Az asszony csendesen áttipegett Toranaga várbeli magánkertjén a felé a kis zsúpfedelű kunyhó felé, amely a juharligetet ékesítette. Selyemkimonója és obija a legegyszerűbb és mégis a legelegánsabb volt, amit a leghíresebb kínai mesterek csak készíteni tudtak. Haját a legutóbbi kjótói divat szerint magasra tornyozva és hosszú ezüsttűkkel megtűzve viselte. Hófehér bőrét színes napernyő óvta. Kicsi volt, alig magasabb öt lábnál, de tökéletes alakú. Nyakában vékony aranyláncon egy kis aranyfeszület lógott.
Kiri a kunyhó verandáján várta. Súlyosan üldögélt az árnyékban, feneke lefolyt a párnáról, így figyelte közeledését a lépegetőköveken, amelyeket olyan gondosan ágyaztak bele a mohába, mintha abból nőttek volna ki.
– Szebb vagy és fiatalabb, mint valaha, Toda Mariko-szan – mondta Kiri minden irigység nélkül, miután viszonozta meghajlását.
– Bárcsak úgy volna, Kiricubo-szan – felelte mosolyogva Mariko. Letérdelt egy párnára, és öntudatlan mozdulattal bájos mintába rendezte szoknyáját.
– Márpedig úgy van. Mikor is találkoztunk utoljára? Két... vagy három éve? Semmit sem változtál húsz év alatt. Hisz majdnem húsz éve, hogy először láttuk egymást. Emlékszel? Goroda úr ünnepélyén. Tizennégy esztendős voltál, friss házas és gyönyörű.
– És kétségbeesett.
– Kétségbeesett? Ugyan. Te aztán nem.
– Tizenhat éve volt, Kiricubo-szan, nem húsz. Igen, nagyon jól emlékszem.
Túlságosan is jól, gondolta fájó szívvel. Azon a napon súgta fülembe a bátyám, hogy tiszteletre méltó apánk alighanem bosszút fog állni hűbérurán, Goroda diktátoron, alighanem meg fogja ölni. A hűbérurát!
Ó, igen, Kiri-szan, jól emlékszem arra a napra, arra az évre, arra az órára. Akkor kezdődött az összes szörnyűség. Soha senkinek nem vallottam be, hogy tudtam, mi fog történni. Nem figyelmeztettem férjemet, sem Hiromacut, az apját a diktátor két hűséges vazallusát –, hogy Goroda egyik legnagyobb hadvezére árulásra készül. S ami még rosszabb, nem figyelmeztettem hűbéruramat, Gorodát. Nem teljesítettem kötelességemet hűbéruram, férjem s az ő családja iránt, amely házasságom óta nekem is egyetlen családom. Ó, Szent Szűz, bocsásd meg bűnömet, segíts, hogy megtisztuljak! Azért hallgattam, hogy megvédjem szeretett apámat, aki ezer esztendő makulátlan becsületét sározta be. Istenem, Názáreti Jézus, ments meg engem, bűnöst, az örök kárhozattól...
– Tizenhat esztendeje történt – mondta derűs nyugalommal Mariko.
– Toranaga úr gyermekét hordtam abban az évben – mondta Kiri, és arra gondolt: ha akkor Goroda urat nem árulja el és gyilkolja meg gyalázatos módon az apád, Toranaga úr nem kényszerül rá a nagakudei csatára, én magam nem fázom meg a mezőn és nem veszítem el a gyermekemet. Talán. De lehet, hogy mindenképp elveszítettem volna. Ez az én karmám, bárhogy is történt, ne? – Ó, Mariko szan – mondta, és hangjába nem vegyült semmi rosszindulat –, olyan rég volt, mintha nem is ebben az életben lett volna. De te, te kortalan vagy. Miért nincs nekem ilyen alakom, ilyen hajam, ilyen kecses járásom? – Kirí elnevette magát. – A válasz egyszerű: mert túl sokat eszem!
– Mit számít az? Sütkérezel Toranaga úr kegyeiben, ne? Tehát elégedett vagy. Bölcs vagy, melegszívű, egészséges és boldog.
– Inkább lennék karcsú, hogy még többet ehessek, de a kegyekben való sütkérezésről persze nem mondanék le – felelte Kirí. – Hát te? Te nem vagy boldog?
– Én eszköz vagyok, amelyen Buntaro úr játszik. Ha Buntaro úr, a férjem boldog, természetesen én is boldog vagyok. Az ő öröme az én örömem, így vagy ezzel te is.
– Igen. De azért nem egészen.
Kiri megmozdította legyezőjét, s az aranyló selymen megcsillant a délutáni nap. Örülök, hogy nem vagyok a helyedben, Mariko, minden szépséged, ragyogásod, bátorságod és tudásod ellenére. Én el nem bírnám viselni férjemként azt az undorító, ronda, erőszakos embert egy napig sem, nemhogy tizenhét esztendőn keresztül. Mennyire elüt az apjától, Hiromacu úrtól! Hiromacu, az igen, az nagyszerű férfi. De Buntaro! Hogy születhetnek derék apáknak ilyen borzalmas fiaik? Bárcsak nekem is lenne fiam, ó, bárcsak lenne! De te, Mariko, te hogy bírtad ilyen sokáig ezt a durva bánásmódot? Hogy bírtad elviselni ezt a sok tragédiát? Szinte lehetetlen, hogy semmi árnyékot nem hagytak az arcodon, sem a lelkeden.
– Csodálatos asszony vagy, Toda Buntaro Mariko-szan!
– Köszönöm, Kiricubo Tosiko-szan. Ó, Kiri-szan, úgy örülök, hogy látlak!
– Én is. Hogy van a fiad?
– Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű. Szarudzsi tizenöt éves, el tudod ezt képzelni? Magas és erős, éppolyan, mint az apja. Hiromacu úr saját birtokot adott neki és... tudtad, hogy meg fog nősülni?
– Nem. Kit vesz el?
– Kijama úr egyik unokáját. Toranaga úr rendezte el. Egész családunk boldog, nagyszerű kapcsolat lesz. Bárcsak a lány is... bárcsak figyelmesebb lenne a fiammal, méltóbb hozzá. Tudod, hogy milyen egy...? – Mariko szégyenlősen elnevette magát. – Látod, máris úgy viselkedem, mint egy igazi anyós. De azt hiszem, te is egyetértenél velem. A lány még nincs igazán megnevelve.
– Lesz elég időd, hogy megneveld.
– Ó, remélem. Igen, én szerencsés vagyok, hogy nincs anyósom. Nem is tudom, mit csinálnék.
– Elbűvölnéd és megnevelnéd, mint egész házad népét, ne?
– Iiií, bárcsak ez is így volna. – Mariko keze mozdulatlanul hevert ölében. Figyelte, amint egy szitakötő leszáll, majd odébb röppen. – Férjem iderendelt. Toranaga úr látni kíván?
– Igen. Azt szeretné, ha tolmácsolnál neki.
Mariko meglepődött. – Kivel fog beszélni?
– Az új barbárral.
– Ó. Hát Cukku-szan atya? Csak nem beteg?
– Nem. – Kiri legyezni kezdte magát. – Azt hiszem, sokáig törhetjük a fejünket, miért téged kéretett ide Toranaga úr és nem a papot, mint az első kihallgatáskor. Miért van az, Mariko-szan, hogy nekünk, asszonyoknak kell takarékoskodni a pénzzel, fizetni a számlákat, nevelni a szolgákat, beszerezni az ennivalót meg az egyéb szükséges dolgokat – sokszor még urunk ruháit is –, de soha semmit nem árulnak el nekünk?
– Talán erre való a megérzésünk, ne?
– Lehet. – Kiri egyenes, barátságos tekintettel nézett Mariko szemébe. – De úgy képzelem, ez most nagyon magántermészetű dolog lesz. Azt hiszem, legjobb volna megesküdnöd a te keresztény Istenedre, hogy soha semmit nem árulsz el ebből a találkozóból. Senkinek.
A nap mintha hirtelen összes melegét elvesztette volna.
– Természetesen – mondta nyugtalanul Mariko.
Világosan megértette, hogy Kiri azt akarja tudtára adni: semmit sem árulhat el se férjének, se az ő apjának, se a saját gyóntatójának. Mivel férje nyilvánvalóan Toranaga úr parancsára rendelte ide, kötelessége hűbérura, Toranaga úr iránt semmissé teszi férje iránti kötelességét, tőle tehát szabadságában áll megtagadni minden tájékoztatást. De a gyóntatóatyja? Neki sem mondhat el semmit? És miért ő fog tolmácsolni, miért nem Cukku-szan atya? Tudta, hogy akaratán kívül megint olyan politikai intrikákba rángatják bele, amelyek tönkretették az életét, s megint azt kívánta, bárcsak a családja ne volna ősi, ne állna rokonságban a Fudzsimotókkal, bárcsak ne verte volna meg az ég olyan nyelvtehetséggel, hogy elsajátította mind a jószerével érthetetlen portugál, mind a latin nyelvet, bárcsak meg se született volna. De akkor sose láttam volna a fiamat, gondolta, nem tanultam volna a gyermek Jézusról és az Ő igazságáról, sem az örök életről.
Ez a karmád, Mariko, gondolta szomorúan, ez a karmád.
– Értem, Kiri-szan. – Majd balsejtelmektől gyötörve hozzátette: – Esküszöm az Istenre, hogy semmit sem árulok el abból, amiről ma szó esik vagy bármikor máskor, ha uramnak tolmácsolok.
– Arra is gondoltam, hogy valószínűleg ki kellene zárnod személyes érzelmeidet, hogy pontosan azt fordíthasd, amit a barbár mond. Különös teremtés és igen furcsa dolgokat beszél. Biztos vagyok benne, hogy uram nem véletlenül választott téged a tolmácsolásra.
– Toranaga úré vagyok, úgy rendelkezik velem, ahogy óhajt. Hűségemben soha nem kell kételkednie.
– Erről szó sincs, úrnőm. Célozni sem akartam ilyesmire.
Tavaszi zápor verte végig szelíden a mohákat, leveleket, szirmokat, majd pillanatok múlva el is állt, s még több szépséget hagyott maga után.
– Egy szívességet kérhetnék, Mariko-szan? Kimonód alá rejtenéd a feszületet?
Mariko ujjai védekezőn odakaptak a kereszthez. – Miért? Toranaga úr sohasem kifogásolta megtérésemet, sem Hiromacu úr, klánom feje. Férjem... a férjem is megengedi, hogy viseljem.
– Igen. De ezt a barbárt valamiért megőrjítik a feszületek, és Toranaga úr nem akarja fölmérgesíteni, sőt, inkább megnyugtatni szeretné.

Blackthorne sohasem látott még ilyen apró, bájos teremtést. – Konnicsi va – mondta. – Konnicsi, Toranaga-szama. – Úgy hajolt meg, mint egy udvaronc, majd bólintott a fiúnak, aki elkerekedett szemmel térdelt Toranaga mellett s a kövér asszonynak, aki mögötte térdelt. Mindnyájan a kis kunyhót körbefutó verandán voltak. A kunyhó egyetlen szobából állt, rusztikus papírfalakkal, bárdolt gerendákkal és zsúptetővel, meg egy konyhából. Facölöpök emelték vagy egylábnyival a tiszta fehér homokszőnyeg fölé. A csa-no-ju, a teaszertartás színhelyéül szolgáló teaház volt ez, óriási költséggel, különleges anyagokból emelték kizárólag e célra, bár néha, éppen mivel félreeső helyeken, ligetekben álltak, találkák, magánbeszélgetések lebonyolítására is használták ezeket a kis házikókat.
Blackthorne összefogta kimonóját, és leült a párnára, amit a homokra tettek. – Gomen naszai, Toranaga-szama, nihon go ga hanasze-maszen. Cujakugo imaszu ka?
– Én leszek a tolmácsotok, senhor – mondta Mariko szinte hibátlan portugál nyelven. – De te is beszélsz japánul?
– Nem, senhorita, csak egypár szót – felelte döbbenten Blackthorne. Arra számított, hogy Alvito atya fog tolmácsolni, Toranagát szamurájok veszik körül és talán jelen lesz Jabu is. Szamurájok azonban nem voltak a közelben, noha magát a kertet számosan vették körül.
– Toranaga úr azt kérdezi, hol... De előbb talán megkérdezném, nem beszélnél-e szívesebben latinul.
– Ahogy óhajtod, senhorita. – Mint minden tanult ember, Blackthorne is tudott latinul írni, olvasni és beszélni, hiszen a latin volt a civilizált világ közös klasszikus nyelve.
Ki ez a nő? Hol tanult meg ilyen remekül portugálul? És latinul?
Hol máshol, mint a jezsuitáknál? Valamelyik iskolájukban. Mennyi esze van ezeknek az embereknek! A legelső dolguk, hogy mindenütt iskolákat építenek.
Csak hetven esztendeje múlt, hogy Loyola Ignác létrehozta a Jézus-társaságot, de iskoláik, a keresztény világ legjobb iskolái, már behálózták az egész földet, s befolyásuk királyokat emelt trónra vagy döntött le. Bejárásuk volt a pápához. Megakasztották a reformáció árját s máris óriási területeket nyertek vissza a saját egyházuknak.
– Akkor portugálul fogunk beszélni – mondta a nő. – Uram tudni kívánja, hol tanultad ezt az „egypár szót”.
– Volt a börtönben egy szerzetes, senhorita, egy ferences szerzetes, ő tanított. „Étel, fürdő, barát, menj, gyere, igaz, hamis, itt, ott, én, te, kérem, köszönöm, akarom, nem akarom, rab, igen, nem”, ilyesmiket. De ez, sajnos, még csak a kezdet. Kérlek, mondd meg Toranaga úrnak, hogy most már jobban fel vagyok készülve a válaszadásra s hogy segítsek, ha tudok, azonkívül nagyon örülök, hogy kikerültem a börtönből. Ezt külön köszönöm.
Blackthorne figyelte, amint a nő elfordul tőle és beszélni kezd Toranagához. Tudta, hogy minél egyszerűbben kell fogalmaznia, lehetőleg rövid mondatokban és óvatosan, mert a pappal ellentétben, aki szimultán tolmácsolt, ez a nő megvárta, míg befejezi, aztán mintegy összefoglalta, kivonatolta, amit mondott – a legjobbak kivételével minden tolmácsnak ez a közös problémája, bár még a legjobbak is, mint például a jezsuita, óhatatlanul a saját személyiségükön szűrik át a lefordítanivalót. A fürdő, a masszázs, az étel s utána a kétórai alvás hihetetlenül felfrissítette. A fürdősök – valahányan nagydarab, erős asszonyok – jól megdögönyözték, haját megsamponozták, ügyes varkocsba fonták, s a borbély megnyírta a szakállát. Tiszta ágyékkötőt, kimonót, övet kapott s tabit meg sarut a lábára. A futón, amelyen aludt, olyan tiszta volt, akár a szoba. Álomnak tetszett az egész, s az álomtalan alvásból ébredve először nem tudta eldönteni, melyik az álom: ez vagy a börtön.
Türelmetlenül várta, hogy Toranaga elé vezessék, tervezte, hogy mit mondjon, mennyit áruljon el, hogyan játssza ki Alvito atyát, hogyan kerekedjen fölül rajta. És Toranagán. Mert most már bizonyosan tudta, abból, amit Domingo testvér mesélt a portugálokról meg a japán politikáról és kereskedelemről, hogy segítségére lehetne Toranagának, aki, viszonzásul, segíthetne megszereznie mindazt a gazdagságot, amire vágyott.
És most, a pap távollétében még jobban visszatért az önbizalma. Csak egy kis szerencse és türelem kell.
Toranaga figyelmesen hallgatta a baba külsejű tolmácsnőt.
Egy kézzel fel tudnám emelni, gondolta Blackthorne, s a két kezemmel átfoghatnám a derekát. Hány éves lehet? Tökéletes teremtés! Férjes? Nincs jegygyűrűje. No, ez érdekes. És semmi más ékszert nem visel. Kivéve az ezüsttűket a hajában. És a másik, az a kövér se.
Emlékezetében kutatott. Az a két falusi nő sem viselt ékszereket, se Mura egész háza népe. Miért?
És ki ez a kövér nő? Toranaga felesége? Vagy a gyerek dajkája? És a kölyök vajon Toranaga fia? Vagy talán az unokája? Domingo atya szerint egy japánnak egyszerre csak egy felesége lehet, de ágyasa – törvényes szeretője – annyi, amennyit csak akar.
A tolmácsnő Toranaga ágyasa?
Milyen lehet egy ilyen nővel hálni? Folyton attól félnék, hogy agyonnyomom. Ámbár nem törnek olyan könnyen. Vannak kicsi nők Angliában is. De ilyenek nincsenek.
A fiú pöttöm volt, egyenes tartású, kerek szemű, sűrű fekete haját rövid varkocsba fonták, koponyája borotválatlan. És roppant kíváncsinak látszott.
Blackthorne gondolkodás nélkül rákacsintott. A gyerek felugrott, kacagva félbeszakította Marikót, rábökött Blackthorne-ra és csacsogni kezdett. Békésen végighallgatták, senki sem szólt rá. Amikor befejezte, Toranaga mondott valamit Blackthorne-nak.
– Toranaga úr azt kérdi, miért csináltad ezt, senhor.
– Hát, hogy megnevettessem a gyereket, miért másért? Az én hazámban a gyerekek rendszerint örülnek ennek és elnevetik magukat. Az én fiam is hasonló korú. Hétesztendős.
– Az Örökös hétéves – mondta Mariko rövid tűnődés után, majd lefordította a választ Toranagának.
– Örökös? Úgy érted, ez a gyerek Toranaga úr egyetlen fia? – kérdezte Blackthorne.
– Toranaga úr megparancsolta, hogy szólítsalak fel: egyelőre szorítkozz a válaszadásra. – Majd hozzátette: – Biztos vagyok benne, B'ackthon navigátor, hogy később alkalmad lesz a kérdezősködésre, de kérlek, várj addig türelemmel.
– Rendben van.
– Mivel a nevedet nagyon nehéz kiejteni, senhor, a mi nyelvünkben ugyanis nincsenek meg a megfelelő hangok... megengeded, hogy Toranaga úr számára japán nevedet, az Andzsin-szant használjam?
– Természetesen. – Blackthorne már azon volt, hogy megkérdezi, mi az ő neve, de eszébe jutott az iménti figyelmeztetés.
– Köszönöm. Uram azt kérdi, van-e több gyereked?
– Egy kislányom. Akkor született, amikor elhagyni készültem Angliát. Most tehát kétesztendős lehet.
– Egy feleséged van vagy sok?
– Egy. Nálunk ez a szokás. Akárcsak a portugáloknál és a spanyoloknál. Nekünk nincsenek szeretőink... mármint hivatalos szeretőink.
– Ez az első feleséged, senhor?
– Igen.
– Hány éves vagy?
– Harminchat.
– Angliában hol laksz?
– Chatham külvárosában. Ez egy kis kikötő London mellett.
– London a fővárosotok?
– Igen.
– Uram azt kérdezi, milyen nyelveken beszélsz.
– Angolul, portugálul, spanyolul, hollandul és persze latinul.
– Mi az a „holland”?
– Egy európai nyelv, Németalföldön beszélik. Hasonlít a németre.
Mariko a homlokát ráncolta. – A holland pogány nyelv? És a német is?
– Egyik sem katolikus ország – felelte óvatosan Blackthorne.
– Bocsáss meg, de ez nem egyenlő azzal, hogy pogány?
– Nem, senhorita. A kereszténység két határozottan elkülönülő ágra oszlott. A katolikus és a protestáns vallásra. Kétfajta kereszténység létezik. A japánban jelen levő szekta katolikus. Pillanatnyilag a két szekta nagyon ellenségesen viseltetik egymás iránt. – Észrevette, mennyire megdöbben a nő, s azt is, hogy Toranagát idegesíti, amiért kihagyják a beszélgetésből. Légy óvatos, intette magát. Ez a nő biztosan katolikus. És fogalmazz egyszerűen. – Lehet, hogy Toranaga úr nem kíván most a vallásról beszélni, senhorita, főként mivel első találkozónkon már érintettük a tárgyat.
– Te protestáns keresztény vagy?
– Igen.
– És a katolikus keresztények ellenségeid?
– A legtöbbjük eretneknek tekintene és ellenségének, igen.
A nő habozva Toranagához fordult, és hosszan beszélt.
Körben a kert szélén nagyon sok őr volt. Mind meglehetősen távol, és mind Barna. Aztán Blackthorne észrevett tíz Szürkét is, egy csoportban ültek az árnyékban, és mind a fiúra függesztette tekintetét. Ennek vajon mi a jelentősége? – töprengett.
Toranaga több kérdést tett fel Marikónak, majd Blackthornehoz fordult.
– Uram szeretne minél többet megtudni rólad és családodról – fordított Mariko. – Úgyszintén országodról, királynőjéről és előző uralkodóiról, szokásaitokról és történelmetekről. Azután az összes többi országról, főleg Portugáliáról és Spanyolországról. Az egész világról, amelyben éltek. Hajóitokról, fegyvereitekről, élelmeitekről, kereskedelmetekről. Háborúitokról, csatáitokról, arról, hogyan kell navigálni egy hajót, hogyan vezetted idáig hajótokat és mi történt útközben. Meg akarja érteni... bocsáss meg, miért nevetsz?
– Csak azért, senhorita, mert ez felöleli egész tudásomat.
– Uram pontosan erre kíváncsi. „Pontosan”, ez a megfelelő szó?
– Igen, senhorita. Engedd meg, hogy gratuláljak portugál beszédedhez, amely hibátlan.
Mariko kezében megrebbent a legyező. – Köszönöm, senhor. Igen, uram az igazságot kívánja megtudni mindenről, a tényeket és amit gondolsz róluk.
– Szívesen mesélek neki. De ez időbe fog telni.
– Uram azt mondja, van ideje.
Blackthorne Toranagára nézett. – Vakarimaszu.
– Ha megbocsátasz, senhor, uram parancsára meg kell mondanom, a kiejtésed nem egészen jó. – Mariko bemutatta, hogyan kell helyesen kiejteni a szót, Blackthorne utánamondta és megköszönte. – Én egyébként Senhora Mariko Buntaro vagyok, nem senhorita.
– Értem, senhora. – Blackthorne Toranagára nézett. – Hol kezdjem?
Mariko lefordította a kérdést. Mosoly suhant át Toranaga erős arcán. – Azt mondja, az elején.
Blackthorae tudta, hogy ez újabb próba. A végtelen sok lehetőség közül mit válasszon, hol kezdje? És kihez beszéljen? Toranagához, a fiúhoz vagy a kövér nőhöz? Ha csak férfiak lettek volna jelen, akkor nyilvánvaló a válasz: Toranagához. De így? Miért van itt a nő meg a gyerek? Kell hogy legyen valami jelentősége.
Úgy döntött, a gyerekre és a nőkre fog koncentrálni.
– A régi időkben országomon egy nagy király uralkodott, akinek varázserejű kardja volt, az Excalibur, felesége, a királyné pedig a legszebb asszony volt az egész birodalomban. Főtanácsadóját, a varázslót Merlinnek hívták, magát a királyt pedig Arthurnak – kezdte magabiztosan a legendát, amit olyan szépen mesélt ködbe vesző ifjúkorában az apja, – Arthur királynak Camelot volt a fővárosa, és mindenki boldogan élt ott, nem voltak háborúk, a föld szépen termett... – Hirtelen rájött, mekkora baklövést követett el. A történet veleje Guinevere-ről és Lancelotról, egy házasságtörő királynéról és egy hűtlen vazallusról szól, Mordredről, Arthur törvénytelen fiáról, aki hitszegő módon háborút indít apja ellen, s egy olyan atyáról, aki megöli fiát a csatában, de maga is halálos sebet kap tőle. Úristen, hogyan lehetek ilyen ostoba? Hát Toranaga nem olyan, mint egy nagy király? Ezek nem az ő hölgyei? Ez itt nem az ő fia?
– Rosszul vagy, senhor?
– Nem... nem... bocsánat... csak...
– A királyról meséltél, senhor, és a jó termésről...
– Igen. Mint... mint minden országnak, nekünk is mítoszokba és legendákba veszik a múltunk, s ezek többnyire nem valami érdekesek – fejezte be sután, miközben megpróbált időt nyerni.
Mariko értetlenül meredt rá. Toranaga áthatóan nézte, a fiú ásított.
– Folytasd, senhor.
– Én... izé... – Hirtelen eszébe jutott valami. – Talán a legjobb lenne, ha rajzolnék egy térképet, a világ térképét, ahogy mi ismerjük, senhora – vágta ki egy szuszra. – Akarod?
A nő lefordította, és Blackthorae látta, hogy Toranaga szemében érdeklődés csillan, a fiúéban és a kövér asszonyéban azonban semmi. Hogyan tudnám felkelteni a kíváncsiságukat?
– Uram azt mondja, igen. Azonnal papírért küldetek...
– Köszönöm, de egyelőre ez is megteszi. Később, ha kapok íróeszközöket, lerajzolom pontosabban is.
Blackthorne felkelt a párnáról és letérdelt. Ujjával kezdetleges térképet rajzolt a homokba, fejjel lefelé, hogy jobban lássák. – A föld gömbölyű, olyan, mint egy narancs, de ez a térkép csak a héja, észak-déli irányban cikkekre vágva és fent meg lent egy kicsit széjjelhúzva. Egy Mercator nevezetű hollandus találta fel ezt a nagy pontosságú módszert húsz évvel ezelőtt. Ez az első pontos világtérkép. Ennek segítségével már navigálni is tudunk – meg a földgömbjei segítségével. – Nagy vonalakban felvázolta a kontinenseket. – Erre van észak, erre dél, kelet meg nyugat. Japán itt van, az én hazám pedig a világ másik felén – itt. Ez itt mind ismeretlen és felfedezetlen... – Keze kitörölt Mexikótól Új-Fundlandig Észak-Amerikából mindent, Dél-Amerikából csak Perut hagyta meg s a kontinens keskeny parti sávját, továbbá kitörölt mindent Norvégiától északra és keletre, Muszkaföldtől keletre, egész Ázsiát, egész belső Afrikát, mindent Dél-Amerika csúcsától és Jávától délre. – A partvonalakat ismerjük, de szinte semmi egyebet. Afrika, az Amerikák és Ázsia belseje: ez egyelőre mind rejtély, titok. – Abbahagyta, hogy Marikónak legyen ideje fordítani.
A nő most már folyékonyabban tolmácsolt, és Blackthorne érezte, ahogy növekszik az érdeklődésük. A fiú megmozdult és közelebb húzódott.
– Az örökös tudni kívánja, hol vagyunk mi a térképen.
– Itt. Ez pedig Katháj, azaz Kína, azt hiszem. Nem tudom, a partjától milyen messze lehetünk. Majdnem két évembe telt, hogy innen idáig elérjek. – Toranaga és a kövér nő a nyakát nyújtogatta, hogy jobban lássa.
– Az Örökös azt kérdezi, miért vagyunk mi ilyen kicsik a térképeden.
– Arány kérdése az egész, senhora. Ezen a kontinensen Új-Fundlandtól Mexikóig, vagyis innentől idáig csaknem ezer league, vagyis háromszor ennyi mérföld az út. Innen Jedóig körülbelül száz.
Csend lett, majd a japánok egymás közt beszélgettek.
– Toranaga úr azt kívánja, mutasd meg a térképen, hogyan jöttél Japánba.
– Errefelé. Ez itt, Dél-Amerika csúcsánál a Magellán-szoros vagy átjáró. Arról a portugál navigátorról nevezték el, aki nyolcvan esztendővel ezelőtt felfedezte. A portugálok meg a spanyolok azóta is titokban tartották ezt az útvonalat, azért, hogy csakis ők használhassák. Mi voltunk az első kívülállók, akik átjutottunk a szoroson. Megszereztem az egyik titkos útinaplójukat – ez afféle térkép –, de még így is fél évet kellett vámom, hogy átkelhessek, mert a szelek ellenünk voltak.
Mariko fordított. Toranaga hitetlenkedve pillantott fel.
– Uram azt mondja, tévedsz. Minden bar... minden portugál dél felől érkezik. Az az útvonaluk, az egyetlen útvonaluk.
– Igen. A portugálok azért részesítik előnyben azt az útvonalata – Jóreménység fokát, mi így hívjuk –, mert több tucatnyi erődjük van azokon a partokon – Afrika, India és a Fűszer-szigetek partjain –, ahol élelmet vehetnek fel és télire megszánhatnak. Hadigaleonjaik őrjáratokat tartanak azokon a tengeri utakon, monopolizálják őket. A spanyolok azonban a Magellán-szorost használják ahhoz, hogy a Csendes-óceán parti amerikai és Fülöp-szigeteki gyarmataikra eljussanak, vagy pedig itt kelnek át, ezen a keskeny panamai szoroson, vagyis inkább választják a szárazföldi utat, mint a több havi időveszteséget a tengeren. A mi számunkra biztonságosabb volt a Magellán-szoros, semhogy vesszőfutásra induljunk a között a sok portugál parti erőd között. Kérlek, mondd meg Toranaga úrnak, hogy a legtöbbnek most már ismerem az elhelyezkedését. Sokban japán katonák állomásoznak – tette hozzá. – Az a szerzetes, akitől az információt kaptam a börtönben, spanyol, így ellensége a portugáloknak és a jezsuitáknak.
Blackthorne látta szavai hatását a nő arcán, s amint lefordította, Toranagáén is. Adj időt a tolmácsnak és fogalmazz minél egyszerűbben, figyelmeztette magát.
– Japán katonák? Úgy érted, szamurájok?
– A rónin a helyes szó, úgy vélem.
– „Titkos” térkép, mondtad. Uram tudni kívánja, miképp tettél szert rá.
– Egy Pieter Suyderhof nevű hollandus a magántitkára volt Goa prímásának – így hívják a katolikus főpapot, Goa pedig Portugál India fővárosa. Azt természetesen tudjátok, hogy Portugália erővel akarja meghódítani azt a kontinenst. Mint az érsek magántitkárának – aki egyben portugál alkirály is volt abban az időben – számos dokumentum ment át a kezén. Sok év után megkaparintotta és lemásolta néhány titkos naplójukat, vagyis térképüket. Ezek tartalmazták mind a Magellán-szoros titkát, mind azt, hogy hogyan kell megkerülni a Jóreménység fokát, s hogy merre vannak zátonyok és homokpadok Goa és Japán között a Macau felé vezető úton. Én a Magellán-szoros leírását kaptam meg. Ez tűnt el egyéb irataimmal együtt a hajóról. Ezek a holmik számomra létfontosságúak, de Toranaga úr számára is felbecsülhetetlen értékűek lennének.
– Uram azt mondja, már rendelkezett, hogy kerítsék elő őket. Kérlek, folytasd.
– Amikor Suyderhof visszatért Hollandiába, eladta őket a Kelet-indiai Kereskedőtársaságnak, amely monopóliumot kapott a Távol-Kelet kikutatására.
Mariko hidegen nézett rá. – Ez az ember fizetett kém volt?
– Megfizették a térképekért, igen. Náluk ez a szokás, így jutalmazzák a szolgálatokat. Nem ranggal vagy földbirtokkal, hanem pénzzel. Németalföld köztársaság. Országom és szövetségesünk, Németalföld, ezt ne feledd, senhora, háborúban áll Spanyolországgal és Portugáliával már hosszú évek óta. Meg kell értened, hogy a háborúban fontos felderíteni az ellenség titkait.
Mariko hosszan beszélt Toranagához.
– Uram azt kérdi, miért alkalmazott az érsek egy ellenséget.
– Pieter Suyderhof úgy mesélte, ez az érsek, aki mellesleg jezsuita volt, semmi más iránt nem érdeklődött, csak a kereskedelem iránt. Suyderhof megduplázta a hasznukat, ezért a „tenyerükön hordták”. Igen ügyes kalmár volt – a hollandusok e téren általában tehetségesebbek a portugáloknál –, így hát nem nagyon néztek utána a dolgainak. Azonkívül a kék szeműek és szőke hajúak, tehát a németek és más európaiak között is sok a katolikus. – Blackthorne megvárta, míg ezt lefordítja, majd óvatosan hozzáfűzte: – Ő volt Németalföld ázsiai kémfőnöke, vagyis hazáját szolgálta mint jó katona, s nem egy emberét sikerült portugál hajókra följuttatnia. Kérlek, mondd meg Toranaga úrnak, hogy a japáni kereskedelem nélkül Portugál India nem maradna fenn sokáig.
Toranaga egyfolytában a térképet nézte, miközben Mariko beszélt. Nem reagált arra, amit a nő fordított. Blackthorne már-már arra gondolt, nem tolmácsolt mindent pontosan.
– Uram részletes világtérképet szeretne papíron és mihamarább, az összes portugál bázisok s a rajtuk tartózkodó róninok számának megjelölésével. Most pedig arra kér, folytasd.
Blackthorne most már tudta, hogy hatalmasat lépett előre. De a fiú újra ásítozni kezdett, ezért úgy döntött, irányt vált, noha ugyanazon kikötőbe tart továbbra is. – Világunk nem mindig olyan, amilyennek látszik. Például ettől a vonaltól – mi Egyenlítőnek hívjuk –, szóval ettől délre az évszakok visszájukra fordulnak. Amikor nálunk nyár van, ott tél; amikor nekünk melegünk van, ők fáznak.
– Hogy lehet ez?
– Nem tudom, de így van. Nos, Japánba e két déli szoroson át vezet az út. Mi, angolok, azonban igyekszünk egy északi útvonalat is találni, akár erre, északkeletre, a Szibériák felé, akár északnyugatra, az Amerikák irányába. Én magam eddig jutottam el északon. Arra az egész föld örök jég és hó, s majdnem egész évben olyan nagy a hideg, hogy ha az ember nem visel bundakesztyűt, pillanatok alatt lefagynak az ujjai. Az arravalósiakat lappoknak nevezik. Ruháik irhából készülnek. A férfiak vadásznak, minden egyéb munkát az asszonynép végez. Például ők készítik a ruhákat. Meg kell rágniuk az irhát, mert csak így, megpuhítva tudják összeölteni.
Mariko hangosan felnevetett.
Blackthorne is elmosolyodott, egyre inkább visszatért az önbizalma. – Nem lódítok, senhora. Hontó.
– Szoreva hontó deszu ka? – kérdezte ingerülten Toranaga. – Mi igaz?
Mariko nevetve elmondta, miről van szó. A többiek is nevetni kezdtek.
– Csaknem egy évig éltem köztük. Körülzárt bennünket a jég, ki kellett várnunk, míg megolvad. Hal, fóka, néha jegesmedve az étkük, no meg a bálna – ezt nyersen eszik. Legbecsültebb finomságuk a fagyott bálnazsír, csak úgy magában.
– Ugyan már, Andzsin-szan!
– Így van. Alacsony, kerek házakban élnek, amiket hóból építenek, és sohasem fürdenek.
– Micsoda? Soha? – képedt el Mariko.
Blackthorne a fejét rázta és úgy döntött, nem teszi hozzá, hogy Angliában is ritkán fürdenek, még ritkábban, mint Portugáliában és Spanyolországban, ahol melegebb az éghajlat.
Mariko lefordította. Toranaga hitetlenkedve rázta a fejét.
– Uram azt mondja, ez már igazán képtelen túlzás. Fürdő nélkül senki sem élhet. Még a civilizálatlan népek sem.
– Pedig ez az igazság... hontó – felelte higgadtan Blackthorne, és felemelte a kezét. – A názáreti Jézusra és a lelkemre esküszöm, hogy igazat mondok.
Mariko csendesen nézte. – Mindenben?
– Igen. Toranaga úr az igazat akarja hallani. Miért hazudnék? Életem a kezében van. És bizonyítanom is könnyű... azazhogy meglehetősen nehéz volna bizonyítani szavaim igazát... el kellene mennetek oda, hogy magatok lássátok. Ellenségeim, a portugálok és spanyolok természetesen egyetlen szavamat sem fogják igazolni. De Toranaga úr az igazságra kíváncsi. Bennem megbízhat, én elmondom neki.
Mariko gondolkodott egy kicsit, majd tüzetesen lefordított mindent. Végül:
– Toranaga úr azt mondja, hihetetlen, hogy fürdés nélkül is lehet élni.
– Igen. Csakhogy azok igen hideg vidékek, mások a szokásaik, mint nektek vagy nekem. Például az én hazámban az az általános nézet, hogy a fürdés káros az egészségre. Nagyanyám, Jacoba anyó szokta volt mondani: „Az üdvözüléshez elég egy fürdő, amikor megszületünk, s egy, amikor kiterítenek.”
– Hihetetlen.
– A ti szokásaitok közt is akadnak hihetetlenek. De az biztos, hogy többször fürödtem, amióta itt vagyok országotokban, mint eddig valaha. Készséggel elismerem, hogy azóta sokkal jobban érzem magam – fűzte hozzá vigyorogva. – Én most már nem hiszem, hogy a fürdő árt az egészségnek. Vagyis nyertem azzal hogy idejöttem, nem igaz?
– Igen – felelte rövid hallgatás után Mariko és fordított.
– Megdöbbentő... megdöbbentő ember, ne? – mondta Kiri.
– Mi a véleményed róla, Mariko-szan? – kérdezte Toranaga.
– Hiszem, hogy az igazat mondja vagy legalábbis úgy képzeli. Esetleg hasznodra lehetne. Olyan keveset tudunk a külvilágról. Értékes lenne neked ez a tudás? Ezt én nem dönthetem el. De ez az ember mintha a csillagok közül ereszkedett volna alá, vagy a tenger mélyéről bukkant volna fel. Ha ellensége a portugáloknak és a spanyoloknak, akkor, ha megbízható, információi létfontosságúak lehetnek számodra, ne?
– Egyetértek – mondta Kiri.
– Te mit gondolsz, Jaemon-szama?
– Én, bácsikám? Hát, szerintem csúnya, és az aranyhaja se tetszik meg a macskaszeme se, és nem is olyan, mint egy ember – vágta ki egy szuszra a fiú. – Örülök, hogy nem barbárnak születtem, hanem szamurájnak, mint az apám, kérlek, ússzunk még egyet, jó?
– Majd holnap, Jaemon – mondta Toranaga, akit dühített, hogy nem beszélhet közvetlenül a navigátorral.
Miközben egymás közt társalogtak, Blackthorne úgy vélte, elérkezett az ő pillanata. Aztán Mariko újra feléje fordult.
– Uram azt kérdi, mit kerestél északon.
– Egy hajó navigátora voltam. Az Északkeleti átjárót kerestük, senhora. Sok minden, amit elmondhatnék, nevetségesen hangzana a füledben, tudom – vágott bele. – Például hetven esztendővel ezelőtt Portugália és Spanyolország királyai ünnepélyes egyezséget írtak alá, amely kettéosztotta köztük az Újvilág, a még felfedezetlen világ birtokát. Mivel a te hazád a portugál részbe esett, Japán hivatalosan Portugáliáé lett – Toranaga urat, téged, mindenkit, ezt a várat és minden egyebet Portugáliának adtak.
– Jaj, Andzsin-szan! Megbocsáss, de ez butaság!
– Gőgjük elképesztő, elismerem. Mindazonáltal ez az igazság.
Mariko azonnal fordítani kezdte, és Toranaga gúnyos hahotára fakadt.
– Toranaga úr azt mondja, ő éppígy feloszthatná az eget maga és a kínai császár között, ne?
– Kérlek, mondd meg Toranaga úrnak, hogy rettenetesen sajnálom, de nem egészen így van. – Blackthorne tudta, hogy ingoványos talajra lépett. – Ezt a dolgot törvényes dokumentumokban fektették le, amelyek a két királyt felruházzák azzal a joggal, hogy bármilyen nem katolikus földet fedezzenek fel alattvalóik, ott elsöpörjék a létező kormányzatot és katolikus uralommal helyettesítsék. – Északdéli irányú vonalat húzott a térképen, amely kettészelte Brazíliát. – Ettől keletre minden Portugáliáé, nyugatra Spanyolországé. Brazíliát Pedro Cabral fedezte fel 1500-ban, ezért Brazília most Portugáliáé. A bennszülött kultúrát, a törvényes uralkodókat megsemmisítették, és Portugália meggazdagodott a brazil bányák aranyán meg ezüstjén, de az ilyen nemesfémeket még a bennszülöttek templomaiból is elhordták. Az Amerikák többi része, amit eddig felfedeztek, Spanyolországé: Mexikó, Peru, majdnem az egész déli kontinens. Az inka népeket kiirtották, kultúrájukat megsemmisítették, az embereket százezrével tették rabszolgává. A konkvisztádoroknak vannak modern ágyúik – a bennszülötteknek nincsenek. A konkvisztádorokkal általában együtt érkeznek a papok. Megtérítenek néhány herceget, viszálykodást szítanak. Herceg fordul herceg ellen, és falatonként bekebelezik az egész birodalmat. A mi világunkban most Spanyolország a leggazdagabb, mert a mexikói meg inka aranyat és ezüstöt, amit elraboltak, mind hazaszállították Spanyolországba.
Mariko arca elkomorult. Hamar felfogta Blackthorne mondanivalójának tanulságát. Akárcsak Toranaga.
– Uram azt mondja, ez az egész beszélgetés értelmetlen. Hogyan ruházhatnák fel magukat ilyen jogokkal?
– Nem ők teszik – felelte szintén komoran Blackthorne. – Hanem a pápa, Krisztus földi helytartója. Cserébe azért, hogy az Úr igéjét hirdessék.
– Nem hiszem el! – kiáltott fel Mariko.
– Kérlek, fordítsd le, amit mondtam, senhora. Mindez hontó.
Az asszony engedelmeskedett, feldúltan, de sokáig beszélt urához. Aztán:
– Uram... uram azt mondja, csupán ellenségeid ellen akarod hangolni őt. Mi az igazság? Az életed függ tőle, senhor.
– Az első demarkációs vonalat VI. Sándor pápa húzta meg 1493-ban – kezdte Blackthorne, magában hálát adva Alban Caradocnak, aki annyi adatot vert bele ifjúkorában, meg Domingo atyának, amiért kiokosította a japánok büszkeségéről és esze járásáról. – 1506-ban II. Gyula pápa bizonyos változtatásokat hagyott jóvá a tordesillasi szerződésen, amelyet Portugália és Spanyolország 1494-ben írt alá, s amely kissé odébb tolta ezt a vonalat. VII. Kelemen pápa 1529-ben, vagyis hetvenegy esztendővel ezelőtt jóváhagyta a saragossai szerződést, amelyben egy másik vonalat húztak. – Ujjával hosszúsági vonalat húzott a homokba, amely átszelte Japán déli csücskét. – Ez Portugália kizárólagos tulajdonába adja a ti országotokat és az összes többit – Japántól és Kínától egészen Afrikáig –, mégpedig olyan értelemben, ahogy az imént lefestettem. Kizárólagos kiaknázási jog bármi módon – cserébe a katolicizmus terjesztéséért. – Elhallgatott, a nő kétségbeesetten tétovázott, s Blackthorne látta, hogy Toranaga egyre ingerültebben várja a fordítást.
Mariko erőt vett magán és mindent tolmácsolt. Azután újra Blackthorne-ra figyelt, s közben undorodott mindattól, amit hallott. Lehetséges ez? Hogy tehetett ilyet őszentsége? Portugáliának adta országunkat? Hazugság. De a navigátor megesküdött az Úrjézusra.
– A navigátor azt mondja, uram – kezdte –, hogy... hogy amikor őszentsége, a pápa ezeket a döntéseket hozta, még egész világuk, benne az Andzsin-szan hazája is katolikus volt. A szakadás még... még nem következett be. Így... így ezek a pápai rendeletek természetesen minden országra nézve kötelező érvényűek. Ennek ellenére, mint mondja, noha Portugália kapta a jogot Japán kiaknázására, Spanyolország és Portugália folytonosan marakodik a tulajdonjogon, már csak azért is, mert Kínával folytatott kereskedelmünk igen jövedelmező.
– Mi a véleményed, Kiri-szan? – kérdezte Toranaga, aki éppúgy meg volt döbbenve, mint a többiek. Csak a gyerek játszadozott unatkozva a legyezőjével.
– Hiszi, hogy az igazat mondja, ez kétségtelen – felelte Kiri. – De hogy lehetne minderről – vagy akár csak egy részéről – megbizonyosodni?
– Te hogyan bizonyosodnál meg róla, Mariko-szan? – kérdezte Toranaga. Mariko reagálása a barbár szavaira zavarba ejtette, ennek ellenére örült, hogy őt hívta tomácsnak.
– Megkérdezném Cukku-szan atyát – válaszolta az asszony. – És kiküldenék valakit – egy megbízható vazallust – a világba, hogy ellenőrizze. Talán az Andzsin-szan kíséretében.
– Ha a pap megcáfolja ezeket a kijelentéseket, az még nem feltétlenül jelenti azt, hogy az Andzsin-szan hazudik, ne? – mondta Kiri. Örült, hogy Marikót javasolta Toranagának, amikor az tolmácsot keresett Cukku-szan helyébe. Tudta, hogy Marikóban megbízhat, s ha egyszer megesküszik idegen istenére, egy szót sem húz ki belőle semmiféle keresztény pap. Minél kevesebbet tudnak azok az ördögök, annál jobb, gondolta Kiri. Hanem ez a barbár micsoda kincsesbányája a tudásnak!
Kiri látta, hogy a fiú újra ásít, és elégedett volt. Minél kevesebbet ért meg ebből az egészből, annál jobb. – Küldess a keresztény papok elöljárójáért, és kérdezd meg őt. Meglátjuk, mit mond. Ezeknek a barbároknak az arca mindent elárul, semmi tehetség nincs bennük az álcázáshoz – mondta Toranagának.
Toranaga bólintott, de még mindig Marikót fürkészte. – Te sokat tudsz a Déli Barbárokról, Mariko-szan. Mit gondolsz, engedelmeskednek a pápa parancsának?
– Feltétlenül. Úgy tekintik, mintha a keresztények istene szólna a szájával?
– Igen.
– Minden katolikus keresztény engedelmeskedik a parancsainak?
– Igen.
– Még a mi itteni keresztényeink is?
– Azt hiszem, igen.
– Még te is?
– Igen, uram. Ha a parancsot közvetlenül tőle, a pápától kapnám. A lelkem üdvösségéért, igen – Tekintete nem rezdült. – Addig azonban senki másnak nem engedelmeskedem, csakis hűbéruramnak, családom fejének és férjemnek. Japán vagyok, s noha keresztény is, elsősorban szamuráj.
– Ez esetben tanácsos volna, ha őszentsége távol maradna partjainktól. – Toranaga eltűnődött. Azután elhatározta, mihez fog kezdeni a barbár Andzsin-szannal. – Mondd meg neki...
Elhallgatott. Minden szem az ösvény felé fordult, ahol egy idős asszony közeledett. A buddhista apácák csuklyás habitusát viselte. Négy Szürke kíséretében érkezett, de a Szürkék megálltak, s az öregasszony egyedül ment fel hozzájuk.

Tizenhetedik fejezet

Mindenki mélyen meghajolt. Toranaga észrevette, hogy a barbár utánozza őt s nem kel fel, nem mereszti a szemét, mint Cukku-szan kivételével a többiek. Gyorsan tanul, gondolta, miközben még mindig zúgott a feje mindattól, amit hallott. Ezer meg ezer kérdést szeretett volna feltenni, de szokása szerint fegyelmezte magát, s inkább az új veszélyre öszpontosított.
Kirí azonnal talpra kecmergett, átadta párnáját az öregasszonynak, azután figyelmes tartásban, mozdulatlanul térdelt mögötte.
– Köszönöm, Kiricubo-szan – mondta az asszony, viszonozva meghajlásukat. Jodokónak hívták, a taikó özvegye volt, férje halála óta buddhista apáca. – Sajnálom, hogy kéretlenül toppanok be és megzavarlak foglalatosságodban, Toranaga úr.
– Te sohasem jöhetsz kéretlenül és sohasem zavarsz, Jodoko-szama.
– Köszönöm, köszönöm. – Hunyorogva Blackthorne-ra sandított. – Attól félek, mégis zavarok. Nem látom tisztán... Egy barbár ez? A látásom egyre romlik. Nem Cukku-szan, ugye?
– Nem, ő az új barbár – felelte Toranaga.
– Ó, szóval ő az! – Jodoko még jobban méregette a szemét. – Kérlek, mondjátok meg neki, hogy nem látok valami jól, ezért nézegetem ilyen udvariatlanul.
Mariko engedelmeskedett. – Azt mondja, az ő hazájában igen sokan rövidlátók, Jodoko-szama, de azok pápaszemet viselnek. Megkérdezte, ismerjük-e a pápaszemet. Azt feleltem, néhányan igen – a Déli Barbároktól kaptuk őket. S hogy neked is volt, de mostanában már nem hordod.
– Igen. Mostanában már jobb szeretem a ködöt, ami körülvesz. Sok minden nem tetszik abból, amit manapság látni. – Jodoko viszszafordította fejét, és a fiúra nézett, mintha csak most venné észre. – Ó! Fiam! Hát itt vagy. Téged kereslek. Milyen öröm látni a kvampakut. – Alázatosan meghajolt.
– Köszönöm, Első Anya – mondta Jaemon sugárzó arccal, és ő is meghajolt. – Ó, hallanod kellett volna a barbárt! Lerajzolta nekünk a világ térképét, és mindenféle mókás dolgokat mesélt olyan emberekről, akik egyáltalán nem is fürdenek. Soha életükben, és hóházakban laknak és bőrökbe öltöznek, mint a gonosz kamik.
Az öregasszony megvetöen szusszantott. – Minél ritkábban jönnek ide, annál jobb, fiam. Sose voltam képes megértem őket, és olyan kellemetlen a szaguk. Fogalmam sincs, apádurad, a taikó miért tűrte meg őket. De hát ő férfi volt, és te is férfi vagy, benned több a türelem, mint egy magamfajta asszonyban. És jó tanítót is kaptál, Jaemon-szama. – Vén szeme visszavillant Toranagára. – Toranaga úr a legtürelmesebb ember az egész birodalomban.
– A türelem fontos a férfinak, nélkülözhetetlen a vezérnek – mondta Toranaga. – És a tudásszomj is jó tulajdonság, igaz, Jaemon-szama? A tudás pedig néha igen furcsa helyekről érkezik.
– Igen, bácsi. Igaz bizony – felelte Jaemon. – Igaza van, ugye, Első Anya?
– Igen, igen. Egyetértek. De azért örülök, hogy én csak egy asszony vagyok, akinek nem kell ilyesmiken törnie a fejét, ne? – Jodoko átölelte a gyereket, aki odaült melléje. – Tudod-e, miért jöttem, fiam? Hogy elvigyem a kvampakut. Miért? Mert a kvampakunak ennie kell, különben lekési az írásgyakorlatot.
– Utálom az írásgyakorlatot! Úszni akarok!
Toranaga megjátszott komorsággal így szólt: – Amikor annyi idős voltam, mint te, én is utáltam az írásgyakorlatot. De aztán húszéves lettem, a háború véget ért, és nekem vissza kellett mennem az iskolába. És azt még sokkal jobban utáltam.
– Visszamentél az iskolába, bácsikám? Amikor már egyszer abbahagytad? Ez borzasztó!
– Egy vezérnek szépen kell tudni írni, Jaemon-szama. Nemcsak érthetően, hanem gyönyörűen is. A kvampakunak pedig még inkább. Különben hogyan küldhetné leveleket a felséges császárnak és a daimjóknak? A vezérnek mindenben jobbnak kell lennie szolgáinál. A vezérnek nehéz dolgokra is vállalkoznia kell.
– Igen, bácsikám. Nehéz dolog kvampakunak lenni. – Jaemon jelentőségteljesen összevonta szemöldökét. – Azt hiszem, én inkább most tanulok, nem húszéves koromban, mert akkor fontos államügyeket kell intéznem.
Mindenki nagyon büszkén nézett rá. – Bölcs vagy, fiam – mondta Jodoko.
– Igen, Első Anya. Bölcs vagyok, mint az apám, ahogy anyám szokta mondani. Mikor jön haza anyám?
Jodoko Toranagára nézett. – Nemsokára.
– Remélem, hogy nemsokára – mondta Toranaga. Tudta, hogy Isido küldte az öregasszonyt a fiúért. Toranaga kizárólag azért hozta le a gyereket és testörségét a kertbe, hogy még jobban felbosszantsa Isidót, így ő mutatta meg Jaemonnak a barbárt, megfosztva Isidót ettől a kiváltságtól is.
– Nagyon fárasztó, hogy nekem kell felügyelnem a fiamra – mondta Jodoko. – Jó lenne, ha Ocsiba úrnő visszatérne Ószakába, mert akkor én is visszamehetnék a templomba, ne? Hogy van Ocsiba, és hogy van Gendzsiko úrnő?
– Mindketten a lehető legjobban – felelte magában kuncogva Toranaga. Kilenc esztendővel ezelőtt a taikó egy ritka barátkozási rohamában felajánlotta neki, hogy vegye feleségül Gendzsiko úrnőt, kedvenc ágyasának, Ocsiba úrnőnek a húgát, „így családaink örökre összekapcsolódnak, ne?” – mondta a taikó.
„Igen, uram. Engedelmeskedem, noha nem érdemiem meg a kitüntetést” – felelte akkor Toranaga, mert igen örült volna egy ilyen kapcsolatnak. De tudta, hogy noha Jodoko, a taikó felesége helyeselné a dolgot, a taikó ágyasa, Ocsiba gyűlöli őt, és tekintélyes befolyását latba vetné, hogy a házasságnak elejét vegye. Azonkívül azért sem lett volna bölcs dolog feleségül venni Ocsiba húgát, mert így az úrnő óriási hatalomra tett volna szert fölötte – és kincstára fölött. Ám ha fiához, Szudarához megy hozzá, akkor Toranaga mint a családfeje, teljhatalommal rendelkezik fölötte. Minden ügyességére szüksége volt, hogy nyélbe üsse ezt a házasságot, de sikerült, s most Gendzsiko aranyat ért neki, mert a védőpajzs szerepét töltötte be Ocsiba ellen – Ocsiba ugyanis rajongott húgáért.
– Menyem még nem betegedett le – tegnapra vártuk a dolgot –, de gondolom, Ocsiba úrnő azonnal útnak indul, amint a közvetlen veszély elmúlik.
– Három lány után ideje, hogy Gendzsiko fiúunokával ajándékozzon meg, ne? Imádkozni fogok, hogy így legyen.
– Köszönöm – mondta Toranaga. Kedvelte az öregasszonyt régóta, tudta, hogy most is komolyan gondolja ígéretét, holott ő, Toranaga mást sem jelent a családjára nézve, csak veszélyt.
– Hallom, Szazuko úrnő gyermeket vár.
– Igen. Nagyon szerencsés vagyok. – Toranaga boldogan gondolt legújabb ágyasára, fiatalságára, erejére, melegségére. Remélem, fiunk lesz, mondta magában. Igen, az nagyon jó lenne. Tizenhét évesen a legjobb megszülni az első gyermeket, ha olyan egészséges az asszony, mint Szazuko. – Igen, szerencsés vagyok.
– Buddha megáldott téged. – Jodoko árnyalatnyi irigységet érzett. Olyan igazságtalannak tűnt, hogy Toranagának máris öt élő fia, négy lánya és öt leányunokája van – és Szazukótól most újabb gyermeke születik s még több is születhet, mert sok erőteljes esztendő áll még előtte és sok az ágyasa. Neki azonban minden reménye ebben a hétéves gyermekben van, aki éppúgy az övé, mint Ocsibáé. Igen, gondolta, éppúgy az én fiam, mint Ocsibáé. Hogy gyűlöltem kezdetben Ocsibát...
Észrevette, hogy mind rá bámulnak és összerezzent. – Mi az?
Jaemon összevonta szemöldökét. – Azt kérdeztem, mehetünk-e az órára, Első Anya. Már másodszor kérdeztem.
– Ne haragudj, fiam, elkalandoztam kissé, így jár az ember, ha megöregszik. Igen, mehetünk.
Kiri felsegítette. Jaemon előreszaladt. A Szürkék máris talpon voltak, egyikük felkapta, és szeretettel a vállára ültette. Az a négy szamuráj, aki Jodokót vigyázta, külön várakozott.
– Kísérj el egy darabon, kérlek, Toranaga úr. Szükségem van egy erős karra.
Toranaga meglepő fürgeséggel pattant fel. Az öregasszony a karjára tette a kezét, de nem dőlt rá. – Bizony, szükségem van egy erős karra. És Jaemonnak is. A birodalomnak is.
– Én mindig készen állok a szolgálatodra – mondta Toranaga.
Amikor a többiektől eltávolodtak, az asszony halkan így szólt: – Légy egyedüli régens. Vedd át a teljhatalmat és uralkodj. Jaemon nagykorúságáig.
– A taikó végrendelete megtiltja ezt. Még akkor is, ha volnának ilyen ambícióim, mint ahogy nincsenek. Feltételei kikötik, hogy egyetlen régens sem tehet szert teljhatalomra. És én nem is vágyom ilyesmire. Sohasem vágytam.
– Tora-csan – mondta az asszony, azt a becenevet használva, amelyet még a taikó adott neki hajdanán –, kettőnk között kevés a titok. Meg tudnád tenni, ha akarnád. Ocsiba úrnőért én felelek. Ragadd magadhoz a hatalmat életed végéig. Légy sógun és...
– Úrnőm, te árulásra biztatsz. Egyszer s mindenkorra mondom: nem akarok sógun lenni!
– Persze hogy nem, de hallgass meg még egyszer, utoljára. Légy sógun, és tedd meg Jaemont egyedüli örökösöddé – egyedüli örökösöddé. Utánad ő lesz a sógun. Végül is Fudzsimoto-vérből származik – Ocsiba úrnőn keresztül vissza annak nagyapjáig, Gorodáig, rajta keresztül pedig egészen az idők kezdetéig.
– Azt hiszed, a daimjók elfogadnák ezt tiszta származásnak, és őfelsége, a Menny Fia jóváhagyhatná a kinevezését?
– Nem. Magának Jaemonnak az esetében nem. De ha te előbb sógun leszel és adoptálod Jaemont, akkor rá tudnád venni őket. Ocsiba úrnő és én támogatnánk ebben a törekvésedben.
– Ő beleegyezett ebbe? – kérdezte döbbenten Toranaga.
– Nem. Még nem beszéltünk róla. Ez az én ötletem. De bele fog egyezni. Én felelek érte. Előre is.
– Ez a beszélgetés képtelen, úrnőm.
– Isidót ki tudnád játszani, akárcsak a többieket. Mindig is ki tudtad. Félek ezektől a kósza hírektől, Tora-csan, háborúról suttognak, pártállásokról, a sötét kor visszatéréséről. Ha egyszer újrakezdődik a háború, sohasem lesz vége, és Jaemont el fogja sodorni a vihar.
– Igen, magam is így vélem. Ha egyszer elkezdődik, sohasem lesz vége.
– Hát ragadd magadhoz a hatalmat! Tégy, amit akarsz, ahogy csak akarod, akivel csak akarod. Jaemon derék fiú. Tudom, hogy te is szereted. Apja eszét örökölte, és ha te irányítanád, mindnyájan jól járnánk. Meg kell kapnia az örökségét.
– Én nem állok útjában. Hányszor kell még mondanom?
– Az Örökös elpusztul, ha te cselekvően nem támogatod.
– De hiszen támogatom! Mindenben. Megígértem a taikónak, hajdani férjednek.
Jodoko felsóhajtott, és összehúzta magán a habitust. – Fáznak már ezek az öreg csontok. Mennyi titok és csata, árulás és halál és diadal, Tora-csan. Én csak egy asszony vagyok, egy nagyon magányos asszony. Örülök, hogy Buddhának szenteltem magam, és most már minden gondolatom Buddha és következő életem felé irányul. De itt, ebben az életben még meg kell védenem a fiamat, ezért el kellett mondanom neked ezeket. Remélem, megbocsátod arcátlanságomat.
– Mindig megköszönöm és nagyra tartom a tanácsodat.
– Köszönöm. – Az asszony kissé kiegyenesítette a derekát. – Szeretném, ha tudnád, hogy amíg én élek, sem az Örökös, sem Ocsiba úrnő nem fordul ellened.
– Értem.
– Gondolkodni fogsz azon, amit mondtam?
– Néhai uram végakarata tiltja. Nem cselekedhetem ellene, és nem szeghetem meg régensi szent eskümet sem.
Csendben tovább sétáltak. Majd Jodoko felsóhajtott. – Miért nem veszed feleségül?
Toranagának földbe gyökerezett a lába. – Ocsibát?
– Miért ne? Mint politikai választás elsőrangú. Számodra tökéletes. Gyönyörű, fiatal, erős, származása a lehető legtisztább – részben Fudzsimoto, részben Minovara –, azonkívül nagyon szereti az életet. Neked pillanatnyilag nincs hivatalos feleséged – hát miért ne? Ezzel az örökösödés kérdését is megoldanád, s a birodalom sem szakadna darabokra. Még több fiad születhetne tőle. Jaemon lenne az utódod, az ő utódai pedig a fiai, vagy Ocsiba többi fia. Sógun lehetne belőled. Kezedben lenne a birodalom kormányrúdja, Jaemont pedig fiadként a magad képére formálhatnád. Hivatalosan adoptálnád, és éppúgy a fiad lenne, mint a többi. Miért ne vennéd feleségül Ocsiba úrnőt?
Azért, mert vadmacska, álnok nőstény tigris, egy istennő arcával és testével, aki császárnőnek képzeli magát és úgy is viselkedik, gondolta Toranaga. Sosem bízhatnék benne az ágyban. Bármikor tűt döfhetne álmomban a szemembe. Nem, nem, őt soha! Még ha névlég elvenném is – amibe egyébként sohasem egyezne bele – nem, nem! Többek közt azért sem, mert gyűlöl, és azóta áskálódik ellenem és családom ellen, amióta első kölykét megszülte tizenegy esztendővel ezelőtt.
Már akkor, tizenhét évesen a pusztulásomra tört. Ó, kívül olyan lágy és illatos, mint az érett nyári barack. De belül akár az acélkard, és az esze is úgy vág. Milyen hamar ujja köré csavarta a taikót, milyen gyorsan kitúrta mellőle a többi kedvenc ágyast. Igen, már tizenöt évesen megfélemlítette a taikót, amikor az hivatalosan szeretőjévé tette. És azt se felejtsük el, hogy ő rángatta ágyba a taikót, és nem a taikó őt, hiába hitte urunk az ellenkezőjét. Igen, igen, Ocsiba már tizenöt évesen tudta, mit akar és azt is, hogyan érheti el. Aztán bekövetkezett a csoda, végre-valahára fiút szült a taikonak, ami előtte egy asszonynak sem sikerült. Pedig hány szeretője volt a taikonak! Száz legalább. Olyan volt, akár a baknyúl. Több Mennyei Kamrába fecskendezte a Gyönyörlevét, mint tíz átlagos férfi! Szeretői mindenféle korúak és származásúak voltak, a Fudzsimoto hercegnőktől a negyedosztályú kurtizánokig. De még csak teherbe sem esett egyik sem, ámbár, miután a taikó elkergette őket, elvált tőlük vagy férjhez adta egyik-másikat, más férfiaknak szültek gyerekeket. A taikótól azonban csak Ocsiba úrnő lett viselős.
Ötvenhárom esztendős volt Nakamura, mikor első fia, az a szegény, gyenge kis jószág megszületett s szinte azonnal meg is halt. A taikó megszaggatta ruháját, őrjöngött fájdalmában, de nem Ocsibát okolta, hanem önmagát. Aztán négy év múlva az asszony csodálatos módon újra lebabázott, megint csak fiút hozott a világra, aki már egészségesnek bizonyult. Ocsiba huszonegy esztendős volt akkor – Ocsiba, a Páratlan, így nevezte a taikó.
Vajon tényleg a taikó nemzette Jaemont? Iiií, mit nem adnék érte, ha tudnám! Megtudjuk-e valaha is? Valószínűleg nem, pedig nekem sokat megérne a bizonyíték, akár egyik, akár másik véleményt igazolná.
Különös, hogy az egyébként olyan okos taikó Ocsiba megítélésében egyáltalán nem bizonyult okosnak: majomszeretettel, szinte a nevetségességig csüggött rajta és Jaemonon. Különös, hogy annyi nő közül éppen Ocsiba lett örökösének anyja, Ocsiba, akinek apja, mostohaapja és anyja a taikó miatt halt meg.
Lett volna benne annyi leleményesség, hogy egy másik férfit parancsoljon ágyába, magába fogadja a magvát, majd titokban kivégeztesse? Nem is egyet, hanem kettőt?
Ilyen álnok és ravasz lenne? De mennyire.
Még hogy vegyem feleségül Ocsibát! Soha!
– Kitüntetésnek tekintem ajánlatodat – mondta Toranaga.
– Te férfi vagy, Tora-csan. Kezessé tudnál tenni egy ilyen nőt is. Te vagy az egyetlen férfi a birodalomban, aki ezt meg tudná csinálni, ne? Nagyszerű párod lenne, nekem elhiheted. Látod, hogyan harcol fia érdekeiért, pedig csak egy védtelen asszony. Méltó feleséged lenne, az bizony.
– Nem hiszem, hogy akár csak fontolóra venni hajlandó volna.
– És ha mégis?
– Kíváncsi volnék rá. Csak úgy magunk közt. Igen, hihetetlen kitüntetésnek venném.
– Sokan azon a nézeten vannak, hogy csupán te állsz Jaemon és az utódlása között.
– Sokan bolondok ebben az országban.
– Igen. De te nem vagy az, Toranaga-szama. És Ocsiba úrnő sem az.
És te sem, úrnőm, gondolta Toranaga.

Tizennyolcadik fejezet

Az orgyilkos éjnek évadján, a legsötétebb órában mászott át a kertfalon. Szinte láthatatlan volt. Szorosan testhez tapadó fekete ruhát és fekete tabit viselt, fejét fekete csuklya és álarc fedte. A kis termetű férfi zajtalanul odafutott a belső kiserődhöz, és csak az égbe nyúló falak előtt torpant meg. Ötven lépésre tőle két Barna őrizte a főbejáratot. Ügyesen fölhajított egy vászonnal bevont mászóhorgot, amelyről nagyon vékony selyemkötél lógott alá. A horog megakadt a lőrés párkányán. Macskafürgeséggel felszaladt a kötélen, átpréselte magát a résen és eltűnt.
A folyosó csendes volt, csak gyertyák világították meg. Óvatosan végigsietett rajta, kinyitott egy külső ajtót, és kilépett a mellvédre. Újabb szakszerű dobás, újabb rövid mászás, és máris ott volt egy folyosóval följebb. A mellvéd sarkain álló őrszemek, hiába voltak éberek, nem hallották.
Némán behúzódott egy falmélyedésbe, amint a Barnák egyik őrjárata elvonult mellette, majd végigosont a folyosónak ezen a részén. A saroknál megtorpant. Kikukucskált. A távoli ajtónál szamuráj őrködött. Gyertyafények imbolyogtak a csendben. Az őr keresztbe vetett lábbal ült, ásított, és hátát a falnak döntve vakarózott. Egy pillanatra behunyta a szemét. Az orgyilkos előrerohant. Nesztelenül. A kezében tartott selyemkötélből hurkot formált, a szamuráj nyakára dobta és erősen megrántotta. Az őr kétségbeesetten próbálta volna a kötél alá dugni ujjait, de már haldoklott. Egy gyors döfés a késsel a csigolyák közé, s a katona mozdulatlanná merevedett.
A férfi óvatosan résnyire nyitotta az ajtót. A fogadóterem üres volt, a belső ajtókat nem őrizték. Behúzta a hullát, és becsukta az ajtót. Tétovázás nélkül átvágott a termen, és kiválasztotta a bal oldali belső ajtót. Fából készült, de jó erősen megvasalták. Az orgyilkos megmarkolta görbe kését. Halkan bekopogott.
– Sirakava császár idejében... – mondta el a jelszó első részét. Az ajtón túl kard hussant ki a hüvelyből, és felhangzott a válasz. – ...élt egy Enraku-dzsi nevű bölcs...
– ...ő írta a harmincegyedik szutrát. Sürgős üzenetet hoztam Toranaga úrnak.
Az ajtó kinyílt, és az orgyilkos előrelódult. A kés közvetlenül az álla alatt fúródott bele az első szamuráj nyakába, majd még egyet villant, és ugyanígy járt a másik is. Lábán meghalt mindkettő. Egyiket elkapta és óvatosan a földre eresztette; a másik elzuhant, de hangtalanul. Vérük a padlóra ömlött, élettelen testük az utolsó görcsökben fetrengett.
A férfi végigsietett a belső folyosón, amely nagyon gyengén volt megvilágítva. Hirtelen félrecsúszott egy sodzsi. Az orgyilkos megmerevedett, lassan körülnézett.
Tíz lépésre tőle Kiri állt elnyíló szájjal. Kezében tálca.
A férfi látta, hogy a két csésze még használatlan, az étel érintetlen a tálcán. A teáskannából gőz szállt fel. Mellette gyertya lángja imbolygott. Aztán a tálca a padlóra esett, az asszony obijához kapott, és tőrt rántott elő, szája tátogott, de nem adott hangot. Az orgyilkos addigra már a sarok felé száguldott, ahol kinyílt az ajtó, és egy álmos szamuráj pislogott ki rajta.
A férfi feléje rohant, majd jobbra megtalálta és feltépte a keresett sodzsit. Kiri végre elvisította magát, megszólalt a riadójel, de a férfi fürgén, biztos lábbal nyargalt tovább a sötétben, át az előszobán, át az ébredő nőkön és szolgálólányokon, a legbelső folyosó felé.
Itt már koromsötét volt, de addig tapogatózott, míg meg nem találta a megfelelő ajtót a most már egyre terjedő hangzavarban. Félrerántotta és rávetette magát a futonon alvó alakra. Kést tartó karját azonban váratlanul elkapta egy vasmarok, és azon vette észre magát, hogy a padlón vergődik a szorításában. Atlétai fürgeséggel kiszabadította magát, ismét lesújtott a késsel, de elvétette, belegabalyodott a takaróba. Félredobta, és felemelt késsel újra a sötét alaknak ugrott. Az alak azonban váratlan gyorsasággal elhajolt előle, és egy kemény láb az orgyilkos ágyékába robbant. Szinte megvakult a fájdalomtól, közben áldozata odébb szaladt, biztonságos távolságba.
Szamurájok nyomakodtak be az ajtón, némelyik lámpással a kezében, azután megjelent a csupán ágyékkötőt viselő, borzas hajú Naga, és magasra emelt karddal az orgyilkos és Blackthorne közé ugrott.
– Add meg magad!
Az orgyilkos villámgyorsan félrehajolt, elordította magát – Namu Amida Bucu! Amida Buddha nevében! –, aztán maga ellen fordította a kést, mindkét kezével megmarkolta és az álla alá döfte. Vérsugár szökkent a levegőbe, és az orgyilkos térdre esett. Naga pengéje villanó félkört írt le, és a férfi feje a padlóra gurult.
A beálló csendben Naga felvette a fejet, és letépte róla az álarcot. Hétköznapi arc volt, a szemek még rebegtek. Magasra tartotta a szamuráj módra nyírt varkocsnál fogva.
– Ismeri valaki?
Senki sem felelt. Naga beleköpött az arcba, dühösen odavetette egyik emberének, feltépte a torzón a fekete ruhát, felrántotta a jobb kart, és megtalálta, amit keresett. Az apró minta – az Amidát jelentő kínai írásjel – a hóna alá volt tetoválva.
– Ki az őrségparancsnok?
– Én, uram. – A férfi halálsápadt volt a sokktól.
Naga feléje ugrott, s a többiek félrekotródtak. A tiszt meg sem próbálta kikerülni a dühödt kardcsapást, amely nemcsak a fejét, hanem a válla egy részét és a karját is leszelte.
– Hajabusza-szan, az őrség minden tagját parancsold le az udvarra – fordult Naga egy másik tiszt felé. – Az új őrséget kettőzd meg. Vigyétek ki ezt a hullát. A többiek... – Elhallgatott, mert Kiri jelent meg az ajtóban, kezében a tőrrel. A holttestre nézett, majd Blackthorne-ra.
– Nem sebesült meg az Andzsin-szan? – kérdezte.
Naga a föléje tornyosuló, ziháló férfira nézett. Nem látott rajta se sebet, se vért. Csak egy álomittas embert látott, akit kis híján meggyilkoltak. Az arca fehér, de félelem nem tükröződik rajta. – Megsebesültél, navigátor?
– Nem értem.
Naga odalépett hozzá, és félrehúzta a hálókimonó szárnyait.
– Á, most már értem. Nem, nem sebes – hallotta az óriás válaszát, és látta, hogy a fejét rázza.
– Akkor jó – mondta. – Úgy látszik, nem sebesült meg, Kiricubo-szan.
Figyelte, amint az Andzsin-szan a hullára mutat, és mond valamit. – Nem értlek – felelte Naga. – Andzsin-szan, te itt maradsz. – Egyik emberéhez fordult. – Hozz neki ételt és italt, ha kívánja.
– Az orgyilkos... Amida-tetoválása van, ne? – kérdezte Kiri.
– Igen, Kiricubo úrnő.
– Ördögök... ördögök.
– Igen.
Naga meghajolt feléje, majd egyik döbbent szamurájához fordult. – Kövess. Hozd a fejet! – Hosszú léptekkel kiment, s közben azon töprengett, hogyan mondja meg az apjának. Ó, Buddha, köszönet, hogy apámat megóvtad!

– Rónin volt – mondta ingerülten Toranaga. – Sosem fogod megtudni a kilétét, Hiromacu-szan.
– Igen. De a felelős Isido. Becstelenség tőle, ne? Ilyen trágyadombra való szemeteket alkalmazni orgyilkosnak. Nagyon kérlek, engedd meg, hogy iderendeljem seregeinket. Egyszer s mindenkorra véget vetek ennek az egésznek.
– Nem. – Toranaga ismét Naga felé fordult. – Biztos vagy benne, hogy az Andzsin-szan nem sérült meg?
– Biztos, uram.
– Hiromacu-szan. Lefokozod az összes őrt, aki ma szolgálatot teljesített. Nem követhetnek el szeppukut. Együtt kell élniük szégyenükkel mint immár legalacsonyabb rangú katonák. A halott őröket lábuknál fogva húzzák végig a váron és a városon, ki a kivégzőtérre. A kutyák falják fel őket.
Fiára, Nagára fordította tekintetét. Az este értesítést kapott a nagojai Dzsódzsi-kolostorból, s így megtudta, milyen sorsot szán Isido Nagának. Azonnal elrendelte, hogy fiát a legbelsőbb termekben őrség vegye körül, akárcsak családja Ószakában tartózkodó többi tagját: Kirit és Szazuko úrnőt. Az apát azt is közölte üzenetében, hogy bölcsebbnek vélte tüstént szabadon bocsátani Isido anyját, és szolgálóival együtt visszaküldeni Ószakába. „Nem merem ostobán kockára vetni egyik fiad életét. Azonkívül az asszony nincs jó állapotban. Inkább otthon haljon meg, mint itt.”
– Naga-szan, te is felelős vagy azért, hogy az orgyilkos bejuthatott közénk – mondta hideg és keserű hangon Toranaga. – Minden szamuráj felelős érte, akár őrségben volt, akár nem, akár ébren volt, akár aludt. Megvonom félévi jövedelmedet.
– Igen, uram – felelte az ifjú, meglepődve, hogy egyáltalán a fejét megtarthatja. – Kérlek, fokozz le engem is. Nem élhetek ezzel a szégyennel. Nem érdemlek mást, csak megvetést, uram.
– Ha le akarnálak fokozni, már megtettem volna. Azonnal Jedóba mégy. Húsz emberrel útnak indulsz még ma éjjel, és jelentkezel bátyádnál. És rekordidő alatt odaérj! Indulás! – Naga meghajolt, és halottfehér arccal távozott. Toranaga ugyanolyan rideg hangon utasította Hiromacut: – Négyszerezd meg az őrségemet. Ma nem vadászunk és holnap sem. A régensek ülése után itt hagyjuk Ószakát. Tedd meg az előkészületeket. Addig is itt fogok tartózkodni. Senkit nem fogadok hívatlanul. Senkit.
Dühösen intett. – Mindenki elmehet. Hiromacu, te itt maradsz.
A szoba kiürült. Hiromacu örült, hogy megaláztatására négyszemközt kerül sor, hiszen mint a testőrség főparancsnokát, mindnyájuk közül őt terhelte a legnagyobb felelősség.
– Nincs mentségem, uram. Semmi.
Toranaga elmerülni látszott gondolataiban. Már nem volt dühös. – Ha bérbe akarnád venni a titkos Amida Tongot, hogy fognál hozzá? Hogyan teremtenél kapcsolatot velük?
– Nem tudom, uram.
– Ki tudja vajon?
– Kaszigi Jabu.
Toranaga kinézett a lőrésen. A keleti sötétségbe már a hajnal fényszálai keveredtek. – Amint megpirkad, hozd ide.
– Úgy gondolod, az ő műve volt?
Toranaga nem felelt, újra eltöprengett.
Végül az öreg katona nem bírta tovább a csöndet. – Kérlek, uram, engedd, hogy eltűnjek a szemed elől. Úgy szégyellem magam kudarcunk miatt...
– Egy ilyen próbálkozást szinte lehetetlen megakadályozni – mondta Toranaga.
– Igen. De akkor is odakinn kellett volna elkapnunk, nem a te közvetlen közeledben.
– Egyetértek. De téged nem tekintlek felelősnek.
– Én annak tekintem magam. És mondanom kell valamit, mert igenis én felelek a biztonságodért, amíg vissza nem térsz Jedóba. Még több merényletet fognak megkísérelni ellened, és kémeink fokozott csapatmozdulatokról hoznak híreket. Isido mozgósít.
– Igen – felelte szórakozottan Toranaga. – Jabu után Cukku-szant, utána pedig Marikót kéretem. Kettőzd meg az Andzsin-szan őrségét.
– Ma éjjel jelentések érkeztek arról, hogy Onosi úr százezer embere dolgozik kjúsúi erődítményei kijavításán – mondta a Toranaga biztonsága miatt aggódó Hiromacu.
– Majd érdeklődöm a dolog felől, ha találkozunk.
Hiromacu elvesztette türelmét. – Nem értelek. Meg kell mondanom, hogy ostobán kockára vetsz mindent. Igen, ostobán. Nem törődöm vele, ha a fejemet veszed is, de ez az igazság. Ha Kijama és Onosi Isidóval szavaz, véged! Halott ember vagy – mindent kockáztattál azzal, hogy idejöttél, és vesztettél! Menekülj, amíg lehet! Legalább a fejed a nyakadon maradjon!
– Még nem vagyok veszélyben.
– Ez a ma éjszakai támadás számodra semmit sem jelent? Ha nem változtatsz hálószobát, most nem élnél.
– Lehet, de nem valószínű – mondta Toranaga. – Az én ajtómat tegnap és ma éjjel is sokszoros őrség vigyázta. Azonkívül őrségben voltál te is. Orgyilkos hozzám közel nem férkőzhet. Még ez sem, pedig ez jól felkészült. Ismerte a járást, de még a jelszót is, ne? Kiri-szan azt mondja, hallotta, amint használta. Egyszóval azt hiszem, pontosan tudta, melyik szobában alszom. Nem engem szemelt ki. Hanem az Andzsin-szant.
– A barbárt?
– Igen.
Toranaga tudta, hogy a reggeli rendkívüli beszámoló után a barbárra újabb veszélyek leselkednek. Az Andzsin-szan, úgy tetszik, túlságosan veszélyes valaki számára, hogy életben hagyja. Arra azonban semmiképp sem számított Toranaga, hogy a saját szállásán s ilyen hamar indítanak támadást. Ki árul el itt engem? – töprengett. Kirit és Marikót automatikusan kihagyta a számításból. A várakban és kertekben mindig vannak rejtekhelyek, ahonnét hallgatózni lehet. Az ellenség központjában vagyok, gondolta, és ahová egy kémet állítok, oda Isido – meg a többiek – húszat állíthatnak. Talán csak egy kém volt.
– Duplázd meg az Andzsin-szan őrségét! Tízezer embert megér ő nekem.
Reggel, amint Jodoko úrnő távozott, azonnal visszatért a kerti teaházba, de rögtön észrevette, milyen lázasan csillog az Andzsin-szan szeme, micsoda fáradtság ült ki az arcára. Erőt vett hát izgalmán s szinte elviselhetetlen tudásszomján, és elbocsátotta azzal, hogy másnap folytatják. Az Andzsin-szant Kiri gondjaira bízta, s a lelkére kötötte, hogy hívjon hozzá orvost, adja vissza erejét, akár barbár ételek segítségével, ha úgy kívánná, sőt, abban a szobában fektesse le, ahol legtöbbször ő, Toranaga aludt. „Adj neki bármit, amit hasznosnak vélsz, Kiri-szan – mondta az asszonynak négyszemközt. – Azt akarom, hogy minél előbb erőre kapjon, testben és lélekben egyaránt.”
Az Andzsin-szan megkérte, eressze ki a börtönből a szerzetest, mert öreges nagyon beteg. Toranaga azt felelte, hogy majd meggondolja, nem árulta el a barbárnak, hogy már előbb elküldött egy szamurájt a szerzetesért, aki úgy látszik, éppoly értékes, mint az Andzsin-szan, és nemcsak neki, hanem Isidónak is.
Toranaga régóta tudott már a papról, tudta, hogy spanyol és ellensége a portugáloknak. De hát a taikó csukatta börtönbe, az ő foglya volt, neki, Toranagának pedig nem volt joga rendelkezni senki fölött Ószakában. Szándékosan küldte a börtönbe az Andzsin-szant, nemcsak hogy bebizonyítsa Isidónak: semmire se tartja a barbárt, hanem abban a reményben is, hogy az ügyes navigátor talán kiszed ezt-azt a szerzetesből.
Az első tétova merényletet az Andzsin-szan ellen a börtönben meghiúsították, és tüstént védőfalat vontak köréje. Toranaga azzal jutalmazta hűséges kémjét, Minikuit, a kagavivőt, hogy kihozatta a börtönből, négy kagát adatott neki és Örökletes jogot a Jedót és Ószakát összekötő Tókaidó második és harmadik állomása közti rész használatára, és titokban még aznap kicsempésztette Ószakából. A következő napokon többi kémje arról számolt be, hogy a két idegen összebarátkozott, a szerzetes beszél, az Andzsin-szan kérdéseket tesz fel és fülel. A tény, hogy minden bizonnyal Isido is elhelyezte hírszerzőit a börtönben, nem zavarta túlságosan. Az Andzsin-szanra vigyáztak. Azután Isido megpróbálta kicsempészni, hogy saját befolyása alá vonja.
Toranagának eszébe jutott, mennyire élvezték Hiromacuval a „rajtaütés” megszervezését – a rónin „banditák” az Ószaka körüli stratégiai pontokon elrejtett elit szamurájegységei közé tartoztak –, s hogy a gyanútlan Jabu épp idejében érkezzék a barbár „megmentésére”. Nevettek, mert örömmel töltötte el őket, hogy újra bábként használhatják Jabut ahhoz, hogy Isido orrát a saját piszkába beledörgöljék.
Minden úgy ment, mint a karikacsapás. Egészen máig.
Ma a szamuráj, akit a szerzetesért küldött, üres kézzel tért vissza. „A pap halott – jelentette. – Amikor a nevét elkiáltották, nem jött ki, uram. Bementem érte, de akkor már halott volt. A körülötte lévő bűnözők azt mondták, hogy amikor a nevét meghallotta, összeesett. Átfordítottam a hátára, de halott volt. Kérlek, bocsáss meg. Kudarcot vallottam. Nem tudtam, a fejét akarnád-e vagy egészben a testét, mivel barbár, ezért elhoztam egészben. A körülötte lévő bűnözők azt mondták, hogy ők a hívei, és nem akarták kiadni a hulláját, ezért levágtam néhányat. A holttest bűzlik és nyüzsög a férgektől. Lenn hagytam az udvaron, uram.”
Miért halt meg a szerzetes? – tűnődött Toranaga. Aztán látta, hogy Hiromacu kérdőn ránéz. – Igen?
– Azt kérdeztem, ki akarhatja a barbár halálát.
– A keresztények.

Kaszigi Jabu nagyszerűen érezte magát a hajnalfényben, amint Hiromacu mögött lépkedett a folyosón. Sós illat érződött a szellőben, ami városára, Misimára emlékeztette. Örült, hogy Toranaga végre fogadja, mert megelégelte már a várakozás feszültségét. Gondosan fürdött és öltözködött. Feleségének és anyjának megírta a búcsúleveleket, végrendeletét lepecsételte – arra az esetre, ha a fogadás balul ütne ki. Övében, a sok csatát látott hüvelyben ma a Muramasza-pengét viselte.
Befordultak a következő sarkon, majd meglepetésére Hiromacu kinyitott egy megvasalt ajtót, és felvezette a kőlépcsőn ennek az erődnek az öregtornyába.
A kanyargó lépcső egy önálló, könnyen védhető kis sáncerődben végződött. Az őrök kinyitották a vasajtót. Jabu kilépett a mellvédre. Azt parancsolták Hiromacunak, hogy dobjon le, vagy leugorhatok magam is? – tűnődött minden félelem nélkül.
Meglepetésére Toranaga várta, sőt, ami még hihetetlenebb, felállt, hogy üdvözölje, méghozzá olyan derűs közvetlenséggel, amit Jabu a legkevésbé sem várt volna. Végül is Toranaga a Nyolc Tartomány ura, ő pedig csak Izué. A kövön párnák voltak nagy körültekintéssel elhelyezve. Egy teáskanna selyemtokban. A gazdagon öltözött, szögletes arcú, egyáltalán nem szép lány mélyen meghajolt. Emlékszem már, gondolta, Szazukónak hívják, Toranaga hetedik, egyben legfiatalabb hivatalos ágyasa, és szemlátomást terhes.
– Nagyon örülök, hogy újra látlak, Kaszigi Jabu-szan. Sajnálom, hogy eddig várakoztattalak.
Jabu most már biztos volt benne, hogy Toranaga halálra szánta, mert az ellenfél hagyományosan akkor a legudvariasabb, amikor vesztedre tör. Mindkét kardját kivette övéből, nagy gonddal a kőlapokra fektette őket, s hagyta, hogy odébb vezessék tőlük, a díszhelyre.
– Arra gondoltam, érdemes volna megnéznünk a napkeltét, Jabu-szan. A kilátás innét páratlan – szebb még az örökös donzsonjáénál is, ne?
– Igen, gyönyörű – mondta őszintén Jabu, aki sosem volt még ilyen magasan a várban, s közben meg volt róla győződve, hogy az Örökösre való utalás azt jelenti: Toranaga tud Isidóval folytatott tárgyalásáról. – Kitüntetésnek tekinteni, hogy megosztod velem.
Alattuk terült el az alvó város, a kikötő és a szigetek, nyugatra az Avadzsi, a tengerpart hosszan nyúlt keletnek, s a hajnal fénye bíbor pettyekkel hintette tele a keleti eget borító felhőket.
– Ez itt az én Szazuko úrnőm. Szazuko, ez itt szövetségesem, a híres Kaszigi Jabu úr, Izu birtokosa, a daimjó, aki elhozta nekünk a barbárt és kincseshajóját.
Szazuko meghajolt és bókolt neki, mire Jabu is meghajolt, és a lány viszonozta a meghajlást. Az első csésze teát Jabunak kínálta fel, aki udvariasan visszautasította a megtiszteltetést – vagyis elkezdte a szokásos szertartást –, és arra kérte, adja inkább Toranagának, ő azonban szintén visszautasította és biztatta Jabut, fogadja csak el. Végül, a szertartás szabályai szerint, mint díszvendég hagyta, hogy meggyőzzék. Hiromacu vette át a második csészével, bütykös ujjai ügyetlenül tartották a finom porcelánedényt, miközben másik kezével ölében heverő kardját markolta. Toranaga átvette a harmadik csészét, belekóstolt a teába, majd átadták magukat a természet élvezetének, és nézték a napkeltét. A csendes, néma ég alatt.
Azután rikoltozni kezdtek a sirályok. Felhangzottak az első városi zajok. Újabb nap született.
Szazuko úrnő felsóhajtott, szeme csillogott a könnyektől. – Istennőnek érzem magam, ilyen magasan, ennyi szépség láttán. Milyen szomorú, hogy örökre elmúlt, uram. Olyan szomorú, ne?
– Igen – felelte Toranaga.
Amikor a nap félúton járt a horizont felett, Szazuko meghajolt és távozott. Jabu meglepetésére az őrök is távoztak. Egyedül maradtak, hármasban.
– Örültem ajándékodnak, Jabu-szan. Nagylelkű ajándék, egy egész hajó és ennyi rakomány – mondta Toranaga.
– Mindenem a tiéd – felelte Jabu, aki még mindig a napkelte hatása alatt állt. Bárcsak lenne még egy kis időm, gondolta. Micsoda páratlan gesztus Toranagától! Ilyen tömény pompával lepni meg utoljára! – Köszönöm ezt a napkeltét.
– Igen – mondta Toranaga. – Az enyém volt, részesíthettelek benne. Örülök, hogy élvezted, akárcsak én a te ajándékodat.
Csend lett.
– Jabu-szan, mit tudsz az Amida Tongról?
– Csak amit mindenki: a tízes egységre alapított titkos társaság, egy helyen egyszerre csak egy főnök és kilenc híve él, férfiak, nők vegyesen. Amida Buddha, az Örök Szeretet Osztogatója legszentebb és legtitkosabb esküvésével esküsznek az engedelmességre, a szüzességre és a halálra, egész életükben szorgalmasan képzik magukat, hogy tökéletes fegyverré váljanak egyetlen gyilkosság végrehajtásához, csak vezérük parancsára gyilkolnak, s ha nem sikerül az akció, azonnal végeznek magukkal. Vallási fanatikusok, akik hisznek benne, hogy ebből az életből egyenesen a Buddha-létbe jutnak. Élve sohasem fogtak még el közülük senkit. – Jabu tudta, hogy merényletet kíséreltek meg Toranaga ellen. Mostanára egész Ószaka tudta, mint ahogy azt is, hogy a Kvantó ura többszörös acélgyűrűvel vetette magát körül. – Ritkán ölnek, a leleplezéstől nincs félnivalójuk. Bosszút állni nem lehet rajtuk, hiszen senki sem tudja, hol élnek, hol edzenek.
– Ha alkalmazni akarnád őket, hogyan lépnél velük kapcsolatba?
– Három helyen suttognám el: a Heinan-kolostorban, az Amidaszentély kapujában és a Dzsódzsi-kolostorban. Ha elfogadható megbízónak tekintenek, tíz napon belül felveszik veled a kapcsolatot közvetítők útján. Eljárásuk olyan titkos és bonyolult, hogy hiába is próbálnál lecsapni rájuk, nem sikerülne. A tizedik napon egy pénzösszeget kérnének ezüstben, hogy mekkorát, az a célpont személyétől függ. Alkunak helye nincs, kifizeted, amit kérnek, méghozzá az akció előtt. Csak annyit szavatolnak, hogy valaki közülük tíz napon belül megkísérli a gyilkosságot. A legenda szerint ha sikerül az akció, az orgyilkos hazatér templomukba, és ünnepélyes ceremónia kíséretében rituális öngyilkosságot követ el.
– Tehát úgy véled, sosem fogjuk kideríteni, ki fizetett nekik ezért a mai támadásért?
– Sosem.
– Gondolod, hogy sor kerülhet még egy merényletre?
– Talán. Talán nem. Egyszerre csak egy kísérletet vállalnak, ne? De bölcsen tennéd, ha fokoznád biztonságodat – ellenőriztesd szamurájaidat, de asszonyaidat is. Az Amida-nők állítólag mérgezésre, késsel és hurokkal való gyilkolásra egyaránt ki vannak képezve.
– Alkalmaztad őket valaha?
– Nem.
– De apád igen?
– Nem tudom bizonyosan. Úgy hallottam, a taikó egyszer megkérte, hogy vegye fel velük a kapcsolatot.
– Sikeres volt az akció?
– Minden sikeres volt, amit a taikó csinált, így vagy úgy.
Jabu érezte, hogy van valaki a háta mögött, és feltételezte, hogy az őrök lopakodtak vissza. Felmérte a távolságot a kardjaitól. Megpróbáljam megölni Toranagát? – tűnődött. Egyszer már elhatároztam, de most elbizonytalanodtam. Megváltoztam. Miért?
– Az én fejemért mit kéne fizetned nekik? – kérdezte Toranaga.
– Nincs annyi ezüst Ázsiában, ami arra csábítana, hogy ilyesmire béreljem fel őket.
– Mit kéne akkor másvalakinek fizetnie?
– Húszezer kokut... ötvenezret... százat... talán többet, nem tudom.
– Megérne neked százezer kőkút, hogy sógun légy? Családfádat a Takasimákig tudod visszavezetni, ne?
Jabu büszkén felelt.
– Fizetni nem fizetnék érte. A pénz mocskos jószág-asszonyoknak meg koszos kalmároknak való játékszer. De ha lehetséges volna, mint ahogy nem az, az életemet, feleségem, anyám és minden rokonom életét odaadnám, kivéve egyetlen fiamét, s a tetejébe összes szamurájomat asszonyostul, gyerekestül, hogy egy nap sógun lehessek.
– És mit adnál a Nyolc Tartományért?
– Mindent, amit az imént elsoroltam, kivéve feleségem, anyám és fiam életét.
– Hát Szuruga tartományért?
– Semmit. – Jabu hangja megvető volt. – Ikava Dzsikkju nem ér semmit. Ha ebben az életben nem sikerül fejét vennem neki és egész atyafiságának, majd sikerül a következőben. Tízezer életen át hugyozni fogok rá és minden porontyára.
– És ha én neked adnám őt? Egész Szurugával és talán a másik tartománnyal, Tótómival együtt?
Jabu egyszerre megunta ezt az egész macska-egérjátékot.
– Úgyis eldöntötted, hogy fejemet veszed, Toranaga úr. Rendben van. Készen állok. Köszönöm a napkelte látványát. De kérlek, ne ronts el ennyi szépséget további halogatással. Végezzünk.
– Dehogy akarom én fejedet venni, Jabu-szan – mondta Toranaga. – Honnan támadt ez az ötleted? Valamelyik ellenségem mérget csöpögtetett a füledbe? Talán maga Isido? Hisz nem vagy-e kedvenc szövetségesem? Azt hiszed, itt szórakoztatnálak testőrök nélkül, ha ellenségemnek tekintenélek?
Jabu lassan megfordult. Felemelt kardú szamurájokra számított. Senki sem állt mögötte. Visszanézett Toranagára. – Nem értem.
– Azért hozattalak ide, hogy magunk közt beszélgethessünk. És megszemléljük a napkeltét. Szeretnél Izu, Szuruga és Tótómi ura lenni – ha nem vesztem el ezt a háborút?
– Igen. Nagyon – vágta rá megújult reménnyel Jabu.
– Vazallusom lennél? Elfogadnál hűbéruradnak?
Jabu nem habozott.
– Soha – felelte. – Szövetségesnek igen. Vezéremnek igen. Mindig elismerném, hogy kisebb vagyok nálad. Életemmel és minden javammal az oldaladra állok. De Izu az enyém. Izu daimjója én vagyok, és a tartományom fölötti teljhatalomról sohasem mondok le. Megfogadtam apámnak és a taikónak is, aki újra megerősítette örökletes birtokjogunkat, előbb apám, majd az én nevemre. A taikó jóváhagyta, hogy Izu az enyém és utódaimé mindörökre, ő volt a mi hűbérurunk, és én megfogadtam, hogy senkinek sem teszek hűbéresküt, míg fia nagykorú nem lesz.
Hiromacu alig észrevehetően megforgatta kezében a kardja hüvelyét. Miért nem hagyja Toranaga, hogy egyszer s mindenkorra végezzek Jabuval, ahogy megegyeztünk? Minek ez a sok beszéd? Fáj minden tagom, hugyoznom kellene és szeretnék végre lepihenni.
Toranaga megvakarta az ágyékát. – Isido mit kínált?
– Dzsikkju fejét... amint a tiéd legurul. És a tartományát.
– Cserébe miért?
– Támogatásért, ha elkezdődik a háború. Hogy támadjak rá a déli szárnyadra.
– Elfogadtad?
– Ennél jobban ismersz.
Isido háza népe közé beültetett kémjei azt suttogták Toranaga fülébe, hogy az alku igenis létrejött, de a feltételek közt szerepelt még három fiának, Noborunak, Szudarának és Nagának a meggyilkolása is. – Semmi mást nem kért? Csak támogatást?
– Minden rendelkezésre álló eszközzel – köntörfalazott Jabu.
– Beleértve az orgyilkosságokat is?
– Hadba akarok szállni, amint elkezdődik, méghozzá minden erőmmel. A szövetségesem oldalán. Minden módon, hogy sikerét előmozdítsam. Egy régensre van szükségünk Jaemon kiskorúsága idejére. A háború elkerülhetetlen közte és Isido között. Ez az egyetlen út.
Jabu olvasni próbált Toranaga fejében. Megvetette Toranaga határozatlanságát, tudta, hogy ő a jobbik, hogy Toranagának szüksége van a támogatására, hogy végül úgyis ő fog diadalmaskodni fölötte. De addig is mit tegyen? Szerette volna, ha vele van a felesége, Juriko, hogy tanácsot adjon. Ő tudná, mi a legbölcsebb lépés. – Értékes lehetek a számodra. Segíthetnék abban, hogy egyedüli régenssé válj – mondta végül, dűlőre jutva.
– Miért akarnék egyedüli régenssé válni?
– Amikor Isido támadásra indul, segíthetek, hogy legyőzd. Amikor majd megszegi a békét.
– Hogyan segítenél?
Jabu ismertette tervét a puskákkal.
– Egy ötszáz puskás szamurájból álló ezred? – hördült fel Hiromacu.
– Igen. Képzeld el azt a tűzerőt. Mind elit katonák lennének, akik begyakorolták, hogy egy emberként cselekedjenek. Akárcsak a húsz ágyú kezelői.
– Rossz terv. Undorító – mondta Hiromacu. – Sohasem tudnád titokban tartani. Ha mi belevágunk, az ellenség is belevág. Vége nem lenne soha ennek a borzalomnak. Nincs benne becsület, tehát jövője sincs.
– Vajon nem a közelgő háború köti-e le minden gondolatunkat, Hiromacu úr? – kérdezte Jabu. – Nem aggódunk-e mindnyájan Toranaga úr biztonságáért? Nem kötelessége-e ez minden szövetségesének és hűbéresének?
– De igen.
– Toranaga úrnak csupán egy nagy csatát kell megnyernie. Abban megszerezheti összes ellensége fejét – és a hatalmat is. És én azt mondom, ez a stratégia biztosítja neki a győzelmet.
– Én meg azt mondom, hogy nem. Undorító terv, nincs benne semmi becsület.
Jabu Toranagához fordult. – Egy új korszak új módon határozza meg a becsület fogalmát is.
Sirály húzott el vijjogva a fejük felett.
– Isido úr mit szólt a tervedhez? – kérdezte Toranaga.
– Neki nem mondtam el.
– Miért? Ha úgy véled, nekem sikert hozna, az ő számára is értékes lehetne. Talán még értékesebb.
– Te nekem adtad ezt a napkeltét. Te nem vagy paraszt, mint Isido. Te vagy a legbölcsebb, legtapasztaltabb vezető az egész birodalomban.
Vajon mi az igazi ok? – tűnődött Toranaga. Vagy mégis elmondtad neki is? – Ha valóra váltanánk ezt a tervet, az emberek fele a tiéd lenne, a fele az enyém?
– Elfogadom. De én lennék a parancsnokuk.
– Az én jelöltem pedig a helyettesed?
– Elfogadom. De az Andzsin-szanra szükségem lesz, hogy a puskásokat és a tüzéreket kiképezze.
– De az én tulajdonom marad, és úgy vigyázol rá, ahogy az Örökösre vigyáznál? Teljes felelősséget vállalsz érte, és pontosan úgy bánsz vele, ahogy parancsolom?
– Igen.
Toranaga a bíborszínű felhőket nézte egy darabig. Ennek az egésznek semmi értelme, gondolta. Nekem magamnak kell elrendelnem a Bíbor Eget és minden hadammal Kjótó ellen indulnom. Százezer emberrel tízszer annyi ellen. – Ki lenne a tolmács? Toda Mariko-szant nem nélkülözhetem örökre.
– Csak néhány hétre kellene, uram. Gondom lesz rá, hogy a barbár megtanulja nyelvünket.
– Az évekbe telne. A barbárok közül eddig csak a keresztény papok sajátították el, ne? Ők pedig éveket töltenek itt. Cukku-szan csaknem harminc esztendeje él nálunk, ne? Lassan fog tanulni, mint ahogy mi is aligha tudnánk megtanulni barbár nyelvüket.
– Igen. De én megígérhetem, hogy az Andzsin-szan nagyon gyorsan fog tanulni. – Jabu előadta Omi tervét, de úgy, mintha a sajátja volna.
– Ez túlságosan veszélyes lenne.
– De gyorsan tanulna, ne? És meg is szelídülne.
Toranaga hallgatott egy sort.
– A titkosságot hogyan biztosítanád a kiképzés idejére?
– Izu félsziget, a biztonság ott kitűnő. Bázisom Andzsiro közelében lesz, lenn délen, távol Misimától és a határtól.
– Jó. Azonnal postagalamb-összeköttetést teremtünk Andzsiro és Ószaka meg Jedo között.
– Kitűnő. Mindössze öt-hat hónapot kérek és...
– Jó, ha hat napunk van hátra! – horkant fel megvetőleg Hiromacu. – Csak nem azt akarod mondani, hogy híres kémhálózatodat elsöpörték, Jabu-szan? Ne mondd, hogy nem kapsz jelentéseket. Vagy nem mozgósít Isido? Nem mozgósít Onosi? Nem vagyunk mindnyájan bezárva ide?
Jabu nem felelt.
– Nos? – kérdezte Toranaga.
– Jelentéseket kaptam mindenről, ami történik, sőt többről is. Ha csak hat nap van hátra, hát ez a karmánk. De én azt hiszem, sokkal ravaszabb vagy te annál, hogy itt csapdába ejtsenek. Vagy egy idő előtti háborúba belerántsanak.
– Ha beleegyeznék a tervedbe, elfogadnál vezérednek?
– Igen. És ha győzöl, büszkén elfogadom tőled Szurugát és Totómit örökös birtokomul.
– Tótómit terved közvetlen sikerétől teszem függővé.
– Elfogadom.
– Engedelmeskedni fogsz nekem? Teljes becsülettel?
– Igen. A busidóra, Buddha urunkra, anyám és feleségem életére, jövendő boldogulásomra esküszöm.
– Jó – mondta Toranaga. – Hugyozzunk az alkura.
Odament az oromzat széléhez, fellépett a lőrésbe, majd onnan a mellvéd tetejére. A belső kert hetvenlábnyi mélyben terült el alatta. Hiromacu visszafojtott lélegzettel nézte ura felelőtlen hősködését. Látta, hogy megfordul és int Jabunak, hogy álljon fel melléje. Jabu engedelmeskedett. A legenyhébb érintésre alázuhantak volna mindketten.
Toranaga félrehúzta kimonóját és ágyékkötőjét, Jabu szintén. Együtt vizeltek, összekeverték húgyukat, s nézték, hogy párolog lenn a kertben.
– Az utolsó alkut, amit így pecsételtem meg, magával a taikóval kötöttem – mondta Toranaga elégedetten, hogy megenyhült a hólyagját feszítő nyomás. – Akkor, amikor úgy döntött, hogy nekem adja a Kvantót, a Nyolc Tartományt. Persze, akkor még ellenségeink, a Beppuk kezén volt, ezért le kellett győznöm őket. Ők tartottak ki a legtovább az ellenállók közül. No és persze meglevő hűbérbirtokaimról. Ováriról, Imagaváról és Iszéről le kellett mondanom e megtiszteltetés fejében. De én elfogadtam, és hugyoztunk az alkura. – Miközben ágyékkötőjét helyre igazgatta, olyan könnyedén állt terpeszben a mellvéd tetején, mintha csak odalenn a kertben állna s nem ilyen magasban, mint valami sasfiók. – Jó alku volt mindkettőnk számára. Levertük a Beppukat, és több mint ötezer fejet szedtünk abban az évben. Kiirtottuk az egész törzset. Lehet, hogy igazad van, Kaszigi Jabu-szan. Lehet, hogy tényleg tudsz nekem segíteni, ahogy én segítettem a taikónak. Nélkülem a taikó sohasem lett volna taikó.
– Segíthetek abban, hogy egyedüli régenssé válj, Toranaga-szama. De abban, hogy sógun légy, nem segítek.
– Persze hogy nem. Erre a tisztségre nem vágyom, hiába terjesztik rólam ellenségeim. – Toranaga leugrott a kőlapok biztonságába. Visszanézett Jabura, aki még mindig a mellvéden állt, és az övét igazgatta. Óriási kísértést érzett, hogy lelökje szemtelenségéért. Leült, és hangosat szellentett. – Na, így már mindjárt jobb. Hogy van a hólyagod, Vasököl?
– Fáradt, uram, nagyon fáradt. – Az öregember félreállt, és boldogan ürített a pártázaton keresztül. Nem mászott fel oda, ahová Toranaga és Jabu. Annak is örült, hogy neki nem kell megpecsételnie az alkut Jabuval. Mert ezt az alkut én nem tartom be. Soha, gondolta.
– Jabu-szan. Ezt a dolgot titokként kell kezelnünk. Két-három napon belül indulnod kell – mondta Toranaga.
– Igen. A puskákkal és a barbárral együtt, Toranaga-szama?
– Igen. Hajón mégy. – Toranaga Hiromacura nézett. – Készítsd elő a gályát.
– Elő van készítve. A lőpor és a puskák a hajóűrben – felelte roszszalló tekintettel Hiromacu.
– Jó.
Megcsináltad, szerette volna világgá kiáltani Jabu. Megkaptad a puskákat, az Andzsin-szant, mindent. Megkaptad a hat hónapot. Toranaga nem fog elkapkodva hadba szállni. És ha Isido az elkövetkező napokban meggyilkoltatja, te akkor is megkaptál mindent. Ó, Buddha, vigyázz Toranagára, míg ki nem futok a tengerre!
– Köszönöm – felelte mélységes őszinteséggel. – Hűbb szövetségesed nem lesz soha!
Amikor Jabu távozott, Hiromacu Toranaga felé pördült.
– Rosszul cselekedtél. Szégyellem magam e miatt az alku miatt. Szégyellem, hogy a tanácsom csak ennyit számít neked. Úgy látom, többé már nem lehetek hasznodra, elfáradtam. Ez a kis mocskos daimjó tisztán látja, hogy sikerült manipulálnia téged. Volt olyan arcátlan, hogy a Muramasza-pengét viselje jelenlétedben.
– Észrevettem.
– Attól félek, az istenek megrontottak téged, uram. Nyilvánosan figyelmen kívül hagysz egy ekkora sértést, és tűröd, hogy élvezze a saját szemtelenségét. Nyilvánosan megengeded Isidónak, hogy mindnyájunk előtt sértegessen. Megakadályozol engem és mindnyájunkat abban, hogy megvédjünk. Unokámtól, egy szamuráj úrnőtől megvonod a halál tisztességét és békéjét. Elvesztetted az uralmat a Tanácsban, ellenséged kijátszott, s ennek tetejébe ünnepélyesen hugyozol egy olyan alkura, amelynél undorítóbbat még nem láttam, ráadásul egy olyan emberrel, akinek mocsok, méreg és hitszeges tapad a nevéhez, akár az apjáéhoz előtte. – Szinte rázta a düh. Toranaga nem felelt, higgadtan nézte Hiromacut, mintha az egy szót sem szólt volna. – Minden élő és holt kamira mondom, téged tényleg megbabonáztak! – tört ki Hiromacu. – Kérdéseket teszek fel... kiabálok, gyalázlak, és te csak nézel! Vagy te őrültél meg vagy én. Engedélyt kérek, hogy szeppukut követhessek el, vagy ha ebben a békében nem részesülhetek, leborotválom a hajamat és szerzetesnek állok... bármit, bármit megteszek, csak bocsáss el.
– Semmit sem teszel. Illetve egyvalamit mégis: küldess a barbár papért, Cukku-szanért!
És Toranaga elnevette magát.