Kilencedik fejezet

Hamar kiértek a partra. Blackthorne akart az élre állni, de Jabu megelőzte, és olyan iramot diktált, hogy alig bírt lépést tartani vele. A másik hat szamuráj éberen figyelte minden mozdulatát. Hová futhatnék, ti gyöngeelméjűek, gondolta, félreértve szándékukat, miközben tekintete önkéntelenül is feltérképezte az öblöt, sziklapadok, rejtett zátonyok után kutatva, felmérve helyzetüket, s későbbi megfontolás céljából mindezt elraktározva agyában.
Előbb kavicsos partszakaszon haladtak, majd a tengertől simára koptatott köveken felmásztak egy ösvényre, amely megkerülte a szirtet, s nyaktörő pontokban bővelkedve vezetett a déli földnyelv felé. Az eső elállt, de a szélvihar nem. Minél közelebb jutottak a védtelen földnyelvhez, az alanti sziklákat csapkodó víz taréja annál magasabbra szökött a levegőbe. Észre se vették, máris bőrig áztak.
Blackthorne vacogott, de Jabu és a többiek, akik könnyű kimonójukat épp csak hogy betűrték övükbe, ügyet sem vetettek a nedvességre és a hidegre. Úgy van, ahogy Rodrigues mondta, gondolta megújuló félelemmel. A japánok szervezete egész más lehet, mint a miénk. Nem érzik a hideget, az éhséget, a megpróbáltatásokat, a sebeket, legalábbis nem úgy, mint mi. Inkább az állatokra hasonlítanak, az idegeik tompák a mieinkhez képest.
Fölöttük a szirt kétszáz láb magasan nyúlt a levegőbe. A part ötvenlábnyira alattuk. Körös-körül mindenütt hegyek, sehol egy ház, egy kunyhó. Ez persze nem volt meglepő, hiszen művelhető föld sem akadt az öböl környékén, a kavicsos part darabos szikláknak adott helyet, azok meg gránithegyekbe olvadtak, néhány fával a felső lankákon.
Az ösvény lejtett, majd újra emelkedett a szirt aljában, nagyon bizonytalan járás esett törmelékes felszínén. Blackthorne a szélnek feszülve baktatott, és maga előtt látta Jabu erős, izmos lábát. Csússz meg, te kurvapecér, gondolta. Csússz meg, és zúzd össze magad odalenn a sziklákon. Vajon ordítanál-e fájdalmadban? Mitől ordítanál te egyáltalán?
Elfordította tekintetét Jaburól, és újra a partot vizslatta. Mennyi hasadék, vágat és vízmosás! A rohamokban érkező szél kiverte szeméből a könnyet. A tenger előrezúdult és vissza, örvénylett, csapkodott. Tudta, hogy aligha lelik meg Rodriguest, a rengeteg barlangot és rejteket mindet nem kutathatják át. De ki kellett jönnie a partra, hogy legalább megpróbálja. Ennyivel tartozik Rodriguesnek. Minden navigátor szárazföldi halálért és szárazföldön való temetésért imádkozik, jobbára hiába. Túlságosan sok felpüffedt, félig megzabált, rákoktól kikezdett hullát látnak életük során.
Megkerülték a földnyelvet, és megkönnyebbülten torpantak meg a szélárnyékban. Semmi értelme továbbmenni. Ha a hullát nem lelik szélfelől, akkor eltűnt valami üregben, elmerült vagy máris kisodródott a nyílt tengerre. Fél mérföldre apró halászfalu kapaszkodott a tajtékos-fehér parton. Jabu intett két szamurájnak, akik tüstént meghajoltak és elügettek. Jabu utoljára körülnézett, letörölte arcáról a vizet, Blackthorne-ra pislantott és mutatta, hogy visszafordulhatnak. Blackthorne bólintott, és újra nekivágtak, Jabu ment elöl, a szamurájok pedig továbbra is éberen figyelték őt; milyen ostobák vagytok, gondolta ismét Blackthorne.
Félúton visszafelé megpillantották Rodriguest.
Két nagy szikladarab közti résben hevert, a megtörő hullámok nem értek el hozzá, de tajtékkal azért beverték. Egyik karja előrenyúlt, másik keze még mindig a törött evezőt markolta, amelyet meg-megemelintett a víz. Ez a kis mocorgás akadt Blackthorne szemébe, miközben Jabu nyomában a szélnek feszülve lépkedett.
Csak a szirt falán lehetett lemászni hozzá. Itt nem volt mélyebb ötven-hatvan lábnál, de a függélyes fal szinte semmi kapaszkodót nem kínált.
A dagály pedig épp beállóban, gondolta Blackthorne. Ki fogja mosni a tengerre megint. Úristen, de ronda egy hely. Most mi legyen?
Közelebb lépett a szirtperemhez, mire Jabu tüstént eléje plántálta magát, a szamurájok pedig körülfogták.
– Csak jobban szemügyre akarom venni, a Krisztusát! – förmedt rájuk. – Eszem ágában sincs megszökni. Hová futnék?
Hátrált egy kicsit és lepillantott. Követték a tekintetét, majd fecsegni kezdtek egymás közt.
Nincs rá semmi esély, gondolta. Túl veszélyes. Hajnalban kötelekkel visszajövünk. Ha még itt lesz, eltemetem a parton. Kelletlenül elfordult, a perem egy része leomlott a lába alatt, és Blackthorne csúszni kezdett lefelé. Jabu és a többiek abban a pillanatban megragadták és visszarántották, s ő végre felfogta, hogy csak a biztonságáért aggódnak. Csupán az életemre vigyáznak!
Miért óvnak ennyire? A miatt a Tora... minek is hívják? Toranaga? Őmiatta? Nyilván, de részben bizonyára azért is, mert rajtam kívül nincs, aki elvezesse a hajót. Szóval ezért eresztettek partra, ezért jártak kedvemben? Így kell lennie. Ilyenformán hatalmam van a hajó, a vén daimjó meg e fölött a disznó fölött. Hogyan használhatnám ki?
Megnyugodva köszönetet mondott, és újra lenézett. – Fel kell hoznunk, Jabu-szan! Hai! És ennek csak egy módja van. Le kell mászni a szirt falán. Én majd felhozom, én, az Andzsin-szan! – Előreindult, mintha le akarna mászni, azok újra visszafogták, mire ő színlelt idegességgel így szólt: – Fel kell hoznunk Rodrigu-szant! Nincs sok időnk. Nézzétek! Már sötétedik.
– Íe, Andzsin-szan! – mondta Jabu.
Blackthorne Jabu fölé tornyosult. – Ha engem nem eresztel, Jabu-szan, küldd valamelyik emberedet. Vagy menj le magad. Te magad!
Csapkodott, süvített körülöttük a szél a szirtfalon. Látta, hogy Jabu lenéz, mérlegeli a távolságot, az egyre halványuló fényt, és már tudta, hogy sikerült csapdába ejtenie. Csapdában vagy, te rohadék, önnön hiúságod ejtett csapdába! Ha nekivágsz, bajod fog esni. De ne halj meg azonnal, nagyon kérlek, csak a lábadat törd miszlikbe. Azután fulladj meg.
Az egyik szamuráj máris mászni kezdett lefelé, de Jabu visszaparancsolta.
– Menj vissza a hajóra. Hozz kötelet, siess! – A férfi elrohant.
Jabu lerúgta bőrsaruját. Övéből kihúzta a kardokat s óvatosan a földre téve betakargatta őket. – Őrizzétek őket és a barbárt! Ha bármelyiknek baja esik, a saját kardotokra ültetlek benneteket!
– Kérlek, hadd menjek én, Jabu-szama! – könyörgött Takatasi. – Ha megsérülsz vagy meghalsz, én...
– Azt hiszed, te véghez tudod vinni, amit én nem?
– Dehogy, nagyuram, dehogy.
– Akkor jó.
– Kérlek, várd meg legalább, míg meghozzák a kötelet. Sosem bocsátom meg magamnak, ha bajod esik. – Takatasi köpcös volt és sűrű szakállú.
Miért is nem várom meg a kötelet, gondolta Jabu. Úgy volna helyes, igen. De nem volna okos. Felnézett a barbárra és bólintott.
Tudta, hogy kihívást kapott. Számított is rá. Sőt, reménykedett benne. Ezért vállaltam ezt a küldetést, Andzsin-szan, gondolta, csöndesen mulatva magában. Te tényleg nem vagy valami okos, Ominak igaza volt.
Jabu ledobta átázott kimonóját, ágyékkötőben a szirt pereméhez lépett, és kitapogatta pamut tabi-ja – zoknicipője – talpával a szilárdságát. Ezt jobb lesz a lábamon hagynom, gondolta, miközben akaratereje és teste, amelyek eggyéforrtak az életen át tartó és minden szamuráj számára kötelező képzés során, úrrá lett a beléje maró hidegen. A tabival könnyebben tapadhatsz a sziklafalhoz – egy darabig legalábbis. Minden erődre és ügyességedre szükség lesz, hogy élve juss le. Megéri?
A vihar és az öböl menedékébe való manőverezés alatt felment a fedélzetre, s Blackthorne tudtán kívül odaállt az evezőkhöz. Boldogan feszítette meg erejét a többiekkel együtt, mert gyűlölte az alattuk örvénylő miazmát, s undorodott a saját émelygésétől. Jobb a szabad levegőn meghalni, gondolta, mint megfulladni odalenn.
Az evezőt tolva a dermesztő hidegben, figyelte a két navigátort. Világosan látta, hogy kinn a tengeren a hajó és rajta mindenki ennek a két férfinak a hatalmában van. A navigátorok elemükben voltak, éppoly hanyagul lovagolták meg a dülöngélő fedélzetet, mint ő a vágtató paripát. Japánok közt nem akadt párjuk a hajón. Sem ügyességben, sem bátorságban, sem tudásban. És lassan fenséges ötlet született meg az agyában: modern barbár hajók, szamuráj legénységgel, szamuráj navigátorral, szamuráj kapitánnyal, szamuráj katonákkal. Az ő szamurájaival.
Kezdetnek elég lenne három barbár hajó, ennyivel uralhatnám a Jedo és Ószaka közti tengeri utat. Izuban lenne a bázisom, és kedvem szerint állíthatnám meg vagy engedélyezhetném a tengeri kereskedelmet. Majdnem az egész rizs- és selyemszállítást. Akkor én lennék a közvetítő Toranaga és Isido között. Én állnék közöttük.
Soha még daimjó nem uralta a tengereket.
Egyetlen daimjónak sincsenek hajói és navigátorai.
Csak nekem.
Nekem van... volt hajóm... most visszaszerezhetem... ha okosan látok hozzá. Van navigátorom, tehát navigátorképzőm is, ha sikerül elvennem Toranagától. Ha sikerül a hatalmamba kerítenem.
Amint saját jószántából a vazallusom lesz, ki fogja képezni az embereimet. És segít hajókat építem.
De hogyan tegyem vazallusommá? A verem nem törte meg.
Szigeteld el, tartsd távol mindenkitől – nem ezt mondta Omi? Ilyenformán jó modorra lehetne szoktatni, és japánul is megtanulhatna. Igen. Omi nagyon okos. Talán túlságosan is... de Omin majd később gondolkodom. Most a navigátorra kell koncentrálnom. Hogyan hajtson uralma alá az ember egy barbárt – egy keresztény hulladékzabálót?
Hogy is mondta Omi? Ezek sokra tartják az életet. Főistenük, Jézus Krisztus arra tanítja őket, hogy szeressék egymást, és becsüljék meg az életet. Visszaadhatnám neki az életét? Meg kellene mentenem az életét, igen, az jó volna. De hogyan törjem meg?
Jabut úgy elfogta az izgalom, hogy alig észlelte a hajó és a tenger mozgását. Hullám zúdult át rajtuk. Látta, hogy elborítja a navigátort. Az az ember azonban egyáltalán nem félt. Jabu elképedt. Valaki, aki, meg akarván menteni egy jelentéktelen alárendeltje életét, jámboran tűrte, hogy ellensége lehugyozza a hátát, miképp rendelkezhet annyi erővel, hogy el tudja feledni ezt az óriási megaláztatást, kiálljon a tatfedélzetre, és párbajra hívja az összes tengeristeneket – csak hogy megmentse egyugyanazon ellenségei életét? Aztán, amikor a nagy hullám lesodorta a portugált s a hajó már-már zátonyra futott, az Andzsin-szan képébe nevetett a halálnak, s erőt öntött őbeléjük is, hogy eltávolíthassák a hajót a sziklák közeléből.
Sose fogom megérteni őket, gondolta.
Most, a meredély szélén, Jabu még egyszer visszanézett. Ó, Andzsin-szan, tudom, mire gondolsz, azt hiszed, hogy a halálba megyek, hogy csapdába ejtettél. Tudom, hogy te magad nem mernél lemászni oda. Figyeltelek. Én azonban hegyek közt nőttem fel, és mi, japánok, büszkeségből is, élvezetből is sziklamászókká válunk. Most tehát én vetem kockára magam az én terepemen. Próbát teszek, s ha meghalok, annak sincs jelentősége. De ha sikerrel járok, mint férfi be fogod látni, hogy jobb vagyok nálad, méghozzá a te fogalmaid szerint. És adósom is leszel, ha felhozom a holttestet.
A vazallusom leszel, Andzsin-szan!
Egy majom ügyességével mászott le a szirtfalon. Félúton megcsúszott. Bal kezével elkapott egy kiálló csücsköt, ez megakasztotta zuhantában. Ott lógott élet és halál közt. Érezte, hogy fogása gyengül a sziklarögön, ujjait belevájta, lábát valami résbe nyomta. Amint a balja lecsúszott a rögről, lábujjai a hasadékba feszültek s megtartották, maga pedig kétségbeesetten ölelte volna a falat, hozzásimult, egyensúlyát azonban még mindig nem nyerte vissza. Aztán a lába is kicsúszott a résből. Sikerült ugyan két kézzel elkapnia egy másik kitüremkedést, vagy tíz lábbal lejjebb, egy pillanatig ott lógott, de a rög lemállott a súlya alatt, és Jabu lezuhant az immár húszlábnyi mélybe.
Nem vesztette el lélekjelenlétét, talpára esett, akár a macska, majd a vállán át bucskázott tovább a lejtős sziklaágyon s összegömbölyödve, lihegve állapodott meg. Összevagdosott karjait feje köré kulcsolva várta a nyomában meginduló kőgörgeteget, de szerencséjére erre nem került sor. Megrázta a fejét és talpra állt. Egyik bokája kibicsaklott. Fájdalom hasított a lábszárába s föl a gyomrába, kiverte a verejték. Körmei, lábujjai véreztek, de ezzel számolt is.
Nem érzel fájdalmat. Nem fogsz fájdalmat mutatni. Egyenesedj ki. A barbár figyel.
Sugárban szökkenő permet zuhogott rá, s a hideg enyhítette a fájdalmat. Óvatosan átmászott a moszat lepte sziklaköveken, átkapaszkodott a hasadékokon, és odaért a hullához.
Döbbenten ébredt rá, hogy a portugál még él. Ellenőrizte, nem téved-e, majd töprengeni kezdett. Élve vagy halva kell nekem ez az ember? Melyik lenne a jobb?
Rák araszolt ki egy kő alól, és belecsobbant a tengerbe. Hullámok lódultak neki. A sós víz belemart sebeibe. Hogyan lenne a jobb, élve vagy halva?
Vigyázva talpra állt és fölkiáltott: – Takatasi-szan! A navigátor még él! Menj vissza a hajóra, hozz hordágyat és orvost, ha van egyáltalán!
Takatasi hangját meghordozta a szél, alig ért el hozzá: – Igenis, uram. – Futtában szólt oda embereinek: – Ügyeljetek a barbárra, nehogy baja essék!
Jabu a horgonyán szelíden ringatózó gálya felé tekintett. A másik szamuráj, akit kötélért szalajtott, már a csónakoknál járt. Látta, hogy beleugrik az egyikbe s azt azonmód kilökik a vízre. Elmosolyodott és visszanézett a szirt tetejére. Blackthorne a meredély szélén állva izgatottan kiabált valamit.
Vajon mit akar? A tenger felé mutogatott, de Jabu nem értette, miért. A tenger vadul hánykódott, de hát ezt tette elejétől fogva.
Végül lemondott arról, hogy kihüvelyezze a navigátor izgatottságának értelmét, és Rodriguesre összpontosította figyelmét. Nagy nehezen felvonszolta a kövekre, ki a hullámverés hatósugarából.
A portugál lélegzése ki-kihagyott, de a szíve erős volt. Egész testét zúzódások borították. Bal bokáján kiütközött a törött csont egy darabja. Jobb válla mintha kiugrott volna. Jabu megvizsgálta, nem szivárog-e vér valamelyik testnyílásából, de ilyesmit nem tapasztalt. Ha belül nem sérült meg, akkor valószínűleg életben marad, gondolta.
A daimjó maga is számtalanszor megsebesült már, számtalan haldoklót és sebesültet látott életében, szert tett hát bizonyos diagnosztizáló képességre. Ha melegen tartjuk, szakét és erős főzeteket adunk neki, forró vízben megfürdetjük, életben marad. Lehet, hogy járni nem fog többé, de megél. Igen. Azt akarom, hogy megéljen. Nem baj, hogy nem tud majd járni. Talán még jobb ís lesz úgy. Szert teszek egy pótnavigátorra – mert ez az ember nekem fogja köszönni az életét. Ha a kalóz nem hajlana az együttműködésre, talán felhasználhatom ezt itt. Az is lehet, hogy színleg érdemes volna megkeresztelkednem. Vajon ezzel magamhoz édesgethetném mindkettőt?
Mit tenne a helyemben Omi?
Omi... Omi nagyon okos. Igen. Talán túlságosan is az? Túlságosan sok mindent vesz észre, és túlságosan gyorsan. Ha ennyire előre látja a dolgokat, az sem kerülhette el a figyelmét, hogy halálom után apja lenne a klán vezére – fiam túlságosan tapasztalatlan még, hogy magára hagyatva felülkerekedjék –, apja után pedig ő maga, Omi. Ne?
Mit csináljak Omival?
Adjam neki a barbárnak? Játékszer gyanánt?
Nem rossz ötlet.
Föntről izgatott kiabálást hallott. Most ébredt rá, mit mutogat a barbár. A dagály! Ijesztő gyorsasággal közeledett a dagály. Már a szikláját nyaldosta. Feljebb kapaszkodott, s a bokájába belehasított a fájdalom. A part felé való menekülés minden egyéb útját lezárta a tenger. A szirt falán a dagályszint embermagasságnál följebb hagyott örök jelet.
Kinézett a csónakra. Már a hajó közelében járt. Takatasi lélekszakadva még mindig a parton nyargalt. A kötél nem fog idejében megérkezni, gondolta.
Tekintete szorgosan fürkészte a környéket. A szirt falán nem tud felmászni. Menedéket nyújtó szikla nincs a közelben. Se barlang. Kijjebb a tengeren merednek ki nyurga sziklatömbök, de azokhoz sem juthat el. Nem tud úszni, és nincs, amit tutajként használhatna.
Emberei figyelték odafentről. A barbár a tengeri sziklák felé mutogatott, és úszómozdulatokat tett, de Jabu megrázta a fejét. Újra, gondosan körülnézett. Semmi.
Nincs menekülés, gondolta. Nincs más hátra, mint a halál. Készülj föl.
Karma, motyogta magában, elfordult a többiektől, kényelmesen elhelyezkedett, és élvezte a ráköszöntő végtelen világosságot. A végső nap, a végső tenger, a végső fény, a végső öröm, mindenből a végső. Milyen gyönyörű is a tenger, az ég, a só, a hideg. Elméjét az utolsó versen köszörülte máris, amit szokás szerint meg kell most fogalmaznia. Szerencsésnek tartotta magát. Van ideje, hogy tisztán átgondolhassa.
– Figyelj már rám, te kurvapecér! – üvöltötte Blackthorne. – Keress egy párkányt! Valahol lennie kell egy párkánynak a szirtfalon!
A szamurájok elébe álltak, és úgy néztek rá, mint az elmeháborodottra. Számukra magától értetődött, hogy nem lévén menekülés, Jabu az édes halálra készül, ahogy hasonló esetben maguk is tennék. Zokon vették ordítozását, mert tudták, hogy Jabu is zokon venné.
– Nézzetek már le valahányan! Kell lennie egy párkánynak, hátha találtok!
Az egyik szamuráj odalépett a peremhez, lepislogott, vállat vont, mondott valamit a többieknek, mire azok is vállukat vonogatták. Ahányszor csak Blackthorne a meredély széléhez indult, hogy Jabu számára menekülési lehetőséget keressen, útjába álltak. Könnyedén letaszíthatta volna valamelyiket a biztos halálba, és csábította is a gondolat, de megértette a szamurájokat és problémájukat. Találj valami utat a menekülésre ennek a nyomorultnak. Meg kell mentened, hogy megmentsd Rodriguest.
– Hé, te szerencsétlen, szaros valagú, húgyos japáni csatornatöltelék! Hé, Kaszigi Jabu! Inadba szállt a bátorság, mi? Ne add föl! Csak a gyávák adják föl a harcot. Férfi vagy, vagy gyámoltalan birka? – Jabu azonban ügyet sem vetett rá. Éppolyan rendíthetetlen maradt, mint a szikla, amin ült.
Blackthorne felkapott egy követ és feléje hajította. Ártalmatlanul hullott alá a vízbe, de a szamurájok felhördültek. Tudta, hogy bármelyik pillanatban nekieshetnek és megkötözhetik. Egy fenét! Hisz épp ez a baj, hogy nincs kötél...
Kötél! Kötelet kell keríteni!
Pillantása Jabu kimonójára esett. Csíkokra tépte és kipróbálta a szakítószilárdságukat. A selyem igen erősnek bizonyult. – Rajta! – parancsolt rá a szamurájokra és lekapta az ingét. – Kötelet csinálunk. Hai?
Felfogták. Sietve megoldották övüket, levetették kimonójukat, és utánozták Blackthorne-t. A navigátor kezdte összecsomózni a végeket, az öveket is.
Míg befejezték a munkát, Blackthorne hasra feküdt, és óvatosan odaaraszolt a peremhez, két szamuráj tartotta a bokájánál fogva. Nem volt ugyan szüksége a segítségükre, de hagyta, nehogy felizgassa őket.
Amennyire csak merte, kinyújtotta a nyakát és fürkészni kezdett, akar a tatfedélzeten. Egyik égtájat a másik után mérte fel. Szeme befogta az egész látóteret, de leginkább a peremére koncentrált.
Végigpásztázott mindent. Semmit se talált.
Még egyszer.
Semmi.
Újra.
Mi az ott? A dagályjel fölött? Hasadék? Vagy csak árnyék?
Blackthorne változtatott a helyzetén, s közben tisztában volt vele, hogy a tenger már csaknem elborította a sziklát, amelyen Jabu ült, s jóformán a többit is, amik közte és a szirt talapzata között voltak. Most már jobban ki tudta venni. Lemutatott.
– Ott! Mi az ott?
Az egyik szamuráj négykézlábra állt, tekintetével követte Blackthorne kinyújtott karját, de semmit sem látott.
– Ott, ott! Egy párkány, nem?
Kezeivel párkányt formált, két ujjal embert állított rá, egy másik ujjával hosszúkás batyut az ember vállára, hogy illusztrálja: egy ember áll a párkányon – azon a párkányon –, a vállán meg egy másik hever.
– Gyorsan! Iszogi! Értessétek meg vele – Kaszigi Jabu-szama! Vakarimaszu ka?
A szamuráj felpattant, pergő nyelvvel mondott valamit a többieknek, mire azok is lenéztek. Most már mindnyájan észrevették a párkányt. Kiabálni kezdtek. Jabu azonban nem mozdult. Mintha kővé vált volna. Blackthorne velük együtt ordibált, de hiába.
Az egyik szamuráj mondott valamit a többinek, mire azok bólintottak és meghajoltak. A szamuráj is meghajolt. Majd fülrepesztő üvöltéssel – Banszaiii! – levetette magát a szirtfokról. Azonmód szörnyethalt. Jabu felocsúdott, megperdült és talpra vergődött.
A többi szamuráj kiabálva mutogatott, Blackthorne azonban nem hallott és nem látott semmit, csak meredt az összezúzott holttestre odalent, amelyet máris hátára kapott a tenger. Miféle emberek ezek? – gondolta tehetetlenül. A bátorság megnyilvánulása volt ez, vagy a színtiszta őrületé? Ez az ember szántszándékkal öngyilkosságot követett el, hátha sikerül felhívnia egy másik figyelmét, aki már minden reményről letett. Ennek az égvilágon semmi értelme! Érthetetlen. Felfoghatatlan.
Látta, hogy Jabu tántorogva talpra áll. Arra számított, hogy észvesztve menekül a biztonságot nyújtó párkány felé, sorsára hagyva Rodriguest. Én legalábbis ezt tenném. Vagy ki tudja? Jabu csúszvamászva vonszolta maga után az eszméletlen férfit a hullámok sekélyében a szirt alja felé. Meglelte a párkányt. Alig volt lábnyi széles. Erőlködve feltolta rá Rodriguest, aki egy ízben majdnem kisiklott a kezei közül, majd ő maga is felkapaszkodott.
A kötél húsz lábbal rövidebbnek bizonyult a kelleténél. A szamurájok kapkodva lehányták ágyékkötőjüket is. Most már, ha lábujjhegyre állt, Jabu épp hogy elérhette a végét.
Kiabálva buzdították és vártak.
A benne tomboló gyűlölet ellenére Blackthorne önkéntelenül is csodálta Jabu bátorságát. A hullámok vagy fél tucatszor kis híján elborították. Rodriguest két ízben lesodorták, de Jabu mindannyiszor visszahúzta, és kitartotta a fejét a háborgó víztömeg fölé, még akkor is, amikor ő, Blackthorne már rég feladta volna a küzdelmet. Honnét meríted ezt a kifogyhatatlan bátorságot, Jabu? Ördögök szültek talán? Mindannyiotokat?
Már a lemászáshoz óriási merészségre volt szükség. Blackthorne eleinte úgy képzelte, Jabu csupán a hőst akarja megjátszani. De hamarosan ráébredt, hogy a japán minden ügyességét harcba veti a szirt ellen, s már-már úgy tűnt, győzni fog. Aztán egy cirkuszi akrobata magabiztosságával fékezte le a zuhanását. S a végén méltósággal adta meg magát sorsának.
Uram Jézus, csodálom ezt a nyomorultat, még ha utálom is.
Jabu majd egy órán át küzdött a tengerrel és önnön gyengülő testével, azután napszálltára megérkezett Takatasi a kötelekkel. Nyerget hurkoltak hamarjában, és úgy kúsztak le a sziklafalon, hogy olyan mutatványt Blackthorne szárazföldön még sose látott.
Percek alatt felhozták Rodriguest. Blackthorne sietett volna a segítségére, de egy kurtára nyírt hajú japán már ott térdelt mellette. Látta, hogy a férfi – bizonyára orvos – megvizsgálja a törött lábat. Aztán egy szamuráj satuba fogta Rodrigues vállát, a doktor pedig ránehezedett a lábra s a kiálló csont visszacsusszant a bőr alá. Ujjaival megnyomkodta, helyre tette és sínhez kötözte. Gyógyfüveket tapasztott a csúnya sebre, és közben felhozták Jabut is.
A daimjó elhessegette a segítő kezeket, visszakergette a doktort Rodrigueshez, leült és némán várt.
Blackthorne ránézett. Jabu megérezte a tekintetét. A két férfi egymásra meredt.
– Köszönöm – mondta végül Blackthorne, Rodriguesre mutatva. – Köszönöm, hogy megmentetted az életét. Köszönöm, Jabu-szan. – Tüntetőleg meghajolt. Ennyi kijár a bátorságodért, te büzhödt, fekete szemű kurvapecér.
Jabu éppoly mereven viszonozta a meghajlást. De belül, a lelke mélyén mosolygott.

MÁSODIK KÖNYV

Tizedik fejezet

Az út az öböltől Ószakáig eseménytelen volt. Rodrigues titkos naplója részletesnek és igen pontosnak bizonyult. A portugál már az első éjjel visszanyerte eszméletét. Először azt hitte, meghalt, de a fájdalom hamar ráébresztette a valóságra.
– Visszaillesztették és sínbe tették a csontot – mondta Blackthorne. – A válladra hevedert raktak, mert kifordult. Eret vágni azonban nem voltak hajlandók, hiába sürgettem őket.
– Azt majd megcsinálják Ószakában a jezsuiták. – Rodrigues elkínzott tekintete az övébe mélyedt. – Hogy kerülök én ide, Ingeles? Csak arra emlékszem, hogy lesodor a hullám.
Blackthorne elmondta.
– Szóval az életemmel tartozom neked. Az isten verjen meg!
– A tatfedélzetről látni lehetett, hogy elérjük az öblöt. Elölről, ahol te voltál, a látószöged néhány fokot eltért. A hullám pedig – a szokásos balszerencse.
– Nem ez bosszant engem, Ingeles. Te voltál a tatban, tiéd volt a kormány. Ezt mindketten tudtuk. Nem, azért átkozlak, mert adósod lettem egy élettel... Madonna, a lábam! – A fájdalomtól könnyek szöktek a szemébe, ezért Blackthorne belediktált egy kupa grogot, és egész éjjel mellette maradt, miközben a vihar lassan elcsitult. A japán doktor többször is megjelent, forró gyógyfőzettel itatta meg a beteget, forró törülközőket terített a homlokára, és kinyitotta a kabinablakokat. Amint távozott, Blackthorne mindahányszor becsukta őket, hiszen tudni való, hogy a betegség a levegővel terjed, minél zártabb tehát a helyiség, annál egészségesebb, különösen ha olyan rossz állapotban van az ember, mint Rodrigues.
Végül a doktor ordítozni kezdett vele, és szamuráj őrt állított a nyitott ablakokhoz.
Hajnalban Blackthorne felment a fedélzetre. Hiromacu és Jabu már ott volt. A navigátor úgy hajolt meg feléjük, akár egy udvaronc. – Konnicsi va. Ószaka?
Azok is meghajoltak. – Ószaka. Hai, Andzsin-szan – felelte Hiromacu.
– Hai! Iszogi, Hiromacu-szama. Kapitány-szan! Horgonyt felvonni!
– Hai, Andzsin-szan!
Blackthorne önkéntelenül is rámosolygott Jabura. Jabu visszamosolygott, s miközben odébb bicegett, azt gondolta magában: ez aztán férfi a talpán, még ha maga az ördög is és gyilkos ráadásul. Miért, te magad is gyilkos vagy, nem? No persze – de az nem ugyanaz.
Blackthorne könnyedén elvezette a hajót Ószakába. A másnapba és a rákövetkező éjszakába telt, s hajnalban már Ószaka előtt jártak. Japán révkalauz szállt fel, hogy helyére irányítsa a gályát, Blackthorne pedig, akinek válláról levették a felelősséget, boldogan lement a kabinba, hogy aludjék egyet.
Később a kapitány felrázta, meghajolt és mutogatva értésére adta, hogy készüljön, mert Hiromacuval kell mennie, amint a kikötőbe beállnak.
– Vakarimaszu ka, Andzsin-szan?
– Hai.
A tengerész távozott. Blackthorne megropogtatta sajgó hátát, és észrevette, hogy Rodrigues figyeli.
– Hogy érzed magad?
– Remekül, Ingeles. Ha nem tekintem, hogy a lábam tüzel, a fejem majd széthasad, hugyoznom kell és a nyelvemre mintha egy hordó disznószart pakoltak volna.
Blackthorne odaadta neki az éjjeliedényt, aztán kiöntötte a kabinablakon. A kupát újra megtöltötte groggal.
– Pocsék egy ápolónővér lenne belőled, Ingeles. Az a fekete lelked, az lehet az oka. – Rodrigues nevetett, és jó volt újra hallani a nevetését. Szeme az asztalon nyitva heverő titkos naplójára tévedt, majd továbbvándorolt a matrózládájához. Fel volt csapva a teteje.
– Odaadtam a kulcsomat?
– Nem. Átkutattalak. Szükségem volt a valódi naplóra. Megmondtam, amikor az első éjjel felébredtél.
– Semmi baj. Nem emlékszem ugyan, de igazad van. Ide süss, Ingeles, kérdezd bármelyik jezsuitát Ószakában, és megmutatja, hol a házam. Látogass meg... ha akarod, még a naplómat is lemásolhatod.
– Köszönöm. Már lemásoltam. Legalábbis amennyi az időmből tellett, a többit pedig alaposan áttanulmányoztam.
– A jó édesanyádat! – mondta Rodrigues spanyolul.
– A tiédet!
Rodrigues újra portugálra fordította a szót. – Ha spanyolul beszélek, mindig okádnom kell, ámbár szentségeim más nyelven feleannyira se lehet. A ládámban találsz egy csomagocskát. Add ide, légy szíves.
– Azt, amelyiken jezsuita pecsét van?
– Igen.
Odavitte. Rodrigues szemügyre vette, megfogdosta a feltöretlen pecsétet, aztán meggondolta magát, a csomagot a durva pokrócra tette, amely alatt feküdt, és újra hátradőlt.
– Haj, haj, Ingeles, de furcsa is az élet.
– Miért?
– Ha megélek, ezt Isten kegyelméből egy eretneknek meg egy japáninak köszönhetem. Küldd le azt a moslékzabálót, hogy hálát rebegjek neki, jó?
– Most mindjárt?
– Ne, később.
– Rendben.
– Ez a ti flottátok, amely állításod szerint Manilát ostromolja, amelyről az atyának hencegtél... mi az igazság benne, Ingeles?
– Hadiflottánk tönkrezúzza ázsiai birodalmatokat, ezt még nem tudtad?
– Van egyáltalán flottátok?
– Persze hogy van.
– Hány hajóból állt?
– Ötből. A többi hátramaradt, egyheti időre innen. Én előreszaladtam, hogy kikémleljem Japánt, aztán elkapott a vihar.
– Megint hazudsz, Ingeles. De egye fene – én is hazudtam eleget, ha fogságba estem. Nincs nektek se több hajótok, se flottátok.
– Majd meglátod.
– Meg is. – Rodrigues meghúzta a grogos kupát.
Blackthorne nyújtózkodva odament az ablakhoz, mert véget akart vetni ennek a beszélgetésnek, és kinézett a partra meg a városra. – Azt hittem, London a legnagyobb város a földtekén, de Ószakához képest csak egy kis falu.
– Több tucat ilyen városuk van – mondta Rodrigues, aki szintén szívesen abbahagyta volna már ezt a macska-egér játékot, látva, hogy az angolból nem húz ki semmit, legalábbis spanyolcsizma nélkül. De a legnagyobb Mijako vagy Kjóto, ahogy néha hívják; az állítólag kétszer akkora, mint Ószaka. Utána Jedo következik, Toranaga székhelye. Sose jártam még ott, se egyetlen pap vagy más portugál – Toranaga zárva tartja a központját, valóságos tiltott város az. Persze – folytatta szemét behunyva, s arca megfeszült fájdalmában –, ebben nemigen különbözik a birodalom többi részétől. Hivatalosan egész Japán tiltott terület a számunkra, kivéve Nagaszaki és Hiradó kikötőket. Papjaink, igen helyesen, fütyülnek erre a rendeletre, és oda mennek, ahová nekik tetszik. De mi, tengerészek és kalmárok, ezt nem tehetjük, hacsak nincs különleges engedélyünk a régensektől vagy valamelyik nagy hatalmú daimjótól, például Toranagától. Nagaszakin és Hiradón kívül bármelyik daimjó elkobozhatja a hajóinkat – mint ahogy Toranaga is elkobozta a tiédet. Így szól a törvényük.
– Nem akarsz pihenni?
– Nem, Ingeles. Inkább beszélek, mert közben elfeledkezem a fájdalmakról. Madonna, a fejem! Nem bírok világosan gondolkodni. Beszélgess velem, míg partra nem kell menned. Aztán látogass meg – sok mindent szeretnék még kérdezni tőled. Adj grogot. Köszönöm, köszönöm, Ingeles.
– Miért tilos járnotok-kelnetek az országban?
– Hogy? Ó, értem, hogy itt Japánban. A taikó... vele kezdődött a baj. Amikor 1542-ben először léptünk itt partra, hogy istenes munkánkba belefogjunk, és elhozzuk nekik a civilizációt, akkor még szabadon mozoghattunk, a papjaink is, de aztán a taikó magához ragadta a főhatalmat, és akkor jöttek ezek a tiltó rendeletek. Sokak szerint... odébb tennéd a lábam? és vedd le róla a takarót, mert úgy ég, hogy mindjárt meggyullad... ez az... Madonna, óvatosan, te... köszönöm, Ingeles. Hol tartottam? Igen... sokak szerint a taikó maga volt a testet öltött ördög. Tíz évvel ezelőtt törvényt hozott a papok és mindazok ellen, akik az igét hirdették. Száműzött mindenkit, kivéve a kalmárokat, úgy bizony, tíz vagy talán tizenkét esztendeje. Ez még az én időm előtt volt... jómagam hét éve járkálok erre. Az atyák szerint a pogány papok – azok a buddhisták – ösztökölték, azok a bűzhödt bálványimádók, azok a pogányok, a szent életű atyák ellen fordították a taikót, hazugságokkal tömték tele a fülét, amikor pedig már majdnem sikerült megtéríteni. Bizony, a Nagy Hóhér kicsi híja, hogy üdvözült. De elpuskázta a lehetőséget. Igen. Egyszóval elrendelte, hogy minden papunknak távoznia kell Japánból... Mondtam már, hogy ennek tíz-egynéhány esztendeje?
Blackthorne bólintott, hagyta, hadd csapongjon a portugál lázas elméje, mert szeretett volna minél többet megtudni.
– A taikó az összes papot betereltette Nagaszakiba, és írásos paranccsal Macauba akarta szállíttatni őket, mondván, az életükkel fizetnek, ha visszatérnek. Aztán se szó, se beszéd, elfeledkezett az egészről, és békén hagyta őket. Megmondtam, hogy összevissza emberek ezek a japánok, nem? Hamarosan minden úgy volt megint, mint régen, csak most a legtöbb atya Kjúsún maradt, ahol szívesebben látták őket. Mondtam már, hogy Japán három nagy szigetből áll? Kjúsú, Honsú, Sikoku, ez a nevük. Meg több ezer kicsiből. Messze fönn északon van egy másik is – sokak szerint az már maga a kontinens –, úgy hívják, hogy Hokkaido, de ott csak szőrös vademberek élnek.
Összevissza egy ország ez, Ingeles. Szóval Alvito atya mesélte, hogy minden maradt a régiben. A taikó megint barátságosan viselkedett, ámbár megkeresztelkedni nem volt hajlandó. Alig záratott be templomot, és csak két vagy három keresztény daimjót száműzött, azokat is azért, hogy a birtokukra rátegye a kezét, és a kitiltási törvényről egészen megfeledkezett. Aztán, három évvel ezelőtt, megint megbolondult, és Nagaszakiban keresztre feszíttetett huszonhat atyát. Minden ok nélkül. Közveszélyes őrült volt, én mondom, Ingeles. A huszonhat atya meggyilkolása után megint csak nem tett semmit. Aztán nemsokára meghalt. Isten keze volt a dologban, Ingeles. Isten átka szállt rá és ivadékára, én mondom neked.
– Sok embert megtérítettetek errefelé?
De Rodrigues mintha nem is hallotta volna, elveszett félig öntudatlan elméjének fantáziái közt. – Állatok ezek a japániak. Beszéltem már Alvito atyáról? Ő a tolmács... Cukku-szan, úgy hívják, vagyis Tolmács úrnak. Ő volt a taikó tolmácsa, most meg a Régenstanács hivatalos tolmácsa, jobban ért japánul, mint a legtöbb japán, és többet tud róluk, mint bárki a föld kerekén. Ő mesélte, hogy van egy ötven láb magas domb Mijakóban... ez a főváros, tudod, Ingeles. A taikó orrát-fülét lecsapatta minden koreainak, aki a háborúban elesett, és dombot emeltetett belőlük... Korea a szárazföld része, Kjúsútól nyugatra, így történt, bizony! A Szent Szűzre mondom, nem hordott még ilyen gyilkost a hátán a föld... és a többi se jobb nála. – Rodrigues lehunyta a szemét, homloka tüzelt.
– Sok embert megtérítettek? – kérdezte óvatosan újra Blackthorne, mert mindenképpen meg kellett tudnia, hány ellenséggel számoljon.
Megdöbbenésére Rodrigues így válaszolt: – Százezreket, és a számuk évről évre nő. A taikó halála óta gyorsabban, mint valaha, s akik eddig is titkos keresztények voltak, most nyíltan járnak templomba. Kjúsú nagy része már katolikus. A legtöbb kjúsúi daimjó is áttért. Nagaszaki teljes egészében katolikus város, a jezsuiták tartják kezükben, ők irányítják az egész kereskedelmét. És Japán teljes külső kereskedelme Nagaszakin keresztül bonyolódik. Van katedrálisunk, egy tucat templomunk, szerte Kjúsún még többtucatnyi, de itt, a főszigeten, Honsún egyelőre kevés... – Újra szavát vette a fájdalom, de aztán folytatta: – Egyedül Kjúsún három-négymillió ember él, és hamarosan mind katolikus lesz. A többi sziget összlakossága húszon-valahány millióra tehető, és nemsokára...
– Hiszen az lehetetlen! – kiáltott föl Blackthorne, de mindjárt átkozta is magát, hogy az információáradatot megakasztotta.
– Miért hazudnék? Tíz esztendővel ezelőtt népszámlálást tartottak. Alvito atya szerint a taikó rendelte el, ő is ott volt, ő csak tudja. Miért hazudna?- Rodrigues szeme lázban égett, a szavak megállíthatatlanul dőltek belőle. – Ez több, mint Portugália, Spanyolország, Franciaország, a spanyol Németalföld és Anglia összlakossága. Az egész Szent Római Birodalmat hozzá kéne csapni, hogy ennyit kitegyen.
Uram Jézus, gondolta Blackthorne, egész Angliának nincs több, mint hárommillió lakosa, és akkor Walest is beleszámoltam.
Ha ilyen rengetegen vannak ezek a japánok, mihez kezdhetünk velük? Ha tényleg húszmilliónyian vannak, az azt jelenti, hogy könnyedén kiállíthatnak egy akkora sereget, mint a mi egész lakosságunk. És ha olyan könyörtelenek és harciasak mind, mint akiket láttam – és miért ne lennének? –, Krisztus sebeire, akkor legyőzhetetlenek! S ha részben máris katolikusok és a jezsuiták szép számban képviseltetik magukat itt, akkor a tömegük csak gyarapodni fog, márpedig nincs rosszabb az átkeresztelkedett fanatikusnál. Mi esélyünk lesz akkor nekünk meg a hollandusoknak Ázsiában? – Semmi.
– És ha azt hiszed, hogy ez sok – folytatta Rodrigues –, várd ki, amíg Kínába érsz. Sárga emberek lakják, hajuk, szemük fekete. Hajaj, Ingeles, én mondom, sokat kell még neked tanulnod. Múlt évben Kantonban jártam, a selyemvásáron. Kanton fallal körülvett város Dél-Kínában a Gyöngy-folyó partján, északra Miurunk városától, Macautól. Egymillió kutyaevő pogány lakik csak azokon a falakon belül. Kínának több a lakosa, mint az egész világnak együttvéve. Ehhezmit szólsz? – Fájdalomhullám szaladt végig Rodrigues testén, ép kezét a gyomrára szorította. – Nem szivárgott belőlem vér valahol?
– Nem. Alaposan megvizsgáltalak. Csak a lábad és a vállad sérült meg. Nincs belső sérülésed, Rodrigues... legalábbis azt hiszem.
– Mennyire pocsék a lábam állapota?
– A tenger kimosta és megtisztította. Tiszta törés volt, és pillanatnyilag a bőr is tiszta rajta.
– Öntöttél rá pálinkát és meggyújtottad?
– Nem. Nem hagyták... elkergettek. De a doktor érti a dolgát, úgy nézem. Feljönnek a tieid a hajóra?
– Igen. Amint beállunk a kikötőbe. Gondolom.
– Akkor jó. Hol is hagytad abba? Kínánál és Kantonnál?
– Máris túl sokat beszéltem. Lesz még erre idő.
Blackthorne a portugál sértetlen kezét figyelte, amint a lepecsételt csomagocskán babrál, és újra eltöprengett, mit jelenthet ez az egész.
– A lábad rendbe fog jönni. Egy hét alatt.
– Remélem, Ingeles.
– Elrohadni biztosan nem fog – nem szivárog belőle genny –, gondolkodni pedig világosan tudsz, úgyhogy az agyadnak kutya baja. Rendbe fogsz jönni, Rodrigues.
– Akkor is az életemmel tartozom neked – mondta megborzongva a portugál. – Miközben fuldokoltam, másra se bírtam gondolni, csak a rákokra. Amint átfurakodnak a szemgolyómon. És a beleimben kurkásznak. Harmadízben sodort le vihar a hajóról, és mondhatom, Ingeles, egyre pocsékabb érzés.
– Én négyszer süllyedtem el tengeren. Háromszor a spanyoloknak köszönhettem.
Nyílt a kabinajtó, a kapitány meghajolt, és intett Blackthorne-nak, hogy menjen föl.
– Hai! – Blackthorne felállt. – Nem tartozol nekem semmivel, Rodrigues – mondta halkan. – Te is segítségemre siettél, amikor szükséget szenvedtem. Köszönet érte. Nem tartozunk egymásnak.
– Meglehet, de hadd adjak még egy-két jó tanácsot, Ingeles: sose feledd, hogy minden japánnak hat arca van és három szíve. Van is erről egy mondásuk: az ember hamis szívét a száján hordja, hogy az egész világ lássa, a másodikat a keblében, ezt barátai és családtagjai előtt tárja fel, az igazi, a titkos szíve, amit magán kívül senki sem ismer, az csak az Isten tudja, hol rejtőzik. Megbízhatatlan, hitszegő, bűnös banda ez.
– Miért kíván látni Toranaga?
– Nem tudom. A Szent Szűzre mondom, nem tudom. Látogass majd meg, ha lehet.
– Meg foglak látogatni. Sok szerencsét, spanyol.
– Dögölj meg. De azért Isten óvjon.
Blackthorne rámosolygott, felment a fedélzetre, és döbbenten meredt az előtte feltáruló hatalmas városra, Ószakára, a hangyabolyokként nyüzsgő embertömegekre s a várost uraló roppant várkastélyra. Az óriási vár közepéből fenségesen meredt az égnek a hét vagy nyolc emelet magas öregtorony, ívelt szélű teteje volt minden szintjének, arányló cserepekkel fedve, a falakat pedig kékre festették.
Ott lesz Toranaga, gondolta, és jeges szigonyként hasított a gyomrába a félelem.
Zárt gyaloghintón egy nagy házhoz vitték. Megfürdették, megetették, természetesen az elkerülhetetlen hallevessel, nyers és főtt hallal, ecetes zöldséggel, forró gyógyfőzettel. Kása helyett itt egy tálka rizst kapott. Egyszer már látott rizst Nápolyban. Fehér volt és laktató, de ízetlen. A gyomra húst, frissen sült, ropogós kenyeret, vajat, marhahúst, pástétomot, sült csirkét, sört, tojást kívánt volna leginkább.
Másnap érte jött egy szolgáló. A Rodriguestől kapott ruhadarabokat kimosták. A nő figyelte öltözködés közben, és segített felvennie az új tabit, a zoknicipőt. Odakinn egy új pár saru várta. A csizmáját nem lelte sehol. A lány megrázta a fejét, a bőrsarura mutatott, majd a várakozó gyaloghintóra, amelyet szamurájok sorfala vett körül. Vezérük intett, hogy szálljon be, de gyorsan.
Nagy iramban indultak útnak, a függönyöket szorosan összehúzták. Nagyon-nagyon sokára állt meg a hintó.
– Azért sem fogsz félni – mondta fennhangon, amint kiszállt.
A várkastély gigantikus kőkapuja előtt állt. Harminc láb magas falba volt vágva, amelyet oromzatok, bástyák, külső védművek egészítettek ki. Az óriási, vasveretű ajtó nyitva volt, a kovácsolt vas hullórostély felhúzva. Azon túl húsz lépés széles, kétszáz lépés hosszú fahíd egy vizesárkon, a végében jókora felvonóhíd, aztán újabb kapu a második, szintén masszív falban.
Szamurájok százai nyüzsögtek mindenfelé. Komor szürke uniformist viseltek: övvel összefogott kimonót, rajta öt kis kör alakú címerféle, egy-egy a karokon, egy-egy a mellen kétoldalt, egy a hátuk közepén. A címerek kékek voltak s valami virágot vagy virágokat ábrázoltak.
– Andzsin-szan!
Hiromacu nyitott gyaloghintóban ült, amelyet négy libériás lakáj tartott. Kimonója egyszerű barna, öve fekete, akárcsak az őt körülvevő ötven szamurájé. Ők is öt címerrel büszkélkedtek, csakhogy bíborvörössel, mint amilyet a gálya árbocán lengetett a szél: Toranaga címerével. A szamurájok hosszú, fénylő lándzsákat szorongattak, hegyüknél apró zászlócskával.
Blackthorne önkéntelenül is meghajolt, lenyűgözte Hiromacu fenséges tartása és környezete. Az öregember szertartásosan viszonozta a meghajlást – hosszú kardja most az ölében hevert –, és intett, hogy kövesse.
A kapu mögül előlépett egy tiszt. Nagy körülményesen végigböngészte Hiromacu passzusát, többször meghajolt, Blackthorne-ra sandított, aztán máris a hídon jártak, mögéjük pedig besorolt a Szürkék egy különítménye.
A vizesárok felszíne ötvenlábnyira alattuk csillogott, mindkét felől vagy háromszáz lépés hosszan tartott, majd északnak kanyarodott a falakat követve, és Blackthorne arra gondolt: Úristen, ezt a várat se szeretném ostrom alá venni. A védők nyugodtan hagyhatnák elhullani a külső fal őrségét, aztán felégetnék a hidat, és azzal kész. A külső fal legalább egy négyzetmérföldet fog közre, és húsz vagy harminc láb vastag – akárcsak a belső. És roppant kőkockákból emelték. Tízszer tíz láb valahány! Tökéletesen sarkosra vágva és habarcs nélkül egymásra rakva. Ötven tonnát nyomhat mindegyik! Mikor tudnánk mi ilyesmit csinálni? Ostromágyúk? A külső falakat megrongálhatnák, de a védők ágyúi legalább annyi kárt tehetnének bennük. Felvontatni is nehéz lenne ide őket, magasabb pont pedig, ahonnét gyújtóbombákat lehetne a várba lőni, nem kínálkozik. Ha a külső falat elfoglalja az ellenség, a belső oromzatról a védők tovább ágyúzhatnának. S ha idáig elvontatnák is az ostromágyúkat, a következő falat hiába lőnék, kárt nem tehetnének benne. Esetleg megrongálnák a belső kaput. Na és? Hogyan kelnének át a vizesárkon? A szokásos módszerekhez túlságosan széles. Ez a vár bevehetetlen – ha van elég katonája. Hány katonájuk lehet? Hány városlakó lelhetne itt menedékre?
A londoni Tower ehhez képest disznóól. A Hampton Court-i palota az egyik sarkában elférne!
A következő kapunál újra megvizsgálták a passzust, az út balra kanyarodott, kiszélesedett, megerődített, könnyűszerrel védhető, kisebb és nagyobb falak közé zárt házak szegélyezték, azután lépcsők és szűkebb utak labirintusává ágazott szét. Újabb kapu következett, újabb vizsgálat, újabb hullórostély, még egy roppant vizesárok, kanyarok, fordulók, míg végül Blackthorne, aki igen jó megfigyelő volt, agya rendes körülmények között rengeteg részletet fogadott be és raktározott el, teljesen elvesztette a fonalat ebben a körültekintően megtervezett útvesztőben. És mindeközben számtalan Szürke nézett le rájuk mereven a rézsűkről, mellvédekről, oromzatokról, sáncokról és bástyákról. De lent is járkáltak, őrt álltak, masíroztak, gyakorlatoztak, lovakat csutakoltak a nyitott istállókban. Fegyverzete, ruhája kitűnő állapotban mindnek.
Átkozta magát, amiért nem szedett ki több információt Rodriguesből. A taikótól és a megtérítettek számától eltekintve Rodriques olyan szűkszavú volt, mint... mint te, természetesen, amikor ügyesen kerülgetted a válaszadást.
Koncentrálj. Keresd a különlegességeket. Miben egyedülálló ez a vár? Hát abban, hogy a legnagyobb. Nem, van itt még valami. De micsoda?
Ellenségei a Szürkék a Barnáknak? Lehetetlen eldönteni, olyan komorak mindahányan.
Blackthorne éberen figyelte őket, és a részletekre összpontosított. Balra gondosan ápolt, sokszínű kertet látott apró hidakkal és egy patakocskával. A falak itt már összébb szorultak, az utak elkeskenyedtek. Közeledtek az öregtoronyhoz. Városlakókat sehol sem látott, csak szolgák százait... Nincsenek ágyúk! Ezaz, hát ez volt olyan furcsa!
Nem láttál egy árva ágyút az egész úton.
Uramisten, szóval nincs ágyújuk – tehát ostromágyúik sincsenek!
Ha neked volnának modern fegyvereid, a védőknek pedig nem, szét tudnád lőni a falakat, a kapukat, be tudnál hajítani gyújtóbombákat a várba, el tudnád foglalni?
Az első árkon nem jutnál át.
Ostromágyúkkal megnehezíthetnéd a védők dolgát, de a végtelenségig kitarthatnának – ha az őrség eléggé elszánt, ha elég nagy a létszáma, elegendő élelem, víz és muníció áll rendelkezésére.
Hogyan lehetne átkelni az árkokon? Csónakban? Ostromtornyos tutajokon?
Lázasan tervezgette a különféle lehetőségeket, amikor a gyaloghintó megtorpant. Hiromacu kiszállt. Szűk zsákutcába jutottak. Óriási, vasalt gerendakapu nyílott a húsz láb magas falban, amely beleolvadt a fölébe tornyosuló önálló kísérőd külső védművébe, de az öregtoronytól még mindig messze voltak, innét alig is lehetett látni. A többi átjáróval ellentétben ezt a kaput Barnák vigyázták, a várkastélyon belül Blackthorne most látta őket először. Nagy örömmel és lelkesedéssel fogadták Hiromacut.
A Szürkék sarkon fordultak és visszaindultak. Blackthorne megfigyelte, milyen gyűlölködő pillantásokkal méregetik őket a Barnák.
Tehát ellenségek!
A kapu kitárult, és Blackthorne követte az öregembert. Egyedül lépkedtek immár. A szamurájok kívül maradtak.
A belső udvart és azon túl a kertet újabb Barnák őrizték. Átvágtak a kerten és beléptek az erődbe. Hiromacu lerúgta saruját, és Blackthorne is így cselekedett.
Benn a folyosót vastag tatamik fedték, ugyanazok a tiszta, kellemesen puha gyékények, amelyekkel a legszegényebbeken kívül minden ház padlózatát beborítják. Blackthorne már ezelőtt megfigyelte, hogy minden tatami ugyanakkora, körülbelül hatszor három láb. Sőt, jutott eszébe, sose láttam megnyirbált, méretre átszabott gyékényt! És szabálytalan alakú szobát se! Mind négyzet alakú vagy legalábbis négyszögletes. Hát persze! Ez pedig azt jelenti, hogy minden házat – vagy legalábbis szobát úgy kell megépíteni, hogy bizonyos számú tatami pontosan elférjen benne! Szóval minden szabványos! Elképesztő.
Könnyen védhető csigalépcsőkön, újabb folyosókon, újabb lépcsőkön jártak. Mindenütt őrök szép számmal, és mindenütt Barnák. Az ablakréseken beszökő napsugarak bonyolult mintákat vetettek. Kinézve látta, hogy magasan a három külső körfal fölé kerültek. A város és a kikötő apró rajzolatnak tűnt odalenn.
A folyosó élesen elfordult s ötven lépés után véget ért.
Blackthorne-nak elszorult a torka. Nyugalom, mondta magában, már eldöntötted, mit fogsz tenni. Már elkötelezted magad.
Zárt alakzatban álló szamurájok őrizték az utolsó ajtót, élükön egy fiatal tiszttel jobb kezük a kardmarkolaton, baljuk a hüvelyen, mozdulatlanul, készenlétben várták a feléjük közeledő két embert.
Hiromacut megnyugtatta éberségük. Személyesen válogatta ki ezt az őrséget. Gyűlölte a várat, és megint eszébe jutott, micsoda veszélyeknek tette ki magát Toranaga azzal, hogy eljött ide, ellensége fészkébe. Tegnap, amint partra szállt, azonnal iderohant, hogy meghozza a híreket és megtudja, nem történt-e valami jóvátehetetlen a távollétében. Szerencsére mindent rendben talált, ámbár a kémek arról suttogtak, hogy északon és keleten veszélyesen nagy erőket von össze az ellenség, s hogy két fő szövetségesük, Onosi és Kijama régens, a két leghatalmasabb keresztény daimjó át fog állni Isido oldalára. Ezért még tegnap tüstént lecserélte az őrséget, új jelszót adott ki, és könyörögve kérte Toranagát: hagyja itt ezt a helyet. De hiába.
A tiszttől tíz lépésre megállt.

Tizenegyedik fejezet

Vad természetű, veszélyes, tizenhét éves suhanc volt Josi Naga, az őrség tisztje. – Jó reggelt, nagyuram, örvendünk visszatérésednek.
– Köszönöm. Toranaga úr vár.
– Igenis. – Ha nem várják, Nagának akkor is át kellett volna eresztenie Hiromacut. Toda Hiromacu azon három ember egyike volt, akiket előzetes megbeszélés nélkül, éjjel-nappal bármikor fogadott Toranaga.
– Kutassátok át a barbárt – rendelkezett Naga. Toranaga ötödik fia volt valamelyik ágyasától, és rajongva szerette apját.
Blackthorne, amint rájött, mit akarnak, engedelmesen tűrte. A két szamuráj szakértőnek bizonyult. Semmi sem kerülte volna el a figyelmüket.
Naga intett embereinek. Félreálltak, és a fiatal tiszt maga nyitotta ki a vastag ajtót.
Hiromacu belépett a hatalmas fogadóterembe. A küszöbnél letérdelt, mindkét kardját a padlóra tette maga elé, tenyerét melléjük a padlóra, és mélyen lehajtott fejjel várt ebben a megalázkodó pozitúrában.
Az éber szemű Naga jelzett Blackthorne-nak, hogy kövesse a példát.
Blackthorne belépett. A szoba negyvenszer negyven lépés volt, tíz magas, a legjobb minőségű, makulátlan, négyujjnyi vastag tatamikkal borítva. A túlssó falban két ajtó. Az emelvényhez közel, egy falifülkében kis agyagváza, benne egyetlen virágzó cseresznyeág, színe és illata betöltötte az egész termet.
Mindkét ajtónál őrök álltak. Tíz lépésre az emelvénytől, körben húsz szamuráj ült keresztbe vetett lábbal, kifelé fordulva.
Toranaga egyetlen párnán ült az emelvényen. Egy csuklyával lefedett fejű sólyom törött szárny tollat javítgatta olyan gonddal, akár egy elefántcsont-faragó.
Sem ő, sem senki más a szobában ügyet sem vetett Hiromacura vagy Blackthorne-ra, aki megállt az öregember mellett. Hiromacuval ellentétben ő úgy hajolt meg, ahogyan Rodrigues tanította, azután mélyet lélegezve, keresztbe vetett lábbal letelepedett és Toranagára függesztette tekintetét.
Minden szempár Blackthorne-ra meredt.
Naga az ajtóban megragadta kardja markolatát. Hiromacu keze már rég a sajátja felé kapott, noha a fejét még mindig nem emelte föl.
Blackthorne meztelennek érezte magát, de most már, megtéve a kezdő lépést, csupán várakozhatott. A japániakkal szemben úgy viselkedj, mintha király volnál, mondta Rodrigues, s noha ez aligha volt királyhoz illő viselkedés, egyelőre be kellett érnie ennyivel.
Toranaga lassan felnézett.
Verejtékcsöpp ütközött ki Blackthorne halántékán, mert mindaz, amit Rodriguestől a szamurájokról hallott, szinte testet ölteni látszott ebben az emberben. Érezte, hogy a csöpp végiggördül az arcán, le az állához. Rezzenéstelen kék szemét azonban erőnek erejével a nagyúrra szegezte, arca mozdulatlan maradt.
Toranaga tekintete sem rezdült.
Blackthorne szinte fizikailag érzékelte, amint a férfiból áradó roppant erő elborítja. Kényszerítette magát, hogy lassan hatig számoljon, azután kissé újra meghajtotta a fejét, s higgadtan, halványan elmosolyodott.
Toranaga egykedvű arccal nézte egy darabig, majd visszatért dolgához. A teremben vibráló feszültség elült.
A vándorsólyom gyönyörű példány volt. Kezelője, egy hajlott, vén szamuráj Toranaga előtt térdelt, s úgy tartotta, mintha kristályüvegből volna. Toranaga lemetszette a törött tollrészt, egy kis bambusztűt enyvbe mártott, beleillesztette a tollszárba, majd a levágott részt végtelen gonddal ráhúzta a másik végére. Addig igazgatta őket, míg a két rész tökéletesen egy síkba nem került, akkor az egészet átkötötte selyemfonállal. A sólyom lábán megcsendültek a miniatűr csengettyűk, és a nagyúr szelíden addig simogatta, míg a madár meg nem nyugodott.
Josi Toranaga, a Kvantó – Nyolc Tartomány – ura, a Josi klán feje, a Keleti Hadak főparancsnoka, a Régenstanács elnöke köpcös, pocakos, nagy orrú férfi volt. Szemöldöke vastag és fekete, bajuszaszakálla ritkás, ősz foltokkal pettyezett. A szeme uralta egész arcát. Ötvennyolc esztendős volt, korához képest erős. Kimonója egyszerű barna egyenruha, pamutövvel. De két kardjának nem akadt párja a világon.
– Na látod, szépségem – mondta egy szerelmes gyengédségével. – Most újra tökéletes vagy. – Megsimogatta egy tollal a solymász kesztyűs keze fején ülő madarat. A sólyom megborzongott, és elégedetten tollászkodni kezdett. – Egy hét és újra röptetjük.
A vén szamuráj meghajolt és távozott.
Toranaga az ajtó mellett levő két emberre emelte tekintetét.
– Isten hozott, Vasököl, örülök, hogy látlak – mondta. – Szóval ez az a te híres barbárod?
– Igen, uram. – Hiromacu közelebb ment, de a kardokat a szokásnak megfelelően az ajtónál hagyta volna. Toranaga azonban ragaszkodott hozzá, hogy felvegye őket.
– Kényelmetlenül érezném magam, ha nincsenek a kezedben.
Hiromacu köszönetet mondott, de így is öt lépésre ült le urától. A szokás előírta, hogy fegyveres ember ennél közelebb Toranagához nem tartózkodhat. Az őrök gyűrűjében Uszagit, kedvenc unokájának férjét pillantotta meg, és biccentett feléje. Az ifjú, átérezve a megtiszteltetést, hogy észrevették, mélyen meghajolt. Lehet, hogy szabályszerűen adoptálnom kéne, gondolta boldogan Hiromacu, mert örömmel töltötte el a szívét, hogy kedvenc unokája és annak derék férje tavaly megajándékozta első dédunokájával.
– Hogy van a hátad? – érdeklődött aggodon Toranaga.
– Rendben, köszönöm kérdésedet, nagyuram. De a leginkább annak örülök, hogy megint szárazföldet érzek a lábam alatt.
– Hallom, új játékszert találtál itt, akivel ellustálkodhatod az időt.
Az öregember harsogva felnevetett. – Lustálkodni, nagyuram? Életemben nem volt még ilyen merev a tagom.
Toranaga együtt nevetett vele. – Akkor meg kell jutalmaznunk a leányzót. Egészséged fontos nekem. Megengeded, hogy köszönetem jeléül küldjék a számára valamit?
– Igazán kegyes vagy, Toranaga-szama. – Hiromacu elkomolyodott. – Mindannyiunkat azzal jutalmaznál inkább, hogy itt hagyod ezt a viperafészket, visszamegy jedói váradba, ahol elegendő csatlós állhat védelmedre. Itt úgyszólván meztelenek vagyunk. Isido bármelyik pillanatban...
– Megteszem. Amint a Régenstanács ülése véget ér. – Toranaga megfordult és intett a sovány arcú portugálnak, aki mindeddig türelmesen az árnyékában üldögélt. – Tolmácsolnál nekem, barátom?
– Készséggel, nagyuram. – A tonzúrás pap előrelépett, japán módi szerint kecsesen letérdelt az emelvény közelében – teste éppolyan sovány volt, mint az arca, szeme fekete és fényes, viselkedése tiszteletteljes, de kiegyensúlyozott. Tabit és bő kimonót viselt, ami szinte természetesnek hatott rajta, övén olvasó és faragott aranykereszt lógott. Egyenrangúként üdvözölte Hiromacut, majd jóindulatúan Blackthorne-ra nézett.
– Martin Alvito vagyok, a Jézus-társaság tagja, főnavigátor. Toranaga úr megkért, hogy tolmácsoljak.
– Először mondd meg neki, hogy mi ellenségek vagyunk és...
– Mindent a maga idejében – szúrta közbe simán Alvito atya. – Beszélhetünk portugálul, spanyolul és persze latinul is... amelyiket parancsolod.
Blackthorne eddig nem látta a papot, mert eltakarta az emelvény és a szamurájok sorfala. De számított rá, mert Rodrigues figyelmeztette, és máris undorodott a látványtól: a jezsuiták könnyed eleganciájától, az erőtől, a természetes hatalomtól, ami áradt belőlük. Sokkal öregebbnek gondolta volna azok után, ahogy Rodrigues emlegette, s amilyen befolyással rendelkezik. Most kiderült, hogy nagyjából egykorúak, a pap talán néhány évvel idősebb.
– Portugálul beszéljünk – felelte komoran, remélve, hogy ezzel némi előnyre tesz szert. – Portugál vagy, ugye?
– Ebben a szerencsében részesültem.
– Fiatalabb vagy, mint vártam.
– Senhor Rodrigues igen kedves. Hízelgő képet festhetett rólam. Téged azonban tökéletesen írt le. Beleértve a merészségedet is.
Megfordult, folyékonyán és derűsen beszélni kezdett Toranagához, s ezzel még jobban megzavarta Blackthorne-t. Az egész teremben csupán Hiromacu figyelt és fülelt odaadóan. A többiek mozdulatlanul, megkövültén meredtek a semmibe.
– Akkor kezdhetjük, főnavigátor. Félbeszakítás nélkül végig kell hallgatnod mindent, amit Toranaga úr mond – fordította ismét portugálra a szót Alvito atya. – Azután válaszolsz. Mostantól szinte azonnal fordítok mindent, amit mondasz, tehát jól fontold meg, mit ejtesz ki a szádon.
– Mi értelme? Úgysem bízom benned!
Alvito atya tüstént tolmácsolni kezdte, és Toranaga arca elsötétült.
Vigyázat, gondolta Blackthorne, úgy játszik veled, mint macska az egérrel. Három aranyba lefogadom egy fületlen gomb ellenében, hogy azt csinál veled, amit akar. Ügyelned kell, hogy a megfelelő benyomást tedd Toranagára, akár pontosan fordít ez a portugál akár nem. Lehet, hogy ez lesz itt az egyetlen lehetőséged.
– Bízhatsz bennem, tehetségem szerint mindent úgy fordítok majd le, ahogy mondod. – A pap hangja szelíd volt, de végtelenül nyugodt és magabiztos. – Ez itt Toranaga úr udvara. Én vagyok a hivatalos tolmácsa mind a Régenstanácsnak, mind pedig Toranaga és Isido generális uraknak. Toranaga úr hosszú esztendők óta kitüntet bizalmával. Ajánlom, hogy igazat szólj, mert biztosíthatlak róla, ő igen fürge eszü ember. Arra is szeretném felhívni a figyelmedet, hogy én nem vagyok Sebastio atya, aki egy kissé talán túlságosan is vakbuzgó, sajnos, japánul sem beszél éppen hibátlanul és, megint csak sajnos, elegendő tapasztalata sincs itt Japánban. Váratlan megjelenésedre elveszítette az Úr kegyelméből ráruházott türelmet, és sajnálatos módon újfent megrohanták a múlt keserves emlékei... tudniillik szüleit és összes testvérét a legborzalmasabb körülmények között lemészárolták Németalföldön a ti... az orániai herceg katonái. Kérlek ezért, légy elnéző és irgalmas iránta. – Derűsen elmosolyodott. – Az „ellenség” szó japánul annyit tesz. teki. Használd, ha akarod. Ha kimondod, és rám mutatsz, Toranaga meg fogja érteni. És én valóban az ellenséged vagyok, John Blackthorae főnavigátor. Ehhez kétség nem fér. De nem leszek a gyilkosod. Ezt a munkát el fogod végezni te magad.
Blackthorne látta, hogy elmagyarázza Toranagának, miről esett szó, többször hallotta a tekit is, és eltöprengett rajta, valóban „ellenség”et jelent-e. Persze hogy azt, gondolta aztán. Ez az ember egyáltalán nem olyan, mint az a másik.
– Kérlek, feledkezz meg egy pillanatra arról, hogy létezem – mondta Alvito atya. – Én most csupán eszköz vagyok ahhoz, hogy Toranaga úr megértse válaszaidat, s te megértsd az ő kérdéseit. – Alvito atya kényelmesen elhelyezkedett, Toranaga felé fordult és udvariasan meghajolt.
Toranaga pattogva beszélni kezdett. A pap, az első pár szó elhangzása után folyamatosan fordított, ijesztő hajlékonysággal helyezkedve bele a nyelv ritmusába.
– Miért vagy ellensége Cukku-szannak, barátomnak és tolmácsomnak, aki senkinek sem ellensége? – Alvito atya magyarázatként hozzáfűzte: – Cukku-szan a becenevem, mert a japánok az igazit nem tudják kiejteni. Nincs „l” hang a nyelvükben. A Cukku szójáték a cujaku – tolmácsolni – szóval. Kérlek, válaszolj a kérdésre.
– Azért vagyunk ellenségek, mert országaink háborúban állnak.
– Ó! És melyik a te országod?
– Anglia.
– Hol van ez az Anglia?
– Szigetország ezer mérföldre északra Portugáliától. Portugália pedig egy európai félsziget része.
– Mióta háborúskodtok Portugáliával?
– Amióta csak Portugália hűbéres állama lett Spanyolországnak. Ez 1580-ban történt, húsz esztendővel ezelőtt. Spanyolország bekebelezte Portugáliát. Tulajdonképpen mi Spanyolországgal állunk háborúságban. Immár majdnem harminc esztendeje.
Blackthorne észrevette, hogy Toranaga meglepetten pillant Alvito atyára, aki azonban derűsen a semmibe meredt.
– Azt állítod, hogy Portugália Spanyolország része?
– Igen, Toranaga úr. A hűbérese. Spanyolország meghódította Portugáliát, s most egy országot alkotnak ugyanazzal a királlyal. A portugálok a világ legtöbb részén csak kiszolgálói a spanyoloknak, és vezetőiket megvetéssel kezeli a spanyol birodalom.
Hosszú csend. Majd Toranaga mondott valamit a jezsuitának, aki elmosolyodott, és hosszan válaszolt.
– Mit mondott? – csattant fel Blackthorne.
Alvito atya nem felelt neki, hanem tüstént lefordította a kérdést Toranagának.
Toranaga adta meg a választ, érdes, kegyetlen hangon. – Amit én mondok, ahhoz semmi közöd. Ha majd a tudtodra kívánok adni valamit, szólok.
– Bocsánatot kérek, nagyuram, nem akartam udvariatlankodni. Ha megengeded, elmondanám, hogy békében járunk...
– Nem engedem meg. Egyelőre tartsd a szád, s csak akkor szólj, ha választ kérek valamire! Megértetted?
– Igen.
Első számú hiba, gondolta. Vigyázat. Több hibát nem követhetsz el.
– Miért háborúztok Spanyolországgal? És Portugáliával?
– Részben azért, mert a spanyolok meg akarják hódítani az egész világot, mi, angolok és németalföldi szövetségeseink pedig nem vagyunk hajlandók behódolni. Részben pedig vallásunk különbözősége miatt.
– Ó! Szóval vallásháború? Mi a te vallásod?
– Keresztény vagyok. A mi egyházunk...
– A portugálok és a spanyolok is keresztények! Mégis azt mondod, különböző a vallásotok. Mi a te vallásod?
– Keresztény vagyok. Nehéz ezt egyszerűen és gyorsan elmagyarázni, uram. Ellenségeink hite...
– Semmi ok a sietségre, navigátor, de annál több a pontosságra. Én ráérek. Nagyon türelmes ember vagyok. Te művelt vagy – láthatólag nem paraszt –, olyan egyszerűen vagy olyan bonyolultan adhatod elő mondanivalódat, ahogy csak akarod. Egy a lényeg: világosan beszélj. Ha eltérsz a tárgytól, majd visszaterellek. Hol tartottál?
– Keresztény vallású vagyok. A kereszténységnek két fő ága van, a protestáns és a katolikus. A legtöbb angol protestáns.
– Ugyanazt az Istent, Szüzet és Gyermeket imádjátok?
– Nem, uram. Legalábbis nem úgy, ahogy a katolikusok. – Mit akar ez tudni? – tűnődött Blackthorne. Ő is katolikus netán? Azt mondjam, amit hallani akar, vagy azt, amit gondolok? Ellensége talán a keresztényeknek? De hisz „barátom”nak nevezte a jezsuitát, nem? Katolikusszimpatizáns ez a Toranaga, lehet, hogy át akar térni a katolikus hitre?
– Hiszed, hogy Jézus az Isten?
– Hiszek Istenben – felelte óvatosan Blackthorne.
– Ne köntörfalazz! Hiszel Jézus Isten voltában? Igen vagy nem?
Blackthorne tudta, hogy a legtöbb katolikus bíróság már rég elítélte volna eretnekségért. Sőt, a legtöbb protestáns bíróság is. A habozás egy efféle kérdés megválaszolása előtt egyenlő a kétely beismerésével. A kétely pedig maga az eretnekség. – Istennel kapcsolatos kérdésre az ember nem felelhet egyszerű igennel vagy nemmel. Az igennek is, a nemnek is vannak árnyalatai. Semmi biztosat nem tudhatunk Istenről, amíg meg nem halunk. Igen, hiszek Jézus Isten voltában, de bizonyos nem lehetek benne, csak ha meghalok.
– Miért törted össze a pap keresztjét, amikor megérkeztél Japánba?
Blackthorne erre a kérdésre nem számított. Mindent tud Toranaga, ami partraszállásunk óta történt? – Én... én csak ki akartam mutatni Jabu daimjónak, hogy az a jezsuita, Sebastio atya... ő volt ott az egyedüli tolmács... hogy ő az ellenségem, s hogy nem szabad megbízni benne, legalábbis szerintem. Mivel korántsem biztos, hogy mindent pontosan fordít le, mint most Alvito atya. Például a szemünkbe vágta, hogy kalózok vagyunk. Márpedig mi nem vagyunk kalózok, békében járunk.
– Á, igen! A kalózkérdés. Erre mindjárt visszatérünk. Tehát azt mondod, mindkét szektátok keresztény s hogy mindkettő imádja Jézus Krisztust? Az ő tanításának lényege nem az, hogy „szeresd felebarátodat”?
– De igen.
– Akkor hogy lehettek ellenségek?
– Az ő hitük... az ő kereszténységfelfogásuk a Szentírás hamis értelmezésén alapszik.
– No végre, csak kilyukadunk valahol. Tehát azért álltok háborúságban, mert különböző nézetet vallotok arról, hogy mi Isten és mi nem?
– Igen.
– Ostoba ok ez a háborúra.
– Egyetértek – felelte Blackthorne. A papra nézett. – Teljes szívemből egyetértek.
– Hány hajót számlál a flottátok?
– Ötöt.
– Te voltál a főnavigátor?
– Igen.
– A többi hajó most hol van?
– Kinn a tengeren – felelte óvatosan Blackthorne, folytatva a hazugságot, mert feltételezte, hogy Alvito bizonyos kérdéseket a szájába rágott Toranagának. – A vihar szétszórt és elszakított bennünket egymástól. Hogy pontosan hol, azt nem tudom, uram.
– Hajóitok angolok voltak?
– Nem, uram. Hollandok. Németalföldiek.
– Miért angol férfi vezetett egy németalföldi flottát?
– Nem szokatlan az ilyesmi, uram. Szövetségesek vagyunk... néha spanyol hajóknak vagy flottáknak is portugál a navigátora. Úgy tudom, a ti óceánjáró hajóitok egy részét is portugál navigátorok irányítják.
– Holland navigátorok nincsenek?
– De vannak, uram, méghozzá szép számmal. Csakhogy ilyen hosszú útra az angolok tapasztaltabbak.
– Miért választottak éppen téged?
– Talán mert anyám holland volt, mert folyékonyán beszélem a nyelvüket és tapasztalt vagyok. Örültem a lehetőségnek.
– Miért?
– Ez volt az első alkalmam, hogy ezekre a vizekre kihajózzam. Angol hajó idáig sosem merészkedett. Megadatott az esély, hogy körülhajózzam a földet.
– De végül is a vallásod miatt csatlakoztál a flottához, navigátor, és azért, hogy háborúba szállj ellenségeiddel, Spanyolországgal és Portugáliával?
– Én elsősorban és legfőképpen navigátor vagyok, uram. Se angol, se holland nem járt még ezeken a tengereken. Elsősorban kereskedelmi flotta vagyunk, ámbár írott tűzparancsot is kaptunk, ha az Újvilágban ellenséggel találkoznánk. Japánba azonban kereskedni jöttünk.
– Mi az az írott tűzparancs?
– Törvényes engedély az uralkodótól – vagy a kormánytól –, hogy az ellenséggel harcba szálljunk.
– Értem. És ellenségeitek pillanatnyilag itt vannak. Harcba akartok szállni velük?
– Nem tudtuk, mire számítsunk errefelé, uram. Ide csupán kereskedni jöttünk. A te országod szinte teljesen ismeretlen... jószerint legendák ködébe vész előttünk. A portugálok és spanyolok igen szófukarok ezzel a világrésszel kapcsolatban.
– A kérdésre felelj: ellenségeid itt vannak. Harcolni akarsz ellenük?
– Ha megtámadnak, harcolok. Igen.
Toranaga ingerülten fészkelődön. – Hogy hazádban és a tengeren mit csináltok, az a ti dolgotok. De itt mindenkire ugyanaz a törvény vonatkozik, s az idegenek csupán engedélyünkkel tartózkodnak Japánban. Bármilyen nyilvános rendbontás vagy összetűzés halálbüntetéssel jár. Törvényünk egyértelmű és megkerülhetetlen. Világos?
– Igen, uram. De mi békében járunk. Kereskedni jöttünk. Beszélhetnénk most már a kereskedelemről? Szárazdokkba kell vontatni a hajómat, hogy kijavíttassuk... meg tudunk fizetni mindenért. Azután...
– Itt én szabom meg, hogy miről beszéljünk. Egyelőre a kérdéseimre figyelj. Tehát nyereségvágyból csatlakoztál a kereskedelmi flottához, és nem kötelességtudatból vagy hüségérzetből? Pénzért szegődtél el?
– Igen. Nálunk ez a szokás, uram. Megfizetnek bennünket és részesedünk a zsák... a haszonból és a lefoglalt ellenséges javakból.
– Egyszóval zsoldos vagy?
– Bérbevettek, hogy vezessem el a flottát mint főnavigátor. Igen. – Blackthorne érezte a Toranagából áradó ellenségességet, de érteni nem értette. Mit mondtam rosszul? Miért jövendölte ez a pap, hogy magam fogom a halálomat okozni?
– Nálunk ez a szokás, Toranaga-szama – ismételte meg.
Toranaga most Hiromacuval váltott szót. s láthatólag egyetértettek valamiben. Blackthorne undort vélt leolvasni az arcukról. Miért? Bizonyára a „zsoldos” szóval van bajuk, gondolta. De hát miért? Mindenkit meg kell fizetni, vagy nem? Különben miből élne az ember? Még ha földbirtokot örököl, akkor is...
– Azt mondtad, békés kereskedelmi céllal jöttetek ide – folytatta Toranaga. – De akkor minek az a sok ágyú, lőpor, muskéta és golyó?
– Spanyol és portugál ellenségeink igen erősek és hatalmasak, uram. Meg kell védenünk magunkat és...
– Tehát a fegyverzetetek csupán védekezésre jó?
– Nem. Támadásra is használjuk. És nagy mennyiségben gyártunk fegyvereket kereskedelmi célra is, méghozzá a legjobb minőségűt a világon. Eladhatunk neked fegyvereket vagy bármi mást, amit a hajónkon hoztunk.
– Mi a kalóz?
– Törvényenkívüli. Olyan valaki, aki gyilkol, erőszakoskodik és személyes hasznára fosztogat.
– Nem ugyanezt teszi a zsoldos is? Nem ugyanezt teszed te magad? Nem kalóz vagy, kalózok vezére?
– Nem. Az igazság az, hogy hajóim írott parancsot kaptak Hollandia törvényes uraitól, amelynek értelmében kiterjeszthetjük a háborút az összes olyan tengerekre és helyekre, ahol eddig ellenségeink diadalmaskodtak. Azonkívül felvevőpiacot kell találnunk az áruink számára. A spanyolok és többnyire a portugálok szemében is kalózok vagyunk, igen, azonkívül eretnekek, de ismétlem, ez hazugság.
Alvito atya befejezte a fordítást, és halkan, de szilárd hangon tovább magyarázott Toranagának.
Bárcsak én is tudnék ilyen folyékonyán beszélni, az isten verje meg, dühöngött magában Blackthorne. Toranaga Hiromacura nézett, s az öregember kérdéseket tett fel Alvito atyának, aki hosszasan válaszolt rájuk. Ezután Toranaga visszafordult Blackthorne-hoz, és a hangja még szigorúbb lett.
– Cukku-szan azt mondja, ez a „Hollandföld”, ez a Németalföld hűbérese volt a spanyol királynak egészen néhány évvel ezelőttig. Igaz ez?
– Igaz.
– Tehát Németalföld – a ti szövetségesetek – fellázadt törvényes királya ellen?
– Fellázadtak a spanyolok ellen, igen. De...
– Fellázadtak. Igen vagy nem?
– Igen. De vannak enyhítő körülmények. Komoly enyhi...
– Nincs „enyhítő körülmény”, amikor valaki fellázad törvényes ura ellen.
– Kivéve, ha győz.
Toranaga mereven nézte Blackthorne-t. Azután harsogva felnevetett. Nevetés közben mondott valamit Hiromacunak, aki bólintott.
– Úgy van, te kiejthetetlen nevű külföldi, úgy van. Megfogalmaztad az egyetlen lehetséges enyhítő körülményt. – Utoljára kuncogott még egyet, majd oly hirtelen tűnt el hangjából a derű, ahogy kezdődött. – És győzni fogtok?
– Hai.
Toranaga ismét mondott valamit, de a pap nem fordította azonnal. Különös mosoly ült ki a szájára, szemét Blackthorne-ra függesztette. Majd felsóhajtott. – Biztos vagy benne?
– Ezt ő kérdi vagy te?
– Toranaga úr kérdi.
– Igen. Mondd meg neki, hogy biztos vagyok benne. Megmagyarázhatnám, hogy miért?
Alvito atya jóval hosszabban beszélt Toranagához, mint amennyi időt ez az egyszerű kérdés igényelt volna. Tényleg olyan higgadt vagy, amilyennek látszol? – töprengett Blackthorne. Mi a kulcsa a titkodnak? Hogyan tudnálak tönkretenni?
Toranaga mondott valamit, és legyezőt húzott elő a ruhaujjából.
Alvito atya most dermesztően barátságtalanul, gunyorosan fordított. – Igen, navigátor, megmagyarázhatod nekem, miért hiszed, hogy megnyeritek ezt a háborút.
Blackthorne igyekezett megőrizni nyugalmát és magabiztosságát; érezte, hogy a pap még mindig úr fölötte. – Jelenleg mi parancsolunk az európai tengereken... legalábbis a legtöbbjén – igazította ki magát. Ne túlozz. Az igazat mondd. Egy kicsit megcsavarinthatod, nyilván a jezsuita is ezt teszi, de az igazat mondd. – Mi, angolok, szétvertünk két hatalmas spanyol-portugál armadát, vagyis megszálló hajóhadat, és nem valószínű, hogy még egyet föl tudnának szerelni. A mi kis szigetünk valóságos erőd, teljes biztonságban van. Haditengerészetünk úr a vizeken. Hajóink gyorsabbak, modernebbek és jobban fel vannak fegyverezve. A spanyoloknak több mint ötvenesztendei rémuralom, inkvizíció és vérontás után sem sikerült legyűrni a hollandusokat. Szövetségeseink erősek, semmitől sem kell tartaniuk – és lassan kivéreztetik a spanyol birodalmat. Győzni fogunk, mert miénk az összes tenger és mert a spanyol király hiú önteltségében nem hajlandó egy idegen népnek szabadságot adni.
– Tiétek az összes tenger? A mi tengereink is? Amik a mi partjainkat mossák?
– Nem, természetesen nem, Toranaga-szama. Bocsánatot kérek, ha arcátlannak hangzott, amit mondtam. Természetesen az európai tengerekre gondoltam, ámbár...
– Akkor jó. Örülök, hogy ezt tisztáztuk. De folytasd csak. Ámbár?
– Ámbár hamarosan minden tengerről ki fogjuk söpörni ellenségeinket – jelentette ki Blackthorne.
– „Ellenségeinket”, mondod. Lehet, hogy mi is ellenségeitek vagyunk? A mi hajóinkat is megpróbáljátok elsüllyesztem, a mi partjainkat is ki akarjátok fosztani?
– Nem tudom elképzelni, hogy mi ellenségekké válnánk.
– Én nagyon is könnyen el tudom képzelni. Mi történne akkor?
– Ha megtámadnád hazámat, szembeszállnék veled és megpróbálnálak megverni – felelte Blackthorne.
– És ha uralkodód megparancsolja, hogy itt támadj meg bennünket?
– Megpróbálnám jobb belátásra bírni. És királynőnk hallgatna a szavamra, ő...
– Királynő uralkodik felettetek, nem király?
– Igen, uram. Királynőnk bölcs. Nem adna... képtelen volna ilyen oktalan parancsot kiadni.
– És ha mégis?
– Akkor Istennek ajánlanám lelkemet, mert minden bizonnyal meghalnék, így vagy úgy.
– Meg. Az biztos. És nemcsak te, hanem minden katonátok. – Toranaga elhallgatott, majd hozzáfűzte: – Mennyi időbe telt, hogy ideérjetek?
– Majdnem két esztendőbe. Egész pontosan egy esztendőbe, tizenegy hónapba és két napba. Az tengeri úton hozzávetőleg négyezer league, vagyis ennyiszer három mérföld.
Alvito atya lefordította, majd kurta magyarázatot adott. Toranaga és Hiromacu kérdéseket tett föl neki, a pap bólintott és válaszolt. Toranaga elgondolkodva legyezte magát.
– Behelyettesítettem az időt és a távolságot az ő mértékegységeikre, Blackthorne főnavigátor – mondta udvariasan a jezsuita.
– Köszönöm.
Ismét Toranaga szólalt meg. – Hogyan jutottál ide? Milyen útvonalon?
– A Magellán-szoroson keresztül. Ha a térképeim és naplóim megvolnának, megmutathatnám, de ellopták... elvitték őket a hajómról az írott parancsokkal és egyéb papirosokkal együtt. Ha esetleg...
Elharapta a szavát, mert Toranaga kurtán odavetett valamit Hiromacunak, aki értetlen arcot vágott.
– Azt állítod, hogy minden iratodat elvitték... ellopták?
– Igen.
– Ez rettenetes, ha igaz. Mi itt Nipponban – Japánban – megvetjük és halállal büntetjük a tolvajlást. Azonnal utánanézetek ennek a dolognak. Hihetetlen, hogy japán ember ilyesmire vetemedjék, ámbár aljas banditák és kalózok nálunk is akadnak.
– Talán csak elkeverték őket – mondta Blackthorne. – Vagy biztonság okából elrejtették. De azok az iratok értékesek, Toranaga úr. A térképeim nélkül olyan lennék, mint vak ember a labirintusban. Óhajtod, hogy részletezzem útvonalunkat?
– Igen, de majd később. Előbb azt mondd meg, miért jöttetek el ilyen messzire.
– Azért, hogy békés kereskedelmet folytassunk – ismételte Blackthorne, megfékezve türelmetlenségét. – Hogy kereskedjünk és hazatérjünk. Hogy gazdagabbá tegyünk titeket is, magunkat is. Hogy...
– Minket is, magatokat is? Melyik a fontosabb?
– Természetesen mindkét félnek nyernie kell az üzleten, és igazságos kereskedelmet kell folytatni. Mi hosszú távú üzleti kapcsolatokat szeretnénk kiépíteni; jobb feltételeket ajánlunk, mint a portugálok meg a spanyolok, és jobb árukat is. A mi kalmáraink...
Elhallgatott, mert odakint éles hangok csattantak fel. Hiromacu és az őrök fele tüstént az ajtónál termett, másik fele szorosabb gyűrűt vont az emelvény köré. A belső ajtókat őrző szamurájok is készenlétbe álltak.
Toranaga nem mozdult. Mondott valamit Alvito atyának.
– Gyere idébb, Blackthorne kapitány, gyere el az ajtótól – szólt rá gondosan leplezett feszültséggel a hangjában a jezsuita. – Ha félted az életed, ne tégy hirtelen mozdulatot és ne is mondj semmit. – A pap lassan a bal oldali belső ajtóhoz ment, és a közelében telepedett le.
Blackthorne ügyetlenül meghajolt Toranaga felé, aki rá sem nézett, majd a paphoz óvakodott. Tudta, hogy a kihallgatás az ő szempontjából egyelőre teljes kudarccal járt. – Mi folyik itt? – suttogta, miközben leült.
A közelben álló őrök fenyegetően megmoccantak, s a pap gyorsan mondott nekik valamit, hogy megnyugtassa őket. – Ha még egyszer megszólalsz, búcsút vehetsz az életedtől – mondta Blackthorne-nak, s közben arra gondolt: minél előbb, annál jobb. Kiszámított lassúsággal kendőt húzott elő a ruhaujjából és megtörölgette izzadt kezét. Minden jellemszilárdságára és képzettségére szüksége volt, hogy megőrizze egykedvű higgadtságát ennek az eretneknek a kihallgatása közben, ami még szörnyűbbnek bizonyult, mint ahogy a vizitátor atya megjósolta.
„Neked is jelen kell lenned?” – kérdezte a vizitátor atya tegnap este.
„Toranaga külön megkért rá.”
„Szerintem nagyon veszélyes ez rád és mindnyájunkra nézve. Talán betegnek kellene tettetned magad. Ha ugyanis ott leszel, le kell fordítanod, amit a kalóz mond – márpedig Sebastio atya leveléből az derül ki, hogy ez az ember maga az ördög, olyan ravasz, akár egy zsidó.”
„Eminenciád engedelmével, jobb, ha jelen leszek, így legalább közömbösíthetem Blackthorne tekervényesebb hazugságait.”
„Miért jött egyáltalán ide? Most, amikor minden olyan kitűnően alakul megint? Tényleg lehetnek más hajóik is a Csendes-óceánon? Elképzelhető volna, hogy flottát indítottak Spanyol Manila ellen? Nem mintha érdekelne annak az átkozott városnak és az egész Fülöp-szigeteki spanyol gyarmatnak a sorsa, de hogy ellenséges flotta jelenjék meg a Csendes-óceánon! Ez borzalmas következményekkel járhat ránk nézve Ázsiában. Ha sikerül Toranaga vagy Isido vagy bármelyik befolyásos daimjó bizalmába férkőznie... nos, ez roppant kellemetlen lenne számunkra.”
„Blackthorne jelenléte tény. Szerencsére olyan helyzetben vagyunk, hogy elbánhatunk vele.”
„Isten a tanúm, már-már azt hiszem, hogy a spanyolok – vagy talán még inkább tévelygő lakájaik, a ferencesek és a Benedekrendiek – küldték ide rosszindulatukban, hogy a lábunk alatt legyen.”
„Ez sincs kizárva, eminenciás uram. Azok a szerzetek semmitől sem riadnak vissza, hogy tönkretegyenek bennünket. Merő féltékenységből, mivel mi sikert értünk el ott, ahol ők kudarcot vallottak. Az Úr azonban jobb belátásra fogja bírni őket! Véleményem szerint ez az angol lehetetlenné teszi magát, mielőtt még árthatna nekünk. A titkos naplói egyértelműen bizonyítják, hogy micsoda. Kalóz, kalózok vezére!”
„Olvasd fel őket Toranagának, Martin. Azokat a részeket, ahol a védtelen települések kifosztását írja le Afrikától Chiléig, a zsákmány- és halottlistákat.”
„Azt hiszem, várnunk kell ezzel, eminenciás uram. A titkos naplókat bármikor beterjeszthetjük bizonyítékként. Hátha nélkülük is tönkreteszi magát.”
Alvito atya most újra megtörölgette a kezét. Magán érezte Blackthorne tekintetét. Isten legyen neked irgalmas, gondolta. Amit ma Toranagának mondtál, az után egy lyukas garast nem adnék az életedért, és persze a lelked üdvösségéért sem. Keresztre feszítenek a titkos naplók nélkül is. Küldjük talán vissza Sebastio atyához, hogy visszaadhassa őket Murának? Mit csinálna Toranaga, ha ezek az iratok sosem kerülnének elő? Nem, ez túlságosan veszélyes lehetne Mura számára.
Félrecsúszott a bejárati ajtó.
– Isido úr óhajt látni, nagyuram – jelentette Naga. – Itt... itt áll a folyosón és látni kíván. Azonnal, azt mondja.
– Mindenki térjen vissza a helyére – szólt rá Toranaga az embereire. Tüstént engedelmeskedtek. De az összes szamuráj az ajtó felé fordulva ült le, élükön Hiromacuval, s kardjukat meglazították a hüvelyben. – Naga-szan, mondd meg Isido úrnak, hogy mindig szívesen látom. Kérd meg, hogy kerüljön beljebb.
Magas férfi lépett a szobába. Tíz szürke ruhás szamuráj követte, de intésére keresztbe vetett lábbal leültek az ajtónál.
Toranaga precíz ünnepélyességgel meghajolt, s a férfi ugyanilyen szertartásosan viszonozta az üdvözlést.
Alvito atya áldotta a szerencséjét, hogy jelen lehet. A két rivális vezér közti elkerülhetetlen összecsapás nemsokára az egész birodalom s benne az anyaszentegyház jövőjét is meghatározza, ezért mérhetetlenül fontos minden kis információtöredék, ami segítségére lehet a jezsuitáknak, hogy eldöntsék, melyik oldalra álljanak. Isido Zen-buddhista és megátalkodottan keresztényellenes, Toranaga is Zen-buddhista, de ő nyíltan szimpatizál a keresztényekkel. Ennek ellenére a legtöbb keresztény daimjó Isidót támogatja, mert – jogosan, vélte Alvito atya – félnek Toranaga felülkerekedésétől. A keresztény daimjóknak az a véleménye, ha Toranaga megszünteti Isido befolyását a Régenstanácsban, minden hatalmat magának fog kisajátítani. Ha pedig hatalomra jut, valószínűleg felújítja a taikó kiutasítási rendeletét, és eltapossa az egy igaz hitet. Ha azonban Toranaga elbukik, a taikó gyenge utódja örökli a hatalmat, s az anyaszentegyház kedvező sorsa biztosítva lesz.
De a keresztény daimjók szövetsége éppúgy nem bizonyult szilárdnak, mint a többié, s a két rivális vezér közti hatalmi egyensúly folyton változott, senki sem tudhatta biztosan, mikor melyik az erősebb. Még ő, Alvito atya, a legjobban tájékozott európai sem tudta volna megjósolni, melyik oldalra állnak a végső összecsapásban a keresztény daimjók s melyiké lesz a végső diadal.
Látta, hogy Toranaga úr lemegy az emelvényről emberei védőgyűrűjében.
– Üdvözöllek, Isido úr. Kérlek, ülj oda. – Az emelvény egyetlen párnájára mutatott. – Szeretném, ha kényelemben ereznéd magad.
– Köszönöm, de inkább nem, Toranaga úr.
Isido Kazunari sovány volt, barna képű és igen kemény külsejű – egy évvel számlált kevesebbet Toranagánál. Ószaka várkastélyában és körülötte nyolcezer szamuráj leste parancsait, mert ő volt a helyőrség parancsnoka – s így az Örökös testőrparancsnoka is –, azonkívül a Nyugati Hadak főparancsnoka, Korea meghódítója, a Régenstanács tagja s az elhunyt taikó összes hadainak főszemlésze, ami törvény szerint a birodalom összes daimjóinak összes hadait jelentette.
– Nem, köszönöm – ismételte meg. – Zavarna, ha én kényelmesen ülnék, te pedig nem. Egy nap majd elfoglalom a párnádat, de ma nem.
Haragos morgás futott át a Barnákon e burkolt fenyegetés hallatára, Toranaga azonban nyájasan válaszolt: – A legjobbkor jöttél. Épp most fejeztem be ennek a barbárnak a kihallgatását. Cukku-szan, kérlek, mondd meg neki, hogy álljon fel.
A pap engedelmeskedett. Érezte, mint árad feléje Isidóból a rosszindulat. Isido nemcsak a keresztények ellensége volt, de gyűlölt mindent, ami európai, s teljes mértékben le akarta zárni előttük a birodalom határait.
Isido undorodva mérte végig Blackthorne-t. – Hallottam, hogy ronda, de nem is képzeltem, mennyire. A híresztelések szerint kalóz. Valóban az?
– Hogy kételkedhetsz ebben? Azonkívül megrögzött hazudozó.
– Akkor, mielőtt megfeszítitek, kérlek, bocsásd vagy fél napig rendelkezésemre. Az Örökös bizonyára szívesen látná előbb úgy, hogy a feje rajta van a nyakán. – Isido durván fölnevetett. – Vagy talán meg kellene tanítani táncolni, mint a medvéket, és körbehordani a birodalomban, nyakán egy táblával: „Íme, a Keleti Bohóc.”
Noha Blackthorne furcsamód valóban a keleti tengerekről érkezett – ellentétben a mindig dél felől jövő portugálokkal, akiket ezért is neveztek el Déli Barbároknak –, Isido egyértelműen arra célzott, hogy a keleti tartományokat birtokló Toranaga az igazi bohóc.
Toranaga úgy mosolyodott el, mint aki nem érti a kettős tréfát. – Humorod kifogyhatatlan, Isido úr – mondta. – De igazad van. A barbárt mielőbb ki kell végezni. Bőbeszédű, arcátlan, nagyszájú, s habár valóban különlegesség a maga nemében, meglehetősen értéktelen, azonkívül modora sincs. Naga-szan, vitesd el néhány emberrel, és zárjátok a közönséges bűnözők közé. Cukku-szan, mondd meg neki, hogy kövesse őket.
– Főnavigátor, kövesd ezeket az embereket.
– Hová visznek?
Alvito atya habozott. Örült, hogy ő győzött, de ellenfele bátor volt, s maradt még némi remény, hogy a halhatatlan lelkét megmentse. – Fogságba.
– Mennyi időre?
– Nem tudom, fiam. Amíg Toranaga úr nem határoz felőled.

Tizenkettedik fejezet

Toranaga a távozó barbárt figyelve kiverte fejéből e számos meglepetéssel szolgáló kihallgatást, hogy az Isido személyében jelentkező problémára összpontosíthasson.
Úgy döntött, nem bocsátja el a papot, mert ezzel csak még jobban feldühítené Isidót, noha a pap további jelenléte veszélyes lehet. Minél kevesebbet tudnak ezek az idegenek, annál jobb. Minél kevesebbet tud bárki is, annál jobb, gondolta. Érdekemben vagy ellenem fogja Cukku-szan befolyásolni a keresztény daimjókat? Egészen a mai napig megbíztam benne. De voltak mozzanatok a barbár kihallgatásában, amiket még mindig nem értek.
Isido tüntetően nem udvariaskodott tovább, hanem a lényegre tért. – Ismét meg kell kérdeznem, mi a válaszod a Régenstanácsnak?
– Én pedig megismétlem: mint a Régenstanács elnöke úgy vélem, semmiféle válaszra nincs szükség. Kötöttem néhány jelentéktelen családi kapcsolatot. Mire kellene válaszolnom?
– Fiadat, Naga-szant eljegyezted Maszamune úr lányával. Egyik leányunokádat hozzáadtad Zataki úr fiához és örököséhez. – Egy másik leányunokádat Kijama úr fiához. Mindeme házasságokat főurakkal vagy rokonukkal kötötted, tehát nem jelentéktelenek és teljességgel ellentmondanak urunk rendelkezésének.
– Néhai urunk, a taikó egy éve halott. Sajnos. Igen. Gyászolom sógorom halálát, szeretném, ha még mindig élne s irányítaná a birodalom sorsát. – Majd, mintegy megforgatva a kést egy régi sebben, hozzátette: – Ha sógorom élne, kétségkívül hozzájárulna ezekhez a kapcsolatokhoz. Rendelete csak az olyan házasságokat tiltja, amelyek az ő házának uralmát veszélyeztetik. Én nem veszélyeztetem az ő házát, sem unokaöcsémet, Jaemont, az örököst. Én beérem azzal, hogy ura vagyok a kvantói tartományoknak. Nem áhítozom újabb területekre. Békében élek szomszédaimmal, és azt szeretném, ha az ő békéje továbbra is fennmaradna. Buddha urunkra mondom, nem én leszek az, aki a békét megszegi.
Hatszáz éven át polgárháborúk dúlták az országot. Harmincöt esztendeje egy Goroda nevű jelentéktelen daimjó, nagyrészt Toranaga segítségével, elfoglalta Kjótót. A rákövetkező két évtizedben ez a harcos csodával határos módon fél Japánt meghódoltatta, valóságos hegyet hordatott össze koponyákból és diktátornak nevezte ki magát – annyi hatalma még nem volt, hogy a sógun címet kérvényezhesse a császártól, noha a Fudzsimotók egyik oldalágáról származott. Azután, ennek tizenhat éve, Gorodát orvul meggyilkolta egyik tábornoka, s a hatalom legfőbb hűbéresére és legzseniálisabb hadvezérére, a parasztszármazású Nakamurára szállt.
Nakamura tábornok Toranaga, Isido és mások segítségével kurta négy esztendő alatt kiirtotta Goroda minden sarját, és leigázta egész Japánt – először fordult elő a történelemben, hogy az egész birodalmat egyetlen ember tartsa a markában. Diadalmasan vonult be Kjótóba, hogy földig hajoljon Go-Nidzso, a Menny Fia előtt. Mivel azonban paraszt volt, be kellett érnie a kisebb kvampaku – főtanácsadó – címmel, amit később fiára ruházott, s helyébe felvette a taikó méltóságát. Mindazáltal az összes daimjó meghajolt előtte, még Toranaga is. Hihetetlen módon tizenkét esztendőn át folyamatos béke uralkodott az országban. Azután, múlt évben, a taikó meghalt.
– Buddha urunkra mondom – ismételte Toranaga –, nem én leszek az, aki a békét megszegi.
– De háborúzni azért akarsz, ne?
– Bölcs ember felkészül a pártütésre. Minden tartományban akadnak gonosz lelkűek. Még a legelőkelőbbek között is. Mindketten tudjuk, hogy a pártütésnek, az árulásnak nincs határa az emberi szívben. – Toranaga kihúzta magát. – A taikó az egységet hagyta örökül, s most mégis széthúzás van a te Nyugatod és az én Keletem közt. Megosztott a Régenstanács is. A daimjók pártokba tömörülnek. A Tanács egy féregrágta falun se tudna uralkodni, nemhogy az országon. Mielőbb eléri a taikó fia a nagykorúságot, annál jobb. Minél előbb új kvampakura lesz szükségünk.
– Vagy netán sógunra? – kérdezte kajánul Isido.
– Kvampaku, sógun, taikó, mindegy, a hatalom ugyanaz – felelte Toranaga. – Mit ér maga a cím? A hatalom a fontos, semmi más. Gorodából nem lehetett sógun. Nakamura is beérte a kvampakuval és később a taikóval. Uralkodott, és ez a lényeg. Mit számít, hogy a sógorom valaha paraszt volt? Mit számít, hogy az én családom ősi? Mit számít, hogy te alacsony sorból származol? Mégis tábornok vagy, hűbérúr, sőt, a Régenstanács tagja.
Nagyon is sokat számít, gondolta Isido. Te tudod a legjobban. Én is tudom. Minden daimjó tudja. A taikó is tudta. – Jaemon hétesztendős. Még hét év, és ő a kvampaku. Addig pedig...
– Nyolc, Isido tábornok, így szól a törvényünk. Unokaöcsém tizenöt éves korában válik felnőtté, akkor örökölhet. Addig mi öten, régensek uralkodunk a nevében. Ez néhai urunk akarata.
– Igen. De azt is elrendelte, hogy a régensek ne szedjenek túszokat egymás ellen. Ocsiba úrnő, az Örökös anyja jelenleg túsz jedói váradban, hogy garantálja itteni biztonságodat, és ez ellentétes a taikó akaratával. A többi régenssel együtt te is ünnepélyes esküt tettél, hogy betartod vele kötött szerződésünket. Önnön véreddel írtad alá a dokumentumot.
Toranaga ingerülten felsóhajtott. – Ocsiba úrnő egyetlen, várandós nővérét látogatta meg Jedóban. Nővére a fiam és örökösöm felesége. Fiam helye Jedóban van, amíg én itt tartózkodom. Mi sem természetesebb, mint hogy egy jó nővér ilyen alkalommal meglátogassa a nővérét. Illő tisztelettel bánunk vele. Lehet, hogy megszületik az első fiúunokám, ne?
– Az Örökös anyja a legfontosabb hölgy a birodalomban. Nem helyes, hogy... – Isido azt akarta mondani: „ellenségei keze közé”, de meggondolta magát – ...egy különös városba került ilyen hirtelen. – Szünetet tartott, majd kurtán leszögezte: – A Tanács szeretné, ha még ma elrendelnéd hazaszállítását.
Toranaga kikerülte a csapdát. – Ismétlem, Ocsiba úrnő nem a túszom, ezért nem is adhatok neki parancsokat.
– Akkor hadd fogalmazzak másképpen. A Tanács azt óhajtja, hogy tüstént jelenjék meg Ószakában.
– Ki óhajtja ezt?
– Én. Szugijama úr. Onosi és Kijama urak. Továbbá elhatároztuk, hogy mindaddig itt várunk Ószakában, míg vissza nem jön. Íme, az aláírások.
Toranaga dühöngött. Mindeddig sikerült úgy manipulálnia a Régenstanácsot, hogy a szavazatok kettő a háromhoz arányban megoszoljanak. Négy-egyre sohasem győzött Isido ellen, de Isido sem őellene. A négy-egy arány elszigeteltséget, katasztrófát jelent. Miért lett hűtlen hozzá Onosi? És Kijama? Ezek ketten esküdt ellenségei egymásnak, még azelőttről, hogy felvették a keresztséget. Mivel zsarolja őket Isido?
Isido tudta, hogy összezúzta ellenségét. De hátra volt még egy lépés, amivel győzelmét teljessé teheti. Ismertette a tervet, amelyben Onosival egyeztek meg. – Mi, régensek úgy döntöttünk, hogy egyszer s mindenkorra el kell bánni azokkal, akik bitorolni akarják uram hatalmát és meg akarják ölni az Örököst. Az árulókat elítéljük. Mint közönséges bűnözőket hordjuk végig az utcán minden leszármazottjukkal együtt, és mint közönséges bűnözőket végezzük ki minden leszármazottjukkal együtt. Legyenek Fudzsimotók, Takasimák, közrendűek vagy előkelők – nem számít. Még az se, ha netán Minovarák!
A Toranaga-szamurájok dühödten felszisszentek, mert a féluralkodói családokat szinte szentségkáromlás volt ilyenformán emlegetni – aztán Uszagi, a fiatal szamuráj, Hiromacu unokájának férje elvörösödve talpra ugrott. Hosszúkardját kirántva Isido felé vetette magát, a csupasz penge kétkezes ütésre emelkedett.
Isido felkészült a halálos csapásra, nem is próbálta védeni magát. Ez volt a terve, ebben reménykedett, s emberei már korábban megkapták az utasítást, hogy ne csináljanak semmit, amíg ő meg nem hal. Ha őt, Isidót, itt most levágja egy Toranaga-szamuráj, az egész ószakai helyőrség teljes joggal esik neki Toranagának és miszlikbe aprítja, tekintet nélkül a túszra. Toranaga fiai bosszúból természetesen megölik Ocsiba úrnőt, mire az életben maradó régensek összefogva megindulnak a Josi klán ellen, és az írmagját is kiirtják. Csakis ilyen módon lehet biztosítani az örökös utódlását, s ezzel ő, Isido teljesíti a taikó iránti kötelességét.
De a penge nem sújtott le. Uszagi az utolsó pillanatban eszére tért, s remegve visszalökte hüvelyébe a kardot.
– Bocsáss meg, Toranaga úr – mondta alázatosan letérdelve. – Nem bírtam elviselni a szégyent... hogy... hogy ilyen... megaláztatás érjen téged. Engedélyedet kérem... bocsánatodért esedezem... és engedélyedet kérem, hogy azonnal szeppukut követhessek el, mert ezzel a szégyennel nem élhetek tovább.
Noha Toranaga egész idő alatt mozdulatlan maradt, el volt készülve rá, hogy felfogja a csapást, mint ahogy tudta, elkészült erre Hiromacu és a többi szamuráj is, Isido tehát valószínűleg csupán megsérült volna. Azt is pontosan tudta, miért beszélt Isido ilyen felháborítóan és sértően. Kamatostul visszafizetek még ezért, Isido, fogadta meg magában.
A térdelő ifjú felé fordult. – Hogy merészeled feltételezni, hogy bármi, amit Isido úr mond, sértő lehet rám nézve! Isido úr sohasem követne el ekkora udvariatlanságot. Hogy merészelsz belehallgatózni olyan beszélgetésbe, amit nem a te fülednek szántak! Nem, nem engedélyezem, hogy szeppukut kövess el. Az a becsület jutalma, te pedig akkor vesztetted el a becsületedet, amikor az önuralmadat. Még ma keresztre feszíttetlek, mint közönséges bűnözőt. Kardjaidat összetörik, és az eta faluban ássák el. Fiadat is az eta faluban fogják elkaparni. Fejedet nyársra tűzik, hogy mindenki lássa és kinevesse, alája pedig ez lesz írva: „Ez az ember tévedésből született szamurájnak. Neve nincs többé!”
Uszagi óriási önuralommal erőt vett zihálásán, de az arcáról verejték csöpögött, a szégyen mardosta. Meghajolt Toranaga előtt, s nyugodt külsővel fogadta sorsát.
Hiromacu előrelépett, és kitépte a két kardot unokája férjének övéből.
– Toranaga úr – mondta –, ha megengeded, magam ellenőrzöm a parancs végrehajtását.
Toranaga biccentett.
Az ifjú utoljára hajolt meg s állt volna fel, de Hiromacu vísszalökte. – Két lábán a szamuráj jár – vetette oda. – És a férfi. Te egyik sem vagy. Négykézláb fogsz a halálba mászni.
Uszagi némán engedelmeskedett.
A szobában pedig mindenkinek megmelegedett a szíve az ifjú megújult önfegyelmét és mérhetetlen bátorságát látva. Szamurájként fog újjászületni, gondolták elégedetten.

Tizenharmadik fejezet

Aznap éjjel Toranaga nem tudott aludni. Ritkán esett ez meg vele, rendszerint a legsúlyosabb problémát is másnapra halaszthatta, s biztos lehetett benne: ha megéri a másnapot, legjobb képességei szerint megfogja oldani. Régen rájött már, hogy a békés alvás a legtöbb rejtélyre választ ad, és ha nem, mit számít? Hiszen az élet csupán harmatcsepp egy harmatcseppben, nem igaz?
Ma éjjel azonban túlságosan sok zavaró kérdésen kellett töprengenie.
Mi a teendő Isidóval kapcsolatban?
Miért állt át Onosi az ellenséghez?
Hogyan bánjak el a Tanáccsal?
Megint okvetetlenkedtek a hátam mögött a keresztény papok?
Honnét várjam a következő orgyilkos merényletet?
Mit csináljak Jabuval?
Mihez kezdjek a barbárral?
Igazat mondott-e?
Különös, hogy éppen most jött és hogy épp a keleti tengerekről. Intő jel volna ez? A barbár karmája volna, hogy szikraként robbantsa fel ezt az egész lőporos hordót?
A „karma” szó, amelyet a japán nyelv Indiából vett át, része a buddhista filozófiának; az egyén sorsát jelenti ebben az életben, azt a sorsot, amelyet változhatatlanul megszabtak egy előző életében elkövetett cselekedetei: a jó cselekedetek jobb pozícióhoz segítik a jelenlegi életszférában, a rosszak az ellentétébe. Hasonlóképp a jelenlegi életben elkövetett tettek szabják meg teljes mértékben a következő újjászületést. Az egyén mindaddig újjá- és újjászületik a könnyeknek e világában, míg végtelen sok életidőnyi tűrés, szenvedés és tanulás után tökéletessé nem válik, ekkor eljut a nirvánába, a tökéletes béke honába, és többé nem kell az újjászületést elszenvednie.
Különös, hogy Buddha vagy valami más isten, vagy épp a karma Jabu birtokára vetette az Andzsin-szant. Különös, hogy épp abban a faluban ért partot, ahová Murát, az izui kémhálózat titkos fejét telepítette oly sok évvel ezelőtt, a taikónak és Jabu ragyaverte apjának orra elé. Különös, hogy Cukku-szan éppen itt volt Ószakában – holott általában Nagaszakiban tartózkodik –, s így tolmácsolni tudott. Különös, hogy a keresztények főpapja is éppen itt van, akárcsak a portugálok vezérkapitánya. Különös, hogy Rodrigues, a navigátor is épp kéznél volt, hogy Hiromacut Andzsiróba vigye, s így sikerüljön még élve elfogni a barbárt és elkobozni a hajóágyúkat. Azután ott van Kaszigi Omi, annak az embernek a fia, aki tálcán nyújtja át nekem Jabu fejét, amint a kisujjamat begörbítem.
Milyen szép is az élet és milyen szomorú! Milyen tünékeny: se múlt, se jövő, csak a határtalan most.
Toranaga felsóhajtott. Egy biztos: a barbár soha többé nem távozhat innen. Se élve, se halva. A birodalom része marad most már mindörökre.
Közeledő léptek alig hallható nesze ütötte meg a fülét. Kardja készenlétben volt. Minden éjjel más szobában hált, más őrség vigyázott rá, s a jelszót is rendszertelenül cserélgette, mert az orgyilkosok mindig lesben álltak. A lépések a sodzsin túl megszűntek. Azután meghallotta Hiromacu hangját és a jelszó első részét: – Ha az igazság már világos, mi haszna a meditációnak?
– És ha az igazság rejtve? – felelte Toranaga.
– Akkor már világos – fejezte be helyesen Hiromacu. Az idézetet Szarahától, a régi tantrikus buddhista tanítótól kölcsönözték.
– Gyere be.
Toranaga csak akkor eresztette el kardját, amikor látta, hogy valóban a tanácsadója az. – Ülj le.
– Hallottam, hogy nem alszol. Gondoltam, hátha szükséged van valamire.
– Nem, köszönöm. – Toranaga észrevette, hogy az öregember szeme körül még mélyebbek lettek a ráncok. – Örülök, hogy itt vagy, öreg barátom – mondta.
– Biztos, hogy nincs semmi baj?
– Persze hogy biztos.
– Akkor magadra hagylak. Bocsáss meg, hogy zavartalak, uram.
– Nem, nem, kérlek, gyere be. Örülök, hogy itt vagy. Ülj le.
Az öregember merev háttal leült az ajtó mellé.
– Megkettőztem az őrséget.
– Jó.
Hiromacu hallgatott egy sort. Ami azt az őrültet illeti, minden a parancsod szerint történt. Minden.
– Köszönöm.
– A felesége... amint az ítéletnek hírét vette, unokám engedélyt kért, hogy megölhesse magát, követve férjét és fiát a Nagy Űrbe. Nem adtam engedélyt, megparancsoltam neki, hogy várjon, míg te jóvá nem hagyod. – Hiromacunak a szíve vérzett. Milyen rettenetes az élet!
– Helyesen cselekedtél.
– Ünnepélyesen kérlek, engedd meg, hogy véget vessek az életemnek. Az a fiú halálos veszélybe sodort téged, de az egész az én hibám. Fel kellett volna fedeznem benne a jellemgyengeséget. Hibát követtem el.
– Az engedélyt nem adom meg.
– Kérlek. Ünnepélyesen kérlek.
– Nem. Élve van rád szükségem.
– Engedelmeskedem. De kérlek, fogadd el bocsánatkérésemet.
– Elfogadom.
Kis idő múlva Toranaga így szólt: – No és a barbár?
– Bonyolult ügy, nagyuram. Először: ha nem a barbárt vártad volna ma, akkor hajnalban solymászni indulsz, s Isido nem kever bele ebbe a felháborító találkozásba. Most már nincs más hátra, háborút kell indítanod ellene... ha ugyan élve kijutsz ebből a várból és idejében Jedóba érsz.
– Másodszor?
– Másodszor, harmadszor és száznegyvenharmadszor? Te sokkal okosabb vagy nálam, Toranaga úr, de annyit még én is fölfogtam, hogy nem minden igaz abból, amit a Déli Barbárok velünk elhitettek. – Hiromacu örült, hogy beszélgethet. Ez is enyhített a fájdalmán. – De ha két keresztény vallás van, amelyek gyűlölik egymást, ha a portugálok csupán részei egy nagyobb spanyol birodalomnak, és ha ennek az új barbárnak az országa – akárhogy is hívják – hadat visel mindenik ellen és le is győzi őket, és a legnagyobb „ha”: ha igazat mond, s ha a pap pontosan azt fordította, amit mondott... Nos, te bizonyára össze tudod rakni ezt a sok „ha”t, ki tudod hüvelyezni az értelmét, és fel is tudod használni. Én, sajnos, nem. Én csak azt tudom, amit Andzsiróban láttam meg a hajón. Ennek az Andzsin-szannak igen kemény feje van – a teste talán gyönge, de ezt a hosszú útnak köszönheti –, s a tengeren ő az úr. Semmit sem értek az egészből. Hogyan lehet, hogy egy ilyen férfi szótlanul tűri, ha lehugyozzák a hátát? Miért mentette meg Jabu életét mindazok után, amiket vele tett, meg ellenségének, a portugál Rodrigunak az életét? Úgy zúg a fejem ettől a sok kérdéstől, mintha teleszívtam volna magam szakéval. – Hiromacu elhallgatott. Fáradt volt. – De a véleményem az, hogy szárazföldön kell tartanunk, meg a többit is, ha jönnek még utána, és mielőbb meg kell ölni őket.
– És mi legyen Jabuval?
– Parancsold meg neki, hogy még ma éjjel kövessen el szeppukut.
– Miért?
– Mert modortalan. Megmondtad előre, mit fog csinálni, amikor megérkezem Andzsiróba. El akarta lopni, ami téged illet. És hazudik is. Ne fogadd holnap, ahogy megbeszéltétek. Ha akarod, tüstént megviszem neki parancsodat. Előbb-utóbb úgyis meg kell ölnöd. Jobb lenne most, hogy hozzáférhető, hogy nincsenek körülötte a csatlósai. Javaslom, ne késlekedj.
Halkan kopogtak a belső ajtón. – Tora-csan?
Toranaga elmosolyodott, mint mindig, ha ezt az oly ismerős hangot s ezt a becéző formulát hallotta. – Igen, Kiri-szan?
– Vettem a bátorságot, uram, hogy csat hozzak neked és vendégednek. Bemenetek?
– Igen.
Mindkét férfi viszonozta az asszony meghajlását. Kiri becsukta az ajtót, és a tea kitöltésével kezdett foglalatoskodni. Ezt az ötvenhárom éves, kövér teremtést, Toranaga udvarhölgyeinek fejét Kiricubo-nó-Tosikónak, becenevén Kirinek hívták; ő volt a legidősebb nő Toranaga udvartartásában. Haja szürkült, dereka megvastagodott, de az arcán örökké valami boldog kifejezés ült. – Nem volna szabad ilyen későn ébren lenned, nem bizony, Tora-csan! Mindjárt hajnalodik, s akkor, gondolom, kivágtatsz a dombok közé a sólymaiddal, ne? Alvásra pedig szükség van!
– Bizony, Kiri-csan! – Toranaga kedveskedve megveregette az asszony hatalmas fenekét.
– Nagyon kérlek, ne Kiri-csanozz engem! – nevette el magát Kiri. – Öregasszony vagyok, több tiszteletet kívánok. Többi hölgyed okoz nekem elég sok fejfájást úgyis. Kiricubo-nó-Tosiko, ha kérhetném, Josi Toranaga-nó-Csikitada uram!
– Na tessék. Látod ezt, Hiromacu? Húsz esztendő után is diktálni akar nekem.
– Bocsánatot kérek, de több mint harminc esztendő után, Tora-szama – javította ki büszkén az asszony. – És akkor is csak annyira lehetett neked diktálni, mint ma!
Toranaga ifjúkorában maga is túsz volt, méghozzá a zsarnoki Ikava Tadazakinál, Szuruga és Tótómi uránál, a mostani Ikava Dzsikkju apjánál, Jabu ellenségénél. Az a szamuráj, aki Toranaga magaviseletéért felelt, épp akkoriban vette magához második feleségnek Kiricubót, aki akkor tizenhét éves volt. A szamuráj és Kiri tisztességesen bánt Toranagával, bölcs tanácsokkal látták el, azután, amikor Toranaga fellázadt Tadazaki ellen, és csatlakozott Gorodához, követték őt számos más harcossal együtt, s bátran harcoltak az oldalán. Később, a fővárosért vívott küzdelemben Kiri férje elesett. Toranaga megkérte Kirit, legyen az egyik ágyasa, s az asszony boldogan beleegyezett. Akkoriban még nem volt kövér. De már akkor is bölcs volt, már akkor is éltek benne az oltalmazó ösztönök. Kiri tizenkilenc éves volt, Toranaga huszonnégy – és Kiri azóta is a háztartás középpontja. Ravasz és rátermett. Minden zökkenőtől mentesen irányítja ura háza népét.
Már amennyire egy olyan háznépet lehet, ahol asszonyok is vannak, tette hozzá gondolatban Toranaga.
– Egyre kövérebb leszel – mondta, noha ezt egyáltalán nem bánta.
– De Toranaga úr! Toda úr előtt ilyet mondani! Borzasztóan sajnálom, de kénytelen leszek szeppukut elkövetni – vagy legalábbis leborotválni a hajam és kolostorba vonulni! És én még azt hittem, fiatal vagyok és karcsú! – Kitört belőle a nevetés. – Tudom, hogy nagy a fenekem, de mit csináljak? Szeretek enni, és ez Buddha problémája meg a karmámé, ne?- Átnyújtotta nekik a csat. – Tessék. Én már megyek is. Beküldjem Szazuko úrnőt?
– Ne, mindenre gondoló Kiri-szanom, ne, köszönöm. Beszélgetünk még egy kicsit, aztán alszom inkább.
– Jó éjszakát, Tora-szama. Édes álmatlanságot. – Meghajolt feléje, majd Hiromacu felé, és eltűnt. Elismerően szürcsölgették a teájukat.
– Sajnálom, hogy nem született fiunk, nekem meg Kiri-szannak – mondta Toranaga. – Egyszer megfogant, de elvetélt. A nagakudei csata idején volt.
– Á, akkor.
– Igen.
Gorodát, a diktátort nem sokkal azelőtt gyilkolták meg, és Nakamura tábornok – a jövendő taikó – azon volt, hogy minden hatalmat megkaparintson. Toranaga akkor Goroda egyik fiát, a jogos utódot támogatta. Nakamura megütközött vele egy Nagakude nevű kis falunál, de seregét megtépázták és szerteszórták. Vereséget szenvedett. Toranaga ezután ügyesen visszavonult, mert most már egy új hadsereg üldözte, amelyet Nakamura nevében Hiromacu vezetett. Kikerülte a csapdát, s hazamenekült a tartományaiba úgy, hogy serege egészben maradt, új csatára készen. Ötvenezer ember veszett ott Nagakudénál, de ebből igen kevés volt Toranagáé. A jövendő taikó bölcsen abbahagyta a háborút, holott végül biztosan ő győzött volna. A nagakudei csata volt az egyetlen, amelyet a taikó elvesztett, és Toranaga az egyetlen hadvezér, aki megverte.
– Örülök, hogy akkor nem ütköztünk meg, uram – mondta Hiromacu.
– Igen.
– Te győztél volna.
– Nem. A taikó volt a legnagyobb hadvezér és a legbölcsebb, legokosabb ember a világon.
Hiromacu elmosolyodott. – Igen. Rajtad kívül.
– Nem. Tévedsz. Ezért is lettem a hűbérese.
– Sajnálom, hogy meghalt.
– Igen.
– És Goroda... micsoda ember volt az is, ne? Ennyi derék ember, és mind halott. – Hiromacu szórakozottan csavargatta övében a kopott kardhüvelyt. – Meg kell indulnod Isido ellen. Akkor minden daimjó kénytelen lesz egyszer s mindenkorra elkötelezni magát. A háborút előbb vagy utóbb megnyerjük. Szétkergeted a Tanácsot, és te leszel a sógun.
– Nem vágyom erre a tisztességre – csattant fel Toranaga. – Hányszor mondjam még?
– Bocsáss meg, uram. Tudom. De úgy érzem, Japánnak ez lenne a legjobb.
– Ez árulás.
– Ki ellen, uram? A taikó ellen? Ő halott. A végakarata ellen? Az csak egy darab papír. A gyermek Jaemon ellen? Jaemon egy paraszt fia, egy olyan paraszté, aki zsarnoki módon magához ragadta annak a hadvezérnek a hatalmát és örökségét, akinek az utódait ő maga irtotta ki. Mi Goroda szövetségesei voltunk, utána meg a taikó hűbéresei. Ez igaz. De most már mind a ketten halottak.
– Akkor is ezt tanácsolnád, ha régens volnál?
– Nem, de nem vagyok régens, hála Buddhának. Csak a te hűbérésed vagyok. Egy esztendeje, hogy az oldaladra álltam. Méghozzá szabad akaratomból.
– Miért? – Toranaga még sohasem tette föl ezt a kérdést.
– Mert férfi vagy a talpadon, mert Minovara vagy és mert bölcsen fogsz cselekedni. Amit Isidónak mondtál, igaz: a japán népen nem uralkodhat holmi bizottság. Nekünk vezetőre van szükségünk. Ki mást választottam volna az öt régens közül? Onosi urat? Bölcs ember és jó hadvezér. De keresztény és nyomorék, a húsa úgy rothad a leprától, hogy ötven lépésre bűzlik. Szugijama urat? Ő a leggazdagabb daimjó az egész országban. Családja éppoly ősi, mint a tiéd, de ugyanakkor gyáva köpönyegforgató, ismerjük ezer esztendeje. Kijama urat? Bölcs, bátor, nagy hadvezér, régi bajtárs. De ő is keresztény, és van nekünk elég istenünk ezen az Istenek Földjén, hogysem elbizakodottságunkban mindössze egyet imádjunk. Isidót? Azóta undorodom attól az álnok, mocskos parasztivadéktól, amióta ismerem, és csakis azért nem öltem meg, mert a taikó tányérnyaló kutyája volt. – Szíjas arca mosolyra húzódott. – Mint látod, Josi Toranaga-nó-Minovara, nem hagytál nekem más választást.
– És ha a tanácsod ellenére cselekszem? Ha kijátszom a régenseket, akár még Isidót is, és Jaemont ültetem be a hatalomba?
– Mindenképpen bölcsen fogsz cselekedni, uram. De az összes régens halva szeretne téged látni. Ez az igazság. Azonnali háborút javaslok. Azonnalit. Mielőtt még elszigetelnek. Vagy meggyilkoltatnak.
Toranaga az ellenségeire gondolt. Sokan vannak és nagy hatalom van a kezükben.
Három hétbe telne, hogy Jedóba érjen a Tókaidón, a Nagy Tengerparti Úton. Hajóval menni veszélyesebb lenne, talán több időbe is kerülne, kivéve, ha gályára száll, amely szél és ár ellen egyaránt haladhat.
Toranaga újra átgondolta a tervet, amely mellett már döntött. Nem talált benne hibát.
– Tegnap titkon hírét vettem, hogy Isido anyja meglátogatja unokáját Nagojában – mondta, és Hiromacu azonnal hegyezni kezdte a fülét. Nagoja, ez az óriási városállam, még nem kötelezte el magát egyik oldalon sem. – Az apát „meghívhatná” a hölgyet, hogy látogasson el a Dzsódzsi-templomba. Megszemlélni a cseresznyevirágokat.
– Máris – felelte Hiromacu. – Postagalamb útján rendelkezem.
A Dzsódzsi-templom három dologról volt híres: cseresznyefasoráról, Zen-buddhista szerzetesei harciasságáról s Toranagához való nyílt és feltétlen hűségéről – évekkel ezelőtt ő épittette ugyanis a templomot, s ő pénzelte azóta is a fenntartását. – A virágok ugyan már nem a legfrissebbek, de a hölgy holnap ott lesz. Azt se kétlem, hogy a tiszteletre méltó asszonyság maradni akar majd pár napot. Olyan pihentető arrafelé a levegő. Unokája nyilván elkíséri, ne?
– Nem... egyedül menjen. Különben még átlátnának az apát „meghívásán”. Azután: küldess rejtjeles üzenetet fiamnak. Szudarának: „Indulok Ószakából, amint a Tanács befejezi ülését – négy nap múlva”. Futárral küldd, és holnap erősítsd meg postagalamb útján.
Hiromacu szemlátomást elégedetlenkedett. – Felrendelhetek tehát tízezer embert azonnal? Ide Ószakába?
– Nem. Elég lesz, amennyi itt van. Köszönöm, öreg barátom, és most aludni fogok.
Hiromacu felállt, megropogtatta a vállát. – Engedélyt adhatok unokámnak, Fudzsikónak, hogy megölje magát?
– Nem.
– De Fudzsiko szamuráj, uram, és jól tudod, hogyan éreznek az anyák gyermekeik iránt. Ez volt az elsőszülöttje.
– Fudzsikónak még sok gyereke lehet. Hány éves? Tizennyolc? Alig tizenkilenc? Keresek majd neki új férjet.
Hiromacu a fejét rázta. – Nem akar az új férjet. Ismerem jól. A legbelsőbb kívánsága, hogy végezhessen magával. Kérlek.
– Mondd meg unokádnak, hogy a fölösleges halált nem helyeslem. Nem adok engedélyt.
Végre Hiromacu meghajolt és távozni készült.
– Meddig marad meg a barbár abban a börtönben? – kérdezte Toranaga.
Hiromacu nem fordult vissza. – Attól függ, milyen jó verekedő.
– Köszönöm. Jó éjt, Hiromacu. – Meggyőződvén róla, hogy most már egyedül van, halkan így szólt: – Kiri-szan?
A belső ajtó kinyílt, az asszony bejött és letérdelt.
– Tüstént üzenj Szudarának: „Minden rendben.” Versenygalambokkal küldd. Hármat eressz útnak hajnalban, hármat délben.
– Igen, uram. – Az asszony távozott.
Legalább egy keresztüljut, gondolta Toranaga. Négy biztosan áldozatul esik a nyilaknak, kémeknek, héjáknak. De hacsak Isido meg nem fejtette a rejtjelrendszerünket, az üzenet úgysem mond neki semmit.
Ezt a rejtjelrendszert csupán négyen ismerték: legidősebb fia, Noboru, második fia s egyben utóda, Szudara, Kiri és ő. Az üzenet valójában a következőt jelentette: „Minden egyéb üzenet érvénytelen. Életbe léptetni az ötös tervet.” Az ötös tervben foglalt parancs kimondta, hogy a Josi klán minden vezetőjét legmegbízhatóbb tanácsadóikkal együtt azonnal a fővárosba, Jedóba kell hívni, és háborús mozgósítást kell elrendelni. A háború megindításának rejtjelszavai: „Bíbor Ég.” Ha őt meggyilkolják vagy foglyul ejtik, a Bíbor Ég automatikusan életbe lép és megindul a háború: Szudara minden katonájukkal azonnal fanatikus támadást intéz Kjóto ellen, hogy markába kaparintsa a várost és a bábcsászárt. Ezzel összhangban titkon előre megtervezett felkelések robbannak ki ötven tartományban, amelyeket már rég előkészítettek egy ilyen eshetőségre. Minden célpontot, átjárókat, hidakat, városokat, várakat rég kijelöltek. Volt elég fegyvere és elszánt embere, hogy mindezt megvalósíthassák.
Jó terv, gondolta Toranaga. Csak éppen kudarcot vall, ha nem én irányítom. Szudara nem tudja keresztülvinni. Nem mintha nem volna elég bátorsága vagy esze, nem mintha áruló volna. Egyszerűen csak nincs még elegendő tudása és tapasztalata, nem tudná maga mellé állítani a még habozó daimjókat. És Ószaka várkastélya meg Jaemon, az örökös sérthetetlenül állnának az útjában, magukba gyűjtve és jelképezve mindazt az ellenségességet és féltékenységet, amit ötvenkét esztendő háborúi során kihívnom sikerült.
Toranaga háborúi hatéves korában kezdődtek, amikor túszul vitték az ellenség táborába, aztán kiváltották, más ellenségei újra elfogták, megint zálogba adták, s csak tizenkét évesen váltották ki. Tizenkét évesen vezette első őrjáratát, akkor nyerte meg első csatáját.
Mennyi csata. Egyet sem veszített el. És mennyi ellenség. S most mind összegyűlik.
Szudara kudarcot fog vallani. Te vagy az egyetlen, aki a Bíbor Éggel győzni tudnál, talán. A taikó képes volna rá, ez nem is kérdés. De legjobb lenne, ha nem kellene elrendelni a Bíbor Eget.

Tizennegyedik fejezet

Blackthorne számára a hajnal maga volt a pokol. Élethalálharcát vívta egy másik rabbal. Egy csésze híg zabkása volt a tét. Mindkét férfi meztelen volt. Amikor egy rabot belöktek ebbe az óriási, egyszintes fa cellablokkba, a ruháját letépték. Felöltözött ember több helyet foglal el, és fegyvert is rejtegethet a ruhája alatt.
A homályos, fojtó levegőjű terem ötven lépés hosszú és tíz lépés széles volt, telezsúfolva meztelen, izzadó japánokkal. A fal meg az alacsony mennyezet deszkái és gerendái közt alig szűrődött be valami fény.
Blackthorne kiegyenesedni sem igen tudott. Bőre felhólyagzott, összevissza karistolódott a férfi törött körmei alatt, s a fa felhorzsolta, amint nekivetette a hátát. Végül teljes erővel belefejelt ellensége arcába, torkon ragadta, és addig verte a fejét a gerendába, míg el nem vesztette eszméletét. Akkor félrelökte, átgázolt az izzadó embertömegen, vissza a sarokban kivívott helyére, és várta a következő támadást.
Az őrök a hajnal első fényénél kezdték beadogatni a szűk résen a csészényi híg zabkásákat meg a vizet. Azóta nem kapott ennivalót, hogy előző nap alkonyatkor bezárták. A rabok szokatlan nyugalommal sorakoztak fel a reggeliosztáshoz. Fegyelem nélkül semmit sem kaptak volna. Egyszer csak egy orangutánképű, borotválatlan, mocskos, tetves hajú férfi a veséjére vágott, félrelökte, és elvette az adagját. A többiek némán várták a fejleményeket. Blackthorne azonban túl sok matrózverekedésben vett már részt ahhoz, hogy egyetlen aljas ütéssel elintézzék. Tehetetlenséget színlelt, majd vadul belerúgott a férfiba, és kezdetét vette a harc. A sarokban ziháló Blackthorne most elképedve nézte, amint valaki feléje nyújtja az elvesztettnek hitt kását és vizet. Elvette és megköszönte.
A sarokban volt a legjobb hely. A termet hosszában a földpadlón lefektetett gerenda választotta ketté. Mindkét felén három sor rab ült, kettő egymással szemben, háttal a falnak, illetve a gerendának, a harmadik köztük. A középső sorba kerültek a gyengék és a betegek. Ha a szélső sorokban ülő erősebb férfiak ki akarták nyújtani a lábukat, egyszerűen áttolták a középsőben kucorgókon.
Blackthorne két püffedt, légyköpte hullát látott az egyik középső sorban, de a körülöttük haldokló gyenge, beteg emberek ügyet se vetettek rájuk.
Nem látott messzire az egyre jobban felforrósodó helyiségben. A nap szinte meggyújtotta a fát a fejük felett. Küblik voltak ugyan, de az irtózatos, orrfacsaró bűzt mégis alig lehetett elviselni: a betegek többnyire maguk alá rondítottak.
Az őrök időről időre kinyitották a vasajtót, és elkiáltottak egy-két nevet. A kiszemeltek meghajoltak sorstársaik felé és elmentek, de hamarosan másokat hoztak helyettük, úgyhogy üres hely nem maradt. A rabok a jelek szerint beletörődtek végzetükbe, és amennyire tudtak, igyekeztek békében meglenni közvetlen szomszédaikkal.
Egy férfi a fal mellett öklendezni kezdett. Azonnal átlökték a középső sorba, ott összeroskadt s fuldoklott a rajta nyüzsgő láberdő alatt.
Blackthorne-nak be kellett hunynia a szemét, hogy a rátörő pánikot valahogy legyűrje. Rohadt Toranaga! Csak egyszer kapjalak a kezem közé, hogy belökhesselek ide!
Rohadt őrök! Tegnap este, amikor ráparancsoltak, hogy vetkőzzék le, elkeseredetten viaskodott velük, holott tudta, hogy vesztett, egyszerűen csak nem volt hajlandó passzívan adni meg magát. Aztán betuszkolták az ajtón.
Négy ilyen cellablokk volt a város szélén, ezen a magas falakkal körülvett, kikövezett térségen. A falakon kívül kötéllel kerítettek el egy döngölt részt a folyóparton. Öt kereszt volt felállítva rá. Négy meztelen férfi és egy nő lógott rajtuk, s amint a szamurájok arra vezették, Blackthorne látta, hogy a hóhérok hosszú lándzsájukat hol itt, hol ott döfik bele az áldozatok mellkasába, a tömeg éljenzései közepette. Azután az öt halottat levágták, felkötöztek öt másikat, az őt kísérő szamurájok pedig előreléptek, és nevetve felaprították a hullákat hosszú kardjukkal.
Mocskos, bűzös csatornapatkányok!
A férfi, akit Blackthorne legyőzött, észrevétlenül magához tért. A középső sorban hevert. Arca egyik felét alvadt vér borította, orra belapult. Mint a villám, vetette magát Blackthorne-ra, rá sehederítve az útjában levőkre.
Blackthorne az utolsó pillanatban észlelte a mozdulatot, gyorsan kivédte a támadást, és leütötte a férfit, aki összecsuklott. Azok a rabok, akikre ráesett, dühösen összeszidták, aztán az egyik, egy tagbaszakadt, buldogtestű férfi tenyere élével keményen a nyakszirtjére vágott. Száraz reccsenés, a támadó feje lenyaklott.
A buldogtestű megemelte a félig leborotvált fejet a ritkuló, tetves varkocsnál fogva, majd elengedte. Blackthorne-ra nézett, torokhangon mondott valamit, fogatlan szájával elmosolyodott, és megrántotta a vállát.
– Köszönöm – mondta Blackthorne levegő után kapkodva, és hálát adott, hogy támadója nem volt járatos a Murától már egy ízben látott fegyvertelen harcmodorban. – Én név Andzsin-szan – mondta magára bökve. – Hát a tiéd?
– Aa, szo deszu! Andzsin-szan! – A buldogtestü magára bökött, és beszívta a levegőt. – Minikui.
– Minikui-szan?
– Hai – felelte a férfi, és csak úgy dőltek belőle a japán szavak.
Blackthorne fáradtan megvonta a vállát. – Vakarimaszen. Nem értem.
– Aa, szo deszu! – A buldogtestű és a körülötte ülők rövid karattyolásba fogtak, majd a férfi vállat vont, Blackthorne is vállat vont, felemelték a halottat és odatették a többi mellé. Visszamentek a sarokba, ahol senki sem merte elfoglalni a helyüket.
A legtöbb rab aludt vagy legalábbis hánykolódott.
Blackthorne mocskosnak érezte magát és nyomorultul, mintha a halál settenkedne körülötte. Nyugalom, gondolta, hosszú még az út a halálodig... De ebben a pokoli lyukban nem élek sokáig! Túl sok itt az ember. Úristen, eresszetek ki! Miért úszik körülöttem a cella, és Rodrigues lebeg amott föl a mélyből, szeme helyén tüzes fogókkal? Nem kapok levegőt, nem kapok levegőt! Ki kell innen szabadulnom, kérlek, ne tegyetek több fát a tűzre, hát te, Croocq, hogy kerülsz ide, azt hittem, elengedtek. Azt hittem, ott vagy abban a faluban, de hisz mindnyájan itt vagyunk a faluban, hogy kerülök én ide... milyen hűvös van, és ott az a lány is, az a szép lány, aki a kikötő felé lakik, de miért vonszolják le a tengerpartra ezek a meztelen szamurájok és miért nézi nevetve Omi? Miért vonszolják a homokban, csupa vér a homok, mindenki meztelen, én is, boszorkányok, falusiak, gyerekek, és ott az üst, benne vagyunk az üstben, ne, ne, ne tegyetek rá több fát, megfúlok ebben a nyúlós mocsokban Úristen Úristen Úristen meghalok meghalok meghalok... In nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti. Ez az utolsó kenet, katolikus vagy, mindenki katolikus, megégetnek vagy megfúlsz a húgyban, elemészt a tűz a tűz a tűz...
Felriadt a lidérces álomból, és fülét szinte megrepesztették az utolsó kenet véglegességének békés, földrengető hangjai. Egy pillanatig azt se tudta, alszik-e még vagy ébren van, mert hitetlenkedő fülével újra hallotta a latin nyelvű áldást, hitetlenkedő szemével látta a ráncos vén madárijesztő európait, amint tőle tizenöt lépésnyire lehajol valakihez a középső sorban. A fogatlan vénembernek hosszú, mocskos haja, csomós szakálla volt, töredezett körmei, testét bűzös, áttetszővé kopott csuha rejtette úgy-ahogy. Felemelte keselyűkaromhoz hasonlatos kezét s benne egy fakeresztet. Egy kósza napsugár véletlenül éppen rátűzött. Lezárta a halott szemét, imát motyogott fölötte, és felnézett. Észrevette a rámeredő Blackthorne-t.
– Jóságos istenem, valóságos vagy? – károgta durva, paraszti spanyol nyelven, és vadul hányta magára a keresztet.
– Igen – felelte spanyolul Blackthorne. – És te ki vagy?
Az öreg motyogva odabotladozott hozzá. A rabok szó nélkül tűrték, hogy átlépjen rajtuk vagy rájuk lépjen. Vizenyős szemmel bámult le a navigátorra. – Ó, áldott Szűzanya, a seńor tényleg valóságos! Ki vagy te? Én... én... Domingo testvér vagyok... Domingo... testvér... Szent... Szent Ferenc rendjéből... – Szavai japán-latinspanyol zagyvalékba fúltak. Feje reszketett, letörölte a folytonosan állára csurgó nyálát. – A seńor tényleg valóságos?
– Igen, az vagyok. – Blackthorne feltápászkodott.
A pap elmotyogott egy üdvözlégyet, és könnyek folytak végig az arcán. Újra meg újra megcsókolta a keresztet, és le is térdelt volna, ha lett volna hely. A buldogtestű felrázta a szomszédját, mindketten fölguggoltak, s így a pap is letelepedhetett.
– Áldott legyen Szent Ferenc, imáim meghallgatásra találtak! Azt hittem, azt hittem, megint szellemet látok, uram, kísértetet. Igen, gonosz szellemet. Annyit... annyit láttam már... mióta van itt az úr? A sötétben alig látni, és a szemem is rossz... Mióta?
– Tegnap óta. És te?
– Nem tudom, seńor. Régóta. Szeptemberben hoztak ide... Miurunk ezerötszázkilencvennyolcadik esztendejében.
– Most május van. Ezerhatszáz májusa.
– Ezerhatszáz?
Fájdalmas kiáltás vonta el a pap figyelmét. Felállt, s mint valami pók mászott tova az emberek közt, egyiket bátorította, másikat megsimogatta, s közben folyékonyán beszélt japánul. A haldoklót nem találva a kiáltás irányába fordult, elmormolta az utolsó szavakat, megáldott mindenkit, és ezt senki se bánta.
– Gyere velem, fiam.
A szerzetes továbbsántikált a rabok között a cella leghomályosabb fertálya felé. Blackthorne habozott, nem szívesen hagyta ott a helyét. De aztán felkelt és követte. Tíz lépés után visszanézett. A helye eltűnt, mintha sose lett volna.
A cella túlsó sarkában, hihetetlen módon, nyitott térséget talált. Legalábbis akkorát, hogy egy kis termetű ember végigheveredhessék rajta. Néhány bögrét, tálkát meg egy avítt szalmamatracot is megpillantott.
Domingo atya átlépett a rabokon, be a térre, és intett neki. A körben ülő japánok némán figyelték, de áteresztették.
– Ők az én nyájam, seńor. Ők az én fiaim az Úrjézusban. Annyit, de annyit megtérítettem itt... ez például János, az ott Márk és Matuzsálem... – A papból kifogyott a szusz. – Fáradt vagyok... nagyon fáradt... – Szavai elhaltak, elaludt.
Szürkületkor meghozták a következő ételadagot. Blackthorne tápászkodott volna fel, de az egyik japán intett, hogy maradjon a helyén, és hozott neki egy púpozott tálkával. Egy másik gyengéden felrázta a papot és odanyújtotta az adagját.
– Íe – mondta az öreg, mosolyogva megrázta a fejét, és visszatolta a tálkát.
– Íe, Fardda-szama.
A pap ráhagyta, evett egy keveset, majd felkelt, csikorgó ízületekkel odament a középső sorhoz, és nekiadta valakinek a maradékot. A férfi homlokához emelte a pap kezét, hogy áldja meg.
– Úgy örülök, hogy magamfajtával találkozom – mondta a pap, visszaülve Blackthorne mellé, széles, sziszegő paraszti tájszólásban. Gyenge mozdulattal a cella másik sarka felé bökött. – Egyik hívem azt mondta ott, hogy a seńor az „andzsin” szót használta. A seńor navigátor?
– Igen.
– Vannak itt mások is a seńor legénységéből?
– Nem, egyedül vagyok. Te miért kerültél ide?
– Ha a seńor egyedül van... Manilából jött a seńor?
– Nem. Én még sosem voltam Ázsiában – mondta vigyázva, hibátlan spanyol kiejtéssel Blackthorne. – Ez az első utam erre... öö... hazulról indultunk. Te hogy kerülsz ide?
– A jezsuitáknak köszönhetem, fiam. A jezsuitáknak és a piszkos hazugságaiknak. Szóval a seńor hazulról indult? Te nem spanyol vagy... de nem is portugál... – A szerzetes gyanakodva pislogott rá, és Blackthorne-t körüllengte bűzös lehelete. – Portugál a hajód? Felelj nekem az Isten színe előtt!
– Nem, atyám. Nem portugál. Ezt Isten színe előtt kijelenthetem.
– Ó, Szent Szűzanyám, köszönöm neked! Kérlek, bocsáss meg, seńor. Attól féltem... öreg vagyok, ostoba és beteg. Szóval spanyol hajón jöttél, honnan is? Úgy örülök... honnan származik a seńor? Spanyol Flandriából? Vagy talán a brandenburgi fejedelemségből? Német birtokaink valamelyik részéből? Ó, micsoda öröm, hogy ismét áldott anyanyelvemen beszélhetek! A seńor is hajótörést szenvedett, akárcsak mi? Aztán börtönbe vetették hamis vádakkal azok az ördögi jezsuiták? Verje meg őket az Isten és vezesse rá őket bűnük gyalázatára! – Szeme vadul fénylett. – A seńor azt mondta, még sohasem volt Ázsiában?
– Igen, azt.
– Hát, ha a seńor még sohasem volt Ázsiában, úgy jár itt, mint az erdőbe kitett kisded. Mennyi mindent mesélhetnék! Tudja a seńor, hogy a jezsuiták valójában kalmárok, fegyvercsempészek és uzsorások? Hogy ők tartják kézben az egész selyemkereskedelmet, az egész Kínával való kereskedelmet? Hogy az évenkénti Fekete Hajó egymilliót ér aranyban? Hogy őszentségétől, a pápától kicsikarták, hogy kizárólagosan rendelkezhessenek Ázsia fölött... ők és tányérnyaló kutyáik, a portugálok? Hogy minden egyéb rend ki van innét tiltva! Hogy a jezsuiták aranyban üzletelnek, haszonra adnak-vesznek... a saját hasznukra és a pogányok hasznára... Őszentsége, Kelemen pápa meg Fülöp király kifejezett parancsa és ennek az országnak a törvényei dacára? Hogy titkon ágyúkat csempésztek be Japánba az itteni keresztény királyoknak, lázadásra bujtogatva őket? Hogy beleártják magukat a politikába, kerítői a királyoknak, hogy hazudnak, csalnak és hamisan tanúskodnak ellenünk? Hogy házfőnökük titkos üzenetben arra kérte luzoni spanyol alkirályunkat: küldjön konkvisztádorokat, hogy meghódíthassák ezt a földet... igen, spanyol invázióért könyörögtek, hogy elfedjék a portugál hibákat. Minden bajunkat nekik köszönhetjük, seńor! A jezsuiták fröcsköltek mérget és terjesztettek hazugságokat Spanyolország és szeretett királyunk, Fülöp ellen! Az ő hazugságaik juttattak ide s okozták huszonhat szent életű atya mártírhalálát! Azt hiszik, mert valaha paraszt voltam, nem értek meg semmit... de írni és olvasni tudok, seńor, tudok bizony! Őexcellenciájának, az alkirálynak voltam egyik titkára. Azt hiszik, mi, franciskánusok semmit sem értünk... – Ismét spanyol és latin zagyvalékba fúltak a szavai.
Blackthorne-nak felfrissült a lelke, a pap újra felkorbácsolta kíváncsiságát. Miféle ágyúk? Miféle arany? Miféle kereskedelem? Mi az a Fekete Hajó? És az az egymillió? Miféle invázió? Miféle keresztény királyok?
Nem csapod be ezt a szegény ördögöt? – kérdezte magától. Elhitetted vele, hogy barát vagy, nem ellenség.
Nem hazudtam neki.
De nem azt sugalltad, hogy a barátja vagy?
Egyenesen válaszoltam minden kérdésére.
De önként nem adtál semmi információt?
Nem.
Becsületes eljárás ez?
Ellenséges vizeken az életben maradás első feltétele: önként ne adj semmit.
A pap egyre zagyvábban hadart. A japánok kényszeredetten mocorogtak. Egyikük felkelt, szelíden megrázta a szerzetest, és mondott neki valamit. Domingo atya lassan magához tért rohamából, szeme kitisztult. Blackthorne-ra nézett, válaszolt a japánnak, és a többieket is megnyugtatta.
– Sajnálom, seńor – lihegte. – Azt... azt hitték... haragszom az úrra. Isten bocsássa meg féktelenségemet! Csak, csak éppen... que va, a jezsuiták pokolbéli ördögök, akárcsak az eretnekek és a pogányok. Sokat mesélhetnék róluk. – Letörölte álláról a lecsurgott nyálat, és igyekezett összeszedni magát. Megnyomkodta a mellét, hogy enyhítsen a szorító fájdalmon. – Mit is mondott a seńor? Hajótörést szenvedett?
– Igen. Partra futottunk. – Blackthorne óvatosan kinyújtotta a lábát. A figyelő és fülelő férfiak helyet csináltak neki. Az egyik felállt, és intett, hogy heveredjék el. – Köszönöm – mondta Blackthorne. – Hogyan mondják azt, hogy „köszönöm”, atyám?
– Dómo. Néha hozzáteszik, hogy arigató. Az asszonyok itt kötelesek nagy tiszteletet tanúsítani, seńor. Ők azt mondják: arigató gozaimasita.
– Köszönöm, őt hogy hívják? – A férfira mutatott, aki átadta a helyét.
– Gonzaleznek.
– De mi a japán neve?
– Á, igen. Akabo. De az csak annyit jelent, hogy „hordár”, seńor. Ezeknek nincs nevük. Igazi nevük csak a szamurájoknak van.
– Micsoda?
– Családi és személynevük csakis a szamurájoknak van. Ez itt a törvény, seńor. A többinek be kell érnie azzal, ami – hordár, halász, szakács, hóhér, paraszt és így tovább. A fiaikat meg a lányaikat csak úgy hívják, hogy Első Leány, Második Leány, Első Fiú és így tovább. Van, akit úgy emlegetnek: „a halász, aki a szilfa mellett lakik” vagy „a félszemű halász”. – A szerzetes vállat vont, és elfojtott egy ásítást. – Az egyszerű japánok nem kapnak nevet. A szajhák úgy hívják magukat, hogy Ponty, Hold, Szirom, Angolna, Csillag. Különös, seńor, de itt ez a törvény. Mi keresztény neveket adunk nekik, igazi nevet, amikor megkereszteljük őket s elhozzuk nekik az üdvösséget, Isten igéjét... – Szavai elhalkultak. Elaludt.
– Dómo, Akabo-szan – mondta Blackthorne a hordárnak.
A férfi zavartan elmosolyodott, meghajolt és beszívta a levegőt.
Később a szerzetes felébredt, rövid imát mormolt és vakarózni kezdett. – Csak tegnap, azt mondta a seńor? Csak tegnap jött? Mi történt a seńorral?
– Amikor partot értünk, egy jezsuita várt ránk – felelte Blackthorne. – De te, atyám, te azt mondtad, bevádoltak? Mi történt veled és a hajóddal?
– A hajónkkal? A hajónkról kérdez a seńor? Manilából jött a seńor, akárcsak mi? Vagy... ó, milyen ostoba vagyok, emlékszem már, hazulról indult, és még sohasem járt Ázsiában. Krisztus szent testére, de jó megint civilizált emberrel beszélgetni, drága anyanyelvemen! Que va, oly rég volt. Fáj a fejem, seńor, nagyon fáj. A hajónk? Végre-valahára hazafelé tartottunk. Haza Manilából Acapulcóba, Cortes földjére, Mexikóba, onnan a szárazföldön át Vera Cruzba. Onnan pedig egy másik hajóval át az Atlanti-óceánon és végre, végre haza. Szülőfalum Madrid közelében van, seńor, a hegyekben. Úgy hívják, hogy Santa Veronica. Negyven éve vagyok távol, seńor. Az Újvilágban, Mexikóban, a Fülöp-szigeteken. Mindig a dicső konkvisztádorokkal, óvja őket a Szent Szűz! Épp Luzonban voltam, amikor levertük a pogány királyt, Lumalont, meghódoltattuk Luzont, és megvittük a Fülöp-szigetekre Isten igéjét. Sok japán hívünk harcolt ott velünk, seńor. Micsoda katonák! Ez 1575-ben volt. Az anyaszentegyház biztos alapokon nyugszik ott, fiam, egyetlen mocskos jezsuitát vagy portugált se látni. Aztán csaknem két évet töltöttem itt a japánok között, de vissza kellett mennem Manilába, mert a jezsuiták elárultak bennünket.
A szerzetes elhallgatott, lehunyta a szemét, elbóbiskolt. Később felébredt, és az öregek szokása szerint folytatta, mintha el sem aludt volna közben. – A San Felipe nevű nagy gályán jöttünk. Fűszert, aranyat, ezüstöt és pénzérméket hoztunk másfél millió ezüstpesó értékben. Egy nagy vihar elkapott bennünket és kivetett Sikoku partjára. Hajónk gerince kettéroppant a homokzátonyon... ez a harmadik napon történt... az arany és a többi rakomány nagy részét akkor már partra tettük. Egyszer csak híre jött, hogy mindent elkoboznak tőlünk, mindent, maga a taikó, merthogy kalózok vagyunk és...
A cella vasajtaja kivágódott.
Az őrök neveket olvastak fel egy listáról. Közéjük tartozott a buldogtestű is, akivel Blackthorne összebarátkozott. Kiment, vissza se nézett. A szerzetest körülvevőkből is kiemeltek egyet. Akabót. Akabo letérdelt a pap előtt, aki megáldotta, keresztet vetett rá, és gyorsan feladta neki a halottak szentségét. A férfi megcsókolta a keresztet és kiment.
Az ajtó újra bezárult.
– Kivégzik? – kérdezte Blackthorne.
– Igen, az ő kálváriája ott kezdődik az ajtón kívül. Vedd magadhoz mihamarabb a lelkét, Szűzanyánk, és részesítsd az örök üdvösségben.
– Mit követett el?
– Megszegte a törvényt... az ő törvényüket, seńor. A japánok egyszerű emberek. És igen szigorúak. Igazából csak egy büntetést ismernek – a halált. Kereszten, megfojtással, lefejezéssel. Gyújtogatásért tűzhalál jár. Alig van más büntetésmódjuk... egyeseket száműznek, egyes nőknek levágják a haját. De – az öregember felsóhajtott – legtöbbször a halálbüntetést alkalmazzák.
– A bebörtönzésről elfelejtkeztél.
A szerzetes szórakozottan kapargatta karján a varokat. – Ez nem büntetés, fiam. Az ő szemükben a börtön csupán ideiglenes tartózkodási hely, addig, amíg el nem döntik, mi legyen a bűnössel. Ide csak a bűnösök kerülnek. Egy kis időre.
– Ostobaság. Hát te? Egy éve, hogy itt vagy. Majdnem kettő.
– Egy nap majd értem is eljönnek, mint a többiekért. Ez itt csupán pihenőhely a földi pokol és a dicsőséges örök élet között.
– Nem hiszek neked.
– Ne félj, fiam. Isten akarata ez. Íme, itt vagyok, hogy meghallgassam a seńor gyónását, feloldozzam bűnei alól... a dicsőséges örök élet alig száz lépésre vár az ajtótól. Akarja a seńor, hogy most rögtön meggyóntassam?
– Nem... nem, köszönöm. Most még nem. – Blackthorne a vasajtóra nézett. – Megpróbált már valaki kitörni innen?
– Miért próbált volna? Itt nincs hová szaladni... nincs hol elbújni. A hatóságok igen szigorúak. Aki szökött bűnözőnek segédkezet nyújt vagy aki bűnt követ el... – Fáradtan az ajtó felé bökött. – Gonzalez... Akabo... aki... aki az imént hagyott itt minket. Ő kagavivő. Elmondta...
– Mi az, hogy kagavivő?
– Ó, hát hordár, seńor, akik a gyaloghintókat vagy a kisebb, egyszemélyes kagákat, ezeket a függőágyféléket viszik. Elmondta, hogy a társa ellopott az egyik kuncsafttól egy selyemsálat, a szerencsétlen, s mivel ő nem jelentette a lopást, neki is az életébe került. Elhiheti a seńor, aki itt szökni próbál vagy akár csak segédkezni a szökésben, tüstént lemondhat az életéről, de nem csupán ő, hanem egész családja is. Igen szigorú nép ez, seńor.
– Szóval mind úgy baktatnak a vesztőhelyre, mint a birkák?
– Nincs más választásuk. Isten akarata ez.
Ne gurulj dühbe, ne ess pánikba, figyelmeztette magát Blackthorne. Légy türelmes. Majd kitalálsz valamit. Nem lehet minden igaz, amit a pap mond. Háborodott szegény. Ki nem lenne az, ennyi idő után?
– Maga a börtön is új dolog itt, seńor – mondta a szerzetes. – A taikó vezette be néhány évvel ezelőtt, úgy mondják. Előtte nem voltak börtönök. Ha valakit elkaptak, bevallotta a bűnét, és azonnal kivégezték.
– És ha nem vallotta be?
– Mindenki bevallja... minél előbb, annál jobb, seńor. Nálunk, odahaza sincs ez másképpen, ha tetten érik az embert.
A szerzetes megint aludt egy keveset, motyogva és vakarózva álmában. Amikor felébredt, Blackthorne azt mondta: – Kérlek, meséld el, atyám, miképp dughatták azok az átkozott jezsuiták Isten szolgáját ebbe a bűzös lyukba.
– Nem sok mesélnivaló van róla, és mégis rengeteg. Miután a taikó emberei elvitték aranyunkat és a többi rakományt, vezérkapitányunk fejébe vette, hogy a fővárosba megy panaszra. Semmi okuk nem volt az elkobzásra. Hisz nem a legfelségesebb katolikus király, Spanyolországi Fülöp, a világ legnagyobb és leggazdagabb birodalma urának szolgái voltunk? A leghatalmasabb uralkodóé a világon? Nem voltunk barátai a japánoknak? Nem maga a taikó kérte Spanyol Manilát, hogy közvetlenül kereskedjenek s törjék meg a mocskos portugálok monopóliumát? Tévedés történt, nyilvánvalóan.
Vezérkapitányunkkal tartottam én is, mivel valamicskét beszéltem japánul – akkor ugyan még nem folyékonyán. Seńor, a San Felipe 1597 októberében feneklett meg és vetődött partra. A jezsuitáknak – az egyiket Martin Alvito atyának hívták – volt képük felajánlani, hogy közbenjárnak érdekünkben, ott Kjótóban, a fővárosban. Ezt a szemtelenséget! Ferences házfőnökünk, Braganza testvér a fővárosban tartózkodott mint nagykövet – mint igazi spanyol nagykövet a taikó udvarában! Áldott Braganza testvérünk akkor már öt éve élt ott Kjótóban, seńor. A taikó személyesen kérte manilai alkirályunktól, hogy küldjön ferences szerzeteseket és nagykövetet Japánba. Hát így került ide áldott Braganza testvérünk. És mi, seńor, mi a San Felipé-n nagyon jól tudtuk, hogy őbenne bízhatunk és nem a jezsuitákban.
Sok-sok napi várakozás után végre fogadott bennünket a taikó – csúnya kis pöttöm ember volt, seńor –, és mi megkértük, adja vissza rakományunkat s adjon egy másik hajót vagy legalábbis az útra egyet Mexikóig, jól megfizetjük, ezt vezérkapitányunk megígérte. A megbeszélés jól sikerült, aztán a taikó elbocsátott bennünket. Kjótói kolostorunkba vonulva vártunk döntésére, s az elkövetkező hónapokban tovább hirdettük az Igét a pogányok között. Mi bizony nyilvánosan miséztünk mindig, nem az éjszakában lopakodtunk tolvajok módjára, mint a jezsuiták. – Domingo atya hangjából csak úgy sütött a megvetés. – Reverendát és karinget öltöttünk, nem álcáztuk magunkat bennszülött papnak, mint ők. A nép közé vittük az Igét, a bénák, betegek és szegények közé, nem mint a jezsuiták, mert azok csak fejedelmekkel közösködnek. Gyülekezeteink váltig szaporodtak. Volt leprakórházunk, saját templomunk, és nyájunk virágzott, seńor. Úgy bizony. Számos királyukat is éppen megkereszteltük volna, amikor egy nap elárultak bennünket.
Januárban bíróság elé citáltak minket, Ferenc-rendieket, és a taikó személyes utasítására törvényszegéssel, békebontással vádoltak s kereszthalálra ítéltek. Negyvenhármán voltunk. Templomainkat szerte az országban lerontották, nyájainkat szétszórták... csak a ferencesekét, seńor, nem a jezsuitákét. Csak minket, seńor. Hamis vádakkal illettek. A jezsuiták mérget csöpögtettek a taikó fülébe, mondván, hogy konkvisztádorok vagyunk, megszállni jöttünk e partokat, mikor pedig maguk a jezsuiták kérvényezték őexcellenciájától, az alkirálytól, hogy küldjön sereget Manilából. Én magam láttam a levelüket! A házfőnökük írta saját kezűleg. Pokolbéli ördögök ők, akik úgy tesznek, mintha Krisztust és az anyaszentegyházat szolgálnák, holott csakis maguknak szolgálnak. Hatalom után áhítoznak, bármi áron. A szegénység és jámborság álarca mögé bújnak, de királyok módjára költekeznek, vagyont halmoznak. Que va, seńor, az igazság az, hogy féltékenyek voltak nyájainkra, templomainkra, igazságunkra és életmódunkra. Hizen daimjója, Dom Francisco – japánul Harima Tadao, de mi Dom Franciscónak kereszteltük – megpróbált közbenjárni értünk. Király ő, seńor, mint minden daimjó ebben az országban, és franciskánus is; közbenjárt, de hiába.
A végén huszonhatunk mártírhalált halt. Hat spanyol, tizenhét japán neofitánk és három másik. Közöttük volt az áldott Braganza is, meg három fiú a neofitákból. Ó, seńor, hívők ezrei jelentek meg azon a napon. Ötven-, nem, százezer ember nézte végig áldott mártíromságukat Nagaszakiban, legalábbis így mesélték. Keserves hideg februári nap volt az, és keserves esztendő. Földrengések, tájfunok, áradások, viharok és tűzvészek esztendeje, az Úr keze lesújtott a Nagy Hóhérra, és óriás várkastélyát, Fusimit is összedöntötte, amikor megrázkódott a föld. Rettenetes volt, de csodálatos is, látni Isten ujját, amint kiméri a büntetést a pogányra és a bűnösökre.
Mártírhalált szenvedtek hát, seńor, a hat jó spanyolok. Nyájunkat és templomainkat elpusztították, kórházunkat bezárták. – Az öregember arca halottsápadt volt. – Engem... engem is kijelöltek a mártíromságra, de nem részesülhettem e kegyben. Gyalogmenetben indítottak Kjótóból, és Ószakához érve néhányunkat a misszióba csuktak, a többinek... a többinek lecsapták a fél fülét, s mint közönséges bűnözőket hordozták meg őket az utcán. Aztán áldott testvéreinket megint útnak indították nyugat felé, gyalog. Egy hónapig meneteltek. Áldott útjuk a Nisizaki nevezetű hegynél ért véget. Nagaszaki nagy kikötője felett. Kérve kértem a szamurájt, engedjen velük mennem, de visszaparancsolt ide az ószakai misszióba, seńor. Semmi oka nem volt rá. Aztán, hónapok múlva, bezártak ebbe a cellába. Hárman voltunk... úgy emlékszem, hárman, de én voltam az egyetlen spanyol. A többi neofita volt, világi testvér, japánok. Néhány nap múlva az őrök elkiáltották a nevüket. De az enyémet nem. Lehet, hogy Isten akarata, seńor, de lehet, hogy a mocskos jezsuiták hagynak életben, hogy tovább gyötörhessenek... ők, akik megfosztottak a mártírium lehetőségétől testvéreim között. Nehéz türelmesnek maradni, seńor. Nagyon nehéz...
Az öreg szerzetes behunyta szemét, imádkozott, és álomba sírta magát.
Blackthorne azonban nem tudott aludni, hiába szeretett volna, pedig közben leszállt az éjszaka. Teste sajgott a tetűcsípésektől. Feje zúgott a kétségbeeséstől.
Ijesztő világossággal átlátta, hogy innen valóban nem lehet kitörni. Elöntötte a kétségbeesés árja, úgy érezte, közeleg a halál. Az éjszaka legsötétebb óráján rátört a feneketlen félelem, és életében először feladta a harcot: sírva fakadt.
– Mi az, fiam? – mormolta a szerzetes. – Mi bánt?
– Semmi, semmi. – Blackthorne-nak zakatolt a szíve. – Aludj tovább.
– Nem kell félned. Mindnyájan Isten kezében vagyunk – mondta a szerzetes és újra elaludt.
A nagy félelem elszállt Blackthorne-ból. A helyébe költöző új félelemmel meg tudott birkózni. Ki fogok innen keveredni, mondta magában, valahogyan ki fogok keveredni. És megpróbálta elhinni saját hazugságát.
Hajnalban vizet és ennivalót hoztak. Blackthorne erősebbnek érezte magát. Ostobaság így elanyátlanodni. Ostobaság, gyengeség, veszélyes dolog. Ha még egyszer hagyod, megtörsz, eszedet veszted, és belehalsz. Belöknek a harmadik sorba és elpusztulsz. Légy óvatos, türelmes, és védd meg magad.
– Hogy érzi magát ma a seńor?
– Köszönöm, atyám, jól. És te?
– Egész jól, köszönöm.
– Hogyan mondják ezt japánul?
– Dómo, genki deszu.
– Dómo, genki deszu. Tegnap a portugál Fekete Hajókról meséltél, atyám. Milyenek azok... láttad már őket?
– Ó, igen, seńor. A világ legnagyobb hajói, csaknem kétezer tonnásak. Kétszáz férfi és fiú teszi a legénységüket, és utasokkal együtt ezer lelket szállíthatnak. Úgy hallom, e karakkok jól repülnek szélirányba, de meglassulnak, ha oldalba kapja őket.
– Hány ágyút hordoznak?
– Néha húszat vagy harmincat is, három fedélzeten.
Domingo atya boldog volt, hogy válaszolhat a kérdésekre, beszélhet, taníthat, Blackthorae pedig boldogan hallgatta és tanult. A szerzetes összefüggéstelen tudáshalmaza roppant széleskörű volt és felbecsülhetetlenül értékes.
– Nem, seńor. A dómo jelenti azt, hogy köszönöm, és a dózo azt, hogy kérem. A víz: mizu. Ne feledd, hogy a japánok nagy súlyt vetnek a jó modorra és az udvariasságra. Egyszer, amikor Nagaszakiban voltam... ó, bárcsak lenne tintám, pennám és papírom! De tudod, mit... ide írom a szavakat a földre, így majd megjegyzed őket...
– Dómo – mondta Blackthorne. Megtanult néhány szót, azután megkérdezte: – Mióta vannak itt a portugálok?
– Ezt a földet 1542-ben fedezték fel, seńor, a születésem évében. Három ember, da Mota, Peixoto, a harmadiknak elfelejtettem a nevét. Mindhárman portugálok voltak, kalmárok, a kínai part mentén kereskedtek kínai dzsunkában, de a bázisuk egy sziámi kikötő volt. Járt már a seńor Sziámban?
– Nem.
– Ó, annyi a látnivaló Ázsiában! Ezt a három férfit elragadta a nagy vihar, a tájfun, és itt értek partot, Kjúsúnál, Tanegasima szigetén. Európai ember akkor tette először a lábát japán földre, és azonnal megindult a kereskedelem. Néhány évvel később ideérkezett a jezsuita rend egyik alapítója, Xavéri Ferenc is. Ez 1549-ben történt... szerencsétlen esztendő a japánokra nézve, seńor. Valamelyik testvérünknek kellett volna elsőnek érkeznie, akkor mi örököljük meg e birodalmat, nem a portugálok. Xavéri Ferenc három évvel később Kínában halt meg, egyedül, elhagyatva... Mondtam már a seńornak, hogy a kínai császár udvarában, egy Peking nevezetű városban is van már jezsuita?... Ó, Manilát kellene látnia a seńornak, a Fülöp-szigeteket! Négy katedrálisunk van ott, csaknem háromezer konkvisztádorunk és hatezer japán katonánk szerte a szigeteken, meg háromszáz testvér...
Blackthorne agyában csak úgy nyüzsögtek az adatok, a japán szavak és kifejezések. Tovább kérdezősködött a japán életről, a daimjókról és szamurájokról, a kereskedelemről, Nagaszakiról, háborúról, békéről, jezsuitákról, ferencesekről, portugálokról itt Ázsiában, Spanyol Maniláról és legfőképp a Fekete Hajóról, amely évenként érkezik Macauból. Három nap és három éjjel ült Domingo atya mellett, kérdezett, figyelt, tanult, rémálmokból ébredve újabb kérdéseket tett fel, szaporította tudását.
Aztán, a negyedik napon, elkiáltották a nevét.
– Andzsin-szan!

Tizenötödik fejezet

A néma csöndben Blackthorne felemelkedett.
– Gyónj meg, fiam, gyónj meg gyorsan!
– Nem... azt hiszem... én... – Blackthorne rájött, hogy eltompult agya angol szavakat adott a szájára, ezért összeharapta a fogát és elindult. A szerzetes, hollandnak vagy németnek vélve a beszédét, feltápászkodott, belekapaszkodott a csuklójába, és sántikálva követte.
– Gyorsan, seńor. Feloldozlak. Gyorsan, a halhatatlan lelked üdvéért. Csak annyit mondj: Isten előtt megvallom minden régi és jelen bűnömet...
Közeledtek a vasajtó felé, a szerzetes meglepő erővel csüngött Blackthorne-on.
– Gyónj meg! Gyónj meg! A Szent Szűz vigyázni fog rád!
Blackthorne kitépte a karját, s rekedten annyit mondott spanyolul: – Isten veled, atyám.
Az ajtó becsapódott mögötte.
Hihetetlenül hűvös és kellemes nap köszöntött rá, a felhőket enyhe délkeleti szél hajtotta az égen.
Mélyeket lélegzett a tiszta, csodálatos levegőből, s a vér újra meglódult ereiben. Friss életöröm szállta meg.
Az udvaron meztelen rabok ültek, előttük egy hivatalnok, lándzsás börtönörök, eták, és egy csapat szamuráj. A hivatalnok ünnepélyes kimonót viselt, fölötte köpönyeget keményített vállszárnyakkal és kis fekete kalapot. Az első rab előtt állt, felolvasott valamit egy kis tekercsről, s amint végzett, minden rab megindult a maga börtönőrei után a nagy udvarkapu felé. Blackthorne maradt utolsónak. Ágyékkötöt, pamutkimonót, szíjsarut adtak rá. S az ő őrei szamurájok voltak.
Eldöntötte, hogy a kapun kilépve tüstént futásnak ered, de még oda sem értek, a szamurájok szorosan közrefogták. A kapun kívül nagy tömeg várakozott, tisztán, kiöltözve, bíbor, sárga meg arany napernyők alatt. Egyik rabot máris felkötözték a keresztjére s a keresztet feltámasztották. Minden kereszt mellett két eta állt készenlétben, hosszú lándzsáikon megcsillant a nap.
Blackthorne meglassította lépteit. A szamurájok még közelebb nyomakodtak, noszogatták. Inkább haljak meg most mindjárt és gyorsan, gondolta elködösülő aggyal, és már kapott is volna a legközelebbi kard után, de ekkor a szamurájok elfordultak a térségtől, s a város meg a várkastély felé vezető utcák irányába indultak.
Blackthorne lélegzet-visszafojtva várt, biztos akart lenni a dolgában. Átvágtak a tömegen, az emberek hátráltak és meghajoltak előttük, kijutottak egy utcára, és Blackthorne végre fellélegzett.
Úgy érezte magát, mint aki újjászületett.
– Hová megyünk? – kérdezte, fütyülve rá, hogy úgysem értik s hogy immár angolul beszél. Megszédült. Lába alig érintette a talajt, a saru szíjai nem horzsolták, a kimonó fura érintése nem is volt kellemetlen. Egész jó érzés, gondolta. Kicsit talán szellős, de ilyen szép napra éppen ez való – tatfedélzeten nem is lehetne okosabb viselet!
– Az istenit, de jó újra angolul beszélni! – közölte a szamurájokkal. – Jézus Krisztusra mondom, már letettem az életemről! Ez volt a nyolcadik életem, tudjátok-e, cimborák? Már csak egy maradt. Ámbár a navigátornak tíz élete van legalább, ezt szokta volt mondani Alban Caradoc.
A szamurájokat szemlátomást ingerelte a kivehetetlen karattyolás.
Szedd össze magad, gondolta. Ne idegesítsd föl őket, elég kapkodósak úgyis.
Most vette csak észre, hogy az összes szamuráj a Szürkék közül való. Isido emberei. Mert megkérdezte Alvito atyától, hogy hívják Toranaga ellenfelét. Alvito azt mondta, Isidónak. Ez még azelőtt volt, hogy rászólt, álljon fel és kövesse őreit. Vajon minden Szürke Isido embere? És minden Barna Toranagáé?
– Hová megyünk? Oda? – A város felett terpeszkedő várra mutatott. – Oda, hai?
– Hai. – A parancsnok megbiccentette őszülő szakállú ágyúgolyó fejét.
– Mit akar tőlem Isido?
A parancsnok befordult egy másik utcába, s egyre távolodtak a kikötőtől. Azután megpillantott egy kis portugál brigget, repesett rajta a kék-fehér zászló. Tíz nagyobb ágyú a főfedélzeten, a taton és az orrban meg húszfontosak. Az Erasmus megenné, gondolta. Mi lehet a legénységemmel? Mit csinálnak vajon abban a faluban? Krisztus sebeire, de szeretném látni őket! Pedig hogy örültem, amikor aznap hátat fordíthattam nekik, s visszamentem a saját házamba, ahol Onna – Haku – lakott... hogy is hívják?... igen, Mura-szan házába. És mi lehet azzal a lánnyal, aki bebújt a padlón vetett ágyamba, meg azzal a másikkal, az angyali szépséggel, aki aznap Omi-szannal beszélgetett? Akiről azt álmodtam, hogy mellém került az üstbe.
Felejtsd el ezeket az ostobaságokat. Csak megrémítenek megint. Keményfejűnek kell lenned, hogy a tengert kibírd, mondogatta Alban Caradoc. Szegény Alban.
Alban Caradoc mindig olyan óriásnak tetszett, valóságos istennek, aki mindent lát, mindent tud. És mégis rettegve halt meg. Az armada támadásának hetedik napján történt. Blackthorne egy száztonnás, csonkaárbocos, portsmouthi illetőségű ketchet vezényelt, fegyvert, lőport, golyót és élelmet szállított Drake hadigaleonjainak, amelyek Dovernél zaklatták, rohamozták a Dunkirk felé bukdácsoló ellenséges flottát – ott várakoztak ugyanis a spanyol légiók, hogy átszállítsák őket Anglia meghódítására.
A nagy spanyol flottát szétszórta a vihar, széttépték a hatékonyabb, karcsúbb, könnyebben manőverezhető hadihajók, amelyeket Drake és Howard építtetett.
Blackthorne épp egy roham kavargásában találta magát, Howard admirális zászlóshajójának, a Renown-nak a közelében, amikor fordult a szél, viharrá dagadt, hányta-vetette a ketchet, s neki el kellett döntenie, szél ellen térüljön-e az orra előtt oldalsortűzre készülő nagy galeon, a Santa Cruz elől, vagy szélirányt fusson, egyedül, át az ellenséges csoportosuláson, mert Howard hajói máris megfordultak s északi irányt vettek.
„Szél ellen északnak!” – kiáltotta Alban Caradoc. Második volt csupán a rangsorban, Blackthorne volt a vezénylő kapitány, életében először. Alban Caradoc ragaszkodott hozzá, hogy vele tart a csatába, holott semmi joga sem volt a fedélzetre szállni, eltekintve attól, hogy angol volt, s minden angol joggal kapott hajóra a történelem e legsötétebb óráján.
„Állj!” – süvöltötte Blackthorne, és délnek lökte a kormányt, egyenesen az ellenséges flotta bendője felé lódítva a hajót, mert tudta, hogy másik felé miszlikbe aprítanák az immár föléjük tornyosuló galeon ágyúi.
Délnek vágtak hát, szél előtt szaladva, át a galeonok közt. A Santa Cruz három fedélzetének sortüze a fejük fölött sepert el, mire Blackthorne két össztüzet zúdított rá, de persze bolhacsípés volt az akkora behemótnak, s aztán már az ellenség kellős közepén hánykódtak. A kétoldalt sikló galeonok nem lőttek a magányos hajóra, nehogy egymást rongálják meg. Már át is jutott köztük, amikor telibe kapta őket a Madre de Dios háromfedélzeti össztüze. Két árbocuk úgy szállt el, akár a nyílvessző, az emberekre rátekeredett a lezuhanó kötélzet. A főfedélzet jobb felének csak a helye tátongott. Halottak, haldoklók mindenütt.
Alban Caradoc egy széttört ágyútalp mellett hevert. Lábak nélkül igen aprónak tetszett. Blackthorne karjába vette az öreg tengerészt, aki úgy üvöltött, hogy majd kiugrott a szeme. – Krisztusom, nem akarok meghalni, nem akarok meghalni, segítség, segítség, segítség, nagyon fáj, segítsééég! – Blackthorne tudta, hogy immár egyetlen szolgálatot tehet Alban Caradocnak. Felvett egy kötélfogó vasat és teljes erejéből lesújtott vele.
Hetek múlva be kellett számolnia Felicitynek arról, hogy az apja meghalt. Csak annyit mondott, hogy Alban Caradoc nem szenvedett sokáig. Nem tette hozzá, hogy olyan vér tapad a kezéhez, amit soha nem mos le semmi...
Széles, kanyargós utcán jártak vele a szamurájok. Boltok sehol, csak a házak egymás mellett, mindegyik a saját telkén, magas kerítéssel övezve, s a házak, a kerítések, maga az út – minden elképesztően tiszta.
Blackthorne szemében hihetetlennek tűnt ez a tisztaság, mert Londonban s Anglia meg Európa más városaiban a hulladékot és az éjjeliedény tartaknát kiöntötték az utcára, ahol vagy fölfalták a hulladékevő állatok, vagy addig nőtt kupacokba, míg a járókelők, szekerek, lovak már alig fértek tőlük. A legtöbb város csak ilyenkor látott neki a tisztogatásnak. London utcaseprői a nagy disznócsordák voltak, amelyeket minden éjjel végighajtottak a főbb utcákon. Londont legtöbbnyire a patkányok, kóbor kutyák és macskák falkái meg a tűzvészek tisztogatták. No és a legyek.
Ószaka azonban egészen más. Hogyan csinálják? – tűnődött Blackthorne. Az úton se gödrök, se lótrágya, se kerékpárok, semmi szemét vagy hulladék. Csak a keményre döngölt, tisztára söpört föld. A házak, a falak fényes, makulátlan fából. És hol vannak a koldusok, a nyomorékok tömegei, amelyek mint a fekély lepnek el minden várost a keresztény világban? Hol az útonállók, a fiatal csibészek serege, akiknek az árnyékban kellene ólálkodni minden utcasarkon?
Az emberek, akik mellett elmentek, udvariasan meghajoltak, sőt, volt, aki letérdelt. Kagavivők loholtak gyaloghintókat vagy egyszemélyes kagákat cipelve. Szamurájcsoportok – Szürkék, sohasem Barnák – masíroztak peckesen föl-alá.
Egy boltokkal szegélyezett utcán jártak éppen, amikor kiszaladt alóla a lába. Összeesett, azután nagy nehezen négykézlábra állt.
A szamurájok fölsegítették, de érezte, hogy elfogyott az ereje, nem tud továbbmenni.
– Gomen naszai, dózo ga macu. Nagyon sajnálom, kérlek, várjatok – mondta. Begörcsölt lábszárizmait dörzsölgetve magában köszönetet mondott Domingo testvérnek, aki annyi mindenre megtanította.
A szamurájok parancsnoka lenézett rá, és hosszú beszédbe kezdett.
– Gomen naszai, nihon go ga hanasze-maszen. Nagyon sajnálom, nem beszélek japánul – felelte Blackthorne lassan, de érthetően. – Dózo, ga macu.
– Aa! Szo deszu, Andzsin-szan! Vakarimaszu – mondta a parancsnok, aki végre megértette. Kurta parancsot adott, mire egyik embere elügetett. Kis idő múlva Blackthorne felállt, és bicegve indult volna tovább, de a parancsnok rászólt – Íe! –, és intett, hogy várjon.
A szamuráj hamarosan négy félmeztelen kagavivővel tért vissza. A katonák megmutatták Blackthorne-nak, hogyan feküdjék bele a függőágyba, s hogyan tartsa meg magát a középső póznáról lógó szíjat markolva.
Elindultak. Blackthorne nemsokára visszanyerte erejét, kiszállt a kagából, ámbár tudta, hogy még mindig gyönge. Pihennem kell. Semmi tartalékom nem maradt. Meg kell fürdenem és ennem kell. Igazi ételt.
Felkaptattak egy széles lépcsőn, amely két utcát kötött össze, s valami új lakónegyedhez értek egy jókora erdő szélén. A magas fák közt ösvények nyíltak. Blackthorne örült, hogy maguk mögött hagyták az utcákat, a gondozott gyep ruganyos volt a lábuk alatt, az ösvény ide-oda tekergett.
Az erdő mélyén egy kanyar mögül újabb harminc-egynéhány Szürke bukkant elő. Összetalálkozva a két csoport megállt, kapitányaik a szokásos körülményes módon üdvözölték egymást, azután minden szem Blackthorne felé fordult. Kérdésekés feleletek zápora következett, s a másik csapat már indulni készült tovább, amikor parancsnokuk végtelen nyugalommal kivonta kardját és keresztüldöfte a másik kapitányt. Az új csapat abban a pillanatban nekirontott Blackthorne őreinek. A rajtaütés olyan váratlan és jól szervezett volt, hogy a tíz Szürke szinte ugyanabban a másodpercben halt meg. Kardot rántani se maradt idejük.
A kagavivők rémülten vetették magukat térdre, homlokukat belenyomva a fűbe. Blackthorne mellettük állt. A kapitány, tagbaszakadt, nagy hasú ember, őrszemeket küldött ki az ösvény két végére. A többiek a halottak kardjait szedték össze. Mindez idő alatt ügyet sem vetettek Blackthorne-ra, egészen addig, amíg hátrálni nem kezdett. A kapitány ekkor sziszegve ráförmedt: nyilvánvalóan azt mondta, egy tapodtat se mozduljon.
Újabb parancs hangzott el, s az új Szürkék levetették egyenkimonójukat. Alattuk mindenféle rongyok, kopott, koszos kimonók tünedeztek föl. Álarcot húztak, amelyek már ott lógtak a nyakukban. Egy ember összegyűjtötte a szürke kimonókat, és eltűnt velük a fák közt.
Banditák lehetnek, gondolta Blackthorne. Mit akarnak ezek velem?
A banditák halkan beszélgettek egymás közt, szemmel tartották őt, s közben kardjukat a halott szamurájok ruhájába törölgették.
– Andzsin-szan? Hai? – A kapitány szeme az álarc fölött kerek volt, szénfekete és átható.
– Hai – felelte Blackthorne, és a hátán végigfutott a hideg.
A férfi a földre mutatott, jelezve, hogy ne mozduljon onnét. – Vakarimaszu ka?
– Hai.
Végigmérték. Aztán az egyik kiküldött őrszem – már ez sem szürkében, hanem álarcosan, mint a többiek – vagy száz lépésre előbukkant a bokrok közül, intett, és újra eltűnt.
A banditák indulásra készen körülvették Blackthorne-t. A kapitány a kagavivőkre nézett, akik úgy remegtek, mint a kutya kegyetlen gazdája előtt, és még mélyebbre fúrták homlokukat a fűbe.
Aztán a banditák vezére valami parancsot vakkantott. A négy nyomorult hitetlenkedve emelte föl a fejét. Újra elhangzott a parancs, mire a kagavivők alázatosan hajlongva hátrálni kezdtek, majd egy emberként sarkon fordulva belevetették magukat a bozótba.
A bandita megvetően elmosolyodott s intett Blackthorne-nak, hogy induljon vissza a város felé.
Tehetetlenül elindult. Nem volt menekülés.
Már az erdő szélén jártak, amikor egyszerre megtorpantak. Hangokat hallottak szemből, és újabb harminc szamuráj bukkant elő a kanyar mögül. Barnák és Szürkék vegyesen, elöl a Barnák, vezetőjük gyaloghintóban, mögöttük néhány málhásló. Megálltak. A két csapat tüstént felkészült a harcra, s ellenségesen méregették egymást a köztük levő hetvenlépésnyi távolságból. A banditavezér merev mozdulatokkal előrement, mérgesen rákiabált az új szamurájokra, közben Blackthorne-ra mutogatott meg visszafelé, arra, ahol a rajtaütést végrehajtották. Kirántotta kardját, és fenyegetően a magasba emelte, nyilvánvalóan azt követelve, hogy térjenek ki az útjából.
Embereinek kardja szisszenve röpült ki hüvelyéből. Parancsára egy bandita Blackthorne mögé lépett, s feje fölé emelte a kardját, miközben parancsnoka tovább ordibált az ellenségnek.
Először semmi sem történt, aztán Blackthorne látta, hogy a gyaloghintó utasa kiszáll s azonnal ráismert. Kaszigi Jabu! Jabu visszaordított valamit a rablóvezérnek, de az csak tovább rázta kardját, követelve, hogy térjenek ki az útjából. Tirádája ellentmondást nem tűrő hirtelenséggel ért véget. Ekkor Jabu kurta parancsot adott, és harsogó csatakiáltással, magasra emelt karddal, kissé bicegve elörerohant, emberei a nyomában, utánuk a Szürkék.
Blackthorne hasra vetette magát, hogy elkerülje a kardot, amely kettészelhette volna, de a bandita amúgy is későn kapott észbe. A rablóvezér sarkon fordult és berohant az erdőbe, emberei követték.
A Barnák és a Szürkék már ott is voltak Blackthorne-nál, aki talpra kecmergett. Néhány szamuráj üldözőbe vette a banditákat a bokrok közt, mások továbbszaladtak az ösvényen, a többi pedig terepbiztosítási céllal szétszóródott. Jabu a bozót szélén megállt, parancsokat kiáltott, majd egyre jobban bicegve visszajött.
– Szo deszu, Andzsin-szan – mondta lihegve.
– Szo deszu, Kaszigi Jabu-szan – ismételte meg Blackthorne a kifejezést, ami valami olyasmit jelentett, hogy „nahát”, „hm, hm”, „csak nem?” Arra mutatott, amerre a banditák futottak. – Dómo. – Udvariasan meghajolt, mint egyenlő az egyenlő előtt, és gondolatban ismét köszönetet mondott Domingo atyának. – Gomen naszai, nihon go ga hanasze-maszen.
– Hai – felelte meglepetten Jabu, és hozzátett valamit, amit Blackthorne nem értett.
– Cujaku ga imaszu ka? – kérdezte Blackthorne. – Van tolmácsod?
– Íe, Andzsin-szan. Gomen naszai.
Blackthorne máris jobban érezte magát. Mostantól közvetlenül is érintkezhet a japánokkal. A szókincse még gyér, de kezdetnek megteszi.
Iiií, bárcsak volna tolmácsom, gondolta Jabu. Buddha urunkra!
De szeretném tudni, mi történt, amikor találkoztál Toranagával, Andzsin-szan, miket kérdezett, s te miket válaszoltál, mit meséltél neki a faluról, az ágyúkról, a rakományról, a hajóról, a gályáról és Rodriguról. Minden szót, ami elhangzott, s hogy hogyan hangzott el, hogy hol voltál eddig s hogy kerülsz ide. Akkor azt is megtudnám, mire gondolt Toranaga, s eltervezhetném, mit mondjak neki ma. Enélkül azonban tehetetlen vagyok.
Miért fogadott Toranaga téged, amint megérkeztünk, s nem engem? Miért nem kaptam hírt vagy parancsot tőle egészen a mai napig, eltekintve a kötelező udvarias üdvözléstől, az „Örömömre szolgál, hogy hamarosan újra találkozhatunk”tól? Miért küldetett értem ma? Miért halasztotta el kétszer is a találkozásunkat? Talán azért, amit mondtál neki? Vagy amit Hiromacu mondott? Vagy egyszerűen csak sok a gondja?
Az biztos, hogy sok a megoldhatatlan problémád, Toranaga. Isido befolyása úgy terjed, akár a tűz. Vajon tudsz már Onosi úr árulásáról? Tudod, hogy Isido felajánlotta nekem Ikava Dzsikkju fejét és tartományát, ha most titokban csatlakozom hozzá?
Miért éppen ma küldettél értem? Melyik jóindulatú kami hozott éppen erre, hogy megmenthessem az Andzsin-szan életét, s utána dühöngjek, hogy nem faggathatom ki, s így nem találhatom meg a kulcsot a záradhoz? Miért vetetted börtönbe, miért ítélted kivégzésre? Miért hozatta ki Isido? Miért akarták váltságdíjért foglyul ejteni a banditák? Ki fizette volna a váltságot? Miért van még mindig életben az Andzsin-szan? Az a bandita könnyűszerrel kettéhasíthatta volna.
Jabu felfigyelt a mély barázdákra, amelyek még nem voltak ott Blackthorne arcán, amikor először találkoztak. Kiéhezettnek látszik, gondolta. Mint valami kóbor eb. De még mindig a falka vezére, ne?
Bizony, navigátor, ezer kokut adnék most egy megbízható tolmácsért.
Én leszek az urad. Hajókat építesz nekem, kiképzed embereimet. Valahogy ki kell fognom Toranagán. De ha nem sikerül, az se számít. Majd a következő életemre jobban felkészülök.
– Jó kutya! – mondta fennhangon Blackthorne-nak, és halványan elmosolyodott. – Erős kéz, néhány csont meg egy korbács – ez kell neked. De most elviszlek Toranaga úrnak – persze miután megfürödtél. Bűzlesz, navigátor úr!
Blackthorne nem értette, de barátságosságot hallott ki a szavaiból, és látta a mosolyt is Jabu arcán. Visszamosolygott. – Vakarimaszen. Nem értem.
– Hai, Andzsin-szan.
A daimjó elfordult és a banditák után nézett. Tölcsért formált a kezéből és elkiáltotta magát. Azonnal visszatért az összes Barna. A Szürkék vezetője az ösvény közepén állt, s ő is visszarendelte embereit. Egyetlen banditát sem találtak.
Aztán a Szürkék kapitánya Jabuhoz lépett, és vitatkozni, mutogatni kezdtek, egyik a város, másik a vár felé.
Végül Jabu kardjára tett kézzel véget vetett a huzavonának, és Blackthorne felé fordulva intett, hogy szálljon be a gyaloghintóba.
– Íe – mondta a kapitány.
A két férfi láthatólag összecsapni készült, s a Szürkék és Barnák zavartan mocorogtak.
– Andzsin-szan deszu sundzsin Toranaga-szama...
Blackthorne elkapott egy-egy ismerős szót. A vatakusi azt jelenti: én, a htiacsi-val együtt azonban azt, hogy: mi, a sundzsin azt, hogy: rab, fogoly. Aztán eszébe jutott, mit mondott Rodrigues, megrázta a fejét, és felcsattant.
– Sundzsin íe! Vatakusi va Andzsin-szan!
Mindkét férfi rámeredt.
Blackthorne törte meg a csendet, tudván, hogy akadozva, helytelenül és gyerekesen fejezi ki magát japánul, de remélte, hogy megértik. – Barát. Nem fogoly. Értsd, kérem. Barát. Nagyon sajnálom, barátnak fürdő kell. Fürdő, ért? Fáradt. Éhes. Fürdő. – A várkastély öregtornyára mutatott. – Oda! Most, kérem. Toranaga úr egy, Isido úr kettő. Most! – Az utolsó dölyfös ima után ügyetlenül bemászott a gyaloghintóba és lefeküdt a párnákra. A lába jócskán kilógott belőle.
Jabu ekkor elnevette magát, és mindenki vele nevetett.
– Aa szo, Andzsin-szama! – mondta Jabu, és gunyorosan meghajolt.
– Íe, Jabu-szama. Andzsin-szan – javította ki elégedetten Blackthorne. Jól van, te rohadék. Most már én is tudok ezt-azt. De nem feledkeztem el rólad, ne félj. Táncolok én még a sírodon.

Tizenhatodik fejezet

– Talán ki kellett volna kérned a véleményemet, mielőtt kiemelted az én foglyomat az én hatáskörömből, Isido úr – mondta Toranaga.
– A barbár a közbörtönben volt, a közönséges bűnözők között. Feltételeztem, hogy elvesztetted érdeklődésedet iránta, különben természetesen eszembe se jutott volna, hogy kihozassam onnét. Egyáltalán nem akartam beleavatkozni a magánügyeidbe.
Isido látszatra nyugodt volt és bűnbánó, de belül fortyogott a dühtől. Tudta, hogy méltatlanul viselkedett és csapdába esett. Természetesen meg kellett volna kérdeznie Toranagát. Az elemi udvariasság ezt diktálta. Mindez persze nem számítana, ha a barbár legalább a hatalmában lenne, az ő szállásán; akkor egyszerűen és higgadtan átadná, amikor csak Toranaga úgy kívánja. De az, hogy tíz emberét tőrbe csalták és szégyenletes módon lemészárolták, s hogy Jabu daimjó és szamurájai a többi emberétől egyszerűen elvették az idegent, teljesen megváltoztatta a helyzetet. „Elvesztette az arcát”, vagyis megszégyenült, holott Toranaga nyilvánosság előtti tönkretételére éppen ezt az eljárást választotta maga is.
– Ismételten bocsánatodat kérem.
Toranaga Hiromacura nézett: a bocsánatkérés zene volt füleiknek. Mindketten tudták, milyen megaláztatás ez Isido számára. A nagy fogadóteremben voltak. Közös megegyezéssel a két ellenfél csak öt-öt testőrt tartott benn, a legmegbízhatóbbakat. A többi odakinn várakozott. Akárcsak Jabu. A barbárt éppen fürdették. Remek, gondolta Toranaga, és nagyon elégedett volt magával. Elhatározta, hogy mégsem fogadja ma Jabut, tovább játszik vele, mint macska az egérrel. Utasította Hiromacut, hogy küldje el, majd újra Isidóhoz fordult. – Bocsánatkérésedet természetesen elfogadom. Szerencsére nem történt baj.
– Akkor elvihetem a barbárt az Örököshöz – amint fogadóképes állapotban lesz?
– Magam küldöm oda, amint végeztem vele.
– Megkérdezhetem, mikor kerül sor erre? Az Örökös eredetileg ma reggelre várta.
– Emiatt nem kell különösebben aggódnunk, neked és nekem, ne? Jaemon csupán hétéves. Egy hétéves gyermek bírhatja türelemmel egy kicsit. Ne? A türelem a fegyelem egyik formája, állandóan gyakorolni kell. Nem? Majd én tisztázom vele ezt a félreértést. Ma délelőtt úgyis úszóleckét adok neki ismét.
– Ó.
– Igen. Neked is meg kéne tanulnod úszni, Isido úr. Pompás testgyakorlás, és háború idején jól jöhet. Minden szamurájom tud úszni. Ragaszkodom hozzá, hogy elsajátítsák ezt a művészetet.
– Az enyémek íjászattal, vívással, lovaglással és célba lövéssel töltik idejüket.
– Az enyémek emellett még költészettel, szépírással, virágrendezéssel és a csa-no-ju szertartással. A szamuráj legyen járatos a békés művészetekben, hogy erőt gyűjtsön a háborúsakra.
– Az én embereim többsége már rég elsajátította ezeket a művészeteket – vágta rá Isido, aki tudta, hogy saját írása csapnivaló, a művészetekben való jártassága pedig csekély. – A szamuráj háborúra születik. A háborúhoz pedig értek magam is. Ennyi egyelőre bőven megteszi. Legföljebb még annyit: mindenki engedelmességgel tartozik urunk végakaratának.
– Jaemon a Ló órájában vesz tőlem úszóleckét. – A japánok a napot és az éjszakát hat egyenlő részre osztották. A nap a Nyúl órájával kezdődött, ez hajnali 5-től 7-ig tartott, azután következett a Sárkányé, 7-től 9-ig. A Kígyó, a Ló, a Kecske, a Majom, a Kakas, a Kutya, a Vadkan, a Patkány és az Ökör órája váltotta egymást sorban, mígnem a Tigris órájával, hajnali 3 és 5 között, véget nem ért a ciklus. – Nem állsz be második tanítványnak?
– Köszönöm, nem. Túlságosan öreg vagyok már, hogy változtassak a szokásaimon – mondta sután Isido.
– Hallom, embereid kapitányának megparancsoltad, hogy kövessen el szeppukut.
– Természetesen. A banditákat el kellett volna kapni. Legalább egyet. Akkor megtalálnánk a többit is.
– Megdöbbent, hogy ezek a dögevők ilyen közel merészkednek a várhoz.
– Egyetértek. Talán a barbár le tudná festeni őket.
– Ugyan mit tud egy barbár? – nevetett Toranaga. – Ezek a banditák róninok voltak, nem? A te embereid között sok a rónin. Náluk kellene kezdeni az érdeklődést, ne?
– Az érdeklődés máris folyamatban van. Mindenféle irányban.
Isido nem vette tudomásul a rónin szóban rejlő gúnyt. Ezek a gazdátlan, jóformán számkivetett zsoldos szamurájok tömegével özönlöttek az Örökös zászlaja alá, amikor Isido elterjesztette, hogy az Örökös és anyja nevében elfogadja hűségüket, bármilyen hihetetlen, de hajlandó megbocsátani múltbeli viselt dolgaikat, s ha eljön az ideje, egy taikó bőkezűségével fogja megjutalmazni őket. Isido tudta, hogy lépése zseniális volt. Óriási képzett szamurájtartalékra tett szert; lojalitásukat szavatolta, hogy a róninok tudták: soha még egy ilyen lehetőséget nem kapnak; azonkívül így táborába gyűlt az öszszes olyan dühös ember, aki Toranaga vagy szövetségesei hódításainak köszönhette róninná válását. Nem utolsósorban pedig megszüntette a birodalmat fenyegető egyik örökös veszélyt – elszaporodásukat –, a róninná vedlett szamurájok ugyanis kétféleképpen élhettek meg: szerzetesnek vagy banditának álltak.
– Sok mindent nem értek ebben a rajtaütésben – mondta elfojtott dühvel Isido. – Például miért akarták váltságdíjért elragadni ezek a banditák a barbárt? Sokkal fontosabb személyiségek is laknak a városban. Mert ezt mondta a vezérük, nem? Hogy váltságdíjat fog követelni érte. De kitől? Mit ér ez a barbár? Semmit. Azonkívül honnét tudták, hogy ott csaphatnak le rá? Csupán tegnap adtam ki a parancsot, hogy hozzák az Örökös elé, gondolván, hogy elszórakoztatja a gyermeket. Nagyon különös.
– Nagyon – hagyta helyben Toranaga.
– Azonkívül Jabu úrnak véletlenül éppen akkor kellett arra mennie néhánnyal a te embereid és néhánnyal az enyéim közül. Nagyon különös.
– Nagyon. Jabu természetesen úgy került oda, hogy érte küldettem, a te embereid pedig azért voltak vele, mert – a te javaslatodra – megegyeztünk, hogy okos eljárás volna s talán a szakadékot is segítene áthidalni kettőnk közt, ha embereid mindenüvé elkísérnék az enyéimet, amíg hivatalos látogatáson Ószakában tartózkodom.
– Aztán az is különös, hogy a banditák, akik oly bátrak és jól szervezettek voltak, hogy harc nélkül levágták az első tízest, úgy viselkedtek, akár a koreaiak, amikor közös csapatunk megjelent. Holott a létszám nagyjából azonos volt a két oldalon. Miért nem küzdöttek meg velük, vagy miért nem indultak a barbárral tüstént a hegyekbe, ahelyett, hogy ostobán lézengtek a várba vezető nagy ösvényen? Nagyon különös.
– Nagyon. Én mindenesetre megduplázom testőrségemet, amikor holnap solymászni megyek. Sosem lehet tudni. Szomorú, hogy a várhoz ily közel banditák garázdálkodhatnak. Bizony. Nem akarsz velünk tartani a vadászatra? Reptethetnéd valamelyik sólymodat az enyém ellenében. Az északi hegyek közt fogok vadászni.
– Köszönöm, nem. Holnap foglalt leszek. Talán holnapután. Kirendeltem húszezer embert, hogy fésüljenek át minden erdőt és ligetet Ószaka körül. Tíz nap múlva nem lesz itt egyetlen bandita sem húsz rín belül. Ezt megígérem.
Toranaga tudta, hogy Isido banditákkal tölti fel közelben állomásozó csapatai létszámát. Ha húszezret mond, ötvenezret gondol. A csapda kezd bezárulni. De miért ilyen hamar? Miféle új árulásra került sor? Miért ilyen magabiztos Isido? – Jó. Akkor holnapután, Isido úr. De a vadászterületemtől ugye távol tartod embereidet? Nem szeretném, ha elriasztanák a zsákmányomat – tette hozzá átlátszóan.
– Természetesen. És mi legyen a barbárral?
– Mindig is az én tulajdonom volt, és az is marad. Akárcsak a hajója. De ha végeztem vele, rendelkezésedre bocsátom. Ki is végeztetheted, ha akarod.
– Köszönöm. Ezt fogom tenni. – Isido összecsukta legyezőjét és becsúsztatta ruhaujjába. – De a barbárnak nincs jelentősége. Ennél sokkal fontosabb, és tulajdonképpen azért is jöttem hozzád, hogy elmondjam... ó, most jut eszembe, úgy hallom, anyám ellátogatott a Dzsódzsi-kolostorba.
– Igen? Azt hittem, lejárt már a cseresznyevirágzás megszemlélésének ideje.
– Szerintem is. De ha meg akarja nézni a hervadó virágokat, hát miért ne? Az öregeknek másmilyen az esze járása, másként látják a dolgokat, ne? De az egészséggel hadilábon áll. Aggódom érte. Nagyon vigyáznia kell magára... könnyen megfázik.
– Akárcsak az én anyám. Az öregek egészségére ügyelni kell.
Toranaga megjegyezte magában, hogy tüstént üzennie kell az apátnak: nagyon vigyázzanak az öregasszonyra. Ha a kolostorban meghal, annak beláthatatlan következményei lennének. Megszégyenülne az egész birodalom előtt. Minden daimjó megtudná, hogy a hatalomért vívott sakkjátékban gyalogként felhasznált egy magatehetetlen öregasszonyt, ellensége anyját, de nem tudott eleget tenni az iránta való kötelességének. A túszszedés meglehetősen veszedelmes fogás.
Isidót vak düh fogta el, amikor hírét vette, hogy rajongva szeretett édesanyját a nagojai Toranaga-erősségbe csalogatták. Fejek hulltak le. Azonnal előrehozta a Toranaga elpusztítására szőtt terve időpontját, ünnepélyesen megesküdött, hogy ostrom alá veszi Nagoját és kivégezteti Kazamaki daimjót – akinek a gondjára bízta anyját –, amint a háború megkezdődik. Végül közbenjárók útján személyes üzenetet küldött az apátnak, figyelmeztetve, ha huszonnégy órán belül nem adják ki épségben az idős hölgyet, Toranaga egyetlen fia, Naga és háza népéből minden nő, akire ráteheti a kezét, sajnálatos módon a leprások falvában fog ébredni, leprások fogják etetni, itatni, leprás szajhák fognak az ágyába bújni. Isido tudta, amíg anyja Toranaga fogságában van, óvatosnak kell lennie. De világosan értésre adta: ha anyját nem eresztik szabadon, lángra lobbantja az egész birodalmat.
– És hogy érzi magát a te anyád, Toranaga úr? – kérdezte udvariasan.
– Köszönöm, nagyon jól. – Toranaga nyíltan kimutatta örömét, egyrészt anyja jólléte, másrészt Isido tehetetlen dühe fölött. – Ahhoz képest, hogy hetvennégy éves, nagyszerű állapotban van. Csak azt remélem, hogy én is ilyen erőben fogom megérni ezt a kort.
Ötvennyolc éves vagy, Toranaga, de ötvenkilenc már sohasem leszel, fogadta meg magában Isido. – Kérlek, add át neki jókívánságaimat, hogy még sokáig és boldogan éljen. Még egyszer köszönet, és bocsáss meg, hogy alkalmatlankodtam a barbár dolgában. – Nagy udvariassággal meghajolt, majd örömét alig leplezve hozzátette: – Ó, majdnem elfelejtettem: a fontos ügy, ami miatt felkerestelek, az, hogy a régensek utolsó, ünnepélyes ülését elhalasztottuk. Ma este nem gyűlünk össze.
Toranaga tovább mosolygott, holott úgy érezte, ráomlik a menynyezet. – Ó, igen? Miért?
– Kijama úr megbetegedett. Szugijama és Onosi urak hozzájárultak a halasztáshoz. Én is. Néhány nap ide vagy oda igazán nem számít egy ilyen fontos kérdésben, nem igaz?
– Kijama úr nélkül is összeülhetünk.
– Úgy döntöttünk, hogy nem fogunk. – Isido szeme gúnyosan megvillant.
– Ez hivatalos döntés?
– Íme, a négy pecsét.
Toranaga őrjöngött magában. Minden halogatás óriásira növeli a veszélyt. Kicserélhetné vajon Isido anyját az azonnali ülésért? Nem, mert a parancs elküldése és a hír meghozása túlságosan sok időt venne igénybe, s így a semmiért adna fel egy jókora előnyt.
– Mikor ül tehát össze a Tanács?
– Úgy hallom, Kijama úr holnapra vagy holnaputánra meggyógyul.
– Jó. A saját orvosomat küldöm hozzá.
– Biztos vagyok benne, hogy örülne neki. De az ő orvosa minden látogatót kitiltott. A betegség ragályos is lehet, ne?
– Miféle betegségről van szó?
– Nem tudom, uram. Nekem csak ennyit árultak el.
– Az az orvos barbár?
– Igen. A keresztények fődoktora, úgy hallom. Keresztény daimjónak keresztény pap-doktor dukál. A mieink nem elég jók egy... egy ilyen fontos daimjónak – tette hozzá vigyorogva Isido.
Toranaga aggodalma nőttön-nőtt. Ha japán orvosok kezelnék Kijamát, sok mindent tehetne. De egy keresztény doktor – minden bizonnyal jezsuita – ellen fordulni vagy akár csak beleavatkozni a dolgába, egyenlő lenne az összes keresztény daimjó megsértésével, ezt pedig most nem engedheti meg magának. Tudta, hogy barátsága Cukku-szannal nem fogja segíteni Onosi és Kijama keresztény daimjók ellen. A keresztényeknek érdeke, hogy egységes frontot alkossanak. Hamarosan érintkezésbe kell lépnie velük, a barbár papokkal, hogy megtudakolja, mi volna együttműködésük ára. Ha Isido valóban a maga oldalára állította Onosit és Kijamát, ha ez a két keresztény daimjó egységesen lép fel, a többi követni fogja őket, s akkor el vagyok szigetelve. Akkor nincs más hátra, mint a Bíbor Ég.
– Holnapután meglátogatom Kijama urat – jelentette ki, megjelölve tűrésének végső határát.
– No és a ragály? Sohasem bocsátanék meg magamnak, ha valami történne veled itt Ószakában, uram. Vendégem vagy, felelős vagyok érted. Ragaszkodnom kell hozzá, hogy erről mondj le.
– Légy nyugodt, Isido úr, nincs az a ragály, ami velem végezhet, ne? Nem emlékszel a jós jövendölésére?
Amikor hat esztendővel ezelőtt követség érkezett Kínából a taikóhoz, hogy megpróbálják békés úton rendezni a japán-koreai-kínai háborút, velük tartott egy híres asztrológus is. Ez a kínai sok mindent megjósolt már, ami valóra vált. A taikó egyik fényűzően megrendezett ebédjén arra kérte a jóst, jövendölje meg némelyik tanácsadója halálát. Az asztrológus azt mondta, Toranaga kard által vész el, középkorúan. Isido, Korea – vagy Csoszen, ahogy a kínaiak nevezték – híres meghódítója betegség nélkül, öregkorában, a lábán fog meghalni, mint a korszak leghíresebb embere. A taikó maga ágyban hal meg, nagyon öregen, tisztelettől és rajongástól övezve, de egészséges fiút hagy maga után. Az akkor még gyermektelen taikó annyira megörült ennek, hogy úgy döntött, mégsem végezteti ki a követeket pimaszságuk miatt. Ahelyett ugyanis, hogy mint várta, békét kért volna, a kínai császár követei útján mindössze felajánlotta neki, hogy „kinevezi a vak országának királyává”, mert így hívták a kínaiak a japánokat. Sértetlenül küldte hát haza őket és nem azokban a nagyon kicsi dobozokban, amiket már elő is készíttetett a számukra, és felújította a háborút Korea és Kína ellen.
– De, emlékszem, Toranaga úr – felelte Isido. – Csakhogy a ragály kellemetlen is lehet. Miért kapnád el a himlőt, mint fiad, Noboru, már megbocsáss... vagy a leprát, mint Onosi úr? Onosi fiatal még, de szenved. Nagyon, nagyon szenved.
Toranaga egy pillanatra elbizonytalanodott. Ismerte mindkét betegség eléktelenítő hatását, nagyon is jól. Legidősebb fia, Noboru tíz évvel ezelőtt, tizenhét esztendősen kapta meg a kínai himlőt, és hiába hívott hozzá japán, kínai, koreai, keresztény doktorokat, nem sikerült elűzni a kórt, amely szétmarta az arcát, de meg nem ölte. Ha enyém lesz a főhatalom, fogadkozott Toranaga, talán sikerül kiirtanom ezt a szörnyű ragályt. Vajon tényleg az asszonyoktól kapja az ember? És ők hogyan kapják meg? Hogyan lehetne gyógyítani? Szegény Noboru, gondolta. Ha nincs ez a himlő, te lennél az utódom, mert zseniális katona vagy, jobb szervező, mint Szudara, és nagyon ravasz. Igen sok rosszat kellett cselekedned előző életedben, hogy ekkora terhet cipelsz a mostaniban.
– Buddha urunkra, senkinek se kívánom egyiket sem – mondta.
– Egyetértek – felelte Isido, aki biztos volt benne, hogy Toranaga neki mindkettőt szívesen kívánná, ha lehetne. Meghajolt és távozott.
– Nos? – törte meg a csendet Toranaga.
– Akár maradsz, akár nem – felelte Hiromacu –, most már mindegy, uram. Katasztrófa lesz ebből, mert elárultak és elszigeteltek. Ha itt maradsz az ülésre – és lefogadom, hogy egy héten belül nem kerül rá sor –, Isido addig mozgósítja és ide vonja minden seregét Ószaka alá, és nem menekülhetsz, bármi történjék Ocsiba úrnővel Jedóban. Isido máris feláldozta magában Ocsibát, hogy téged elkaphasson. Nyilvánvaló, hogy elárultak, s hogy a négy régens egységes döntést fog hozni ellened. Ha távozol, akkor is olyan rendeleteket bocsátanak ki, amilyeneket Isido akar. A négy az egyhez szavazati arányt pedig tiszteletben kell tartanod. Megesküdtél rá. Régensi adott szavadat nem szegheted meg.
– Egyetértek.
Csend lett.
Hiromacu növekvő nyugtalansággal várt. – Mit akarsz tenni?
– Először is úszom egyet – felelte meglepő vidámsággal Toranaga –, utána pedig fogadom a barbárt.