Negyvenkilencedik fejezet

Téged már el is felejtettelek – mondta Blackthorne angolul. – Azt gyanítottam, hogy meghaltál.
– Dózo gozaimasita, Andzsin-szan, nan deszu ka?
– Nani mo, Fudzsiko-szan – mondta Blackthorne, és elszégyellte magát. – Gomen naszai. Hai. Gomen naszai. Ma-szuvare odoroita hontó ni mata aete uresi. Kérlek, bocsáss meg... micsoda meglepetés. Örülök, hogy látlak. Foglalj helyet.
– Dómo arigató gozaimasita – felelte Fudzsiko, és éles, vékony hangján elmondta, mennyire örül, hogy láthatja az Andzsin-szant, milyen jól beszél már japánul, milyen jól néz ki, és mennyire örül, hogy végre itt lehet.
Blackthorne figyelte, amint ügyetlenül letérdel a szemben levő párnára. – Láb... – Nem jutott eszébe az „égés” szó, ezért azt mondta: – Láb tűz fáj. Nagyon?
– Nem. Bocsánatot kérek. Leülni egy kicsit még fájdalmas – mondta Fudzsiko, Blackthorne szájára koncentrálva. – Fáj a lábam, úgy mondják, bocsánatot kérek.
– Kérlek, mutasd meg.
– Bocsáss meg, Andzsin-szan, nem akarlak ezzel terhelni. Vannak más gondjaid is. Én...
– Nem értem. Túl gyors, bocsánat.
– Ó, bocsánatot kérek. A lábam jól van. Semmi baj.
– De baj. Ágyasom vagy, ne? Semmi szégyen. Mutasd, kérlek.
Fudzsiko engedelmesen felállt. Zavarban volt, de azért kezdte kioldozni az obija zsinegeit.
– Kérlek, hívd szolgálót – utasította Blackthorne.
Fudzsiko engedelmeskedett. A sodzsi félrecsúszott, és besietett egy nő, akit Blackthorne még sohasem látott.
Letekerték a merev obit. A szolgáló a hüvelyben lapuló tőrrel együtt félretette.
– Mi a neved? – kérdezte Blackthorne pattogva, ahogy szamurájhoz illik.
– Ó, kérlek, bocsáss meg, uram, nagyon sajnálom. Nevem Hana-icsi.
Blackthorne egy morgással nyugtázta. Első Virág kisasszony, szép név! A szolgálókat általában csak úgy hívták, hogy Söprű, Daru, Hal vagy Második Söprű, Negyedik Hold, Csillag, Fa, Ág kisasszony.
Hana-icsi középkorú volt és igen aggályos. Lefogadom, hogy régi családi bútordarab, gondolta Blackthorne. Talán a néhai férj vazallusa. Férj! El is felejtettem, hogy volt férje Fudzsikónak, meg egy gyereke is, akit meggyilkoltak – akárcsak a férjet, annak az ördögi Toranagának a parancsára. Csakhogy Toranaga nem ördög, hanem daimjó, és tehetséges, sőt egyenesen nagy vezéregyéniség. Igen. Ha jobban megpiszkálnánk, biztosan kiderülne, hogy a férj megérdemelte a sorsát, ne? De a gyerek, az nem. Arra nincs mentség.
Fudzsiko leejtette magáról a zöld mintás felsőkimonót. Remegő ujjakkal kibogozta a sárga alsókimonó vékony selyemövét, és azt is hagyta leesni. Világos bőre volt, és amennyire a selyemredők között látni lehetett, kicsi, lapos melle. Hana-icsi letérdelt, és megoldotta a földig érő alsószoknya zsinórjait, hogy úrnője ki tudjon lépni belőle.
– Íe – parancsolta Blackthorne. Odament, és fölemelte a szoknya alját. Az égésnyomok a lábszár hátulján kezdődtek. – Gomen naszai – mondta.
Fudzsiko mozdulatlanul állt. Verejtékcsepp folyt végig az arcán, és tönkretette rajta a festéket. Blackthorne följebb húzta a szoknyát. A bőr az egész lábán végigégett, de tökéletesen gyógyult. Már kialakult az új bőrréteg, és sehol sem fertőződött el, sehol sem gennyedt be, csak egy kevés tiszta vér szivárgott a térdhajlatában, ahol leüléskor felszakadt a vékony új bőr.
Blackthorne félrehajtotta a kimonókat, és meglazította az alsószoknya övét. Az égésnyomok a combtőnél megszakadtak, a feneket teljesen elkerülték, mert a rázuhant gerenda ott megvédte a lángoktól, és a gerinc tövében folytatódtak. Féltenyérnyi égéscsík fogta körbe a derekát. Az új, vöröses bőrréteg máris állandó ráncokat vetett. Csúnya látványt nyújtott, de szépen gyógyult.
– Orvos nagyon jó. Ilyet jót még nem is láttam! – Visszaengedte a kimonókat. – Nagyon jó, Fudzsiko! A sebhelyek meg, mit számít? Sok tűz marta sebet láttam, értesz? Látni akartam, jó vagy nem jó. Orvos igen jó. Buddha vigyáz Fudzsiko-szanra. – Az asszony vállára tette a kezét, és belenézett a szemébe. – Most már nem aggódás. Sigata ga nai, ne? Érted?
Fudzsikónak eleredtek a könnyei. – Kérlek, bocsáss meg, Andzsin-szan. Nagyon szégyellem magam. Kérlek, bocsásd meg az ostobaságomat, hogy ott voltam, hogy beszorultam oda, mint valami féleszű eta. Veled kellett volna lennem, hogy vigyázzak rád – nem a szolgák közt rekedni a házban. Mi dolgom volt nekem a házban, mi jogom nekem egy házhoz, egyáltalán...
Blackthorne hagyta, hadd beszéljen, noha jóformán semmit sem értett belőle, és részvevőn magához ölelte az asszonyt. Meg kell tudnom, miféle szert használt a doktor, gondolta izgatottan. Égett sebet ilyen gyorsan és szépen gyógyulni soha nem láttam. Őfelsége minden kereskedelmi hajóskapitányának meg kellene ismernie a titkot – sőt, minden európai hajóskapitánynak! Mi több, nem fizetnének-e szívesen arannyal a titokért a kapitányok? Meggazdagodhatnék. Igen. De nem így, gondolta, nem így. Nem a tengerjárók kínjának megváltásán.
Fudzsikónak szerencséje van, hogy csak a lába hátulja meg a háta égett meg, és nem az arca. Lenézett az arcára. Szögletes volt és lapos, fogai akár a nyúlé, de a tekintetéből áradó melegség kárpótolt csúnyaságáért. Még szorosabban ölelte meg.
– És most nem sír! Parancs!
Friss csáért és szakéért küldte a szolgálót, rengeteg párnát hozatott vele, és rájuk fektette Fudzsikót, noha eleinte ezzel még nagyobb zavarba hozta az asszonyt.
– Hogy köszönjem meg neked mindezt? – kérdezte Fudzsiko.
– Nincs köszönet. Csak visszaadom... – Nem jutott eszébe a „szívesség” és az „emlékezni” japán megfelelője, ezért elővette a szótárt. „Szívesség”: o-negai, „emlékszik”: omoi deszu. – Hai, mondoszo o-negai! Omoi deszu ka? Viszonzom a szívességet. Emlékszel? – Felemelte a kezét, mintha pisztolyt tartana benne. – Omi-szan, emlékszel?
– Ó, hát persze – kiáltott fel Fudzsiko, majd csodálkozva megkérdezte, megnézhetné-e azt a könyvet. Sohasem látott még latin betűs írást, s a szóoszlopok semmit sem jelentettek számára, de a dolog célját azonnal felfogta.
– Ebben a könyvben benne van... ez szókönyv, ne?
– Hai.
– „Hombun?” – kérdezte a nő.
Blackthorne megmutatta, hogyan kell megkeresni a szó jelentését latinul és portugálul. – Hombun – kötelesség. – Majd japánul hozzátette: – Tudom, mi a kötelesség. Szamuráj kötelessége, ne?
– Hai. – Fudzsiko összecsapta a kezét, mint aki csodát lát.
Blackthorne kikereste a szót. – Madzsucu deszu, ne? Varázslat, igaz?
– Igen, Andzsin-szan. Ez a könyv kész varázslat. – Fudzsiko belekortyolt a csajába. – Most már beszélhetek veled. Igazából beszélhetek veled.
– Kicsit. Csak lassan, érted?
– Igen. Kérlek, légy velem türelmes. Bocsáss meg.
Az öregtorony hatalmas harangja elütötte a Kecske óráját, s a jedói templomok visszhangozták az időváltást.
– Most megyek. Toranaga úrhoz. – Ruhaujjába csúsztatta a könyvet.
– Itt várok rád, ha szabad.
– Hol laksz?
– Ó, itt, a szomszéd szobában. Kérlek, bocsásd meg tapintatlanságomat...
– Lassan. Beszélj lassan. Egyszerűen.
Fudzsiko újabb bocsánatkérések közepette lassan megismételte.
– Remek – mondta Blackthorne. – Később találkozunk.
Fudzsiko fel akart állni, de Blackthorne tiltón megrázta a fejét, és kiment az udvarra. Az ég felhős volt, a levegő fojtogató. Már várta a testőrség. Az öregtorony belső udvarában Mariko fogadta, karcsúbb és légiesebb volt, mint valaha, arca alabástromfehér az aranyszínű ernyő alatt. Zöld szegélyű barna ruhát viselt.
– Ohajó, Andzsin-szan. Ikaga deszu ka? – kérdezte szertartásosan meghajolva.
Blackthorne azt felelte, hogy jól van, és japánul folytatta a társalgást, amíg csak bele nem fáradt, vagy bizalmasabb szavakat nem akart mondani az asszonynak – ekkor portugálra váltott.
– Te... – szólalt meg óvatosan, amint felfelé tartottak a lépcsőn.
– Te... – visszhangozta Mariko, s ugyanolyan komoran folytatta portugálul, mint előző este. – Nagyon sajnálom, Andzsin-szan, de ma nem beszélhetünk latinul... ma nem szolgálhatja azt a célt, amelyre teremtették, ne?
– Hol beszélhetnénk négyszemközt?
– Ez nagyon nehéz, sajnálom. A kötelességeim...
– Nincs semmi baj, remélem?
– Ó, dehogy – felelte az asszony. Kérlek, bocsáss meg, de mi baj lehetne? Nincs semmi baj. Felmentek egy újabb lépcsősoron. Megint ellenőrizték a passzusukat, megint besoroltak mögéjük az újabb őrök. Odakinn zuhogni kezdett az eső, kimosva a levegőből a fülledtséget.
– Órákig esni fog – mondta Blackthorne.
– Igen. De eső nélkül nincs rizs. Két-három héten belül teljesen megszűnnek az esők, és akkor egészen őszig megint fülledt és párás lesz az idő. – Mariko kinézett egy ablakon a mindent elfedő esőfüggönyre. – Élvezni fogod az őszt, Andzsin-szan.
– Igen. – Blackthorne a távolban horgonyzó Erasmust nézte, azután az eső azt is homályba vonta, és ő tovább baktatott a lépcsőn. – Ha beszéltünk Toranagával, meg kell várnunk, míg az eső eláll. Nem találhatnánk valami helyet, ahol nyugodtan beszélgethetnénk?
– Nemigen – felelte szórakozottan az asszony, és Blackthorne ezt különösnek tartotta. Mariko rendszerint sokkal határozottabb volt. – Kérlek, bocsáss meg, Andzsin-szan, de mostanában elég nehéz a dolgom, és sok a tennivalóm. Hogy töltötted az estét? Hogy vannak a barátaid, az embereid?
– Jól. Minden rendben van.
– És még sincs rendben?
– De... csak olyan furcsa az egész. – Ránézett Marikóra. – Te mindent észreveszel?
– Nem, Andzsin-szan. Csupán magadtól nem említetted őket, holott az elmúlt héten szinte másra sem gondoltál, csak rájuk. Nem vagyok én varázsló.
Kis szünet után Blackthorne megkérdezte:
– Biztos, hogy nincs semmi baj? Nincsenek gondjaid Buntaro-szannal?
Buntaróról sohasem beszéltek, a nevét sem említették Jokosze óta. „Ez az egyetlen kérésem, Andzsin-szan – súgta a fülébe Mariko az első éjszakán. – Bármi történjék Misimáig és, ha Isten is úgy akarja, Jedóig, annak senki máshoz ne legyen köze, csak hozzánk, jó? A valóságról, a külvilágról ne essék szó köztünk, jó? Egyetlen szó se. Kérlek!”
„Így lesz. Esküszöm.”
„Én is megesküszöm rá. Utunk a jedói Első hídnál ér véget.”
„Nem.”
„Valahol véget kell hogy érjen, szerelmem. Az Első hídnál véget ér. Kérlek, fogadd ezt el, különben belehalok a félelembe, hogy veszélybe sodortalak...”
Tegnap reggel megérkeztek az Első hídhoz, és Blackthorne, noha alig várta, hogy lássa az Erasmust, keserű szívvel állapodott meg a hídfőnél.
„Át kell kelnünk a hídon, Andzsin-szan” – mondta Mariko.
„Igen. De ez csupán egy híd a sok közül. Gyere, Mariko-szan. Mellettem gyere át ezen a hídon. Mellettem, kérlek. Menjünk át rajta együtt – majd latinul folytatta –, és képzeld azt, hogy ölben viszlek át, hogy kéz a kézben lépünk be új életünkbe.”
Mariko kiszállt gyaloghintójából, és gyalog kelt át Blackthorne oldalán a hídon. A túlsó végére érve visszaült hintójába, és felmentek a kis emelkedőn. Buntaro a vár kapujában várta őket.
Blackthorne még most is emlékezett rá, mennyire szerette volna, ha hirtelen belecsap az istennyila.
– Nincs vele gond, remélem? – kérdezte újra, amint a legfelső szintre értek.
Mariko megrázta a fejét.

– Szóval hajó nagyon kész, Andzsin-szan? – kérdezte Toranaga. – Nincs tévedés?
– Nincs, uram. Hajó tökéletes.
– Mennyi ember... mennyivel többet akarsz hajó... – Toranaga Marikóra nézett. – Kérlek, kérdezd meg, mekkora legénységre lenne szüksége a hajó kezeléséhez. Azt akarom, hogy pontosan értse, amit mondok.
– Az Andzsin-szan azt feleli, harminc matrózra és húsz pattantyúsra. Eredeti legénysége százhét főből állt, beleértve a szakácsokat és a kereskedőket. Hogy az itteni vizeken vitorlázzék és harcoljon, a kétszáz szamuráj elégséges kiegészítés lesz.
– És úgy gondolja, hogy a matrózlétszám feltöltéséhez tud embereket fogadni Nagaszakiban?
– Igen, uram.
– Én nem bíznék a zsoldosokban, az egyszer biztos – mondta undorodva Toranaga.
– Kérlek, bocsáss meg, uram, ezt is lefordítsam?
– Hogy? Ne, nem érdekes.
Toranaga nyűgösen felállt, és odament az egyik ablakhoz. A zuhogó eső az egész várost eltakarta szem elől. Bárcsak hónapokig esne még, gondolta. Istenek, adjátok, hogy egészen újévig essen! Vajon mikor találkozik Buntaro a fivéremmel? Mondd meg az Andzsin-szannak, hogy holnap kapja meg a vazallusait. Ez az eső ma már nem áll el. Iszonyú idő. Semmi értelme bőrig ázni.
– Igen, uram. – Toranaga elmosolyodott magában. Mindenki tudta, hogy az időjárás soha életében nem volt akadály a számára, ha valamit el akart végezni. Ha volnának még kételkedők, gyanakvók, ez majd meggyőzi őket, hogy megváltoztam, gondolta. – Holnap vagy holnapután, mit számít pár nap? Mondd meg neki, hogy majd érte küldök, ha eljön az ideje. Addig a várban fog lakni.
Hallotta, amint Mariko lefordítja a parancsot a navigátornak.
– Igen, Toranaga úr, értem – felelte japánul Blackthorne. – De megkérdezhetem tisztelettel: mehetek Nagaszakiba gyorsan? Hiszem, fontos. Bocsánatot kérek.
– Majd később ezt is eldöntőm – csattant fel Toranaga. Intett Blackthorne-nak, hogy elmehet. – Viszontlátásra, Andzsin-szan. Hamarosan dönteni fogok a jövőd felől. – Látta, hogy a navigátor erősködni akar, de udvariasan visszafogja magát. Pompás, gondolta, legalább modort már tanultál! – Mondd meg az Andzsin-szannak, hogy semmi értelme várnia rád, Mariko-szan. Viszontlátásra, Andzsin-szan.
Mariko teljesítette a parancsot. Toranaga hátat fordított nekik, és a felhőszakadást bámulta. Hallgatta az eső hangját. Az ajtó becsukódott az Andzsin-szan mögött.
– Mi volt az a veszekedés? – kérdezte Toranaga, még mindig háttal állva a terem felé.
– Uram?
Toranaga éles füle érzékelte, hogy Mariko hangja enyhén megremeg. – Természetesen Buntaro és közted, vagy azóta mással is veszekedtél? – kérdezte maró gúnnyal Toranaga. – Netán az Andzsin-szannal, vagy keresztény ellenségeimmel, esetleg Cukku-szannal?
– Nem, uram. Kérlek, bocsáss meg. Úgy kezdődött, mint a legtöbb veszekedés férj és feleség között, uram. Semmiségeken. Aztán előkerül a múlt, és megmérgezi kapcsolatukat, ha éppen olyan hangulatban vannak.
– És te olyan hangulatban voltál?
– Igen. Kérlek, bocsáss meg. Könyörtelenül hergeltem a férjemet. Az én hibám volt. Nagyon sajnálom, uram, de ilyenkor elragadtatja magát az ember, és vad dolgokat mond.
– Gyerünk már, halljam, miféle vad dolgokat? – Mariko úgy festett, akár a sarokba szorított ünő. Arca elfehéredett. Tudta, hogy a kémek már Toranaga fülébe súgták, miféle kiabálásra került sor házuk csendjében.
Mindent elmondott, a lehető legpontosabban. Majd hozzátette:
– Férjem csak dühében ejtett ki ilyen szavakat, dühében, amit én ébresztettem benne. Ő hűséges hozzád... tudom, hogy hűséges. Engem kell megbüntetned, uram. Én hergeltem fel.
Toranaga szálfaegyenes derékkal, kőkemény arccal ült vissza párnájára. – Mit mondott Gendzsiko úrnő?
– Nem beszéltem vele, uram.
– De akarsz vagy akartál, ne?
– Nem, uram. Engedelmeddel azonnal indulnék Ószakába.
– Akkor indulsz, amikor én mondom, az árulás pedig undorító, akárhol üti is fel a fejét!
Mariko meghajolt a korbácsként csattanó szavak súlya alatt.
– Igen, uram. Kérlek, bocsáss meg. Én vagyok a hibás.
Toranaga megrázott egy kis csengőt. Kinyílt az ajtó, Naga jelent meg.
– Igen, uram?
– Azonnal rendeld ide Szudara urat és Gendzsiko úrnőt!
– Igenis, uram. – Naga fordult, hogy távozzék.
– Várj! Utána hívd össze a tanácsot, Jabut és a többieket... meg az összes hadvezért. Éjfélre itt legyenek! És kergess le minden őrt erről az emeletről! Szudarával együtt te is gyere vissza.
– Igen, uram. – Naga sápadt arccal becsukta maga mögött az ajtót.
Toranaga hallotta, amint az emberek lecsattognak az emeletről. Odament az ajtóhoz és kinézett. Az előtér üres volt. Becsapta és bereteszelte az ajtót. Azután felvett egy másik csengőt és megrázta. A terem távolabbi végében kinyílt egy másik ajtó. Olyan ügyesen rejtették bele a falba, hogy észrevehetetlen maradt. Középkorú, testes asszony jelent meg a nyílásban. A buddhista apácák csuklyás habitusát viselte.
– Igen, nagyuram?
– Csát kérünk, Csano-csan – mondta Toranaga. Az ajtó becsukódott. Toranaga tekintete visszatért Marikóhoz. – Szóval úgy véled, hűséges hozzám?
– Tudom, hogy az, uram. Kérlek, bocsáss meg, az én hibám volt, nem az övé – felelte elkeseredetten az asszony. – Felhergeltem, és elvesztette az eszét.
– Igen. Ezt tetted. És ez undorító! Rettenetes! Megbocsáthatatlan! – Toranaga papírkendőt vett elő, és megtörölte a homlokát. – Ugyanakkor nagy szerencse.
– Uram?
– Ha nem bőszíted fel, talán sose veszem hírét az összeesküvésnek. S ha nem dühében mondja mindazt, amit mondott, csupán egyféleképpen járhatnék el. Így azonban – folytatta – választási lehetőséget adtál nekem.
– Uram?
Toranaga nem válaszolt. Bárcsak Hiromacu itt volna, gondolta, akkor legalább egy ember volna, akiben tökéletesen megbízhatok.
– No és te? A te hűségeddel hogy állunk?
– Kérlek, uram, tudnod kell, hogy mindig rendelkezel vele.
Toranaga nem válaszolt. Ádáz tekintete nem enyhült.
Nyílt a belső ajtó, és Csano, az apáca kopogás nélkül, minden szertartásosságot mellőzve belépett a terembe, kezében tálcával.
– Tessék, nagyuram, már el volt készítve. – Paraszt módra térdelt le, a keze is durva volt, akár a parasztoké, de a nyugalma végtelen, belső derűje határtalan. – Adjon Buddha békességet neked. – Mariko felé fordult, paraszt módra ismét meghajolt, majd kényelmesen elhelyezkedett. – Kitüntetnél azzal, hogy töltesz, úrnőm? Biztosan szépen csinálnád és nem loccsantanád ki, ne? – Szemében jókedv bujkált.\endash Örömmel, Oku-szan – felelte Mariko, a vallásos „anya” megszólítást alkalmazva, és elrejtette meglepetését. Sohasem látta még Naga anyját. Toranaga hivatalos hölgyei közül a legtöbbet ismerte, találkozott velük a különböző ceremóniákon, de csupán Kiricubóval és Szazuko úrnővel volt meghittebb kapcsolatban.
– Csano-csan – mondta Toranaga –, ez itt Toda Mariko-nó-Buntaro úrnő.
– Aa, szo deszu, bocsánatot kérek, azt hittem, nagyuram egyik tiszteletre méltó hölgyéhez van szerencsém. Kérlek, bocsáss meg, Toda úrnő, és Buddha áldása legyen rajtad.
– Köszönöm – mondta Mariko. Átnyújtotta a csészét Toranagának, aki belekortyolt a csába.
– Tölts Csano-csannak és magadnak is – utasította.
– Bocsáss meg, nagyuram, de én nem kérek. Torkig vagyok már csával, annyit ittam, a csöbör meg messze van ezeknek a vén csontoknak.
– Egy kis gyaloglás úgysem ártana – évődött Toranaga. Nagyon örült, hogy Csanóért küldött, amint Jedóba megérkezett.
– Úgy van, nagyuram, neked mindig igazad van. – Csano derűsen ismét Mariko felé fordult. – Szóval te volnál Akecsi Dzsinszai úr lánya.
Mariko kezében megállt a szájához emelt csésze.
– Igen. Kérlek, bocsáss meg...
– Ó, ezért igazán nem kell bocsánatot kérned, gyermekem – nevetett kedvesen Csano, és csak úgy hullámzott a hasa. – Nagyon sajnálom, csak a mostam neved szerint nem tudtalak hová tenni. Utoljára az esküvődön láttalak.
– Ó!
– Bizony, én láttalak az esküvődön, de te nem láthattál engem. Egy paraván mögül leskelődtem. Igen, láttalak téged is meg a többi nagyságot, Nakamurát, a leendő taikót és az összes nemesurat. Szégyellős voltam, nem mertem olyan előkelő társaságban megjelenni. De nagyon élveztem, akkor éreztem magam életemben a legjobban. Második esztendeje volt már, hogy nagyuram kitüntetett figyelmével, és a gyermekét hordtam – noha még mindig paraszt voltam, mint ahogy az is maradtam. – Mosolygó szemmel hozzátette: – Semmit sem változtál azóta, ugyanúgy Buddha kiválasztottja vagy.
– Bárcsak úgy volna, Oku-szan.
– Úgy is van. Nem tudtad, hogy Buddha kiválasztottja vagy?
– Nem vagyok az, Oku-szan, bármennyire is szeretném.
– Mariko-szan keresztény – szúrta közbe Toranaga.
– Á, keresztény... mit számít az egy nőnek, hogy keresztény vagy buddhista, nagyuram? Valamilyen istenre minden asszonynak szüksége van – folytatta kuncogva Csano. – Szükségünk van valamilyen istenre, nagyuram, hogy bírjunk a férfiakkal, ne?
– Nekünk meg türelemre, isteni türelemre van szükségünk, hogy bírjunk a nőkkel, ne?
Az asszony elnevette magát, s a nevetése felmelegítette a termet, enyhített valamicskét Mariko baljós előérzetén.
– Úgy ám, nagyuram, és mindez azért a Mennyei Pavilonért van, amelynek jövője nincs, melegsége is alig, kielégítőnek meg annyira kielégítő, akár a pokol.
Toranaga mordult egyet.
– Mit szólsz ehhez, Mariko-szan?
– Csano úrnő ifjú korához képest igen bölcs – felelte Mariko.
– Ó, úrnőm, milyen szép szavakat mondasz egy vén bolondnak – válaszolta az asszony. – Nagyon jól emlékszem rád. Gyönyörű darumintás kék kimonót viseltél, olyan szép ezüstdarvakat még életemben nem láttam. – Tekintete visszavándorolt Toranagára. – Hát, nagyuram, csak üldögélni akartam egy kicsikét. Most kérlek, bocsáss meg.
– Van még idő. Maradj.
– Igen, nagyuram – mondta lassan feltápászkodva az öreg apáca –, engedelmeskednék is, mint mindig, de a természet szava erősebb. Ezért kérlek, bocsáss meg egy öreg parasztasszonynak, de igazán nem szeretnék szégyent hozni rád. Ideje távoznom. Minden készen van, étel, szake, amikor csak parancsolod, nagyuram.
– Köszönöm.
Az ajtó zajtalanul becsukódott mögötte. Mariko megvárta, míg Toranaga csészéje kiürül, és újra töltött neki.
– Mire gondolsz?
– Vártam, uram.
– Mire, Mariko-szan?
– Uram, a hatamotód vagyok. Eddig még sohasem kértem tőled kegyet. Most kérek, mint hata...
– Nem akarom, hogy mint hatamoto kegyet kérj tőlem – közölte Toranaga.
– Akkor egy élet kegyét.
– Nem vagyok a férjed.
– Néha a vazallus is kérhet hűbér...
– Igen, néha, de nem most! Nem akarok többet hallani semmiféle életkegyről, kérésről vagy folyamodványról!
Az életkegyet, amelyet ősi hagyomány szentesített, a feleség kérhette férjétől, fiú az apjától, néha a férj a feleségétől, azzal a feltétellel, hogy ha a kérést teljesítik, az illető soha többé nem kérhet semmilyen szívességet. A szokás azt is előírta, hogy a kegykéréssel kapcsolatban semmiféle kérdést nem szabad feltenni és soha többé nem szabad szóba hozni.
Udvariasan kopogtak az ajtón.
– Nyisd ki – parancsolta Toranaga.
Mariko engedelmeskedett. Szudara lépett be, mögötte a felesége, Gendzsiko úrnő és Naga.
– Naga-szan, menj le az alattunk levő szintre, és senkit se eressz fel parancsom nélkül.
Naga kiment.
– Mariko-szan, zárd be az ajtót, és ülj ide. – Toranaga maga elé mutatott, és jelezte, hogy az asszony a többiekkel szembeforduljon.
Szudara tekintete önkéntelenül Marikóra tévedt, majd vissza az apjára. Gendzsiko úrnő mozdulatlan maradt.
Toranaga nyersen odavágta:
– Mariko-szan két okból van itt, fiam: először, mert azt akarom, hogy itt legyen és másodszor, mert azt akarom, hogy itt legyen!
– Igen, apám – felelte Szudara, és szégyelte magát apja udvariatlan viselkedéséért. – Megkérdezhetem, mivel sértettelek meg?
– Van okom a sértettségre?
– Nincs, uram, hacsak biztonságod fölötti aggodalmam és buzgalmam, hogy minél tovább e világban marasszalak, nem sértés számodra.
– No és az árulás? Úgy hallom, el akarod foglalni helyemet mint klánunk vezetője!
Szudara arca elfehéredett, akárcsak Gendzsiko úrnőé.
– Soha nem tennék ilyet, sem gondolatban, sem szóban, sem cselekedetben. Családom egyetlen tagja nem tett ilyet, sem senki a környezetemben.
– Ez így van, uram – szólalt meg ugyanolyan szilárd hangon Gendzsiko.
Szudara büszke, sovány férfi volt, hideg és keskeny szemű, vékony, mosolytalan ajkú. Huszonnégy éves, kiváló hadvezér, Toranaga öt élő fia közül a második. Imádta gyermekeit, nem voltak ágyasai, és rajongott a feleségéért.
Gendzsiko alacsony termetű volt, három évvel idősebb férjénél, teste máris formátlan a négy gyermek világrahozatalától, de a háta egyenes, és belészorult nővérének, Ocsibának minden büszke, könyörtelen oltalmazó ösztöne az övéi iránt, akárcsak nagyapjuknak, Gorodának minden lappangó vadsága és kegyetlensége.
– Akárki vádolta meg a férjemet, hazudik – jelentette ki.
– Mariko-szan – mondta Toranaga –, közöld Gendzsiko úrnővel, mit parancsolt a férjed!
– Buntaro úr megparancsolta, hogy győzzelek meg róla: elérkezett az ideje, hogy Szudara úr magához ragadja a hatalmat, közöljem veled, hogy a tanácsban mások is osztják véleményét, s ha Toranaga úr nem akarná átadni a hatalmat... erővel kell elvenni tőle.
– Sohasem fordult meg a fejünkben ilyen gondolat, uram – mondta Szudara. – Hűségesek vagyunk hozzád, soha...
– Mit tennél, ha átadnám a hatalmat? – kérdezte Toranaga.
– Honnan tudhatná azt Szudara úr, ha sohasem gondolt még ezzel az iszonyú lehetőséggel? – vágta rá azonnal Gendzsiko. – Nagyon sajnálom, uram, de nem tud felelni, ha egyszer sohasem gondolt még ilyesmire. Ami pedig Buntaro-szant illeti, csakis valami gonosz kami bújhatott belé.
– Buntaro azt állította, hogy mások is osztják a véleményét.
– Kik? – kérdezte ádázul Szudara. – Mondd meg, hogy kik, s tüstént életükkel fizetnek.
– Te mondd meg, hogy kik!
– Nem tudom, uram, különben már rég jelentettem volna neked.
– Nem ölted volna meg őket tüstént?
– A te első szabályod a türelem, második szabályod a türelem. Mindig is engedelmeskedtem neked. Előbb vártam volna, jelentettem volna. Ha megsértettelek, parancsold meg, hogy kövessek el szeppukut. Nem érdemeltem ki haragodat, uram, nem ámítalak el. Képtelen vagyok elviselni, hogy haragod hullámai átcsapnak felettem.
– Igen, uram – helyeselt Gendzsiko úrnő. – Kérlek, bocsáss meg, de illő alázat mellett egyetértek férjemmel. Ártatlan ő, akárcsak háznépünk minden tagja. Hűségesek vagyunk hozzád – amink van, a tiéd, amik vagyunk, te tettél azzá, amit parancsolsz, azt tesszük.
– Szóval hűséges vazallusok vagytok, mi? Engedelmesek? Mindig engedelmeskedtek a parancsnak?
– Igen, uram.
– Jó. Akkor menj, és öld meg gyermekeidet. Azonnal.
Szudara elfordította tekintetét apjáról, és feleségére nézett.
Az asszony feje alig láthatóan megmozdult: bólintott.
Szudara meghajolt Toranaga felé. Keze megfeszült a kardja markolatán, felállt. Csendesen behúzta maga mögött az ajtót. Rettenetes csend támadt a nyomában. Gendzsiko egyszer Marikóra nézett, aztán a padlóra szegezte szemét.
A harangok elkongatták a Kecske órájának felét. A teremben megsűrűsödött a levegő. Egy pillanatra elállt az eső, aztán még jobban nekieredt.
A harangok épp elkongatták a következő óra kezdetét, amikor kopogtak az ajtón.
– Igen?
Naga jelent meg.
– Kérlek, bocsáss meg, uram, a fivérem... Szudara úr vissza akar jönni.
– Engedd fel – azután menj vissza a posztodra.
Szudara bejött, letérdelt és meghajolt. Bőrig volt ázva, haja összecsomósodott az esőben. Válla remegett.
– A... a gyermekeim... Már elvitetted a gyermekeimet, uram.
Gendzsiko megingott, kis híján elzuhant.
– Nem... nem ölted meg őket? – kérdezte férjére meredve s erőt véve magán.
Szudara megrázta a fejét. Toranaga komoran megszólalt:
– Gyermekeid a szállásomon vannak, az alattunk levő szinten. Megparancsoltam Csano-csannak, hogy vigye oda őket, miután benneteket iderendellek. Biztosnak kellett lennem mindkettőtökben. Kegyetlen idők kegyetlen próbatételt követelnek.
– Megrázta a csengőt.
– Vi... visszavonod... a parancsodat, uram? – kérdezte Gendzsiko, kétségbeesetten igyekezve megőrizni hűvös méltóságát.
– Igen. A parancsot visszavontam. Ezúttal. Meg kellett hogy ismerjelek. És az örökösömet is.
– Köszönöm, köszönöm, uram. – Szudara alázatosan meghajtotta a fejét.
Kinyílt a belső ajtó. – Csano-csan, hozd ide az unokáimat – mondta Toranaga.
Hamarosan megjelent három egyszerűen öltözött nevelőanya és egy szoptatós dajka a gyerekekkel. A kislányok négy-, három- és kétévesek voltak, az alig néhány hetes csecsemőfiú a dajka karjában aludt. A kislányok bíborpiros kimonót viseltek, hajukban bíborpiros szalagot. A nevelőanyák letérdeltek és meghajoltak Toranaga előtt, s neveltjeik komolyan utánozva őket, szintén a tatamihoz nyomták homlokukat – kivéve a legkisebbik lányt, akinek szelíd, de határozott kézzel segíteni kellett a meghajlásban.
Toranaga ünnepélyes komolysággal viszonozta meghajlásukat. Aztán, kötelességüket teljesítve, az apróságok kitárt karjai közé szaladtak – kivéve a legkisebbiket, aki anyja ölelő karjába totyogott.

Éjfélkor Jabu dölyfösen átvágott a fáklyákkal megvilágított toronyudvaron. Toranaga elit testőrsége nyüzsgött mindenütt. A hold halvány volt, köd takarta, akárcsak a csillagokat.
– Naga-szan, mi ez az egész?
– Nem tudom, uram, mindenkinek a tanácskozóterembe kell mennie. Kérlek, bocsáss meg, de a kardjaidat nálam kell hagynod.
Jabu elvörösödött az etikett e hallatlan megsértése fölötti dühében. – Micsoda?... – Elhallgatott, mert megérezte, mekkora tüzes feszültség vibrál az ifjúban, s észrevette, hogy a közelben álló testőrök milyen idegesek. – Kinek a parancsára, Naga-szan?
– Apám parancsára, uram. Nagyon sajnálom, távol is maradhatsz a tanácskozásról, de figyelmeztetlek, ha bemégy, csak fegyvertelenül mehetsz be, erről én gondoskodom. Kérlek, bocsáss meg, de nincs más választásom.
Jabu látta, hogy a hatalmas főkapu mellett, az őrház falának tövében máris egész halom kard hever. Mérlegre vetette a parancsmegtagadás következményeit, és rájött, hogy a következmények félelmetesek. Rosszkedvűen átadta kardjait. Naga udvariasan meghajolt, és ugyanolyan zavartan átvette őket. Jabu bement. A hatalmas terem falát lőrések csipkézték, padlója kőből volt, mennyezete jókora gerendákból.
Hamarosan összegyűlt az ötven rangidős hadvezér, a huszonhárom tanácsadó és hét baráti daimjó a kisebb északi tartományokból. Idegesen és értetlenül mocorogtak.
– Mi ez az egész? – kérdezte Jabu savanyúan, amint elfoglalta a helyét.
Egy hadvezér vállat vont. – Nyilván az ószakai útról lesz szó.
Egy másik reménykedve körbepislogott. – Talán megváltozott a terv, ne? Elrendeli a Bíbor...
– Nagyon sajnálom, de a felhők közt jársz. Urunk már döntött – Ószakába megy, és kész! Hé, Jabu-szama, mikor érkeztél?
– Tegnap. Több mint két hétig kellett rostokolnom hadaimmal egy Jokohama nevű bűzös kis halászfaluban, innen délre. A kikötője nem rossz, de az a rengeteg bogár! Átkozott moszkitók meg bogarak – Izuban sose láttam annyit.
– Hallottad a híreket?
– Mármint a rossz híreket? Az indulásig még hat nap van hátra, ne?
– Igen. Rettenetes. Szégyenletes!
– Az, de ez a mai este még szégyenletesebb – szólt közbe komoran egy másik hadvezér. – Soha sehová nem mentem eddig kardok nélkül. Sehová!
– Sértés mindnyájunkra nézve – mondta Jabu. A közelben levőknek egytől egyig feléje fordult a tekintete.
– Egyetértek – szólalt meg Kijosio tábornok, megtörve a csendet. Szerata Kijosio volt a Hetedik Hadsereg kemény, sok vihart látott parancsnoka. – Én se jelentem még meg soha a nyilvánosság előtt kardok nélkül. Úgy érzem magam, mint valami büdös kereskedő! Véleményem szerint... iiií, a parancs, az persze parancs, de vannak parancsok, amelyeket nem kellene kiadni.
– Úgy is van – helyeselt valaki. – Mit csinált volna, mondjuk, a vén Vasököl, ha itt lenne?
– Felmetszette volna a hasát, de nem adja át a fegyvereit! Megtette volna, kinn az udvaron! – mondta egy ifjú. Szerata Tomo volt, a tábornok legidősebb fia, a Negyedik Hadsereg parancsnokhelyettese. – Bárcsak itt volna Vasököl! Ő megmondta volna a... ő inkább a hasát metszette volna fel!
– Magam is gondoltam rá. – Kijosio tábornok élesen megköszörülte a torkát. – Valakinek vállalnia kellene a felelősséget... és megtennie a kötelességét! Valakinek fel kell hívnia rá a figyelmet, hogy a hűbérúrnak felelőssége és kötelességei is vannak!
– Bocsánat, de vigyázz a nyelvedre – tanácsolta Jabu.
– Minek a nyelv a szamurájnak, ha egyszer nem lehet szamuráj?
– Úgy van – mondta Iszamu, az öreg tanácsadó. – Akkor már jobb, ha meghal.
– Bocsáss meg, Iszamu-szan, de úgyis ez a jövő vár ránk – mondta a fiatal Szerata Tomo. – Kikötött galambok vagyunk egy becsületét vesztett héja előtt!
– Kérlek, hallgassatok! – mondta Jabu, leplezve elégedettségét. Azután óvatosan hozzátette: – Ő a mi hűbérurunk, és amíg Szudara úr vagy a Tanács nem lép a helyébe, engedelmeskednünk kell neki. Ne?
Kijosio tábornok végigmérte, közben keze önkéntelenül is kardja markolatát kereste. – Mit hallottál, Jabu-szama?
– Semmit.
– Buntaro-szan azt mondta, hogy... – kezdte a tanácsadó.
Kijosio tábornok kényszeredetten félbeszakította.
– Kérlek, bocsáss meg, Iszamu-szan, de hogy mit mondott vagy nem mondott Buntaro tábornok, az jelentéktelen. Jabu-szamának igaza van. A hűbérúr az hűbérúr. Persze, a szamurájnak is megvannak a maga jogai, a vazallusnak is. Meg a daimjóknak is. Ne?
Jabu ránézett, mérlegelte a kezdeményezés mélységét.
– Izu Toranaga úr tartománya. Én nem vagyok többé Izu daimjója – csupán az ő nevében birtokolom. – Körülnézett a hatalmas teremben. – Mindenki itt van, ne?
– Kivéve Noboru urat – mondta az egyik hadvezér, Toranaga legidősebb fiára utalva, akit mindenki gyűlölt.
– Igen. Nem is baj. A kínai betegség hamar végez vele, tábornok, s nem kell tovább tűrnünk a mogorvaságát – jegyezte meg valaki.
– Meg a bűzét.
– Mikor jön vissza?
– Ki tudja? Azt se tudjuk, miért küldte Toranaga úr északra. Ott is maradhatna, ne?
– Ha téged támad meg ilyen betegség, te is mogorva lennél, ne?
– Igen, Jabu-szan. Az már igaz. Kár is, hogy elkapta a kínai bajt, mert jó hadvezér – sokkal jobb, mint a Halvérű – mondta Kijosio tábornok, Szudara gúnynevére utalva.
– Iiií – füttyentett a tanácsadó. – Ördögök repkednek ma a levegőben, hogy ilyen vigyázatlanul beszéltek? Vagy a szake az oka?
– Vagy a kínai baj – felelte keserű nevetéssel Kijosio tábornok.
– Buddha óvjon attól! – mondta Jabu. – Bárcsak Toranaga úr meggondolná magát Ószaka dolgában!
– Szívesen felmetszeném a hasamat, ha azzal jobb belátásra bírhatnám – jelentette ki az ifjú.
– Meg ne sértődj, fiam, de a felhők közt jársz. Sohasem fogja megváltoztatni a döntését.
– Tudom, apám. De akkor sem értem...
– Mindnyájan vele megyünk? Ugyanazzal a csapattal? – kérdezte Jabu.
Iszamu, az öreg tanácsadó válaszolt. – Igen. El kell kísérnünk. Kétezer emberrel megyünk, teljes díszkíséreti felszereléssel. Harminc nap alatt érünk oda. Hat nap múlva indulnunk kell.
– Az nem valami sok idő – mondta Kijosio tábornok. – Igaz, Jabu-szama?
Jabu nem felelt. Nem volt rá szükség. A tábornok nem várt választ. Elmélyedtek saját gondolataikban.
Kinyílt egy oldalajtó. Toranaga lépett be, Szudara követte. Mindenki szertartásosan meghajolt. Toranaga viszonozta meghajlásukat, majd leült velük szemben; Szudara, mint örökösjelölt, valamivel előtte ült le, szintén a többiek felé fordulva. A főajtón belépett Naga, és bezárta maga mögött.
Csak Toranaga viselt kardokat.
– Jelentették nekem, hogy néhányan közületek szóban és gondolatban árulást terveznek – jelentette ki hidegen. Senki sem felelt, senki sem mozdult. Toranaga tekintete lassan, könyörtelenül végigvándorolt az arcukon.
Végül Kijosio tábornok megszólalt.
– Tisztelettel kérdezem, uram, mit értesz „áruláson”?
– Ha bárki bármikor kétségbe vonja hűbérura bármelyik parancsát, rendelkezését vagy állásfoglalását, árulást követ el – förmedt rá Toranaga.
A hadvezér kihúzta magát.
– Akkor én áruló vagyok.
– Menj ki, és azonnal kövess el szeppukut.
– Megyek, uram – felelte büszkén a katona –, de előbb megkövetelem, hogy szabadon elmondhassam véleményemet hűséges vazallusaid, tisztjeid és alattvalóid előtt, mert...
– Többé nem érdemled meg ezt a kiváltságot!
– Rendben van. Akkor mint végső kívánságot kérem ugyanezt, mivel hatamoto vagyok és huszonnyolc esztendőn keresztül hűségesen szolgáltalak.
– Fogd nagyon rövidre.
– Rövid leszek, uram – mondta jeges hangon Kijosio tábornok. – Engedd meg, hogy először is kijelentsem: azzal, hogy Ószakába mégy és leborulsz az előtt a paraszt Isido előtt, bemocskolod a becsületedet, klánod becsületét, hűséges vazallusaidét, ősi családodét, és teljes mértékben a busidó törvényei ellen cselekszel. Másodszor: ünnepélyesen árulással vádollak tehát, és leszögezem, hogy eljátszottad hűbérúri jogodat. Harmadszor: kérlek, hogy tüstént mondj le Szudara úr javára, s távozz becsülettel ebből a világból – vagy borotváld le a hajadat és állj szerzetesnek.
A tábornok mereven meghajolt, majd visszaereszkedett a sarkára. Mindenkiben bennakadt a lélegzet, most, hogy az elképzelhetetlen végre bekövetkezett.
– Mire vársz még? – sziszegte Toranaga.
Kijosio tábornok farkasszemet nézett vele.
– Semmire, uram. Kérlek, bocsáss meg. – Fia mozdult, hogy talpra álljon.
– Nem! Megparancsolom, hogy maradj itt! – szólt rá.
A tábornok még egyszer meghajolt Toranaga felé, felállt, és méltóságteljesen kivonult a teremből. Ideges mozgolódás, suttogás támadt, de Toranaga hangja ostorként vágott végig rajtuk. – Van még valaki, aki árulónak vallja magát? Aki meg merészeli szegni a busidó törvényeit, aki árulással merészeli vádolni hűbérurát?
– Kérlek, bocsáss meg, uram – szólalt meg higgadtan Iszamu, az öreg tanácsadó. – Sajnálattal ki kell jelentenem, ha elmégy Ószakába, árulást követsz el családod hagyománya ellen.
– Még azon a napon, amikor Ószakába megyek, távozol ebből a világból.
Az ősz férfiú udvariasan meghajolt.
– Igen, uram.
Toranaga még egyszer végighordozta rajtuk könyörtelen tekintetét. Valaki nyugtalanul mocorogni kezdett, s a jeges szempár azonnal rászegeződött. A szamuráj – egy harcos, aki hosszú évekkel azelőtt elvesztette öldöklő kedvét, leborotválta a haját, buddhista szerzetesnek állt, és azóta Toranaga polgári tisztségviselői közé tartozott – nem szólt semmit, de látni való volt, hogy jóformán elalél félelmében, noha nagy igyekezettel próbálta titkolni ezt.
– Mitől félsz, Numata-szan?
– Semmitől, uram – felelte lesütött szemmel a férfi.
– Jó. Akkor menj ki, és kövess el szeppukut, mert hazudsz, és félelmed bűze ragadós lehet.
A férfi nyöszörögve kibotorkált. Most már mindenkit elfogott a rettegés. Toranaga figyelt. És várt.
A levegő egyszerre fojtogató lett, a fáklyák sercegése szinte süketített. Majd, tudván, hogy ezt diktálja a kötelesség, Szudara megfordult és meghajolt.
– Kérlek, uram, megengeded, hogy tiszteletteljes bejelentést tegyek?
– Miféle bejelentést?
– Uram, úgy vélem, több árulásról... nincs már itt szó, és nem lesz több áru...
– Nem osztom a véleményedet.
– Kérlek, bocsáss meg, tudod, hogy mindig engedelmeskedni fogok neked. Mindnyájan engedelmeskedni fogunk. Csakis a te javadat keress...
– A legfőbb jó az, amit én határozok.
Szudara tehetetlenül meghajolt, és nem szólt többet. Toranaga nem vette le róla a tekintetét. – Szeme jegesen villogott. – Nem vagy többé az örökösöm.
Szudara elhalványodott. Aztán Toranaga hangja megreszkettette a termet.
– Itt én vagyok a hűbérúr!
Várt még egy percet, majd a dermedt csendben felállt, és dölyfösen kivonult. Az ajtó bezárult mögötte. Hosszú sóhaj futott végig a termen. Több kéz kereste hiábavalóan a kardmarkolatot. De a helyét senki sem hagyta el.
– Ma... ma reggel hírt... hírt kaptam főparancsnokunktól – szólalt meg végül Szudara. – Hiromacu úr néhány nap múlva köztünk lesz. Majd... majd beszélek vele. Legyetek némák, legyetek türelemmel, viseltessetek hűséggel hűbérurunk iránt. És most menjünk, és tegyük tiszteletünket Szerata Kijosio tábornok előtt...
Toranaga felfelé kapaszkodott a lépcsőn, végtelenül magányosan, léptei visszhangot vertek az üres toronyban. A teteje felé megállt, és zihálva nekidőlt a falnak. A fájdalom ismét belenyilallt mellkasába, megdörzsölgette, hogy elűzze. – Csak a mozgás hiánya – dünnyögte. – Csak a mozgás hiánya, semmi más.
Továbbindult. Tudta, hogy nagyon nagy veszélyben van. Az árulás és a félelem ragadós, könyörtelenül ki kell égetni, amint észleli az ember. Még úgy sem lehet biztos benne, hogy örökre eltávolította. A küzdelem, amibe belekényszerült, nem gyerekjáték. A gyengéket koncul kell vetni az erőseknek, az erőseket parasztként feláldozni a nagyon erősek kedvéért. Ha Szudara a nyilvánosság előtt követelné, hogy adja át neki a hatalmat, nem akadályozhatná meg. Amíg Zataki nem válaszol, várnia kell.
Toranaga becsukta és elreteszelte az ajtót, s az ablakhoz ment. Látta, amint odalenn tábornokai és tanácsadói némán indulnak haza az öregtornyon kívül levő otthonaik felé. A várfalakon túl a várost csaknem teljes sötétség borította. Fenn sápadtan, ködfátyolosan csüngött a hold. Baljós, sötét éjszaka volt. Mintha maga a végzet ólálkodott volna még a mennyekben is.

Ötvenedik fejezet

Blackthorne kinn üldögélt a számára kijelölt vendégház kertjében, és szótárral a kézben ábrándozott, miközben a délelőtti nap sugarai az arcába tűztek. Szép, felhőtlen nap volt – hosszú hetek óta az első –, s ő már ötödik napja nem látta Toranagát. Valósággal be volt zárva a várba, nem találkozhatott Marikóval, nem látogathatott el a hajójára, sem a legénységéhez, nem kószálhatott a városban, nem lovagolhatott ki, nem vadászhatott. Naponta egyszer úszott egyet valamelyik várárokban a többi szamurájjal, s azzal ütötte el az időt, hogy úszni és fejest ugrani tanította őket. De a várakozást ez sem könnyítette meg.
„Nagyon sajnálom, Andzsin-szan, de mindenkivel ez a helyzet – mondta előző nap Mariko, amikor véletlenül összefutott vele az ő várrészében. – Még Hiromacu urat is megváratják. Két napja érkezett, de Toranaga úr azóta sem fogadta. Senkit sem fogad.”
„De hát ez nagyon fontos volna, Mariko-csan. Azt hittem, megértette, hogy minden nap számít. Nem juttathatnék el hozzá valami módon egy üzenetet?”
„Ó, dehogynem, Andzsin-szan. Roppant egyszerű. Írj neki. Ha lediktálod, én szívesen leírom. Mindenkinek írásban kell kérnie, hogy fogadja, ez a legújabb parancs. Kérlek, légy türelemmel, mást úgysem tehetünk.”
„Akkor légy szíves, kérj tőle egy időpontot. Leköteleznél...”
„Ugyan, szóra sem érdemes.”
„Hol voltál? Négy napja nem láttalak.”
„Kérlek, bocsáss meg, nagyon sok a dolgom. Az... az előkészületek...”
„Mi folyik itt egyáltalán? Ez a vár egy hete olyan, akár a felbolydult méhkas.”
„Ó, nagyon sajnálom. Nincs semmi baj, Andzsin-szan.”
„Nincs-e? Egy tábornok és egy magas rangú tisztségviselő szeppukut követett el az öregtoronyban. Vagy ez mindennapos errefelé? Toranaga úr bezárkózik az elefántcsonttornyába, és minden ok nélkül megvárakoztatja az embereket – ez is mindennapos talán? Hiromacu úrról nem is beszélve.”
„Toranaga úr a hűbérurunk. Ő csakis helyesen cselekedhet.”
„És te, Mariko-szan? Miért nem láthatlak gyakrabban?”
„Kérlek, bocsáss meg, nagyon sajnálom, de Toranaga úr megparancsolta, hogy ne zavarjalak a tanulásban. Most épp az ágyasodat jöttem meglátogatni. Téged nem látogathatlak meg.”
„Miért tiltja ezt Toranaga?”
„Gondolom, azért, hogy kénytelen légy folyton a mi nyelvünket használni. De hiszen csak néhány nap telt el azóta, hogy találkoztunk, ne?”
„Mikor indulsz Ószakába?”
„Nem tudom. Három nappal ezelőtt kellett volna indulnom, de Toranaga úr még mindig nem írta alá az útipasszusomat. Már min den készen áll – hordárok, lovak –, naponta benyújtom a titkárának a papírjaimat aláírás végett, de mindig visszaküldik. »Kéretik benyújtani holnap.«„
„Azt hittem, én viszlek Ószakába, a hajón. Nem mondta, hogy hajón megyünk?”
„De. De igen... csakhogy vele kapcsolatban semmit sem vehetünk biztosra. Gyakran megváltoztatja a terveit.”
„Mindig ilyen volt?”
„Igen is, nem is. Jokosze óta – hogy is mondják a ti nyelveteken – melankolikus lett, igen, és megváltozott. Igen, megváltozott.”
„Az Első híd óta te is melankolikus lettél, te is megváltoztál. Igen, megváltoztál.”
„Az Első híd a vég volt és a kezdet, Andzsin-szan. Emlékszel a fogadalmunkra?”
„Igen. Kérlek, bocsáss meg.”
Az asszony szomorúan meghajolt, és otthagyta, s csak biztonságos távolságból, hátra sem fordulva suttogta: „Te...” A szó az illatával együtt még sokáig ott kísértett a folyosón.
Vacsora közben Blackthorne megpróbálta kifaggatni Fudzsikót. Fudzsiko sem tudott azonban semmit, nem akarta vagy nem tudta megmagyarázni, mi a baj a várban.
Dózo gomen naszai, Andzsin-szan.
Blackthorne dühöngve feküdt le. Gyötörte a halogatás, gyötörték a Mariko nélkül töltött éjszakák. Nehezére esett elviselni, hogy olyan közel van hozzá, Buntaro sincs már a várban, s most, azzal a „Te...”vel még azt is értésére adta, hogy a vágya éppoly erős maradt, mint az övé. Néhány nappal azelőtt elment Mariko házához, azzal az ürüggyel, hogy segítségre van szüksége bizonyos japán kifejezésekkel kapcsolatban. Az őrség közölte vele, hogy nagyon sajnálják, de Mariko-szan nincs otthon. Köszönetet mondott nekik, és idegesen elballagott a déli főkapuhoz. Onnan látni lehetett az óceánt. Mivel az egész vidék lapos volt, a rakpartot, a dokkokat nem tudta kivenni, de a távolban mintha hajójának hosszú árbocai magasodtak volna.
Hívta az óceán. Inkább a szemhatár csábította, mint maga a víz, a jó szél, amely körülöleli, hogy hunyorítva nézhet csak szembe vele, a nyelv érzékeli sós ízét, a hajó beledől, fenn nyikorognak a vitorlafák és a kötelek, nyögnek a vitorlák súlya alatt, amelyek időről időre vidáman csattannak egyet, amint a derekas szél kissé megváltoztatja irányát.
A szemhatárnál is jobban csábította a szabadság. A szabadság, hogy oda menjen, ahová csak akar, ahová a szeszélye küldi, bármilyen az idő. Hogy kiálljon a tatfedélzetre és ő legyen az úr, mint ahogy itt csakis Toranaga az úr mindenben.
Blackthorne felpillantott az öregtorony legfelső részére. A nap fénye elcsúszott a szép formájú cserepeken. Sohasem látott ott mozgást, noha tudta, hogy a felső szint alatt minden ablakot őriznek.
Megszólaltak a gongok, hogy jelezzék az időváltást. Blackthorne most első ízben gondolt önkéntelenül arra, hogy a Ló órájának közepén járnak, nem pedig arra, hogy nyolcat kondítanak – vagyis dél van.
Ruhaujjába csúsztatta szótárát, örült, hogy végre eljött az ideje az első kiadós étkezésnek.
Rizst, nagy lángon főtt rákot, hallevest és savanyított zöldséget szolgáltak fel.
– Kérsz még, Andzsin-szan?
– Köszönöm, Fudzsiko. Igen. Rizst. És egy kis halat. Jó – nagyon... – Megkereste a szótárban az „ízletes” szót, és többször elismételte. – Igen, ízletes, ne?
Fudzsiko boldogan mosolygott. – Köszönöm. Ez a hal északról származik. Északon hidegebb a víz, érted? Úgy hívják, hogy kurima-ebi.
Blackthorne ezt a szót is többször elismételte, és elraktározta emlékezetében. Amikor végzett, és a tálcákat kivitték, Fudzsiko csát töltött, és előhúzott egy csomagot a ruhaujjából.
– Pénz, Andzsin-szan. – Megmutatta az aranyérméket. – Ötven koban. Százötven kokut ér. Szükséged van rá, ne? A tengerészek miatt. Kérlek, bocsáss meg, ugye értesz?
– Igen, köszönöm.
– Nincs mit. Elég?
– Igen. Azt hiszem. Hol szerez?
– Toranaga-szama fő... – Fudzsiko törte a fejét, hogyan fejezhetné ki a legegyszerűbben. – Elmentem Toranaga úr fontos emberéhez. Elöljáró, mint Mura, ne? Nem szamuráj – pénzintéző. Aláírtam a nevedben.
– Á, értek. Köszönöm. Én pénzem? Én kokum?
– Igen.
– Ez a ház. Étel. Szolgák. Ki fizet?
– Ó, hát én. A te... az évi kokukból.
– Elegendő az? Elegendő koku?
– Ó, igen. Azt hiszem.
– Miért aggódsz akkor? Aggodalom az arcodon.
– Ó, kérlek, bocsáss meg, Andzsin-szan. Nem aggódom...
– Fájdalom? Égési fájdalom?
– Már nem fáj. Nézd csak. – Fudzsiko vigyázva felkelt a vastag párnákról, amelyeket Blackthorne tukmált rá. Könnyedén letérdelt a tatamira, majd a sarkára ülve kényelmesen elhelyezkedett. – Látod, már sokkal jobban vagyok.
– Iiií, nagyon jó – örvendezett Blackthorne. – Mutasd meg.
Fudzsiko óvatosan felállt, és felemelte a szoknyáját, felfedve a lába szárát. Hátul a forradások nem szakadtak fel, már nem szivárgott belőlük semmilyen váladék. – Nagyon jó – mondta Blackthorne. – Nemsokára lesz mint a kisbaba bőre, ne?
– Köszönöm. Igen, puha lesz. Köszönöm, Andzsin-szan.
Blackthorne észrevette, hogy a nő hangja árnyalatnyit megváltozott, de nem tett rá megjegyzést. Aznap este nem küldte el magától.
Párnázásuk kielégítő volt. Semmi több. Nem fogta el utána jóleső bágyadtság, nem bizsergett tőle egész testében. Párzás volt, semmi egyéb. Szerencsétlen dolog, de helyénvaló, ne?
Mielőtt távozott, Fudzsiko letérdelt, meghajolt, s a kezét Blackthorne homlokára tette.
– Teljes szívemből köszönöm. Most kérlek, aludj, Andzsin-szan.
– Köszönöm, Fudzsiko-szan. Majd később alszom.
– Kérlek, most aludj. Kötelességem, és nagy örömet szereznél vele.
A keze meleg volt és száraz, érintése kellemetlen. Blackthorne azért színlelte, hogy elalszik. Fudzsiko ügyetlenül, de nagy kitartással simogatta. Azután nesztelenül visszavonult a maga szobájába. Végre egyedül maradva, Blackthorne feltámaszkodott az ágyban, és a sötétbe meredt.
Fudzsiko dolgában már a Jokoszéból Jedóba vezető úton döntött. „Ez a kötelességed” – mondta Mariko, miközben a karjában hevert.
„Szerintem hiba lenne, ne? Ha teherbe esik, négy év, amíg hazaérek, és visszakerülök – Isten tudja, mi minden történhetik azalatt.” Eszébe jutott, mint remegett meg akkor Mariko.
„Jaj, Andzsin-szan, az nagyon hosszú idő.”
„Mondjuk, hogy három év. De te velem leszel. Magammal viszlek és...”
„Emlékezz a fogadalmunkra, drágám! Ami van, arról nem beszélünk, ne?”
„Igazad van. De Fudzsikóval mindenféle baj megtörténhet. Nem hiszem, hogy gyereket akarna tőlem.”
„Ezt nem tudhatod. Nem értelek, Andzsin-szan. Ez a kötelességed. Ha akar, bármikor elvetélhet, ne? Ne feledd, hogy ő az ágyasod. Ha nem hívod meg a párnádra, elveszíti az arcát. Végül is maga Toranaga küldte őt a házadba.”
„Miért tette?”
„Nem tudom. Nem is fontos. Elrendelte, tehát így a jó, neked is, Fudzsikónak is. Mert hiszen jó, ne? Fudzsiko megteszi a kötelességét, ne? Kérlek, bocsáss meg, de nem gondolod, hogy neked is meg kellene tenned a magad kötelességét?”
„Elegem van a papolásodból! Szeress, és egy szót se többet!”
„Hogyan szeresselek? Talán úgy, ahogy Kiku-szan tanított ma?”
„Mit tanított?”
„Ezt.”
„Nagyon jó... pompás.”
„Jaj, el is felejtettem, kérlek, gyújtsd meg a lámpát, Andzsin-szan. Meg akarok mutatni neked valamit.”
„Majd később.”
„Kérlek, bocsáss meg, de most kell. Neked vettem. Párnakönyv. A képek igen mulatságosak.”
„Most nem vagyok kíváncsi semmiféle párnakönyvre.”
„Kérlek, bocsáss meg, Andzsin-szan, de talán valamelyik kép felizgatna. Párnakönyv nélkül hogy tanulhatnál párnázni?”
„Épp elég izgatott vagyok már így is.”
„De Kiku-szan azt mondta, ez a legjobb módja a pozitúrák kiválasztásának. Negyvenhét pozitúra van. Egyik-másik egészen döbbenetes, de Kiku-szan szerint mindet ki kell próbálni... Miért nevetsz?”
„Hisz te is nevetsz – akkor én mért ne nevethetnék?”
„Én csak azért nevetek, mert te kuncogtál és rázkódott a hasad, és nem engedsz ki magad alól. Kérlek, engedj ki, Andzsin-szan!”
„Te csak színleled a haragot, drága szép Marikóm. Nincs az a nő, aki így haragszik...”
„Andzsin-szan, Andzsin-szan, kérlek, engedj ki! Meg akarom mutatni!”
„Na jó. Ha ragaszkodsz hozzá...”
„Jaj, ne, Andzsin-szan, ne így... kérlek, ne... nem tudnál csak úgy kinyúlni és... kérlek, ne még... most ne... ó, hogy szeretlek!...”
Blackthorne most is emlékezett annak a szeretkezésnek minden részletére. Mariko még Kikunál is jobban felizgatta, Fudzsikót pedig egyikhez sem lehetett hasonlítani. Hát Felicity?
Ajaj, Felicity! Ez a legnagyobb gond. Bizonyára őrült vagyok, kötözni való bolond, hogy így szeretem Marikót és Kikut.
De... de az az igazság, hogy Felicity még Fudzsikóval sem ér fel. Fudzsiko legalább tiszta. Szegény Felicity. Sohasem mondhatom meg neki, de most az emlékébe is beleborzongok, hogy valaha büdös görénypár módjára üzekedtünk a szénaboglyában meg az áporodott szagú takaró alatt. Azóta kiokosodtam. Megtaníthatnám egyre-másra, de hajlandó lenne-e tanulni? És miképp tisztulhatnánk meg ennyire mi, európaiak, miképp maradhatnánk állandóan tiszták, miképp élhetnénk tisztán?
Az otthonom egy trágyadomb, de ott van a feleségem, ott vannak a gyerekeim, oda tartozom magam is.
„Ne gondolj arra az otthonra, Andzsin-szan – mondta egyszer Mariko, amikor rátelepedett a fekete búbánat. – Az igazi otthonod itt van – a másik tízmilliószor tízmillió rúdnyira távolodott tőled. Ez itt a valóság. Bele fogsz bolondulni, ha az efféle lehetetlenségekből akarsz vát kovácsolni magadnak. Hallgass rám: ha a békét keresed, tanulj meg csát inni üres csészéből.”
Meg is mutatta. „Gondold bele a valóságot a csészébe, gondolj arra, hogy benne van a csa, az istenek meleg, halványzöld itala. Ha erősen összpontosítasz... ó, egy Zen-mester meg tudná mutatni neked, Andzsin-szan. Nagyon nehéz, és mégis könnyű. Bárcsak olyan tehetséges volnék, hogy megmutathassam neked, mert akkor minden a tiéd lehetne a világon, csak kérned kellene... még a legelérhetetlenebb ajándék, a tökéletes nyugalom és béke is.”
Blackthorne sokszor megpróbálta, de képtelen volt csát inni, ha egyszer nem volt a csészében.
„Nem baj, Andzsin-szan. Hosszú időbe telik, de végül meg fogod tanulni.”
„Neked sikerül?”
„Ritkán. Csak amikor nagyon szomorú vagy magányos vagyok. De az anyagtalan csa íze ilyenkor mintha értelmet adna az életnek. Nehéz megmagyarázni. Egyszer vagy talán kétszer ittam így csát életemben. Néha már magával a próbálkozással is szert tehetünk a harmóniára.”
Most, a vár sötétjében heverve, álmatlanul, Blackthorne kovájával meggyújtotta a lámpát, és arra a kis porceláncsészére koncentrált, amelyet Marikótól kapott s amelyet mindig az ágya mellett tartott. Egy óra hosszat próbálkozott, de nem tudta megtisztítani az agyát. Fejében egymást kergették a gondolatok: el akarok menni, itt akarok maradni. Félek hazatérni, félek maradni. Mindegyiket gyűlölöm, mindegyiket kívánom. És itt vannak az „etákok” is.
Ha csak rajtam állna, nem mennék el, még nem. De másokra is gondolnom kell, akik valójában nem „etákok”, azonkívül letettem a navigátori esküt: „Urunkra, Istenünkre fogadom, hogy elkormányozom a flottát, és Isten kegyelméből haza is vezetem biztonságban.” Marikót akarom. Látni akarom a birtokot, amelyet Toranaga adományozott nekem, itt akarok maradni, hogy egy kicsit még élvezhessem nagy szerencsém gyümölcseit. Igen. Csakhogy kötelességeim is vannak, ez pedig mindennél előbbre való, ne?
Mire megvirradt, Blackthorne tudta, hogy hiába tett úgy, mintha megint elodázta volna a döntést, a valóságban már döntött. Visszavonhatatlanul.
Isten irgalmazzon nekem, én elsősorban és mindenekfelett navigátor vagyok.

Toranaga kisimította az apró tekercset, amely pirkadat után két órával érkezett. Anyja üzenete ennyi volt: „Fivéred beleegyezett, fiam. Jóváhagyó levelét ma küldi el futárral. Szudara úr és családja tíz napon belül meg kell hogy kezdje vendégeskedését.”
Toranaga elgyengülve leült. A galambok izegtek-mozogtak a ketrecekben, aztán elcsendesedtek. A reggeli nap beszűrődött a padlásra, noha az égen esőfelhők gyülekeztek. Erőt véve magán, lesietett szállására, hogy beindítsa a gépezetet.
– Naga-szan!
– Igen, apám?
– Küldd ide Hiromacu-szant! Utána pedig a titkáromat!
– Igen, apám.
A vén hadvezér hamar megérkezett. Ízületei csikorogtak a lépcsőmászástól, mélyen meghajolt, kardja hüvelyestül szokása szerint a kezében, arca vadabb és vénebb, mint valaha, de még elszántabb.
– Üdvözöllek, öreg barátom.
– Köszönöm, uram. – Hiromacu felnézett. – Szomorúan látom, hogy a világ gondjai nyomot hagytak az arcodon.
– Én pedig szomorúan látom és hallom az árulás megannyi jelét.
– Igen. Az árulás undorító.
Toranaga észrevette, hogy az öregember szilárd tekintettel végigméri. – Szabadon beszélhetsz.
– Mikor cselekedtem másként, uram? – viszonozta komoran az öreg.
– Kérlek, bocsáss meg, hogy ilyen sokáig várattalak.
– Kérlek, bocsáss meg, hogy zavarlak. Mi az óhajod, uram? Kérlek, mondd meg, hogyan döntöttél házad jövője felől. Ószakába mégy – meghajolsz az előtt a trágyadomb előtt?
– Döntöttem én valaha is véglegesen bármilyen dologban?
Hiromacu homlokát ráncolva kiegyenesítette a hátát, hogy enyhítsen a fájdalmán.
– Mindig türelmes, mindig határozott voltál, és mindig győztél. Ezért nem értelek most. Nem vall rád, hogy feladod a harcot.
– Nem fontosabb a birodalom, mint az én jövőm?
– Nem.
– Isido és a többi régens a taikó végakarata szerint még most is jogosan országol.
– Én Josi Toranaga-nó-Minovara vazallusa vagyok, más urat nem ismerek.
– Jó. A holnaputáni napot választottam ki, hogy Ószakába induljak.
– Igen. Hallottam.
– Te leszel a kíséret parancsnoka, Buntaro a helyettesed.
A vén hadvezér felsóhajtott.
– Ezt is tudom, uram. De amióta megérkeztem, beszéltem főtanácsadóiddal és táborno...
– Igen. Tudok róla. És mi a véleményük?
– Az, hogy nem kellene elhagynod Jedót. Hogy parancsodat felül kellene bírálni.
– Kinek?
– Nekem. Az én parancsomnak.
– Ezt szeretnék – vagy így döntöttetek?
Hiromacu a padlóra tette kardját, úgy, hogy Toranagához legyen közelebb, s immár védtelenül, egyenesen a szemébe nézett.
– Kérlek, bocsáss meg, uram, tőled szeretném megkérdezni, mit tegyek. A kötelesség mintha azt diktálná, hogy vegyem át a parancsnokságot és akadályozzam meg távozásodat. Ez persze arra késztetné Isidót, hogy tüstént támadást indítson ellenünk. Vereséget szenvednénk kétségtelenül, de úgy látszik, ez az egyetlen tisztességes út.
– Csakhogy ostoba is, ne?
A hadvezér vasszürke szemöldöke csomóba ugrott.
– Nem. Csatában halunk meg, tisztességgel. Visszanyerjük a vát. A Kvantó ugyan új gazda prédája lesz, de ezt az új gazdát mi már úgysem látjuk életünkben. Sigata ga nai.
– Sose szerettem haszon nélkül feláldozni az embereimet. Sose vesztettem csatát, nem látom, miért kellene most megtennem.
– Egy vesztett csata nem fosztja meg az embert a becsületétől, uram. A behódolás talán becsülendőbb?
– Mindnyájan benne vagytok ebben az árulásban?
– Uram, kérlek, bocsáss meg, én mindössze katonai tanácsot kértem bizonyos egyénektől. Árulásról, összeesküvésről nincs szó.
– Mindenesetre áruló beszédre hallgattál.
– Kérlek, bocsáss meg, de ha mint főparancsnokod elfogadom a javaslatukat, ez abban a pillanatban már nem árulás, hanem törvény szentesítette gyakorlat.
– A hűbérúr kezéből kivenni a döntést egyenlő az árulással.
– Számtalan példa van rá, uram, hogy egy hűbérurat félreállítottak. Te is megtetted, Goroda is, a taikó is – mindnyájan megtettük, sőt még ennél többet is. A győztes sohasem minősül árulónak.
– Eldöntötted, hogy félreállítasz?
– A segítségedet kérem, hogy döntésre juthassak.
– Te vagy az egyetlen, akiben azt hittem, megbízhatom!
– Minden istenekre esküszöm, az a leghőbb kívánságom, hogy bárcsak leghűbb alattvalód lehetnék. De csupán katona vagyok. Teljesíteni akarom irántad való kötelességemet. Csakis veled gondolok. Megérdemlem a bizalmadat. Ha az segít, vedd a fejemet. Ha azzal meggyőzhetlek róla, hogy harcolnod kell, boldogan felajánlom az életemet, klánom életét, még ma – négyszemközt vagy a nyilvánosság előtt, ahogy parancsolod – nem ezt tette-e barátunk, Kijosio tábornok is? Nagyon sajnálom, de nem értem, miért kellene hagynom, hogy kidobd az ablakon egy egész élet minden erőfeszítését.
– Tehát megtagadod a parancsot, hogy élére állj kíséretemnek, amellyel holnapután Ószakába indulok?
Felhő úszott el a nap előtt, mindketten kinéztek az ablakon. – Hamarosan esni fog – mondta Toranaga.
– Igen. Máris rengeteg eső hullott az idén, ne? Abba kell maradnia nemsokára, különben oda a termés.
Egymásra néztek.
– Nos?
– Illő tisztelettel kérdem, uram, azt parancsolod, hogy kísérjelek ki holnapután Jedóból, mert útnak akarsz indulni Ószaka felé?
– Mivel úgy tetszik, minden tanácsadóm az ellenkezőjét javasolja, elfogadom a véleményüket s a tiédet, és elhalasztom az utat.
Hiromacut készületlenül érte a dolog.
– He? Nem indulsz útnak?
Toranaga elnevette magát. Lehullt az álarc, megint a régi Toranaga volt.
– Soha eszem ágában sem volt Ószakába menni. Nem őrültem meg.
– Mi?
– Jokoszei ígéretem csupán fortély volt, hogy időt nyerjek – mondta egykedvűen Toranaga. – Isido bekapta a horgot. Az az ostoba arra számít, hogy néhány héten belül megjelenek Ószakában. Zataki szintén bekapta a horgot. Te és összes többi vitéz, ám bizalmatlan vazallusom ugyancsak. Nem kellett semmi engedményt tennem, és mégis nyertem egyhavi haladékot, s zavarba ejtettem Isidót és mocskos szövetségeseit. Mint hallom, máris versengve fenik a fogukat a Kvantóra. Kijama éppúgy ígéretet kapott rá, mint Zataki.
– Sosem akartál Ószakába menni? – Hiromacu csak a fejét rázta, azután, amint egyszerre minden megvilágosodott előtte, boldog vigyor ült ki az arcára. – Szóval csak fortély az egész?
– Hát persze. Mindenkit be kellett csapnom, ne? Zatakit, mindenkit, még téged is! Különben a kémek Isido fülébe suttogtak volna, aki azonnal megindul ellenünk, s akkor se isten, se jó szerencse nem akadályozhatta volna meg a katasztrófát.
– Igaz, igaz... kérlek, bocsáss meg nekem, uram. Ostoba vagyok. Megérdemlem, hogy a fejemet vedd! Szóval csalás az egész, kezdettől fogva. De... Kijosio tábornok?
– Azt mondta, árulásban bűnös. Nekem pedig nincs szükségem áruló vezérekre, csupán engedelmes vazallusokra.
– És a támadás Szudara úr ellen? Miért vontad meg tőle a kegyedet?
– Mivel nekem úgy tetszik – felelte érdesen Toranaga.
– Igen. Kérlek, bocsáss meg. Jogodban áll. Kérlek, bocsáss meg, hogy kételkedtem benned.
– Miért kellene megbocsátanom azért, hogy nem tagadtad meg önmagad, öreg barátom? Szükségem volt rá, hogy azt tedd, amit tettél, hogy azt mondd, amit mondtál. Nagyobb szükségem van rád most, mint valaha. Szükségem van valakire, akiben bízhatom, ezért tárok fel előtted mindent. De ennek kettőnk közt kell maradnia.
– Uram, boldoggá teszel, igazán...
– Igen – mondta Toranaga. – Egyedül ettől félek.
– Uram?
– Te vagy a főparancsnokom. Csakis te tudod semlegesíteni ezt az ostoba, fortyogó lázongást, amíg én várok. Bízom, bíznom kell benned. Fiam nem tudná sakkban tartani tábornokaimat, ámbár örömét sem árulná el a titok felett – ha ismerné a titkot. A te arcodra azonban minden kiül, öreg barátom.
– Akkor hadd végezzek magammal, miután megfegyelmeztem a tábornokokat.
– Az rajtam nem segít. Neked kell összetartanod őket mindaddig, míg állítólagos indulásomra sor nem kerül, ne? Egyszerűen ügyelned kell az arckifejezésedre, még álmodban is. Csupán te ismered a titkot – csupán benned bízhatom, ne?
– Kérlek, bocsáss meg ostobaságomért. Nem fogok kudarcot vallani. Mondd meg, mit kell tennem.
– Közöld a tábornokokkal az igazságot – hogy megfogadtattad velem a tanácsodat, amely egyben az ő tanácsuk is, ne? Hivatalosan is el fogom halasztani az indulást hét nappal. Később majd újra elhalasztom. Akkor betegségre fogok hivatkozni. De erről csak te tudhatsz.
– És aztán? Bíbor Ég?
– Nem úgy, ahogy eredetileg terveztük. A Bíbor Ég mindig is végső tervnek számított, ne?
– Igen. Hát a muskétásezred? Azzal nem törhetnénk utat a hegyekben?
– Valameddig igen. De Kjótóig nem.
– Gyilkoltasd meg Zatakit.
– Lehet, hogy még sor kerül rá. De Isido és szövetségesei nélküle is legyőzhetetlenek. – Toranaga elmondta, hogyan érvelt Omi, Jabu, Igurasi és Buntaro a földrengés napján. – Akkor is cselből rendeltem el a Bíbor Eget, hogy bizonytalanságba döntsem Isidót... továbbá gondom volt rá, hogy a megbeszélés megfelelő részletei a megfelelő fülekbe jussanak. De a tény tény marad: Isido legyőzhetetlen.
– Hogyan lehet megosztani őket? Mi a helyzet Kijamával és Onosival?
– Nem, azok nekem esküdt ellenségeim. Minden keresztény ellenem van – kivéve a tulajdon keresztényemet, akit nemsokára fel is használok majd a hajójával együtt. Leginkább időre van szükségem. Szövetségeseim, titkos barátaim országszerte akadnak, s ha elegendő időt nyerek... Minden nap haladék Isidót gyengíti. Ez a csatatervem. Ha az esők elállnak, Isido megindul a Kvantó ellen, harapófogóba fogja: Ikava Dzsikkju délről, Zataki északról támad. Dzsikkjut megállítjuk Misimánál, aztán visszavonulunk a hakonei szoroshoz, Odavarához, és ott vetjük meg a lábunkat. Zatakit a Hosokaidó vonalán kényszerítjük megállásra, valahol Mikava környékén. Ominak és Igurasinak igaza volt: az első támadást le tudjuk fékezni, másodikra pedig nem valószínű, hogy sor kerül. Harcolunk, és várunk a hegyeink mögött. Harcolunk, halogatunk, várunk, aztán, amikor a gyümölcs beérik.
– Bíbor Ég.
– Iiií, remélem, közel már az a nap!
– Ide hallgass, öreg barátom, csak te tudod kordában tartani a tábornokaimat. Ha marad elég időnk, és a Kvantót biztosítjuk, tökéletesen biztosítjuk, kiállhatjuk az első támadást, utána pedig Isido szövetségi rendszere úgyis felbomlik magától. Ha ez bekövetkezik, Jaemon jövőjét nem fenyegeti többé veszély, s a taikó végrendeletének érvényt szerzünk.
– Nem ragadod magadhoz a teljhatalmat, uram?
– Utoljára mondom: „A törvény felboríthatja az okoskodást, de az okoskodás sohasem boríthatja fel a törvényt, különben társadalmunk szétesik, akár a régi tatami. A törvényt felhasználhatjuk arra, hogy zavarba hozzuk az okoskodókat, de okoskodással sohasem szabad felrúgni a törvényt.” A taikó végakarata törvény.
Hiromacu engedelmesen meghajolt. – Rendben van, uram. Többé nem hozakodom elő vele. Kérlek, bocsáss meg. És most... – Szélesen elmosolyodott. – És most mit kell tennem?
– Színleld, hogy rávettél a halasztásra. Tartsd őket vasmarkodban.
– Meddig kell színlelnem?
– Nem tudom.
– Nem bízom magamban, uram. Szándékomon kívül is elkövethetek hibát. Gondolom, néhány napig nem ül ki az öröm az arcomra, ha nagyon vigyázok. Engedelmeddel a „fájdalmaim” annyira ki fognak újulni, hogy ágynak esem – és nem fogadok látogatókat, ne?
– Jó. Tedd ezt négy nap múlva. Némi fájdalom már ma elkezdődhet. Ez nem jelent gondol, ne?
– Nem, uram. Nagyon sajnálom. Örülök, hogy a csata még az idén lezajlik. Jövőre... lehet, hogy már nem segíthetnék.
– Butaság. De a csata még az idén lezajlik, akár akarom, akár nem. Tizenhat nap múlva elindulok Jedóból Ószakába. Addigra „vonakodva” ugyan, de egyetértesz majd velem, és te fogod vezetni kíséretemet. Csak mi ketten fogjuk tudni, hogy további halogatásokra kerül majd sor, s még el sem érjük birtokaim határát, máris visszafordulunk Jedo felé.
– Kérlek, bocsáss meg, amiért kételkedtem benned. Ha nem kellene segítségedre lennem terved végrehajtásában, nem akarnám túlélni ezt a szégyent.
– Nem kell szégyenkezned, öreg barátom. Ha téged nem győzlek meg, Isido és Zataki is átlátott volna a szitán. Erről jut eszembe, hogyan viselkedett Buntaro-szan, amikor utoljára láttad?
– Dühöngött, uram. Jó is lesz, ha mielőbb csatában hűtheti le a vérét.
– Azt tanácsolta, hogy mozdíts el engem mint hűbéruratokat?
– Ha ilyesmit merészelt volna kiejteni a száján, lecsaptam volna a fejét! Tüstént!
– Három nap múlva érted küldök. Naponta kérvényezd, hogy felkereshess, és én vissza fogom utasítani.
– Igenis, uram. – A vén hadvezér alázatosan meghajolt. – Kérlek, bocsáss meg nekem, vén bolondnak. Ismét célt adtál az életemnek. Köszönöm. – Távozott.
Toranaga újból elővette a kis papírtekercset, és elégedetten még egyszer átolvasta anyja üzenetét. Ha az északi útvonal megnyílik – sőt, ha Isidót ott elárulják –, azzal hatalmasan megnőnek az esélyei. A láng fölé tartotta a papírt. Amint elhamvadt, elégedetten szétmorzsolta. Ki legyen az új főparancsnok? – gondolta. Ez a soron következő kérdés.

Délben Mariko átsietett az öregtorony udvarán, a mogorva őrök sorfala közt, és belépett a kapun. Toranaga titkára az egyik földszinti előszobában várta. – Nagyon sajnálom, hogy érted kellett küldenem, Toda úrnő – mondta alázatosan.
– Semmi baj, Kavanabi-szan.
Kavanabi éles arcú, kopaszra borotvált öreg szamuráj volt, azelőtt buddhista szerzetes. Évek óta ő intézte Toranaga levelezését. Rendszerint vidáman, sőt lelkesen űzte mesterségét, ma azonban ideges volt, mint mindenki a várban. Egy kis tekercset nyújtott át az asszonynak. – Íme az útiokmányaid Ószakába. Holnap indulsz, és mielőbb oda kell érned.
– Köszönöm. – Mariko hangja levertnek tetszett.
– Toranaga úr azt mondta, lehetséges, hogy magántermészetű üzeneteket fog küldeni veled Kiricubo és Szazuko úrnőnek, valamint Isido tábornok úrnak és Ocsiba úrnőnek. Holnap hajnalban veszed át őket, ha... kérlek, bocsáss meg, amint elkészülnek, gondom lesz rá, hogy megkapd őket.
– Köszönöm.
Az alacsony asztalkáján pedáns rendben sorakozó tekercsek közül Kavanabi kiválasztott egy hivatalos okmányt. – Utasítást kaptam, hogy ezt adjam át neked. Fiad hűbérének megemelését igazolja, ígéret szerint. Évi tízezer koku. Múlt hónap utolsó napjától van keltezve és... parancsolj.
Mariko átvette, elolvasta, és ellenőrizte a pecséteket. Mindent rendben talált. Az adomány azonban többé nem töltötte el boldogsággal. Mindketten tudták, hogy az irat csupán papírfecni. Fia, ha nem esik el vagy nem végzik ki, róninnak kell hogy álljon. – Köszönöm. Kérlek, köszönd meg a nevemben Toranaga úrnak a családunkat ért kitüntetést. Találkozhatom vele, mielőtt útnak indulok?
– Ó, igen. Most pedig, amint távozol innét, a barbár hajóhoz kell menned. Ott kell várakoznod rá.
– Tolmácsolnom kell?
– Nem tudom. Feltételezem, Toda úrnő. – A titkár rápillantott a kezében tartott listára. – Josinaka kapitány fogja vezetni a kíséretedet Ószakába, ha nincs ellene kifogásod.
– Kitüntetésnek tartom, ha újból ő látja el védelmemet. Köszönöm. Megkérdezhetem, hogy van Toranaga úr?
– Úgy tetszik, jól, de hogy egy ilyen tetterős férfi hosszú napokra bezárkózzék... Mit mondhatnék? – Tehetetlenül széttárta a tenyerét. – Nagyon sajnálom. Ma legalább fogadta Hiromacu urat, és beleegyezett a halasztásba. Arra is hajlandónak mutatkozott, hogy bizonyos ügyekben döntést hozzon... a rizsárakat szabályozni kell, most, hogy rossz termésre számíthatunk... De hát rengeteg még a tennivaló és... ez az egész nem vall rá, Toda úrnő. Rettenetes időket élünk, ne? Az előjelek pedig roppant baljósak: a jövendőmondók szerint az egész idei termés kárba vész.
– Én nem hiszek nekik... aratásig.
– Bölcs, nagyon bölcs. Csakhogy nem mindnyájan érjük meg az aratást. Én vele megyek Ószakába. – Kavanabi megborzongott, és idegesen előrehajolt. – Úgy hallom, megint járvány tört ki Kjóto és Ószaka között – ezúttal himlő. Mit gondolsz, újabb égi jele ez annak, hogy az istenek elfordították tőlünk az arcukat?
– Nem vall rád, hogy pletykáknak és égi jeleknek adsz hitelt, Kavanabi-szan, sem az, hogy terjeszted őket. Tudod, mint vélekedik az ilyesmikről Toranaga úr.
– Tudom. Nagyon sajnálom. De... manapság senki sem egészen normális, ne?
– Lehet, hogy nem is igaz a pletyka... imádkozni fogok, hogy ne legyen igaz. – Mariko elűzte magától a rossz előérzetet. – Ki van már tűzve az indulás új időpontja?
– Hiromacu úr azt mondta, hét nappal halasztották el. Nagyon örülök, hogy főparancsnokunk visszatért és sikerült meggyőznie... bárcsak örökre elhalasztották volna. Jobb lenne itt harcolni, mint ott veszteni el a becsületünket, ne?
– Igen – bólintott Mariko, tudván, hogy semmi értelme továbbra is úgy tenni, mintha nem ez a kérdés foglalkoztatna kizárólag mindenkit. – Most, hogy Hiromacu úr itt van, talán urunk is belátja, hogy a behódolás nem a legjobb út.
– Köztünk maradjon, úrnőm, de Hiromacu úr... – Elhallgatott, és arcára hirtelen erőltetett mosoly ült ki. Csörömpölő kardokkal Jabu lépett be a szobába. – Á, Kaszigi Jabu úr, nagyon örülök, hogy látlak. – Meghajolt, Mariko is meghajolt, udvariaskodtak egy darabig, majd Kavanabi azt mondta: – Toranaga úr vár, uram. Kérlek, menj fel azonnal.
– Értem. Milyen ügyben kíván látni?
– Nagyon sajnálom, uram, de nem mondta... csak azt, hogy látni kíván.
– Hogy van?
Kavanabi habozott. – Semmi változás, uram.
– Az indulása... kitűzték már az új időpontot?
– Úgy tudom, hét nap múlva esedékes.
– Talán Hiromacu úr még egyszer eléri, hogy elhalássza, ne?
– Ez urunktól függ, uram.
– Természetesen. – Jabu kiballagott.
– Ott tartottál, hogy Hiromacu úr...
– De köztünk maradjon, úrnőm... hisz Buntaro úr amúgy sincs itt – suttogta a titkár. – Amikor a vén Vasököl kijött Toranaga úrtól, majdnem egy egész órát pihennie kellett. Nagy fájdalmai voltak, úrnőm.
– Ó! Rettenetes volna, ha most történne vele valami!
– Igen. Nélküle lázadás törne ki, ne? Ez a halasztás nem old meg semmit, igaz? Fegyverszünet, semmi több. Az igazi gond... ami... amióta Szudara úr vállalta, hogy hivatalosan segédje lesz Kijosio tábornoknak, urunk feldühödik, ha csak Szudara úr nevét kiejtik előtte... Csupán Hiromacu úr tudta rávenni a halasztásra és... – Könnyek csurogtak a titkár arcán. – Te érted ezt az egészet, úrnőm? Toranaga úr elvesztette a kezdeményezőképességét, ne?
– Nem – felelte határozottan, de minden belső meggyőződés nélkül Mariko. – Biztos vagyok benne, hogy minden jóra fordul. Köszönöm, hogy megmondtad. Megpróbálok találkozni Hiromacu úrral, mielőtt útnak indulok.
– Járj isten hírével, úrnőm.
Mariko meglepődött.
– Nem is tudtam, hogy keresztény vagy, Kavanabi-szan.
– Nem vagyok az, úrnőm. De tudom, hogy nálatok ezt szokás mondani.
Mariko kilépett a napsütésbe. Nagyon aggódott Hiromacuért, de hálát adott Istennek, hogy a gyötrő várakozásnak vége, s holnap elmenekülhet innen. Elindult gyaloghintója és kísérete felé.
– Ó, Toda úrnő – mondta Gjoko, kilépve az árnyékok közül, és elállta az útját.
– Ó, jó reggelt, Gjoko-szan, örülök, hogy látlak. Remélem, jól vagy? – válaszolta kedvesen Mariko, de a hátán végigfutott a hideg.
– Sajnos egyáltalán nem, nagyon sajnálom. Olyan szomorú ez az egész. Úgy látszik, urunk nem kedvel többé minket, Kiku-szant és engem. Amióta csak ideértünk, egy mocskos, harmadosztályú fogadóban kell laknunk, ahová egy nyolcadik osztályú hímkurtizánt se dugnék be.
– Ó, nagyon sajnálom. Biztosan valami félreértés.
– Igen, félreértés. Nagyon remélem, úrnőm. Ma végre engedélyt kaptam, hogy a várba jöjjek, végre meghallgatták kérelmemet, hogy a nagyúr elé járulhassak, végre meghajolhatok a nagyúr előtt – még ma, nemsokára. – Gjoko hidegen rámosolygott Marikóra. – Hírét vettem, hogy idejössz a titkár úrhoz, ezért arra gondoltam, bevárlak itt, hogy köszönthesselek. Remélem, nincs ellene kifogásod.
– Örülök, hogy látlak, Gjoko-szan. Meglátogattalak volna téged és Kiku-szant, vagy meghívtalak volna benneteket hozzám, de sajnos ez nem volt lehetséges.
– Igen – nagy kár. Szomorú időket élünk. Nehéz idők járnak a nemesurakra. És a parasztokra is. Szegény Kiku-szan egészen belebetegedett, amiért kiesett urunk kegyéből.
– Biztos vagyok benne, hogy nem ez a helyzet, Gjoko-szan. Toranaga úrnak igen sok a gondja, ne?
– Igaz – milyen igaz. Talán megihatnánk együtt egy kis csát, Toda úrnő. Kitüntetnél, ha megengednéd, hogy szót váltsak veled.
– Nagyon sajnálom, de parancsot kaptam, dolgom után kell látnom. Másképp kitüntetésnek venném, ha elbeszélgethetnénk.
– Ó, persze, az Andzsin-szan hajójához kell menned. Elfelejtettem, kérlek, bocsáss meg. Hogy van az Andzsin-szan?
– Azt hiszem, jól – felelte Mariko, és magában dühöngött, hogy Gjoko mindenről tud. – Mindössze egyszer találkoztam vele, amióta megérkeztünk, akkor is csak néhány percre.
– Érdekes ember. Igen, nagyon érdekes. Olyan szomorú, hogy az ember a barátaival se találkozhat eleget, ne? Mindkét asszony mosolygott, a hangjuk udvarias volt és gondtalan, noha mindketten tudták, hogy a türelmetlenkedő szamurájok figyelik és hallgatják őket.
– Hallom, az Andzsin-szan felkereste barátait – a legénységet. Milyennek találta őket?
– Nem tudom, Gjoko-szan. Mint említettem, csak néhány percre találkoztam vele. Nagyon sajnálom, de most mennem kell...
– Szomorú, ha az ember a barátaival se találkozhat. Én tudnék róluk mesélni. Tudom például, hogy egy eta faluban laknak.
– Micsoda?
– Igen. Úgy tetszik, a barátai maguk kérték, hogy ott lakhassanak, mert jobban érzik ott magukat, mint civilizált környezetben. Furcsa, ne? Az Andzsin-szan egészen más, nem is hasonlít rájuk. Állítólag azt mondják, az eta falu majdnem olyan, akár a külországi otthonuk. Furcsa, ne?...
Marikónak eszébe jutott, milyen különösen viselkedett az Andzsin-szan aznap a lépcsőn. Most már értem, gondolta. Eták között! Szűzanyám, szegény ember! Mennyire szégyellhette magát. – Sajnálom, Gjoko-szan, mit mondtál?
– Csak azt, hogy az Andzsin-szan furcsamód igen elüt tőlük.
– Milyenek azok az emberek? Te láttad őket?
– Nem, úrnőm. Én be nem tenném oda a lábam. Mi közöm nekem hozzájuk vagy az etákhoz? Nekem elsősorban az ügyfeleimre és Kiku-szanra kell gondolnom. Meg a fiamra.
– Á, igen, a fiad.
Gjoko arca elszomorodott a napernyő alatt, de a szeme kovakőbarnán villogott. – Kérlek, bocsáss meg, de elképzelésed sincs róla, miért estünk ki Toranaga úr kegyeiből?
– Nincs. Bizonyára tévedsz. A szerződést végül is megkötöttétek, méghozzá kedved szerint, ne?
– Ó, igen, köszönöm. Kaptam egy hitellevelet a misimai rizskereskedőkhöz, bemutatásra fizetendő. Kisebb összegre szól, mint amiben megegyeztünk. De engem a pénz érdekel a legkevésbé. Mit számít a pénz, ha az ember elveszti pártfogója kegyeit – akárki legyen is a pártfogó, férfi vagy nő. Ne?
– Biztos vagyok benne, hogy nem vesztettétek el a kegyeit.
– Erről jut eszembe, Toda úrnő, a te kegyeid miatt is aggódom.
– Mindig jó szándékkal és barátsággal viseltettem irántad, Gjoko-szan. Talán később még beszélhetünk, de most mennem kell, igazán sajnálom...
– Ó, milyen kedves vagy. Köszönöm. – Mariko már fordult volna el, amikor Gjoko mézédes hangon hozzátette: – De lesz-e rá időd? Holnap indulsz, ne? Ószakába?
Mariko hirtelen úgy érezte, mintha jeges nyílhegy fúródna a mellébe.
– Valami baj van, úrnőm?
– Nem... nincs, Gjoko-szan. Meg... megfelelne... ma este a Kutya órája?
– Milyen kedves vagy, úrnőm. Ó, igen, most jut eszembe, mivel hamarosan találkozol urunkkal, előbb, mint én, közbenjárnál az érdekünkben? Olyan kicsi kis kegyet kérünk, ne?
– Szívesen. – Mariko gondolkodott egy darabig. – Vannak kegyek, amelyeket kérhetünk, de nem kapunk meg.
Gjoko alig láthatóan megmerevedett. – Ó! Tehát már kérvényezted... kérted, hogy fogadjon kegyeibe bennünket?
– Persze... miért ne? – felelte óvatosan Mariko. – Hisz nem kedvenc-e Kiku-szan? Nem vagy-e te magad hűséges vazallusa? Nem kaptál-e tőle kegyeket a múltban is?
– Én olyan keveset kérek. Amit annak idején mondtam, még mindig érvényes, Toda úrnő.
– Az éhes kutyákra gondolsz?
– A hosszú fülekre és a megbízható nyelvekre.
– Ó, igen. És a titkokra.
– Olyan könnyű lenne a kedvemre tenni. Uram kegye – és úrnőmé – igazán nem sok, ne?
– Nem sok. Ha alkalom adódik... De nem ígérhetek semmit.
– Este találkozunk, Toda úrnő.
Meghajoltak egymás felé, és a szamurájok semmit sem fogtak fel az egészből. Mariko beszállt a gyaloghintójába, hogy palástolja remegését, és a kíséret elindult. Gjoko sokáig meredt utána.
– Hé, te némber! – förmedt rá egy fiatal szamuráj, amint elhaladt mellette. – Mire vársz! Eredj a dolgod után!
– Ha! – vetette oda fitymálva Gjoko, a többi szamuráj nagy gyönyörűségére. – Még hogy némber, te kölyök! Ha a te dolgod után erednék, valószínűleg meg se találnám, pedig annyira sem vagy még férfi, hogy bozontod nőjön ott lenn!
A szamurájok röhögtek. Gjoko felvetette a fejét, és gőgösen elvonult.

– Hahó! – fogadta Blackthorne.
– Jó napot, Andzsin-szan. Boldognak tetszel.
– Köszönöm. Azért van, mert szép hölgyet látok, ne?
– Ó, köszönöm – felelte Mariko. – Hogy van a hajód?
– Remekül. Feljössz? Szeretném megmutatni.
– Szabad? Toranaga úrral kell itt találkoznom.
– Igen. Mindnyájan rá várunk. – Blackthorne a kikötő partján álló szamurájok parancsnokához fordult. – Kapitány, felviszem Toda úrnőt oda. Megmutatom hajót. Ha Toranaga úr ideér – szólsz, ne?
– Ahogy kívánod, Andzsin-szan.
Blackthorne elindult a mólón. Szamurájok őrködtek a korlátoknál, a biztonsági intézkedések a parton is, a hajón is szigorúbbak voltak, mint valaha. Legelőbb a tatfedélzetre mentek.
– Ez itt az enyém, minden az enyém – mondta büszkén.
– A legénységed is itt van?
– Nem, ma még nincsenek itt, Mariko-szan. – Mindent megmutogatott, amilyen gyorsan csak tudott, azután lejjebb vezette az asszonyt. – Ez itt a főkabin. – A hátsó ablakok a partra néztek. Becsukta az ajtót. Magukra maradtak.
– Ez a te kabinod? – kérdezte Mariko. Blackthorne ránézett, és megrázta a fejét. Az asszony a karjaiba bújt. Blackthorne magához ölelte. – Ó, mennyire hiányoztál!
– Te is nekem...
– Annyi mindent kellene elmondanom. És kérdeznem...
– Nekem nincs mit mondanom. Csupán hogy teljes szívemből szeretlek. – Mariko megborzongott a férfi ölelésében, igyekezett szabadulni a rettegéstől, hogy Gjoko vagy valaki más beárulhatja őket. – Úgy féltelek.
– Ne félj semmit, Mariko, kedvesem. Nem lesz semmi baj.
– Én is ezt mondogatom magamnak. De ma képtelenség belenyugodni a karmámba és Isten akaratába.
– Legutóbb olyan hideg voltál.
– Most Jedóban vagyunk, szerelmem. Túl az Első hídon.
– Buntaro-szan volt az oka, igaz?
– Igen. És Toranaga úr döntése, hogy behódol. Olyan értelmetlen, olyan megalázó... Sose hittem volna, hogy fennhangon kimondom ezt, és máris kimondtam. Nagyon sajnálom. – Belefészkelte magát az oltalmazó vállgödörbe.
– Ha elmegy Ószakába, neked is véged?
– Igen. A Toda klán túlságosan erős és befolyásos. Engem magamat egyébként sem hagynának életben.
– Akkor velem kell jönnöd. Megszökünk és...
– Nagyon sajnálom, de nincs menekvés.
– Csak ha Toranaga megengedi, ne?
– Miért engedné meg?
Blackthorne röviden elmesélte, mit mondott Toranagának, de arról nem szólt, hogy őt, Marikót kérte magának. – Tudom, hogy rákényszeríthetem a papokat, állítsák az ő oldalára Kijamát és Onosit, ha megengedi, hogy elkapjam az idei Fekete Hajót – fejezte be izgatottan a beszámolót –, ezt pedig biztosan meg tudnám tenni!
– Igen – mondta Mariko, és az egyház kedvéért örült, hogy Toranaga döntése megbéklyózza Blackthorne-t. Átgondolta a férfi tervének logikáját, és hibátlannak találta. – Sikerülhetne, Andzsin-szan. Most, hogy Harima is ellenségünk, Toranaga-szama bizonyára elrendelné a Fekete Hajó elleni támadást, ha háborúra készülne és nem behódolásra.
– Ha Kijama vagy Onosi vagy mindkettő mellé állna, az az ő javára billentené a mérleg nyelvét?
– Igen – felelte Mariko. – Ha Zataki is támogatná, és elegendő időt nyerhetne. – Azt már elmagyarázta Blackthorne-nak, milyen nagy jelentőségű stratégiai szempontból, hogy az északi útvonal Zataki ellenőrzése alatt áll. – Csakhogy Zataki szembefordult Toranaga-szamával.
– Hallgass rám, én meg tudom fojtani a papokat. Nagyon sajnálom, nekem ellenségeim, még ha a te papjaid is. Felül tudnék kerekedni rajtuk Toranaga úr... és a magam érdekében. Hajlandó vagy segíteni nekem, hogy segítsünk Toranaga-szamának?
Mariko rábámult. – Hogyan?
– Segíts meggyőznöm, hogy meg kell adnia ezt a lehetőséget, és hogy el kell halasztania az ószakai utat.
Hirtelen patadobajt és hangos kiáltozást hallottak a móló felől. Odaléptek az ablakhoz. A szamurájok éppen félrehúzták az egyik korlátot, és Alvito atya előrerúgtatott.
– Mit akar ez? – motyogta savanyúan Blackthorne.
Figyelték a papot, amint leszáll a nyeregből, ruhaujjából tekercset húz elő és átnyújtja a szamurájok parancsnokának. A kapitány elolvasta. Alvito felnézett a hajóra.
– Hivatalos ügyben jár – mondta csüggedten Mariko.
– Hallgass rám, Mariko-szan, én nem az egyház ellen vagyok. Nem az egyház gonosz, hanem a papjai. És nem is mindnyájan. Alvito például nem rossz ember, még ha fanatikus is. Esküszöm Istenre, hiszem, hogy a jezsuiták behódolnak Toranagának, ha elkapom az idei Fekete Hajójukat, s azzal veszélybe sodrom a jövő évit is, mert szükségük van a pénzre – Portugáliának és Spanyolországnak sok pénzre van szüksége. Toranaga úr azonban fontosabb náluk. Segítesz?
– Igen. Igen, segítek, Andzsin-szan. De, kérlek, bocsáss meg, az anyaszentegyházat nem árulhatom el.
– Csak annyit kérek, hogy beszélj Toranagával, vagy segíts hozzá, hogy én beszélhessek vele, ha ezt jobbnak tartod.
A távolban kürt harsant. Újra kinéztek az ablakon. Mindenki nyugat felé meredt. A vár irányából szamurájok menetoszlopa tűnt elő, egy elfüggönyzött hordszéket vettek körül.
Kinyílt a kabinajtó.
– Andzsin-szan, fel kell jönnöd – jelentette a szamuráj.
Blackthorne felment velük a fedélzetre, onnan meg ki a mólóra. Hűvös udvariassággal biccentett a pap felé. Alvito jeges köszönéssel viszonozta.
Marikóval lényegesen udvariasabb volt.
– Üdvözöllek, Mariko-szan. Nagyon örülök, hogy látlak.
– Köszönöm, atyám. – Mariko mélyen meghajolt.
– Isten áldása legyen rajtad. – A pap keresztet vetett az asszonyra. – In nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti.
– Köszönöm, atyám.
Alvito Blackthorne-ra nézett.
– Nos, navigátor? Milyen állapotban van a hajód?
– Biztosra veszem, hogy tisztában vagy vele.
– Igen. – Alvito feszes arccal végigmérte az Erasmust. – Isten átka legyen rajta és mindenkin, aki vele hajózik, ha a hit és Portugália ellen használják fel!
– Ezért jöttél? Gyűlölködni?
– Nem, navigátor – felelte Alvito. – Iderendeltek, hogy találkozzam Toranaga úrral. Jelenléted éppoly taszító számomra, mint az enyém a te számodra.
– Nem a jelenléted taszító, atyám, hanem a gonosz, amit képviselsz.
Alvito elvörösödött, mire Mariko sietve közbelépett. – Kérlek benneteket. Modortalanság nyilvános helyen veszekedni. Kérlek, legyetek körültekintőbbek.
– Igen, kérlek, bocsáss meg. Bocsánatot kérek, Mariko-szan.
Alvito atya elfordult, s az elfüggönyzött hordszéket nézte, amely épp akkor jutott át a korláton. Előtte és mögötte egyenruhás szamurájok, Toranaga zászlajával, köztük elkülönülő, rendetlen öltözékű, tolongó szamurájcsoport.
A gyaloghintó megállt, a függönyöket félrehúzták. Jabu lépett ki belőle. Mindenki megdöbbent, de azért meghajoltak. Jabu dölyfösen viszonozta köszönésüket.
– Á, Andzsin-szan – mondta. – Hogy vagy?
– Jól, köszönöm, uram. És te?
– Jól, köszönöm. Toranaga úr beteg. Engem kért meg, hogy helyettesítsem. Érted?
– Igen. Értem – felelte Blackthorne, csalódását leplezve. – Nagyon sajnálom Toranaga úr beteg.
Jabu vállat vont, előzékenyen biccentett Marikónak, Alvitót mintha észre sem vette volna, és a hajót kezdte vizsgálgatni. Ferde mosollyal a képén fordult vissza Blackthorne-hoz.
– Szo deszu, Andzsin-szan. Egészen más a hajód, mint amikor utoljára láttam, ne? Igen, más a hajó, más vagy te, minden más – még a világunk is megváltozott! Ne?
– Nagyon sajnálom, uram, nem értem. Kérlek, bocsáss meg, beszéd túl gyors. Én még csak... – vágott bele Blackthorne egy előkészített frázisba, de Jabu vakkantva félbeszakította: – Mariko-szan, kérlek, tolmácsolj.
Mariko engedelmeskedett.
Blackthorne bólintott, és lassan, tagoltan azt mondta:
– Igen. Más, Jabu-szama.
– Bizony, nagyon is – és te sem vagy többé barbár, szamuráj lettél, akárcsak a hajód, ne?
Blackthorne nézte a vastag ajkakra kiülő mosolyt, a gőgös tartást, és egyszeriben Andzsiro bukkant fel lelki szemei előtt, ott térdelt újra a tengerparton, Croocq az üstben ült, Pieterzoon ordítása a fülébe hasított, a verem bűze az orrát szúrta, agyában egy hang azt kiáltotta: „Olyan fölösleges és értelmetlen volt ez az egész – a sok szenvedés, félelem, Pieterzoon, Maetsukker, Spillbergen, a börtön, az eták, csapdába estem, és mindez a te hibád!”
– Valami baj van, Andzsin-szan? – kérdezte Mariko, megriadva Blackthorne tekintetétől.
– Hogy? Ó, nem, nem. Nincs semmi bajom.
– Mi történt vele? – kérdezte Jabu.
Blackthorne a fejét rázva igyekezett magához térni, letörölni a gyűlöletet az arcáról. – Nagyon sajnálom. Kérlek, bocsáss meg. Nincs... nincs semmi baj. Fej fáj... nem aludtam sokat. Nagyon sajnálom. – Egyenesen Jabu szemébe nézett, remélve, hogy nem árulta el magát. – Sajnálom, hogy Toranaga-szama beteg... remélem, nincs baj, Jabu-szama.
– Nem, semmi baj. – De még mennyire hogy baj van, gondolta magában Jabu. Mást se hoztál rám, csak bajt, mióta a mocskos hajóddal megjelentél partjaimnál. Vége Izunak, vége a puskáimnak, a becsületemnek, és most a fejemtől is búcsút vehetek egy gyáva alak miatt. – Semmi baj, Andzsin-szan – mondta udvariasan. – Toranaga-szama megkért, hogy adjam át vazallusaidat, ahogy ígérte. – Tekintete Alvitóra tévedt. – Nos, Cukku-szan! Miért vagy ellensége Toranaga-szamának?
– Nem vagyok ellensége, Jabu-szama.
– De a keresztény daimjóitok azok, ne?
– Kérlek, bocsáss meg, uram, mi csak papok vagyunk, nem felelhetünk azon egyének politikai nézeteiért, akik az igaz hitet követik, nekünk nincs befolyásunk azokra a daimjókra, akik...
– Ennek az Istenek Földjének igaz hite a sintó, valamint a tao, Buddha útja!
Alvito nem felelt. Jabu megvetően elfordult, és parancsot vakkantott. A rongyos szamurájok sorakozni kezdtek a hajó előtt. Fegyverük nem volt, némelyiknek hátrakötötték a kezét.
Alvito előrelépett és meghajolt.
– Kérlek, bocsáss meg, uram. Toranaga úrral kellett volna itt találkoznom. Mivel ő nem jött...
– Toranaga úr azért parancsolt ide, hogy tolmácsolj neki és az Andzsin-szannak – szakította félbe Jabu szándékosan udvariatlanul, ahogy Toranaga utasította. – Igen, hogy tolmácsolj, mivel csak te tudod olyan ügyesen, egyszerre csinálni, ne? Természetesen nincs kifogásod ellene, hogy nekem is megtedd, amire Toranaga úr utasított, igaz?
– Nincs, természetesen nincs, uram.
– Akkor jó. Mariko-szan! Toranaga úr kéri, hogy gondod legyen rá: az Andzsin-szan feleletei is pontosan fordíttassanak.
– Alvito elvörösödött, de fékezte magát.
– Igen, uram felelte Mariko, és magában undorodott Jabutól.
Jabu újabb parancsot vakkantott. Két szamuráj a hordszékhez lépett, s kétrét görnyedve kiemelték belőle a hajó páncélládáját.
– Cukku-szan, kezdd: Andzsin-szan, először is Toranaga úr megkért, hogy adjam vissza ezt. A te tulajdonod, ne? Nyisd ki – utasította az egyik szamurájt. A láda tele volt ezüstérmékkel. – Pontosan annyi, amennyi akkor volt benne, amikor elvitték a hajóról.
– Köszönöm. – Blackthorne alig mert hinni a szemének. A visszaadott pénz lehetővé teszi, hogy a legjobb legénységet fogadja fel, ezen a téren most már nem függ semmilyen ígérettől.
– A hajó páncéltermébe kell tenni.
– Igen, természetesen.
Jabu intett a két szamurájnak, majd Alvito egyre fokozódó dühvel fordította, ami eztán következett:
– Toranaga úr üzeni: szabadon mehetsz vagy maradhatsz. Országunkban szamuráj vagy, hatamoto, s a szamurájtörvénynek tartozol engedelmességgel. A tengeren, partjainkon túl az leszel, ami az előtt voltál, hogy idejöttél, s a barbárok törvényei érvényesek rád. Életed végéig jogodban áll Toranaga úr birtokának bármelyik kikötőjébe befutni anélkül, hogy a kikötői hatóságok átkutatnának. Végül pedig: ez a kétszáz ember a te vazallusod. Toranaga úr megkért, hogy hivatalosan adjam át őket, felfegyverezve, ahogy ígérte.
– Elmehetek, amikor és ahogyan akarok? – kérdezte hitetlenkedve Blackthorne.
– Igen, Andzsin-szan, elmehetsz, hiszen Toranaga úr megengedi.
Blackthorne Marikóra bámult, aki azonban kerülte a tekintetét, ezért újra Jabura nézett. – Akár holnap indulhatok?
– Igen, ha akarsz. Ami pedig ezeket az embereket illeti: mind róninok, az északi tartományokból. Mind beleegyezett, hogy örök hűséget esküszik neked és utódaidnak. Jó harcosok valamennyien. Egyik sem követett el olyan bűnt, amit rá lehetne bizonyítani. Azért lettek róninok, mert hűbéruruk elesett, meghalt vagy félreállították. Sokan közülük harcoltak már hajókon is, vakók ellen. – Jabu képére ragadozószerű mosoly ült ki. – Néhányan talán maguk is vakók voltak – tudod, mi az a vakó?
– Igen, uram.
– Akik meg vannak kötözve, azok valószínűleg banditák vagy vakók voltak. Testületileg jelentkeztek, és felajánlották, hogy halálmegvető bátorsággal szolgálnak téged, ha cserébe minden múltbeli bűnükre bocsánatot nyernek. Megesküdtek Noboru úr előtt – mindet ő válogatta ki neked Toranaga úr parancsára –, hogy Toranaga úr vagy szamurájai ellen soha nem követtek el semmilyen bűnt. Elfogadhatod őket egyenként vagy csoportosan, de vissza is utasíthatod. Értesz?
– Bármelyiket visszautasíthatom?
– Miért tennél ilyet? – kérdezte Jabu. – Noboru úr igen gondosan válogatta meg őket.
– Persze, bocsánatot kérek – mondta rá fáradtan Blackthorne, érezve, hogy a daimjón egyre inkább elhatalmasodik a rosszkedv. – Tökéletesen értem. De akik meg vannak kötözve – mi történik velük, ha visszautasítom őket?
– Lecsapjuk a fejüket, természetesen. De mi köze ennek bármihez?
– Semmi. Sajnálom.
– Kövess. – Elindult a hordszék felé.
Blackthorne Marikóra nézett.
– Elmehetek. Hallottad!
– Igen.
– Ez azt jelenti... Olyan ez, mint egy álom. Azt mondta...
– Andzsin-szan!
Blackthorne engedelmesen odasietett Jabuhoz. A hordszék mostantól emelvényül szolgált. Egy írnok alacsony asztalkát állított fel és tekercseket tett ki rá. Odébb szamurájok őriztek egy halom rövides hosszúkardot, lándzsát, pajzsot, szekercét, íjat és nyilat, amelyeket hordárok pakoltak le málhás lovakról. Jabu intett Blackthorne-nak, hogy üljön melléje, Alvitónak, hogy elébe, Marikót pedig a másik oldalára invitálta. Az írnok egyenként fölolvasta a neveket. A férfiak sorra előléptek, szertartásosan meghajoltak, közölték nevüket és származásukat, hűséget esküdtek, aláírták a tekercsüket és lepecsételték egy csepp vérrel, amelyet az írnok fakasztott az ujjukból. Sorra letérdeltek Blackthorne előtt, majd felkeltek, és a fegyvertároshoz siettek. Előbb a harci kardot kapták meg, utána a rövidet. Mindnyájan nagy tisztelettel vették át a pengéket, apróra megvizsgálták őket, néhány szóban kifejezték, milyen büszkék a minőségükre, majd vad örömmel az övükbe tűzték mindkettőt. Utána kiadták nekik a többi fegyvert és a csatapajzsot is. Amint elfoglalták új helyüket, immár állig felfegyverezve, ismét mint szamurájok, többé nem róninok, erősebbnek, délcegebbnek s ha lehet, még vadabbnak tetszettek.
Utoljára maradt a harminc megkötözött rónin. Blackthorne ragaszkodott hozzá, hogy mindről személyesen vágja le a gúzst. Egyenként hűséget esküdtek neki, akár a többiek: – Szamuráj becsületemre esküszöm, ellenségeid az én ellenségeim, s hiánytalan engedelmességet fogadok.
Amint felesküdtek, ők is átvehették fegyvereiket.
– Uraga-nó-Tadamasza! – kiáltotta ekkor Jabu.
A férfi előlépett. Alvitót émelygés fogta el. Uraga – vagyis József testvér – ez idáig észrevétlenül álldogált az egyenruhás szamurájok között. Fegyvertelen volt, egyszerű kimonót és bambuszkalapot viselt. Jabu gunyorosan rávigyorgott Alvitóra, és Blackthorne-hoz fordult.
– Andzsin-szan, ez itt Uraga-nó-Tadamasza. Megismered? Érted, amit mondok?
– Igen, értem. Megismerem.
– Jó. Valaha keresztény pap volt, ne?
– Igen.
– Már nem az. Érted? Most rónin.
– Értem, Jabu-szama.
Jabu Alvitót figyelte. Alvito mereven nézte a hitehagyottat, aki gyűlölködve nézett vissza rá.
– Á, Cukku-szan, hát te is felismered?
– Igen. Felismerem, uram.
– Hajlandó vagy ismét fordítani – vagy ennyit már nem vesz be a gyomrod?
– Kérlek, folytasd, uram.
– Jó. Andzsin-szan, Toranaga úr neked adja ezt az embert, ha elfogadod. Valaha keresztény pap volt – segédpap. Többé nem az. Elvetette a hamis idegen istent, visszatért a sintó igaz hitéhez és... – Elhallgatott, mert Alvito atya is elhallgatott. – Pontosan fordítottad, Cukku-szan? A sintó igaz hitéhez?
A pap nem felelt. Felsóhajtott, majd szóról szóra lefordította és hozzáfűzte:
– Ezt mondja ő, Andzsin-szan, Isten bocsásson meg neki. – Mariko nem hívta fel a figyelmet a kommentárra. Most még jobban gyűlölte Jabut, mint valaha, és magában megfogadta, hogy hamarosan bosszút áll rajta.
Jabu végigmérte őket, majd folytatta: – Uraga-szan tehát keresztény volt. Hajlandó a szolgálatodba állni. Tud barbárul, a papok külön nyelvét is ismeri, és egyike volt azon négy szamuráj ifjúnak, akiket a ti világotokba küldtek annak idején. Még a minden keresztények főkeresztényével is találkozott – most azonban gyűlöli őket egytől egyig, akárcsak te, ne? – Jabu figyelte Alvitót, miközben hergelte, s a tekintete időnként Marikóra villant, aki odaadóan hallgatott. – Mert te is gyűlölöd a keresztényeket, nem igaz, Andzsin-szan?
– A katolikusok többnyire ellenségeim, igen – felelte Blackthorne, és érezte, hogy Mariko merev arccal a semmibe réved. – Spanyolország és Portugália ellensége a hazámnak.
– A keresztények nekünk is ellenségeink. Mi, Cukku-szan?
– Nem, uram. Azonkívül a kereszténység a halhatatlanság kulcsát kínálja mindenkinek.
– Igaz ez, Uraga-szan? – kérdezte Jabu. Uraga megrázta a fejét. A hangja nyers volt. – Többé már nem hiszek ebben, uram. Nem.
– Mondd meg az Andzsin-szannak is.
– Senhor Andzsin-szan – váltott át Uraga portugálra; kiejtése idegenes volt, szavai azonban pontosak és érthetőek –, nem hiszek abban, hogy a katolicizmus a zárja... bocsánat, a kulcsa a halhatatlanságnak.
– Egyetértünk – felelte Blackthorne.
– Remek – folytatta Jabu. – Toranaga úr tehát felkínálja neked ezt a rónint, Andzsin-szan. Renegát, de előkelő szamurájcsaládból származik. Uraga esküszik rá, hogy ha elfogadod, titkárod és tolmácsod lesz, s megtesz mindent, amit csak parancsolsz. Kardokat te kell hogy adj neki. Van még valami, Uraga? Folytasd.
– Senhor, kérlek, bocsáss meg. Először is... – Uraga levette a kalapját. A haja már serkent, koponyáját szamuráj módra borotválta, de varkocsa még nem nőtt. – Először is szégyellem, hogy a hajam nem megfelelő s nincs varkocsom, ahogy szamurájhoz illik. De a hajam ki fog nőni, s ettől még nem vagyok kevésbé szamuráj. – Visszatette a kalapját, elmondta Jabunak is, és a közelben álló róninok érdeklődve hallgatták, amint folytatta: – Másodszor, kérlek, bocsáss meg, de nem tudok kardot, sem semmilyen más fegyvert forgatni. Nem... nem képeztek ki rá. De meg fogom tanulni, hidd el, meg fogom tanulni. Kérlek, bocsáss meg ezért a szégyenért. Feltétlen hűséget fogadok neked, s nagyon kérlek, engedj szolgálatodra lennem... – Verejték csorgott az arcán és a hátán.
– Sigata ga nai, ne? – mondta részvevően Blackthorne. – Ukeru anatava deszu, Uraga-szan. – Mit számít az? Elfogadlak, Uraga-szan.
Uraga meghajolt, majd elmagyarázta Jabunak, mit mondott. Senki sem nevetett. Kivéve Jabut. De a hahotáját félbeszakította a két utolsó rónin, akik a megmaradt fegyverek fölött civakodtak.
– Hé, ti, fogjátok be a pofátokat! – kiáltotta oda.
Mindkét rónin feléje perdült, s az egyik vicsorogva ráförmedt: – Nem te vagy az uram! Hová lett a jó modorod? Kérj udvariasan, vagy te fogd be a pofádat!
Jabu mint a szélvész talpra ugrott, s magasba emelt karddal száguldott az arcátlan rónin felé. Az emberek szerteugrottak, a rónin futásnak eredt. A rakpart közelébe érve kirántotta a kardját, megperdült, és pokoli csatakiáltással támadásra lendült. Barátai karddal a kézben melléje ugrottak. Jabu csapdába esett. A rónin rohamra indult. Jabu kikerülte a vadul feléje döfő kardot, visszavágott, de elhibázta, és a falka előrelódult, hogy végezzen vele. A Toranaga-szamurájok megkésve szaladtak arra, tudták, hogy Jabu halál fia.
– Állj! – ordította japánul Blackthorne. Az érces hang hallatán mindenki megdermedt. – Menjetek oda! – Arra mutatott, ahol emberei az imént felsorakoztak. – Indulás! Parancs!
Egy pillanatig senki sem mozdult a rakparton. Azután elindultak. Megtört a varázs. Jabu rárontott a férfira, aki megsértette. A rónin hátraugrott, oldalt lépett, kétkezes kardját vízszintesen a feje fölé tartva félelem nélkül várta a következő támadást. Barátai haboztak.
– Menjetek oda! Indulás! Parancs!
A róninok vonakodva ugyan, de engedelmeskedtek, meghátráltak, és hüvelybe dugták a kardjukat. Jabu és a férfi lassan kerülgette egymást.
– Te! – kiáltotta Blackthorne. – Állj! Kardot le! Parancsolom!
A férfi nem vette le égő szemét Jaburól, de a parancsot hallotta, s megnyalta a szája szélét. Balra cselezett, majd jobbra. Jabu hátrált, a rónin pedig megugrott előle, odaszaladt Blackthorne-hoz, s a lába elé tette a kardját. – Engedelmeskedem, Andzsin-szan. Nem én támadtam rá. – Jabu ismét rohamozott, a rónin elugrott előle és félelem nélkül hátrált. Fürgébb és fiatalabb volt Jabunál, cicázott vele.
– Jabu-szan – kiáltotta Blackthorne. – Nagyon sajnálom – félreértés, ne? Talán...
Jabu azonban japán szavak valóságos özönét zúdította rá, és ismét megrohanta ellenfelét, aki higgadtan tovább hátrált előle.
Alvito hűvösen mosolygott.
– Jabu-szan azt mondja, nincs itt semmi félreértés, Andzsin-szan. Ennek a kurafinak pusztulnia kell, mondja. Szamuráj ilyen sértést nem tűrhet el!
Blackthorne érezte, hogy minden szempár rámered, s kétségbeesetten törte a fejét, mit tegyen. Nézte a rónint követő Jabut. Tőle balra egy Toranaga-szamuráj megfeszítette az íját. Semmi más nesz nem hallatszott, csak a két férfi zihálása, talpuk csattogása, kiabálásuk. A rónin egyre hátrált, majd hátat fordított, s elszaladt a korlát felé, oldalazva, hajladozva, gyalázkodásokat szórva ellenségére.
– Ingerli Jabu-szant, Andzsin-szan – mondta Alvito. – Fordítom: „Én szamuráj vagyok – én nem gyilkolok meg fegyvertelen embereket, mint te – te nem vagy szamuráj, te csak egy trágyától bűzlő paraszt vagy – hát persze, nem szamuráj vagy, hanem eta, igaz? Anyád is eta volt, apád is eta volt...” – A jezsuita hirtelen elhallgatott, mert Jabu vadul elbődült, rábökött az egyik férfira, és kiabált valamit. – Jabu azt mondja: „Hé, te! Add oda neki a kardodat!”
A rónin habozott, és Blackthorne-ra nézett, a parancsát várta.
Jabu is Blackthorne felé fordult. – Add vissza a kardját!
Blackthorne felvette a kardot. – Jabu-szan, kérlek, ne harcolj – mondta, noha magában a halálát kívánta. – Kérlek, hagyd abba...
– Add vissza a kardját!
Dühödt morgás futott végig a volt róninok során. Blackthorne felemelte a kezét. – Csend! – Rónin vazallusára nézett. – Gyere ide! Kérlek! – A férfi Jabut figyelte, balra, majd jobbra cselezett, Jabu mindkétszer vadul feléje csapott, de a róninnak sikerült egérutat nyernie, és odarohant Blackthorne-hoz. Jabu ezúttal nem követte. Várt és figyelt meredten, mint a megvadult, kitörni készülő bika. A férfi meghajolt Blackthorne előtt, és átvette a kardját. Jabu felé fordult, és harsogó csatakiáltással támadásra lendült. A kardok összecsaptak, majd újból összecsaptak. A két férfi némán kerülgette egymást. Ismét zuhogtak a csapások, a kardok pengtek, akár a húr. Aztán Jabu megbotlott, s a rónin ugrott, hogy végezzen vele. Jabu azonban ügyesen oldalt lépett és lesújtott. A rónin kardot markoló kezei lepottyantak. Egy darabig csak állt ott vonítva, a két csonkra meredt, aztán Jabu leszelte a fejét.
Csend lett, majd hirtelen őrjöngő tapsvihar zúgta körül Jabut. Még egyszer lesújtott a rángatózó hullára, azután, becsületét immár megvédve, varkocsánál fogva felemelte a főt, gondosan arcul köpte és elhajította. Némán visszaballagott Blackthorne-hoz és meghajolt.
– Kérlek, bocsásd meg modortalan viselkedésemet, Andzsin-szan. Köszönöm, hogy visszaadtad neki a kardját – mondta udvariasan, és Alvito fordította. – Bocsánatot kérek, amiért kiabáltam. Köszönöm, hogy lehetővé tetted, hogy tisztességgel vérezzem be a kardomat. – Tekintete a drága pengére, Toranaga ajándékára tévedt. Aprólékosan megvizsgálta az élét. Még mindig hibátlan volt. Letekerte selyemövét, hogy megtisztítsa a vértől. – Sose érj ujjal a pengéhez, Andzsin-szan, mert az tönkreteszi. A penge csakis selymet vagy az ellenség testét érintheti. – Elhallgatott és felnézett. – Ha szabad javasolnom, engedd meg vazallusaidnak, hogy kipróbálják a kardjukat. Jó jelnek tekinthetik a jövőre nézve.
Blackthorne odafordult Uragához. – Mondd meg nekik.

Jabu megkésve ért haza. Szolgái levették átizzadt ruháját, friss otthoni kimonót adtak rá, lábára tiszta tabit húztak. Juriko, a felesége a veranda hűvösén várta forró csával és szakéval, mert ura mindegyiket úgy szerette.
– Szakét, Jabu-szan? – Juriko magas, sovány asszony volt, haja csíkokban őszült. Durva szövésű, sötét kimonója pompásan kiemelte bőre finomságát és fehérségét.
– Köszönöm, Juriko-szan. – Jabu boldogan kortyolta a bort, élvezte, amint az édes, erős folyadék végigkaparja kiszáradt torkát.
– Hallom, minden rendben ment.
– Igen.
– Micsoda arcátlan egy rónin!
– Jót tett velem, úrnőm, hidd el. Pompásan érzem magam. Bevéreztem Toranaga kardját, most már valóban az enyém. – Jabu kiitta a csészét, felesége ismét teletöltötte. Jabu a kardját markolászta. – Magát a látványt nem élvezted volna. Gyámoltalan kölyök volt – az első csapdába beleesett.
Felesége gyengéden megérintette. – Örülök neki, uram.
– Köszönöm, de jószerint meg se izzasztott. – Jabu felnevetett. – Láttad volna a papot! Az aztán látvány volt, ahogy az a barbár izzadt. – Sose láttam még ilyen dühösnek. Majd megfulladt mérgében. A kannibál! Mind kannibálok ezek. Kár, hogy nem irthatjuk ki őket egy szálig, mielőtt távozunk ebből a világból.
– Gondolod, hogy az Andzsin-szan meg tudná tenni?
– Meg fogja próbálni. Tíz ilyen hajóval, tíz ilyen emberrel innentől egészen Kjúsúig uralkodhatnék a tengereken. De vele egymagával is épp eleget árthatnék Kijamának, Onosinak és Harimának, eltaposhatnám Dzsikkjut és megtarthatnám Izut! Már csak egy kis időre van szükségünk, hamarosan minden daimjó a maga személyes ellenségével fog harcolni. Izu újra az enyém lehetne és meg is tudnám tartani! Nem értem, mért ereszti el Toranaga az Andzsin-szant. Értelmetlen pocsékolás! – Öklével a tatamira vágott. A szolgáló összerezzent, de nem szólt semmit. Juriko nem mozdult. Mosoly futott át az arcán.
– Hogyan fogadta az Andzsin-szan a szabadságot és a vazallusait? – kérdezte.
– Olyan boldog volt, akár egy vénember, aki azt álmodja, hogy négyágú jangja nőtt. Most jut eszembe... – Jabu összeráncolta a homlokát. – Volt ott valami, amit azóta se értek. Amikor azok a vakók körülfogtak, az életem fabatkát sem ért. De az Andzsin-szan megállította őket. Megkímélt. Semmi oka nem volt rá, ne? Nem sokkal előtte a gyűlölet világosan kiült az arcára. Persze naivul az ellenkezőjét színlelte – mintha én valaha is megbíznék benne!
– Megkímélte az életedet?
– Igen. Különös, ne?
– Az. De hát annyi különös dolog történik manapság, uram. – Elküldte a szolgálót, és halkan megkérdezte: – Mit akart igazában Toranaga?
Jabu előrehajolt, és suttogva válaszolt: – Azt hiszem, főparancsnoknak akar kinevezni.
– Miért tenne ilyet? A Vasököl talán halálán van? – kérdezte Juriko. – No és Szudara úr? És Buntaro? Vagy Noboru úr?
– Ki tudja, úrnőm? Mindnyájan kegyvesztettek, ne? Toranaga annyiszor meggondolja magát, hogy senki sem tudja, mit tesz a következő pillanatban. Előbb megkért, hogy menjek el helyette a kikötőbe, részletesen a számba rágta, mit hogyan mondjak, azután szóba hozta Hiromacut, hogy mennyire öregszik, majd pedig megkérdezte, miképp vélekedem a muskétásezredről.
– Lehetséges, hogy újból a Bíbor Égre készül?
– Az mindig készen áll. De benne már nincs elég kitartás, hogy azt végigcsinálja. Ahhoz határozottságra és hozzáértésre lenne szükség. Ő már csak árnyéka a Minovarának, aki valaha volt. Egészen megdöbbentett a külseje. Sajnos hibát követtem el. Isidóval kellett volna tartanom.
– Én azt hiszem, jól választottál.
– Hogyan?
– Előbb fürödj meg, utána ajándékom van a számodra.
– Miféle ajándék?
– Fivéred, Mizuno idejön vacsora után.
– És ez ajándék? – dühödött meg Jabu. – Mit kezdjek azzal az ostobával?
– A különleges értesülés vagy bölcsesség ugyanannyit ér, ha bolondtól származik, mintha tanácsadótól, ne? Sőt, néha többet.
– Miféle értesülés?
– Előbb fürödj meg. És egyél. Ma este hideg fejre lesz szükséged, Jabu-csan.
Jabu tovább erősködött volna, de csábította a fürdő, és olyan kellemes ernyedtséget érzett a tagjaiban, amiben már rég nem volt része. Egyfelől az váltotta ki, hogy Toranaga igazán tiszteletteljesen bánt vele reggel, másfelől az, hogy a vezérek már napok óta körülhízelgik. Legfőképp mégis az ölésnek köszönhette, annak a hirtelen boldogságnak, amely a kardja hegyétől a karjába s onnan egyenesen a fejébe szállt. Ó, ilyen tisztán ölni, férfi férfi ellen – férfiak előtt –, ez az öröm keveseknek és csak ritkán adatik meg. Elég ritkán ahhoz, hogy élvezze és megbecsülje az ember.
Otthagyta hát a feleségét, és még mélyebbre merült ebbe a boldogságba. Tűrte, hogy ügyes kezek munkálkodjanak a testén, azután, felfrissülve és megújulva, átment egy verandaszobába. Az eget a nap utolsó sugarai csíkozták. A vékony, sarló alakú hold alacsonyan járt. Egyik magánszolgálója hozta be s rendezte el tetszetősen a vacsoráját. Jabu keveset evett s némán. Egy kis levest, halat, savanyított zöldséget.
A lány hívogatón rámosolygott.
– Leterítsem a futont, uram?
Jabu megrázta a fejét.
– Később. Szólj a feleségemnek, hogy látni akarom.
Juriko tiszta, de régi, használt kimonóban lépett be.
– Szo deszu ka?
– Fivéred vár. Hármasban kell találkoznunk vele. Először fogadd, uram, utána beszélgethetünk – kettesben. Kérlek, légy türelmes, ne?
Kaszigi Mizuno, Jabu öccse, Omi apja alacsony, dülledt szemű, magas homlokú, ritkás hajú emberke volt. Kardjai nem illettek hozzá, alig tudta kezelni őket. Nem bánt ügyesebben az íjjal és a nyíllal sem.
Mizuno meghajolt, és gratulált Jabunak délutáni hőstettéhez, mert a hír hamar bejárta a várat, tovább növelve Jabu katonai reputációját. Majd szolgaian azonnal a tárgyra tért. – Rejtjeles üzenetet kaptam ma a fiamtól, uram. Juriko úrnő úgy vélte, személyesen kell átadnom neked. – Átnyújtotta Jabunak a tekercset a megfejtett szöveggel együtt. Omi üzenete a következőképpen szólt: „Apám, kérlek, tudasd Jabu úrral sürgősen és négyszemközt: először is, Buntaro úr Misimába érkezett, méghozzá titokban Takatón keresztül. Egyik embere ejtette ezt el egy részeg estén, amelyet én szerveztem a tiszteletükre. Másodszor: e titkos takatói látogatás során, amely három napig tartott, Buntaro kétszer találkozott Zataki úrral és háromszor Zataki anyjával. Harmadszor: Hiromacu úr, mielőtt távozott Misimából, azt mondta új ágyasának, Oko úrnőnek, ne aggódjon, mert amíg ő él, Toranaga úr nem hagyja el a Kvantót. Negyedszer:...”
Jabu felnézett. – Honnan tudja Omi-szan, mit mondott Vasököl négyszemközt az ágyasának? Az ő házában nincsenek kémeink.
– Most már vannak, uram. Kérlek, olvasd tovább.
„Negyedszer: Hiromacu elhatározta, hogy árulást követ el, ha szükséges, bezárja Toranagát Jedóba, ha szükséges, valamint elrendeli a Bíbor Eget Toranaga feje fölött, Szudara úr beleegyezésével vagy anélkül, ha szükséges. Ötödször: olyan igazságok ezek, amikben hihetünk. Oko úrnő szobalánya ugyanis feleségem nevelőanyjának a lánya, itt Misimában állt be a szolgálatába, amikor Oko úrnő saját szolgálója különös módon végzetes betegségbe esett. Hatodszor: Buntaro-szan úgy viselkedik, mint egy eszelős, mogorva és harapós – ma szántszándékkal megsértett és levágott például egy szamurájt, s közben az Andzsin-szant átkozta. Végül: kémeink jelentik, hogy Ikava Dzsikkju tízezer embert gyűjtött össze Szurugában, s készen áll, hogy átcsapjon határainkon. Kérlek, köszöntsd Jabu urat a nevemben...” A levél többi része lényegtelen volt.
– Dzsikkju! Hát úgy kell a halálba mennem, hogy még bosszút sem vehetek azon az ördögön?
– Kérlek, légy türelemmel, uram – szólt közbe Juriko. – Mondd meg neki, Mizuno-szan.
– Uram – kezdte a kis emberke. – Négy hónapja próbáljuk megvalósítani a tervedet, azt, melyet te javasoltál, amikor a barbár hozzánk érkezett. Emlékszel, azt mondtad, száz vagy ha kell, akár ötszáz azokból az ezüstökből rábírhatná a megfelelő szakácsot, hogy egyszer s mindenkorra eltávolítsa Ikava Dzsikkjut az útból. – Mizuno szempárja most még inkább egy békáéra hasonlított. – Mint kiderült, az andzsirói elöljáró, Mura egyik unokatestvérének van egy unokatestvére, akinek a fivére most a leghíresebb szakács egész Szurugában. Ma vettem hírét, hogy felfogadták Dzsikkju házában. Kétszáz ezüstöt kapott előlegbe, a teljes ár pedig öt...
– De nekünk nincs annyi pénzünk! Lehetetlenség! Honnét teremtsek elő ötszáz ezüstöt – úgy eladósodtam, hogy még százat se tudnék!
– Kérlek, bocsáss meg, uram. Nagyon sajnálom, de az a pénz már félre van téve. A barbár ládájában nem maradt benne az összes ezüst. Mielőtt hivatalosan megszámolták, ezer darab sajnálatos módon eltűnt.
Jabu rábámult.
– Hogyan?
– Omi-szan parancsot kapott, hogy szervezze meg a nevedben. A pénzt emberei titokban idehozták Juriko úrnőhöz, akitől utólagosan engedélyt kértek és kaptak a dologhoz, még mielőtt esetleg kiváltották volna haragodat.
Jabu ezen hosszan elgondolkodott. – Ki adta ki a parancsot?
– Én. Miután az engedélyt megkaptuk.
– Köszönöm, Mizuno-szan. Köszönöm, Juriko-szan. – Jabu mindkettejük felé meghajolt. – Haha! Dzsikkju! Na végre! – Vígan hátba vágta fivérét, s a szánalmas emberkét szinte eksztatikus boldogság öntötte el. – Helyesen cselekedtél, öcsém. Küldetek majd néhány vég selymet a kincstáramból. Hogy van a feleséged?
– Jól, uram, nagyon jól. Megkért, hogy adjam át szívből jövő jókívánságait.
– Egyszer együtt kell majd ebédelnünk. Pompás – pompás. És most halljuk, mi a véleményed a jelentés többi részéről.
– Semmi, uram. Érdekelne, te mint vélekedsz róla.
– Hát, először is... – Jabu elkapta felesége figyelmeztető pillantását, és meggondolta magát. – Először is úgy vélem, Omi-szan, a fiad hűséges és kitűnő vazallus. Ha kezemben lenne a jövő, előléptetném – megérdemli, ne?
Mizuno nem tudott hová lenni örömében. Jabu türelmesen csevegett vele még egy darabig, gratulált neki, megdicsérte, majd amilyen gyorsan csak lehetett, elbocsátotta.
Juriko csáért küldött. Amikor végre magukra maradtak, Jabu így szólt: – Mi a véleményed a jelentés többi részéről?
Felesége arcára kiült az izgalom.
– Kérlek, bocsáss meg, uram, egy új gondolatot szeretnék inkább felvetni: Toranaga mindnyájunkat az orrunknál fogva vezet, nem áll és sohasem is állt szándékában, hogy Ószakába menjen és behódoljon.
– Ostobaság!
– Hadd soroljam el a tényeket... Ó, uram, nem is tudod, milyen szerencsés vagy, hogy ilyen vazallusokkal rendelkezel, mint Omi és ez az ostoba fivéred, aki ellopta az ezer ezüstöt. Elképzelésem bizonyítéka a következő lehet: Buntaro-szant, a bizalmas vazallust titokban Zatakihoz küldik. Miért? Nyilvánvaló: hogy új ajánlatot vigyen. Mivel lehetne kísértésbe ejteni Zatakit? A Kvantóval – csakis azzal. Tehát felkínálják neki a Kvantót – cserébe a csatlakozásáért, ha majd Toranaga újra a Régenstanács elnöke lesz – méghozzá új elnök, új jogkörrel. Akkor megengedheti magának, hogy lemondjon a Kvantóról, ne? – Elhallgatott, majd lassan, hangsúlyozva folytatta: – Ha rábírja Zatakit, hogy árulja el Isidót, a fővárosba, Kjótóba vezető út negyedrészét már megtette. És mivel lehetne megpecsételni a fivérével kötött szövetséget? Túszokkal! Ma délután hallottam, hogy Szudara úr, Gendzsiko úrnő, összes lányuk és fiuk kíséretében tíz napon belül látogatóba indulnak tiszteletre méltó nagyanyjukhoz Takatóba.
– Mindnyájan?
– Igen. Azután: Toranaga vadonatúj állapotban visszaadja az Andzsin-szannak a hajóját az összes ágyúval és lőporral, kétszáz fanatikussal és azzal a rengeteg pénzzel, nyilván hogy még több barbár zsoldost fogadjon rajta, meg pokolra való vakókat Nagaszakiban. Miért? Hogy megtámadja és elfoglalja a barbárok Fekete Hajóját. Ha nincs Fekete Hajó, nincs pénz, és a keresztény papok, akik Kijamát, Onosit meg a többi áruló keresztény daimjót irányítják, nagy bajba kerülnek.
– Toranaga sohasem merészelne ilyesmit tenni! A taikó is megpróbálta és kudarcot vallott, pedig neki kezében volt a teljhatalom. A barbárok megdühödnek és elhajóznak. Megszűnnek a kereskedési lehetőségeink!
– Igen. Ha mi lennénk az oka. Csakhogy ezúttal barbár száll szembe barbárral, ne? Nekünk semmi közünk az egészhez. És ha az Andzsin-szan ráadásul megtámadja és felgyújtja Nagaszakit? Harima most ellenségünk, akárcsak Kijama és Onosi, s nekik köszönhetően a legtöbb kjúsúi daimjó. Tegyük fel, hogy az Andzsin-szan felperzsel néhányat az ő kikötőik közül is, zaklatni kezdi a hajóikat, közben pedig...
– Közben pedig Toranaga megindítja a Bíbor Eget! – tört ki Jabu.
– Úgy bizony! – vágta rá lelkesen Juriko. – Hát nem magyarázná ez meg Toranaga viselkedését? Nem vall rá ez a körmönfont terv? Nem azt teszi vajon, amit mindig is tett, kivár, mint mindig, húzza az időt, mint mindig, itt egy napot, ott egy napot, végül egy egész hónap eltelik, s ő közben hatalmas sereget gyűjtött megint, amely minden ellenállást elsöpör? Már majdnem egy hónapot nyert azóta, hogy Zataki Jokoszéban átadta neki a parancsot.
Jabunak zúgott a dobhártyája.
– Tehát megmenekültünk?
– Nem, de még nem vagyunk elveszve. Én azt hiszem, Toranaga nem fog behódolni. – Az asszony habozott. – Mindenkit becsapott. Olyan ügyes, ne? Mindenkit rászedett, akárcsak minket. Ma estig. Omi adta meg a kulcsot. Mindnyájan elfelejtettük, hogy Toranaga nagy nó-színész, aki a tulajdon arcából is maszkot csinál, ha szükséges. Ne?
Jabu még mindig a gondolatait igyekezett összeszedni, de hiába.
– Isido mégis egész Japánt ellenünk fordította!
– Igen. Kivéve most már Zatakit. És bizonyára vannak más titkos szövetségesei is. Toranaga és te tartani tudjátok a hágókat, amíg el nem jön az idő.
– Isidóé az ószakai vár, a kezében van az Örökös és a taikó minden kincse.
– Igen. Ott is marad, ott fog bujkálni. Valaki előbb-utóbb elárulja.
– Mit tegyek?
– Az ellenkezőjét annak, amit Toranaga csinál. Ő hadd várakozzék tovább, neked fel kell gyorsítanod az iramot.
– Hogyan?
– Először is, uram, Toranaga elfeledkezett valamiről, amire te figyeltél fel ma délután. Cukku-szan őrjöngő dühére gondolok. Hiszen az Andzsin-szan a kereszténység jövőjét fenyegeti, ne? Védelmed alá kell tehát venned az Andzsin-szant azonnal, mert ezek a papok vagy a bábjaik órákon belül elteszik láb alól. Azután: az Andzsin-szannak szüksége van rá, hogy oltalmazd és irányítsd, hogy segíts neki új legénységet szerezni Nagaszakiban. Nélküled és embereid nélkül óhatatlanul kudarcot vall. Nélküle, a hajója, az ágyúi nélkül Nagaszaki nem ég le, márpedig ennek be kell következnie, különben Kijama, Onosi, Harima és azok a mocskos papok nem vonják meg akár csak ideiglenesen is a támogatásukat Isidótól. Közben pedig Toranaga, akit most csodálatos módon támogatni fog Zataki és összes fanatikusa, veled, aki a muskétásezredet vezeted, átzúdul a sinanói hágókon, le egyenesen a kjótói síkságra.
– Igen! Igazad van, Juriko-csan! Így kell lennie. Milyen okos is vagy, milyen bölcs!
– A bölcsesség és a szerencse mit sem ér, uram, ha a tervet nem tudjuk valóra váltani. Ezt pedig egyedül te tudod megtenni – te vagy a vezető, a katona, a hadvezér, akire Toranagának szüksége lesz. Még ma este beszélned kell vele.
– Nem állhatok Toranaga elé azzal, hogy átláttam rajta, ne?
– Nem, de meg kell kérned, hogy eresszen az Andzsin-szannal, s meg kell mondanod neki, hogy tanácsos tüstént indulnotok. Biztosan találunk valami jó ürügyet.
– De ha az Andzsin-szan megtámadja Nagaszakit és a Fekete Hajót, nem hagyják abba a barbárok a kereskedést, nem távoznak el azonnal?
– Igen, ez elképzelhető. De közvetlen gondot csak jövőre okoz. Jövőre pedig Toranaga régens lesz, a Régenstanács elnöke. És te – a főparancsnoka.
Jabu leszállt a felhők közül. – Nem – jelentette ki. – Amint hatalomra tesz szert, meg fogja parancsolni, hogy kövessek el szeppukut.
– Addigra te már rég a Kvantó ura leszel.
Jabu csak pislogott. – Hogyhogy?
– Toranagának esze ágában sincs féltestvérének adni a Kvantót. Zataki örökös veszélyt jelent rá nézve. Zataki vad, gőgös ember, ne? Toranaga igen könnyen úgy irányíthatja, hogy maga kérje: hadd harcoljon a legelső sorokban. És ha nem esne el... egy eltévedt golyó vagy nyílvessző? Inkább golyó. A muskétásezredet neked kell vezetned a csatában, uram.
– És ha én kapok golyót a hátamba?
– Megeshet, uram. De te nem vagy Toranaga rokona, te nem fenyegeted a hatalmát. Te leszel a leghűségesebb vazallusa. Szüksége van hozzáértő hadvezérekre. Megkapod a Kvantót, és ez legyen az egyetlen célod. Neked fogja adni, mihelyt Isido csapdába esett, mert neki Ószakára fáj a foga.
– Vazallusa? De hát azt mondtad, várjak türelemmel és nemsokára...
– Most azt tanácsolom, hogy támogasd minden erőddel. Nem vakon követve minden parancsát, mint a vén Vasököl, hanem okosan. Ne feledd, Jabu-csan, hogy a csatában, minden csatában, a katonák hibákat követnek el, a golyók néha nem a megfelelő irányba repülnek. Amíg te vezeted az ezredet, te döntheted el, merre repüljenek – bármikor, ne?
– De igen – lehelte Jabu.
– Ne feledd, Toranagát érdemes követni. Ő Minovara, Isido pedig paraszt. Isido ostoba. Most már látom. Odavara kapuit kellene döngetnie, esőzések ide vagy oda. Nem ezt mondta-e hónapokkal ezelőtt Omi-szan is? Hiszen Odavarában igen kicsi a helyőrség. És Toranaga pillanatnyilag el van szigetelve.
Jabu gyönyörűségében a padlót verte öklével. – Szóval mégis lesz háború! Milyen okos vagy, hogy így átláttál rajta! Tehát egész idő alatt ravaszkodott, mint a róka, mi?
– Igen – felelte elégedetten Juriko.

Mariko ugyanerre a megdöbbentő következtetésre jutott, noha nem feltétlenül ugyanazokból a tényekből. Toranaga színlel, titkos játékot űz. Csakis ez lehet a magyarázat hihetetlen viselkedésére – hogy visszaadta az Andzsin-szannak a hajót, a pénzt, az ágyúkat, a szabadságát, méghozzá Cukku-szan szeme láttára. Az Andzsin-szan minden kétséget kizáróan meg fogja támadni a Fekete Hajót. Elfoglalja s ezzel veszélybe sodorja a jövő évit is, mérhetetlen károkat okoz az anyaszentegyháznak, s arra kényszeríti az atyákat, hogy bírják rá Kijamát meg Onosit: pártoljanak el Isidótól...
De miért? Ha mindez így van, gondolta összezavarodva, ha Toranaga ilyen hosszú távú tervet forgat a fejében, akkor nem mehet Ószakába, nem hajolhat meg Isido előtt, ne? Akkor... Ó! És az a mai halasztás, amire Hiromacu beszélte rá? Madonna a mennyekben, Toranagának soha esze ágában sem volt behódolni! Fortély az egész!
Miért? Hogy időt nyerjen.
De mit akar elérni vele? Várni akar, ezer más fortélyt kovácsolni, de ez különben sem számít, a fő az, hogy Toranaga megint a régi, a mindenható bábjátékos.
Mennyi időnek kell eltelnie, mielőtt Isido türelme kifogy s zászlót bontva megindul ellenünk? Egy hónap – legfeljebb kettő. Nem több. Tehát az idei esztendőnek, Keicsó ötödik évének kilencedik havában megkezdődik a háború a Kvantóért!
De mit nyert Toranaga két hónap alatt? Nem tudom, csak azt tudom, hogy a fiam mégis megörökölheti a tízezer kokuját, élhet és szaporodhat, s apám ága nem hal ki a földön.
Élvezettel forgatta elméjében a felfedezést, eljátszott vele, újra és újra megvizsgálta, s hibátlannak találta okfejtése logikáját. De mit csináljak én, míg el nem jön az az idő? – tette fel magában a kérdést. Semmi egyebet, mint amit eddig is csináltál – s amire elhatároztad magad. Ne?
– Úrnőm?
– Igen, Csimmoko?
– Megérkezett Gjoko-szan. Azt mondja, megbeszéltétek, hogy idelátogat.
– Ó, igen. Elfelejtettem szólni neked. Előbb melegíts szakét, utána vezesd ide.
Mariko a délutáni eseményekre gondolt. Eszébe jutott, amint a férfi átölelte, s ő olyan erősnek és melegnek és biztonságosnak érezte a karját. „Láthatlak ma éjjel?” – kérdezte nagyon óvatosan az Andzsin-szan, amint Jabu és Cukku-szan eltávozott.
„Igen – felelte ő ösztönösen. – Igen, kedvesem. Ó, mennyire örülök a szerencsédnek! Mondd meg Fudzsiko-szannak, hogy... kérd meg, hogy küldjön értem a Vadkan órája után.”
Háza csendjében most összeszorult a torka. Mennyi ostobaság, mennyi veszély.
Ellenőrizte a tükörben az arcát és a frizuráját, igyekezett összeszedni magát. Léptek közeledtek. A sodzsi félresiklott. – Ó, úrnőm – mondta Gjoko, mélyen meghajolva. – Milyen kedves tőled, hogy fogadsz.
– Szívesen látlak, Gjoko-szan.
Csimmoko szakét töltött, ittak.
– Milyen gyönyörű edények, úrnőm. Milyen bájosak.
Udvarias frázisokat váltottak, majd Mariko elküldte Csimmokót.
– Nagyon sajnálom, Gjoko-szan, de urunk nem érkezett meg délután. Nem találkoztam vele, de remélem, hogy látom még, mielőtt útnak indulok.
– Igen, hallottam, hogy Jabu-szan ment helyette a kikötőbe.
– Ha találkozom Toranaga-szamával, újból elébe terjesztem a kérésedet. Attól tartok, a válasza ugyanaz lesz. – Mariko szakét töltött mindkettejüknek. – Nagyon sajnálom, de nem fogja teljesíteni a kérésedet.
– Igen, én is azt hiszem. Hacsak igen nagy nyomást nem gyakorolnak rá.
– Én nem gyakorolhatok rá nyomást. Nagyon sajnálom.
– Én is sajnálom, úrnőm.
Mariko letette a csészéjét. – Szóval úgy döntöttél, hogy bizonyos nyelvek mégsem megbízhatók.
– Ha titkokat akarok suttogni rólad, gondolod, hogy bevallanám neked? – horkant fel Gjoko. – Ennyire naivnak nézel?
– Azt hiszem, jobb, ha elmégy, nagyon sajnálom, de sok a dolgom.
– Igen, úrnőm, de nekem is! – felelte durva hangon Gjoko. – Toranaga úr nyíltan megkérdezte tőlem, mit tudok rólad és az Andzsin-szanról. Ma délután. Kijelentettem, hogy semmi sincs köztetek. Azt mondtam: „Ó, igen, uram, én is hallottam ezeket az undorító pletykákat, de semmi alapjuk sincs. A fiam életére és az ő fiai életére esküszöm, uram. Ha valaki tudna róla, én biztosan tudnék. Rosszindulatú hazugság az egész, hidd el, uram, pletyka, irigy pletyka, semmi más...” Ó, igen, úrnőm, fel voltam háborodva, el voltam képedve, tökéletesen játszottam a szerepemet, meggyőztem őt. – Gjoko felhajtotta a szakéját, és keserűen hozzátette: – Így aztán mindnyájan búcsút mondhatunk az életünknek, ha bizonyítékot szerez – ami pedig nem lenne nehéz, ne?
– Hogyan?
– Csak próbára kell tennie az Andzsin-szant – kínai módszerekkel. Csimmokót – kínai módszerekkel. Engem, Kiku-szant, Josinakát... nagyon sajnálom, úrnőm, de akár téged is... kínai módszerekkel.
Mariko nagyot lélegzett.
– Meg... megkérdezhetem, mért vállaltál ekkora kockázatot?
– Mert bizonyos helyzetekben a nőknek meg kell védeniük egymást a férfiakkal szemben. Mert valójában semmit sem láttam. Mert sohasem ártottál nekem. Mert kedvellek téged és az Andzsin-szant, és úgy vélem, mindkettőtöknek megvan a maga karmája. És mert jobb szeretném, ha életben maradnál, ha a barátom lennél, mint ha meghalnál, s mert izgalmas figyelni benneteket, három lepkét, amint az élet lángja körül keringtek.
– Nem hiszek neked.
Gjoko halkan felnevetett. – Köszönöm, úrnőm. – Most már teljes őszinteséggel folytatta: – Jó, akkor elárulom az igazi okot. Szükségem van a segítségedre. Igen, Toranaga-szama nem fogja teljesíteni a kérésemet, de te talán megtalálod majd a módját. Te jelented az egyetlen lehetőséget, ami megadatott nekem ebben az életben, nem akarom könnyelműen elszalasztani. Hát most tudod. Alázatosan kérlek, segíts, hogy teljesüljön a kívánságom. – Hátraült a sarkára, elrendezte kimonójának redőit, és kiitta a szakéját.
Mariko igyekezett összeszedni gondolatait. Az ösztöne azt súgta, hogy megbízhat az asszonyban, de az agya még mindig kába volt a Toranagával kapcsolatos felfedezésétől s a megkönnyebbüléstől, hogy Gjoko nem árulta be. – Igen. Meg fogom próbálni. De időt kell hogy adj rá.
– Többet is adhatok. Itt van például egy tény: ismered az Amida Tongot? Az orgyilkosokat?
– Mi van velük?
– Emlékszel arra az orgyilkosra az ószakai várban, úrnőm? Az Andzsin-szan életére tört, nem Toranaga-szamáéra. Kijama úr főkincstárnoka kétezer kokut fizetett azért a kísérletért.
– Kijama? De hát miért?
– Keresztény, ne? Az Andzsin-szan már akkor is az ellenségének számított, ne? No és most? Most, hogy az Andzsin-szan szamuráj, szabad, visszakapta a hajóját?
– Újabb Amida-merénylet? Itt?
Gjoko vállat vont.
– Ki tudja? Én magam egy eta ágyékkötőt nem adnék az Andzsin-szan életéért, ha óvatlanul kimerészkedik a vár területéről.
– Hol van ő most?
– A szállásán, úrnőm. Hamarosan fel fogod ott keresni, ne? Jól tennéd, ha figyelmeztetnéd.
– Úgy látszik, te mindenről tudsz, Gjoko-szan!
– Nyitva tartom a fülemet, úrnőm, és a szememet.
Mariko visszafojtotta a Blackthorne miatti aggodalmát.
– Toranaga-szamának is elmondtad?
– Ó, igen, ezt elmondtam neki. – Gjoko szeme körül mosolygós ráncokba ugrott a bőr, amint belekortyolt a szakéjába. – Ami azt illeti, nem lepődött meg igazán. Ez érdekes, nem gondolod?
– Lehet, hogy tévedsz.
– Lehet. Misimában azt hallottam, meg akarják mérgezni Kijama urat. Iszonyú, ne?
– Micsoda?
Gjoko ismertette a részleteket.
– Lehetetlen! Egy keresztény daimjó sose tenne ilyet egy másikkal!
Mariko újratöltötte a csészéket.
– Megkérdezhetem, mi minden hangzott még el közöttetek?
– Megkértem őt, úrnőm, fogadjon vissza minket kegyeibe, s tegye, hogy kijussunk abból a bolhás fogadóból, és ezt a kérésemet teljesítette. Megfelelő szállást kapunk a váron belül, közel az Andzsin-szanhoz, az egyik vendégházban, és jöhetek-mehetek, ahogy kedvem tartja. Megkérte Kiku-szant, hogy mulattassa ma este, és ez is jó jel, noha a búskomorságából semmi sem tudja kizökkenteni. Ne? – Éberen figyelte Mariko arcát. Marikónak egy vonása sem rezdült, mindössze bólintott. Gjoko felsóhajtott, és folytatta: – Igen, Toranaga úr nagyon levert. Kár. Azután a három titok került szóba. Megkért, hogy mondjam el, amit tudok, amit neked is elmondtam.
Ó, gondolta Mariko, amint újra megértett valamit. Ocsiba? Tehát ő Zataki kulcsa? És Omi ellen is van fegyvere Toranagának, ha szükség lenne rá, meg Onosi ellen is – Harima vagy akár Kijama.
– Mosolyogsz, úrnőm?
Ó, igen, akarta mondani Mariko, mert szerette volna megosztani az élvezetet Gjokóval. Elképzelhetetlenül értékes információkkal szolgáltál urunknak, szerette volna közölni vele. Most azután valóban meg kellene hogy jutalmazzon! Daimjót kellene csinálnia belőled! Milyen elképesztő Toranaga-szama, hogy olyan közönyösen végig tudott hallgatni! Milyen csodálatos ember!
Toda Mariko-nó-Buntaro azonban csak megrázta a fejét, és nyugodtan annyit mondott: – Sajnálom, hogy értesüléseid nem vidították fel.
– Rosszkedvén és levertségén egyetlen szavam sem változtatott. Szomorú, ne?
– Igen, nagyon.
– Igen – sóhajtott Gjoko. – Még egy utolsó hír, mielőtt elmegyek, úrnőm, hogy megpecsételjük barátságunkat, mert ez téged is érdekelhet. Valószínű, hogy az Andzsin-szan módfelett nemzőképes.
– Mi?
– Kiku-szan állapotos.
– Az Andzsin-szantól?
– Igen. Vagy Toranaga úrtól. Esetleg Omi-szantól. Mindhárman beleférnek az időhatárba. Persze, Omi-szan után megtette a szokásos óvintézkedéseket, de hát nincs biztos módszer, hibák mindig előfordulhatnak, ne? Azt hiszi, az Andzsin-szan után elfeledkezett róla, de ebben nem biztos. Aznap történt, hogy a hírnök megérkezett Andzsiróba, s az indulás Jokoszéba, az öröm, hogy Toranaga úr kiváltotta... érthető, ne? – Gjoko szemmel látható nyugtalansággal széttárta a kezét. – Toranaga úr után javaslatomra az ellenkezőjét cselekedte. Azonkívül mindketten füstölőrudakat gyújtottunk és imádkoztunk, hogy fiú legyen.
Mariko elmélyülten tanulmányozta a legyezőjét. – Te kire gyanakodsz?
– Ez a baj, úrnőm. Nem tudom. Hálás volnék, ha tanácsot adnál.
– Ennek elejét kell venni. Természetesen. Kiku-szan semmi kockázatot nem vállal vele.
– Egyetértek. Sajnos azonban, Kiku-szan más véleményen van.
– Micsoda? Megdöbbentesz, Gjoko-szan! Ez képtelenség. Hisz akkor el kellene mondani Toranaga úrnak is. Elvégre azelőtt történt, hogy...
– Lehetséges, hogy azelőtt történt, úrnőm.
– Akkor is el kell mondani Toranaga úrnak. Miért ilyen engedetlen és ostoba Kiku-szan?
– Karma, úrnőm. Gyereket akar.
– Kinek a gyerekét?
– Azt nem árulja el. Csak annyit lehetett kivenni belőle, hogy úgy gondolja, mindháromnak megvannak a maga előnyei.
– Bölcsen tenné, ha erről még lemondana, és legközelebb biztosra menne.
– Egyetértek. Gondoltam, jobb, ha tudsz róla, hátha... Sok, igen sok napnak kell még eltelnie, mielőtt bármi meglátszana rajta vagy az elvetélés veszélyesnek bizonyulhatna. Talán megmásítja az elhatározását. Ebben a dologban semmire sem kényszeríthetem. Többé nem az én tulajdonom, noha egyelőre még igyekszem erőmhöz mérten gondot viselni rá. Csodás volna, ha Toranaga úr lenne az apa. De ha kék szeműnek születik... Még egy utolsó tanács, úrnőm: mondd meg az Andzsin-szannak, hogy csak módjával bízzék ebben az Uraga-nó-Tadamaszában, Nagaszakiba érve pedig egyáltalán ne bízzék benne. Az az ember végső fokon mindig is a nagybátyjának, Harima úrnak fog hűséggel tartozni.
– Honnét tudsz te ilyesmiket, Gjoko-szan?
– A férfiak mindig szükségét érzik, hogy elsuttogják a titkaikat, úrnőm. Ebben különböznek tőlünk a leginkább – ők szükségét érzik, hogy megosszák a titkaikat, mi, nők azonban csakis akkor fedjük fel őket, ha előnyre akarunk szert tenni. Csak egy kis ezüst meg egy éber fül kell hozzá, és nekem mindkettő megvan – olyan egyszerű az egész. Igen. A férfiaknak szükségük van rá, hogy megoszthassák a titkaikat. Ezért vagyunk mi felsőbbrendűek hozzájuk képest, ezért lesznek mindig is a hatalmunkban.

Ötvenegyedik fejezet

A pirkadat előtti sötétségben egy oldalkapu hullórostélya zajtalanul felhúzódott, s tíz férfi sietett át a legbelső várárok keskeny felvonóhídján. A rostély leereszkedett mögöttük. A híd túloldalán az éber őrök hátat fordítottak, s hagyták elmenni maguk mellett a kis csapatot. Mindnyájan sötét kimonót, kúp alakú kalapot viseltek, és eltökélten markolták a kardjukat: Naga, Jabu, Blackthorne, Uraga-nó-Tadamasza és hat szamuráj. Naga vezette őket, oldalán Jabuval, át a sikátorokon, fel- és lefelé vivő lépcsősorokon, embert ritkán látó közökön. Ha őrjárattal vagy őrszemmel találkoztak, Naga felmutatott egy ezüstjelvényt, s a csapat akadálytalanul mehetett tovább.
Kacskaringós mellékutakon a déli főkapuhoz értek, egyedül ez biztosított átjárást a vár legkülső, nagy vizesárkán. Itt egy század szamuráj várta őket. Némán csatlakoztak Naga csoportjához, körülvették, elrejtették őket, s átsiettek a hídon. Senki sem állította meg őket. Folytatták útjukat, le a lejtőn az Első híd felé, lehetőleg mindenütt árnyékok közt haladtak, kerülve a fáklyák fényét, amelyekből igen sok égett a vár körül. Amint az Első hídon átjutottak, délnek fordultak, és eltűntek a sikátorokban, a tenger iránt tartva.
Az Erasmus partrészét körülvevő kordon előtt a szamurájkíséret megtorpant, intettek a kis csapatnak, hogy menjenek tovább, tisztelegtek, sarkon fordultak, és elnyelte őket a sötétség.
Naga átvezette őket a korlátokon. Egyetlen szó nélkül eresztették be őket a mólóra. Itt még több fáklya égett, még több őr állt, mint egyebütt.
– Minden készen? – kérdezte Jabu, átvéve a parancsnokságot.
– Igen, uram – felelte a szamurájok tisztje.
– Jó. Andzsin-szan, megértetted?
– Igen, köszönöm, Jabu-szan.
– Jó. Siess.
Blackthorne egyik oldalt megpillantotta felsorakozott szamurájait, és intett Uragának, hogy menjen oda hozzájuk, ahogy megbeszélték. A hajó felé fordult, tekintetével ellenőrzött és újra ellenőrzött mindent, miközben felsietett és ujjongva megállt a tatfedélzeten. Az égen még semmi jele nem mutatkozott a pirkadatnak. Minden jó szelet, kellemes, nyugodt tengert ígért.
Visszanézett a rakpartra. Jabu és Naga beszélgetésbe merült. Uraga a vazallusainak magyarázott. Azután újra megnyíltak a korlátok, s az ijedt Baccus van Nekk meg a többiek kibotorkáltak a mólóra, ideges őröktől körülvéve.
Blackthorne odalépett a mellvédhez és lekiáltott:
– Hé! Mindenki a fedélzetre!
Amint emberei megpillantották, a félelem elhagyta őket, szedni kezdték a lábukat, de az őrök rájuk förmedtek, mire újból megtorpantak.
– Uraga-szan! – kiáltotta Blackthorne. – Mondd meg nekik, hogy engedjék az embereimet a fedélzetre! De tüstént! – Uraga fürgén engedelmeskedett. A szamurájok végighallgatták, meghajoltak a hajó felé, és áteresztették a tengerészeket.
Vinck ért föl elsőnek, Baccus, tapogatózva, utolsónak. Még mindig féltek, de a tatfedélzetre, Blackthorne magánbirodalmára, senki sem tolakodott fel.
– Atyaúristen, navigátor! – zihálta Baccus a hangzavarban. – Mi folyik itt?
– Mi a baj, navigátor? – visszhangozta Vinck is a többiekkel. – Az isten szerelmére, épp aludtunk, amikor egyszer csak elszabadult a pokol, az ajtó kivágódott, s ezek a majmok ide tereltek bennünket...
Blackthorne felemelte a kezét.
– Csend! – Amikor elhallgattak, halkan elkezdte: – Biztonságos kikötőbe visszük az Erasmust a...
– Nincs elég emberünk, navigátor – szakította félbe nyugtalanul Vinck. – Így soha...
– Hallgass meg, Johann! Vontatókötélre vesznek bennünket. A másik hajó minden percben itt lehet. Ginsel, az orrba – te méred a mélységet. Vinck, a kormányhoz, Jan Roper és Baccus, az előcsörlőhöz, Salamon és Croocq, hátra. Sonk, menj le, és ellenőrizd a raktárkészletet. Verj csapra egy kis grogot, ha találsz. Munkára!
– Várj egy pillanatot, navigátor! – mondta Jan Roper. – Minek ez a nagy sietség? Hová megyünk és miért?
Blackthorne már-már felháborodott, amiért kérdőre vonják, de azután eszébe jutott, hogy joguk van a kérdésekhez, hogy ezek nem vazallusok és eták, hanem az ő legénysége, a cimborái, bizonyos értelemben a társai. – Most kezdődik a viharok évadja. Tai-funnak hívják őket – Nagy Viharnak. Ez a hely itt nem biztonságos. Néhány league-gel délre van a legjobb és legmegbízhatóbb kikötőjük, egy Jokohama nevű falu közelében. Az Erasmust ott semmi veszély nem fogja fenyegetni, minden vihart kibír. És most munkára!
Senki sem mozdult.
– Csak néhány league, navigátor? – kérdezte van Nekk.
– Igen.
– És azután? Minek akkor ez a nagy sietség?
– Toranaga most engedélyt adott rá – felelte Blackthorne, félig-meddig az igazsághoz híven. – Gondoltam, minél előbb megcsináljuk, annál jobb. Hátha meggondolja magát, ne? Jokohamában majd... – Elhallgatott, mert Jabu csörtetett fel a fedélzetre hat testőrével. A matrózok szétrebbentek előle.
– Úristen! – dadogta Vinck. – Ő az! Ő az a rohadék, aki megölette Pieterzoont!
Jabu széles mosollyal a képén állt meg a tatfedélzet közelében, észre sem véve, micsoda rémületet ébresztett a barbárokban. A tengerre mutatott.
– Andzsin-szan! Nézd! Minden a legnagyobb rendben, ne?
A nyugati sötétből roppant tengeri kígyóként egy gálya vált ki s tartott feléjük.
– Pompás, Jabu-szama. Akarsz feljönni ide?
– Majd később, Andzsin-szan. – Jabu megfordult, és odament a lejáró tetejéhez.
Blackthorne újból az embereire nézett.
– Munkára! És vigyázzatok a szátokra! Csak a kültelki hollandot beszéljétek – van itt egy japán, aki ért portugálul. Majd ha úton leszünk, mindent elmondok! Mozgás!
A matrózok szétszóródtak. Uraga és Blackthorne húsz szamurája felsietett a hajóra. A többiek a mólón sorakoztak, hogy majd a gályára szálljanak.
– Ezek a személyi testőreid, ha megengeded, senhor – mondta Uraga.
– Engem Andzsin-szannak hívnak, nem senhornak.
– Kérlek, bocsáss meg, Andzsin-szan. – Uraga elindult a tatfedélzet feljáróján.
– Állj! Maradj lenn! Az én engedélyem nélkül senki sem jöhet fel a tatra! Mondd meg nekik is!
– Igen, Andzsin-szan. Kérlek, bocsáss meg.
Blackthorne a mellvédhez lépett, s a tőlük nyugatra kikötő gályát figyelte.
– Ginsel! Szállj partra, és ügyelj, hogy rendesen kapcsoljanak rá bennünket! Mozgás!
Miután hajóján rendet teremtett, Blackthorne szemügyre vette húsz emberét. – Miért a megkötözöttek közül való mindegyik, Uraga-szan?
– Ugyanabba a klánba tartoznak, sen... Andzsin-szan. Mondhatni, testvérek, uram. Kérik, tüntesd ki őket azzal, hogy vigyázhassanak az életedre.
– Anatava... anatava... anatava – mutatott rá Blackthorne találomra tíz szamurájra, és leparancsolta őket a hajóról, utasítva Uragát, hogy válasszon helyettük szintén találomra tíz másik vazallust. Azt is megparancsolta neki, hogy közölje mindenkivel: összes vazallusa köteles testvérnek tekinteni a többit, különben máris szeppukut követhetnek el.
– Vakarimaszu?
– Hai, Andzsin-szan. Gomen naszai.
Hamarosan hozzáerősítették az orrkábeleket a másik járműhöz. Blackthorne mindent ellenőrzött, a szelet is, tudván, hogy még a hatalmas jedói kikötő nyugodt vizén is veszélybe kerülhetnek, ha váratlan szélroham kapja oldalba őket.
– Indulás! – kiáltotta. – Ima, kapitány-szan!
A másik kapitány intett, és a gálya távolodni kezdett a mólótól. Naga ott állt a gályán, körülötte szamurájok nyüzsögtek és Blackthorne többi vazallusa. Jabu Blackthorne mellé plántálta magát az Erasmus tatfedélzetén. A hajó megdőlt kissé, és enyhe remegés futott végig a testén, amint egy áramlat oldalba kapta. Blackthorne és emberei ujjongtak, nyugtalanságukat elfojtotta az öröm, hogy ismét tengeren lehetnek. Ginsel a kötelekkel megerősített jobb felőli kis emelvényről hajolt ki, s rendszeres időközönként elkiáltotta a mélységet. A móló egyre távolodott.
– Ahoj elöl, Jukkuri szei! Lassíts!
– Hai, Andzsin-szan! – hangzott a válaszkiáltás. A két hajó, orrukban jelzőfényekkel, kióvakodott a nyílt vízre.
– Nagyon jó, Andzsin-szan – mondta Jabu. – Nagyon jó!
Jabu megvárta, míg kiérnek a tengerre, azután félrevonta Blackthorne-t. – Andzsin-szan – mondta óvatosan. – Tegnap megmentetted az életemet. Értesz? Amikor visszaparancsoltad azokat a róninokat. Emlékszel?
– Igen. Csak kötelességet teljesítettem.
– Nem, nem kötelesség. Emlékszel arra a másik emberre Andzsiróban, arra a matrózra?
– Igen, emlékszem.
– Sigata ga nai, ne? Karma, ne? Akkor még nem voltál szamuráj, hatamoto... – Jabu szeme villogott a jelzőlámpák fényében. Megérintette Blackthorne kardját, és halkan, de hangsúlyozva folytatta: – Akkor még nem voltál az Olajárus tulajdonosa, ne? Mint szamuráj a szamurájt, kérlek, felejtsük el, ami eddig történt. Kezdjük újra. Ma. Kérlek. Érted?
– Igen, értem.
– Szükséged van rám, Andzsin-szan. Nélkülem nincsenek barbár vakók. Egyedül nem tudod megszerezni őket. Nagaszakiban soha. De én segíthetek. Most együtt harcolunk, Toranaga oldalán. Nélkülem nincsenek vakók, értesz?
Blackthorne az előttük haladó gályát figyelte, azután ellenőrizte a fedélzetet és matrózait. Majd lepillantott Jabura.
– Igen. Értem.
– Tudod, mit jelent az, hogy „gyűlölet” – ismered ezt a szót?
– Igen.
– A gyűlölet a félelemből táplálkozik. Én nem félek tőled. Neked sem kell tőlem félned. Soha többé. Én is azt akarom, amit te: hogy új hajókat hozzál ide, és te legyél az új hajók kapitánya. Sokat segíthetek neked. Először is a Fekete Hajó... bizony, Andzsin-szan – tette hozzá, látva, hogy Blackthorne arca felderül. – Rá fogom beszélni Toranaga urat. Tudod, hogy én harcos vagyok, igazi harcos, ne? Én vezetem majd a rohamot. Elfoglalom neked a Fekete Hajót a szárazon. Együtt erősebbek leszünk, mint külön-külön. Ne?
– Igen. Lehet szerezni több ember? Több mint kétszáz?
– Ha kell, kétezret is... ötezret akár! Ne aggódj, te vezeted majd a hajót, én meg a harcot irányítom. Megegyeztünk?
– Igen. Igazságos üzlet. Köszönöm. Megegyeztünk.
– Nagyszerű, nagyszerű, Andzsin-szan – mondta elégedetten Jabu. Tudta, hogy ez a társulás mindkettejüknek hasznot hoz, bármennyire gyűlöli is őt a barbár. Juriko logikája megint hibátlannak bizonyult.
Korábban, még este felkereste Toranagát, és engedélyt kért tőle, hogy Ószakába menjen és előkészítse ottani fogadtatását. „Kérlek, bocsáss meg, de azt hiszem, a dolog sürgős. Végül is, uram – mondta tiszteletteljesen, ahogy a feleségével megegyeztek –, szükséged lesz ott valaki rangbélire, aki ügyel rá, hogy minden rendben legyen. Isido paraszt, nem tudja, mikor milyen ceremóniák elengedhetetlenek. Márpedig a fogadtatásodat hibátlanul kell megszervezni, különben akár el se menj. És ez hetekig is eltarthat, ne?”
Nagy örömére Toranaga azonnal beleegyezett a tervbe. „Aztán ott van a barbár hajó, uram. Helyesebb volna azonnal átvinni Jokohamába, hátha tai-fun kerekedik. Erre engedelmeddel magam fogok felügyelni, mielőtt elmegyek. A muskétásezred őrizhetné ott, legalább meglenne az elfoglaltságuk. Jokohamából egyenesen továbbindulnék a gályán Ószakába. A tengeri út gyorsabb, ne?”
„Rendben van, Jabu-szan, ha így tartod jónak, nem bánom, legyen. De vidd magaddal Naga-szant is. Hagyd Jokohamában főparancsnoknak.”
„Igen, uram. – Utána Jabu beszámolt Toranagának Cukku-szan haragjáról, majd azzal folytatta, hogy amennyiben Toranaga azt akarja, hogy az Andzsin-szan hosszú életet érjen meg, s később netán a hajót is fel akarná használni, okosabb volna, ha haladéktalanul felfogadnák azokat az embereket Nagaszakiban. – A pap nagyon dühös volt – annyira, hogy attól félek, rá fogja uszítani híveit az Andzsin-szanra!”
„Biztos vagy benne?”
„Ó, igen, uram. Azt hiszem, addig is védelmem alá kellene vennem az Andzsin-szant. – Aztán, mintha csak hirtelen támadt volna az ötlete, hozzátette: – Az lenne a legokosabb, ha magammal vinném az Andzsin-szant. Ószakában megkezdem az előkészületek megszervezését, továbbmegyek Nagaszakiba, felfogadjuk az új barbárokat, aztán visszatérek Ószakába és folytatom a szervezést.”
„Tedd, amit jónak látsz – mondta Toranaga. – Rád bízom a döntést, barátom. Különben is, mit számít mindez, ne? Nem számít most már semmi sem.”
Jabu boldog volt, hogy végre, annyi tétlenkedés után, cselekedhet. Csupán Naga jelenlétére nem számított, de ez sem aggasztotta, sőt, helyesnek is tartotta, hogy Jokohamában parancsnokoljon.
Jabu most az Andzsin-szant figyelte – magabiztos tartását, enyhén szétvetett lábait, amint könnyedén himbálózott a hajó mozgásával egy ütemre, mintha csak hozzánőtt volna a fedélzethez ez a hatalmas, erős férfi, aki annyira más itt, mint a szárazon. Jabu ugyanolyan tartást vett fel, és szorgalmasan utánozni kezdte az Andzsin-szan mozgását.
„Én többet akarok, nemcsak a Kvantót, Juriko-szan – suttogta felesége fülébe, mielőtt kilépett a házukból. – A tengerek ura akarok lenni. Főadmirális. A Kvantó teljes jövedelmét arra fordítjuk majd, hogy Omi tervét valóra váltsuk, hogy elkísérjük hazájába a barbárt, új hajókat vásároljunk, és el is hozassuk őket ide. Omi megy majd vele, ne?”
„Igen – felelte ugyanolyan lelkesen a felesége. – Omiban megbízhatunk.”

A jedói rakpart elhagyatottnak látszott. Az utolsó szamurájok is eltűntek a vár felé vezető mellékutcákban. Alvito atya és Mihály testvér előlépett az árnyékok közül. Alvito kinézett a tengerre. – Verje meg az isten azt a hajót és mindenkit, aki rajta utazik!
– Kivéve az egyiket, atyám. A mi emberünk is rajta van azon a hajón. És Naga-szan is. Naga-szan megesküdött, hogy a jövő év első havában megkeresztelkedik.
– Ha egyáltalán megéri – mondta leverten Alvito. – Nagában nem vagyok biztos, lehet, hogy komolyan gondolja, lehet, hogy nem. De az a hajó tönkre fog tenni bennünket, és mi nem akadályozhatjuk meg benne.
– Isten mellénk áll.
– Igen, de mi az ő katonái vagyunk, magunknak is segítenünk kellene az Ő munkáját. A vizitátor atyát azonnal figyelmeztetni kell, akárcsak a vezérkapitányt. Találtál már ószakai postagalambot?
– Nem, atyám, semmi pénzért nem kapható. Még nagaszaki sem. Toranaga-szama hónapokkal ezelőtt mindet begyűjtötte.
Alvito rosszkedve fokozódott. – Valakinek valahol biztosan van legalább egy! Fizess érte akármekkora összeget! Az az eretnek sokat árthat nekünk, Mihály.
– Talán mégsem, atyám.
– Miért vitték el innen a hajót? Persze, a tájfun miatt, de talán azért is, hogy mi ne férkőzhessünk hozzá. Miért adott Toranaga kétszáz vakót ennek az eretneknek, miért adta vissza a kincsét? Azért, hogy legyen fegyveres ereje, s hogy még több kalózt vásárolhasson – pattantyúsokat, matrózokat. Miért adta vissza a szabadságát? Hogy zaklathasson bennünket a Fekete Hajón keresztül. Isten legyen hozzánk irgalmas, Toranaga is sorsunkra hagyott bennünket!
– Mi is sorsára hagytuk őt, atyám.
– Nem segíthetünk rajta, mindent megpróbáltunk. A daimjók hajthatatlanok, mi pedig tehetetlenek vagyunk.
– Talán ha szorgosabban imádkoznánk, Isten megmutatná a követendő utat.
– Imádkozom, folyton imádkozom... lehet, hogy Isten is elpártolt tőlünk, Mihály. Lehet, hogy nem vagyunk méltók a kegyelmére. Tudom, hogy én magam nem vagyok méltó rá.
– Talán nem is talál pattantyúsokat és matrózokat az Andzsin-szan. Talán el sem ér Nagaszakiba.
– Az ezüstjével annyi embert fogad, amennyit csak akar. Még katolikusokat – még portugálokat is. Az emberek ostobák, többre tartják földi életüket, mint a túlvilágot. Igen könnyen áruba bocsátják a lelküket. Igen. Imádkozni fogok, hogy Blackthorne ne érkezzék meg oda. És a küldöncei se. Ne feledd, hogy egyáltalán nem fontos személyesen Nagaszakiba mennie. Felvásárolják és elviszik hozzá az embereket nélküle is. Gyere, menjünk haza. – Alvito csüggedten elindult a jezsuita misszió felé, amely vagy egy mérföldnyire állt nyugatra, a dokkok közelében, azon hatalmas raktárépületek egyike mögött, amelyekben az idény selyem- és rizskészletét tárolták, s amelyek részét képezték a piacterületnek, ahol mindent a jezsuiták irányítottak az eladók és vevők megbízásából.
Ballagtak egy darabig a parton, majd Alvito megtorpant, és ismét kinézett a tengerre. Hajnalodott. A hajókat már nem lehetett látni.
– Mennyi az esélye, hogy üzenetünk megérkezik? – Előző nap ugyanis Mihály felfedezte, hogy Blackthorne egyik új vazallusa keresztény. Amint jedói földalatti hálózatuk az éjszaka megneszelte, hogy valami készül az Andzsin-szannal és hajójával kapcsolatban, Alvito sebtiben rejtjeles üzenetet firkantott dell'Aquának, amelyben közölte a legújabb híreket, s megkérték ezt az embert, hogy a legnagyobb titokban kézbesítse, amint Ószakába érnek.
– Az üzenet meg fog érkezni. Mihály testvér csöndesen hozzátette: – Emberünk tudja, hogy az ellenséggel hajózik.
– Isten vigyázzon a lépteire, adjon neki erőt és verje meg Uragát.
– Alvito rápillantott a fiatalemberre. – Miért? Miért tagadta meg a hitét?
– Megmondta, atyám – felelte Mihály testvér. – Pap szeretett volna lenni, társaságunk felszentelt papja. Nem nagy kérés ez Isten büszke szolgájától.
– Túlságosan is büszke volt, testvérem. Isten az Ő végtelen bölcsességében próbára tette, és méltatlannak találtatott.
– Igen. Imádkozom érte, hogy én ne találtassam méltatlannak, ha eljön az idő.
Alvito elhaladt a misszió épülete előtt, a felé a jókora telek felé, amelyet Toranaga jelölt ki számukra, hogy ott építsék fel katedrálisukat Isten nagyobb dicsőségére. A jezsuita már látta is lelki szemei előtt az égre törő, fenséges és kecses szentegyházat, amint a város fölé emelkedik, a Macauban, Goában vagy akár Portugáliában öntött páratlan harangok zengenek, misére szólítva, be a szélesre tárt bronzkapukon, a hívő nemességet. Orrában érezte a tömjén illatát, hallotta a latin énekeket.
De a háború elpusztítja ezt az álmot, gondolta. Ismét háború dúlja fel az országot, s visszahanyatlik az ősi, pogány, véres állapotba.
– Atyám! – suttogta figyelmeztetően Mihály testvér.
Egy asszony tűnt fel előttük, az alapokat nézte, amelyeket kijelöltek és részben már ki is ástak. Két szolgáló volt vele. Alvito mozdulatlanul állt s pislogott a félhomályban. A nő fátylat viselt és drága öltözéket. Mihály testvér óvatlan mozdulatot tett, belerúgott egy kőbe, s az csörögve vágódott neki egy láthatatlan ásó lapjának. A nő riadtan megfordult. Alvito felismerte.
– Mariko-szan? Én vagyok az – Alvito atya.
– Atyám? Épp... épp hozzád igyekeztem. Nemsokára indulok, de előtte beszélni akartam veled.
Alvito közelebb ment. – Nagyon örülök, hogy látlak, Mariko-szan. Igen, hallottam, hogy elmégy. Többször is megpróbáltalak felkeresni, de a várba még mindig tilos belépnem. – Mariko szótlanul nézegette a katedrális kezdeményeit.
– Csak azért jöttél ide, hogy velem találkozz, Mariko-szan?
– Igen. És hogy végignézzem a hajó indulását.
– Mit tehetek érted?
– Szeretnék meggyónni.
– Akkor gyónj meg itt – mondta Alvito. – Legyen a te gyónásod az első ezen a helyen, ámbár jószerivel még a földje sincs megszentelve.
– Kérlek, bocsáss meg, atyám, de mondanál misét is itt?
– Itt még se templom, se oltár, se miseruha, se oltáriszentség. Celebrálhatnék a kápolnánkban, ha elkísérn...
– Igyunk csát üres csészéből, atyám. Kérlek – könyörgött Mariko. – Nagyon sajnálom, hogy ezt kell kérnem, de olyan kevés az idő.
– Jó – mondta a pap, mert azonnal megértette.
Odament arra a pontra, ahol egy nap talán az oltár áll majd a nagyszerű hajóban, boltív alatt. Most csak az egyre világosodó égbolt volt a tető, a madarak és a hullámverés moraja a kórus. Énekelni kezdte a fennkölt szépségű miseszöveget, Mihály testvér koncelebrált, és áhítat lengte be a jövendő szentegyházat.
Mielőtt azonban jelképesen megáldoztatta volna Marikót, a pap azt mondta: – És most gyónjál meg, leányom. – Intett Mihály testvérnek, hogy húzódjon odébb, leült egy kőre, s mintha gyóntatószékben volna, behunyta a szemét. – Isten nevében...
– Mielőtt elkezdeném, atyám, egy szívességet kérek.
– Tőlem vagy Istentől, Mária?
– Isten színe előtt.
– Mi volna az?
– Az Andzsin-szan életét kérem, bizonyos értesülésekért cserébe.
– Nem rendelkezem az élete fölött.
– Nagyon sajnálom, de elterjeszthetnéd az összes keresztény között, hogy nem szabad feláldozni Istennek az Andzsin-szan életét.
– Az Andzsin-szan ellenség. Hitünk engesztelhetetlen ellensége.
– Igen. Én mégis az életét kérem. Cserébe... cserébe talán igen nagy szolgálatot tehetek.
– Mi módon?
– Teljesíted a kérésemet, atyám? Isten színe előtt megígéred?
– Nem ígérhetek ilyesmit. Nem áll hatalmamban. Istennel nem lehet alkudozni.
Mariko habozott, majd meghajolt, és állt volna fel. – Értem. Akkor kérlek, bocsáss meg...
– A vizitátor atya elé fogom terjeszteni kérésedet – mondta Alvito.
– Ez nem elég, atyám, kérlek, bocsáss meg.
– Elébe terjesztem, és Isten nevében megkérem, fontolja meg, hogy teljesítheti-e.
– Ha amit elmondok, nagyon értékesnek bizonyul, megesküszöl-e Isten előtt, hogy mindent megteszel, ami csak hatalmadban áll, hogy vigyázz rá és védd meg, hacsak nem az egyház érdekeit veszélyezteti?
– Igen. Ha nem az egyház érdekeit veszélyezteti.
– És, kérlek, bocsáss meg, megígéred, hogy a vizitátor atya elé terjeszted kérelmemet?
– Igen.
– Köszönöm, atyám. Hallgass meg tehát... – Elmondta, mint vélekedik Toranagával és rejtélyes viselkedésével kapcsolatban.
Alvito egyszeriben mindent megértett. – Igazad van, szavamra, igazad van! Isten bocsásson meg nekem, hogyan lehettem ilyen ostoba?
– Kérlek, hallgass tovább, atyám. – Elsuttogta a Zatakival és Onosival kapcsolatos titkokat is.
– Lehetetlen!
– Azonkívül az a hír járja, hogy Onosi úr meg akarja mérgeztetni Kijama urat.
– Lehetetlen!
– Kérlek, bocsáss meg, de nagyon is lehetséges. Ők ketten ősi ellenségei egymásnak.
– Kitől hallottad mindezt, Mária?
– Hírek szerint Onosi még az idén, áldott Szent Bernát ünnepén fogja megmérgeztetni Kijama urat – folytatta Mariko, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. – Onosi fia kapja Kijama úr összes birtokát. Isido tábornok beleegyezett a dologba, föltéve, hogy uram addigra eltávozik a Nagy Űrbe.
– Bizonyítékot, Mariko-szan! Hol a bizonyíték?
– Nagyon sajnálom, nincs bizonyítékom. De Harima úr is tud minderről.
– Honnan tudod? És Harima úr honnan tudja? Azt mondod, ő is benne van ebben az összeesküvésben?
– Nem, atyám. Csupáncsak fülébe jutott a titok.
– Lehetetlenség! Onosi óvatos és okos ember. Ha ilyesmit tervezne, nem árulná el senkinek. Bizonyára tévedsz. Kitől kaptad az értesülést?
– Nagyon sajnálom, de nem mondhatom meg. Hinni azonban hiszek benne.
Alvito sorra vette magában a lehetőségeket. – Uraga! Uraga volt Onosi gyóntatója! Jóságos Istenem, Uraga megszegte a gyónási titkot, és elmondta a nagybátyjának...
– Lehet, hogy ez a titok valóban nem igaz, atyám. Ámbár én hiszek benne. Az igazságot csupán Isten ismeri, ne?
Mariko nem vonta félre a fátylát, így Alvito nem láthatta az arcát. A hajnalpír már kezdett szétterjedni az égen. A pap kinézett a tengerre. Most újra megpillantotta a horizonton a két hajót, délnyugatnak tartottak, a gálya evezői pontos összhangban merültek a vízbe, a szél kedvező volt, a tenger nyugodt. Fájdalom szúrt a mellkasába, a hallottak főbe kólintották. Lelke mélyén tudta, hogy a Mariko által feltárt titkok igazak, érvelése hibátlan.
– Azt mondod hát, hogy Toranaga úr túl fog járni Isido eszén – hogy győzni fog?
– Nem, atyám. Senki sem fog győzni, de a ti segítségetek nélkül Toranaga úr elveszik. Zataki úrban nem lehet megbízni. Zataki mindig is veszélyt fog jelenteni uram számára. Ezt ő maga is tudja, tisztában van tehát vele, hogy Toranaga ígéretei mit sem érnek, mert Toranaga előbb-utóbb megpróbálja majd eltenni őt láb alól. Zataki helyében én azonnal megöletném Szudara urat, Gendzsiko úrnőt és minden gyermeküket, amint a kezembe kerülnek, és tüstént megindulnék Toranaga északi állásai ellen. Minden hadammal megindulnék észak felé, ezzel talán sikerűmé kirángatni Isidót, Ikava Dzsikkjut és a többieket ostoba letargiájukból. Toranagát igen könnyen le lehetne rohanni, atyám.
Alvito hallgatott egy sort, majd így szólt: – Vond féke a fátyladat, Mária.
Mariko engedelmeskedett: az arca kőmerev volt. – Miért mondtad el nekem mindezt?
– Hogy megmentsem az Andzsin-szan életét.
– Árulást követsz el érte, Mária? Te, Toda Mariko-nó-Buntaro, Akecsi Dzsinszai tábornok úr lánya árulást követsz el egy idegen kedvéért? Azt kéred, hogy ezt higgyem el?
– Nem, nagyon sajnálom, az... az egyházat is meg akarom oltalmazni. Az egyházat mindenképpen meg kell oltalmazni, atyám... igazán nem is tudom, mitévő legyek. Arra gondoltam, te majd... Toranaga úr az egyház egyetlen reménysége. Segíthetnétek neki valamiképpen... hogy megoltalmazhassa az egyházat, Toranaga úrnak azonnali segítségre van szüksége. Jó és bölcs ember ő, alatta virágzásnak indul az egyház. Én tudom, hogy Isido az igazi ellenség.
– A legtöbb keresztény daimjó úgy véli, Toranaga elpusztítja az egyházat és az Örököst, ha legyőzi Isidót és hatalomra kerül.
– Lehet, de én nem hiszem. Nagylelkűen fog bánni az egyházzal. Mindig is ezt tette. Isido azonban megátalkodott ellensége a kereszténységnek. Akárcsak Ocsiba úrnő.
– Az összes nagy hatalmú keresztény ellene van Toranagának.
– Isido paraszt. Toranaga-szama becsületes, bölcs és pártolja a kereskedelmet.
– Kereskednünk muszáj, akárkié lesz is a hatalom.
– Toranaga mindig a barátotok volt, s ha becsületesen viselkedtek vele, az is marad. – Mariko rámutatott az alapokra. – Ez vajon nem becsületességének a jele? Ingyen nektek adta ezt a telket, annak ellenére, hogy nem segítettek rajta, és mindent elvesztett, még a barátságotokat is.
– Lehetséges.
– És végül, atyám, csak Toranaga-szama tudja megakadályozni, hogy örökké tartó háborúba sodródjék az ország. Mint asszony csak azt kívánhatom, ne legyen örökké tartó háború.
– Igen, Mária. Ezt valószínűleg csak ő tudná megtenni.
Alvito atya tekintete odébb vándorolt. Mihály testvér térden állva buzgó imádkozásba merült, a két szolgáló a part közelében várakozott türelmesen. A jezsuita meg volt döbbenve, de fel is lelkesedett, támolygott a kimerültségtől, s mégis mintha friss erő szállta volna meg. – Örülök, hogy eljöttél ide és elmondtad nekem ezeket. Köszönöm. Az egyház és a magam, az egyház szolgájának nevében. Megteszek mindent, amit megígértem.
Mariko meghajtotta a fejét, és nem szólt semmit.
– Elvinnél egy üzenetet, Mariko-szan? A vizitátor atyának?
– Igen. Ha Ószakában van.
– Magánjellegű, bizalmas üzenetet?
– Igen.
– Szóban küldöm. Mondj el neki mindent, amit nekem elmondtál, s azt is, amit én mondtam. Mindent.
– Értem.
– Megígéred? Isten előtt?
– Erre semmi szükség, atyám. Beleegyeztem, hogy megteszem.
Alvito belenézett az asszony határozott, szilárd tekintetű, elszánt szemébe. – Kérlek, bocsáss meg, Mária. És most meghallgatom a gyónásodat.
Mariko ismét arca elé vonta a fátylát. – Kérlek, bocsáss meg, atyám, nem vagyok méltó a gyónásra.
– Mindenki méltó rá, aki Isten teremtménye.
– Kivéve engem. Nem vagyok méltó, atyám.
– Meg kell gyónnod, Mária. Különben nem folytathatom a misét – csak megtisztulva járulhatsz az Úr elébe.
Mariko letérdelt. – Bocsáss meg, atyám, mert vétkeztem, de csak azt gyónhatom meg, hogy nem vagyok méltó a gyónásra – suttogta el-elcsukló hangon.
Alvito atya részvevően a fejére tette a kezét. – Isten lánya, hadd kérjem bűneidért Isten bocsánatát. Feloldozlak az Ő nevében, és megtisztultnak nyilvánítalak színe előtt. – Megáldotta az asszonyt, majd tovább celebrált a képzeletbeli katedrálisban, a világosodó ég alatt... és a mise mindkettejük számára valóságosabbnak és szebbnek tetszett minden addigi misénél.

Az Erasmus a legjobb viharkikötőben horgonyzott, amelyet Blackthorne életében látott, elég messze a parttól, hogy manőverezhessen a vízen, de elég közel, hogy biztonságban legyen. Hatölnyi tiszta víz borította a szilárd tengerágyat, s a bejárat szűk torkán kívül hegyek övezték az öblöt, amelyek bármekkora flottát megoltalmaztak volna az óceán haragjától.
Az út Jedóból eseménytelen volt, de kimerítő. A gálya fél ríre északra horgonyzott Jokohama halászfalu közelében, s most magukban voltak a fedélzeten: Blackthorne és összes embere, hollandok, japánok. Jabu és Naga a parton szemlélte meg a muskétásezredet, hamarosan neki is csatlakoznia kell hozzájuk. Nyugatra a nap már a szemhatáron időzött, s a vöröslő ég nyugodt másnapot ígért.
– Miért éppen most, Uraga-szan? – kérdezte Blackthorne a tatfedélzetről. Szeme karikás volt a kialvatlanságtól. Az imént rendelte el, hogy mindenki pihenőre térhet, de Uraga megkérte, várjon még, mert ellenőrizni kell, nincsenek-e keresztények a vazallusai között.
– Nem várhatnánk ezzel holnapig?
– Nem, uram, nagyon sajnálom. – Uraga az összegyűlt szamurájok előtt állva tekintett föl rá, a holland legénység idegesen, falkába verődve, elkülönülve ácsorgott a tatfedélzet korlátjánál. – Kérlek, bocsáss meg, de ezt haladéktalanul ki kell deríteni. Te veszélyes ellenségük vagy. Saját érdekedben tudnunk kell az igazat. Nem fog sokáig tartani.
– Mindenki a fedélzeten van?
– Igen, uram.
Blackthorne odalépett a korláthoz, és lekiáltott japánul: – Van valaki keresztény? – Senki sem felelt. – Megparancsolom, aki keresztény, előrelépjen. – Senki sem mozdult. Visszafordult Uraga felé. – Tízfőnyi őrséget a fedélzetre, a többi lepihenhet.
– Engedelmeddel, Andzsin-szan. – Kimonója alól Uraga egy kis szentképet húzott elő, amelyet még Jedóból hozott magával, és ledobta a fedélzetre, majd rátaposott. Blackthorne és a matrózok elhűlve nézték ezt a szentséggyalázást. Kivéve Jan Ropert. – Kérlek, parancsold meg, hogy minden vazallusod csinálja utánam – mondta Uraga.
– Miért?
– Én ismerem a keresztényeket. – Uraga tekintetét félig elrejtette a kalapja. – Kérlek, uram. Fontos, hogy mindenki utánam csinálja. Még ma.
– Nem bánom – egyezett bele vonakodva Blackthorne.
Uraga tolmácsolta a parancsot a szamurájoknak. Az egyik máris előlépett, és rátaposott a képre. – Én nem tisztelek semmiféle barbár vallást. Gyerünk, csináljátok ti is, ahogy parancsolták!
Egyenként előléptek. Blackthorne viszolyogva figyelte a ceremóniát.
– Undorító – morogták a holland tengerészek.
A szamurájok egyenként elvonultak Uraga előtt, s már szinte beletaposták a kis szentképet a fedélzetbe. Sokan voltak, lassan haladt a dolog, és Blackthorne már bánta, hogy beleegyezett, mert fontosabb tennivalója is volt még napnyugta előtt. Tekintete a falura vándorolt. Az előhegyek lankáján a muskétásezred zsúptetejű viskói sorakoztak. Szeretett volna mielőbb partra szállni, megszemlélni a birtokot, amelyet Toranagától kapott s amelyhez Jokohama is hozzátartozott. Jóságos atyaúristen, gondolta, a világ egyik legpompásabb kikötője az én tulajdonom!
Egy szamuráj hirtelen átlépte a szentképet, kardot rántott és Blackthorne felé lódult. Tucatnyi elképedt szamuráj ugrott elébe merészen, elzárva előtte a tatfedélzetre vezető utat, Blackthorne pedig megperdült, kezében felvont kakasú, célzásra emelt pisztollyal. A többiek szétszóródtak, fel-alá rohangáltak az általános fejetlenségben. A szamuráj dühödten ordítva megtorpant, majd irányt változtatva Uraga felé sújtott, akinek azonban valahogy sikerült elkerülnie a pengét. A férfi megperdült, őrjöngő vagdalkozással sikerült visszavernie a rárontó szamurájok első hullámát, azután a korláthoz ugrott, és belevetette magát a vízbe.
Négyen, akik úszni tudtak, azonnal ledobták harci kardjukat, s tört kapva a foguk közé, utánaugrottak. A többiek, a hollandok is, a korláthoz tódultak.
Blackthorne kihajolt, de semmit sem látott odalenn; azután megpillantotta a víz felszíne alatt kavargó árnyakat. Egy ember felbukott, hogy levegőt vegyen, majd újra eltűnt. Hamarosan felmerült mind a négy fej, köztük a hulla, késsel a torkában.
– Nagyon sajnáljuk, Andzsin-szan, de ez a saját kése – kiáltotta az egyik.
– Uraga-szan, mondd meg nekik, hogy kutassák át, aztán lökjék a halaknak.
Semmit sem találtak nála. Amikor visszamásztak a fedélzetre, Blackthorne a szentképre mutatott lövésre kész pisztolyával. – Minden szamuráj – még egyszer! – Azonnal engedelmeskedtek, és Blackthorne árgus szemekkel figyelte, nem csal-e valamelyikük. Azután Uraga kedvéért rászólt a tengerészekre, hogy ők is kövessék a példát. Tiltakozó moraj hallatszott.
– Gyerünk! – acsarogta Blackthorne. – Rajta, különben a lábammal ismerkedtek meg!
– Mi szükség erre, navigátor? – kérdezte van Nekk. – Nem vagyunk mi büdös pogány csürhe!
– Ők nem büdös pogány csürhe! Ők szamurájok, megértettétek?
Csak nézték meredten. Félelemmel vegyes düh fogta el őket. Van Nekk válaszolni akart, de Ginsel közbeszólt.
– A szamurájok egytől egyig pogány kurafiak, ők vagy a hozzájuk hasonlók gyilkolták meg Pieterzoont, a flottaparancsnokot és Maetsukkert!
– Igaz, de ezek nélkül a szamurájok nélkül sohasem jutunk haza, világos?
Most már minden szamuráj őket figyelte. Védelmezőleg közelebb nyomultak Blackthorne-hoz. A tengerészek morogva engedelmeskedtek a parancsnak.
– Sonk! Találtál grogot?
– Nem, uram, nincs egy árva csöpp se!
– Majd küldetek fel szakét. – Blackthorne portugálul hozzátette: – Uraga-szan, te partra jössz velem, és hozz egy embert is evezősnek. Ti négyen – folytatta japánul, azokra bökve, akik a tengerbe vetették magukat – kapitányok vagytok. Megért? Ötven ember mindegyik alá.
– Hai, Andzsin-szan.
– Mi a neved? – kérdezte az egyiktől, egy magas, hallgatag, sebhelyes képű férfitól.
– Nava Csiszato, uram.
– Ma te vagy kapitány. Egész hajón. Míg visszajövök.
– Igen, uram.
Blackthorne a csónaklejáróhoz ment. A szkiff a létra aljához kötve himbálózott a vízen.
– Hová mégy, navigátor? – kérdezte nyugtalanul van Nekk.
– Partra. Nemsokára visszajövök.
– Remek, megyünk mindahányan!
– Én is megyek, a nemjóját...
– És én is. Én is...
– Úristen, nehogy itt hagyjatok...
– Nem! Egyedül megyek!
– De hát mi lesz velünk, az isten szerelmére? – kiáltotta van Nekk.
– Mihez kezdjünk? Ne hagyj itt bennünket, navigátor...
– Itt maradtok és vártok! – közölte ellentmondást nem tűrően Blackthorne. – Élelmet és italt küldetek.
Ginsel odaállt eléje. – Azt hittem, még ma éjjel visszamegyünk. Miért nem megyünk vissza?
– Meddig maradunk itt, navigátor, meddig?...
– Mikor megyünk vissza Jedóba, navigátor? – kérdezte még hangosabban Ginsel. – Meddig maradunk itt ezekkel az istenverte majmokkal?
– Majmok, bizony! – helyeselt Sonk. – Mi lesz a holminkkal, navigátor, és mi lesz a mieinkkel?
– Úgy van, mi lesz az etákokkal, navigátor? Mi lesz a macáinkkal?
– Megmaradnak holnapig – felelte Blackthorne, visszanyelve undorát. – Türelem, mindjárt visszajövök. Baccus, te leszel az ügyeletes. – Fordult, hogy induljon.
– Veled megyek – jelentette ki csökönyösen Jan Roper, és megindult utána. – Kikötőben vagyunk, most mi, kalmárok parancsolunk. Azonkívül valami fegyverre is szükségem lesz.
Blackthorne feléje perdült, és abban a pillanatban tucatnyi kard hussant ki hüvelyéből, hogy végezzen Jan Roperrel. – Még egy szó és meghalsz. – A magas, sovány kalmár elvörösödött és megtorpant.
– Fékezd a nyelved ezeknek a szamurájoknak a közelében, mert lecsapják a fejed, még mielőtt megakadályozhatnám, már csak a modortalanságodért is – egyebekről nem beszélve. Mindnyájan elég idegesek, és ha téged látlak, engem is elfog az idegesség. Fegyvert meg akkor kapsz, ha majd szükséged lesz rá. Megértetted?
Jan Roper mogorván biccentett és meghátrált. A szamurájok még mindig fenyegetően meredtek rá, de Blackthorne megnyugtatta őket, és halálbüntetés terhe mellett megtiltotta nekik, hogy a legénységhez nyúljanak. – Nemsokára visszajövök. – Lement a létrán, és átlépett a csónakba, Uraga és egy másik szamuráj követte. Csiszato kapitány megindult Jan Roper felé, aki rémülten meghajolt és elkotródott.
Amikor már jócskán eltávolodtak a hajótól, Blackthorne köszönetet mondott Uragának, amiért leleplezte az árulót.
– Nem érdemlek köszönetet. Csak a kötelességemet teljesítettem.
Blackthorne japánul felelt, hogy a szamuráj is értse. – Igen, kötelesség. De akkor is több koku most már. Nem húsz, hanem évi száz.
– Ó, köszönöm, köszönöm, uram. Nem érdemlem meg. Csak a kötelességemet teljesítettem és...
– Lassan beszélj. Nem értem.
Uraga bocsánatot kért, és elismételte lassabban.
Blackthorne újból megdicsérte, azután kényelmesen elhelyezkedett a csónak farában. Eluralkodott rajta a fáradtság. Erőnek erejével nyitva tartotta a szemét, és visszapillantott a hajójára, hogy még egyszer meggyőződjék róla, biztonságos helyen áll-e. Van Nekk és a többiek a korlát mellett lézengtek, és Blackthorne most már bánta, hogy magával hozta őket, noha tudta, hogy nem volt választása. Nélkülük az út nem lett volna biztonságos.
Lázongó csürhe, gondolta. Mi a fenét csináljak velük? Minden vazallusom tudja, hogy eta faluban laknak, és éppúgy undorodnak tőlük, mint én... Úristen, micsoda egy helyzet! Karma, ne?
Elaludt. Amint a szkiff partot ért, felriadt. Először azt sem tudta, hol van. Azt álmodta, hogy újra Mariko karjában hever, a várban, mint tegnap éjjel.
Tegnap éjjel félálomban hevertek szeretkezés után – Fudzsiko tudott a dologról, Csimmoko őrködött –, amikor Jabu és szamurájai megdöngették az ajtófélfát. Pedig olyan jól kezdődött. Fudzsiko elővigyázatosan meghívta Kikut is – a kurtizán sose volt még olyan szép és vidám. Amint a harangok hírül adták a Vadkan órájának végét, megérkezett Mariko. Szakét ittak, és remekül mulattak, de aztán Mariko megtörte a varázst.
„Nagyon sajnálom, de veszélyben forog az életed, Andzsin-szan.” Mindent elmesélt, és amikor azt is hozzátette, hogy Gjoko szerint nem szabad megbíznia Uragában. Kiku és Fudzsiko is aggodalmas képet vágott.
„Kérlek, ne nyugtalankodjatok, szemmel fogom tartani” – csitította őket.
„Azt hiszem, Jabu-szannal is vigyáznod kellene, Andzsin-szan” – folytatta Mariko.
„Micsoda?”
„Láttam a gyűlöletet az arcodon ma délután. Ő is látta.”
„Egye fene – mondta Blackthorne. – Sigata ga nai, ne?”
„Nem, nagyon sajnálom, de hibát követtél el. Miért parancsoltad vissza az embereidet, amikor körülfogták Jabu-szamát? Ez súlyos hiba volt. Pillanatok alatt végeztek volna vele, s ellenséged most halott volna. Nem kockáztattál volna semmit.”
„Nem lett volna tisztességes, Mariko-szan. Annyi ember egy ellen. Nem igazságos.”
Mariko elmagyarázta Fudzsikónak és Kikunak, mit mondott Blackthorne. „Kérlek, bocsáss meg, Andzsin-szan, de mindnyájan úgy véljük, az efféle gondolkodás igen veszélyes, szeretnénk, ha mielőbb leszoknál róla. Téves és naiv egyszerre. Kérlek, bocsásd meg szókimondásomat. Jabu-szan el fog veszejteni téged.”
„Nem, egyelőre még nem. Egyelőre fontos vagyok a számára. És Omi-szan számára is.”
„Kiku-szan azt mondja, óvakodj Jabutól – és ettől az Uragától. Azt mondja, az Andzsin-szan még nem tudja megítélni, mi fontos a mi országunkban és mi nem.”
„Igen, én is egyetértek Kiku-szannal” – jelentette ki Fudzsiko.
Később Kiku-szan elment, hogy mulattassa Toranagát. Azután Mariko ismét tönkretette a ház békéjét. „Ma éjjel szajónarát kell mondanom, Andzsin-szan. Hajnalban indulok.”
„Ugyan, erre most már semmi szükség – felelte Blackthorne. – Magam is elvihetlek Ószakába. Szerzünk egy gályát vagy egy partjáró hajót. Nagaszaki...”
„Nem, Andzsin-szan. Nagyon sajnálom, de úgy kell utaznom, ahogy a parancsom szól.” Semmiféle meggyőzés vagy könyörgés nem hatott rá.
Érezte, hogy Fudzsiko figyeli a rájuk telepedő csendben, miközben neki a szíve sajgott Mariko távozásának gondolatára. Ránézett Fudzsikóra, aki felállt, és kimentette magát egy pillanatra. Behúzta maga mögött a sodzsit s ők egyedül maradtak, tudván, hogy Fudzsiko nem jön vissza, egy kis ideig biztonságban lesznek. Mohón és vadul szeretkeztek. Azután hangokat és lépéseket hallottak, s alig szedték rendbe magukat, alig csatlakozott hozzájuk Fudzsiko egy belső ajtón át, amikor besietett Jabu Toranaga parancsával: azonnal és a legnagyobb titokban indulniuk kell. „Jokohama, utána Ószaka, de ott épp csak megállunk, Andzsin-szan, aztán irány Nagaszaki, majd vissza Ószakába és haza megint! Már elküldtem a legénységedért, hogy tüstént jelentkezzenek szolgálatra a hajón.”
Blackthorne-t elragadta a lelkesedés. „Értem, Jabu-szan. De Mariko-szan... Mariko-szan is megy Ószakába, ne? Jobb, ha velünk... gyorsabb, biztosabb, ne?”
„Ez lehetetlen, nagyon sajnálom. Sietnünk kell! Gyerünk! Az apály... érted, Andzsin-szan?”
„Hai, Jabu-szan. De Mariko-szan is Ószaka...”
„Nagyon sajnálom, de ő más parancsot kapott. Mariko-szan, magyarázd meg neki! És mondd meg, hogy siessen!”
Jabu hajthatatlan volt, és késő éjjel amúgy sem zavarhatták volna Toranagát azzal, hogy másítsa meg a parancsát. Arra sem maradt idő, hogy négyszemközt beszélhessen Marikóval vagy Fudzsikóval, így mindössze szertartásosan vettek búcsút egymástól. De hát Ószakában úgyis találkoznak. „Hamarosan, Andzsin-szan...” – mondta Mariko.
– Úristen, ne hagyd, hogy elveszítsem – motyogta most Blackthorne, miközben fejük fölött, a parton sirályok rikoltoztak, s ettől csak még elhagyatottabbnak érezte magát.
– Kit, Andzsin-szan?
Blackthorne észbe kapott, és visszamutatott a távoli hajóra.
– Hát a hajómat, Uraga-szan.
– Hai, Andzsin-szan.
Blackthorne még most is ki tudta venni tengerészei apró figuráját, és újból eltöprengett megoldhatatlan dilemmáján. Szükséged van rájuk, gondolta, és még többre is. És akiket fölfogadsz, azok sem örülnek majd a szamurájoknak, azok is katolikusok lesznek jobbára. Jóságos atyaisten, hogyan fogom ráncba szedni őket? Marikónak igaza volt. Ha a katolikusok közelébe kerülök, halott ember vagyok.
„Ez még rám is vonatkozik, Andzsin-szan” – mondta tegnap éjjel.
„Nem, Mariko-szan. Rád aztán nem.”
„Ma délután azt mondtad, az ellenségeid vagyunk.”
„Azt mondtam, a katolikusok többnyire ellenségeim.”
„Meg fognak gyilkolni, ha módjuk lesz rá.”
„Igen. De te... tényleg találkozunk Ószakában?”
„Igen. Szeretlek. Andzsin-szan, ne feledd – óvakodj Jabu-szantól...”
Jabut illetően igazuk van, gondolta most Blackthorne, akármit mond, akármit ígérget is. Csúnya hibát követtem el, amikor visszafüttyentettem az embereimet. Az a kurafi azonnal elmetszi a torkomat, ha már nem használhat többé semmire, hiába színleli az ellenkezőjét. De azért Jabunak is igaza van: szükségem van rá. Nagaszakiba az ő védelme nélkül sohasem jutnék be, hát még onnan ki! És Toranagát is rábeszélhetné, hogy gondolja meg magát. Jabu kétezer fanatikusával nemcsak Nagaszakit, de talán még Macaut is feldúlhatnánk...
Madonna! Egyedül tehetetlen vagyok.
Azután eszébe jutott, mit mondott Gjoko Marikónak – hogy Uragában nem bízhat. De Gjoko ebben tévedett. Vajon mi másban tévedett még?

HATODIK KÖNYV

Ötvenkettedik fejezet

Amint a gályán megtett hosszú út után ismét az Ószakát övező tenger zsúfolt vizére értek, Blackthorne újból úgy érezte, agyonnyomja a hatalmas város látványa. A tájfun részben elpusztította, némely körzetekben még most is látni lehetett a kiégett maradványokat, de roppant tömege mit sem változott, s az egészet most is ugyanúgy uralta a várkastély. Még innen, egy league távolból is jól kivehettek a nagy külső fal kolosszális övét, a felmeredő bástyákat, amelyek azonban szinte eltörpültek a rosszindulatú óriásként magasió öregtorony mellett.
– Úristen – fakadt ki Vinck, aki Blackthorne-nal együtt ott állt a gálya orrában. – Hogy lehet valami ilyen behemót? Amszterdam ehhez képest egy kis légypiszok.
– Igen. A vihar megtépázta a várost, de ki fogja heverni. A várnak meg semmi sem tud ártani.
Két héttel ezelőtt rontott elő a tájfun délnyugati irányból. Figyelmeztető előjelben – alacsonyan lógó felhőkben, szélrohamokban, esőkben – bőségesen részesültek, így idejében biztos kikötőbe kormányozták a gályát, hogy ott vészeljék át a vihart. Öt napot vártak. A kikötőn túl az óceán habzott, fortyogott, a szélviharok vadabbak és erősebbek voltak, mint amilyeneket Blackthorne valaha is látott.
„Úristen – fakadt ki Vinck akkor is. – Bárcsak otthon lennénk! Bárcsak már egy éve hazamentünk volna!”
Blackthorne magával hozta Vincket Jokohamából, a többieket pedig visszaküldte Jedóba. Az Erasmus Jokohamában maradt, biztonságos kikötőben, Naga felügyelete alatt. Legénysége boldog volt, hogy mehet – és Blackthorne is örült, hogy nem kell többé látnia őket. Aznap este megint veszekedés tört ki közöttük a hajó ezüstje miatt. A pénz a társaság pénze, nem az övé. Van Nekk mint az expedíció kincstárnoka és a kereskedők elöljárója, a flottaparancsnokkal együtt rendelkezett fölötte. Miután többször is megszámolták és kiderült, hogy ezerrel kevesebb a kelleténél, van Nekk és Jan Roper garasoskodni kezdett azt a summát illetően, amelyet Blackthorne magával vihet az új matrózok felfogadására.
„Túl sokat akarsz, navigátor! Ajánlj nekik kevesebbet!”
„Az isten szerelmére! Azt kell fizetnem, amit kérnek! Szükségem van matrózokra és pattantyúsokra! – Öklével rácsapott a nagykabin asztalára. – Különben sohasem keveredünk haza!”
Végül is kierőszakolta, hogy annyit adjanak neki, amennyit akar, és dühöngött, amiért kicsinyeskedésükkel sikerült kihozniuk a béketűrésből. Másnap visszaküldte őket Jedóba, az ezüst tizedét fizetéshátralék fejében szétosztotta közöttük, a többit az Erasmuson helyezték őrizet alá.
„Honnét tudjuk, hogy itt biztonságban lesz-e?” – kérdezte mogorván Jan Roper.
„Hát maradj itt, és őrizd magad!”
De senki sem akart a hajón maradni. Vinck beleegyezett, hogy vele tart.
„Miért éppen ő, navigátor?” – kérdezte van Nekk.
„Mert Vinck tengerész, és nekem segítségre lesz szükségem.”
Amint tengerre szálltak, Blackthorne elkezdte japán útra téríteni barátját. Vinck sztoikusan fogadta a dolgot, megbízott Blackthorne-ban, hiszen régóta hajóztak már együtt. „Navigátor, a te kedvedért naponta megfürdöm és megmosakszom, de verjen meg az Isten, ha ezeket a nyavalyás hálóingeket magamra veszem!”
Tíz nap leforgása után Vinck már vidáman eregette le a mérőónt, széles bőröve lecsúszott a pocakja alá, hátul tőr lógott rajta hüvelyben, tiszta, ámbár rongyos inge öblében Blackthorne egyik pisztolyát rejtegette.
– A várba nem kell felmennünk, ugye, navigátor?
– Nem.
– Mert akkor lássam, amikor a hátam közepét, a szentségit neki!
Derült idő volt, a nap magasan járt, sugarai nyugodt tengeren tükröződtek. Az evezősök kitartóan, fegyelmezetten dolgoztak.
– Vinck – nézd, ott akartak csapdába ejteni bennünket!
– Atyaisten, micsoda zátonyok!
Blackthorne ugyanis mindent elmesélt Vincknek: hogyan menekültek meg, hogyan villogtak a várfalakon a jelzőtüzek, hány meg hány halott hevert a parton, s hogy az ellenség fregattja majdnem felnyársalta őket.
– Á, Andzsin-szan! – Jabu lépett oda hozzájuk. – Jó, ne? – Az elpusztított városrészekre mutatott.
– Rossz, Jabu-szama.
– Ellenség, ne?
– A nép nem ellenség. Csak Isido és a szamurájok ellenség, ne?
– A vár az ellenség – felelte Jabu, s hangjában ugyanaz a nyugtalanság tükröződött, amely mindenkit hatalmába kerített a gályán. – Itt minden ellenség.
Blackthorne figyelte Jabut, amint előbbre ment, s a szél megcibálta kemény testén a kimonót.
Vinck lehalkította a hangját.
– De szeretném megölni ezt a rohadékot, navigátor.
– Igen. Én se felejtettem el az öreg Pieterzoont, ne félj.
– Én se. Hihetetlen, hogy tudsz beszélni a nyelvükön. Mit mondott?
– Udvariaskodott.
– Mi a terv?
– Kikötünk és várunk. Jabu egy-két napra elmegy, mi meg lapítunk. Toranaga megígérte ugyan, hogy intézkedik a biztonságunkat szavatoló passzusok kiadatása felöl, de akkor is jobb lesz, ha a gályán maradunk és meghúzzuk magunkat. – Blackthorne figyelmes szemmel vizsgálta a víztükröt, de nem látott semmi veszélyt. Ennek ellenére odaszólt Vincknek. – Mérd meg a mélységet, biztos, ami biztos.
– Igenis!
Jabu figyelte a mérőónt leeresztő Vincket, majd visszaballagott Blackthorne-hoz. – Andzsin-szan, talán mégis jobb lenne, ha egyenest továbbmennél a gályával Nagaszakiba. Minek rám várni, ne?
– Rendben – felelte higgadtan Blackthorne, nem ülve fel az ugratásnak.
Jabu nevetett.
– Tetszel nekem, Andzsin-szan! De nem, nem, nagyon sajnálom, nélkülem meghalnál. Nagaszaki rossz neked.
– Ószaka is rossz – mindenütt rossz!
– Karma. – Jabu újra elmosolyodott. Blackthorne színlelte, hogy maga is derül a tréfán.
Többször is lefolytatták ezt a beszélgetést útközben. Blackthorne most már jobban ismerte Jabut. Még jobban gyűlölte, még kevésbé bízott benne, de a tisztelete is nőtt iránta, és tudta, hogy a karmájuk óhatatlanul egybefonódott.
– Jabu-szannak igaza van, Andzsin-szan – mondta pár napja Uraga. – Ő meg tud védeni téged Nagaszakiban. Én nem.
– A nagybátyád, Harima úr miatt?
– Igen. Lehet, hogy máris számkivetett vagyok arrafelé, ne? Nagybátyám keresztény – bár gyanítom, hogy csak amolyan rizskeresztény.
– Az meg mi?
– Nagaszaki az ő birodalma. Nagaszakinak nagyszerű kikötője van Kjúsú partján, de azért nem a legjobb. Így azután hamar megkeresztelkedett, és minden vazallusának megparancsolta, hogy cselekedjenek hasonlóképp. Engem elküldött a jezsuita iskolába, majd a küldöttség tagjaként a pápához is. Földet adott a jezsuitáknak, és – hogy is mondjátok ti ezt? – azóta is a talpukat nyalja. De a szíve japán maradt.
– Tudják ezt a jezsuiták is?
– Hát persze.
– Elfogadják ezt a rizskereszténykedést?
– Nekünk, itteni híveiknek nem árulják el, mit gondolnak igazában, Andzsin-szan. Gyakran még önmaguknak sem vallják be. Arra nevelték őket, hogy titkokkal kereskedjenek, de sohase fedjék fel őket. Ebben nagyon hasonlítanak a japánokra.
– Jobb lenne, ha itt maradnál Ószakában, Uraga-szan.
– Kérlek, bocsáss meg, uram, de a vazallusod vagyok. Ha te elmégy Nagaszakiba, én is megyek.
Blackthorne tudta, hogy Uraga lassan nélkülözhetetlenné válik a számára. Máris nagyon sokat elárult a jezsuiták titkaiból: hogyan, miért, mikor bonyolítják kereskedelmi ügyleteiket, milyen a szervezet belső felépítése, micsoda hihetetlen nemzetközi hálózattal rendelkeznek. Harimáról és Kijamáról is rengeteget megtudott tőle, s arról is, hogy hogyan gondolkodnak a keresztény daimjók, miért tartanak ki minden bizonnyal Isido mellett. Úristen, gondolta, máris annyit tudok, hogy Londonban egy vagyont fizetnének érte, és mennyi még a tanulnivaló! Hogyan adhatnám tovább ezt a tudást? Hogy például a Kínával folytatott kereskedelem csak selyemben tízmillió aranyat jövedelmez évente, hogy a jezsuiták egyik papja a kínai császár pekingi udvarában ül mindenféle kitüntetésekkel elhalmozva, az uralkodó bizalmasaként, és tökéletesen beszéli a kínaiak nyelvét. Ha levelet küldhetnek – vagy küldöncöt...
Cserébe Blackthorne a tengerjárásról, a keresztény vallásban beállt nagy szakadásról, a parlamenti államformáról mesélt Uragának. Arra is megtanította – akárcsak Jabut –, hogy hogyan kell puskával célba lőni. Kitűnő tanítványoknak bizonyultak. Uraga derék ember, gondolta magában. Csak azt szégyelli, hogy nincs szamurájvarkocsa. De az hamar ki fog nőni.
Az orrőrszem figyelmeztető kiáltást hallatott.
– Andzsin-szan! – A japán kapitány előremutatott, egy egyárbocos hajóra, amely jobbról közeledett feléjük, húsz ember húzta rajta az evezőket. Az árboc csúcsán Isido zászlaja lengett, mellette a Régenstanácsé, amely alatt Nebara Dzsozen és szamurájai utaztak Andzsiróba, a halálba.
– Ki az? – kérdezte Blackthorne, mert érezte, hogy a gálya egész személyzetét idegesség fogja el, s minden szem a távolba mered.
– Nagyon sajnálom, de nem látom – felelte a kapitány.
– Jabu-szan?
Jabu vállat vont.
– Valami tisztségviselő.
Amint a hajó közelebb ért, Blackthorne már kivehette a farában, baldachin alatt üldögélő idősebb férfit, aki díszes ünnepi öltözéket viselt vállszárnyakkal. Isido Szürkéi fogták körül.
Az evezőmester abbahagyta a dobolást, hogy a hajó a gálya mellé úszhasson. Emberek ugrottak, hogy felsegítsék a tisztségviselőt. Japán révkalauz mászott utána, és sűrű hajlongások közepette hivatalosan átvette az uralmat a gálya felett.
Jabu és az idős férfi szintén nagy ceremóniával üdvözölte egymást. Végül helyet foglaltak a különböző rangokat jelző párnákon, a tisztségviselő a legelőkelőbbön. Jabu szamurájai és a Szürkék körülöttük térdeltek a főfedélzeten. – A Tanács Ő Császári Felsége nevében üdvözletét küldi neked, Kaszigi Jabu – mondta a tisztségviselő. Köpcös, kissé nőies férfi volt, a Régenstanács protokollügyekben jártas főtanácsadója, aki egyben császári udvari ranggal is rendelkezett. Ogaki Takamotónak hívták, hetedik rangosztályú herceg volt, a közvetítő szerepét töltötte be Őfelsége, a Menny Fia és a régensek udvara között. Fogai feketére voltak festve, a császári udvar tisztviselői ezt a szokást követték már évszázadok óta.
– Köszönöm, Ogaki herceg. Nagy kitüntetés számomra, hogy Toranaga urat képviselhetem itt – felelte Jabu, akit valósággal lenyűgözött, hogy ekkora tisztességben részesítik.
– Igen, hogyne. De természetesen magadat is képviseled egyúttal, ne? – mondta szárazon Ogaki.
– Természetesen. Mikor érkezik Toranaga úr? Nagyon sajnálom, de a tai-fun öt napra feltartóztatott, ezért amióta útnak indultunk, nem kaptam híreket.
– Á, igen, a tai-fun. A Tanács nagyon örül, hogy a vihar nem sodort veszélybe. – Ogaki köhentett. – Ami uradat illeti, sajnálattal közlöm, hogy még Odavaránál sem jár. Mindenféle akadályok jöttek közbe, azután meg valaminő betegség. Sajnálatos, ne?
– Igen, nagyon – de semmi komoly, remélem? – kérdezte Jabu, s közben boldogság töltötte el, amiért tudomást szerzett Toranaga titkáról.
– Nem, szerencsére nem komoly a dolog. – Ismét egy száraz köhentés. – Isido úr úgy tudja, urad holnap ér Odavarába.
Jabu meglepetést színlelt.
– Amikor huszonegy nappal ezelőtt elhagytam Jedót, minden készen állt uram azonnali indulására, de aztán Hiromacu úr megbetegedett. Toranaga úr nagyon aggódott az állapota miatt, de útnak indulni is mihamarabb szeretett volna – mint ahogy én is szeretném mihamarabb megtenni az előkészületeket a fogadására.
– Az előkészületek megtörténtek – felelte a köpcös ember.
– Természetesen a Tanácsnak nem lesz kifogása, ha ellenőrzöm a felkészülést, ne? Fontos, hogy a szertartás méltó legyen a Tanácshoz és az alkalomhoz, ne?
– Méltó Ő Császári Felségéhez, a Menny Fiához. Ő rendeli Ószakába uradat.
– Természetesen, de... – Jabu minden elégedettsége szertefoszlott. – Úgy... úgy érted, Ő Császári Felsége jelen lesz?
– A Menny Fia beleegyezett a régensek alázatos kérésébe, hogy személyesen fogadja az új Tanács, az összes magas rangú daimjó, köztük Toranaga úr, háza népe és vazallusai hódolatát. Ő Császári Felsége főtanácsadóit felkérték, hogy válasszanak ki egy szerencsét jósoló napot ezen... ezen szertartás időpontjául. A Keicsó-kor mostani, ötödik esztendejének ezen havában a huszonkettedik napot választották.
Jabut mintha főbe kólintották volna.
– Ti... tizenkilenc nap múlva?
– Délben. – Ogaki papír zsebkendőt húzott elő ruhaujjából, és kényesen kifújta az orrát. – Kérlek, bocsáss meg. Igen, délben. A jelek kedvezőek. Toranaga urat császári hírnök útján értesítették tizennégy nappal ezelőtt. Alázatos beleegyezését a régensek három napja vették kézhez. – Ogaki most egy kis tekercset húzott elő. – Íme a te meghívásod a szertartásra, Kaszigi Jabu úr.
Jabu megremegett, amint a császári pecsét tizenhat szirmú krizantémját megpillantotta, és tudta, hogy senki, még Toranaga sem állhat ellen egy ilyen rendeletnek. Aki ennek ellenáll, az megsérti az Istenséget, lázadónak számít, s mivel minden földbirtok az uralkodó tulajdona, a lázadó birtokát azonnal elkobozzák, s császári felszólítást kap a szeppuku elkövetésére, amit természetesen a Régenstanács ad ki az uralkodó nevében, de az irat ugyanezt a Nagypecsétet fogja viselni. A szeppukura való ilyetén felszólításnak pedig habozás és halogatás nélkül engedelmeskedni kell. Jabu kétségbeesetten igyekezett összeszedni magát.
– Nagyon sajnálom, talán rosszul érzed magad? – kérdezte színlelt aggodalommal Ogaki.
– Nagyon sajnálom – makogta Jabu. – Legvadabb álmaimban sem... soha senki nem képzelhette volna, hogy a Menny Fia ennyire kitüntet bennünket, ne?
– Igen, egyetértek. Rendkívüli eset!
– Megdöbbentő... hogy Ő Császári Felsége haj... hajlandó odahagyni Kjótót... és Ószakába jönni!
– Bizony. De tény, hogy a huszonkettedik napon a Menny Fia és az összes császári jelvény itt lesz Ószakában. – A császári jelvények, amelyeknek birtoka nélkül egyetlen uralkodó sem léphetett trónra, a Három Szent Kincsből álltak, és isteni eredetűnek számítottak. Ninigi-nó-Mikoto isten hozta le őket a földre, s adta át személyesen unokájának, Dzsimmu Tennónak, az első ember-császárnak, s az ő utódai is személyesen adták mindig tovább egymásnak egészen a mostani uralkodóig, Go-Nidzso császárig. A Kard, az Ékszer és a Tükör közül a Szent Kard és az Ékszer mindig a császárral utazott, ha az uralkodónak a palotán kívül kellett töltenie az éjszakát. A Tükröt a nagy iszei sintó szentély belső szentélyrészében tartották. A Kard, a Tükör és az Ékszer az uralkodó tulajdona volt, törvényes uralmát, isten voltát szimbolizálta.
– Szinte lehetetlen, hogy az Ő fogadására mindent előkészítsenek ilyen kevés idő alatt – mormogta Jabu.
– Ó, Isido tábornok úr a régensek nevében abban a pillanatban előterjesztette kérvényét, amint a Jokoszéban tartózkodó Zataki úrtól hírét vette a nemkülönben megdöbbentő fejleménynek, hogy Toranaga úr hajlandó Ószakába jönni és meghajolni az elkerülhetetlen előtt. Csupán ez a nagy tisztesség, amiben urad a régenseket részesíti, sarkallta őket arra, hogy alázatosan kérjék a Menny Fiát, tüntesse ki az alkalmat legmagasabb jelenlétével. – Újabb száraz köhentés. – Kérlek, bocsáss meg, de ugyebár mihamarább írásos beleegyezésedet adod, hogy te is jelen légy?
– Megtehetem most mindjárt? – kérdezte elgyengülve Jabu.
– A régensek nagyra értékelnék.
Jabu bágyadtan írószerszámokért küldött. Tizenkilenc nap, kalapált egyre az agyában. Tizenkilenc! Toranaga nem halogathat tovább, tizenkilenc nap múlva itt kell lennie. Arra még jutna időm, hogy Nagaszakiba menjek és visszaérjek, de arra nem, hogy megtámadjuk és elfoglaljuk a Fekete Hajót, s így arra sem, hogy nyomást gyakoroljunk Harimára, Kijamára vagy Onosira vagy a keresztény papokra, nem indíthatjuk meg a Bíbor Eget, Toranaga egész nagy terve tehát nem egyéb, mint álom... ajjaj!
Toranaga kudarcot vallott. Tudnom kellett volna, hogy ez lesz a vége. Nem tehetek egyebet, vagy vakon megbízom Toranagában, hogy kibújik valahogyan ebből a hálóból is, és segítek az Andzsin-szannak embereket fogadni és sürgősen elfoglalni a Fekete Hajót, vagy elmegyek Isidóhoz és mindenről beszámolok neki, cserébe az életemért és Izuért.
Melyik lenne a jobb?
Megérkezett a papír, az ecset és a tinta. Jabu félretette minden aggodalmát, és arra összpontosított, hogy olyan tökéletesen, olyan szépen írjon, ahogy csak tud. A Menny Fiának nem lehet zavaros aggyal válaszolni. Mire befejezte, egyben döntött is: teljes mértékben követni fogja Juriko tanácsát. A súly legördült a harmóniájáról, úgy érezte, mindene megtisztult. Dölyfös vonásokkal alákanyarintotta a nevét.
Miként lehetnék Toranaga leghasznosabb vazallusa? Egyszerű: el kell törölnöm Isidót a föld színéről.
Hogyan lehetne ezt végbevinni úgy, hogy a menekülésre is időm jusson?
Azután Ogaki hangját hallotta: – Isido tábornok úr meghív holnapi ünnepélyes fogadására, amelyet Ocsiba úrnő születésnapjának tiszteletére ad.