogott félelmében, és kapaszkodtak, ahogy csak bírtak.
A szoros egy pillanatra kiszélesedett, a hajó lelassult, de a nyílás hamarosan újra beszűkült, a sziklák megnőttek, föléjük tornyosultak. Az áramlat visszalódult a sziklákról, magával rántotta a hajót, megpördítette és repítette végzete felé.
Blackthorne abbahagyta a vihar káromlását, balra feszítette a kormányt és tartotta, minden izma görcsbe ugrott. A hajó azonban fütyült a kormánylapátra, akárcsak a tenger.
– Fordulj, fordulj, te pokolbeli szajha! – zihálta Blackthorne, ereje fogytán. – Segítsetek!
A tenger futása felgyorsult, Blackthorne-nak majd szétpattant a szíve, de csak azért is nekifeszült a sodrásnak. Erőltette a szemét, hogy fókuszba álljon, ám a látvány egyre ködösült előtte, a színek furcsán elváltoztak, fakultak. A hajó a legszűkebb részbe jutott, már-már úgy látszott, nincs menekvés, amikor a tőke hirtelen iszapágyba ütközött. A hajó megrázkódott, és oldalt fordult. A kormánylapát belemart a tengerbe. Ekkor a szél és a tenger segítségükre sietett, a hajó szélirányba pördült, és átsiklott a szoroson – a biztonságba. Várta a parti öböl.

ELSŐ KÖNYV

Első fejezet

Blackthorne hirtelen felébredt. Először azt hitte, álmodik, mert szárazföldön volt, és a szobát igen furcsának találta. Kicsi volt, tiszta, és puha gyékények borították. Vastag takarón feküdt, és ugyanilyen takaróba volt bugyolálva. A mennyezet lakkozott cédrusból készült, a falak négyzet alakban elrendezett cédruslécekből álltak, és a közöket átlátszatlan papír fedte, amely kellemesen tompította a fényt. Ágya mellett bíborpiros tálcát talált, rajta apró tálkákat. Az egyikben hideg főtt zöldség volt, és Blackthorne úgy habzsolta fel, hogy nem is érzékelte pikáns ízét. A másik hallevest tartalmazott, kapkodva kiitta azt is. A harmadikból ujjaival tömte szájába a sűrű búza- vagy árpakását. Egy különös formájú ivótökben meleg, furcsa ízű, kicsit kesernyés, de finom vizet talált.
Ekkor vette észre a falifülkében a feszületet.
Tehát spanyol vagy portugál házban vagyok, gondolta megdöbbenve. A japániakhoz kerültem volna? Vagy talán Kathájba?
Az egyik falbetét félrecsúszott és kinyílt. Középkorú, testes, pufók nő térdelt a nyílásban, és mosolyogva meghajolt. A bőre aranybarna volt, szeme keskeny és fekete, hosszú fekete haját ügyesen feltornyozva viselte. Szürke selyemköntös volt rajta, rövid, vastag talpú fehér harisnya, a derekán széles, piros öv.
– Gosudzsinszama, gokibun va ikaga deszu ka? – kérdezte. Várt, majd, mivel Blackthorne értetlenül meredt rá, megismételte.
– Japáni földön vagyok? – kérdezte Blackthorne. – Vagy Kathájban?
A nő értetlenül nézte, és mondott valamit, amit viszont ő nem értett. Aztán hirtelen rájött, hogy nincs rajta a ruhája. Nem látta sehol. Jelbeszéddel értésére adta, hogy fel akar öltözni. Aztán a tálkákra mutatott, és a nő megértette, hogy még éhes.
Elmosolyodott, meghajolt, és visszahúzta a falbetétet.
Blackthorne kimerülten hátrahanyatlott; a padló émelyítő és visszataszító mozdulatlanságától szédülni kezdett. Megpróbált erőt venni magán. Arra emlékszem, hogy kivetettük a horgonyt, gondolta. Vinckkel, azt hiszem, Vinckkel. Öbölben voltunk, a hajó iszapágyra futott és megállt. Hallottuk a parton megtörő hullámokat, de akkor már biztonságban voltunk. Fényeket láttunk a parton, aztán újra a kabinomban voltam, és minden elsötétült előttem. Másra nem emlékszem. Később fények gyúltak a sötétségben, és furcsa hangokat hallottam. Én angolul szólaltam meg, aztán portugálul. Az egyik bennszülött értett valamit portugálul. Vagy talán portugál volt? Nem, azt hiszem, bennszülött. Megkérdeztem tőle, hogy hol vagyunk? Nem emlékszem. Utána visszasodródtunk a zátonyhoz, a nagy hullám újra fölénk tornyosult, kivitt a tengerre és megfulladtam... rettenetesen hideg volt... nem, nem is, a tenger meleg volt és puha, akár egy ölnyi mély selyemágy. Nyilván kihoztak a partra és lefektettek.
– Akkor ez az ágy lehetett olyan puha és meleg – mondta fennhangon. – Sosem aludtam még selymen. – A gyengeség erőt vett rajta, és Blackthorne álomtalan kábulatba süppedt.
Amikor felébredt, a cseréptálkák újra tele voltak étellel, ruhái csinosan összehajtogatva az ágya mellett. Valaki kimosta, kivasalta és apró, finom öltésekkel megvarrta őket.
De a kése eltűnt és a kulcsai is.
Minél előbb szereznem kell egy kést, gondolta. Vagy egy pisztolyt.
Tekintete a feszületre tévedt. Félelme ellenére izgatottság fogta el. Számtalan navigátor- és matrózlegendát hallott Portugália titkos keleti birodalmának hihetetlen gazdagságáról, arról, hogy a portugálok állítólag katolikus hitre térítették, vagyis leigázták a pogányokat, hogy arrafelé az arany olyan olcsó, akár a vas, és annyi a smaragd, rubin, gyémánt és zafír, mint kavics a tengerparton.
Ha igaz, hogy megtérítették őket, gondolta, akkor a többi is igaz lehet. Igen. De azért minél előbb fegyvert kell szereznem, mert csak az Erasmus ágyúcsövei mögött fogom biztonságban érezni magam.
Megette az ételt, felöltözött, és támolyogya talpra állt: a szárazföldön sohasem volt elemében. A csizmáját nem találta. Dülöngélve odament az ajtóhoz, megtámaszkodott, de a vékony tolófal nem bírta el a súlyát, s a papír beszakadt. Majdnem hasra esett. A folyosón térdelő asszony rémülten nézett fel rá.
– Bocsánat – mondta, és furcsamód elszégyellte magát otrombaságáért. Folt esett a szoba makulátlanságán.
– Hol a csizmám?
A nő értetlenül nézte. Blackthorne türelmesen belekezdett a jelbeszédbe, mire a nő végigszaladt a folyosón, letérdelt, kinyitott egy másik tolóajtót, és intett neki. Hangokat, vízcsobogást hallott. Belépett az ajtón, és egy újabb, csaknem üres szobában találta magát. Ez a szoba egy verandára szolgált, amelyről lépcső vezetett le egy magas fallal körülvett kis kertbe. A főbejáratnál két öregasszony, három piros köntöst viselő gyermek és egy öregember állt, valószínűleg kertész, mert gereblye volt a kezében. Mélyen meghajoltak, és úgy maradtak, nem emelték fel a fejüket.
Blackthorne döbbenten látta, hogy az öregember csak egy apró ágyékkötőt visel, amely alig takarja el a nemi szervét.
– Jó reggelt – mondta, mert más nem jutott eszébe.
Nem mozdultak, nem egyenesedtek föl.
Értetlenül nézte őket, majd sután ő is meghajolt. Abban a pillanatban kiegyenesedtek és rámosolyogtak. Az öregember még egyszer meghajolt, és visszament dolgozni. A gyerekek megbámulták Blackthorne-t, aztán kacarászva elszaladtak. Az öregasszonyok eltűntek a ház belsejében, de Blackthorne érezte, hogy rajta tartják a szemüket.
Megpillantotta a csizmáját a lépcső alján. Mielőtt felemelhette volna, nagy zavarára a középkorú nő letérdelt, és segített felhúzni.
– Köszönöm – mondta Blackthorne. Gondolkodott egy darabig, és a mellkasára bökött. – Blackthorne – mondta lassan. – Blackthorne. – Rábökött az asszonyra. – Téged hogy hívnak?
Az asszony értetlenül nézte.
– Black-thorne – ismételte szótagolva, magára mutatott, aztán újra az asszonyra. – Neked mi a neved?
Az asszony a homlokát ráncolta, majd hirtelen, mint aki mindent ért, magára mutatott. – Onna! Onna!
– Onna! – ismételte Blackthorne éppoly diadalmasan, akár az asszony. – Onna.
Az asszony boldogan biccentett.
– Onna!
A kerthez foghatót még sohasem látott: kis vízesés, patak, apró híd, gondozott kavicsos ösvények, sziklák, virágok, bokrok. Milyen tiszta, gondolta. Milyen rendezett.
– Bámulatos – mondta.
– Bámuratosu? – ismételte készségesen az asszony.
– Mindegy – hagyta rá Blackthorne. Mivel nem tudta, mit csináljon, elhessegette az asszonyt, aki udvariasan meghajolt és távozott.
Blackthorne leült, hátát egy oszlopnak vetette, és süttette magát a meleg nappal. Szédelgő fejjel nézte az öregembert, aki gyomot irtott a tökéletesen gyomtalanított kertben. Hol lehetnek a többiek? Él-e még a flottaparancsnok? Hány napot aludtam át? Csak arra emlékszem, hogy felébredtem, ettem és újra elaludtam, de úgy érzem, alig ettem és alig álmodtam valamit.
Elszáguldottak mellette a gyerekek – kergetőztek, és Blackthorne helyettük is kényelmetlenül érezte magát, mert amikor a majdnem anyaszült meztelen kertész előrehajolt, mindene kilátszott; fel nem foghatta, hogy a gyerekek ügyet sem vetnek rá. A falon túl cserepes zsúptetős épületeket látott és, jóval messzebb, magas hegyeket. Szél söpört végig az égen és megkergette a gomolyfelhőket. Méhek zümmögtek a békés tavaszi napon. A teste kívánta még az alvást, de ehelyett feltápászkodott, és odament a kertkapuhoz. A kertész mosolyogva meghajolt, előreszaladt, kinyitotta a kaput, újra meghajolt, és becsukta mögötte.
A falu egy keletnek néző, félhold alakú öböl köré épült: körülbelül kétszáz különös, sosem látott formájú ház egy hegy tövében, amely egészen a partig nyúlt. A falu fölött teraszosan megművelt földek, észak és dél felé vezető földutak. A tengerpart ki volt kövezve, és kőmóló nyúlt be róla a vízbe. Biztonságos kikötő, kőmóló, halat tisztogató, hálót szövő férfiak és nők, a falu északi szélén egy különös formájú hajó, épülőfélben. Kinn a tengeren, keletre és déire szigeteket látott. Arra lehetnek a zátonyok is, vagy még messzebb, túl a látóhatáron.
A kikötőben több furcsa alakú hajó is volt, többnyire halászhajók, némelyik egyetlen nagy vitorlával felszerelve, némelyikben eveztek – az evezősök álltak, és úgy tolták a lapátot a vízben, nem ülve húzták, ahogy ő tette volna. Volt, amelyik kifelé tartott, volt, amelyik a fadokkhoz közeledett. Az Erasmus a parttól ötven yardra, jó vízben horgonyzott, három horgonylánc csüngött az orráról. Ezt meg ki csinálhatta? – töprengett Blackthorne. Csónakok libegtek a hajó oldalánál, a fedélzeten bennszülöttek tébláboltak. Hová lettek a matrózai?
Körülnézett, és észrevette, mennyien figyelik. Amikor rájöttek, hogy meglátta őket, meghajoltak, mire ő is sután meghajolt. Az emberek újból derűs nyüzsgésbe fogtak, fel-alá járkáltak, meg-megálltak, hajlongtak, és látszólag ügyet se vetettek többé rá. Akár valami színes pillangóhad. De miközben a part felé ballagott, érezte, hogy minden ablakból és ajtóból kutató tekintetek kísérik.
Mi az, ami olyan furcsa rajtuk? Nemcsak a ruhájuk és a viselkedésük. Nincsenek fegyvereik! – jött rá elképedve. Sehol egy kard vagy puska. Ez meg hogy lehet?
Ismeretlen árukkal és bálákkal tele, nyitott boltok szegélyezték a kis utcát. A boltok szintje meg volt emelve, s az árusok és a vásárlók a tiszta fapadlón térdeltek vagy guggoltak. Látta, hogy a legtöbben facipőt vagy sásból font sarut viselnek, némelyikük vastag talpú fehér harisnyát is, amely a nagy lábujj és a második ujj között ki volt vágva, hogy a tartószíj beférjen, de a facipőt és a sarut mindnyájan kinnhagyták az utcán. Akik mezítláb jártak, megtörölték a lábukat, és tiszta házi saruba bújtatták, amely oda volt készítve az ajtóba. Okos dolog, gondolta csodálkozva.
Amint a feléje közeledő tonzúrás férfit megpillantotta, félelem rántotta görcsbe a gyomrát. A pap nyilvánvalóan portugál vagy spanyol, és hiába visel narancssárga köntöst, övén ott lóg az olvasó és a feszület, s az arca hideg, ellenséges. A köntöst úti por lepte, az európai csizma csupa sár volt. A pap a lehorgonyzótt Erasmus-t nézte, és Blackthorne tudta, hogy mindjárt rájön: a hajó vagy holland, vagy angol, ismeretlen ezeken a tengereken, karcsúbb és gyorsabb a szokásosnál, az angol kalózhajók mintájára készült, amelyek oly nagy pusztítást vittek véghez a spanyol vizeken. Tíz fekete hajú, fekete szemű bennszülött kísérte a papot, az egyik hozzá hasonlóan volt öltözve, de szíjsarut viselt. A többieken színes köntös, buggyos nadrág vagy ágyékkötő volt. Fegyvert egyiknél sem látott.
Blackthorne szeretett volna elfutni, de tudta, hogy nem lenne hozzá ereje, és úgysincs hová bújnia. Nagy termete és a szeme színe azonnal elárulná, hogy idegen ezen a földön. Nekivetette a hátát a falnak.
– Ki vagy? – kérdezte portugálul a pap. Tagbaszakadt, fekete hajú, jól táplált, húsz-egynéhány éves férfi volt, hosszú szakállal.
– Hát te? – vágott vissza rezzenéstelen tekintettel Blackthorne.
– Az ott németalföldi kalózhajó. Eretnek hollandus vagy. Mindnyájan kalózok vagytok. Isten irgalmazzon nektek!
– Nem vagyunk kalózok. Békés kereskedők vagyunk, kivéve, ha ellenséggel találkozunk. Én vagyok annak a hajónak a navigátora. Hát te ki vagy?
– Sebastio atya. Hogy kerültök ide? Felelj!
– A vihar partra vetett bennünket. Hol vagyunk? A japáni földön?
– Igen, ez Japán. Nippon – felelte türelmetlenül a pap. Egyik emberéhez fordult, aki idősebb volt a többinél, alacsony, inas, izmos karú, kérges kezű, koponyája le volt borotválva, s a szemöldökéhez hasonlóan ősz haja vékony varkocsba fogva. A pap akadozva beszélt japánul, és Blackthorne-ra mutogatott. A bennszülöttek ijedt arcot vágtak, egyikük keresztet vetett.
– A hollandok eretnekek, lázadók, kalózok. Mi a neved?
– Portugál telep ez?
A pap ellenséges, véreres szemmel nézte.
– A falu elöljárója azt mondja, értesítette jöveteledről a hatóságot. Bűneid el fogják nyerni méltó büntetésüket. Hol a hajó legénysége?
– A vihar eltérített bennünket. Élelemre és vízre van szükségünk, meg némi időre, hogy a hajót kijavíthassuk. Utána elmegyünk. Megfizetünk mindenért...
– Hol a hajó legénysége?
– Nem tudom. Gondolom, a hajón.
A pap ismét az elöljáróhoz fordult, aki a falu túlsó vége felé mutatott, és hosszan magyarázott valamit. A pap visszafordult Blackthorne-hoz.
– Errefelé keresztre feszítik a bűnösöket, navigátor. Meg fogtok halni. Mindjárt itt lesz a daimjó, és hozza a szamurájokat is. Isten irgalmazzon nektek.
– Mi az a daimjó?
– Földesúr. Ennek a tartománynak az ura. Hogy kerültök ide?
– És a szamuráj?
– Harcos, katona, a fegyveres kaszt tagja – felelte egyre idegesebben a pap. – Honnan jöttök és kik vagytok?
– Nem igazodok el a kiejtéseden – mondta Blackthorne, hogy zavarba hozza. – Spanyol vagy?
– Portugál vagyok! – kiáltotta a pap, beleesve a csapdába. – Megmondtam már, Sebastio atya vagyok Portugáliából. Hol tanultál meg ilyen jól portugálul? Mi?
– Portugália és Spanyolország egykutya – ingerelte tovább Blackthorne. – A királyotok is ugyanaz.
– Külön ország vagyunk! Külön nép! Kezdettől fogva. Saját zászlónk van, saját tengeren túli birtokaink. Fülöp király beleegyezett ebbe, amikor elrabolta országomat. – Sebastio atya erőt vett magán, de a keze még mindig remegett. – Fegyverrel, erőszakkal vette el a hazámat húsz esztendeje! Katonái és az a pokolbeli spanyol zsarnok, Alva hercege letaszították a trónról törvényes királyunkat! Que va! Most Fülöp fia uralkodik, de ő sem igazi királyunk! Nemsokára meglesz a magunk királya. – Váratlan gyűlölettel hozzátette: – Tudod jól, hogy ez az igazság. Az az ördögi Alva ugyanazt művelte a te hazáddal, mint az enyémmel.
– Hazugság. Alva sok gondot okozott Németalföldnek, de meghódítani sohasem tudta. Németalföld szabad, és az is marad. De Portugáliában elég volt legyőznie egy kis sereget, és az egész ország behódolt. Gyávák vagytok. Bármikor kirúghatnátok a spanyolokat, de sohasem fogjátok. Nektek a becsület semmit se számít. Nincs bennetek kurázsi, csak annyi, hogy ártatlan embereket küldjétek máglyára Isten nevében.
– A pokol tüze égessen mindörökkön örökké! – ordította a pap. – A Sátán körbejár a világon, de el lesz taposva! Eltapossuk az eretnekeket! Átkozott légy Isten előtt!
Blackthorne érezte, hogy akarata ellenére elfogja a vallásos félelem.
– A papok nem közösködnek Istennel, nem az Ő hangja szól a szájukból! Levetettük undok igátokat, és szabadok is maradunk!
Alig negyven esztendeje még Véres Tudor Mária uralkodott Angliában, és a spanyol II. (Kegyetlen) Fülöp volt a férje. VIII. Henriknek ez a mélyen vallásos lánya visszaállította a katolikus papokat, inkvizitorokat, eretnekégetéseket s az idegen pápa fennhatóságát, és a többség akarata ellenére semmissé nyilvánította apja történelmi intézkedéseit, öt évig uralkodott, s ez alatt az idő alatt gyűlölködés, félelem, vérontás martaléka lett az ország. Amikor meghalt, a huszonnégy éves Erzsébet került a trónra.
Blackthorne-t a csodálat és a mélységes gyermeki szeretet érzése fogta el, ahányszor csak Erzsébetre gondolt. A királynő negyven esztendőn át csatázott a világgal. Ravaszságban és erőben túltett a pápán, a szent római birodalmon, Franciaországon és Spanyolországon. Kiközösítették, megköpdösték, gyalázták, és mégis révbe vitt bennünket – erős, biztonságos, külön révbe.
– Szabadok vagyunk – mondta a papnak. – Ti pedig le vagytok igázva. Nekünk saját iskoláink vannak, saját könyveink, saját Bibliánk, saját egyházunk. Ti spanyolok mind egyformák vagytok! Szemét népség! És ti csuhások is mind egyformák vagytok. Bálványimádók!
A pap pajzsként lökte maga és Blackthorne közé a keresztet.
– Uram, szabadíts meg a gonosztól! Mondtam már, hogy nem vagyok spanyol! Portugál vagyok! És nem csuhás, hanem a Jézus-társaság tagja!
– Aha! Jezsuita!
– Igen. Isten irgalmazzon a te lelkednek! – Sebastio atya vakkantott valamit japánul, mire a bennszülöttek nekiestek Blackthornenak. Visszahátrált a falhoz, az egyiket megütötte, de legyűrték. Fuldoklott.
– Nanigoto da?
A csőcselék megdermedt.
A fiatalember tíz lépésre állt. Nadrágot viselt, facipőt, könnyű kimonót, s az övében két kardot. Az egyik tőrhöz hasonlított, a másik, a kétkezes harci kard hosszú volt és enyhén hajlott. Jobb kezét hanyagul a markolatán nyugtatta.
– Nanigoto da? – kiáltotta vadul, s amikor senki sem felelt: – NANIGOTO DA?
A japánok térdre estek, és földig hajtották a fejüket. Csak a pap maradt állva. Meghajolt, és akadozva magyarázkodni kezdett, de a férfi megvetően félbeszakította, és az elöljáróra bökött. – Mura!
Mura, az elöljáró – a fejét nem emelte föl – hadarva beszélni kezdett. Többször Blackthorne-ra mutatott, egyszer a hajóra és kétszer a papra. Az utcán most senki se mozdult. Mindenki térdelt, és földig hajtotta a fejét. Az elöljáró befejezte mondanivalóját. A fegyveres fiatalember gőgösen feltett néhány kérdést, és gyors, tiszteletteljes válaszokat kapott. Mondott valamit az elöljárónak, és megvető mozdulattal a pap, majd Blackthorne felé intett. Az ősz elöljáró láthatólag érthetőbb formába öntötte a szavakat, hogy a pap is felfogja. Sebastio atya elvörösödött.
A fegyveres – egy fejjel alacsonyabb és jóval fiatalabb volt Blackthorne-nál, csinos arca enyhén himlőhelyes – az idegenre nézett.
– Onusi ittai dókó kara kitanoda? Dókó no kumnó monoda?
A pap reszketve fordította:
– Kaszigi Omi-szan azt kérdi: „Honnan jössz és hol a hazád?”
– Omiszan úr a daimjó? – kérdezte Blackthorne, aki, bátorság ide, bátorság oda, megijedt a kardoktól.
– Nem. Ő szamuráj, a falu katonai parancsnoka. Családneve Kaszigi, keresztneve Omi. Itt mindig a családnevet teszik előre. A „szán” azt jelenti, hogy „tiszteletre méltó”, és előzékenységből minden névhez oda kell ragasztani. Minél előbb tanulj udvariasságót – és jó modort. Itt nem tűrik a neveletlenséget. Felelj gyorsan! – förmedt rá a pap.
– Amszterdamból jövök, és angol vagyok.
Sebastio atyának leesett az álla.
– Angol, Anglia – mondta a szamurájnak, és magyarázni kezdett, de Omi türelmetlenül félbeszakította, és pattogva mondott valamit.
– Omi-szan azt kérdi, te vagy-e a parancsnok. Az elöljáró szerint eretnek cimboráid közül kevesen maradtak életben, és azok is betegek. Van vezérkapitányotok?
– Én vagyok a parancsnok – felelte Blackthorne, noha, miután szárazföldön voltak, most már a flottaparancsnok volt az úr. – Én irányítok – tette hozzá, mert tudta, hogy Spillbergen flottaparancsnok képtelen az irányításra, szárazföldön és tengeren, betegen és egészségesen egyaránt.
A szamuráj újabb szózuhatagot zúdított rájuk.
– Omi-szan azt mondja, mivel te vagy a parancsnok, szabadon járhatsz-kelhetsz a faluban, amíg ura meg nem érkezik. Ura, a daimjó fogja eldönteni, mi legyen veled. Addig vendégként az elöljáró házában lakhatsz, és jöhetsz-mehetsz, ahogy tetszik. A falut nem szabad elhagynod. Embereid azonban nem léphetnek ki a házukból. Megértetted?
– Igen. Hol vannak az embereim?
Sebastio atya bizonytalanul egy házbokor felé intett. Szemlátomást elkeserítette Omi döntése és lekezelő modora.
– Élvezd ki a szabadságot, kalóz! Bűneid elnyerik méltó...
– Vakarimaszu ka? – kérdezte Omi egyenesen Blackthorne-tól.
– Azt kérdi: „Megértetted?”
– Hogy van japáni nyelven az „igen”?
– Vakarimaszu – mondta a pap a szamuráj felé fordulva.
Omi megvetően elhessegette őket. Mindenki mélyen meghajolt. Kivéve egy férfit, aki tüntetően, meghajlás nélkül felállt.
A harci kard villámgyorsan kihussant hüvelyéből, ezüstös ívet írt le, és a férfi feje leröpült, vére sugárban fröcskölt a nyakából. A test egyszer-kétszer megrándult, aztán nem mozdult többet. A pap önkéntelenül hátralépett. Az utcán senkinek nem rezzent az arcizma sem. A fejek változatlanul földig hajoltak. Blackthorne kővé vált a döbbenettől.
Omi a hullára tette a lábát.
– Ikinaszai! – mondta, és intett, hogy távozzanak.
Az emberek újból földig hajoltak, majd felkeltek, és közönyösen odébbálltak. Az utca kiürült. A boltok is.
Sebastio atya lenézett a holttestre. Komoran keresztet vetett rá.
– In nomine Patris ét Filii ét Spiritus, Sancti. – Most már félelem nélkül nézett a szamuráj arcába.
– Ikinaszai! – a fénylő kard hegye a hullán pihent.
A pap egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett vele, aztán megfordult és elment. Méltósággal távozott. Omi figyelte, majd Blackthorne-ra pillantott. Blackthorne hátrálni kezdett, s amikor biztonságos távolságba ért, gyorsan befordult egy sarkon és eltűnt.
Omi harsány kacagásban tört ki. Az utca végleg kiürült. A nevetést abbahagyva két marokra fogta a kardot, és módszeresen darabolni kezdte a hullát.

Blackthorne egy kis csónakban állt, s a csónak tulajdonosa vidáman evezett az Erasmus felé. Nem volt nehéz csónakost keríteni, és a hajó főfedélzetén máris embereket pillantott meg. Valamennyien szamurájok voltak. Némelyik acél mellvérttel is rendelkezett, de a legtöbben csak egyszerű kimonót viseltek – így hívták a köntöst – és két kardot. A hajukat egyformán hordták: koponyájuk le volt borotválva, a haj hátul és kétoldalt varkocsba fogva, beolajozva, a fejtető körül kétszer körbetekerve és megkötve. Csak szamurájok viselhették így a hajukat, de nekik kötelező volt. Csak szamurájok viselhették a két kardot – a hosszú, kétkezes harci kardot és a rövid tőrszerűt –, de ez is a kötelességük volt.
A szamurájok a hajókorláthoz gyűlve figyelték.
Baljós előérzettel mászott fel a fedélzetre. Egy díszesebben öltözött szamuráj eléje ment és meghajolt. Blackthorne megtanulta a leckét: ugyanúgy hajolt meg ő is, mire a fedélzeten mindenki barátságos arcot vágott. Blackthorne azonban nem felejtette el az iménti iszonyatos gyilkosságot, és a mosolyok nem nyugtatták meg. Elindult a fedélzeti lejáró felé, de hirtelen megtorpant. Az ajtóra valaki széles vörös szalagot ragasztott, és egy furcsa, kacskaringós kis jelet mázolt melléje. Megnézte a másik ajtót, de azon is ott díszelgett a vörös szalagpecsét és a jel.
Kinyújtotta a kezét, hogy letépje a szalagot.
– Hótte oke! – Hogy mondanivalóját még jobban megvilágítsa, az őrt álló szamuráj megrázta a fejét. Már nem mosolygott.
– De ez az én hajóm, meg akarom... – Blackthorne a kardokra pillantott, és elfojtotta mérgét. Le kell jutnom, gondolta. Fel kell hoznom a naplókat, az enyémet és a titkosat. Úristen, ha megtalálják őket, ha a papok vagy a japániak kezébe kerülnek, végünk. Anglián és Németalföldön kívül a világ összes bírósága kalózoknak minősítene bennünket ilyen bizonyítékok láttán. A naplómba be vannak jegyezve a dátumok, a helynevek, az, hogy mit zsákmányoltunk, hány embert öltünk meg a három amerikai és egy spanyol-afrikai partraszálláskor, hány templomot fosztottunk ki, hogyan perzseltük fel a városokat és a hajókat. No és a portugál napló! Az maga a halálos ítéletünk, hisz természetesen lopott holmi. Vagy legalábbis egy portugál árulótól vettük, és az ő törvényük kimondja, hogy minden olyan külföldi, akinél portugál naplót találnak, légióként a Magellán-szorost ismertető naplót, azonnal felakasztandó. Ha a naplót ellenséges hajón találják meg, a hajót fel kell gyújtani, és mindenkit, aki a hajón tartózkodik, könyörtelenül ki kell végezni.
– Nan nó joda? – kérdezte az egyik szamuráj.
– Beszélsz portugálul? – kérdezte Blackthorne.
– A szamuráj vállat vont. – Vakarimaszen.
Előlépett egy másik szamuráj, és tiszteletteljesen megszólította parancsnokát, aki beleegyezőleg bólintott.
– Porutugáru barát – mondta a szamuráj portugálul, alig érthető kiejtéssel. Széthúzta mellén a kimonót, és megmutatta a nyakában lógó fakeresztet.
– Kerresztén! – Mosolyogva a mellére bökött. – Kerresztén. – Blackthorne-ra mutatott. – Kerresztén ka?
Blackthorne habozva bólintott.
– Keresztény.
– Porutugáru?
– Angol.
A szamuráj parancsnokához fordult, hadarva tanácskoztak, azután mindketten vállat vontak, és újra Blackthorne-ra néztek.
– Porutugáru?
Blackthorne megrázta a fejét – nem szívesen mondott ellent semmiben.
– A barátaim? Hol vannak?
A szamuráj a falu keleti széle felé mutatott.
– Barátok.
– Ez az én hajóm. Le akarok menni. – Többféleképpen is megfogalmazta, jelbeszédhez is folyamodott, így megértették.
Aa, szo desszu! Kindzsiru – mondták, és mosolyogva rámutattak a jelre.
Nyilvánvaló volt, hogy nem szabad lemennie. A kindzsiru biztosan azt jelenti, hogy tilos, gondolta dühösen Blackthorne. Menjenek a pokolba! Lenyomta a kilincset, és néhány milliméterre kinyitotta az ajtót.
– KINDZSIRU!
Visszarántották. A szamurájok kardja már félig kinn volt a hüvelyből. A két katona mozdulatlanul várta, hogy határozzon. A többiek szenvtelenül figyelték.
Blackthorne tudta, hogy nincs más választása, meg kell hátrálnia; vállat vont, odébb ballagott, és ellenőrizte a horgonyköteleket meg a hajó állapotát. A rongyos vitorlákat bevonták, és rendesen összekötözték. A csomózás azonban nem európai volt, ezért feltételezte, hogy a japánok helyezték biztonságba a hajót. Elindult a csónaklejáró felé, majd hirtelen megállt. Hideg veríték verte ki, amint a rámeredő rosszindulatú tekinteteket meglátta. Úristen, hogy lehetek ilyen ostoba, gondolta. Udvariasan meghajolt, mire az ellenségességnek nyoma veszett, és minden arcra mosoly ült ki. De a veríték mégmindig csörgött a hátán, és Blackthorne meggyűlölte a japániakat. Mielőbb szeretett volna legénységével együtt, felfegyverezve kifutni a tengerre.

– Az Úr Jézusra, navigátor, szerintem tévedsz – mondta Vinck. Fogatlan vigyora hátborzongató volt. – Ha ettől a mosléktól, amit ételnek neveznek, eltekintünk, ez a legjobb hely a világon. Két nőt kaptam három nap alatt, olyanok, akár a nyulak. Mindenre hajlandók, ha megmutatja nekik az ember, hogy hogyan akarja.
– Meglehet, de hús és pálinka nélkül semmire se megyünk. Ki vagyok merülve. Nekem csak egyszer sikerült – mondta rángó arccal Maetsukker. – Ezek a sárga pofájú gazemberek nem értik, hogy húsra, sörre és kenyérre van szükségünk. Meg pálinkára vagy borra.
– Ez a legrosszabb az egészben! Úristen, mit nem adnék egy kis grogért! – Baccus van Nekk nagyon el volt keseredve. Odament Blackthorne-hoz, s fölpislogott rá. Rövidlátó volt, és az utolsó szemüvegét is elvesztette a viharban. Ámbár ha szemüveget viselt, akkor is mindig szorosan odaállt az ember elé. Ő volt a kereskedők vezetője, egyben kincstárnok, a Holland Kelet-Indiai Társaság képviselője, amely a pénzt adta a vállalkozáshoz. – Földet értünk, biztonságban vagyunk, de inni eddig még semmit se kaptam. Egy árva csöppet se! Ez rettenetes. Te kaptál, navigátor?
– Nem. – Blackthorne ki nem állhatta, ha valaki odanyomakodott hozzá, de Baccus a barátja volt és félig vak, úgyhogy nem húzódott el tőle. – Csak zöldséggel teli forró vizet.
– Fogalmuk sincs róla, mi az a grog. Örökké csak ez az átkozott forró víz meg zöldség... Úristen! Lehet, hogy ebben az országban nincs is szesz? – Szemöldöke majdnem a hajáig ugrott. – Tegyél nekem egy szívességet, navigátor. Kérj tőlük valami szeszt!
Blackthorne a falu keleti szélén találta meg a házukat. Az őrt álló szamuráj beeresztette, de embereitől megtudta, hogy ők valóban nem léphetnek ki a kertkapun. A ház sokszobás volt, akár az övé, de nagyobb, és számtalan különböző korú szolga, férfi és nő lakott benne.
Tizenegyen maradtak életben az emberei közül. A halottakat a japánok elvitték. A nagy, friss zöldségadagok semlegesítették a skorbutot, és kettő kivételével mind gyógyulásnak indultak. Ez a kettő vérhasban szenvedett. Vinck megcsapolta őket, de ez sem segített. Estére valószínűleg meghalnak. A flottaparancsnok egy másik szobában feküdt, változatlanul nagyon betegen.
Sonk, a zömök kis szakács nevetve megszólalt:
– Ahogy Johann mondja, jó hely ez itten, navigátor, már eltekintve attól, hogy nincs rendes ételük meg grogjuk. A bennszülöttekkel sincs baj, ha az ember nem cipőben jön be a házba. De ha nem veti le odakinn, ezek a sárga kis kurafiak nyomban őrjöngeni kezdenek.
– Idehallgassatok – mondta Blackthorne. – Van itt egy pap. Egy jezsuita.
– Úristen! – Tüstént vége szakadt a tréfálkozásnak, amint a papnak és a lenyakazásnak hírét vették.
– Miért csapta le a fejét, navigátor?
– Nem tudom.
– Vissza kéne jutnunk a hajóra. Ha a pápisták itt érnek bennünket...
Sötét félelem telepedett a szobára. A néma Salamon Blackthorne-t figyelte: szája mozgott, apró nyálcseppek jelentek meg a szögletében.
– Nem, Salamon, nem tévedek – felelt meg szelíden Blackthorne a néma kérdésre. – Ő mondta, hogy jezsuita.
– Jezsuita, dominikánus, nem mindegy, hogy a dögvész essen beléjük!? – mondta Vinck. – Vissza kell jutnunk a hajóra. Kérd meg azt a főszamurájt, navigátor!
– Isten kezében vagyunk – mondta Jan Roper. Kalandor kereskedő volt ő is, keskeny szemű, magas homlokú, vékony orrú fiatalember. – Majd Ő megvéd minket e sátánimádóktól.
Vinck újra Blackthorne-ra nézett.
– Na és a portugálok, navigátor? Láttál portugálokat?
– Nem. A faluban nincsenek.
– Majd idejönnek, ha meghallják, hogy partra vetődtünk – mondta Maetsukker, megfogalmazva mindnyájuk félelmét, és Croocq, a hajósinas felnyögött.
– Ha egy pap van itt, akkor többnek is kell lennie. – Ginsel megnyalta kiszáradt ajkát. – Akkor azok az átkozott konkvisztádorok se lehetnek messze.
– Úgy van – helyeselt idegesen Vinck. – Olyanok, akár a tervek.
– Úristen! Pápisták! – motyogta valaki. – És konkvisztádorok!
– De japáni földön vagyunk, navigátor? – kérdezte van Nekk. – Ezt mondta?
– Igen. Miért?
Van Nekk közelebb lépett, és lehalkította a hangját.
– Ha a papok itt vannak, ha a bennszülöttek egy része katolikus, akkor a másik fele is igaz lehet a mesének... az aranyról, az ezüstről, a drágakövekről. – Mindenki elcsendesedett. – Láttál aranyat, navigátor? Láttál aranyat vagy drágakövet a bennszülötteken?
– Nem. Nem láttam. – Blackthorne elgondolkodott. – Nem emlékszem, hogy láttam volna. Se nyakláncot, se gyöngyöt, se karkötőket. De van itt még valami. Felmentem az Erasmus-ra, és kiderült, hogy lepecsételték. – Előadta a történteket, és a szobában egyre nőtt a nyugtalanság.
– Úristen, a hajóra nem mehetünk, a parton papok és pápisták vannak... El kell tűnnünk innen! – Maetsukker hangja megremegett. – Navigátor, mit tegyünk? Megégetnek bennünket! A konkvisztádorok... azok a nyomorultak úgy döfik le az embert...
– Isten kezében vagyunk – jelentette ki magabiztosan Jan Roper. – Ő megvéd minket az Antikrisztustól, ígéretet tett rá. Nem kell félnünk.
– Ahogy az az Omi-szan lehurrogta a papot... biztos vagyok benne, hogy gyűlöli – mondta Blackthorne. – Ez jó, nem? Kíváncsi lennék, miért nem a szokásos reverendában jár az a pap. Miért narancssárgában? Ilyet még sose láttam rajtuk.
– Tényleg, ez furcsa – mondta van Nekk.
Blackthorne ránézett.
– Lehet, hogy nincs is valami nagy hatalmuk itt. Ez jól jönne nekünk.
– Mit tegyünk, navigátor? – kérdezte Ginsel.
– Várjuk ki türelmesen, amíg megérkezik a főnökük, ez a daimjó. Ő majd szabadon enged bennünket. Hisz nem ártottunk nekik. Árut hoztunk, kereskedők vagyunk, nem kalózok. Nincs mitől félnünk.
– Úgy van, és ne feledjétek, hogy a navigátor szerint nem minden bennszülött pápista – mondta van Nekk, inkább a maga, mint a többiek megnyugtatására. – Igen, az jó jel, hogy a szamuráj gyűlöli a papot. És csak a szamurájoknak van fegyverük. Ez jó, nem? Tartsuk szemmel őket, szerezzük visszaa fegyvereinket... és máris mienk a hajó.
– Mi lesz, ha kiderül, hogy ez a daimjó is pápista? – kérdezte Jan Roper.
Senki sem felelt.
– Navigátor – mondta Ginsel. – Az a kardos fickó felaprította a másikat, miután lefejezte?
– Igen.
– Úristen! Ezek barbárok! Eszelősök! – Ginsel magas, görbe lábú, rövid karú, jóképű fiatalember volt. A skorbuttól minden foga kihullott. – Levágta a fejét, és csak úgy odébbállt? Egy szó nélkül?
– Igen.
– Úristen, meggyilkolni egy fegyvertelen embert, se szó, se beszéd! Miért tette? Miért ölte meg?
– Nem tudom, Ginsel. De ilyen gyorsaságot még sohasem láttam. Az egyik pillanatban még hüvelyben volt a kard, a másikban már gurult a fej.
– Irgalmas isten!
– Krisztusra! – morogta van Nekk. – Ha nem mehetünk vissza a hajóra... Az isten verje meg azt a vihart! Teljesen tehetetlen vagyok szemüveg nélkül.
– Hány szamurájt láttál a fedélzeten, navigátor? – kérdezte Ginsel.
– Huszonkettőt. De a parton is voltak.
– Isten haragja lesújt a pogányokra és a bűnösökre, lelkűk a pokol tüzén fog égni!
– Bárcsak biztos lehetnék ebben, Jan Roper! – förmedt rá Blackthorne, mert érezte, hogy az Istennel való fenyegetőzés félelemmel tölti meg a szobát. Fáradt volt, aludni akart.
– Biztos is lehetsz, navigátor. Én biztos vagyok benne. Imádkozom, hogy Isten nyissa fel a szemedet. Akkor majd rájössz, hogy miattad kerültünk ide... akik életben maradtunk.
– Mi? – kérdezte fenyegetően Blackthorne.
– Miért beszélted rá a flottaparancsnokot, hogy induljunk el a japáni föld felé? Nem volt rá utasításunk. Az volt a feladatunk, hogy fosszuk ki az Újvilágot, otthonában csapjunk le az ellenségre, aztán térjünk haza.
– Északra és délre spanyol hajók leskelődtek, nem volt hová menekülnünk. Az emlékezeted is cserbenhagyott, nemcsak az eszed? Nyugatnak kellett hajóznunk, ez volt az egyetlen lehetőség.
– Én nem láttam ellenséges hajókat, navigátor. Egyikünk se látott.
– Ugyanmár, Jan – mondta fáradtan van Nekk. – A navigátor azt tette, amit a legjobbnak vélt... Persze hogy ott voltak a spanyolok.
– Ez az igazság, és mi ezer league-re voltunk az otthontól, ellenséges vizeken! – Vinck mérgesen kiköpött. – Ez az igazság. Szavazásra bocsátottuk a kérdést. Mindenki beleegyezett.
– Én nem.
– Engem senki se kérdezett – szólt közbe Sonk.
– Atyaisten!
– Nyugalom, Johann – próbálta eloszlatni a feszültséget van Nekk. – Mi értünk először japáni földre. Emlékeztek a legendákra? Ha van eszünk, meg fogunk gazdagodni. Árut hoztunk, itt pedig van arany... lennie kell. Hol adhatnánk el máshol az árunkat? Az Újvilágban, ahol vadásznak ránk? A spanyolok tudták, hogy ott vagyunk a Santa Mária-szigetnél. El kellett hagynunk Chilét, és a szoroson nem mehettünk vissza... persze hogy lesben álltak, persze hogy vártak bennünket! Nem, nem, ez volt az egyetlen esélyünk. És jó ötlet volt! Fűszerre, aranyra, ezüstre válthatjuk a rakományt. Ezerszeres nyereségre teszünk szert! Ezek itt a fűszer szigetei. Eleget hallottunk a japáni föld és Katháj gazdagságáról, nem? Különben miért iratkoztunk volna föl? Gazdagok leszünk, meglássátok!
– Meg fogunk halni, akár a többiek. A Sátán földjén járunk.
– Fogd be a pofádat, Roper! – ordított rá Vinck. – A navigátornak igaza van. Nem az ő hibája, hogy a többiek meghaltak. Az ilyen utakon mindig sok a halott.
Jan Roper pupillája összeszűkült. – Igen, Isten nyugtassa őket. A testvérem is köztük van.
Blackthorne gyűlölködve meredt a fanatikus szempárba. Vajon tényleg azért indultam nyugatnak, hogy kikerüljük az ellenséges hajókat? Nem azért-e, mert én vagyok az első angol navigátor, aki átjutott a Magellán-szoroson, s így lehetőségem nyílt rá, hogy nyugatnak induljak, és körülhajózzam a földet?
– Nem a te becsvágyadnak estek-e áldozatul, navigátor? – sziszegte Jan Roper. – Isten meg fog büntetni.
– Eleget beszéltél – mondta Blackthorne halkan, de határozottan.
Jan Roper feszült karvalyarccal nézett szembe vele, szólni azonban nem szólt többet.
– Helyes. – Blackthorne fáradtan leült a padlóra, és nekitámaszkodott az egyik álló matróz lábának.
– Mit tegyünk, navigátor?
– Várjunk és nyerjük vissza az erőnket. Nemsokára megérkezik a főnökük, akkor majd minden kiderül.
Vinck kinézett a kertbe, a szamurájra, aki mozdulatlanul ült a sarkán a kapu mellett. – Nézzétek azt a nyavalyást. Órák óta így ül, meg se mozdul, nem szól semmit, és még az orrát se piszkálja.
– De semmi bajunk nem volt vele, Johann. Semmi az égvilágon – mondta van Nekk.
– Mi pedig mást se csináltunk, csak aludtunk, paráználkodtunk, és zabáltuk azt a moslékot.
– Navigátor, ez csak egy ember. Mi tízen vagyunk – mondta csendesen Ginsel.
– Gondoltam már rá. Egyelőre gyengék vagyunk. Egy hétbe telik, hogy a skorbut elmúljon – felelte Blackthorne. – A hajón viszont sokan vannak. Lándzsa vagy puska nélkül egyikükkel se szeretnék szembeszállni. Éjjel is őriznek benneteket?
– Igen. Háromszor vagy négyszer váltják az őrt. Elaludt eddig bármelyik is? – kérdezte van Nekk. A többiek a fejüket rázták.
– Ma éjjel meg kellene szállnunk a hajót – mondta Jan Roper. – Isten segedelmével legyűrjük a pogányokat.
– Piszkáld ki a zsírt a mocskos füledből! Nem hallottad, mit mondott a navigátor? Miért nem figyelsz oda? – Vinck undorodva kiköpött.
– Úgy van – mondta Pieterzoon ágyúmester. – Mit idegesíted folyton az öreg Vincket?
Jan Ropen szeme még jobban összeszűkült. – Vigyázz a lelkedre, Johann Vinck! És te is, Hans Pieterzoon. Közeleg az ítélet napja.
Kiment és leült a verandán.
– Minden rendben lesz, meglátjátok – törte meg a csendet van Nekk.
– Ropernek igaza van. A kapzsiság hajtott bennünket – mondta remegő hangon Croocq, a hajósinas. – Isten büntetése...
– Csönd legyen!
A fiú megrendült. – Igenis, navigátor úr. Ne haragudj, de... – Maximilian Croocq volt köztük a legfiatalabb, mindössze tizenhat éves, s csak azért szegődött el az útra, mert az apja volt az egyik hajó kapitánya, és meg akartak gazdagodni. De apja a szeme láttára halt szörnyű halált, amikor a Santa Magdellana nevű argentínai spanyol várost fosztogatták. Nagyszerű zsákmányra tettek szert. Croocq tanúja volt, hogyan követnek el erőszakot a nőkön a többiek, és noha undorodott magától, ő is megpróbálta, mert feltüzelte a vérszag és az öldöklés. Később a barátai is sorra meghaltak, az öt hajóból egy maradt, és most úgy érezte, ő a legöregebb mindnyájuk között.
– Bocsánatot kérek, uram.
– Mióta vagyunk a parton, Baccus? – kérdezte Blackthorne.
– Harmadik napja. – Van Nekk újra közelebb nyomult, és leguggolt. – Az érkezésünkre nem emlékszem tisztán, de amikor magamhoz tértem, vadak nyüzsögtek a hajón. Nagyon kedvesen és udvariasan viselkedtek, igazán. Élelmet és forró vizet adtak. A halottakat elvitték, és kivetették a horgonyt. Nem nagyon emlékszem, de rémlik, hogy úgy vontattak bennünket révbe. Te félrebeszéltél, miközben kicipeltek a partra. Szerettük volna, ha hozzánk kerülsz, de nem engedélyezték. Valamelyikük tudott néhány szót portugálul. Ősz haja volt, elöljárónak látszott. Azt, hogy főnavigátor, nem értette, de a kapitány szót igen. Megmagyarázta, hogy a „kapitányunkat” máshol akarja elszállásolni, de ne féljünk, nem fog szükséget látni semmiben, mint ahogy mi sem. Aztán idevezettek, illetve inkább hoztak bennünket, és ránk parancsolt, hogy maradjunk a házban, amíg meg nem érkezik az ő kapitánya. Nem akartuk, hogy téged máshová vigyenek, de nem tehettünk semmit. Ugye, megkéred az elöljárót, hogy adasson nekünk bort vagy pálinkát, navigátor? – Van Nekk szomjasan megnyalogatta az ajkát, és folytatta: – Most jut eszembe, tényleg emlegetett valami daimjót. Mi lesz, ha a daimjó megérkezik?
– Van valamelyikteknek kése vagy pisztolya?
– Nincs – felelte van Nekk, szórakozottan vakargatva tetves haját. – Minden ruhánkat elvitték kitisztítani, és elvették a fegyvereinket is. Eszembe se jutott, hogy tiltakozzam. De nemcsak a pisztolyomat vették el, a kulcsaimat is. Egy karikára voltak felfűzve: a páncélszobáé, a pénzesládáé meg a fegyvertáré.
– A hajón minden le van zárva. Ezért nem kell aggódnod.
– Akkor se szeretem, hogy nincsenek meg a kulcsaim. Idegesít. A fene egye meg, de jólesne egy kis pálinka! Még egy kancsó sör is.
– Jézus Krisztus! Azt mondod, az a szarumáj feldarabolta? – motyogta Sonk.
– Fogd már be a szádat, az isten is megáld! Szamuráj, nem szarumáj! Megbolondul tőled az ember – dohogott Ginsel.
– Remélem, az a nyomorult pap nem jön ide – mondta Vinck.
– A jó Isten vigyázni fog ránk – igyekezett bizakodó hangot megütni van Nekk. – A daimjó majd elereszt bennünket. Visszakapjuk a hajónkat meg az ágyúkat, meglássátok. A portékánkat eladjuk, és épségben, gazdagon térünk meg Hollandiába, mint az első hollandok, akik körülhajózták a földet. A katolikusok meg elmehetnek a pokolba.
– Nana – mondta Vinck. – Nem tehetek róla, de a pápistáktól a hideg futkos a hátamon. Meg a konkvisztádoroktól is. Gondolod, hogy sokan vannak errefelé, navigátor?
– Nem tudom. Azt hiszem, sokan. Bárcsak itt lenne az egész csapatunk.
– Szegények – mondta Vinck. – Mi legalább életben maradtunk.
– Lehet, hogy már otthon vannak – szólt közbe Maetsukker. – Lehet, hogy visszafordultak a Magellán-szorosnál, amikor a vihar szétszórt bennünket.
– Remélem, hogy igazad van – felelte Blackthorne. – De szerintem elpusztultak.
– Mi legalább megmaradtunk – jelentette ki borzongva Ginsel.
– Igen ám, de nyakunkon a pápisták meg ezek a féktelen pogányok. Egy gombot se adnék az életünkért.
– Az isten verje meg a napot, amikor elhagytam Hollandiát! – dühöngött Pieterzoon. – Az isten verje meg a grogot! Ha nem iszom, mint a kefekötő, most is Amszterdamban lehetnék az asszony mellett!
– Szidj, amit csak akarsz, Pieterzoon, de a szeszt, azt ne szidd. Az az élet vize.
– Nyakig ülünk a kloákában, és közeleg a dagály, ez az én véleményem – mondta kerekre tágult szemmel Vinck.
– Nem hittem volna, hogy valaha is szárazföldet érünk – jelentette ki Maetsukker. Úgy festett, akár egy menyét, csak éppen fogai nem voltak. – Méghozzá éppen a japániaknál. Az isten verje meg ezeket a büdös pápistákat! Innen élve ki nem kerülünk. Legalább az ágyúink megvolnának! Micsoda rohadt helyre keveredtünk! Már meg ne sértődj, navigátor – tette hozzá gyorsan, amikor Blackthorne ránézett. – Balszerencse, semmi más.
Később a szolgák újra hoztak ételt. Mindig ugyanazt: zöldségetfőzve és nyersen – ecettel, hallevest és búza- vagy árpakását. A kis haldarabokat azonnal befalták, és húst meg szeszt kértek. De a japánok nem értették meg őket, és alkonyattájt Blackthorne elment. Elege volt a félelmeikből, a gyűlölködésükből, a káromkodásaikból. Megígérte, hogy másnap reggel visszajön.

A szűk utcákban tele voltak a boltok. Megtalálta a maga utcáját, és a kertkaput is. A vérfoltokat besöpörték, a hullát elszállították. Mintha csak álmodtam volna az egészet, gondolta. Mielőtt még hozzáérhetett volna, a kertkapu kinyílt.
Az öreg kertész még mindig csak ágyékkötőt viselt, noha a levegő eléggé lehűlt. Sugárzó arccal meghajolt. – Konbanva.
– Adj' isten – vágta rá Blackthorne. Felment a lépcsőn, de hirtelen megállt: eszébe jutott a csizmája. Lerúgta, és mezítláb lépett fel a verandára, majd be a szobába. A szobából egy folyosóra jutott, de a saját szobáját nem találta.
– Onna! – kiáltotta.
Megjelent egy öregasszony.
– Hai?
– Hol van Onna?
Az öregasszony értetlenkedve magára mutatott.
– Onna!
– A fene egyen meg benneteket! – zsörtölődött Blackthorne. – Hol a szobám? Hol van Onna? – Félrehúzott egy bordázott ajtóbetétet. Négy japán ült a padlón egy alacsony asztalka körül, ettek. – Ó, bocsánat – mondta, és visszarántotta az ajtót.
– Onna! – kiáltotta.
Az öregasszony gondolkodott egy darabig, majd intett neki. Átmentek egy másik folyosóra, és az öregasszony kinyitott egy ajtót.
Azonnal megismerte a szobáját a feszületről. A takarók már gondosan el voltak rendezve.
– Köszönöm – mondta megkönnyebbülve Blackthorae. – És most küldd ide Onnát!
Az öregasszony kihátrált. Blackthorne leült. Fájt a feje, az egész teste, szeretett volna végre széken ülni, de fogalma sem volt róla, hol tartják őket. Hogyan lehetne visszafoglalni a hajót és az ágyúkat? Csoszogás hallatszott, és három nő jelent meg: az öregasszony, egy kerek arcú fiatal lány és a középkorú hölgy.
Az öregasszony az ijedtnek látszó lányra mutatott.
– Onna.
– Nem. – Blackthorne mérgesen felállt, és a középkorú nőre bökött. – Ez Onna, az isten áldjon meg! A neveteket se tudjátok megjegyezni? Ónná, éhes vagyok. Kaphatnék valamit enni? – Éhséget mímelve megsimogatta a gyomrát. A nők egymásra néztek. A középkorú vállat vont, mondott valamit, amitől a többiek nevetésre fakadtak, majd odament az ágyhoz, és vetkőzni kezdett. A másik kettő kitágult szemmel, várakozásteljesen leguggolt.
– Mit művelsz? – kérdezte döbbenten Blackthorne.
– Isimasó! – mondta a nő, félretette széles övét, és széthúzta a kimonóját. A melle lapos volt és száraz, a hasa óriási.
Nyilvánvaló volt, hogy be akar bújni az ágyba. Blackthorne megrázta a fejét, karon ragadta, és rászólt, hogy öltözzön fel, mire mindhárman csicseregni és hadonászni kezdtek, és a középkorú nő igen dühös lett. Kilépett hosszú alsószoknyájából, és immár meztelenül, újra megpróbált bebújni az ágyba.
A csicsergés hirtelen abbamaradt, a nők meghajoltak: az elöljáró jelent meg a folyosón. – Nanda? Nanda? – kérdezte.
Az öregasszony elmagyarázta, mi a helyzet.
– Ezt a nőt akarod? – kérdezte hitetlenkedve, alig érthető portugálsággal az elöljáró, és a meztelen asszonyra mutatott.
– Nem. Dehogy. Csak arra akartam megkérni Onnát, hogy hozzon valamit enni. – Türelmetlenül az asszonyra mutatott, – őt, Onnát!
– Az onna azt jelenti, hogy nő. – A japán sorra rájuk mutatott – Onna... onna... onna. Onná-t akarsz?
Blackthorne csüggedten rázta a fejét.
– Nem. Köszönöm, nem. Félreértettem a dolgot. Sajnálom. Mi a neve?
– Hogy?
– Mi a neve?
– A, a neve. A neve Haku. Haku.
– Haku?
– Hai. Haku!
– Bocsáss meg, Haku-szan. Azt hittem, Onnának hívnak.
Az elöljáió tolmácsolt, és Haku elégedettennek látszott. Az öreg mondott még valamit, mire a nők Blackthorne-ra néztek, vihogva szájukhoz kapták a kezüket és kimentek, Haku meztelenül, karjára vetett kimonóval, de nagyon méltóságteljesen.
– Köszönöm – mondta Blackthorne, átkozva magát ostobaságáért.
– Ez az én házam. Mura a nevem.
– Mura-szan. Az én nevem Blackthorne.
– Hogy?
– A nevem. Blackthorne.
– Á! Berr... rakk... fon. – Mura többször is megpróbálta kiejteni, végül feladta, és inkább az előtte álló óriást tanulmányozta. Ez volt az első barbár, akit látott, Sebastio atyán és azon a másik, régi-régi papon kívül. De a papok fekete hajúak és fekete szeműek, gondolta, és a termetük is normális. Ez meg: hatalmas, aranyhajú, arany szakállú, kék szemű, a bőre, ahol fedi valami, fakó, ahol meg nem, ott vörös. Elképesztő! Azt hittem, minden férfi fekete hajú és fekete szemű. Mi mind azok vagyunk. És a kínaiak is, márpedig kínaiakból áll az egész világ, kivéve a déli portugál barbárok földjét, vagy nem? Elképesztő! És miért gyűlöli annyira ezt az embert Sebastio atya? Talán a Sátán híve? Nem hiszem. Sebastio atya el tudja űzni az ördögöt, ha akarja. Ii, ilyen mérgesnek se láttam még a derék atyát! Elképesztő!
A kék szem és az aranyhaj a Sátán jele volna?
Mura felnézett Blackthorne-ra, és magában felidézte, hogyan próbálta meg kifaggatni a hajón; amikor a kapitány elájult, úgy döntött, a saját házába hozatja, mert vezér ő, és különleges ellátás jár neki. Lefektették a takaróra, és kíváncsian levetkőztették.
„A Páratlan Része egész tekintélyes, ne? mondta Mura anyja, Szaiko. – Mekkora lehet, amikor merev?”
„Nagy” – felelte Mura, és mindenki – az anyja, a felesége, az orvos, barátaik és szolgáik – elnevette magát.
„Biztosan az asszonyaik is... hasonló méretűek” – mondta Mura felesége, Nidzsi. „Ostobaságot beszélsz, lányom – felelte az anyósa. – Bármelyik kurtizán el tudná igazítani magát úgy, hogy befogad hassa. – Csodálkozva rázta a fejét. – Ilyet életemben nem láttam. Különös, ne?”
Megmosdatták, de még mindig nem tért magához. Az orvos nem ajánlotta, hogy illőképpen megfürdessék, amíg fel nem ébred. – „Ne feledjük, Mura-szán, hogy nem ismerjük behatóan a barbárokat – mondta óvatos bölcsességgel. – Bocsánatot kérek, de meg is ölhetnénk gondatlanságunkkal. Úgy látszik, elfogyott minden ereje. Türelemmel kell lennünk.”
„És mit csináljunk a hajában levő tetvekkel?” – kérdezte Mura.
„Egyelőre maradjanak ott. Úgy tudom, minden barbárnak vannak tervei. Bocsánatot kérek, de azt javaslom, legyünk türelemmel.”
„Nem gondolod, hogy megsamponozhatnánk a fejét? – kérdezte Mura felesége. – Óvatosan csinálnánk, és az úrnő bizonyára felügyelne gyámoltalan kísérletünkre. Lehet, hogy javára válna a barbárnak, és a házunk is tiszta maradna.”
„Egyetértek. Megsamponozhatod – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Mura anyja. – De azt azért mégis szeretném látni, mekkora, amikor merev.”
Mura most önkéntelenül is lenézett Blackthorne ágyékára. Aztán eszébe jutott, mit mondott a pap ezekről a sátánimádókról és kalózokról. „Az Atyaisten óvjon meg minket a gonosztól, gondolta. Ha tudtam volna, hogy ilyen rettenetes ember, dehogy hozom a házamba. Nem, nem, javította ki magát. Kötelességed, hogy megbecsült vendégként kezeld, amíg Omi-szan másként nem rendelkezik. Nagyon helyesen tetted, hogy rögtön üzentél a papnak és Omi-szannak. Nagyon helyesen. Te vagy az elöljáró, és a faludat védted. Egyedül te vagy a felelős.
Igen. És Omi-szan téged fog felősségre vonni a ma reggeli eset, a halott ember arcátlansága miatt. És nagyon helyesen teszi.”
„Ne légy ostoba, Tamazaki! A falu jó hírét teszed kockára, – figyelmeztette barátját, a halászt vagy tucatszor is. – Ne légy türelmetlen. Omi-szan kénytelen gúnyolódni a keresztényeken. Daimjónk talán nem veti meg a kereszténységet? Mi mást tehetne akkor Omi-szan?”
„Igazad van, Mura-szán, bocsáss meg. – Tamazaki mindig udvariasan felelt szemrehányásaira. – De a buddhistáknak is türelmesebbnek kellene lenniük, ne? Ők pedig mindketten Zen-buddhisták.”
A Zen-buddhizmus egyenlő az önfegyelemmel: az önuralom és a meditáció útján keresi a megvilágosodást. A legtöbb szamuráj Zen-buddhista volt, mert ezt a szektát mintha csak a büszke, halált kereső harcosoknak találták volna ki.
„Igen, a buddhizmus türelemre tanít. De hányszor emlékeztesselek még rá, hogy ők szamurájok, ez meg itt Izu és nem Kjúsú, de még ha Kjúsú lenne, akkor is nekik lenne igazuk. Ne?”
„Igen. Kérlek, bocsáss meg. Tudom, hogy nincs igazam. De néha úgy érzem, nem bírom ki a szégyent, amikor Omi-szan az egy igaz hitet gyalázza.”
„És most halott vagy, Tamazaki, és ezt magadnak köszönheted, mert nem hajoltál meg Omi-szan előtt, aki mindössze annyit mondott: »...az idegen vallásnak ez a büdös papja«. Pedig a pap tényleg büdös és az egy igaz hit tényleg idegen. Szegény barátom. Kiálltál a hited mellett, de ettől a családod még nem fog jóllakni, és a falum nevén is folt esett.
Ó, Madonna, áldd meg öreg barátomat, és részesítsd mennyei boldogságban!”
Omi-szantól csak rosszra számíthatok, gondolta Mura. És most még a daimjó is idejön.
Mindig nyugtalanság szállta meg, valahányszor hűbérurára, Kaszigi Jabura, Izu daimjójára, Omi nagybátyjára gondolt – kegyetlenségére, aljassságára és arra, hogyan fosztja meg a falvakat jogos hal- és termésrészüktől. Vajon kinek az oldalára áll Jabu, ha kitör a háború, töprengett Mura, Isido vagy Toranaga úréra? Törpék vagyunk, akik óriások közt vergődnek.
Északon Toranaga, a legnagyobb élő hadvezér, a Kvantó vagyis a Nyolc Tartomány ura, az ország leghatalmasabb daimjója, a Keleti Hadak főparancsnoka; nyugaton Isido, az oszakai vár ura, Korea meghódítója, az örökös oltalmazója, a Nyugati Hadak főparancsnoka. És északon ott a Tókaidó, a Nagy Tengerparti Út, amely összeköti Toranaga fővárosát, Jedót és Isido fővárosát, Oszakát... háromszáz mérföldes út, ezen kell majd a seregeknek menetelniük.
Ki nyeri meg a háborút?
Senki.
Mert a háború ismét lángba fogja borítani a birodalmat, a szövetségek felbomlanak, és tartomány küzd tartománnyal, falu faluval, ahogy ez lenni szokott. Kivéve az elmúlt tíz esztendőt. Az elmúlt tíz esztendőben hihetetlen módon nem került sor háborúra. Békének hívták ezt az időszakot; ez volt az első béke a történelemben.
Már kezdtem megszeretni a békét, gondolta Mura.
Csakhogy ez az ember, aki a békét megteremtette, halott. A parasztból lett katona, később szamuráj, tábornok, a legnagyobb tábornok, majd végül taikó, Japán teljhatalmú katonai parancsnoka egy esztendeje meghalt, és hétéves fia kicsi még ahhoz, hogy a hatalmat átvegye. Vagyis a fiú is törpe, akárcsak mi. Törpe az óriások között. A háború pedig elkerülhetetlen. Most már a taikó sem tudja megvédeni szeretett fiát, dinasztiáját, birodalmát.
Talán így is van rendjén. A taikó leigázta az országot, békét teremtett, a daimjókat arra kényszerítette, hogy csússzanak-másszanak előtte, birtokukat elvette és másoknak adományozta, azután meghalt. Óriás volt a törpék közt. De talán rendjén való, hogy műve és nagysága vele együtt letűnjék. Hisz nem törékeny virágszirom-e az ember, amit felkap a szél? Nem csak a hegyek, a tenger, a csillagok és Istennek ez az országa igaziak és örökkévalóak-e?
Csapdába estünk mindannyian, és ez tény; nemsokára kitör a háború, és ez is tény; egyedül Jabu fogja eldönteni, kinek az oldalára állunk, ez is tény; a falu azonban mindig megmarad, mert a rizsföldek dúsak és a tenger teli van hallal, és ez a legvégső, legfontosabb tény.
Mura gondolatai visszatértek az előtte álló barbár kalózhoz, ördög vagy, és azért jöttél, hogy meggyötörj minket, gondolta; amióta megérkeztél, csak bajt okoztál. Miért nem tudtál más falut választani?
– Kapitány-szan onná-t akar? – kérdezte segítőkészen. Javaslatára a falutanács már gondoskodott e téren a többi barbárról, egyrészt előzékenységből, másrészt azért, hogy legyen, ami leköti őket, amíg a hatóság kiszáll. A befektetett pénz értéke busásan megtérült, mivel a falusiak részletesen értesültek az így keletkezett kapcsolatokról, és remekül szórakoztak.
– Onna – ismételte, feltételezve, hogy ha már a kalóz lábra állt, bizonyára hason fekve is jól érezné magát, és szívesen dugná Menynyei Lándzsáját meleg hüvelybe lefekvés előtt, arról nem beszélve, hogy már minden előkészületet megtettek.
– Nem! – Blackthorne aludni akart. De mivel tudta, hogy ezt az embert meg kell nyernie, kényszeredetten rámosolygott, és a feszületre mutatott. – Keresztény vagy?
Mura bólintott.
– Keresztény.
– Én is keresztény vagyok.
– Az atya szerint nem. Nem vagy keresztény.
– De keresztény vagyok. Nem katolikus, de azért keresztény. Mura azonban nem értette, és Blackthorne hiába próbálkozott, nem tudta megmagyarázni a dolgot.
– Akarsz onná-t?
– A... a dimjó... mikor jön?
– Dimjó? Nem értem.
– Dimjó... á, persze, a daimjó.
– Aha, a daimjó. Hai. Daimjó! – Mura vállat vont. – A daimjó akkor jön, amikor akar. Aludj. De előbb tisztálkodj. Kérem.
– Mi?
– Tisztálkodj. Fürdő. Kérem.
– Nem értem.
Mura közelebb lépett, és fintorogni kezdett.
– Büdös. Rossz. Mint portugálok. Fürdő. Ez tiszta ház.
– Akkor fürdök, amikor akarok, és nem vagyok büdös! – tajtékzott Blackthorne. – Mindenki tudja, hogy fürödni veszélyes. Azt akarod, hogy vérhast kapjak, mi? Azt hiszed, elment az eszem? Eredj a pokolba, és hagyj aludni!
– Fürdő! – parancsolt rá Mura, akit megdöbbentett a barbár nyíltan kimutatott haragja, hiszen ez a rossz modor teteje. Pedig a barbár nemcsak hogy büdös volt, hanem legalább három napja nem fürdött megfelelően, s a kurtizán jogosan visszautasíthatja, hogy ágyba bújjon vele, akármennyit fizetnek is neki. Iszonyúak ezek az idegenek, gondolta. Elképesztő! Micsoda mocskos szokásaik vannak! De ne félj semmit. Én felelek érted. Majd én megtanítlak a jó modorra. Úgy fogsz fürdeni, mintha normális ember volnál, és akkor talán anya is meg fogja látni, amit akar. – Fürdő!
– Tűnj el innen, amíg össze nem törlek! – mordult rá Blackthorne, és az ajtó felé mutatott. Megjelent a három másik japán is három nő kíséretében. Mura kurtán elmagyarázta, mi a helyzet, és ellentmondást nem tűrően rászólt Blackthorne-ra.
– Fürdő. Kérem.
– Kifelé!
Mura, egyedül, előbbre lépett. Blackthorne kinyújtotta a karját, nem akarta bántani az öreget, csak éppen meglökni. Hirtelen felordított. Mura a tenyere élével valahogy a könyökére csapott, és Blackthorne karja bénultan csüggött alá. Dühödten nekirontott, de a szoba mintha elfordult volna körülötte, és a következő pillanatban már a padlón hevert. Újabb, bénító erejű ütés érte a hátát, és mozdulni sem tudott.
– Úristen...
Megpróbált felállni, de a lába összecsuklott. Mura higgadtan kinyújtotta rövid, de vaskemény ujját, és megnyomott egy ideggócot Blackthorne nyakában. Blackthorne égető fájdalmat érzett.
– Atyaúristen...
– Fürdő? Kérem?
– Hogyne... máris. – Blackthorne fájdalmasan zihált. Megdöbbentette, hogy ilyen hamar áldozatául esett egy ekkorka embernek, tehetetlenül hever, mint egy gyerek, és bármelyik pillanatban elvághatják a torkát.
Mura évekkel azelőtt elsajátította a dzsúdó és a karate művészetét, mint ahogy megtanulta a kard- és a lándzsaforgatást is. Akkoriban még harcos volt, és Nakamura oldalán küzdött, a parasztgenerális, a taikó oldalán – akkor persze még nem volt taikó – ; abban az időben parasztból is lehetett szamuráj, és szamurájból is paraszt vagy kézműves, vagy még alacsonyabb rangú kereskedő, majd újra harcos. Furcsa, gondolta Mura, szórakozottan nézegetve a legyőzött óriást, amikor teljhatalmú úr lett, a taikónak első dolga volt elrendelni, hogy parasztból többé ne lehessen katona, és minden paraszt szolgáltassa be a fegyverét. A taikó örökre megtiltotta nekik a fegyverviselést, és felállította azt a megváltoztathatatlan kasztrendszert, amely az egész birodalom életét megszabja: elsők a szamurájok, utánuk következnek a parasztok, utánuk a kézművesek, aztán a kereskedők, színészek, számkivetettek, banditák, végül, a lépcső legalján az eták, a nem emberek, a hullatemetők, bőrcserzők, sintérek, hóhérok, billogozók és csonkítok. A barbároknak ezen a lépcsőn természetesen hely sem jut.
– Bocsáss meg, kapitány-szan – mondta mélyen meghajolva Mura, mert szégyelte magát a barbár megaláztatása miatt: úgy nyöszörgött még mindig, akár a csecsszopó. Nagyon sajnálom, gondolta, de meg kellett tennem. Még barbár létedre is minden mértéken felül megharagítottál. Úgy üvöltesz, mint egy eszelős, felzaklatod anyámat, megzavarod házam nyugalmát, megijeszted a szolgákat, s a feleségemnek máris ki kellett cserélnie egy sodzsit. Nem tűrhettem, hogy modortalanságod büntetlen maradjon, hogy óhajom ellenére tégy a saját házamban. A te érdekedben cselekedtem. Különben se helyrehozhatatlan a dolog, hiszen nektek, barbároknak, nincs méltóságotok, amit meg lehetne alázni. Kivéve a papokat... azok mások. Büdösek ugyan, de mégis az Atyaisten felkentjei, nekik tehát igen nagy a méltóságuk. De te – te hazug is vagy, nemcsak kalóz. Micsoda aljasság! Még hogy kereszténynek mondod magad! De sajnos, ez sem fog segíteni rajtad. Daimjónk gyűlöli az egy igaz hitet, gyűlöli a barbárokat, és csak azért tűri meg őket, mert muszáj. De te nem vagy se portugál, se keresztény, téged tehát nem véd a törvény, ne? De még ha halálra – vagy legalábbis megcsonkításraítélnek, nekem akkor is kötelességem gondoskodni róla, hogy tisztán menj sorsod elé. – Fürdő nagyon jó!
A másik három férfi segítségével kicipelte a még mindig kábult Blackthorne-t a házból, kivitték a kertbe, végig a fedett úton, amire nagyon büszke volt, és be a fürdőházba. A nők követték őket.
Tudta, hogy élete egyik nagy élményében lesz része. Tudta, hogy sokszor el fogja mesélni hitetlenkedő barátainak, miközben egyik kupa forró szakét a másik után isszák; a tanácstagoknak, halászoknak, falubelieknek, gyerekeinek, akik eleinte szintén nem hisznek majd neki. De azután ők is továbbadják a gyerekeiknek, és a halász Mura neve örökké élni fog Andzsiro falvában, Izu tartományban, a fősziget, Honsú délkeleti partján. Mindez pedig azért lesz így, mert neki, Murának, a halásznak jutott az a szerencse, hogy elöljáró volt a taikó halála utáni második esztendőben, s ezért ideiglenesen ő felelt azoknak a furcsa barbároknak a vezéréért, akik a keleti tengerből jöttek elő.

Második fejezet

– A daimjó, Kaszigi Jabu, Izu ura tudni akarja, ki vagy, honnan jössz, hogy kerülsz ide, és miféle kalózbűnöket követtél el – mondta Sebastio atya.
– Hányszor mondjam még, hogy nem vagyunk kalózok? – Tiszta, meleg délelőtt volt, Blackthorne a falu főterén térdelt az emelvény előtt, és a feje még most is sajgott az ütéstől. Nyugalom, gondolkodj, intette magát. Az életünk felől döntenek. Te vagy a szószóló, ez a lényeg. A jezsuita ellenség, ő az egyetlen elérhető tolmács, és nem tudhatod, mit fordít, csak abban lehetsz biztos, hogy nem segíteni akar... „Szedd össze az eszed, fiam – vélte hallani az öreg Alban Caradocot. – Amikor a vihar a legrosszabb és a tenger a legfélelmetesebb, akkor kell csak igazán összeszedned az eszed. Csak így maradhatsz életben, csak így mentheted meg a hajót – ha te vagy a navigátora. Szedd össze az eszed, és fölözz le minden napot, akármilyen rossz is...”
A mai napról legföljebb epét fölözhetnék, gondolta komoran Blackthorne. Miért hallom ilyen tisztán Alban hangját?
– Először is mondd meg a daimjónak, hogy ellenségek vagyunk – szólt rá a papra. – Mondd meg neki, hogy Anglia és Németalföld háborúságban áll Spanyolországgal és Portugáliával.
– Újra figyelmeztetlek, hogy beszélj egyszerűen, és ne torzítsd el a tényeket. Németalföld vagy Hollandia, Zeeland, Egyesült Tartományok, akárminek nevezitek is, ti koszos holland lázadók – a spanyol birodalom békétlenkedő kis tartománya. Te pedig árulók vezére vagy, árulóké, akik pártot ütöttek törvényes királyuk ellen.
– Anglia hadban áll, és Németalföld elszaka... – Nem folytatta, mert a pap már tolmácsolt, és nem figyelt oda.
Az alacsony, köpcös daimjó előkelően, kényelmes tartásban térdelt az emelvényen, sarkát maga alá húzva. Mellette jobbról-balról a tisztjei, köztük unokaöccse és vazallusa, Kaszigi Omi. Mindnyájan selyemkimonót viseltek, afölött díszes köntöst, széles, szorosra kötött övet és hatalmas, keményített vállszárnyakat. És természetesen az elmaradhatatlan kardokat.
Mura a tér porában térdelt. Ő volt az egyetlen jelen levő falubeli, a többiek pedig, a nézők: a daimjót kísérő ötven szamuráj. Fegyelmezett, néma sorokban ültek. A hajó legénysége Blackthorae mögött térdelt, mellettük őrök. Magukkal kellett hozniuk a flottaparancsnokot is, noha nagyon beteg volt. Megengedték, hogy ott heverjen a földön: alig volt eszméletén. Blackthorne és a többiek meghajoltak, amikor a daimjó elé értek, de ennyi nem volt elég ezúttal. A szamurájok térdre lökték őket, és a fejüket beleverték a porba, ahogy a parasztok szokták. Blackthorne ellenállt, odakiáltott a papnak, hogy magyarázza el: náluk ez nem szokás, ő a vezér, országának követe, bánjanak vele ennek megfelelően. Valaki lándzsanyéllel az oldalába döfött és előrelódította. Emberei ösztönösen támadásra készültek, de Blackthorne rájuk kiáltott: térdeljenek le. Szerencsére engedelmeskedtek. A daimjó torokhangon vakkantott valamit, és a pap lefordította: figyelmezteti, hogy az igazat mondja, mégpedig gyorsan. Blackthome széket kért, de a pap közölte vele, hogy a japánok nem használnak széket, az egész országban nem talál egy darabot sem.
Blackthorne figyelte a daimjónak tolmácsoló papot, kereste a lehetőséget, az átjárót a zátonyon.
Kegyetlen és gőgös a daimjó arca, gondolta. Nagy gazember lehet. A pap nem beszél valami folyékonyan japáni nyelven. Aha! A daimjó bosszús, türelmetlen. Azt akarja, hogy világosabban fogalmazzon? Igen, azt hiszem. Miért visel a jezsuita narancssárga köntöst? Katolikus vajon a daimjó? Nézd csak, milyen alázatos a jezsuita, hogy izzad! Lefogadom, hogy a daimjó nem katolikus. Legyünk pontosak! Lehet, hogy nem katolikus. Tőle akkor se várhatsz segítséget. Hogyan tudnád kihasználni tehát a nyomorultat? Hogyan lehetne közvetítő nélkül tárgyalni vele? Hogyan lehetne hasznát venni a papnak? Hogyan lehetne semlegesíteni? Gyerünk, gondolkodj. Épp eléggé ismered a jezsuitákat...
– A daimjó azt mondja, válaszolj fürgén.
– Igen. Hogyne. Bocsánat. A nevem John Blackthorne. Angol vagyok, főnavigátora egy németalföldi flottának. Amszterdamból indultunk útnak.
– Flottának? Miféle flottának? Hazudsz. Nincs itt semmiféle flotta. Miért angol egy holland hajó navigátora?
– Mindent a maga idejében. Először fordítsd le, amit mondtam.
– Miért te vagy egy holland kalózhajó navigátora? Felelj gyorsan!
Blackthorne elhatározta, hogy kockáztat. Hangja megkeményedett, szinte vágott a meleg levegőben. – Que va! Fordítsd, amit mondtam, spanyol!
A pap elvörösödött. – Portugál vagyok, mondtam már! Felelj a kérdésre.
– Azért vagyok itt, hogy a daimjóval beszéljek, nem pedig veled. Fordítsd, te csatornapatkány! – Blackthorne látta, hogy a pap még jobban elvörösödik, és érezte, hogy ezt a daimjónak is észre kellett vennie. Légy óvatos, intette magát. Ez a sárga pofájú rohadék hamarabb szétszabdal, mint egy falka cápa, ha túlzásba viszed a dolgot. – Fordíts a daimjó úrnak! – Blackthorne mélyen meghajolt az emelvény felé, és érezte, hogy hideg verejték csorog a hátán. A kocka el van vetve.
Sebastio atya tudta, hogy neveltetésének érzéketlenné kéne tennie őt a kalóz sértegetésével és azzal a nyilvánvaló tervével szemben, hogy megalázza a daimjó előtt. Most első ízben mégsem tudott érzéketlen maradni, és rájött, hogy vesztett. Amikor Mura küldönce hírét hozta a hajónak a szomszéd tartományba, a misszióhoz, Sebastio atya majd kővé vált megdöbbenésében. Csak nem holland vagy angol hajó? Eretnek hajó még sohasem vitorlázott a Csendes óceánon, kivéve azt az átkozott főördögöt, Drake-et, de itt, ázsiai vizeken végképp nem. A vízi utak titkosak. Azonnal indult, de előbb postagalambot küldött feljebbvalójához Oszakába; szeretett volna előbb tanácsot kérni tőle, hiszen tudta magáról, hogy fiatal, tapasztalatlan, alig két esztendeje tartózkodik Japánban, még fel sem szentelték, nem ért az ilyen fontos ügyek intézéséhez. Andzsiróba sietett, s közben imádkozott, hogy ne legyen igaz a hír. De kiderült, hogy a hajó holland, a navigátor angol, és Sebastio atyán elhatalmasodott a Luther, Kálvin, VIII. Henrik és fattyú lánya, az ördögi Erzsébet sátáni eretneksége iránt táplált gyűlölete. És elvakította józan ítélőképességét.
– Pap, fordítsd le, amit a kalóz mondott – hallotta a daimjó hangját.
Ó, Istennek áldott Anyja, segíts, hogy teljesíthessem akaratodat! Segíts, hogy erős legyek a daimjó előtt, add meg nekem a nyelvek adományát, add, hogy az egy igaz hitre térítsem!
Sebastio atya összeszedte magát, és magabiztosabban kezdett beszélni.
Blackthorne figyelt, próbálta kihámozni a szavak értelmét. Az atya az „England” és a „Blackthorne” szavakat angolosan ejtette, azután a hajóra mutatott, amely ott állt szépen lehorgonyozva a kikötőben.
– Hogy kerültök ide?- kérdezte Sebastio atya.
– A Magellán-szoroson keresztül. Százharminchat napra vagyunk tőle. Mondd meg a daimjónak...
– Hazudsz. A Magellán-szoros titkos. Afrikát és Indiát megkerülve jöttetek. Végül úgyis elmondod az igazat. Errefelé nem ismeretlen a kínvallatás.
– Titkos volt. Egy portugál eladta nekünk a naplót. Egy honfitársad eladott benneteket egy kis júdásaranyért. Szemét népség! Most már minden angol és holland hadihajó ismeri a Csendes-óceánra kivezető utat. Manilát máris ostromolja egy flotta – húsz darab hatvanágyús angol hadihajó. A birodalmatoknak befellegzett.
– Hazudsz!
Hát persze, gondolta Blackthorne, de az igazat csak úgy tudnád kideríteni, ha elmennél Manilába.
– Az a flotta meg fogja támadni összes tengeri útvonalatokat, és végezni fog összes gyarmatotokkal. Egy másik, holland flotta pedig úton van idefelé, hetek kérdése, hogy megérkezzék. A spanyol-portugál disznót visszakergettük az ólba, rended főgenerálisának pedig máris a hátuljában a farka, hiszen ott a helye! – Elfordult tőle, és mélyen meghajolt a daimjó felé.
– Verje meg az isten a mocskos nyelvedet!
– Ano mono va nani o mosite oru? – fönnedt rá türelmetlenül a papra a daimjó.
A pap hadarni kezdett, „Magellánt” és „Manilát” emlegetve, de Blackthorne úgy látta, a daimjó és tisztjei nemigen értik a dolgot.
Jabu unta a kihallgatást. Elnézett a kikötőben horgonyzó hajóra, amelyet azóta nem tudott kiverni a fejéből, amióta Omi titkos üzenetét megkapta. Ismét eltűnődött, vajon tényleg az istenek ajándéka-e, ahogy remélte.
„Megvizsgáltad már a rakományt, Omi-szan?” – kérdezte reggel, amint sárosan és kimerültén megérkezett a faluba.
„Nem, uram. Helyesebbnek tartottam lepecsételni a hajót, amíg meg nem érkezel, de azt tudom, hogy a rakodótér tele van ládákkal és bálákkal. Remélem, helyesen cselekedtem. Itt vannak a kulcsok. Elkoboztam őket.”
„Rendben van. – Jabu egyenesen a több mint száz mérföldre levő Jedóból, Toranaga fővárosából jött lóhalálában, bujkálva és nagy veszélyeknek téve ki magát, és minél előbb vissza kellett térnie. Két napba telt, hogy ideért, rossz utakon, örvényes folyókon, részben lóháton, részben gyaloghintóban. – Azonnal felmegyek a hajóra.”
„Azt javaslom, előbb vedd szemügyre az idegeneket, uram – mondta nevetve Omi. – Leírhatatlanok. Legtöbbjének kék szeme van – akár a sziámi macskáknak – és aranyhaja. De a legjobb az egészben az, hogy kalózok...”
Omi beszélt neki a papról, arról, hogy mit mesélt a pap ezekről a kalózokról, hogy mit mondott a kalóz és mi minden történt, és Jabu izgalma megháromszorozódott. Erőt vett türelmetlenségén, és nem ment fel azonnal a hajóra, hogy feltörje a pecséteket. Megfürdött, ruhát váltott, és elrendelte, hogy hozzák eléje a barbárokat.
– Hé, te pap! – mondta éles hangon, mert alig értette a pap zagyva japán beszédét. – Miért haragszik rád ennyire?
– Mert gonosz. Kalóz. Az ördögöt imádja.
Jabu odahajolt a balján térdelő Omihoz.
– Te érted, mit beszél, öcsém? Mit gondolsz, hazudik?
– Nem tudom, uram. Ki tudja, miben hisznek igazán a barbárok? Gondolom, a pap csak úgy véli, hogy a kalóz az ördögöt imádja. Ami persze ostobaság.
Jabu visszafordult a paphoz, és megyetően végigmérte. Szerette volna tüstént keresztre feszíteni, és egyszer s mindenkorra kiirtani birtokán a kereszténységet. De nem tehette. Noha ő és a többi daimjó teljhatalommal rendelkezett a saját birtokán, mégis engedelmességgel tartoztak a Régenstanácsnak, annak a katonai kormányzó testületnek, amelyre a taikó az uralkodást bízta fia kiskorúsága idejére, és engedelmeskedniük kellett azoknak a rendeleteknek is, amelyeket a taikó bocsátott ki, s még mindig érvényben voltak. Az egyik kimondta, hogy a portugál barbárok védett személyek, méltányos keretek közt el kell tűrni a vallásukat, s papjaik, szintén méltányos keretek közt, hittérítő munkát végezhetnek.
– Hé, te pap! Mit mondott még a kalóz? Halljam! Talán elveszett a nyelved?
– Kalóz rossz dolgokat mond. Rossz dolgokat. Még több hajóhadik jön. Sok.
– Mit jelent az, hogy „hajóhadik”?
– Bocsáss meg, uram, nem értem.
– Annak, hogy „hajóhadik”, semmi értelme, ne?
– Á! Kalóz mond, más hadak hajó Manila, Fülöp-szigetek.
– Omi-szan, te érted, mit fecseg ez itt össze?
– Nem, uram. A kiejtése borzasztó, olyan, akár a majommakogás. Csak nem azt akarja mondani, hogy Japántól keletre még több kalózhajó van?
– Hé, te pap! Ezek a kalózhajók a partjaink közelében vannak? Kelet felé? He?
– Igen, uram. De szerintem hazudik. Azt mond, Manila.
– Nem értem. Hol van az a Manila?
– Kelet felé. Soknapos út.
– Ha kalózhajók jönnek erre, megfelelő fogadtatásban részesülnek, akárhol is van az a Manila.
– Bocsáss meg, uram, nem értem.
– Mindegy – mondta Jabu, akinek elfogyott a türelme. Azt már különben is elhatározta, hogy az idegeneknek meg kell halniuk, és előre élvezte a dolgot. Mivel nyilvánvalóan nem „portugál barbárok”, nem vonatkozik rájuk a taikó rendelete, arról nem is beszélve, hogy kalózok. Amióta az eszét tudta, gyűlölte a barbárokat, a rossz szagukat és mocskosságukat, undorító húsevő szokásukat, ostoba vallásukat, pökhendiségüket és megvetésre méltó modortalanságukat. Sőt, mint a többi daimjó, ő is megalázónak érezte, hogy a markukban tartják az isteneknek ezt az országát. Kína és Japán évszázadok óta hadban állt egymással. Kína nem volt hajlandó kereskedni, márpedig a kínai selyem elengedhetetlen a hosszú, forró, párás japán nyarak elviseléséhez. Már több nemzedék óta csak kis mennyiségű csempészáru jutott át a blokádon, amit aztán méregdrágán lehetett megvásárolni Japánban. De hatvan-egynéhány esztendeje megérkeztek az első barbárok. A kínai császár apró, de állandó kereskedelmi bázist biztosított nekik a dél-kínai Macauban, és hajlandó volt ezüstért selymet adni. Japánnak bőségesen volt ezüstje. A kereskedelem hamarosan fellendült. Mindkét ország nyert az üzleten. A közvetítők, a portugálok meggazdagodtak, papjaik – többnyire jezsuiták – nélkülözhetetlennek bizonyultak. Csak ők tudtak megtanulni kínaiul és japánul is, így ők játszották az üzletkötő és a tolmács szerepét. Az évenkénti árucsere óriási méreteket öltött, és minden szamuráj életére befolyást gyakorolt. A papokat és vallásukat el kellett tűrni, különben a barbárok elhajóznak és a kereskedelem megszűnik.
A nagy hatalmú daimjók közül többen megkeresztelkedtek, a lakosságból százezrek tértek át a katolikus hitre – túlnyomó részük Kjúsún, a Kínához legközelebb levő déli szigeten lakott, és itt volt Nagaszaki portugál kikötője is. Igen, gondolta Jabu, a papokat és a portugálokat el kell tűrnünk, de ezeket az új barbárokat, ezeket az aranyhajú, kék szemű szörnyszülötteket nem. Az izgalom most már egész lényét átjárta. Végre megtudja, hogyan hal meg egy barbár, ha kínzásoknak vetik alá. Ráadásul nem is egy, hanem tizenegy – tizenegy kísérleti alany. Azon sose töprengett el, miért szerez neki örömet mások szenvedése. Mivel tudta, hogy örömet szerez, mindig kereste az alkalmat, hogy kiélvezhesse.
– Ezt a hajót, mivel idegen és nem portugál, hanem kalózok tulajdona, ezennel rakományával együtt elkobzom – jelentette ki. – Elrendelem, hogy a kalózokat kivétel nélkül... – Megdöbbenésében látva maradt a szája: a kalózok vezére hirtelen nekiugrott a papnak, letépte övéről a fakeresztet, darabokra törte és a földre dobta, azután nagyon hangosan kiáltott valamit. Majd pedig váratlanul letérdelt, és mélyen meghajolt. Az őrök felemelt karddal előreugrottak.
– Állj! Ne öljétek meg! – Jabut egészen elképesztette ez a szemtelenség. Hogy valaki ilyen modortalanul merészeljen viselkedni előtte! – Ezek a barbárok elképesztők!
– Igen – felelte Omi, aki szintén megzavarodott a váratlan fejleményektől.
A pap térdelve nézte a feszület darabjait. Reszkető keze kinyúlt, és felszedte a meggyalázott szimbólumot. Halk, szinte szelíd hangon mondott valamit a kalóznak. Szemét behunyva összeillesztette ujjai hegyét, és mormolni kezdett. A kalózvezér mozdulatlanul nézett az emelvényre, világoskék szeme meg se rezzent: akár egy kandúr egerekből álló legénysége előtt.
– Omi-szan – mondta Jabu –, előbb megnézem a hajót. Aztán kezdhetjük. Az első az a vörös hajú legyen a sor végén, az az apró termetű.
Omi odahajolt hozzá, és halkra fogta izgatott hangját.
– Kérlek, bocsáss meg, uram, de ez váratlan fejlemény. Ilyesmi nem történt azóta, hogy a portugálok megérkeztek hozzánk. Nem szent jelvényük-e a feszület? Nem viseltetnek-e mindig tisztelettel papjaik iránt? Nem hajtanak-e térdet előttük a nyílt utcán is? Akárcsak a mi keresztényeink? Nincs-e a papoknak teljes hatalma fölöttük?
– Térj a tárgyra.
– Mindnyájan gyűlöljük a portugálokat, uram. Csak a japán keresztények nem gyűlölik őket, ne? Lehet, hogy ezek a barbárok többet érnek nekünk élve, mint halva.
– Hogy érted ezt?
– Ők különlegesek. Keresztényellenesek! Egy bölcs ember kihasználhatná a gyűlöletüket, a vallástalanságukat. A tieid, azt teszel velük, amit akarsz. Ne?
Igen. És én meg akarom kínozni őket, gondolta Jabu. Igen, de ezt bármikor megtehetem. Hallgatnom kell Omira. Jó tanácsadó. De bízhatom-e benne ezek után? Van valami titkos oka, hogy ezt ajánlja? Gondolkodj.
– Ikava Dzsikkju is keresztény – folytatta unokaöccse, megnevezve Jabu gyűlölt ellenségét, Isido rokonát és szövetségesét, akinek birtoka nyugatról határos volt Jabuéval. – Ez a koszos pap nem nála lakik-e? Ezek a barbárok kulcsot adhatnának neked Ikava tartományához. Talán Isidóéhoz... sőt, ki tudja, még Toranaga úréhoz is – súgta Omi.
Jabu Omi arcát fürkészte, próbálta kitalálni, mi megy végbe a fejében. Aztán a hajóra tévedt a tekintete. Most már nem kételkedett benne, hogy az istenek küldték. Csakhogy ajándékként-e vagy átoknak?
Klánja biztonságának érdekében elhalasztotta az élvezetet. Egyetértek. De legelőször is törd meg ezeket a kalózokat. Tanítsd őket egy kis jó modorra. Különösen őt.

– Jóságos Krisztusom! – motyogta Vinck.
– Imádkozzunk inkább – mondta van Nekk.
– Most imádkoztunk.
– Imádkozzunk még egyszer. Úristen, de elkelne most egy kis pálinka!
Egy mély veremben zsúfolták össze őket, ahol a halászok a szárított halat tárolták. A szamurájok kiterelték őket a térről, lekergették a létrán, és rájuk zárták az ajtót. A verem öt lépés hosszú, öt lépés széles és négy lépés mély volt, földpadlattal és földfalakkal. A mennyezet deszkákból állt, azokon egy láb vastag földréteg és egy csapóajtó.
– Szállj le a lábamról, te pávián!
– Kuss, fatökű! – vágott vissza Pieterzoon. – Hé, Vinck, menj már odébb, te fogatlan vén marha, több helyed van, mint bárkinek! Az istenit, de jólesne egy kis hideg sör! Menj már odébb!
– Nem tudok, Pieterzoon. Jobban össze vagyunk szorulva, mint egy szűz segge.
– A flottaparancsnok, az foglalja el az összes helyet. Lökjétek oldalba. Ébressze föl valaki! – morgott Maetsukker.
– Mi? Mi bajotok? Hagyjatok békén. Mi történt? Beteg vagyok, feküdnöm kell. Hol vagyunk?
– Hagyjátok békén. Beteg. Maetsukker, kelj föl, az anyád istenit! – Vinck dühösen felrántotta Maetsukkert, és nekilökte a falnak. Nem volt annyi hely, hogy mindnyájan egyszerre lefeküdjenek vagy akár csak kényelmesen üljenek. Paulus Spillbergen, a flottaparancsnok a csapóajtó alatt hevert, ahol a legfrissebb volt a levegő, fejét összehajtogatott köpenyével polcolták fel. Blackthorne az egyik sarokban támasztotta a falat, és a szemét le nem vette a csapóajtóról. A legénység békén hagyta és kikerülte, mert mindnyájan jól ismerték ezt a hangulatát, és tudták, hogy a csendes külső alatt kirobbanni kész erő és vadság lappang.
Maetsukker elvesztette a türelmét, és öklével Vinck ágyékába vágott.
– Hagyj békén, mert agyonváglak, te nyomorult!
Vinck nekiugrott, de Blackthorne megragadta őket, és a falhoz csapta a fejüket.
– Mindenki fogja be a pofáját – mondta halkan. Engedelmeskedtek. – Három részre fogunk oszolni. Egyik rész alszik, másik ül, a harmadik áll. Spillbergen addig fekszik, amíg meg nem gyógyul. Az a sarok lesz a latrina. – Csoportokra osztotta őket, és amikor elrendeződtek, mindenki kényelmesebben érezte magát.
Ki kell törnünk innen egy napon belül, különben végleg legyengülünk, gondolta Blackthorne. Amikor visszateszik a létrát, hogy vizet vagy ennivalót adjanak. Talán ma este vagy holnap este. Miért zártak bennünket ide? Nem jelentünk veszélyt a számukra. Segíthetnénk a daimjónak. Meg fogja-e érteni? Csak így hozhattam a tudomására, hogy igazi ellenségünknek a papot tekintjük. A pap megértette.
„Isten lehet, hogy megbocsátja ezt a szentségtörést, de én nem – mondta csendesen Sebastio atya. – Addig nem nyugszom, amíg a bennetek lakozó gonosszal együtt el nem pusztítlak mindnyájatokat.”
Verejték csörgött az arcán és az állán. Szórakozottan letörölte, füle a veremre volt hangolva, akárcsak alvás vagy pihenés közbenmeg akarta hallani a veszélyt, mielőtt bekövetkezik.
Ki kell innen törnünk, el kell foglalnunk a hajót. Vajon mit csinál most Felicity? És a gyerekek? Lássuk csak, Tudor hétéves, Lisbeth... Egy éve, tizenegy hónapja és hat napja futottunk ki Amszterdamból, ehhez még hozzá kell adni harminchét napot, ennyibe telt, amíg felszerelkeztem és Chathamből Amszterdamba értem, azután még tizenegy napot, ennyi idős volt, amikor Chathamből elindultam. Pontosan ennyi tehát a kora... ha nem történt baj. Miért történt volna? Felicity főz, vigyáz rájuk, takarít és gügyög velük, ők pedig felnőnek, és éppen olyan erősek és bátrak lesznek, mint az anyjuk. De szép is lesz újra otthon, együtt sétálni velük a parton, az erdőkben és ligetekben... a gyönyörű Angliában.
Az évek során megtanulta, hogy úgy gondoljon rájuk, mint szereplőkre egy színdarabban, emberekre, akiket szeret és akikért a vérét ontja egy végtelen színdarabban. Másként elviselhetetlen lett volna a távollét fájdalma. Meg tudta volna számolni, hány napot töltött otthon a tizenegy esztendei házasságból. Keveset, gondolta, nagyon keveset. „Nehéz élet ez egy asszonynak, Felicity” – mondta még hajdanán. „Az asszony élete sose könnyű” – felelte Felicity. Tizenhét éves volt akkor, magas termetű, hosszú hajú, érzé...
Füle veszélyt sejtett.
Az emberek ültek, a falnak támaszkodtak vagy aludni próbáltak. Vinck és Pieterzoon, a két jó barát, halkan beszélgetett. Van Nekk és a többiek a semmibe bámultak. Spillbergen az álom és az ébrenlét határán vergődött. Blackthorne úgy látta, jobb erőben van, mint ahogy sejteni engedi.
Amint meghallották a fejük felett döngő lépteket, hirtelen csend lett. A léptek elhaltak. Halk, nyers szavak azon a furcsa nyelven. Blackthorne felismerni vélte a szamuráj hangját. Hogy is hívják... Omi-szan? Igen, ez a neve... de nem volt biztos benne. A hangok abbamaradtak, és a léptek eltávolodtak.
– Mit gondolsz, kapunk enni, navigátor? – kérdezte Sonk.
– Kapunk.
– De jólesne egy kis hideg sör, istenem – sóhajtott fel Pieterzoon.
– Kuss – mordult rá Vinck. – Annyit emlegeted, hogy már nyelni se tud az ember.
Blackthorne érezte, hogy az inge csupa verejték. És bűzlik. Úristen, de jó lenne megfürödni, gondolta, és emlékezőn elmosolyodott.
Mura és a többiek becipelték abba a meleg szobába, és lefektették egy kőpadra. A tagjai még mindig bénák voltak, alig tudta mozgatni őket. A három nő vetkőztetni kezdte, és ahányszor csak ellen akart állni, valamelyik férfi megnyomott egy ideget, és ő mozdulni se bírt, hiába dühöngött és átkozódott, tűrnie kellett, hogy meztelenre vetkőztessék. Nem a pucérságát szégyellte a nők előtt, csak hát az ember rendszerint egyedül vetkőzik és úgy, hogy senki se lássa: ez a szokás. Nem akarta, hogy bárki levetkőztesse, főleg nem, hogy ezek a civilizálatlan bennszülöttek tegyék. De hogy ráadásul nyilvánosan vetkeztessék le, akár egy magatehetetlen csecsemőt, és mindenhol megmossák azzal a meleg, sikamlós, illatosított vízzel s közben mosolyogva csacsogjanak körülötte, amíg ő a hátán fekszik kiterítve... ez már sok volt a jóból. Ráadásul a tagja is felmeredt, hiába nem akarta, s egyre kínosabb lett a helyzet... ő így gondolta, de a nők szemlátomást nem. Kerekre nyílt szemmel nézték, és ő elpirult. Uram, Jézus, még hogy én pirulok... ez lehetetlen! Márpedig elpirult, és ettől mintha még jobban megnőtt volna, az öregasszony álmélkodva csapta össze a tenyerét, mondott valamit, a többiek bólogattak, az öregasszony hitetlenkedve rázta a fejét, újra mondott valamit, mire még szaporábban bólogattak.
Mura halálos komolysággal megszólalt: „Kapitány-szan, anyaszan köszöni, élete legszebb napja, boldogan halni meg!” Mindnyájan egyszerre hajoltak meg előtte, és Blackthorne rájött, milyen nevetséges az egész, és hangos hahotára fakadt. Megdöbbentek, de aztán ők is nevetni kezdtek, a nevetés kivette belőle a maradék erőt, mire a vénasszony elszontyolodott és ezt meg is mondta, és Blackthorne-nak ettől megint nevetnie kellett, és ők megint vele nevettek. Azután vigyázva beleeresztették a mély víz hatalmas forróságába, s amikor már nem bírta tovább és levegőért kapkodott, újra lefektették a padra. A nők megszárították, és bejött egy vak öregember. Blackthorne nem tudta, mi az a masszázs. Először le akarta rázni a testét nyomkodó ujjakat, de varázsuk erőt vett rajta, és hamarosan már szinte dorombolt, amint az ujjak megtalálták a csomókat, és szerteküldték bőre, izmai és inai alatt a vért, a csodálatos elixírt.
Aztán – elgyengülve, szinte félálomban – ágyba fektették, és a lány bebújt melléje. Türelmes volt vele, hagyta, hogy aludjon, s amikor az ereje visszatért, Blackthorne a magáévá tette, szelíden, vigyázva, pedig olyan régen volt része ilyesmiben.
Nem kérdezte a lány nevét, aki reggelre, amikor Mura rémülten és nagyon idegesen kihúzta őt az ágyból, már el is tűnt.
Blackthorne felsóhajtott. Csodálatos az élet, gondolta.
A veremben Spillbergen megint zsémbelt, Maetsukker a fejét fogta és nyöszörgött, nem a fájdalomtól, hanem félelmében, Croocq, a hajósinas az összeomlás határán volt, Jan Roper pedig azt mondta:
– Nem tudom, mi mosolyogni való van ezen, navigátor.
– Menj a pokolba.
– Megbocsáss, navigátor – hozakodott elő óvatosan van Nekk azzal, ami mindnyájukat foglalkoztatta –, nem volt valami bölcs dolog nekiesni a papnak az előtt a sárga bőrű vadbarom előtt.
Szavait általános, noha óvatos helyeslés kísérte.
– Ezért dugtak bennünket ebbe a mocskos lyukba.
Van Nekk ügyelt rá, hogy ne menjen Blackthorne közelébe.
– Pedig csak a porba kellett volna nyomnod az orrod őurasága előtt, attól úgy megjámborodnak, akár a kezes bárányok.
Várta a választ, de Blackthorne szó nélkül visszafordult a csapóajtóhoz. A nyugtalanság egyre nőtt.
Paulus Spillbergen kínlódva feltámaszkodott az egyik könyökén.
– Miről beszélsz, Baccus?
Van Nekk odament hozzá, és mesélt neki a papról meg a feszületről, elmondta, mi történt és hogy kerültek a verembe.
– Ez szerintem is veszélyes cselekedet volt, főnavigátor – jelentette ki Spillbergen. – Igen... hibáztál... adjatok egy kis vizet. A jezsuiták mostantól nem hagynak békét nekünk.
– Ki kellett volna tekerned a nyakát, navigátor. A jezsuiták különben sem hagynának békén bennünket – szólalt meg Jan Roper.
– Mocskos tetvek ők, mi pedig Isten büntetéseként kerültünk ebbe a bűzös lyukba.
– Ostobaság, Roper – mondta Spillbergen. – Azért vagyunk itt...
– Isten büntetése van rajtunk! Santa Magdellana minden templomát fel kellett volna gyújtanunk, nem csak azt a kettőt. A Sátán pöcegödrei azok egytől egyig!
Spillbergen erőtlen mozdulattal csapott egy légy után.
– A spanyol csapatok egyesülni készültek, tizenöten jutottak volna minden emberünkre. Adjatok vizet! Kiraboltuk a várost, zsákmányra tettünk szert, belenyomtuk az orrukat a porba. Ha ott maradunk, elpusztultunk volna. Az isten szerelmére, adjon már valaki egy kis vizet! Mindnyájunkat megöltek volna, ha nem vonulunk...
– Mit számít az, ha Istennek tetsző cselekedeteket hajtunk végre? Cserbenhagytuk Őt, ez az igazság.
– Lehet, hogy itt is szolgálhatjuk majd – vetette közbe csitítólag van Nekk, mert Roper bigottsága ellenére derék ember volt, ügyes kalmár és ráadásul üzlettársának a fia. – Felhívjuk a bennszülöttek figyelmét a pápisták eltévelyedettségére. Megtérítjük őket az egy igaz hitre.
– Úgy van – mondta Spillbergen. Még gyenge volt, de már érezte, hogy kezd visszatérni az ereje. – Ki kellett volna kérned Baccus véleményét, főnavigátor. Elvégre ő a kereskedők vezetője. Nagyon ért a vadakkal való tárgyaláshoz. Hányszor mondjam még, hogy adjatok vizet?
– Nincs vizünk, Paulus – felelte komoran van Nekk. – Nem adtak se élelmet, se vizet. Még egy küblink sincs, amibe hugyozzunk.
– Hát kérjetek! És vizet is! Úristen, de szomjas vagyok! Kérjetek vizet! Te ott!
– Én? – kérdezte Vinck.
– Igen. Te!
Vinck Blackthorne-ra nézett, de Blackthorne ügyet se vetett rá, a csapóajtót figyelte. Vinck odaállt a nyílás alá, és elkiáltotta magát.
– Hé! Ti odafönn! Adjatok vizet, ti átkozottak! Élelmet és vizet akarunk!
Válasz nem érkezett. Újra felkiáltott. Semmi válasz. A többiek is bekapcsolódtak a kiabálásba, Blackthorne-t kivéve. Hangjukba belevegyült a pánik, a zsúfolt lyuk által kiváltott émelygés – nemsokára úgy üvöltöttek, akár a farkasok.
A csapóajtó kinyílt. Omi nézett le rájuk. Mellette Mura térdelt. És a pap.
– Vizet! És élelmet, az istenért! Eresszetek ki innen! – Újrakezdődött az ordítozás.
Omi intett Murának, aki biccentett és távozott. Hamarosan egy halásztársával tért vissza, egy hordót cipeltek. Tartalmát – rothadásnak indult halhulladékot és tengervizet – a foglyok fejére zúdították.
Az emberek szétugrottak, de nem mindnyájan kerülhették el a mocskot. Spillbergen fuldoklott. Voltak, akik elcsúsztak, ezeket megtaposták. Blackthorne nem mozdult ki a sarokból. Gyűlölködve nézte Omit.
Omi beszélni kezdett. Ijedt csönd támadt, amelyet csak a köhögés és Spillbergen öklendezése szakított néha félbe. Amikor Omi befejezte, a pap idegesen odalépett a nyílás széléhez.
– Kaszigi Omi a következőket parancsolja: azonnal kezdjetek el tisztességes emberi lények módjára viselkedni. Többé lármát ne csapjatok. Ha lármáztok, legközelebb öt hordó tartalmát öntik a verembe, aztán tízét, aztán húszét. Élelmet és vizet napjában kétszer kaptok. Ha megtanultok viselkedni, feljöhettek az emberek világába. Jabu úr kegyesen megkíméli az életeteket, feltéve, ha hűséges szolgái lesztek. Egyikteknek azonban meg kell halnia. Napnyugtakor. Ti döntsétek el, hogy ki legyen az. De téged – mutatott Blackthorne-ra –, téged nem választhatnak. – A pap zavartan meghajolt a szamuráj felé, és hátralépett.
Omi lenézett a gödörbe. Látta Blackthorne tekintetét, és megérezte a belőle áradó gyűlöletet. Nem lesz könnyű megtörni, gondolta. Nem baj. Van időnk.
A csapóajtó bezáródott.

Harmadik fejezet

Jabu sosem volt még ilyen elégedett és magabiztos, mint most, hogy a forró fürdőben hevert. A hajó feltárta előtte gazdagságát, s ez a gazdagság olyan hatalommal kecsegtette, amilyenről eddig álmodni sem mert.
„Holnap rakjatok ki mindent a partra – mondta. – A muskétákat csomagoljátok vissza a ládákba. Takarjátok be őket álcázóhálóval vagy zsákokkal.”
Ötszáz muskéta, gondolta ujjongva. És több puskapor meg golyó, mint amennyi Toranaga Nyolc Tartományában található. Húsz ágyú, ötezer ágyúgolyó és rengeteg muníció. Gyújtónyilak ládaszámra. A legjobb európai minőség. „Mura, állíts ki teherhordókat. Igurasi-szan, az összes fegyvert, beleértve az ágyúkat is, szállítsátok át azonnal és titokban misimai várkastélyomba. A műveletért te felelsz.”
„Igenis, uram.” Ők is lenn voltak vele együtt a hajó rakterében, és értetlenül meredtek rá: Igurasi, a magas, hajlékony, félszemű férfi, legfőbb csatlósa; Zukimoto, a szállásmestere; a tíz izzadt falusi, akik Mura felügyelete mellett a ládákat kinyitották, és személyi testőrsége, a négy szamuráj. Tudta, hogy nem értik az örömét s hogy miért kell titokzatoskodni. Remek, gondolta.
Amikor 1542-ben felfedezték Japánt, a portugálok muskétákat és lőport hoztak magukkal. Másfél év múlva már a japánok is gyártották. A minőség persze nem volt európai szintű, de ez nem számított, mert a puskákat merő újdonságnak tekintették, és sokáig csak vadászatra használták – sőt, az íjjal pontosabban tudtak lőni. Ami azonban ennél is fontosabb: Japánban a hadakozás majdhogynem rituális szertartás volt, egyéni párbaj, amelynek szent fegyvere a kard. A muskéták használatát gyávaságnak, becstelenségnek tartották, mert teljes mértékben ellentmondott a szamuráj erkölcskódexnek, a busidó-nak, a harcos útjának, amely arra kötelezte a szamurájt, hogy becsülettel harcoljon, becsülettel éljen és becsülettel haljon meg; örök és feltétlen hűséggel viseltessék hűbérura iránt; ne féljen a haláltól, sőt, keresse is azt, miközben szolgál; legyen büszke a nevére, és tartsa meg makulátlannak.
Jabunak évek óta volt egy titkos elmélete. Végre, gondolta ujjongva, végre megvalósíthatja, átültetheti a gyakorlatba: ötszáz válogatott szamuráj, muskétákkal felfegyverezve és egységként kiképezve tizenkétezer fős hagyományos serege élén, megtámogatva húsz ágyúval, amelyeket szintén egységként kiképzett elit katonák kezelnek. Új stratégia az új korban! A küszöbönálló háború sorsát a lőfegyverek döntik el!
Hát a busidó? – kérdezték folyton az ősök szellemei.
Mi van a busidóval? – kérdezett vissza Jabu.
Feleletet sohasem kapott.
Legvadabb álmaiban sem képzelte, hogy egyszer majd ötszáz puska áll a rendelkezésére. Most azonban ingyen megkapta őket, és csak ő ismeri a használatukat. De kinek az oldalán lépjen fel velük? Toranagáén? Isidóén? Vagy talán várjon... hogy ő legyen a végső győztes?
„Igurasi-szan. Csak éjszaka utazhattok, sziklaszilárd fedezet mellett.”
„Igenis, uram.”
„A dolognak titokban kell maradnia, Mura, különben az egész falut kiirtom.”
„Hallgatni fogunk, uram. A falum nevében beszélek. Az útért és a többi faluért nem vállalhatok felelősséget. Ki tudja, hol nem bujkálnak kémek? De mi semmit sem fogunk továbbadni.”
Jabu ezután a hajó páncéltermébe ment. Amit ott talált, az nyilván hadizsákmány volt: ezüst- és aranyedények, kupák, kandeláberek, ékszerek, díszes keretű vallásos festmények. Egy ládában aranyszálakkal átszőtt, színes kövekkel kihányt női ruhák feküdtek összehajtogatva.
„Az ezüstöt és az aranyat rúdba öntetem és elhelyezem a kincstárban” – mondta Zukimoto. Pedáns, negyven-egynéhány éves kis ember volt, nem tartozott a szamurájok kasztjához. Évekkel azelőtt a harcos buddhista rendek egyikében szolgált, de a taikó a többi militáns szerzetesrenddel együtt az övét is eltiporta, mivel nem akarták abszolút fennhatóságát elismerni. Zukimoto némi vesztegetéssel megmenekült a korai haláltól, és házaló lett, később pedig kis tételben rizzsel kereskedett. Tíz éve állt be Jabu hadtápszolgálatához, és hamarosan nélkülözhetetlenné vált. „Ami pedig a ruhákat illeti, az aranyfonalak és a kövek értékesek lehetnek. Ha megengeded, összecsomagoltatom, és azzal együtt, amit még össze tudok szedni, Nagaszakiba küldöm.” Nagaszaki kikötője volt a portugálok törvényes tartózkodási helye és fő piaca. „A barbárok szép árat adnak ezekért az apróságokért.”
„Rendben van. Hát azok a bálák a másik raktérben?”
„Valami súlyos vásznat tartalmaznak. Semmire se tudnánk használni őket, uram, piaci értékük pedig egyáltalán nincs. De ennek bizonyára örülni fogsz.” Zukimoto kinyitotta a páncélládát.
A láda húszezer vert ezüstérmét tartalmazott. Spanyol dublont. A legjobb minőségűt.
Jabu mocorogni kezdett a fürdőben. A kis fehér kendővel letörölte arcáról és nyakáról a verejtéket, és még mélyebbre merült a forró, illatosított vízbe. Három nappal ezelőtt, gondolta, ha egy jós azt mondja, mindez bekövetkezik, kitépted volna a nyelvét az arcátlan hazudozónak.
Három nappal ezelőtt még Toranaga fővárosában, Jedóban volt. Napszálltakor kapta meg Omi üzenetét. Tudta, hogy a hajót azonnal át kell vizsgálnia, de Toranaga még mindig nem jött vissza Oszakából, ahol utoljára nézett szembe Isido tábornokkal, távolléte idejére pedig meghívta Jabut és az összes szövetséges szomszéd daimjót, hogy székhelyén várják be hazatérését. A meghívást nem utasíthatták vissza veszélytelenül. Jabu tudta, hogy ő és a többi független daimjó meg a családjuk Toranaga biztonságát vannak hivatva szolgálni, s noha a szót természetesen senki sem ejti ki, tulajdonképpen túszul tartják őket, amíg Toranaga vissza nem tér Oszaka bevehetetlen, ellenséges erődjéből. Toranaga volt a Régenstanács elnöke, amelyet a taikó halálos ágyán jelölt ki, hogy igazgassa a birodalmat hétéves fia, Jaemon nagykorúságáig. A Tanács öt régensből állt, valahányan előkelő daimjók, de valódi hatalma csak Toranagának és Isidónak volt.
Jabu gondosan mérlegelte az Andzsiróba való elutazás melletti érveket és a velejáró kockázatot, valamint azokat az okokat, amelyek a helyben maradás mellett szóltak. Azután magához rendelte feleségét és kedvenc ágyasát. Az ágyas a törvényes szerető tisztét töltötte be. Egy férfinak akárhány ágyasa lehetett, de felesége egyszerre csak egy.
„Unokaöcsém, Omi titokban megüzente, hogy egy barbár hajó vetődött partra Andzsirónál.”
„Egy Fekete Hajó?” – kérdezte izgatottan a felesége. Fekete Hajóknak azokat a hatalmas, mesés kincsekkel megrakott kereskedőhajókat nevezték, amelyek a monszun szelek segítségével évenként megtették az utat Nagaszaki és Macau portugál kikötője között, mely utóbbi csaknem ezer mérföldre volt délre, a kínai szárazföldön.
„Nem, de így is sokat érhet. Azonnal útnak indulok. Mindenkinek azt fogod mondani, hogy megbetegedtem, és nem szabad zavarni. Öt nap múlva itt leszek.”
„Ez rettentően veszélyes – figyelmeztette a felesége. – Toranaga úr határozottan megparancsolta, hogy maradjunk itt. Biztosan újra ki fog egyezni Isidóval, és túlságosan nagy hatalmú ahhoz, hogy büntetlenül megsérthessük. Nem szavatolhatjuk, hogy elutazásod rejtve marad, uram... kémek vannak mindenütt. Ha Toranaga megérkezik, és nem talál itt, félreérti távollétedet. Ellenségeid gonosz gondolatokat ültetnek el a fejében.”
„Igen – tette hozzá az ágyas. – Bocsáss meg, de hallgatnod kell az úrnőre. Igaza van. Toranaga úr sosem fogja elhinni, hogy csak azért voltál engedetlen, mert meg akartál nézni egy barbár hajót. Kérlek, küldj helyetted valaki mást.”
„De ez nem közönséges barbár hajó. Nem portugál. Hallgassatok ide. Omi-szan szerint egy másik országból való. Ezek az emberek más hangzású nyelvet beszélnek, és kék szemük van meg aranyhajuk.”
„Omi-szan megőrült. Vagy túl sok szakét ivott” – mondta a felesége.
„Ez a dolog fontosabb annál, hogysem tréfálkozz rajta.”
Felesége meghajolt és bocsánatot kért; kijelentette, hogy igaza van, amiért megrója, de a megjegyzést ő nem tréfának szánta. Alacsony, sovány asszony volt, tíz évvel idősebb Jabunál, nyolc esztendőn keresztül évenként egy gyermekkel ajándékozta meg férjét, míg végül kiszáradt a méhe. A gyermekek közül öt fiú volt. Hárman hősi halált haltak a Kína elleni háborúban, egy buddhista szerzetesnek állt, az utolsót azonban, aki most volt tizenkilenc éves, Jabu megvetette.
Felesége, Juriko úrnő volt az egyetlen asszony, akitől félt, az egyetlen – elhalt anyját nem számítva –, akit sokra tartott, és Juriko selyemkorbáccsal uralkodott a házában.
„Kérlek, bocsáss meg – mondta Juriko. – Megvizsgálta Omi-szan a rakományt?”
„Nem, Juriko-szan. Azt üzeni, hogy lepecsételte a hajót, mivel olyan szokatlan. Nem portugál hajó sohasem járt még erre, ne? Ráadásul hadihajó, mint mondja. Húsz ágyú van a fedélzetén.”
„Á! Akkor valakinek azonnal útra kell kelni.”
„Én magam megyek.”
„Kérlek, gondold meg. Küldd Mizunót. Fivéred bölcs és ügyes. Könyörgök, maradj itt.”
„Mizuno gyenge és megbízhatatlan.”
„Akkor parancsold meg neki, hogy kövessen el szeppukut!” – mondta dühösen a felesége. A szeppuku – néha harakirinek is nevezték –, vagyis az önkibelezéssel végrehajtott rituális öngyilkosság volt az egyetlen lehetőség, amellyel egy szamuráj jóvátehette a bűnt, a szégyent vagy a becstelen viselkedést, de ehhez csakis a szamuráj kaszt folyamodhatott. Minden szamurájt – a nőket is – gyerekkorától fogva úgy neveltek, hogy pontosan végre tudja hajtani a szeppukut, vagy részt tudjon venni benne mint segéd. A nők úgy követték el, hogy kést döftek a nyakukba.
„Később, nem most.” – felelte Jabu.
„Akkor küldd Zukimotót. Benne igazán megbízhatsz.”
„Ha Toranaga nem rendelte volna el, hogy minden feleség és ágyas itt maradjon, téged küldenélek. Ez azonban túlságosan kockázatos volna. Nekem kell mennem. Nincs más választásom. Azt mondod, Juriko-szan, hogy kincstárunk üres. Azt mondod, nincs többé hitelünk azoknál a mocskos uzsorásoknál. Zukimoto szerint a legvégső adót is kisajtoltuk a parasztokból. Márpedig nekem még több ló, fegyver és szamuráj kell. A hajóban talán meglelem a rávalót.”
„Toranaga úr parancsa egyértelmű volt, uram. Ha visszajön, és nem talál itt...”
„Igen. Ha visszajön, úrnőm. Szerintem egyenesen belesétált a csapdába. Isido úrnak nyolcvanezer szamurája van az oszakai várban és a környékén. Toranaga bolond módra cselekedett, amikor néhány száz emberrel ment oda.”
„Ravaszabb ő annál, hogy szükségtelen kockázatokat vállaljon” – mondta Juriko.
„Én Isido helyében azonnal megölném.”
„Igen – felelte Juriko. – Csakhogy az Örökös anyja túsz Jedóban mindaddig, amíg Toranaga vissza nem tér. Isido tábornok úr egy ujjal sem mer Toranagához nyúlni, amíg az Örökös anyja újra Ószakában nem lesz.”
„Én akkor is megölném. Mit számít, hogy Ocsiba úrnő él-e, hal-e? Az Örökös biztonságban van Ószakában. Ha Toranaga meghal, az utódlásnak semmi akadálya. Egyedül Toranaga jelent veszélyt a gyermekre, ő az egyetlen, aki a Régenstanács kihasználásával bitorolhatja a taikó hatalmát és megöletheti a fiút.”
„Kérlek, bocsáss meg, uram, de lehet, hogy Isido tábornok úr magához láncolja a másik három régenst, kiveti Toranagát a Tanácsból, és akkor Toranagának vége, ne?” – mondta az ágyas.
„De igen, Isido megtenné, ha tudná, csakhogy szerintem, legalábbis egyelőre, nem tudja. És Toranaga sem. A taikó nagyon okosan választotta ki az öt régenst. Annyira gyűlölik egymást, hogy szinte semmiben sem képesek megegyezni. – Mielőtt a hatalmat átvette volna, az öt nagy hatalmú daimjó nyilvánosan örök hűséget esküdött a haldokló taikónak, fiának és nemzetségének. És arra is nyilvános, szent esküt tettek, hogy a Tanács egységesen fog uralkodni, és érintetlenül adja át a birodalmat Jaemonnak, amikor betölti tizenötödik évét. – Az egységes uralkodás kötelezettsége azt jelenti, hogy Jaemon nagykorúságáig semmi sem fog változni.”
„De eljön majd az idő, uram, amikor négy régens – féltékenységből, félelemből vagy nagyravágyásból – egyesül az ötödik ellen, ne? És négyen már félre tudják magyarázni a taikó rendeletét annyira, hogy háborút kezdhessenek, ne?”
„De igen. Csakhogy az kis háború lesz, úrnőm, és az egyet mindig le fogják győzni, birtokait a győztesek felosztják egymás közt, azután új ötödik régenst választanak a régi helyébe, majd újra négy száll szembe az eggyel, azt újra leverik... ahogy a taikó előre látta. Az én gondom azonban az, hogy ki ellen egyesülnek most – Isido vagy Toranaga ellen.”
„Toranagát fogják elszigetelni.”
„Miért?”
„A többiek félnek tőle, mert tudják, hogy titokban sógun akar lenni, hiába tagadja.”
A sógun volt a legnagyobb méltóság, amelyet halandó Japánban elérhetett. A sógun szó azt jelenti: Legfőbb Hadúr. Egyszerre csak egy daimjó birtokolhatta ezt a címet, és csakis Ő Császári Felsége, az Uralkodó, a Menny Dicsőséges Fia adományozhatta, aki Kjótóban élt, elszigetelve, a Császári Családok körében.
A sóguni kinevezés teljhatalommal járt: a császári pecséttel és mandátummal. Igazában a sógun uralkodott a császár nevében.
Minden hatalom a császártól eredt, mert ő az istenek leszármazottja volt. Ezért az a daimjó, aki szembeszállt a sógunnal, pártütőnek számított, földjeit elkobozták, őt magát pedig száműzték.
A császárt istenként tisztelték, mert egyenes ági leszármazottja volt a Napistennőnek, Amateraszu Ómikarninak, Izanagi és Izanami istenek gyermekének, akik a mennyboltból hozták létre és alakították ki a japán szigeteket. A császár isteni jogánál fogva birtokolta az egész országot, és mindenki feltétlen engedelmességgel tartozott neki. A valódi hatalom azonban már több mint hat évszázada a trón háta mögött tanyázott.
Hat évszázaddal azelőtt szakadás következett be: a három ellenséges, féluralkodói szamurájcsalád, a Minovara, a Fudzsimoto és a Takasima közül kettő két különböző trónkövetelő mellé állt, és polgárháborúba taszította a birodalmat. Hatvan esztendőnek kellett eltelnie, mire a Minovarák erőt vettek a Takasimákon, a Fudzsimoto család azonban semleges maradt, és kivárta az idejét.
Ettől kezdve a hatalmukra féltékenyen vigyázó Minovara sógunok uralkodtak a birodalmon, sógunátusukat örökletesnek nyilvánították, és lányaikat beházasították a császári ágba. Az uralkodó és az egész császári udvar teljesen el volt szigetelve a kis kjótói enklávé falakkal körülvett palotáiban és kertjeiben, többnyire nyomorúságos anyagi körülmények között éltek, és tevékenységük mindöszsze arra korlátozódott, hogy hódoljanak a sintónak, az ősi, animista japán vallásnak, és olyan intellektuális szórakozásokkal mulattassák magukat, mint a tusrajz, a festészet, a filozófia és a költészet.
A Menny Fiának udvarán könnyű volt uralkodni, mert hiába birtokolta az egész országot jövedelme nem volt. Csak a daimjóknak, a szamurájoknak volt jövedelme és adószedési joga. Így eshetett meg, hogy habár a császári udvar minden tagja felette állt rangban az összes szamurájnak, mégis azon a kegydíjon kellett tengődniük, amelyet a sógun, a kvampaku – a polgári főtanácsadó – vagy az épp hatalmon levő katonai csoport szeszélye juttatott nekik. Ezek a kegydíjak ritkán voltak bőkezűek. A császároknak néha élelmet kellett kunyerálniuk cserébe az aláírásukért. Sokszor előfordult, hogy nem volt elegendő pénz a koronázáshoz.
Végül a Minovara sógunok elvesztették hatalmukat, és a címet hol a Takasimák, hol a Fudzsimotók örökölték. A polgárháborúk évszázadokon keresztül folytatódtak, és a császár egyre inkább annak a daimjónak a kreatúrája lett, aki elég erős volt hozzá, hogy elfoglalja Kjótót. Abban a pillanatban, hogy az uralmon levő sógunt és családját lemészárolta, Kjóto új meghódítója – feltéve, hogy Minovara, Takasima vagy Fudzsimoto volt – alázatosan hűséget esküdött a trónnak, és megkérte a bábcsászárt, ruházza rá a sógun megüresedett tisztét. Majd pedig, akárcsak elődei, igyekezett kiterjeszteni hatalmát Kjótóból az egész országra, amíg őt is el nem nyelte a következő. A császárok a sógun szeszélyének megfelelően házasodtak, mondtak le és léptek trónra. A császári jogutódlás azonban szent volt és sérthetetlen.
A sógun tehát mindig teljhatalommal rendelkezett. Amíg meg nem buktatták.
Az évszázadok során sokat megbuktattak, és a birodalom egyre kisebb frakciókra szakadt. A legutóbbi száz évben egyetlen daimjó sem bizonyult olyan erősnek, hogy megszerezze a sóguni címet. Tizenkét esztendővel ezelőtt Nakamura, a parasztgenerális ragadta magához a hatalmat, s a jelenlegi császártól, Go-Nidzsótól meg is kapta a mandátumot – sógun azonban sohasem lehetett belőle, bármennyire is szerette volna, mivel parasztnak született. Be kellett érnie a kvampaku, vagyis főtanácsadó sokkal kisebb polgári rangjával, majd, amikor csecsemő fia, Jaemon javára erről lemondott, a taikó címmel. A történelmi szokásjog szerint csakis a szerteágazó, ősi, félisteni eredetű Minovara, Takasima és Fudzsimoto családok leszármazottait illette meg a sóguni rang.
Toranaga a Minovaráktól származott. Jabu a Takasimák egyik homályos oldalágához tudta visszavezetni magát, de ez is elégséges kapcsolat lett volna ahhoz, hogy a Legfőbb Hadúr címet elnyerje.
„Ií, úrnőm – mondta Jabu –, hát persze hogy sógun akar lenni Toranaga, de sohasem fogja ezt elérni. A többi régens megveti és fél tőle. El fogják szigetelni, ahogy a taikó kitervelte. – Előrehajolt és felesége arcába nézett. – Azt mondod, hogy Toranaga veszíteni fog Isidóval szemben?”
„Elszigetelni elszigetelik, de azt nem hiszem, hogy veszíteni fog, uram. Kérlek, engedelmeskedj Toranagának, ne hagyd el Jedót csak azért, hogy megvizsgálj egy barbár hajót, akármilyen szokatlannak állítja is be Omi-szan. Kérlek, küldd Zukimotót Andzsiróba.”
„És ha a hajón kincsek vannak? Ezüst- vagy aranyrudak? Rábíznád őket Zukimotóra vagy bármelyik tisztünkre nyugodt lélekkel?”
„Nem” – felelte a felesége. Így hát még aznap éjjel kiszökött Jedóból, mindössze tizenöt embért vitt magával, egyszeriben elképzelhetetlenül gazdag lett és hatalmas, sőt, teljesen egyedülálló foglyokra tett szert, akik közül ma este az egyik meghal. Intézkedett, hogy később álljon rendelkezésére egy kurtizán és egy fiú. Holnap hajnalban visszatér Jedóba. Holnap este pedig a lőfegyverek és a kincsek is nekivágnak titkos útjuknak.
Ií, a lőfegyverek! – gondolta ujjongva. A lőfegyverek és a haditervem segítségével győzelemhez juttatom Isidót vagy Toranagát, amelyiket akarom. Utána beválasztanak régensnek a vesztes helyére, ne? Kis idő múlva én leszek a leghatalmasabb régens, Vagy akár a sógun! Miért ne? Most már semmi sem lehetetlen.
Álmodozni kezdett. Mire használjam a húszezer ezüstöt? Újjáépíthetem a várkastély öregtornyát. Ágyúvonó lovakat vásárolhatok. Kiterjeszthetem a kémhálózatunkat. No és mi legyen Ikava Dzsikkjuval? Beérnék-e Ikava Dzsikkju szakácsai ezer ezüsttel, hogy megmérgezzék urukat? Be hát, még kevesebbel is. Elég lesz ötszáz, vagy akár száz is, csak a megfelelő kézbe kell csúsztatni. Kinek a kezébe?
A délutáni nap ferde sugarai betűztek a kőfalba vágott kis ablakon. A fürdővíz forró volt, a fal túlsó oldaláról melegítették fatűzzel. A ház – Omié – egy kis dombon állt, s a falura és a kikötőre nézett. Fallal övezett kertje rendezett, előírásos, nyugalmat árasztó.
A fürdöház ajtaja kinyílt. A vak ember meghajolt.
– Kaszigi Omiszan küldött, uram. Szuvo vagyok, a masszőr. – Magas volt, nagyon sovány, öreg és ráncos arcú.
– Remek. – Jabu mindig rettegett a lehetőségtől, hogy megvakul. Amióta az eszét tudta, folyton arról álmodott, hogy sötétségre ébred, tudja, hogy süt a nap, érzi a melegét, de nem látja, és ordításra tátja a száját, noha tudja, hogy ordítani gyávaság. Amikor valóban felébredt, csörgött róla a verejték.
De a vakságtól való félelme csak növelte annak élvezetét, hogy egy vak ember masszírozza.
Látta a forradást a férfi jobb halántékán és az alatta húzódó mély bevágást. Ezt a sebet kard ütötte. Ettől vakult volna meg? Szamuráj lehetett valamikor? Kinek a szolgálatában? Csak nem kém?
Jabu tudta, hogy testőrei alaposan átkutatták, mielőtt belépett, tehát nem kell elrejtett fegyvertől tartania. Saját, nagy becsben tartott hosszúkardja, amelynek remekmivű pengéjét Muramasza mester készítette, ott volt a keze ügyében. Figyelte az öreget, aki levetette pamutkimonóját és keresgélés nélkül meglelve a szeget, felakasztotta. A mellkasán újabb forradásokat fedezett fel. A vak letérdelt, és türelmesen várt.
Jabu kiszállt a vízből, és végigheveredett a kőpadon. Az öreg gondosan megtörölgette, majd illatos olajjal kente be a kezét, és gyúrni kezdte a daimjó nyak- és hátizmait.
A feszültség máris illanóban volt, amint a hihetetlenül erős ujjak végigjárták Jabu testét, és bemélyedtek az izmok alá.
– Ez jó. Ez nagyon jólesik – nyögte kis idő után.
– Köszönöm, Jabu-szama – mondta Szuvo. Az „úr” jelentésű szama szó kötelező udvariassági formula volt, és mindig hozzá kellett tenni a névhez, ha feljebbvalóját szólította meg az ember.
– Régóta szolgálod Omi-szant?
– Három éve, uram. Nagyon kegyes hozzám, haszontalan vénemberhez.
– Hát azelőtt?
– Faluról falura vándoroltam. Néhány nap itt, egy fél év ott... akár a pillangó a nyári szellőn. – Szuvo hangja éppoly csitító és megnyugtató volt, mint a keze. Kitalálta, hogy a daimjó beszélgetni akar, és türelmesen várta a következő kérdést. A művészetéhez tartozott az is, hogy tudja: mit várnak tőle és mikor. Néha a füle súgta meg neki, de többnyire az ujjai fejtették meg a férfi vagy a nő titkát. Most arra figyelmeztették, hogy óvakodjon ettől az embertől, mert veszélyes és mohó, körülbelül negyvenéves lehet, jó lovas és kitűnő kardforgató. De a mája beteg, két éven belül meg fog halni. A szaké és a serkentőszerek sírba viszik. – Erős vagy a korodhoz képest, Jabu-szama.
– Te is. Hány éves vagy, Szuvo?
Az öregember elnevette magát, de az ujjai nem álltak meg. – Én vagyok a legörebb ember a világon – mármint az én világomban. Minden ismerősöm meghalt, rég meghalt mind. Legalább nyolcvanesztendősnek kell lennem. Josi Csikitada úr, Toranaga úr nagyapja alatt szolgáltam már akkor, amikor a klán birtoka nem volt nagyobb ennél a falunál. Aznap is ott voltam a táborban, amikor meggyilkolták.
Jabu nagy akaraterővel elernyesztette a testét, de most már teljes figyelmét az öregemberre fordította.
– Kegyetlen egy nap volt az, Jabu-szama. Nem tudom, hány éves lehettem... a hangom még nem ércesedett meg, annyi bizonyos. Obata Hiro volt a merénylő, leghatalmasabb szövetségesének a fia. Lehet, hogy ismered is a történetet, hogyan vágta le az ifjú egyetlen kardcsapással Csikitada úr fejét. Muramasza-pengéje volt, és azóta tartja magát a babona, hogy a Muramasza-kardok bajt hoznak az ősi klán fejére.
Azért meséli el mindezt, mert nekem is Muramasza-kardom van? tűnődött Jabu. Sokan tudják, hogy a kardomat Muramasza mester készítette. Vagy csupán hosszú életének egyik emlékezetes napját eleveníti fel?
– Milyen ember volt Toranaga nagyapja? – kérdezte közönyt színlelve, hogy próbára tegye Szuvót.
– Magas volt, Jabu-szama. Magasabb, mint te, és vékonyabb. Huszonöt éves volt a halála napján. – Szuvo hangja felforrósodott. – Ií, Jabu-szama, tizenkét esztendősen már kész harcos volt, tizenöt esztendősen pedig hűbérurunk, mert az apja elesett egy csetepatéban, Csikitada úr akkor már házasember volt, egy fiat is nemzett. Kár, hogy meg kellett halnia. Obata Hiro akkor volt tizenhét éves, a barátja volt és a hűbérese, de valaki megmérgezte az agyát, elhitette vele, hogy Csikitada csalárd módon meg akarja gyilkolni az apját. Hazugság volt, persze, de ettől Csikitada már nem támadhatott fel, hogy újra az élünkre álljon. Az ifjú Obata letérdelt a holttest mellé, és háromszor meghajolt. Azt mondta, atyjaura iránti gyermeki tiszteletből tette, amit tett, s az ellenünk és klánunk ellen elkövetett sértésért úgy kíván vezekelni, hogy szeppukut követ el. Megkapta az engedélyt. Megmosta Csikitada fejét, és a legtiszteletreméltóbb helyre állította. Azután felmetszette a hasát, és férfihoz méltón halt meg, illő ceremónia kíséretében. Egyik emberünk volt a segédje, egyetlen csapással szelte le a fejét. Később az apja eljött hozzánk, és elvitte fia fejét meg a Muramasza-pengét. Rossz napok köszöntöttek ránk. Csikitada úr egyetlen fia valahol fogságba esett, klánunk nyomorúságra jutott. Akkor...
– Hazudsz, vénember. Nem voltál ott. – Jabu megfordult, és felnézett a vak emberre, aki mozdulatlanná merevedett. – A kardot Obata halála után összetörték.
– Nem, Jabu-szama. Ez csak legenda. Én láttam az apát, amikor magával vitte fia fejét és a kardot. Ki törne össze olyan művészi munkát? Hiszen az szentséggyalázás lett volna. Az apja magával vitte.
– Mit csinált vele?
– Senki sem tudja. Egyesek szerint a tengerbe vetette, mivel testvéreként szerette és tisztelte Csikitada urat. Mások szerint elásta, és most a föld alatt vár az unokára, Josi Toranagára.
– Te mit gondolsz?
– A tengerbe vetette.
– Láttad?
– Nem.
Jabu hátradőlt, és az ujjak újra dolgozni kezdtek rajta. A gondolat, hogy más is tudja: a kardot nem törték el, felizgatta. Meg kellene ölnöm Szuvót, gondolta. De miért? Hogyan ismerhetné fel a pengét egy vak ember? Olyan, akár a többi Muramasza-kard, a hüvelyét és a markolatát többször is kicserélték azóta. Senki sem sejtheti, hogy a te kardod az a kard, amely egyre nagyobb titokban kézről kézre járt, miközben Toranaga hatalma növekedett. Miért ölnéd meg Szuvót? A tény, hogy él, még inkább tettekre serkent. Ösztönöz. Hagyd meg az életét – hiszen bármikor megölheted. A Muramasza-karddal.
A gondolat gyönyörűséggel töltötte el Jabut. Megnyugodva újra álmodozni kezdett. Egy nap, hamarosan, elegendő hatalmam lesz, hogy Toranaga jelenlétében is viselhessem a Muramasza-pengét. Egy nap talán elmesélem neki kardom történetét.
– És aztán mi történt? – kérdezte. Azt akarta, hogy a vénember hangja elringassa.
– Hát, rossz idők jártak ránk. Akkor köszöntött be a nagy éhínség esztendeje, és mivel uram meghalt, róninnak álltam. – A rónin-ok föld vagy úr nélküli parasztkatonák és szamurájok voltak, akiknek, vagy mert becstelenséget követtek el, vagy mert elvesztették urukat, addig kellett járniuk az országutat, amíg valamelyik hűbérúr fel nem fogadta őket. De a róninok mindig nehezen találtak új gazdát. Élelemnek sose volt bőviben az ország, majdnem minden férfi katonáskodott, az idegenekben nemigen bízott meg senki. A legtöbb rablóbanda és kalózhad, amelyek csak úgy nyüzsögtek az országban és a tengereken, róninokból állt. – Nehéz esztendő volt, de a rákövetkező is. Harcoltam én bárki oldalán... csatában, rajtaütésben, lesvetésen. Az élelem volt a bérem. Aztán hírét vettem, hogy Kjúsún bőségben van ennivaló, ezért nyugatnak indultam. Azon a télen menedékhelyre találtam. Sikerült elszegődnöm őrnek egy buddhista kolostorba. Fél évig harcoltam értük, védtem a kolostort és rizsföldjeit a banditák ellen. A kolostor Oszaka közelében állt, és akkoriban, amikor a taikó még nem irtotta ki őket, a banditák úgy nyüzsögtek arrafelé, akár a moszkitók. Egyik nap lesből rajtunk ütöttek, de engem, mivel halottnak véltek, otthagytak. Szerzetesek találtak rám, és begyógyitották a sebemet. De a látásomat nem adhatták vissza.
Ujjai még mélyebbre hatoltak.
– Beosztottak egy vak szerzetes mellé, aki megtanított masszírozni és az ujjaimmal látni. Ma már, azt hiszem, több mindent észreveszek az ujjaim segítségével, mint régen a szememmel. A legutolsó látvány, amiben még részem lehetett, a bandita tágra nyitott szája, pudvás fogsora volt, csillogó ívet leíró kardja és, miután lesújtott, a virágok illata. Mindenféle színben láttam illatokat, úgy bizony, Jabu-szama. Persze, réges-rég történt mindez, még mielőtt a barbárok idejöttek volna, meglehet már ötven vagy hatvan esztendeje is, de tényleg láttam a virágok illatát. Nyilván a nirvánát láttam, és esetleg, egy röpke pillanatra, Buddha arcát. A vakság igazán nem nagy ár ekkora ajándékért, ne?
Nem kapott választ, de nem is számított rá. Jabu a szándékának megfelelően álomba merült. Tetszett-e a mesém, Jabu-szama? – kérdezte magában az öregek derűjével Szuvo. Egyvalamit kivéve nem is hazudtam. Az a kolostor nem Ószaka közelében volt, hanem a te birtokod nyugati határán. És hogy hívták a szerzetest? Szunak hívták. Ellenséged, Ikava Dzsikkju nagybátyja ő.
Milyen könnyen eltörhetném a nyakadat, gondolta. Omi-szannak jól jönne, a falunak pedig egyenesen áldás volna. Pártfogóm ajándékát is meghálálnám vele, még ha kicsi részben is. Megtegyem? Vagy halasszam későbbre?

Spillbergen feszült arccal előrenyújtotta rizsszalmaszálakat tartó kezét.
– Ki húz elsőnek?
Senki sem felelt. Blackthorne a sarokban szunyókált, a falnak támaszkodva. Esteledett.
– Valakinek el kell kezdeni – mondta rekedten Spillbergen. – Rajta, nincs sok időnk.
Kaptak ételt és egy hordó vizet, s egy másik hordót latrinának. De nem kaptak semmit, amivel a bűzlö mocskot lemossák magukról, nem volt semmi lehetőségük a tisztálkodásra. Ellepték őket a legyek. A levegő megáporodott, a föld nyálkás volt alattuk. A legtöbben derékig meztelenre vetkőztek. Verejtékeztek a hőségtől. És a félelemtől.
Spillbergen sorra végignézett az arcukon. Blackthorne-ra pillantott. – Miért... miért vagy te kivétel? Mi? Miért?
Blackthorne lassan kinyitotta a szemét: tekintete jeges volt.
– Utoljára mondom: nem-tu-dom.
– Disznóság. Ez disznóság.
Blackthorne eltűnődött. Ki kell törnünk innen. Fel kell jutnunk a hajóra. Az a gazember előbb-utóbb mindnyájunkat meggyilkoltat. Kevés az időnk. Engem csak azért kímél meg, mert valami még nagyobb szörnyűséget tervez ellenem.
Amikor az ajtó rájuk csapódott, mindnyájan feléje fordultak, és valaki megkérdezte: „Mit csináljunk?”
„Nem tudom” – felelte ő.
„Miért vagy te kivétel?”
„Nem tudom.”
„Istenem, segíts!” – nyöszörögte valaki.
„Takarítsátok fel ezt a mocskot! – parancsolta Blackthorne. – Hányjátok a sarokba!”
„Nincs se felmosórongyunk, se...”
„Csináljátok a kezetekkel.”
Engedelmeskedtek neki. Ő is segített, és utána ahogy lehetett, megtisztogatta a flottaparancsnokot.
„Most majd jobban érzed magad.”
„Hogyan... hogyan válasszuk ki azt az egyet?” – kérdezte Spillbergen.
„Nem választunk senkit. Harcolni fogunk.”
„Mivel?”
„Inkább fölballagnál a vágóhídra? Éppen te?”
„Nevetséges... nem engem akarnak... nem lenne helyes, ha engem szemelnétek ki.”
„Miért?” – kérdezte Vinck.
„Mert én a flottaparancsnok vagyok.”
„Megbocsáss, uram – mondta gúnyosan Vinck. – de szerintem önként kellene ajánlkoznod. Ezt követeli a rangod.”
„Úgy van – vágta rá Pieterzoon. – Csatlakozom a javaslathoz.”
Mindenki bólogatott, mindenkinek az járt a fejében: Úristen, csak engem ne.
Spillbergen dadogva tiltakozott, de a könyörtelen tekinteteket látva elhallgatott, és émelyegve lesütötte a szemét. „Nem... senki se jelentkezzen önként... nem volna helyes... Sorsot... sorsot fogunk húzni. Szalmaszálak... az egyik rövidebb, mint a többi. Isten sorsába... Isten kezébe tesszük a sorsunkat. Navigátor, te tartod a szálakat.”
„Én aztán nem. Én azt mondom, harcoljunk.”
„Mindnyájunkat megölnének. Hallottad, mit mondott a szamuráj: megkímélik az életünket... kivéve egyet.” Spillbergen letörölte a verejtéket az arcáról, a légyraj felszállt, majd újra letelepedett. „Adjatok egy kis vizet. Jobb, ha egyvalaki hal meg, mint ha mindnyájan.”
Van Nekk megbuktatta a tököt a hordóban, és odaadta Spillbergennek.
„Tízen vagyunk. Téged is beleértve, Paulus – mondta. Az esélyek nem rosszak.”
„Nem hát... ha nem te húzod a rövidebbet. – Vinck Blackthornera nézett. – Szembe tudunk szállni azokkal a kardokkal?”
„Oda tudsz ballagni jámborán a kínzódhoz, ha rád esik a választás?”
„Fogalmam sincs róla.”
„Húzzunk sorsot. Döntsön Isten” – mondta van Nekk.
„Szegény Isten – mondta Blackthorne. – Mennyi baromságért sózzák rá a felelősséget!”
„Miért, hogyan válasszunk?” – kiáltotta valaki.
„Ne válasszunk!”
„Azt csináljuk, amit Paulus mondott. Ő a flottaparancsnok – jelentette ki van Nekk. – Sorsot húzunk, így jár jobban a többség. Szavazzunk. Mindenki mellette van?”
Mindenki mellette volt, kivéve Vincket. „Igaza van a navigátornak. A pokolba azokkal a redves szalmaszálakkal!”
Végül csak meggyőzték Vincket is. Jan Roper, a kálvinista, imára szólította őket. Spillbergen tíz egyforma szalmaszálat tépett. Egyiket kettétörte.
Van Nekk, Pieterzoon, Sonk, Maetsukker, Ginsel, Jan Roper, Salamon, Maximilian Croocq, Vinck.
– Ki akar elsőnek húzni? – kérdezte.
– Honnan tudjuk, hogy... hogy aki a rövidet húzza, hajlandó lesz? Honnan tudjuk, mi? – Maetsukker hangjából sütött a félelem.
– Nem tudhatjuk biztosan. Pedig tudnunk kellene – mondta Croocq, a hajósinas.
– Egyszerű – felelte Jan Roper. – Esküdjünk meg, hogy Isten nevében vállaljuk. Az Ő nevében meghalunk a többiekért. Esküdjünk meg, hogy Isten felkent báránya önként vállalja az örök dicsőséget.
Beleegyeztek.
– Rajta, Vinck.
– Nem bánom. – Vincknek kiszáradt a szája. – Ha... ha én húzom ki... esküszöm az élő Istenre, hogy elmegyek, ha... ha én húzorn a rövidebbet. Isten engem úgy segéljen.
Sorra elmondta mindenki. Maetsukker úgy kétségbe volt esve, hogy meg kellett biztatni, aztán újra visszazuhant lidérces kábulatába.
Sonk húzott elsőnek. Utána Pieterzoon. Aztán Jan Roper, Salamon, Croocq. Spillbergen máris a halálát érezte, mert megállapodtak ugyan, hogy ő nem húz, az övé lesz az utolsó szál, de az esélyei egyre csökkentek.
Ginsel is hosszút húzott. Még négyen voltak hátra.
Maetsukker hangosan zokogott, de félrelökte Vincket, húzott, és alig merte elhinni, hogy az övé is hosszú.
Spillbergen marka remegett, Croocqnak kellett megtámasztani a karját. A flottaparancsnok lába szárán ürülék csörgött végig.
– Melyiket válasszam? – töprengett rémülten van Nekk. Istenem, segíts! Elhomályosuló szeme alig látta a szalmaszálakat. Ha látnék, talán jobban tudnék dönteni. Melyiket húzzam?
Választott, és a szeme elé kellett tartania a szálat, hogy kiolvashassa belőle a sorsát. De ez a szál sem volt rövid.
Vinck az ujjaira meredve kihúzta az utolsó előtti szálat, amely azonnal le is esett a földre, de így is látni lehetett, hogy eddig ez a legrövidebb. Spillbergen kinyitotta a markát, és mindenki látta, hogy az utolsó szalma hosszú. Spillbergen elájult.
Mindnyájan Vinck felé fordultak, aki tehetetlenül nézett rájuk, de látni nem látta őket. Megrántotta a vállát, kísértetiesen elmosolyodott, és szórakozottan elhessegette a legyeket. Aztán összecsuklott. Helyet csináltak neki, úgy húzódtak hátra, mintha leprás volna.
Blackthorne letérdelt a sárba Spillbergen mellé.
– Meghalt? – kérdezte alig hallhatóan van Nekk. Vinck eszelősen felvihogott, felborzolva társai idegeit, majd hirtelen elhallgatott. – Én halok meg... én – mondta. – Én halok meg!
– Ne félj. Isten felkent báránya lettél. Most már az Ő kezében vagy. – Jan Roper hangja eltökélten csengett.
– Úgy van – mondta van Nekk. – Ne félj.
– Könnyű nektek! – Vinck tekintete végigjárta az arcukat, de senki sem bírt a szemébe nézni. Csak Blackthorne nem fordult el.
– Hozz nekem egy kis vizet, Vinck – mondta halkan. – Menj oda a hordóhoz, és hozz vizet. Rajta.
Vinck csak nézte. Aztán fogta a tököt, telemerítette, és odavitte.
– Úristen, navigátor – motyogta. – Mit csináljak?
– Először is segítsünk Pauluson. Vinck! Tedd, amit mondok! Nincs semmi baja?
Vinck legyűrte félelmét. Blackthorne nyugalma segített neki. Spillbergen pulzusa elég gyenge volt. Vinck meghallgatta a szívét, felhúzta a szemhéját.
– Nem tudom, navigátor. Úristen, képtelen vagyok gondolkodni! A szíve rendben van, azt hiszem. Eret kéne vágni rajta, de... de nincs mivel... nem tudok koncentrálni... Adjatok egy kis... – Kimerülten elhallgatott, és nekidőlt a falnak. Egész testében rángani kezdett.
Nyílt a csapóajtó.
Omi alakja jelent meg az ég hátterében, kimonóját véresre festette a lenyugvó nap.

Negyedik fejezet

Vinck próbálta mozdítani a lábát, de nem tudta. Számtalanszor kellett szembenéznie már a halállal, de sohasem így, a birka jámborságával. Miért éppen én? – sikoltotta magában. Nem vagyok rosszabb a többinél, sőt, jobb vagyok az átlagnál. Szerelmetes Jézus, miért éppen én?
Leeresztettek egy létrát. Omi intett, hogy a kiválasztott menjen fel, de gyorsan. – Iszogi!
Van Nekk és Jan Roper csendben, lehunyt szemmel imádkozott. Pieterzoon oda se bírt nézni. Blackthorne farkasszemet nézett Omival és embereivel.
– Iszogi! – vakkantotta újra Omi.
Vinck ismét megpróbált felállni.
– Segítsetek! Segítsetek fölállni!
Pieterzoon, aki a legközelebb volt, lehajolt. Vinck hónalja alá nyúlt, és feltámogatta. Ekkor Blackthorne odaugrott a létrához, és szétvetett lábakkal megállt az iszapban.
– Kindzsiru! – kiáltotta a hajón hallott szót. A veremben felszisszentek. Omi ujjai megfeszültek a kard markolatán, odalépett a létra tetejéhez. Blackthorne megrántotta és elfordította a létrát.
– Kindzsiru! – kiáltotta újra. Omi megállt.
– Mi történt? – kérdezte Spillbergen, aki éppúgy meg volt rémülve, mint a többiek.
– Megmondtam neki, hogy tilos! Egyetlen emberem se megy önként, harc nélkül a halálba!
– De... de hát megegyeztünk!
– Én nem.
– Te megőrültél!
– Hagyd, navigátor – suttogta Vinck. – Tényleg... tényleg megegyeztünk, tisztességes játék volt. Isten így akarja. Megyek már...
Odabotorkált a létrához, de Blackthorne nem mozdult, tekintetét nem vette le Omiról.
– Nem mégy harc nélkül a halálba. Senki se megy.
– Gyere el a létrától, navigátor. Megparancsolom, hogy gyere el onnan! – Spillbergen reszketve húzódott be a sarokba, olyan messzire a nyílástól, amennyire csak lehetett. Hangja fülsértően megélesedett. – Navigátor!
Blackthorne ügyet se vetett rá.
– Készüljetek!
Omi hátralépett, és parancsokat osztott embereinek. Egy szamuráj s mögötte két másik azonnal elindult lefelé a létrán, kezükben csupasz karddal. Blackthorne megrántotta a létrát, elhajolt a zuhanó kard elől, megragadta az első szamurájt, és fojtogatni kezdte.
– Segítsetek! Rajta! Az életetekről van szó!
Blackthorne fogást változtatott, hogy lerántsa a szamurájt a létráról, majd hirtelen félrelódult, amint a második feléje döfött. Vinck felocsúdott kábulatából, és őrjöngve nekiugrott a szamurájnak. Elhárította a kardcsapást, amely leszelte volna Blackthorne kezét, megmarkolta a kardot tartó kart, és másik öklével a szamuráj ágyékába vágott. A szamuráj felszisszent, és vadul belerúgott. Vinck meg sem érezte. Felszaladt a létrára, és a kard után kapott, körmei végigszántották a szamuráj arcát. A másik két harcost akadályozta a szűk tér és Blackthorne, de az egyiknek sikerült Vinck arcába rúgni, aki visszatántorodott. A létrán álló szamuráj Blackthorne felé vágott, eltévesztette, mire az egész legénység a létrához tódult.
Croocq a szamuráj lába fejére csapott öklével, és egy kis csont megreccsent. A férfinak sikerült kihajítania kardját a veremből. Nem akarta, hogy az ellenség fegyverhez jusson –, majd belezuhant a sárba. Vinck és Pieterzoon rávetette magát. A szamuráj vadul viaskodott, mire még többen nekiestek. Blackthorne felkapta a legyűrt férfi tőrét, és elindult a létrán, Croocq, Salamon és Jan Roper utána. A két harcos visszavonult, és megállt a verem szájánál, hosszú kardjukat harcra készen előretartva. Blackthorne tudta, hogy a tőr semmit sem ér ellenük. Azért csak nyomult tovább, sarkában a többiekkel. Amint a feje felszínre került, az egyik kard lesújtott, alig egy centivel hibázta el. Egy láthatatlan szamuráj fejbe rúgta, és visszaesett a verembe.
Fordult, hogy újra induljon, kikerülve a vonagló emberhalmot, akik a szamurájjal birkóztak a sárban. Vinck belerúgott a harcos nyakszirtjébe, s a japán mozdulatlanul elnyúlt. Vinck tovább rugdosta, Blackthorae-nak úgy kellett elrángatnia tőle.
– Ne öld meg! Túszként még hasznát vehetjük. – Vadul megrántotta a létrát, le akarta húzni a verembe. Túlságosan hosszú volt. Omi harcosai szenvtelenül várakoztak odafenn.
– Az isten szerelmére, navigátor, hagyd abba! – zihálta Spillbergen. – Mindnyájunkat megölnek! Fogja már le valaki!
Omi újabb parancsokat kiáltott, és erős kezek megakadályozták odafenn, hogy Blackthorne elzárja a létrával a lejáratot.
– Vigyázzatok! – kiáltotta.
Három másik szamuráj ugrott le könnyedén a verembe. Csupán ágyékkötő volt rajtuk, a kezükben kés. Az első kettő szándékosan Blackthorne-ra zuhant, a saját biztonságukra ügyet se vetve lerántották a földre, majd vadul támadásba lendültek.
Blackthorne moccanni is alig tudott. A kését nem tudta használni, harci kedve rohamosan fogyott. Bárcsak úgy tudnék fegyver nélkül küzdeni, mint Mura, az elöljáró, gondolta. Tisztában volt vele, hogy a percei meg vannak számlálva, s egy végső erőfeszítéssel kiszabadította egyik karját. A kőkemény tenyerei ütésébe belelódult a feje, csillagokat látott, de azért küzdött tovább.
Vinck éppen az egyik szamurájnak akarta kikaparni a szemét, amikor a harmadik rávetette magát a létra tetejéről. Maetsukker felüvöltött, amint egy tőr végighasította a karját. Van Nekk vadul csápolt, és Pieterzoon ráripakodott:
– Őket üsd, te marha, ne engem!
A kereskedő azonban úgy meg volt rémülve, hogy nem is hallotta.
Blackthorne torkon ragadta az egyik szamurájt, keze csúszott a sártól meg az izzadságtól, már-már talpra állt, akár a megvadult bika próbálta lerázni őket, de egy újabb ütés végleg leterítette. A három szamuráj talpra verekedte magát, és a vezér nélkül maradt legénység visszahúzódott suhogó tőrük elől. Most már a szamurájok uralták a vermet ide-oda cikázó pengéjükkel, nem akartak belevágni senkibe, csupán visszaszorították a ziháló, rémült embereket a falhoz, el a létrától, ahol Blackthorne és az első szamuráj hevert elnyúlva.
Omi gőgösen lelépkedett a verembe, és megragadta a legközelebb levő Pieterzoont. Odarántotta a létra aljához.
Pieterzoon felsikoltott, próbálta kirántani magát, de egy kés átmetszette a csuklóját, egy másik felhasította a karját. Az ordító tengerészt kíméletlenül odatuszkolták a létrához.
– Úristen, segíts, nem én vagyok az, nem engem...! – Már mindkét lába a létrán volt, kétségbeesetten hátrált a fenyegető kések elől.
– Segítsetek, az istenért! – üvöltötte utoljára, aztán megfordult, és őrjöngve felrohant a szabadba. Omi ráérősen követte.
Egy szamuráj visszavonult, majd egy másik is. A harmadik felvette a tőrt, amelyet Blackthorne forgatott. Megvetően hátat fordított, átlépte bajtársa mozdulatlan testét és felmászott.
A létrát felhúzták. A levegő, a mennybolt, a világosság eltűnt. Reteszek csúsztak a helyükre. Csak a homály maradt, a zihálás, a vad szívdobogás, a csorgó verejték és a bűz. A legyek visszatértek.
Egy pillanatig senki sem mozdult. Jan Ropernek egy kis vágás éktelenkedett az arcán, Maetsukker erősen vérzett, a többiek sokkos állapotban voltak. Kivéve Salamont. Odamászott Blackthornehoz, és lehúzta az eszméletlen szamurájról. Hörögve a vízre mutatott. Croocq megmerítette a tökhéjat, odavitte, és segített nekitámasztani az ájult Blackthorne-t a falnak. Megtisztogatták az arcát a sártól.
– Amikor... amikor azok a rohadékok ráugrottak, mintha megreccsent volna a nyaka vagy a válla – zihálta a fiú. – Úristen, úgy néz ki, mint aki meghalt!
Sonk feltápászkodott és odavánszorgott hozzájuk. Óvatosan megmozgatta Blackthorne fejét és megtapogatta a vállát.
– Szerintem kutya baja. Várjuk meg, amíg magához tér, akkor kiderül.
– Jóságos istenem! – nyöszörgött Vinck. – Szegény Pieterzoon... elkárhoztam... elkárhoztam...
– Te menni akartál. A navigátor tartott vissza. Menni akartál, ahogy megfogadtad. Láttam. – Sonk megrázta Vincket, de az rá se hederített. – Láttam, Vinck. – Spillbergenhez fordult, aki a legyeket hessegette magáról. – Nincs igazam?
– De igazad van. Vinck, hagyd abba a nyöszörgést. A navigátor a hibás. Adjatok vizet!
Jan Roper merített magának, ivott, és megvizezte a vágást az arcán.
– Vincknek kellett volna menni. Isten felkent báránya volt. Kiválasztott. És most elkárhozott a lelke. Örökkön égni fog. Ó, könyörülj rajta, Uram!
– Adjatok egy kis vizet – jajgatott a flottaparancsnok.
Van Nekk elvette a tökhéjat Jan Ropertől, és odaadta Spillbergennek. – Nem Vinck a hibás – mondta fáradtan. – Nem tudott fölállni, nem emlékeztek? Kérte is, hogy segítsünk neki. Én úgy féltem, hogy moccanni se bírtam, pedig nekem nem kellett felmennem.
– Nem Vinck hibája – mondta Spillbergen. – Nem. Ő a hibás. – Mindnyájan Blackthorne-ra néztek. – Az az őrült.
– Minden angol őrült – mondta Sonk. – Láttatok már épelméjű angolt? Közveszélyes mind... és kalózok ráadásul.
– Rohadékok, azok – lódította Ginsel.
– Ugyan – szólt közbe van Nekk. – A navigátor csak azt tette, amit helyesnek vélt. Vigyázott ránk, és harmincezer mérföldön át vezetett bennünket biztonságban.
– Még hogy vigyázott! Amikor elindultunk, ötszázan voltunk, öt hajóval. Most meg kilencen vagyunk!
– Nem az ő hibája, hogy a flotta szétszóródott. Nem az ő hibája, hogy a viharok...
– Ha ő nincs, még mindig az Újvilágban lennénk! Ő mondta, hogy el tud hozni bennünket a japániakhoz. Az isten szerelmére, nem látjátok, hová jutottunk?
– Megegyeztünk, hogy fölkutatjuk a japániakat. Mindnyájan beleegyeztünk – mondta fáradtan van Nekk. – Megszavaztuk.
– Meg. De ő biztatott föl bennünket.
– Vigyázzatok! – Ginsel a szamurájra mutatott, aki nyöszörögve mozgolódni kezdett. Sonk gyorsan odakúszott hozzá, és állon vágta. A férfi újra elájult.
– Az istenit! Miért hagyták itt azok a rohadékok? Nyugodtan fölvihették volna magukkal. Mit tehettünk volna ellene?
– Azt hitték, meghalt?
– Nem tudom. Látniuk kellett. Úristen, de jól esne egy kis hideg sör! – mondta Sonk.
– Többször ne üsd meg, Sonk. Nehogy megöld. Elkel túsznak. – Croocq Vinckre nézett, aki a falhoz bújva vergődött mélységes önutálatában. – Istenem, segíts! Mit művelnek Pieterzoonnal? Mit fognak csinálni velünk?
– A navigátor hibája – mondta Jan Roper. – Csakis az övé.
Van Nekk részvevően pislogott Blackthorne felé. – Mit számít már, ki hibája!
Maetsukker szédelegve felállt, a vér még mindig folyt a karjából.
– Megsebesültem. Segítsetek!
Salamon egy ingfoszlánnyal elkötötte a sebet. Maetsukker bicepsze át volt vágva, de eret nem ért a penge. Legyek döngték körül a véres helyet.
– Átkozott bogarak! Az isten verje meg a navigátort! – kiabált Maetsukker. – Minden el volt rendezve. De nem, neki meg kellett menteni Vincket! Pieterzoon vére az ő lelkén szárad, és nekünk is alaposan kijut majd miatta.
– Fogd be a pofád! Azt mondta, senki se megy a halálba...
Léptek közeledtek. A csapóajtó kinyílt. A parasztok hordószámra öntötték a verembe a halhulladékot és a tengervizet. Csak akkor hagyták abba, amikor hathüvelyknyi mocsokréteg borította a földet.

A hold már magasan járt, amikor az első ordítás felcsapott. Jabu Omi házának belső kertjében térdelt mozdulatlanul. Nézte a hold fényét a virágzó fán: az ágak feketén rajzolódtak ki a világosabb ég hátterére, a virágcsomóknak már alig volt színe. Egy szirom peregve lehullt.

A szépség
nem fakul,
ha lefújja
a szél

– gondolta Jabu. Újabb szirom ereszkedett a földre. A szél felsóhajtott, és letépett egy harmadikat is. A fa alig volt embernyi magas. A mohos sziklákat olyan ügyesen rendezték el körülötte, mintha maguktól nőttek volna ki a földből.
Jabunak minden akaraterejére szüksége volt, hogy összpontosítani tudjon a fára, az égre, az éjszakára, hogy érezze a szél szelíd legyezését, tengertől édes szagát, s ugyanakkor a jajkiáltások is eljussanak a füléhez. A gerince mintha szivacsból lett volna. Csupán akaraterejének köszönhette, hogy úgy festett, mint egy mozdíthatatlan szikla. Ez az állapot az érzékelésnek olyan fokára juttatta, amelyet szavakkal nem is lehet kifejezni.
– Meddig marad ott urunk, Omi-szan? – kérdezte ijedten suttogva a házban Omi anyja.
– Nem tudom.
– Rettenetesek ezek az ordítások. Mikor hagyja abba?
– Nem tudom – felelte Omi.
Egy paraván mögött ültek a második legjobb szobában. A legjobb szobát, az anyáét, Jabu rendelkezésére bocsátották. Mindkettő a kertre nézett, amelyet Omi oly nagy gonddal rendezett be. Az ablakrácson keresztül látták Jabut, az arcát, amelyre éles csíkokat vetett a fa árnyéka, kardjai markolatát, amelyek meg-megcsillantak a hold fényében. Egyszerű kimonója felett sötét haori-t, vagyis zubbonyt viselt.
– Le szeretnék feküdni – mondta reszketve az öregasszony. – De ilyen zajban nem tudnék elaludni. Mikor lesz már vége?
– Nem tudom. Légy türelemmel, anyám – mondta halkan Omi. – A hangok hamarosan véget érnek. Holnap pedig Jabu úr visszamegy Jedóba. Kérlek, légy addig türelemmel. – De Omi tudta, hogy a kínzás hajnalig fog tartani, így volt megtervezve.
Igyekezett koncentrálni. Mivel hűbérura az ordítások közepette meditált, megpróbálta követni példáját. Az újabb üvöltés azonban felrázta. Nem megy, gondolta. Egyelőre még nem. Nincs még bennem annyi önuralom és akaraterő, mint őbenne.
Vagy talán nem is akaraterő ez? – kérdezte magában.
Tisztán látta Jabu arcát. Megpróbálta értelmezni a daimjó furcsa arckifejezését: a telt, de petyhüdt ajkak enyhe legörbülését, a szája sarkában meggyűlő nyálat, a sötét réssé összehúzódó szemeket, amelyek csak akkor mozdultak, ha egy-egy szirom lehullott. Mintha orgazmusa lenne, pedig magához se nyúlt. Lehetséges ez?
Omi most került először közelebbi kapcsolatba nagybátyjával, mert a klán láncolatában igen kicsi szem volt ő, s a birtoka, Andzsiro és környéke szegény és jelentéktelen. A három testvér közt Omi volt a legfiatalabb, apjának, Mizunónak pedig hat fivére volt. Jabu, a legidősebb uralta a Kaszigi klánt, Mizuno csak utána következett. Omi huszonegy éves volt, de már volt egy csecsemő fia.
– Hol az a nyomorult feleséged? – zsörtölődött az anyja. – Masszírozza meg a hátamat és a vállamat.
– Meg kellett látogatnia az apját, nem emlékszel? Nagyon beteg. Majd én megmasszírozlak, anyám.
– Nem. Küldess egy szolgálóért. A feleségedben nincs semmi belátás. Igazán várhatott volna néhány napot. A messzi Jedóból jöttem ide, hogy meglátogassalak benneteket. Kétheti fáradságos utazásba került, és erre mi történik? Alig töltök itt egy hetet, és ő elmegy. Várhatott volna! Semmirekellő teremtés. Apád nagy hibát követett el, amikor őt szerezte meg menyének. Mondd meg neki, hogy ne is jöjjön vissza. Válj el ettől a semmirekellőtől. Még a hátamat se tudja rendesen megmasszírozni. Vagy legalább verd el alaposan. Borzasztóak ezek az ordítások! Mért nem hagyja már abba?
– Abba fogja hagyni. Most már nem tart soká.
– El kellene náspángolnod a feleségedet.
– Igen. – Omi a feleségére gondolt, és boldogság töltötte el a szívét. Olyan szép, kedves, gyengéd, okos, a hangja gyönyörű, és úgy zenél, akár a legügyesebb izui kurtizán.
„Midori-szan, azonnal el kell menned” – mondta neki Omi négyszemközt.
„Omi-szan, apám nem nagyon beteg, és nekem itt a helyem, hogy kiszolgáljam anyádat, ne? – felelte Midori. – Mire daimjónk megérkezik, a házat elő kell készíteni. Ó, Omi-szan, ez nagyon fontos, ez a legfontosabb pillanat a szolgálatodban, ne? Ha Jabu úr elégedett lesz, talán kapsz tőle egy jobb birtokot. Te sokkal jobbat érdemelsz. Ha valami történik, amíg távol leszek, sose bocsátom meg magamnak. Ez az első alkalom, hogy kitüntesd magad, sikerülnie kell. El kell hogy jöjjön! Szépen kérlek, annyi itt a tennivaló.”
„Igen, de én akkor is szeretném, ha azonnal útnak indulnál, Midori-szan. Maradj két napot, aztán indulj haza.”
Midori könyörgött, de Omi hajthatatlan maradt, és a felesége végül elutazott. Omi nem akarta, hogy Midori otthon legyen, amíg Jabu a házukban tartózkodik. Nem mintha a daimjó engedély nélkül hozzányúlhatott volna – ez már csak azért is elképzelhetetlen, mert akkor Ominak joga, sőt kötelessége lett volna megölnie a daimjót. De nem felejtette el, hogyan nézett Jabu Midorira, amikor Jedóban házasságot kötöttek, és nem akarta, hogy bármi felizgassa vagy felzaklassa a daimjót, amíg házának vendége lesz. Fontos volt, hogy lenyűgözze Jabu-szamát gyermeki hűségével, éles eszével és jó tanácsaival. Eddig minden a legnagyobb rendben ment. A hajó óriási kincs, a legénység szintén. Minden nagyszerűen sikerült.
„Megkértem a kamit, hogy vigyázzon rád – mondta Midori, mielőtt útnak indult, arra a sintó szellemre célozva, amely házukat őrizte –, és ajándékot küldtem a buddhista templomba is, hogy imádkozzanak érted. Megparancsoltam Szuvónak, hogy legyen nagyon ügyes, és üzentem Kiku-szannak. Jaj, Omi-szan, hadd maradjak itthon!”
Omi mosolyogva útjára küldte, és Midori arcán a könnyek elmaszatolták a festéket.
Omi szomorú volt nélküle, de örült is, hogy elment. Ezek az ordítások nagyon megfájdítanák a szívét.
Anyjának meg-megrándult az arca az iszonyú üvöltésekre, és mocorogni kezdett, hogy enyhítsen a vállát hasogató fájdalmon. Az ízületei nem hagyták békén ma éjjel. Ez az átkozott nyugati szél a tengerről, gondolta, ez az oka. De még mindig jobb itt, mint Jedóban. Ott minden csupa ingovány, és rengeteg a moszkitó.
Éppen csak a körvonalait látta a kertben ülő Jabunak. Titokban gyűlölte Jabut, és a halálát kívánta. Ha Jabu meghal, az ő férje, Mizuno lesz Izu daimjója és a klán feje. Milyen szép is lenne, gondolta. Az összes többi fivér, a feleségeik és a gyerekeik is engedelmességgel tartoznának nekem, és Mizumo-szan természetesen Omit tenné meg örökösének.
Újra mocorogni kezdett, mert most meg a nyaka fájt.
– Behívom Kiku-szant – mondta Omi a kurtizánra célozva, aki a másik szobában várt Jabura a fiúval együtt. – Ő nagyon ügyes.
– Nincs semmi bajom, csak fáradt vagyok. No nem bánom. Ő is megmasszírozhat.
Omi átment a szomszéd szobába. Az ágy készen állt. A futon-nak nevezett alsó és felső takarókat a padlót borító tatamigyékényekre terítették. Kiku meghajolt, mosolyogni próbált, és kijelentette, hogy szívesen latba veti szerény tehetségét a ház tiszteletre méltó úrnője érdekében. A szokásosnál is sápadtabb volt, látni lehetett, hogy az ordítozások őt is megviselték. A fiú igyekezett titkolni félelmét.
Amikor az üvöltések elkezdődtek, Ominak minden rábeszélőképességére szüksége volt, hogy maradásra bírja Kikut.
„Jaj, Omi-szan, én ezt nem tudom elviselni... ez rettenetes. Nagyon sajnálom. Kérlek, engedj elmenni. Szeretném fogni a fülemet, de a zaj áthatol a tenyeremen. Szegény ember... ez rettenetes.”
„Kérlek, Kiku-szan, légy türelmes. Jabu-szama rendelte így, ne? Nem tehetünk ellene semmit. Hamarosan vége lesz.”
„Rettenetes, Omi-szan. Nem tudom elviselni.”
A megszeghetetlen törvény úgy rendelkezett, hogy csak pénzen nem lehet megvásárolni egy lányt, ha ő vagy munkaadója vissza akarja utasítani a klienst, bárki légyen az. Kiku első osztályú kurtizán volt, Izuban a leghíresebb, s noha Omi meg volt róla győződve, hogy össze sem lehetne hasonlítani egy jedói, oszakai vagy kjótói másodosztályú kurtizánnal, itt ő volt az első, s jogosan tartotta nagyra magát. Munkaadójának, Gjoko mama-szánnak a szokásos ár ötszörösét fizette ugyan, ennek ellenére nem lehetett biztos benne, hogy Kiku maradni fog.
Figyelte a lányt, amint ügyes ujjaival anyja nyakát gyúrja. Gyönyörű, apró teremtés, a bőre szinte áttetsző, és milyen puha! Máskor szinte kicsattan az élettől, de hogyan is élvezhetné egy ilyen kis játékszer ezeket az üvöltéseket, gondolta magában. Élvezettel nézegette ismerős testét, idézte fel melegségét...
Az üvöltések hirtelen abbamaradtak.
Omi félig nyitott szájjal fülelt. Észrevette, hogy Kiku ujjai megálltak, de anyja nem panaszkodik, ő is feszülten figyel. Kinézett Jabura a rácson keresztül. A daimjó továbbra is úgy ült, akár egy szobor.
– Omi-szan! – szólt be végre.
Omi felállt, kiment a lakkozott verandára és meghajolt.
– Igen, uram.
– Menj, nézd meg, mi történt.
Omi újra meghajolt, átvágott a kerten, és ráfordult arra a kaviccsal gondosan kirakott útra, amely a dombról a faluba és a tengerpartra vezetett. Messze fenn látta a tüzet az egyik mólónál és körülötte az embereket, a tengerre néző téren pedig a verem csapóajtaját és a négy őrt.
A falu felé ballagva megpillantotta a biztonságosan lehorgonyzott barbár hajót, a fedélzetén és a körülötte bukdácsoló csónakokon égő olajlámpákat. A falusiak – férfiak, asszonyok, gyerekek még nem végeztek a kirakodással, a csónakok ide-oda jártak, akár a szentjánosbogarak. A parton szépen elrendezett bála- és ládahalmok nőttek. Hét ágyú is ott volt már, a nyolcadikat épp akkor húzták ki kötelekkel egy csónakból, rá a rámpára, majd a homokra.
Megborzongott, pedig a szél nem is volt csípős. Máskor a falusiak énekeltek munka közben, részint jókedvükben, részint hogy egyszerre végezzék a mozdulatokat. Ma azonban szokatlanul csöndes volt a falu, noha mindenki ébren volt, mindenki dolgozott, még a betegek is. Az emberek föl-alá loholtak, meghajoltak és loholtak tovább. Némán. Még a kutyák is hallgattak.
Ilyen még sose volt, gondolta, és keze megfeszült a kard markolatán. Mintha elhagyott volna bennünket a falu kamija.
Mura elébe jött a partról. Már akkor figyelmeztették, amikor Omi kinyitotta a kertkaput. Meghajolt.
– Jó estét, Omi-szama. Délre végzünk a kirakodással.
– A barbár meghalt?
– Nem tudom, Omi-szama. Megyek és megnézem.
– Velem jöhetsz.
Mura engedelmesen követte, fél lépéssel mögötte. Omi furcsamód örült a társaságának.
– Délre, azt mondod? – Idegesítette a csönd.
– Igen. Jól haladunk.
– Mi lesz az álcázással?
Mura az egyik ház közelében szorgoskodó öregasszonyok és gyerekek csoportjára mutatott. Szuvo irányításával durva gyékényeket fontak.
– Az ágyúkat leszedjük a talpukról és becsomagoljuk. Legalább tíz ember kell egynek a cipeléséhez, Igurasi-szan már el is küldött hordárokért a szomszéd faluba.
– Rendben van.
– Nem tudom, tartani fogják-e a szájukat, uram.
– Igurasi-szan nyilván rájuk fog parancsolni, hogy hallgassanak, ne?
– Omi-szama, erre a munkára minden rizses zsákunk, zsinegünk, hálónk és gyékényszalmánk rámegy.
– No és?
– Hogyan fogjunk eztán halat, hogyan bálázzuk a termést?
– Meg kell találnotok a módját. – Omi hangja rideg volt. – Adótok ebben az évszakban felével ismét megemelkedik. Jabu-szan ma este rendelte el.
– Már az idei és a jövő évi adót is befizettük.
– Ez a paraszt előjoga, Mura. Halászni, földet művelni, aratni és fizetni az adót. Vagy talán nem?
– De igen, Omi-szama – felelte higgadtan Mura.
– Az az elöljáró, aki nem tud parancsolni a falujának, haszontalan jószág, ne?
– Igen, Omi-szama.
– Az a paraszt ostoba volt, nemcsak orcátlan. Vannak még ilyenek?
– Nincsenek, Omi-szama.
– Remélem. A modortalan viselkedésre nincs bocsánat. A családját egy koku rizs árára bírságolom. Fizethetnek halban, rizsben, gabonában. Három hónapot adok nekik.
– Igen, Omi-szama.
Mura és Omi, a szamuráj egyaránt tisztában volt vele, hogy a család sohasem tudná kiegyenlíteni ezt az összeget. Csupán egy halászcsónakja és fél hektár rizsföldje volt a három – most már csak kettő – Tamazaki fivérnek, ezen osztoztak a feleségükkel, négy fiukkal, három lányukkal, Tamazaki özvegyével és három gyerekével.
Egy koku rizs körülbelül annyi, amennyiből egy család egy évig megél. Megközelítőleg öt vékának felel meg. Százhetven kiló rizs. Az országban minden jövedelmet kokuban mértek. Az adót is.
– Hová jutna országunk, az Istenek Földje, ha elfeledkeznénk a jó modorról? – kérdezte Omi. – Az alattunk és a fölöttünk állókkal szemben egyaránt?
– Igen, Omi-szama. – Mura azon töprengett, honnan szerezzenek egy kokut, mert ha a család nem tud fizetni, akkor a falu lesz kénytelen. És honnan vegyenek új zsákokat, zsineget és hálót? Valamenynyit visszaszerezhetnek az úton. Aztán pedig pénzt kell kölcsönvenniük. A szomszéd falu elöljárója tartozik neki egy szívességgel. Ó! Tamazaki legnagyobbik lánya kész szépség, és a lányokat különben is hatéves korukban a legeszményibb eladni! Izu legjobb gyermekkereskedője pedig anyám nővérének harmadunokatestvére... az a fukar, vén boszorkány. Mura felsóhajtott, tudta, hogy hosszú-hosszú alkudozásoknak néz elébe. Nem baj, gondolta. Talán két kokut is kapunk a gyerekért. Hiszen még annál is többet ér.
– Elnézésedet kérem Tamazaki modortalanságáért, és kérlek, bocsáss meg nekem – mondta.
– Ő volt modortalan, nem te – felelte ugyanilyen udvariasan Omi.
Mindketten tudták, hogy Mura a felelős, és hogy ez még egyszer nem fordulhat elő. Mégis mindketten elégedettek voltak. A bocsánatkérésre sor került, elfogadták és ugyanakkor vissza is utasították. Egyikük becsületén sem esett csorba.
Odaértek a mólóhoz és megálltak. Omi habozott, majd útjára bocsátotta Murát. Az elöljáró meghajolt, és hálásan elsietett.
– Meghalt, Zukimoto?
– Nem, Omi-szan. Csak elájult megint.
Omi odament a nagy vasüsthöz, amelyben a bálnazsírt szokták kiolvasztani – néha, a téli hónapokban fogtak egy-két bálnát kinn a nyílt vízen – és a halenyvet, ami a falu egyik főterméke volt.
A barbár nyakig ült a gőzölgő vízben. Az arca rákvörös volt, az ajkát mintha feltépték volna bepárásodott fogairól.
Omi napszálltakor látta, amint Zukimoto pöffeszkedve felügyel a barbár összekötözésére – úgy kötözték össze, akár a csirkét, karja a térdénél, keze a bokájánál –, majd a hideg vízbe való beleeresztésére. A vörös hajú kis barbár felváltva fecsegett, nevetett és sírt, a keresztény pap meg az undorító imáit mormolta.
Azután rakni kezdték a tüzet. Jabu nem volt ott a parton, de pontos parancsokat adott, és lelkiismeretesen teljesítették is őket. A barbár ordítani kezdett, és szét akarta verni a fejét az üst szélén, de lefogták. Újabb imák, sírás, eszméletvesztés, rémült üvöltözés, pedig az igazi fájdalmak még el se kezdődtek. Omi úgy próbálta nézni, mintha csak egy légy alámerítését nézné, és nem látná az embert. De képtelen volt rá, ezért hamarosan távozott. Rájött, hogy nem élvezi a kínzást. Nincs benne semmi méltóság, gondolta boldogan, amiért felfedezett egy igazságot, mert erre eddig még nem nyílt alkalma. Sem a szenvedő, sem a kínzó számára nincs benne méltóság. Megfosztja a méltóságtól a halált, márpedig a végső méltóság nélkül mi értelme az életnek?
Zukimoto higgadtan megbökdöste a félig már főtt húst a barbár lábán.
– Nemsokára magához tér. Meglepően sokáig bírta. Nem úgy vannak felépítve, mint mi, ne? Érdekes, nem?
– Nem – felelte megvetően Omi.
Zukimoto észbe kapott, és alázatoskodni kezdett.
– Semmit sem akartam mondani, Omi-szan – hadarta mélyen meghajolva. – Egyáltalán semmit.
– Természetesen. Jabu úr meg van elégedve eddigi munkáddal. Nagy ügyességet igényelhet, hogy ne forrald túlságosan, de azért forró legyen.
– Túlságosan jó vagy hozzám, Omi-szan.
– Csináltad már előbb is?
– Így még nem. De Jabu úr kitüntet kegyével. Igyekszem meghálálni a bizalmát.
– Tudni akarja, meddig él a barbár.
– Hajnalig. Ha minden jól megy.
Omi gondterhelten nézegette az üstöt, majd felballagott a partról a térre. A szamurájok felálltak és meghajoltak.
– Minden csendes odalenn, Omi-szan – mondta az egyik nevetve, és a csapóajtóra bökött a hüvelykujjával. – Eleinte beszélgettek, sőt mintha veszekedtek volna, néhány ütést is hallottunk. Később ketten vagy többen nyöszörögni kezdtek, mint a kétségbeesett gyerekek. De már régóta csend van.
Omi fülelt. Vízloccsanást hallott, távoli motyogást, időnként egy nyögést.
– És Maszidzsiro? – kérdezte, a szamurájra célozva, akit az ő parancsára hagytak odalenn.
– Nem tudjuk, Omi-szan. Kiáltani nem kiáltott. Valószínűleg meghalt.
Hogy merészelt Maszidzsiro ilyen ügyetlennek bizonyulni, dühöngött magában Omi. Védtelen, jobbára beteg emberek gyűrték le! Undorító! Jobb neki, ha meghal.
– Holnap nem kapnak se vizet, se élelmet. Délben húzzátok ki a halottakat, és hozzátok fel a vezérüket. Csak őt.
– Igen, Omi-szan.
Omi visszament a tűzhöz, és megvárta, míg a barbár kinyitotta a szemét. Akkor visszament a kertbe, és jelentette, amit Zukimoto mondott. Újra jajkiáltásokat hozott a szél.
– Belenéztél a barbár szemébe?
– Igen, Jabu-szama.
Omi a daimjó mögött térdelt, tíz lépésre tőle. Jabu mozdulatlan maradt. A hold árnyékba borította kimonóját, kardja markolata falloszra emlékeztetett.
– Mit... mit láttál?
– Őrületet. Az őrület leglényegét. Sose láttam még ilyen szemeket. És ilyen véghetetlen félelmet.
Három szirom hullott le puhán.
– Alkoss róla egy verset.
Omi megpróbálta munkára fogni az elméjét. Bárcsak ügyesebb lennék, gondolta, azzal belevágott:

Szeme akár
a pokol mélységes
Mélye...
Merőfájdalom,
kivehető.

A sikoltozás hullámokban jött, most már gyengébben, de a távolság mintha kegyetlenül kiélezte volna. Kis idő múlva megszólalt Jabu:

Ha engeded,
hogy hidege
a legmélyédbe érjen,
Olyan leszel, mint az a szem,
Kivehetetlen.

Omi sokáig töprengett ezen az éjszaka szépségében.