Negyvenkettedik fejezet

Délre megérkeztek Jokoszéba. Buntaro már előző este kilovagolt a közelgő Zataki elé, és Toranaga parancsához híven ünnepélyes fogadtatásban részesítette. – Megkértem, hogy a falun kívül, északi irányban táborozzon le, uram, míg a találkozóhelyet elő nem készítjük – jelentette Buntaro. – A hivatalos találkozásra itt kerül sor, ma délután, ha neked is úgy tetszik. – Komor képpel hozzátette: – A Kecske óráját gondoltam az alkalomhoz legillőbbnek.
– Rendben van.
– Ma este akart találkozni veled, de ezt nem fogadtam el. Megmondtam neki, „kitüntetésnek” vennéd, ha akár ma, akár holnap találkoznátok, ahogy óhajtja, de mindenképp sötétedés előtt.
Toranaga helybenhagyólag mordult egyet, de még nem szállt le tajtékos lováról. Mellvértet, sisakot és könnyű bambuszpáncélt viselt, mint az út porával lepett kíséretének minden tagja. Gondosan újra körülnézett. A tisztást jól választották meg, rajtaütésre semmi lehetőséget nem nyújtott. Se fák, se házak nem álltak a közelben, ahol íjászok vagy muskétások bújhatnának meg. A falutól keletre lapos fennsík. Északra, nyugatra és délre a falu zárta le a környéket, meg a fahíd, amely a gyors sodrú folyón ívelt át. Itt, ahol a meder összeszűkült, örvények és éles sziklák tették járhatatlanná. Keletre, mögötte és fáradt, izzadt lovasai mögött az ösvény meredeken emelkedett a hágó és az öt ríre levő ködös hegygerinc felé. Körös-körül hegyek tornyosultak, egyik-másik vulkáni, a legtöbbnek felhőkbe veszett a csúcsa. A tisztás közepén húsztatamis emelvényt állítottak alacsony cölöpökre, és magas gyékénymennyezettel árnyékolták el. A sietségnek nyoma se látszott a munkán. A tatamikon két brokátpárna nézett szembe egymással.\endash Embereket állítottam oda, oda és oda – mutatott Buntaro íjával a kiemelkedő sziklákra. – Azokról sok ríre ellátni minden irányba, uram. A védőállások elsőrangúak – a hidat és az egész falut katonáim tartják megszállva. Keletre még több emberem biztosítja állandó visszavonulási lehetőségedet. A híd természetesen mindkét felől őrökkel van lezárva, és hagytam százfőnyi „díszőrséget” Zataki úr táborában is.
– Most ott tartózkodik?
– Nem, uram. Északra, a falu határában választottam ki számára egy fogadót, olyat, amely méltó a rangjához, és megfelelő fürdőzőhelyek is vannak a közelében. Maga a fogadó elszigetelt helyen áll, és tökéletesen biztosítva van. Céloztam arra is, hogy holnap ellátogatsz a Suzendzsi fürdőhelyre, ahol vendégül látod őt. – Buntaro egy csinos, földszintes fogadóra mutatott a tisztás szélén, amelyből a legjobb kilátás nyílt, mellette meleg vizű forrás bugyogott elő a sziklák közül és természetes fürdőzőhelyet formált. – Az a te fogadód, uram. – A fogadó előtt egy csoport férfi térdelt, akik most a földig hajoltak előttük, és mozdulatlanságba merevedtek. – A falu elöljárója és a vének. Gondoltam, hátha azonnal látni akarod őket.
– Majd később.
Toranaga lova fáradtan felnyerített, hányta-vetette a fejét, zablája csörömpölt. Gazdája elcsitította, majd tökéletesen elégedett lévén a biztonsági intézkedésekkel, intett embereinek, és leszállt a nyeregből. Buntaro egyik szamurája elkapta a gyeplőjét – akárcsak Buntaro és többi katonája, ez is teljes harci páncélzatot és fegyverzetet hordott.
Toranaga kecsesen nyújtózott egyet, s megmozgatta elmerevedett hát- és lábizmait. Szünet nélkül, erőltetett menetben tették meg az utat Andzsiróból, éppen csak lovakat váltani álltak meg. A málhásosztag – a gyaloghintók és hordárok – Omi parancsnoksága alatt messze lemaradt mögöttük, mérföldek hosszan nyúlt el a gerincről lefutó ösvényen. Az Andzsiróból erre vezető út a tengerparton kígyózott, majd kettévált. Ott nyugatnak fordultak, a szárazföld felé, és felkapaszkodtak a dúsan zöldellő erdőségbe, amelyben csak úgy nyüzsgött a mindenféle vad, jobbra az Omura-hegy emelkedett, balra az Amagi-vonulat vulkáni csúcsai szöktek kis híján ötezer láb magasra. A lovaglás felvidította Toranagát – végre valami mozgás, valami cselekvés! Rengeteg, solymászásra kiválóan alkalmas helyet látott útközben, el is határozta, hogy egyszer még végigvadássza egész Izut.
– Remek. Nagyon jó – mondta, miközben emberei lóról szálltak, beszélgettek, rendezkedtek. – Nagyszerű munkát végeztél.
– Ha ki akarsz tüntetni, uram, kérlek, engedd meg, hogy tüstént végezzek Zataki úrral és összes emberével.
– Megsértett?
– Nem, ellenkezőleg, úgy viselkedett, akár egy udvaronc, de a zászló, amely alatt utazik, kész árulás ellened.
– Türelem. Hányszor mondjam még? – felelte jóindulatú hangon Toranaga.
– Mindig félteni foglak, uram – vágta rá mogorván Buntaro. – Kérlek, bocsáss meg.
– Valaha a barátja voltál.
– Valaha a szövetségesed volt.
– Odavaránál megmentette az életedet.
– Odavaránál ugyanazon az oldalon álltunk – mondta színtelen hangon Buntaro, azután kitört: – Hogy teheti ezt veled, uram? A testvéred! Nem tüntetted ki számtalanszor, nem harcoltatok ugyanazon az oldalon egész életetekben?
– Az emberek változnak. – Toranaga most minden figyelmével az emelvény felé fordult. A mennyezetgerendákról finom selyemkárpitok lógtak, a színben a párnákhoz illő díszes brokátbojtok gyönyörű domborműveket formáztak rajtuk, és még nagyobb bojtok függtek a négy sarokoszlopon. – Túlságosan pompázatos, túl nagy jelentőséggel ruházza fel a találkozót – jelentette ki. – Csináljátok egyszerűbbre. Távolítsátok el a kárpitokat, a bojtokat és a párnákat, küldjétek vissza a kalmároknak, s ha nem akarják visszaadni a pénzt a szállásmesternek, mondd meg neki, hogy adja el őket. Helyettük hozass négy párnát, ne kettőt – és egyszerűeket, szalmabélésűeket.
Toranaga tekintete a forrásra tévedt, és odament. A gőzölgő, kénes víz sziszegve tört elő a sziklahasadékból. Sajgó teste fürdő után kiáltott. – Hát a keresztény? – kérdezte.
– Uram?
– Cukku-szan, a keresztény pap?
– Ja, ő! Valahol a faluban van, de a hídon túl. Engedélyed nélkül nem jöhet át ide. Miért? Fontos? Mondott valami olyasmit, hogy kitüntetésnek tartaná, ha találkozhatna veled. Hívassam?
– Egyedül volt?
Buntaro ajka lebiggyedt. – Nem. Húsz új keresztényből álló kíséretet hozott, mindnek tonzúrája van, akárcsak neki – kjúsúiak, uram, egytől egyig előkelő szamurájok. A lovaik kiválóak, de fegyvert nem hordanak. Átkutattuk őket. Alaposan.
– Őt is?
– Természetesen – még alaposabban, mint a többit. Négy postagalamb volt a poggyászában. Elkoboztam őket.
– Jó. Ölesd meg mind a négyet... Valami ostoba alak tévedése, ne?
– Értem. Küldjek érte most?
– Majd később. Később fogadom.
Buntaro összeráncolta a homlokát. – Rosszul tettük, hogy átkutattuk?
Toranaga megrázta a fejét, és szórakozottan, gondolataiba merülve hátranézett a hegygerinc felé. – Küldj ki két megbízható embert, hogy tartsák szemmel a muskétás ezredet.
– Már megtörtént, uram. – Buntaro komor képe felderült. – Jabu úr személyes testőrségében is vannak, akik nekünk figyelnek és fülelnek. Szellenteni se tud anélkül, hogy tudomásodra ne jutna.
– Jó. – A málhásosztag eleje, még mindig a távolban, előbukkant a kanyargó ösvény egyik hajlata mögül. Toranaga látta a három gyaloghintót, Omit, aki parancsa szerint az élen lovagolt, mellette a könnyed tartású Andzsin-szant, szintén lóháton.
Visszafordult. – Magammal hoztam a feleségedet is.
– Igen, uram.
– Engedélyt kért tőlem, hogy Ószakába mehessen.
Buntaro rábámult, de nem szólt semmit. Azután az alig kivehető alakok felé sandított.
– Megadtam az engedélyt – föltéve természetesen, ha te is megadod.
– Amit te jónak látsz, uram, én is jónak látom – mondta Buntaro.
– Indulhat szárazföldön Misimából, vagy elmehet az Andzsin-szannal Jedóba, s onnan tengeren Ószakába. Az Andzsin-szan beleegyezett, hogy gondot visel rá – ha te is beleegyezel.
– A tengeri út biztonságosabb. – Buntaro dühöngött magában.
– Mindez persze attól függ, milyen híreket hozott Zataki úr. Ha Isido szabályszerűen hadat üzent nekem, akkor természetesen meg kell tiltanom, hogy Ószakába menjen. De ha nem, feleséged holnap vagy holnapután útnak indulhat, ha te is úgy látod jónak.
– Bárhogy döntesz, egyetértek veled, uram.
– Ma délután add át az őrséget Naga-szannak. Itt az ideje, hogy kibékülj a feleségeddel.
– Kérlek, bocsáss meg, uram. Az embereim mellett a helyem. Kérlek, hagyd, hogy az embereimmel maradjak. Amíg biztonságban nem távozol innen.
– Ma este átadod az őrséget a fiamnak. Feleségeddel együtt részt veszel a vacsorámon. A fogadóban szállsz meg, és kibékülsz a feleségeddel.
Buntaro a földet bámulta. Azután, még merevebben, azt mondta:
– Igen, uram.
– Megparancsolom, hogy próbálj meg kibékülni vele – mondta Toranaga. Kedve lett volna hozzátenni: „a tisztességes béke jobb, mint a háború, ne?”, de hát ez nem is volt igaz, azonkívül filozófiai vitát provokált volna, ő pedig fáradt volt, nem vitatkozni akart, hanem megfürdeni és lepihenni. – És most hozd ide az elöljárót!
Az elöljáró és a vének hanyatt-homlok rohantak elé, hogy a lehető legalázatosabb módon tiszteletüket tegyék. Toranaga minden köntörfalazás nélkül közölte velük: reméli, hogy a számla, amit szállásmesterének távozásuk előtt benyújtanak majd, tisztességes és szerény lesz. – Ne?
– Hai – felelték azok alázatos kórusban, s magukban hálát adtak az isteneknek, amiért ilyen váratlan jó szerencsében részesülnek, hiszen a sok idesereglett szamurájon bizonyára jól megszedik majd magukat. A fürge, öreg elöljáró sűrű hajlongás és bókolás közepette, megállás nélkül hajtogatva, micsoda kitüntetés számukra a birodalom legnagyobb daimjóját kiszolgálni, bekísérte Toranagát a fogadóba.
Toranaga részletesen átvizsgálta az egész épületet, miközben mindenféle korú hajlongó és mosolygó szolgálók vették körül, a falu válogatott hajadonjai. Tíz szoba övezett egy meglehetősen jellegtelen kertet, amelynek közepén kis teaház állt, hátul konyhák, nyugatra, a sziklák lábánál pedig nagy fürdőházat táplált a gyógyforrás vize. Az egész fogadó területét jó állapotban levő kerítés vette körül – a fürdőhöz fedett ösvény vezetett –, és könnyen védhetőnek látszott.
– Nincs szükségem az egész fogadóra, Buntaro-szan – mondta Toranaga, kiállva a verandára. – Három szoba elegendő lesz – egy nekem, egy az Andzsin-szannak, egy a nőknek. Te veszed ki a negyediket. A többiért fölösleges fizetnünk.
– Szállásmesterem azt mondja, jó alkut kötött az egész fogadóra, uram, napidíjban állapodott meg, jóformán féláron, hiszen idény előtt vagyunk. Biztonságod érdekében jóváhagytam az üzletet.
– Rendben van – felelte kelletlenül Toranaga. – De a számlát magam is látni akarom, mielőtt elmegyünk. Semmi értelme szórni a pénzt. A szobákat ez esetben rakd meg testőrökkel, mindegyikbe telepíts négyet.
– Igen, uram. – Buntaro ezt már magától is elhatározta. Nézte, amint Toranaga két testőre kíséretében, a négy legszebb szolgálóval körülvéve elindul a keleti szárnyon levő szobája felé. Miféle nők, értetlenkedett magában. Miféle nőknek kell a harmadik szoba? Fudzsikónak? Mindegy, gondolta kimerültén, hamarosan úgyis megtudom.
Ellibbent mellette egy szolgáló. Élénken rámosolygott, és Buntaro gépiesen visszamosolygott. A szolgáló fiatal volt, csinos, bársonyos bőrű, ezért is párnázott vele a múlt éjjel. Az egyesülés azonban nem szerzett neki örömet, pedig a lány ügyesnek, lelkesnek és képzettnek bizonyult. Buntaro kéjvágya hamar eltűnt – másféle vágyat egyáltalán nem érzett a lány iránt. Végül, hogy a jó modornak eleget tegyen, azt színlelte, hogy felért a csúcsra, mint ahogy a lány is azt színlelte, azután magára hagyta.
Buntaro tűnődve kibaktatott az udvarról, és végignézett az úton.
Miért Ószakába?

Amint eljött a Kecske órája, a hídon félreálltak az őrök. A menet eleje földobogott a deszkákra. Elöl jöttek a hírvivők, lobogóikon a Régenstanács mindenható címerével, azután következett a dús díszítésű gyaloghintó, végül a katonai kíséret többi része.
A parasztok meghajoltak. Térden állva, dülledt szemmel bámulták ezt a végtelen gazdagságot és pompát. Az elöljáró elővigyázatosan megérdeklődte, hogy mindenkit egybegyűjtsön-e az alkalom tiszteletére. Toranaga azt üzente, hogy akik nem dolgoznak, azok végignézhetik, természetesen gazdájuk engedélyével. Ezért aztán az elöljáró gondosan kiválogatta a küldöttséget, amelyben jobbára az öregek és az engedelmes fiatalabbak kaptak helyet, elegendően ahhoz, hogy megfelelő számban legyenek – noha minden felnőtt szeretett volna jelen lenni –, de ne annyian, hogy a nagy hatalmú daimjó megharagudjék rájuk. Aki tehette, amúgy is figyelte a menetet az ablakok és ajtók mögé bújva.
Szaigava Zataki, Sinano ura magasabb és öt esztendővel fiatalabb volt Toranagánál, de a válla ugyanolyan széles, az orra ugyanolyan nagy. Hasa azonban lapos volt, szakálla fekete és sűrű, szeme keskeny rés. A két testvér, ha távol voltak, nagyon hasonlított egymásra, most azonban, hogy egymás mellett láthatták őket, kiderült, hogy egészen különbözőképpen festenek. Zataki díszes kimonót, csillogó díszpáncélt és szemlátomást sokat forgatott kardokat viselt.
– Légy üdvözölve, testvér. – Toranaga lelépett az emelvényről és meghajolt. Igen egyszerű kimonó és katonai szalmasaru volt rajta. És persze az övében kardok. – Kérlek, bocsáss meg, amiért ilyen egyszerű körülmények közt fogadlak, de siettem eléd, ahogy csak tudtam.
– Kérlek, bocsáss meg, hogy zavarlak. Jó színben vagy, testvér. Igen jó színben. – Zataki kiszállt a gyaloghintóból, és ő is meghajolt, s ezzel kezdetét vette a végeérhetetlen, ünnepélyes udvariaskodás, amely mindkettejükre nézve kötelező volt.
– Kérlek, ülj erre a párnára, Zataki úr.
– Kérlek, bocsáss meg, de kitüntetnél, ha előbb te foglalnál helyet, Toranaga úr.
– Nagyon kedves tőled. De kérlek, tüntess ki azzal, hogy te ülsz le előbb.
Tovább játszották hát a játékot, amelyet annyiszor végigcsináltak már, egymással, barátokkal, ellenségekkel, miközben felfelé kapaszkodtak a hatalom létráján, élvezve a szabályokat, amelyek minden egyes mozdulatot, minden egyes kifejezést külön előírtak s amelyek megvédtek becsületüket és biztosították, hogy egyikük se követhessen el hibát, ne sodorja veszélybe magát vagy küldetése sikerét.
Végül leültek egymással szemben a párnákra, két kardhossznyi távolban. Buntaro Toranaga mögött és tőle balra foglalt helyet, Zataki főhadsegéde, egy idősebb, ősz hajú szamuráj, ura mögött és tőle balra. Az emelvény körül, húszlépésnyi távolságban, Toranaga-szamurájok sorai ültek, szándékosan útiporos ruhákban, de a legkiválóbb fegyverekkel felszerelve. Omi a földön ült, az emelvény szélénél, Naga az átelleni oldalon. Zataki emberei ünnepien és gazdagon öltöztek, hatalmas vállszárnyakkal ellátott köpönyegüket ezüstcsat fogta össze. De a fegyvereik nekik is kifogástalan állapotban voltak. Húszlépésnyire ültek le, akárcsak Toranaga emberei.
Mariko szertartásosan felszolgálta a csát, s a két fivér semmitmondó, felszínes beszélgetést folytatott. Amikor eljött az ideje, Mariko meghajolt és távozott. Buntaro szíve sajgott a látványától, ugyanakkor rettenetesen büszke volt kecses mozgására és szépségére. Zataki illetlen sietséggel, nyersen így szólt: – Parancsokat hoztam a Régenstanácstól.
Néma csönd telepedett a tisztásra. Mindenki, még a saját emberei is megdöbbentek Zataki modortalanságán, azon, hogy arcátlanul „parancsokat” mondott „üzenetek” helyett, s hogy nem várta meg, míg Toranaga megkérdi: „Miben lehetek szolgálatodra?”, ahogy a szertartás illemtana megköveteli.
Naga fürge pillantása Zataki kardfogó kezéről apjára siklott. Látta, hogy Toranaga nyaka elvörösödik, ami tévedhetetlenül jelezte, hogy mindjárt kirobban. Arca azonban végtelenül nyugodt maradt, és Naga elképedve hallgatta fegyelmezett válaszát:
– Nagyon sajnálom, de parancsokat hoztál? Kinek, testvér? Talán üzenetet akartál mondani.
Zataki kirántott a ruhaujjából két kis tekercset. Buntaro már-már kardjához kapott a váratlanul gyors mozdulattól, hiszen az illem előírta, hogy ilyen fogadáson minden mozdulatot lassan és egyenletesen kell végrehajtani. Toranagának az arcizma sem rándult.
Zataki feltörte az első tekercs pecsétjét, és fennhangon, szenvtelenül olvasni kezdte:
– „A Régenstanács parancsára, Go-Nidzso császár, a Menny Fia nevében: üdvözöljük dicső vazallusunkat, Josi Toranaga-nó-Minovarát, és felszólítjuk, hogy késlekedés nélkül jelentse hódolatát előttünk Ószakában, valamint felszólítjuk, hogy közölje dicső követünkkel, Szaigava Zataki régenssel, hogy meghívásunkat elfogadja vagy visszautasítja-e – utóbbit is késlekedés nélkül tegye.”
Felnézett, és ugyanolyan hangosan folytatta: – Mindegyik régens aláírta, és a birodalom nagypecsétjével pecsételték le. – Dölyfösen letette a tekercset maga elé. Toranaga intett Buntarónak, aki előrement, mélyen meghajolt Zataki előtt, felvette a tekercset, Toranagához fordult, és újra meghajolt. Toranaga átvette, és intett Buntarónak, hogy menjen vissza a helyére.
Toranaga végtelenül hosszú ideig tanulmányozta a tekercset.
– Minden aláírás valódi – mondta Zataki. – Elfogadod, vagy visszautasítod?
Fojtott hangon, hogy csak az emelvényen ülők meg Naga és Omi hallja, Toranaga így szólt:
– Mi gátolna meg abban, hogy fejedet vegyem neveletlen viselkedésedért?
– Az, hogy anyám fia vagyok – felelte Zataki.
– Ez nem fog megvédeni, ha továbbra is így folytatod.
– Akkor ő is időnek előtte fog meghalni.
– Micsoda?
– Asszonyanyánk Takatóban van. – Takato volt Zataki tartományának, Sinanónak a fővárosa és hegyek által körülvett, megostromolhatatlan központi erődje. – Nagyon sajnálom, de akkor a teste ott is marad örökre.
– Blöffölsz! Éppúgy tiszteled őt, mint én.
– Az ő halhatatlan lelkére mondom, testvér, hogy bármennyire tisztelem is anyánkat, még jobban megvetem azt, amit te a birodalommal művelsz.
– Nem vágyom több birtokra és nem...
– Meg akarod akadályozni, hogy az öröklés törvényes rendje érvényesüljön.
– Ebben is tévedsz. Én mindig is meg fogom védeni unokaöcsémet az árulóktól.
– Az Örökös romlására törsz, épp ezért elhatároztam, hogy életben maradok, lezárom előtted Sinanót és az északi utat, kerül, amibe kerül, és zárva is tartom mindaddig, amíg a Kvantó baráti kézen nem lesz – kerül, amibe kerül.
– A te kezeden, testvér?
– Bármilyen kézen, ami biztonságos – kivéve a tiédet –, testvér.
– Hiszel Isidónak?
– Nem hiszek senkinek, erre megtanítottál. Isido az Isido, de legalább a hűsége tántoríthatatlan. Ezt neked is el kell ismerned.
– Csak annyit ismerek el, hogy Isido el akar engem pusztítani, a birodalmat ketté akarja szakítani, hogy most is bitorolja a hatalmat, és ellene szegül a taikó végrendeletének.
– De Szugijama úrral összeesküdtél a Régenstanács ellen. Ne?
Zataki homlokán úgy vonaglott az ér, mint valami fekete hernyó. – Mit mondhatnál erre? Egyik tanácsadója elismerte a pártütés tényét: hogy rávetted Szugijamát, fogadja el Ito urat régensnek a te helyedbe, majd az első gyűlés előtti napon mondjon le, az éjszaka leple alatt szökjön meg, és ezzel döntse zűrzavarba a birodalmat. Hallottam a vallomását magam is – testvér.
– A gyilkosságokban is részt vettél?
Zataki elvörösödött. – Szugijamát túlbuzgó róninok ölték meg, nem én és nem is Isido emberei!
– Mégis különös, hogy olyan hamar elfoglaltad a helyét mint régens, ne?
– Nem. Családfám éppoly ősi, mint a tiéd. De Szugijama halálát nem én rendeltem el, és nem is Isido – szamuráj becsületére megesküdött. Én is megesküszöm, ha kell. Szugijamát róninok ölték meg, de megérdemelte.
– Azt is, hogy megkínozták, hogy mocskos verembe vetették, hogy gyerekeit és ágyasait szeme láttára koncolták fel?
– Ez merő pletyka, amit mocskos elégedetlenkedők terjesztenek – talán épp a te kémeid –, hogy gyalázatot hozzanak Isido úrra és rajta keresztül Ocsiba úrnőre és az Örökösre. Erre nézve nincs semmi bizonyíték.
– Csak meg kell vizsgálni a tetemüket.
– A róninok felgyújtották a házat. Nincsenek tetemek.
– Milyen kényelmes, ne? Hogy lehetsz ilyen hiszékeny? Nem vagy te ostoba paraszt!
– Nem vagyok hajlandó itt ülni és a mocskolódásodat hallgatni. Adj választ most azonnal. Aztán vagy vedd fejemet és anyánk is meghal, vagy engedj távozni. – Zataki előrehajolt. – Amint a fejem legurul a vállamról, tíz postagalamb indul északnak, Takato felé. Hűséges embereim vannak innen északra, keletre és nyugatra, egynapi járóföldre, hatósugaradon kívül, s ha ők kudarcot vallanának, van még több is, biztonságban, a határokon túl. Ha lecsapod a fejemet, vagy meggyilkoltatsz, vagy bármi más módon meghalok Izuban – bármi okból –, meghal anyánk is. És most vedd a fejem, vagy végezzünk a tekercsátadással, és tüstént távozom Izuból. Válassz!
– Szugijamát Isido gyilkoltatta meg. Idővel bizonyítékot is szerzek erre. Ez a fontos, ne? Csak egy kis időre van...
– Nincs több időd! Késlekedés nélkül, így szól az üzenet. Természetesen nem fogsz engedelmeskedni a parancsnak, rendben van hát, nesze. – Zataki a tatamikra tette a második tekercset. – Íme, hivatalos törvényen kívül helyezésed és a parancs, hogy azonnal kövess el szeppukut, amit persze ugyanolyan megvetéssel fogsz visszautasítani – Buddha urunk bocsásson meg neked! Végeztünk hát mindennel. Tüstént útnak indulok, s legközelebb már csak a harctéren találkozunk, ahol, ezt Buddha urunkra megfogadtam, még ugyanaznap nyársra tűzöm a fejedet.
Toranaga nem vette le szemét ellenségéről. – Szugijama úr a barátod volt, mint ahogy nekem is. Bajtársunk volt, nála tiszteletre méltóbb szamurájt nem hordott hátán a föld. Fontosnak kellene tekintened, hogy mi az igazság a halála körül.
– A te halálod fontosabb, testvér.
– Isido éppúgy becsapott téged, mint anyja a kiszáradt csecsén rágódó kölykét.
Zataki a tanácsadójához fordult. – Szamuráj becsületedre mondd, állítottam-e embereket és milyen üzenetet kell továbbítaniuk?
Az ősz hajú, méltóságteljes öreg szamuráj, Zataki fővazallusa, akiről Toranaga jól tudta, milyen kínosan becsületes ember, szinte émelygett a szégyentől, mint mindenki a közelben, amiért a gyűlölködés a két testvér között ennyire a felszínre törhetett. – Bocsáss meg, uram – suttogta meg-megakadva, miközben mélyen meghajolt Toranaga felé –, de hűbéruram természetesen igazat beszél. Hogyan is lehetne ezt kétségbe vonni? És kérlek, bocsássatok meg, de kötelességem teljes tisztelettel és alázattal rámutatni, hogy... hogy az udvariasságnak ilyen döbbenetes és szégyenletes hiánya köztetek nem méltó sem rangotokhoz, sem az alkalom ünnepélyességéhez. Ha vazallusaitok... ha hallották volna... kétlem, hogy bármelyiktek vissza tudta volna tartani őket. Megfeledkeztek önmagatok és embereitek iránti kötelességetekről. Kérlek, bocsássatok meg – mindkettejük felé meghajolt –, de ezt ki kellett mondani. Minden üzenet úgy hangzik egyébképpen, Toranaga úr, és mindegyiken rajta van Zataki úr pecsétje: „Azonnal kivégezni asszonyanyámat.”
– Hogyan bizonyíthatnám be, hogy nem török az Örökös vesztére? – kérdezte testvérétől Toranaga.
– Tüstént mondj le minden címedről és hatalmadról fiad és örökösöd, Szudara javára, és még ma kövess el szeppukut. Ez esetben én és minden emberem a végsőkig támogatni fogjuk Szudara urat, a Kvantó birtokosát.
– Megfontolom, amit mondasz.
– He?
– Megfontolom, amit mondasz – ismételte még határozottabban Toranaga. – Holnap ugyanebben az időpontban találkozunk, ha neked is megfelel.
Zataki arca eltorzult.
– Ez valami újabb trükk? Minek még egy találkozó?
– Hogy megbeszéljük mindazt, amit mondtál, meg ennek a dolgát is. – Toranaga magasba emelte a kezében levő tekercset. – Holnap megkapod a válaszomat.
– Buntaro-szan! – Zataki a második tekercsre mutatott. – Kérlek, add át uradnak!
– Nem! – Toranaga hangja visszhangzott a tisztás körül. Majd szertartásosan, fennhangon hozzátette:
– Kitüntetésnek tartom, hogy átvehettem a Tanács üzenetét, és holnap ugyanebben az időpontban átnyújtom válaszomat dicső követüknek, fivéremnek, Sinano urának.
Zataki gyanakodva meredt rá. – Miféle válasz lehetsé...?
– Nagyon sajnálom, uram – szólt közbe ismét az öreg szamuráj csöndes méltósággal, úgy, hogy csak ők hallják –, kérlek, bocsáss meg, de Toranaga úrnak joga van ezzel a javaslattal élni. Igen komoly választás elé állítottad, olyan választás elé, amelyet a tekercsek nem tartalmaznak. Úgy becsületes és tiszteletre méltó, ha megadod neki az időt a gondolkodásra.
Zataki felvette és ruhaujjába dugta a második tekercset.
– Rendben van. Beleegyezem. Toranaga úr, kérlek, bocsásd meg modortalanságomat. És végül, kérlek, mondd meg, hol találom Kaszigi Jabut. Neki is hoztam tekercset. De neki csak egyet.
– Hozzád fogom küldeni.

A sólyom összezárta szárnyait, s az esti ég ezerlábnyi magasából zuhant rá a menekülő galambra, csak úgy repültek a tollak, azután karmai közé szorítva tovább zuhant vele a föld felé, akár a kő, majd néhány lábnyira a talajtól eleresztette immár élettelen zsákmányát, vadul fékezett, és tökéletes biztonsággal leszállt rá. – Ek-ek-ek-eeekk! – rikoltotta, gőgösen felborzolva nyaktollait, és diadalmámorában karmai egy csapásával letépte a galamb fejét.
Toranaga Naga kíséretében odavágtatott hozzá. A daimjó lesiklott nyergéből. Gyengéden öklére szólította a sólymot, s az engedelmesen fellépett a kesztyűre. Jutalmul kapott egy falás húst egy előbbi prédából. Gazdája rácsúsztatta a csuklyát, s a fogaival húzta össze nyaka körül a bőrszíjakat. Naga fölvette a galambot, beledobta az apja nyeregkápáján lógó, félig telt vadásztarisznyába, majd hátrafordulva integetni kezdett a messze lemaradt hajtóknak és testőröknek.
Toranaga visszaült lovára. A sólyom kényelmesen trónolt kesztyűjén, vékony bőrzsinegek fogták, nehogy idő előtt felrepüljön. Toranaga felnézett az égre, a fogyó nappali világosságot méregette.
Késő délután a nap végre áttört a felhőkön, de most, itt a völgyben már egyre ritkult a fény, a nap rég lebukott a nyugati gerinc mögött, s az idő kellemesen hűvösre fordult. A felhőket északnak hajtotta az uralkodó szél, hegycsúcsok fölött lebegtek, s el is rejtettek sokat. Ebben a magasságban, a szárazföld szívében a levegő tiszta volt és édes.
– Szép napunk lesz holnap, Naga-szan. Felhőtlen, azt hiszem. Talán már hajnalban vadászni kezdek.
– Igen, apám. – Naga zavartan figyelte Toranagát, félt kérdezősködni, mint mindig, mégis mindent tudni szeretett volna. Meghaladta a képzelőtehetségét, hogyan lehet ilyen nyugodt és derűs az apja az után az undorító találkozó után. Fegyelmezett szertartásossággal meghajolni a távozó Zataki előtt, majd azonnal előhozatni sólymait, hívatni hajtóit, testőreit s vágtában nekieredni az erdőn túl hullámzó dombvidéknek – Naga szemében mindez a boszorkányos, emberfeletti önuralom jelének tetszett. Nagának már Zataki puszta gondolatára borsózni kezdett a háta, s tudta, az öreg tanácsadó igazat beszélt: ha a szóváltásnak csak tizedét meghallják a szamurájok, tüstént kardot rántva ugranak uruk becsületének védelmére. Ha nem lóg szeretve tisztelt nagyanyja feje fölött az a szörnyű veszély, ő maga ront rá elsőnek Zatakira. Gondolom, ezért lett apám az, aki lett, ezért ért oda, ahová elért...
Alant az erdőből kitörő lovasokat pillantott meg, amint feléjük vágtáznak a hullámzó dombvidéken. Az erdő sötétzöldjén túl mint meg-megcsavarodó szalag feketéllett a folyó. A fogadó fényei szentjánosbogarakként villóztak.
– Apám!
– He? Á, igen, már látom őket. Kik azok?
– Jabu-szan, Omi-szan és... nyolc testőr.
– A te szemed élesebb, mint az enyém. Igen, most már én is felismerem őket.
Naga gondolkodás nélkül kibökte:
– A helyedben nem engedtem volna Jabu urat Zataki úrhoz anélkül, hogy... – Hangja elakadt rémületében, majd dadogva befejezte: – Kérlek, bocsáss meg.
– Miért nem engedted volna Jabu urat egyedül Zataki elé?
Naga magában elátkozta a lepcses száját, és szinte összezsugorodott Toranaga tekintete alatt.
– Kérlek, bocsáss meg, de így nem fogod megtudni, miféle titkos egyezséget kötöttek egymás közt. Jabu megtenné, apám, hidd el. A helyedben én nem eresztettem volna össze őket... kérlek, bocsáss meg, de nem bízom benne.
– Ha Jabu-szan és Zataki-szan összeesküvést sző a hátam mögött, azt úgysem akadályozhatom meg, hiába küldök vele szemtanút. Néha okosabb, ha az ember utánaenged a zsinórnak – így kell halat fogni, ne?
– De igen, kérlek, bocsáss meg.
Toranaga rájött, hogy a fia nem érti, sohasem fogja érteni, mindig megmarad héjának, fürge, éles karmú, halálos héjának, amelyet egyenesen az ellenségre kell röptetni.
– Örülök, hogy értesz, fiam – mondta, hogy bátorítsa, hiszen ismerte és becsülte jó tulajdonságait. – Jó fiam vagy – tette hozzá őszinte érzéssel.
– Köszönöm, apám – felelte Naga, és nagyon büszke volt a ritka dicséretre. – Remélem, megbocsátod ostobaságomat, és megtanítasz rá, hogyan szolgálhatlak még hívebben.
– Nem vagy te ostoba. – Jabu az ostoba, tette hozzá majdnem Toranaga. Minél kevesebbet tudnak az emberek, annál jobb, gondolta azután, és semmi szükség rá, hogy megerőltesd az agyadat, Naga fiam. Fiatal vagy még – te vagy a legkisebbik fiam féltestvéred, Tadateru után. Hány éves is most Tadateru? Hét, igen, hétéves lehet.
Nézte a közeledő lovasokat.
– Hogy van az anyád, Naga?
– Mint mindig – ő a legboldogabb asszony a világon. De most is csak évente egyszer enged magához. Nem tudnád jobb belátásra bírni?
– Nem – felelte Toranaga. – Ő sohasem fog megváltozni.
Toranagát mindig elöntötte a melegség, ha Csano-Cubonéra, nyolcadik hivatalos ágyasára, Naga anyjára gondolt. Mosolyogva emlékezett vissza nyers humorára, gödröcskés arcára, gyönyörű fenekére s ahogy fickándozott alatta, amilyen lelkesen és önfeledten párnázott.
Egy Jedo környéki parasztgazda özvegye volt, Toranaga húsz esztendővel ezelőtt figyelt fel rá. Az asszony három évig nála lakott, azután azt kérte, engedje vissza a földre. Toranaga elengedte. Most is ott él a maga gazdaságán, közel ahhoz a helyhez, ahol született – kövéren, elégedetten, tiszteletre méltó és senkinek sem lekötelezett buddhista apácaként. Toranaga néha fölkereste, ilyenkor gondtalanul és sokat nevettek minden ok nélkül – mint a barátok egymás közt.
– Derék asszony az anyád – mondta Toranaga.
Jabu és Omi odaért és leszállt a nyeregből. Tíz lépés távolságban megálltak és meghajoltak.
– Átadott nekem egy tekercset – hörögte Jabu a tekercset lóbálva.
– „Felszólítunk, hogy még ma indulj Izuból Ószakába, s jelentkezz kihallgatásra az ószakai várban, különben minden birtokodat elkobozzuk, téged pedig törvényen kívül helyezünk.” – Összegyűrte és a földre vetette a papirost. – Még ma!
– Akkor jobb, ha máris csomagolsz – mondta Toranaga, akit felháborított Jabu neveletlensége és ostobasága.
– Uram, nagyon kérlek – hadarta Omi, és alázatosan térdre borult –, Jabu úr hűséges vazallusod, alázatosan kérlek hát, ne gúnyolódj vele. Bocsásd meg durva őszinteségemet, de Zataki úr... Kérlek, bocsásd meg durvaságomat.
– Jabu-szan, ne haragudj a megjegyzésért – jóindulatúnak szántam – mondta Toranaga, és átkozta magát meggondolatlanságáért. – Ilyen üzeneteket mindnyájan csak jókora adag humorérzékkel fogadhatunk, ne? – Odahívta solymászát, átadta ökléről a madarat, majd a hajtókkal együtt elbocsátotta. Azután Nagán kívül minden szamurájt hallótávolságon kívülre küldött, leült a sarkára, és intett nekik, hogy kövessék példáját. – Legjobb lesz, ha elmondod, mi történt.
– Szinte nincs is mit elmondani – válaszolta Jabu. – Elmentem hozzá. A legparányibb udvariassággal fogadott. Átadta Isido úr „üdvözletét”, majd dölyfösen felszólított, hogy titokban azonnal szegődjem Isido mellé, és tervezzem meg a te haladéktalan meggyilkolásodat és minden, Izuban tartózkodó Toranaga-szamuráj meggyilkolását. Természetesen végig sem hallgattam, mire minden udvariaskodás nélkül a kezembe nyomta ezt! – Dühödten a földön heverő tekercsre bökött. – Ha nem védi a te nyílt parancsod, ott helyben kardélre hányom! Követelem, hogy vond vissza azt a parancsot! Nem élhetek ezzel a szégyennel! Bosszút kell állnom!
– Ez minden, ami történt?
– Nem elég ez?
Toranaga eleresztette a füle mellett Jabu modortalanságát, és dühödten Omira meredt. – Te vagy a hibás mindebben, ne? Miért nem volt annyi eszed, hogy megvédd uradat? Állítólag tanácsadó volnál. Urad pajzsaként kellett volna viselkedned. Csapdába kellett volna ejtened Zataki urat, kiszedni belőle, mivel akarják megvesztegetni uradat, mi a tervük. Értékes tanácsadónak hittelek! Nagyszerű alkalom nyílik meg előtted, és te elpocsékolod, mint valami közönséges fajankó!
Omi a földig hajtotta fejét. – Kérlek, bocsáss meg, uram.
– Én megbocsáthatok, de nem tudom, Jabu úr miért tenne ilyet. Urad átvette a tekercset. Most már elkötelezte magát. Most már, így vagy úgy, de cselekednie kell.
– Mi? – kérdezte Jabu.
– Mit gondolsz, én miért tettem azt, amit tettem? Hogy időt nyerjek, azért – mondta Toranaga.
– Egy napot? Mit ér egy nap? – kérdezte Jabu.
– Ki tudja? Egy nap, amit megnyersz, egy nappal kevesebbet jelent az ellenségnek. – Toranaga tekintete visszavillant Omira. – Isido szóban vagy írásban küldte üzenetét?
– Szóban, természetesen – vágta rá Jabu. Toranaga továbbra is Omira meresztette átható tekintetét. – Nem teljesítetted kötelességedet urad és énirántam.
– Kérlek, bocsáss...
– Mit mondtál neki egyáltalán?
Omi nem felelt.
– A jó modort is elfelejtetted? Mit mondtál neki?
– Semmit, uram. Semmit sem mondtam.
– Micsoda?
– Azért nem mondott semmit Zatakinak, mert nem is volt ott – fröcsögte ingerülten Jabu. – Zataki négyszemközt akart találkozni velem.
– Ó! – Toranaga elleplezte afeletti örömét, hogy Jabunak be kellett vallania, amit ő már amúgy is sejtett, s hogy az igazság egy része legalább napvilágra került. – Kérlek, bocsáss meg, Omi-szan. Természetszerűleg feltételeztem, hogy te is jelen voltál.
– Az én hibám, uram. Ragaszkodnom kellett volna hozzá. Igazad van, kudarcot vallottam urammal szemben – mondta Omi. – Erősködnöm kellett volna. Kérlek, bocsáss meg. Jabu-szama, kérlek, bocsáss meg.
Mielőtt Jabu válaszolhatott volna, Toranaga közbevágott: – Természetesen megbocsátok, Omi-szan. Ha urad másként rendelkezett, az az ő előjoga. Te rendelkeztél így, Jabu-szama?
– Igen... igen, de nem tartottam fontosnak a dolgot. Gondolod, hogy...?
– Mindegy, a baj most már megesett. Mi a terved?
– Természetesen kutyába se veszem az üzenetet, uram. – Jabu nyugtalankodott. – Úgy véled, nem kellett volna elfogadnom?
– Persze. Ki kellett volna alkudnod tőle még egy napot. Vagy többet. Heteket akár. – Toranaga élvezettel forgatta meg a kést a sebben, gonosz örömét lelve benne, hogy Jabut kínos helyzetbe hozta önnön ostobasága, s fütyült rá, hogy megvesztegetéssel, unszolással, hízelgéssel vagy fenyegetéssel kétségkívül sikerült belevonniuk valami ellene irányuló összeesküvésbe. – Nagyon sajnálom, de ezzel elkötelezted magad. No persze, nem nagy a baj, hiszen te magad mondtad: minél előbb dönti el az ember, kinek az oldalára álljon, annál jobb. – Felkelt. – Nem szükséges visszamennetek az ezredhez ma este. Mindketten velem vacsoráztok. Gondoskodtam illő mulatságról. – Mindenki számára, tette hozzá magában elégedetten.

Kiku ügyes ujjai belekaptak a húrba, keze szilárdan tartotta a pálcikát. Azután énekelni kezdett, és tiszta hangja betöltötte a csendes estét. Lenyűgözve ültek a verandára s a kertre nyitott nagy teremben, elbűvölte őket a lány rendkívüli hatása a fáklyák imbolygó fényében, amint a szamiszen fölé hajolva kimonója aranyfonalain meg-megcsillantak a lángok.
Toranaga körülnézett, és érzékelte az estében vibráló indulatokat. Egyik oldalán Mariko ült Blackthorne és Buntaro között. A másikon Omi és Jabu egymás mellett. A díszhely még mindig üres volt. Zataki sajnálattal visszautasította a meghívást gyenge egészségi állapotára hivatkozva, noha korábban látták, amint az északi hegyek közt nyargalászott, s azt is tudták, hogy most éppen legendás férfierejét meríti ki szilaj párnázassál. Naga és a gondosan kiválogatott őrség mindenfelől körülvette őket, Gjoko valahol a háttérben téblábolt. Kiku-szan a verandán térdelt feléjük nézve, háttal a kertnek – apró, magányos, rendkívüli jelenség.
Marikónak igaza volt, gondolta Toranaga. Ez a kurtizán megéri a pénzt. Lelkét elbűvölte, Zataki miatti nyugtalanságát elcsitította. Ma éjszakára is érte küldjék, vagy ezúttal egyedül háljak? A múlt éjszaka emlékétől máris bizseregni kezdett a férfiassága.
„Tehát látni akartál, Gjoko-szan?” – kérdezte erődbeli magánszállásán Toranaga.
„Igen, uram.”
Toranaga meggyújtotta a megfelelő hosszúságú füstölőrudat. „Parancsolj.”
Gjoko meghajolt, de Toranaga alig nézett rá. Most látta első ízben közelről Kikut. Ritka gyönyörű arca így még szebbnek tetszett, még nem hagyta rajta a nyomát rideg mestersége. „Kérlek, zenélj egy kicsit, míg beszélgetünk” – mondta neki Toranaga, akit meglepett, hogy Gjoko kész a lány előtt tárgyalni.
Kiku azonnal engedelmeskedett, de az a zene egyáltalán nem olyan volt, mint amit most játszott. Tegnap este nyugtatni akart vele, aláfesteni az üzletbonyolítást. Ma este izgatott, elbűvölt, ígért.
„Uram – kezdte tegnap szertartásosan Gjoko –, először is hadd mondjak alázatosan köszönetet, amiért kitüntetsz engem, szerény házamat és Kiku-szant, a Füzek Világának hölgyei közül számomra a legelsőt. Az ár, amit a kiváltásáért kértem, arcátlan, jól tudom, sőt egyenesen képtelen, és nem is lehet jóváhagyni egészen holnap hajnalig, míg Kaszigi és Toda úrnő a maguk bölcsességében határozatot nem hoznak. Ha rajtad múlna, te természetesen már rég döntöttél volna, hiszen mit számít a megvetésre méltó pénz egy szamurájnak, hát még a világ legnagyobb daimjójának?”
Gjoko hatásszünetet tartott. Toranaga nem kapta be a horgot, csupán alig észrevehetően megrezzentette a legyezőjét, amit úgy is lehetett értelmezni, hogy bosszantja az asszony szószátyársága, úgy is, hogy nyugtázza a bókot, de úgy is, hogy egyszer s mindenkorra elutasítja az árat – attól függően, hogy milyen a mama-szan pillanatnyi lelkiállapota. Mindketten tisztában voltak vele, ki fogja végleg jóváhagyni az összeget.
„Mert mi is a pénz? Semmi, pusztán a közlés eszköze – folytatta Gjoko –, akárcsak Kiku-szan muzsikája. Mi, a Füzek Világának lakói csupán ezt tesszük: közlünk, felvidítjuk a férfi lelkét, könnyítünk a terhén...” Toranaga magába fojtotta az epés visszavágást, mert eszébe jutott, hogy az asszony ötszáz kokuért vásárolt tőle egyrúdnyi időt, és ötszáz kokuért legalábbis figyelmes hallgatóság jár. Hagyta hát, hogy folytassa, csak egyik fülével figyelt rá, a másikkal a gyönyörűséges zenét élvezte, amely a lelke legbelsejét cirógatta és révületbe ringatta. Egyszerre durván visszarántották a valóságba Gjoko szavai. „Micsoda?”
„Csak annyit mondtam, hogy pártfogásodba kellene venned a Füzek Világát, s ezzel megváltoztathatnád a történelem menetét.”
„Hogyan?”
„Mindössze azt kellene csinálnod, uram, amit mindig is csináltál: az egész birodalom érdekét a magadé elé helyezni.”
Szó nélkül hagyva a nevetséges túlzást, úgy döntött, becsukja fülét a muzsika előtt – rájött, hogy beleesett az első csapdába, már akkor, amikor felszólította Gjokót, hogy hozza magával a lányt, de a másodikba is, amikor hagyta, hogy elhódítsa szépsége és illata, s a harmadikba, amiért megengedte, hogy ilyen csábítóan zenéljen, miközben úrnője kifejti javaslatát.
„A Füzek Világa? Mi van a Füzek Világával?”
„A gond kettős, uram. Először is, a Füzek Világa mai állapotában elvegyül a valóságos világgal, s ez mindkettőnek kárára van, zavarják egymást. Másodszor, hölgyeink így képtelenek a tökélynek arra a fokára hágni, amit minden férfi jogosan elvárna tőlük.”
„Nocsak.” Kiku illatosítóiból feléje lebbent valami, olyasmi, amilyet még sohasem szippantott. Tökéletesen volt megválasztva. Önkéntelenül is a lányra pillantott. Kiku ajkán félmosoly játszott, amely egyedül neki szólt. A lány bágyadtan lesütötte szemét, ujjai végigsimítottak a húrokon, és Toranaga máris úgy érezte, az ő testét simogatják.
Igyekezett összpontosítani. „Bocsáss meg, Gjoko-szan. Hogy mondtad?”
„Kérlek, bocsásd meg homályos beszédemet, uram. Először: a Füzek Világát el kellene választani a valóságos világtól. Az én misimai teaházam például az egyik déli utcában van, a többi szétszórva az egész városban. Ugyanez a helyzet Kjótóban, Narában, az egész birodalomban. Még Jedóban is. Arra gondoltam, hogy Jedo járhatna elöl a jó példával az egész világ számára.”
„Hogyan?” Toranagának egy pillanatra elállt a szívverése egy tökéletes akkord hallatán.
„Az összes mesterségeknek, igen bölcsen, megvannak a maguk utcái, a maguk kerületei. Nekünk is külön helyet kellene engedélyezni, uram. Jedo új város; elhatározhatnád, hogy egyik részét átengeded a Füzek Világának használatára. Telepíttess minden teaházat ennek a területnek a falain belülre, és tiltsd meg, hogy ezen kívül teaházat alapítsanak, bármilyen szerényét is.”
Toranaga most már teljes odaadással összpontosított, mert az ötlet pompásnak hangzott. Olyan okosnak, hogy nem is értette, miért nem jutott neki magának eszébe. Ha minden teaház és minden kurtizán egy kerítésen belülre kerül, annál könnyebb állandó rendőri felügyelet alatt tartani, figyeltetni és adóztatni őket, s annál könnyebb figyelni és kilesni ügyfeleiket, annál könnyebb kémkedni utánuk. Az egész terv zseniális egyszerűsége valósággal főbe kólintotta. Azzal is tisztában volt, micsoda befolyással rendelkeznek általában az első osztályú hölgyek.
Arca azonban semmit sem árult el izgalmából. „Mi lenne ennek az előnye, Gjoko-szan?”
„Meglenne a külön céhünk, uram, amely oltalmat nyújt, igazi céhbe tömörülhetnénk, egy helyen, s nem lennénk szerteszórva, és persze a céh szabályainak mindenki engedelmeskedne...”
„Kötelezően?”
„Igen, uram. Mindenki javáért. A céh szavatolná a tisztességes árakat és a szolgáltatás magas színvonalát. Néhány év leforgása alatt egy másodosztályú jedói hölgy felérne egy kjótóival, és így tovább. S ha a terv beválna Jedóban, miért ne válhatna be a birodalom összes városában?”
„De így azok a tulajdonosok, akik a kerítésen belül ülnének, kizárólagos döntési joggal rendelkeznének, ne? Arcátlanul magas belépődíjat követelhetnének, s becsaphatnák az ajtót azok előtt, akiknek egyébként szintén joguk lenne a Füzek Világában dolgozni”
„Igen, ez a veszély fennállna, uram. Bizonyos helyeken, egyszer-másszor be is következne bizonyosan. Szigorú törvényekkel azonban biztosítani lehet a tisztességes bánásmódot, s a haszon különben is bőven ellensúlyozná a kárt, számunkra is és tiszteletre méltó vendégeink számára is. Másodszor: a Füzek...”
„Előbb az első ponttal végezzünk, Gjoko-szan – vágott közbe szárazon Toranaga. – Márpedig mindez a javaslatod ellen szól, ne?”
„De igen, uram. Az ilyesmi előfordulhat. Viszont minden daimjó elrendelheti, hogy ellenkezőképpen alakítsuk a dolgot. És könnyebb is lenne neki, ha mindössze egy céhvel, egy hellyel kellene foglalkoznia. Ez nem okozna komoly gondot, elhiheted, uram. Természetesen minden egyes körzet maga felelne a körzet békéjéért. És az adókért.”
„Á, igen, az adók. Így könnyebb lenne beszedni az adókat, az kétségtelen. Ez jó érv a javadra, elismerem.”
Gjoko a füstölőrúdra pillantott. Idejének több mint a fele letelt. „Te, uram, a te végtelen bölcsességedben persze elhatározhatnád és elrendelhetnéd, hogy a Füzek Világa legyen az egyetlen világ az egész világon, amelyet nem szabad megadóztatni, soha, az idők végezetéig. Soha, soha, soha.” Az asszony őszinte tekintettel, minden színlelés nélkül Toranaga szemébe nézett. „Végül is, uram, nem Lebegő Világ-e a másik nevünk, nem csupán szépséget tudunk-e kínálni, s a szépség nagy részét nem a fiatalság teszi-e? S az olyan lebegő és tünékeny valami, mint a fiatalság, nem az istenek ajándéka-e, s mint ilyen, nem szent-e? Minden férfiak közül te aztán igazán tudod, uram, milyen ritka és tünékeny a fiatalság, az igazi nő.”
A zene elhalt. Toranaga tekintete Kikura siklott. A lány merőn figyelte őt, homloka aggódó ráncokba ugrott.
„Igen – mondta Toranaga őszintén. – Én tudom, milyen tünékeny az ilyesmi.” Beleivott a teájába. „Megfontolom, amit mondtál. Másodszor?”
„Másodszor.” Gjoko összeszedte minden sütnivalóját. „Másodszor és utoljára, uram, mindörökre ráüthetnéd a magad bélyegét a Füzek Világára. Gondolkodj csak el némely hölgyeinken. Kiku-szan például hatéves kora óta tanul dalolni, táncolni és a szamiszenen játszani. Minden egyes ébren töltött percét kemény munkára áldozta, hogy művészetét tökéletesítse. Kétségtelen, hogy megilleti az első osztályú hölgy címe, egyedülálló művészete megér ennyit. De így is csak kurtizán marad, akitől bármelyik vendége elvárhatja, hogy ne csak művészetével, hanem a testével is szórakoztassa. Úgy vélem, két külön osztályt kellene bevezetni a hölgyek között. A kurtizánok osztálya tenné, amit eddig – szórakoztatna, gyönyörködtetne a testével is. A második, az új osztályba – ezeket gei-sának is nevezhetnénk, vagyis művészi személyeknek – azok tartoznának, akik kizárólag a művészetnek szentelnék magukat. A gei-sáknak nem lenne kötelességük a párnázás. Ők csupán szórakoztatnának, táncolnának, énekelnének, zenélnének, ki ezt, ki azt – vagyis szakosodnának. A gei-sák a férfiak lelkét és szellemét szórakoztatnák szépségükkel, kellemükkel, művészetükkel, a kurtizánok pedig a testet elégítenék ki, természetesen csakúgy szépséggel, kellemmel és művészettel.”
Toranagát ismét letaglózta a gondolatban rejlő egyszerűség s a végtelen lehetőségek sora. „Hogyan választanád ki a gei-sát?”
„Az adottságai révén. Kamaszkorában tulajdonosa eldöntené, melyik utat választja számára. A céh pedig elfogadhatná vagy elutasíthatná a tanoncot, ne?”
„Rendkívüli gondolat, Gjoko-szan.”
Az asszony meghajolt és megborzongott. „Kérlek, bocsáss meg bőbeszédűségemért, uram, de ilyen módon ha a szépség megfakul, a test megvastagodik, a lánynak még mindig van jövője, mert van értéke. Nem kell végigjárnia azt az utat, amely ma minden kurtizán elkerülhetetlen sorsa. Azokért emelem fel a szavam, akik művészek közöttük, uram, például az én Kiku-szanomért. Kérlek, biztosítsd jövőjét az arra alkalmas keveseknek, biztosítsd nekik a helyet, amit megérdemelnek. Ahhoz, hogy megtanuljanak énekelni, táncolni, zenélni, hosszú évek gyakorlata szükséges. Márpedig a párnázáshoz elengedhetetlen a fiatalság, a fiatalságnál nincs jobb vágykeltő. Ne?”
„Nincs.” Toranaga szúrós tekintetet vetett Gjokóra. „Tehát a gei-sák nem párnázhatnának?”
„Nem lenne kötelességük, bármennyi pénzt kínálnának is nekik. A gei-sáknak sohasem lenne feladatuk a párnázás, uram. De ha egy gei-sa párnázni akar egy bizonyos férfival, az az ő dolga – vagy esetleg úrnője engedélyéhez köthetnénk, s az ár nem lehetne magasabb, mint amit a férfi megengedhet magának. A kurtizán dolga lenne, hogy művészien párnázzon – a gei-sák és gei-sa tanoncok azonban érinthetetlenek lennének. Kérlek, bocsáss meg, hogy ilyen sokáig beszéltem.” Gjoko meghajolt és Kiku is meghajolt. A füstölőrúdból alig maradt egy hajszálnyi.
Toranaga az engedélyezett idő kétszereséig faggatta őket, kihasználva az alkalmat, hogy többet megtudhat világukról, meghallgatva gondolataikat, reményeiket, félelmeiket. Mindaz, amit megtudott, felcsigázta érdeklődését. Elraktározta az értesüléseket jövőbeni használatra, majd pedig kiküldte Kikut a kertbe. „Szeretném, ha itt maradna ma éjszakára, Gjoko-szan, feltéve persze, hogy van hozzá kedve, hajnalig – ha szabad. Megkérdeznéd? Természetesen tudom, hogy fáradt lehet. Gyönyörűen és sokáig játszott nekünk, úgyhogy meg fogom érteni. De talán meggondolja a dolgot. Hálás lennék, ha megkérdeznéd.”
„Természetesen megkérdezem, uram, de anélkül is tudom, hogy kitüntetésnek fogja tekinteni meghívásodat. Hiszen a mi kötelességünk az, hogy szolgáljunk, ahogy csak tudunk, ne?”
„Igen. De, mint helyesen rámutattál, ő különleges teremtés. Meg fogom érteni, ha azt feleli, hogy fáradt. Kérlek, mihamarabb kérdezd meg tőle.” Kis bőrzacskót nyújtott át Gjokónak, tíz koban volt benne. Máris bánta a fölösleges bőkezűséget, de tudta, hogy a pozíciója megköveteli. „Ez talán némiképp kárpótol a kimerítő estéért, s egyben köszönetemet is jelzi érdekes gondolataidért.”
„Kötelességünk a szolgálat, uram.” Toranaga látta, mint küszködik az asszony, nehogy ujjaival kitapogassa az összeget, s mint vall kudarcot ebbéli erőfeszítése. „Köszönöm, uram. Kérlek, bocsáss meg, máris megkérdezem Kiku-szant.” Azután, különös módon és váratlanul, könnyek szöktek a szemébe. „Kérlek, fogadd egy közönséges vénasszony köszönetét, amiért kitüntetted és végighallgattad. Tudod... a gyönyörökért, amiket nyújtunk, végtelen könnyáradat a jutalmunk. Nehéz megmagyarázni, uram, hogyan érez egy asszony... kérlek, bocsáss meg...”
„Jól van, Gjoko-szan, én megértem, hidd el. Ne aggódj. Megfontolok mindent, amit mondtál. Ó, igen, és hajnalban mindketten velem jöttök. Néhány nap a hegyek közt kellemes változatosság lesz mindkettőtök számára. Biztosra veszem, hogy a Kiku-szanért kért összeget is jóvá fogják hagyni, ne?”
Gjoko hajlongva köszönetet mondott, majd letörölte a könnyeit, és szilárd hangon így szólt: „Megkérdezhetem hát, ki az a szerencsés férfi, akinek Kiku-szant kiváltják?”
„Josi Toranaga-nó-Minovara.”
Most, hogy a jokoszei estében, az édes és hűvös levegőn Kiku-szan muzsikája és hangja rabul ejtette elméjüket és szívüket, Toranaga elrévedt. Eszébe jutott, micsoda büszke öröm öntötte el Gjoko arcát, és ismét elcsodálkozott az emberek zavarba ejtő hiszékenységén. Döbbenetes, hogy még a legravaszabbak és legokosabbak is sokszor csak azt látják, amit látni akarnak, s nem néznek mögéje még a legvékonyabb álcafalnak sem. Vagy pedig figyelmen kívül hagyják a valóságot, azt tekintik látszatnak. Aztán, amikor a világ a fejükre dől, s nem marad más hátra, mint a szeppuku, vagy amikor kilökik őket fagyba-szélbe, akkor megtépik varkocsukat vagy megszaggatják ruhájukat, s a karmát okolják, az isteneket, a kamikat, a balszerencsét, urukat, férjüket, vazallusukat – bárkit és bármit, csak magukat nem.
Milyen különös.
Végignézett vendégein, látta, hogy mind a lányt figyeli, titkaik közé zárkózva, a lány művészete előtt pezsgő lélekkel – mind, kivéve az Andzsin-szant, aki idegesen fészkelődik. Nem baj, Andzsin-szan, gondolta derűsen Toranaga, ez csak azért van, mert még nem civilizálódtál igazán. Sose bánd, az is megjön majd idővel, de ha nem, az sem számít, amíg engedelmeskedel. Pillanatnyilag éppen az érzékenységedre, a haragodra, az erőszakosságodra van szükségem.
Igen, mind itt vagytok. Te, Omi, és ti, Jabu, Naga, Buntaro, és ti, Mariko, Kiku-szan, még te is, Gjoko, ti mind, izui sólymaim és héjáim, mind kiképezve, készenlétben. Mindenki itt van, kivéve egyet – a keresztény papot. Hamarosan rád kerül a sor, Cukku-szan. De az is lehet, hogy rám.

Martin Alvito atya, a Jézus-társaság tagja őrjöngött. Készülődnie kellene a Toranagával való találkozásra, amihez ugyancsak össze kell szednie az eszét, és akkor itt van ez a szörnyűség, amivel foglalkoznia kell, ami nem tűr halasztást. – Mit hozhatsz fel védelmedre? – förmedt rá csuklyás japán hívére, aki alázatosan térdelt előtte. A többi testvér félkörben állt a szobában.
– Kérlek, bocsáss meg, atyám. Vétkeztem – dadogta lesújtva a csuklyás. – Kérlek, bocsáss...
– Ismétlem: a mindenható Isten joga, hogy megbocsásson neked, ha végtelen bölcsességében úgy látja jónak, nem az enyém. Halálos bűnt követtél el. Megszegted szent fogadalmadat. Nos?
A választ alig lehetett hallani. – Sajnálom, atyám. – A férfi sovány volt és törékeny. A keresztségben a József nevet kapta. Harmincéves volt. Társai, a többi japán testvér életkora tizennyolctól negyvenig terjedt. Mind tonzúrát viselt, mind előkelő kjúsúi szamurájcsaládból származott, mind részesült az igen kemény papi képzésben, de még senkit sem szenteltek fel közülük.
– Meggyóntam a vétkemet, atyám – mondta lehajtott fejjel József.
– És azt hiszed, ez elég? – Alvito türelmetlenül elfordult tőle, és az ablakhoz ment. A szoba átlagos volt, a tatamik elfogadhatók, a sodzsik papírja ügyetlenül foltozott. A fogadó elhanyagolt, harmadosztályú, de a többit még előtte elfoglalták a Jokoszéba érkezett szamurájok. Kibámult az estébe, s a fülét megütötte Kiku távoli hangja, ahogy a folyó felett szárnyalt. Míg a kurtizán be nem fejezi, tudta, Toranaga nem küld érte. – Mocskos szajha – morogta maga elé, és a japán ének panaszos dallamtalansága most még inkább feldühítette, mint máskor, s még jobban felszította haragját József bűne miatt.
– Hallgassatok meg, testvérek – mondta, visszafordulva a többiek felé. – Ma törvényt ülünk József testvér fölött, aki tegnap éjjel paráználkodott egy itteni szajhával, megszegve szent szüzességi fogadalmát, szent engedelmességi fogadalmát, beszennyezve halhatatlan lelkét, jezsuita pozícióját, helyét az egyházban s mindazt, amit ez jelent és képvisel. Isten előtt megkérdelek mindnyájatokat – ti is hasonlóképpen cselekedtetek?
Mindenki a fejét rázta.
– Cselekedtetek valaha is hasonlóképpen?
– Nem, atyám.
– Te, te bűnös! Isten előtt bevallód vétkedet?
– Igen, atyám, már bevall...
– Felelj Isten színe előtt: ez volt az első alkalom?
– Nem, nem ez volt az első – mondta József. – Egy... egy másikkal is paráználkodtam négy napja... Misimában.
– De hiszen... de hiszen tegnap misét celebráltunk!! Hogyan gyóntál tegnap meg azelőtt meg azelőtt... Tegnap misét celebráltunk! Az Isten szerelmére, magadhoz vetted az oltáriszentséget anélkül, hogy bevallottad volna halálos bűnödet?
József testvér valósággal beleszürkült a szégyenbe. Nyolcéves kora óta a jezsuiták nevelték. – Az... az volt az első alkalom, atyám. Négy nappal ezelőtt. Egész életemben nem követtem el bűnt. De most is kísértésbe estem... és... a Szent Szűz irgalmazzon nekem... most elbuktam. Harmincéves vagyok és férfi... mindnyájan férfiak vagyunk. Kérlek, Jézus urunk és atyánk is megbocsátott a bűnösöknek... te miért nem bocsáthatsz meg? Mindnyájan férfiak vagyunk...
– Mindnyájan papok vagyunk!
– Nem vagyunk igazi papok! Nem vettek fel bennünket a társaságba, még csak fel se szenteltek. Nem vagyunk igazi jezsuiták. Nem tehetjük le a negyedik fogadalmat, mint te, atyám – felelte mogorván József. – A többi rend felveszi a testvéreket, csak a jezsuiták nem. Miért?
– Tartsd a szád!
– Nem tartom! – csattant fel József. – Kérlek, bocsáss meg, atyám, de miért nem fogadjátok be néhányunkat a társaságba? – Rámutatott az egyik testvérre, egy magas, kerek képű emberre, aki békés nyugalommal figyelt. – Miért nem fogadjátok be például Mihály testvért? Tizenkét esztendős kora óta tanul. Most harminchat éves, mintaszerű keresztény, jóformán szent. Ezreket térített meg, és ti mégsem veszitek fel, noha...
– Isten nevében, hall...
– Isten nevében, atyám, miért nem veszitek fel legalább egyikünket? Valakinek végre össze kellett szednie a bátorságát, hogy feltegye ezt a kérdést! – József talpra ugrott. – Én tizenhat éve készülök, Matteo huszonhárom éve, Juliao még több ideje... egész életünkben, hosszú-hosszú évek óta készülünk. Jobban ismerjük az imákat, a katekizmusokat és a szenténekeket, mint te, Mihály és én még latinul és por...
– Elég!
– ...Portugálul is beszélünk, többnyire mi prédikálunk, mi vitázunk a buddhistákkal és más bálványimádókkal, a legtöbbet mi térítünk. Mi! Hát akkor, az Úr Jézusra és a Madonnára, mi a baj velünk? Csak nem az, hogy nem vagyunk portugálok vagy spanyolok, vagy hogy nem vagyunk szőrösek és kerek szeműek? Isten nevében kérdem, atyám, miért nincs a papi közösségben egyetlen japán jezsuita sem?
– Most már aztán fogd be a szád!
– Még Rómát is megjártuk, Mihály, Juliao és én – tört ki Józsefből. – Te sohasem voltál Rómában, nem találkoztál a generális atyával és őszentségével, a pápával, mint mi...
– Egy okkal több, hogy legyen eszed és ne vitatkozz. Szüzességet, szegénységet és engedelmességet fogadtatok. Sokak közül választottak ki, megkaptátok ezt a különleges kegyet, és te mégis hagytad megromlani a lelked...
– Bocsáss meg, atyám, de nem hiszem, hogy kegynek tekinthetem azt az oda-vissza nyolc esztendeig tartó utat, ha minden tanulásunk, imádkozásunk, prédikálásunk és várakozásunk ellenére egyikünket sem szentelik fel, holott megígérték. Én tizenkét esztendősen indultam útnak, Juliao tizenegy...
– Megtiltom, hogy még egy szót kiejts a szádon! Megparancsolom, hogy hallgass! – A hirtelen támadt rettenetes csendben Alvito atya körülnézett a falak mentén sorakozó, éberen figyelő és fülelő többieken. – Ha eljön az ideje, mindnyájatokat fel fogunk szentelni. De te, József, Istenemre mondom, te...
– Istenedre mondod! – tört ki József. – Mikor jön el az ideje?
– Azt Isten szabja meg – csattant fel Alvito, akit megdöbbentett, de a végsőkig fel is bőszített ez a nyílt lázadás. – Térdre!
József testvér megpróbált farkasszemet nézni vele, de nem tudott, s aztán, hogy dührohama elmúlt, kifújta a levegőt, térdre rogyott, és lehajtotta a fejét.
– Isten legyen irgalmas hozzád. Bevallottad, hogy elkövetted a legundorítóbb halálos bűnt, hogy megszegted szent szüzességi fogadalmadat és szent engedelmességi fogadalmadat, amit elöljáróidnak tettél. Beleestél a legelképesztőbb arcátlanság bűnébe is. Hogy merészeled kétségbe vonni generálisunk rendelkezéseinek és az egyház politikájának a bölcsességét? Veszélybe sodortad halhatatlan lelkedet. Szégyent hoztál Istenre, a társaságra, az egyházra, a családodra és barátaidra. Eseted olyan súlyos, hogy magának a fővizitátor atyának kell döntést hoznia benne. Addig is nem részesülhetsz az oltáriszentségben, nem gyónhatsz és nem gyóntathatsz... – József válla rázkódni kezdett a ránehezedő fájdalmas bűnbánat terhétől. – Kezdeti büntetésként pedig ezeket szabom ki: tilos beszélned, harminc napig csak rizst és vizet vehetsz magadhoz, a következő harminc éjszakát térden állva töltőd, buzgón imádkozva a Szent Szűzhöz, hogy bocsássa meg undorító bűneidet, azonkívül most mindjárt harminc korbácsütést kapsz. Vedd le a csuhádat.
A váll nem remegett tovább. József felnézett. – Elfogadok mindent, amit rendeltél, atyám – mondta –, és teljes szívemből-lelkemből bocsánatodat kérem. A tiédet és az Övét is mindörökkön. De mint közönséges bűnözőt megkorbácsolni nem hagyom magam.
– Meg foglak korbácsolni!
– Kérlek, bocsáss meg, atyám – mondta József. – A Szent Szűz nevére, hidd el, nem a fájdalom aggaszt. A fájdalom semmiség nekem, akárcsak a halál. Az, hogy elkárhoztam, és örökké a pokol tüzén fogok égni, az az én karmám, tehát el fogom viselni. De én szamuráj vagyok. Harima úr családjába tartozom.
– Gőgöd undorító. Nem a fájdalom kedvéért büntetlek, hanem azért, hogy ezt a felháborító gőgöt kiűzzem belőled. Mint közönséges bűnözőt, mondod? Hová lett az alázatod? A mi Urunk, Jézus Krisztus is elszenvedte a megaláztatást. Közönséges bűnözők között halt meg.
– Igen. Ez a mi legnagyobb gondunk, atyám.
– Mi?
– Kérlek, bocsásd meg nyíltságomat, atyám, de ha a Királyok Királya nem közönséges bűnözőként szenvedett volna ki a kereszten, a szamurájoknak sokkal könnyebb lenne...
– Hallgass!
– ...elfogadni a kereszténységet. A társaság bölcsen teszi, hogy nem prédikál annyit Krisztus megfeszítéséről, mint a többi szerzet...
Alvito akár a bosszúálló angyal emelte maga elé a feszületet. – Isten nevében, hallgass és engedelmeskedj, vagy kiközösítelek! Fogjátok meg, és tépjétek le róla a csuhát!
A többiek megelevenedve közelebb nyomultak, de József talpra ugrott. Kés villant a kezében, a köntöse alól rántotta elő. A falnak vetette hátát. Mindenki megtorpant, kivéve Mihály testvért. Mihály testvér lassan, nyugodtan odament hozzá, és kinyújtotta a kezét.
– Kérlek, add ide a kést, testvérem – mondta szelíden.
– Nem. Kérlek, bocsáss meg.
– Akkor imádkozz értem, testvér, ahogy én is imádkozom érted. – Mihály higgadtan a fegyverért nyúlt.
József odébb lépett, és felkészült a halálos döfésre.
– Bocsáss meg, Mihály.
Mihály ismét feléje közeledett.
– Állj! Hagyd őt, Mihály – parancsolta Alvito.
Mihály, néhány hüvelyknyire az imbolygó pengétől, engedelmesen megállt.
– Isten legyen irgalmas hozzád, József – mondta hamuszürke arccal Alvito. – Ki vagy közösítve. A Sátán már e földön birtokba vette a lelkedet, és birtokolni fogja halálod után is. Távozz közülünk.
– Megtagadom a keresztény Istent! Én japán vagyok! A lelkem mostantól csakis az enyém! Nem félek – kiáltotta József. – Igen, mi gőgösek, büszkék vagyunk... ellentétben a barbárokkal. Mi japánok vagyunk, nem barbárok. Még a parasztjaink sem barbárok!
Alvito komoran keresztet vetett a többiekre, hogy a rontástól megóvja őket, majd félelem nélkül hátat fordított a késnek. – Imádkozzunk együtt, testvérek. A Sátán jelent meg köztünk.
A többiek is elfordultak, volt, aki szomorúan, volt, aki döbbenten. Csak Mihály maradt a helyén, és Józsefet nézte. József letépte a nyakából a rózsafüzért és a keresztet. Már épp el akarta hajítani, amikor Mihály újra kinyújtotta a kezét.
– Kérlek, testvérem, kérlek, add nekem... olyan csekély ajándék – mondta.
József hosszan ránézett, aztán átadta.
– Kérlek, bocsáss meg.
– Imádkozni fogok érted – mondta Mihály.
– Nem hallottad? Megtagadtam Istent!
– Imádkozni fogok, hogy Isten ne tagadjon meg téged, Uraga-nó-Tadamasza-szan.
– Bocsáss meg nekem, testvérem – mondta József. Övébe dugta a kést, felrántotta az ajtót, és vakon végigbotorkált a folyosón, ki a verandára. Emberek figyelték kíváncsian, köztük Uo, a halász, aki az árnyékban várakozott türelmesen. József átvágott az udvaron, és a kapu felé tartott. Egy szamuráj elébe lépett.
– Állj!
József megtorpant.
– Hová mégy?
– Sajnálom, kérlek, bocsáss meg... nem tudom.
– Én Toranaga urat szolgálom. Nagyon sajnálom, de szándékomon kívül meghallottam, mi folyik odabenn. Biztosan hallotta az egész fogadó. Igen rossz modorra vall... a vezetődtől, hogy ilyen ordítozással zavarta meg a békét. És tőled is. Én őrségben vagyok itt. Azt hiszem, legjobb lesz, ha az őrparancsnokhoz viszlek.
– Azt hiszem... köszönöm, de már megyek is. Kérlek, bocsáss meg...
– Nem mégy sehová, nagyon sajnálom. Csak az őrparancsnokhoz.
– Mi? Ó... igen. Igen, nagyon sajnálom, természetesen.
József igyekezett összeszedni magát.
– Rendben van. Köszönöm. – A szamuráj elfordult, épp amikor egy másik szamuráj vágott át a hídon és tisztelgett.
– Cukku-szant kell elvinnem Toranaga úrhoz.
– Nagyszerű. Már várnak.

Negyvenharmadik fejezet

Toranaga a tisztáson át közelgő, magas termetű papot figyelte: a fáklyák imbolygó fényében sovány arca még csontosabbnak tetszett a fekete szakáll fölött. Elegáns, narancssárga buddhista köntöst viselt, a rózsafüzér és a feszület a derekánál lógott.
Alvito atya Toranagától tíz lépésre megállt, letérdelt, tisztelettudóan meghajolt, vagyis elkezdte a szokásos ceremóniát.
Toranaga az emelvényen ült, egyedül, testőrei félkörben, de hallótávolságon kívül vették körül. Csak Blackthorne volt a közelben: parancsának megfelelően hátát az emelvénynek vetve hevert, és tekintetét a pap szemébe fúrta. Alvito mintha észre sem vette volna.
– Örülök, hogy látlak, uram – mondta Alvito atya, amint az illemszabályok ezt megengedték.
– Én is, Cukku-szan. – Toranaga intett a papnak, hogy üljön le arra a párnára, amelyet a földre terített tatamira tettek, az emelvény elé. – Régen találkoztunk.
– Igen, uram, sok mondanivalóm van. – Alvito atya nagyon is tudatában volt annak, hogy párnáját a földre helyezték, és nem az emelvényre, és annak is, hogy Blackthorne szamurájkardokat visel ilyen közel Toranagához, s hányaveti tartásban hever. – Bizalmas üzenetet hozok elöljárómtól, a vizitátor atyától, aki tiszteletteljes üdvözletét küldi.
– Köszönöm. De előbb magadról mesélj.
– Ó, uram – felelte Alvito, tudván, hogy Toranaga éles szemét nem kerülte el, milyen bánat sújtja őt ma este, hiába próbálta eltitkolni. – Ma este túlságosan is tudatában vagyok önnön gyarlóságomnak. Szívesen levetném földi kötelmeimet, hogy visszavonulva imádkozhassam, kérve Isten kegyelmét. – Alvito atya most már nagyon szégyellte, hogy ő maga sem tanúsított semmi alázatot. József bűne rettenetes ugyan, de ő is elhamarkodottan, dühében cselekedett, méghozzá ostobán. Az ő hibája, hogy egy lélek örökre elveszett. – Miurunk egyszer azt mondta: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár!” De a pohár még Tőle sem múlt el. Nekünk e világban az Ő lépteit kell követnünk, amennyire tőlünk telik. Kérlek, bocsáss meg, hogy gondomat kimutattam előtted.
– És mi a te „poharad”, barátom?
Alvito elmondta. Tisztában volt vele, hogy semmi értelme eltitkolni az esetet, hiszen Toranaga úgyis megtudja, ha nem tudta meg máris, és akkor már jobb, ha az igazat vallja, s nem valami torz változatot. – Szomorú dolog elveszíteni egy testvérünket, még rettenetesebb számkivetetté tenni, bármilyen rettenetes is a bűne. Türelmesebbnek kellett volna lennem. Az én hibám.
– Hol van most?
– Nem tudom, uram.
Toranaga odahívott egy testőrt.
– Keressétek meg a renegát keresztényt, és holnap délben hozzátok elém. – A szamuráj elsietett.
– Kérlek, tanúsíts iránta könyörületet, uram – mondta gyorsan Alvito, és őszintén is gondolta. Tudta azonban, hogy bármennyire kéri is, nem fogja eltéríteni Toranagát esetleg már feltett szándékától. Ismét, nem először, azt kívánta, bárcsak itt is volna világi szárnya a Jézus-társaságnak, mint egyebütt mindenhol, hogy letartóztassa és megbüntesse a hitehagyottakat. Többször folyamodott már ezért, de mindig elutasították a kérését, itt Japánban is, és Rómában is, ott maga a rend generálisa. Márpedig ha nincs világi szárnyunk, gondolta fáradtan, nem tudom, hogyan tartunk rendet és fegyelmet a nyájban.
– Miért nem szentel fel papokat a ti társaságotok, Cukku-szan?
– Azért, uram, mert eleddig egyetlen japán hívünk sem érte el a megfelelő képzettségi fokot. A latintudás például elengedhetetlen, mert rendünk bármelyik testvért bármikor a világ bármelyik részére elküldheti, és a latin, sajnos, igen nehezen elsajátítható nyelv. Senki sincs még igazán kiképezve, senki sem áll még készen erre a munkára.
Alvito teljes szívével hitte ezt. Azonkívül, nem úgy, mint a vizitátor atya, ő elkeseredetten ellenezte, hogy a jezsuita papság körébe japánokat vegyenek fel. „Kegyelmes uram – mondta nemegyszer –, kérlek, ne hagyd, hogy elámítson a szerénységük és az illedelmes külsejük. A lelkük mélyén mind megbízhatatlanok, végül mindig felül fog kerekedni bennük a gőgjük, a japánságuk. Sohasem lesznek hű szolgái a társaságnak, se megbízható katonái őszentségének, Krisztus földi helytartójának. Soha.”
Alvito Blackthorne-ra pillantott, majd visszafordította tekintetét Toranagára, aki azt mondta: – De ketten vagy hárman ezek közül a paptanoncok közül beszélnek latinul és portugálul, ne? Vagyis amit az az ember mondott, igaz, ne? Miért nem választottátok ki ezeket?
– Nagyon sajnálom, de rendünk generálisa úgy véli, még nem alkalmasak a felszentelésre. József tragikus bukása is ezt példázza.
– Az ünnepélyes esküt megszegni csúnya dolog – mondta Toranaga. Felidézte magában, amint az a három fiú útnak indult Nagaszakiból a Fekete Hajón, hogy ünnepélyesen fogadják őket a spanyol király udvarában és a keresztények főpapjánál. Abban az esztendőben gyilkolták meg Gorodát. Kilenc év múlva visszatértek, de amíg távol voltak, addig is állandó megfigyelés alatt tartották őket. Naiv, gyermekien buzgó keresztényekként távoztak, s ugyanolyan szűklátókörűén, ugyanolyan rosszul tájékozottan tértek haza, mint ahogy elindultak. Micsoda értelmetlen pocsékolás, gondolta Toranaga, elvesztegettük azt a remek alkalmat, mert Goroda nem volt hajlandó kihasználni, hiába biztattam.
„Nem, Tora-szan, nekünk szükségünk van a keresztényekre a buddhisták ellen – mondta Goroda. – A legtöbb buddhista pap és szerzetes katona, ne? A keresztények pedig nem azok. Hadd vigye az Óriás atya azt a három gyereket – kjúsúi tökfilkók amúgy is, ne? A keresztényeket bátorítani kell, hányszor mondjam? Ne beszélj te nekem tízéves tervről, inkább perzselj fel minden buddhista kolostort. A buddhisták dögön lakmározó legyek, a keresztények meg széllelbélelt, húgyos senkiháziak.”
Most már nem azok, gondolta ingerülten Toranaga. Mostanára viperafajzat lett belőlük.
– Igen – mondta fennhangon. – Csúnya dolog megszegni az esküt, kiabálni és megzavarni a fogadó békéjét.
– Kérlek, bocsáss meg, uram, és bocsásd meg, hogy szóba hoztam a gondjaimat. Köszönöm, hogy végighallgattál. Érdeklődésed új erőt ad, mint mindig. Megengeded, hogy köszöntsem a navigátort?
Toranaga megengedte.
– Gratulálok, navigátor – mondta Alvito portugálul. – Illenek hozzád azok a kardok.
– Köszönöm, atyám, már tanulom, hogyan kell forgatni őket – felelte Blackthorne. – De egyelőre, sajnos, még nemigen értek hozzájuk. Egyelőre maradok a pisztolynál meg az ágyúnál, ha fel kell vennem a harcot.
– Imádkozom, hogy soha többé ne kelljen harcolnod, navigátor, és hogy nyíljék meg a szemed Isten végtelen kegyelmére.
– Az enyém nyitva. A tiéd ködös.
– A lelked üdvéért kérlek, navigátor, nyisd fel a szemed és tárd ki a lelked. Tévedésben élsz. Ennek ellenére meg kell köszönnöm, hogy megmentetted Toranaga úr életét.
– Ezt meg honnan tudod?
Alvito nem felelt. Visszafordult Toranagához.
– Miről beszéltetek? – kérdezte Toranaga, megtörve a csendet.
Alvito elmondta, majd hozzátette: – Ámbár hitem ellensége ő és kalóz, mégis örülök, hogy megmentett téged, uram. Isten útjai kifürkészhetetlenek. Nagy kitüntetésben részesítetted, amikor szamurájjá emelted.
– Nemcsak szamuráj, hatamoto is. – Toranaga élvezettel látta, hogy a pap arcán megdöbbenés suhan át. – Elhoztad a szótárt?
– Igen, uram, több térképpel egyetemben, amelyeken feltüntettük a portugál bázisokat Goától kezdve. A könyv a poggyászomban van. Küldjek érte valakit, vagy elég lesz, ha később magam adom át neki?
– Add át neki később. Ma este vagy holnap. A jelentést is elhoztad?
– Azokról az állítólagos ágyúkról, amelyeket Macauból szállítottak volna? A vizitátor atya most írja, uram.
– És a japán zsoldosok számáról minden egyes új bázisotokon.
– A vizitátor atya mindegyiktől friss jelentést kért, uram, s amint összesíti őket, át fogja nyújtani azt is.
– Rendben van. És most halljuk, honnan értesültél megmenekülésemről?
– Toranaga-nó-Minovarával kapcsolatban alig történhet valami, ami ne válnék azonnal pletyka vagy legenda tárgyává. Misimából jövet hallottuk, hogy majdnem elnyelt a földrengés, uram, s hogy az „aranyhajú barbár” húzott ki a szakadékból. S hogy ugyanezt te is megtetted érte és egy úrhölgyért – minden bizonnyal Mariko-szanért?
Toranaga biccentett. – Igen. Ő is itt van Jokoszéban. – Elgondolkodott, majd folytatta: – Holnap szeretne meggyónni, szokásaitoknak megfelelően. De csakis olyasmiket, amik nem politikai természetű dolgok. Úgy vélem, ez kizárja az én személyemet és különféle hatamotóim személyét, ne? Ezt neki is elmagyaráztam.
Alvito meghajolt, jelezve, hogy megértette. – Engedelmeddel, mondhatnék misét az összes itt levő kereszténynek, uram? Természetesen nagyon diszkréten, minden feltűnés nélkül. Holnap esetleg?
– Még meggondolom. – Toranaga jelentéktelen dolgokról beszélgetett még egy darabig, majd így szólt: – Tehát üzenetet hoztál nekem? A főpapodtól?
– Alázatosan jelzem, uram, hogy magántermészetű üzenetről van szó.
Toranaga úgy tett, mintha ezen eltűnődne, holott előre pontosan elhatározta, hogyan fog lezajlani a találkozó, s pontos utasításokat adott az Andzsin-szannak arra nézve, hogyan viselkedjék és miket mondjon. – Rendben van. – Blackthorne-hoz fordult. – Andzsin-szan, most elmehetsz, később még beszélgetünk.
– Igen, uram – felelte Blackthorne. – Bocsánatot kérek: Fekete Hajó. Megérkezett Nagaszaki?
– Igaz is. Köszönöm – mondta Toranaga, s örült, hogy az Andzsin-szan kérdése nem hangzott előre kiterveltnek. – Nos, Cukku-szan, kikötött már a Fekete Hajó?
Alvito meglepődött, hogy Blackthorne-t japánul hallja beszélni, a kérdés pedig zavarba ejtette.
– Igen, uram. Tizennégy napja futott be.
– Ó, tizennégy napja – mondta Toranaga. – Érted, Andzsin-szan?
– Igen. Köszönöm.
– Jó. Ha akarsz még kérdezni valamit Cukku-szantól, később megkérdezheted, ne?
– Igen, uram. Kérlek, bocsáss meg. – Blackthorne felállt, meghajolt és elballagott.
Toranaga követte tekintetével. – Érdekes ember – ahhoz képest, hogy kalóz. És most először is beszélj a Fekete Hajóról.
– Épségben megérkezett, uram, az eddigi legnagyobb selyem-rakománnyal. – Alvito igyekezett lelkes hangot megütni. – A Harima, Kijama, Onosi urak és közted született megállapodás érvényben van. Kincstárad jövő ilyenkorra több tízezer kobannal lesz gazdagabb. A selyem a lehető legjobb minőségű, uram. A rakománylistáról másolatot hoztam szállásmesterednek. Ferriera vezérkapitány üdvözletét küldi, s reméli, hogy hamarosan újra találkozhat veled. Ezért is tudtalak csak megkésve felkeresni. A fővizitátor sürgősen Nagaszakiba rendelt Ószakából, hogy ellenőrizzem, minden rendben megy-e. Épp amint elindultam Nagaszakiból, hírét vettük, hogy Jedóból Izuba érkeztél, ezért ide siettem, ahogy csak tudtam. Egyik leggyorsabb kutterünkkel Nimazuig vitorláztam, onnan pedig szárazföldön jöttem tovább. Misimánál csatlakoztam Zataki úrhoz, aki kegyesen engedélyét adta ehhez.
– A hajód most is Nimazunál horgonyoz?
– Igen, uram. Ott fog bevárni engem.
– Jó. – Toranagának megfordult a fejében, hogy ne ezzel a hajóval küldje-e Marikót Ószakába, aztán úgy döntött, még ráér ezen gondolkodni. – Kérlek, még ma este add át a listát a szállásmesternek.
– Igen, uram.
– Az ez évi rakományra vonatkozó megállapodás tehát érvényben van?
– Igen.
– Jó. És most lássuk a többit. Az igazán fontos dolgokat.
Alvitónak kiszáradt a szája.
– Sem Kijama, sem Onosi úr nem hajlandó cserbenhagyni Isido tábornokot. Sajnálom. A leghatározottabb ösztönzésünk ellenére sem hajlandók csatlakozni hozzád.
Toranaga halk hangja könyörtelen volt.
– Megmondtam már, hogy ösztönzésnél többet várok tőletek!
– Sajnálom, hogy ebben a tekintetben rossz híreket hozok, uram, de egyikük sem hajlandó nyilvánosan átállni...
– Á, azt mondod, nyilvánosan? No és nem nyilvánosan? Titokban?
– Titokban sem hajlandók semmi...
– Külön-külön vagy együtt beszéltél velük?
– Természetesen együtt is és külön-külön is, a legbizalmasabb formában, de hiába sugalltunk...
– Csupán „sugalltátok” nekik, hogy mit kellene csinálniuk? Miért nem parancsoltatok rájuk?
– Úgy van, ahogy a vizitátor atya mondta, uram. Mi nem adhatunk parancsot egyetlen daimjónak, egyetlen...
– Igen, de a testvéreteknek adhattok. Ne?
– Igen, uram.
– Őket is megfenyegettétek a kiközösítéssel?
– Nem, uram.
– Miért?
– Mert nem követtek el halálos bűnt. – Alvito kellőleg szilárd hangon jelentette ki ezt, úgy, ahogy dell'Aquával megbeszélték, de a gyomra azért remegett. Nem szívesen hozott ilyen rossz híreket, pedig a helyzet még ennél is rosszabb volt: Harima úr, Nagaszaki törvényes birtokosa bizalmasan közölte velük, hogy egész hatalmas vagyonát és befolyását Isido rendelkezésére bocsátja. – Kérlek, ne haragudj, uram, de az isteni törvényeket nem én hozom, mint ahogy a busidónak, a harcos útjának parancsait sem te állítottad össze. Nekünk be kell érnünk azzal, ami...
– Egy szegény szerencsétlent számkivetésbe taszítasz egy olyan természetes aktus miatt, amilyen a párnázás, de akik természetellenesen viselkednek – mi több, árulók módján –, amikor a segítségedet kérem, a sürgős segítségedet – mint barátomtól –, akkor te legfeljebb ösztönzésre meg „sugallatokra” vagy hajlandó. Érted egyáltalán, milyen súlyos dolgokról van itt szó?
– Nagyon sajnálom, uram. Kérlek, bocsáss meg, de...
– Nem biztos, hogy megbocsátok, Cukku-szan. Elhangzott már egyszer, ha jól emlékszem: mindenkinek el kell döntenie, melyik oldalra áll.
– Mi természetesen a te oldaladon állunk, uram. De nem parancsolhatjuk meg Kijama és Onosi úrnak csak úgy...
– Szerencsére én parancsolhatok a saját keresztényemnek.
– Uram?
– Megparancsolhatom, hogy eresszék szabadon az Andzsin-szant. A hajójával... és az ágyúival együtt.
– Óvakodj tőle, uram. A navigátor ördögien ügyes, de eretnek és kalóz ő, nem lehet benne bíz...
– Itt az Andzsin-szan szamuráj és hatamoto. A tengeren talán kalóz. És ha az, gondolom, sok más kalózt fog magához vonzani – sokat. És az, hogy egy idegen mit művel a nyílt vizeken, az ő dolga, ne? Ebben mindig is ez volt a politikánk. Ne?
Alvito némán igyekezett összeszedni magát. Ki hitte volna, hogy az Ingeles ilyen közel férkőzik Toranagához?
– Az a két keresztény daimjó még titokban sem hajlandó elkötelezni magát?
– Nem, uram. Mindent megpró...
– Semmi engedményre nem hajlanak?
– Nem, uram...
– Semmilyen alkura, megállapodásra, egyezségre?
– Nem, uram. A meggyőzés és rábeszélés minden eszközét igénybe vettük, hidd el. – Alvito tudta, hogy csapdába esett, és az elkeseredés részben kiült az arcára. – Ha rajtam állna, én megfenyegetném őket a kiközösítéssel is, noha üres fenyegetés lenne csupán, hisz nem válthatnám valóra, hacsak halálos bűnt el nem követnek s nem vallják be, vagy nem tartanak bűnbánatot. De magával a fenyegetéssel is halálos bűnt vennék magamra, uram, az örök kárhozatot kockáztatnám.
– Azt mondod, ha vétenének a ti hitetek ellen, akkor kiközösítenéd őket?
– Igen. De nem hiszem, hogy ettől a te oldaladra állnának, uram. Kérlek, bocsáss meg, de... pillanatnyilag százszázalékosan ellened vannak. Sajnálom, de ez az igazság. Mindketten világosan értésemre adták, együtt is, külön-külön is. Istenemre mondom, imádkozom, hogy gondolják meg magukat. Szavunkat adtuk neked a vizitátor atyával Isten előtt, hogy mindent megpróbálunk. Ígéretünket meg is tartottuk. De kudarcot vallottunk.
– Akkor veszíteni fogok – mondta Toranaga. – Ezt tudod, ugye? Ha Isido mellé állnak, minden keresztény daimjó melléje fog állni. Akkor pedig veszítek. Húsz szamuráj fog szemben állni minden egyes emberemmel. Ne?
– Igen.
– Mi a tervük? Mikor fognak támadni?
– Nem tudom, uram.
– Ha tudnád, elárulnád?
– Igen... igen, elárulnám.
Kétlem, gondolta Toranaga, és tekintete az éjszakába meredt. A rá nehezedő teher szinte a földre húzta. Hát mégis Bíbor Ég lesz a vége? – kérdezte magától tehetetlenül. Az az ostoba, eleve kudarcra ítélt roham Kjóto ellen?
Gyűlölte a megalázó ketrecet, amibe belekényszerítették. Akárcsak a taikónak és Gorodának, neki is meg kellett tűrnie a keresztény papokat, mert olyan elválaszthatatlanok voltak a portugál kereskedőktől, mint legyek a lótól, és teljes lelki hatalmat gyakoroltak rendetlen nyájuk fölött. A papok nélkül elképzelhetetlen volt a kereskedelem. Tárgyalói és közvetítői jóindulatukat a Fekete Hajó-ügyletekben nem nélkülözhette, hiszen egyedül ők beszélték a nyelveket, egyedül bennük bízott meg mindkét fél, s ha a papokat kitiltják a birodalomból, velük együtt minden barbár engedelmesen elhajózik, és sosem tér vissza. Eszébe jutott az az egyetlen eset, amikor a taikó megpróbált megszabadulni a papoktól, de a kereskedelmet továbbra is fenn akarta tartani. Két esztendeig nem jött Fekete Hajó. A kémek jelentették, hogy a papok óriás termetű főnöke mint valami fekete mérgespók ül Macauban, s elrendelte, hogy szüntessék be a kereskedelmet, megtorlásul a taikó kiutasítási rendeletéért, jól tudván, hogy a taikónak előbb-utóbb be kell hódolnia. Két esztendő múlva be is adta a derekát, visszahívta a papokat, s úgy téve, mintha a rendeletet ki sem bocsátotta volna, szemet hunyt a papok által szított árulás és zendülés fölött.
Ez a valóság, ettől nincs menekvés, gondolta Toranaga. Nem hiszem el, amit az Andzsin-szan mond – hogy a kereskedelem éppolyan fontos a barbároknak, mint nekünk, hogy mohóságukban tovább folytatnák a kereskedést, bármit csinálnánk is a papokkal. Túl nagy a kockázat, időnk meg nincs, mint ahogy hatalmam sincs. Egyszer már kísérletet tettünk, és kudarcot vallottunk. Ki tudja, a papok talán még tízesztendei várakozást is megengedhetnének maguknak, épp elég könyörtelenek. Ha ők azt mondják, nincs többé kereskedelem, azt hiszem, tényleg nem lenne. És mi nem várhatnánk tíz évet. Még ötöt sem. Ha az összes barbárt kiűzzük, húsz esztendőbe is beletelne, mire az angol barbárok betölthetnék a helyüket, ha az Andzsin-szan egyáltalán igazat beszél, és ha – és ez a legnagyobb ha – a kínaiak hajlandók lennének velük kereskedni a déli barbárok helyett. És én nem hiszem, hogy a kínaiak változtatnának a kialakult renden. Ők sohasem változtatnak. Húsz esztendő túlságosan nagy idő. Még tíz is.
Nem, ettől a valóságtól nincs menekvés. És ott az a még szörnyűbb valóság, amelynek kísérteties árnya rettegéssel töltötte el Gorodát és a taikót, s amely megint fel akarja ütni undorító fejét: hogy ezek a félelmet nem ismerő, vakbuzgó keresztény papok, ha sarokba szorítják őket, minden befolyásukkal, kereskedelmi és tengeri hatalmukkal a nagy keresztény daimjók valamelyike mögé állnak. Mi több, megszervezik a vaspáncélos, ugyanolyan vakbuzgó és a legmodernebb muskétákkal felszerelt konkvisztádorok hadának partraszállását is, akik ugyanezt a keresztény daimjót támogatnák – és kis híján meg is tették legutóbb. Magában semmiféle barbár hadsereg és semennyi pap nem jelentene veszélyt roppant egyesített haderőnk ellen. Szétzúztuk Kublai kán hordáit is, le tudnánk verni minden partra szálló sereget. De ha ugyanez a sereg valamelyik nagy keresztény daimjónk szamurájhadához csatlakozna, és egyúttal polgárháború törne ki az egész birodalomban, akkor ez a keresztény daimjó bizony magához ragadhatná a teljhatalmat.
Kijama vagy Onosi? Nyilvánvaló most már, hogy ez a pap terve. Az időzítés tökéletes. De melyik daimjó?
Kezdetben mindkettő, sőt támogatná őket a nagaszaki Harima is. De ki aratja le a végső diadalt? Kijama – hiszen Onosi, a bélpoklos már nem él sokáig, neki bizonyára azt ígérnék cserébe gyűlölt ellensége és riválisa, Kijama támogatásáért, hogy fájdalommentes örök életben részesül a keresztény menyországban, a keresztény Isten jobbján.
Kettejüknek most négyszázezer szamurájuk van. Kjúsú a bázisuk, az a sziget, amely felett nekem nincs hatalmam. Ketten, vállvetve könnyedén leigázhatnák az egész szigetet, hiszen rendelkezésükre áll a rengeteg katona, élelem, az invázióhoz szükséges sok hajó, a selyem és maga Nagaszaki. Az egész országban még legalább öt-hatszázezer keresztény él. Ezeknek több mint a fele – azok, akiket a jezsuiták térítettek meg – szamuráj, ráadásul ügyesen elvegyítve az összes daimjó szamurájai közt: kimeríthetetlen forrása az árulóknak, kémeknek, orgyilkosoknak – és csak a papok parancsszavára várnak. És miért ne adnák ki a parancsot? Elérnék azt, ami az életnél is fontosabb számukra: megneveznék a teljhatalmat az összes lelkek fölött s így az Istenek Földjének szelleme fölött is, egész országunkat s benne mindent – pontosan úgy, ahogy az Andzsin-szan szerint ötvenszer is megesett már ebben az ő Újvilágukban... Megtérítenek egy királyt, aztán kijátsszák saját népe ellen, s végül az egész birodalmat fölfalják.
Milyen könnyen meghódíthatna bennünket a barbár papoknak ez a kis csoportja! Hányan lehetnek egész Japánban? Ötvenen, hatvanan? De hatalmuk van. És hisznek. Készek boldogan meghalni hitükért, büszkén és bátran, istenük nevével az ajkukon. Tanúi lehettünk ennek Nagaszakiban, amikor a taikó kísérlete olyan csúfos kudarcot vallott. Egyetlen pap sem tagadta meg a hitét, tízezrek nézték végig a máglyahalált, tízezrek keresztelkedtek meg, s ez a „mártírium” óriási tisztességgel ruházta fel a keresztény vallást, ebből élnek azóta is a papok.
Az én szempontomból kudarcot vallottak a papok, de ez nem fogja letéríteni őket könyörtelenül kiszemelt útjukról. Ez is valóság.
Tehát Kijama.
Máris megegyeztek volna a végső tervben, máris csak ügyesen mozgatott bábu volna Isido, Ocsiba és az Örökös? Csatlakozott már hozzájuk titkon Harima? Eresszem rá tüstént az Andzsin-szant a Fekete Hajóra és Nagaszakira?
Mitévő legyek?
Tedd, amit mindig. Légy türelmes, keresd a harmóniát, ne rágódj tovább az én vagy te, élet vagy halál, feledés vagy túlvilág, most vagy akkor kérdésén, kovácsolj új tervet. De milyen tervet, szeretett volna felordítani elkeseredésében. Nincs semmilyen terv!
– Elszomorít, hogy azok ketten a valódi ellenséggel tartanak.
– Esküszöm, hogy mindent megtettünk, uram. – Alvito együtt érzett vele, látta, mennyire lesújtja a hír.
– Igen. Elhiszem. Elhiszem, hogy te és a vizitátor atya betartottátok szent fogadalmatokat, ezért én is betartom a magamét. Máris hozzáláthattok jedói templomotok megépítéséhez. A telket kijelöltük. A másik papoknak, azoknak a szőröseknek nem tilthatom meg, hogy a birodalomba jöjjenek, de a saját birtokomon nem fogom szívesen látni őket. Mint ahogy az új barbárokat sem, ha valaha megérkeznek. Ami az Andzsin-szant illeti... – Toranaga vállat vont. – Persze, hogy mindez meddig marad így... karma, ne?
Alvito magában köszönetet mondott az Úrnak váratlan kegyelméért. – Köszönöm, uram – bökte ki nagy nehezen. – Tudom, hogy nem fogod megbánni. Imádkozom, hogy ellenségeid pelyvaként szóródjanak szét, s hogy learathasd a mennyei jutalom termését.
– Sajnálom, hogy kemény szavak csúsztak ki a számon. Haragomban történhetett csak meg. Annyi a... – Toranaga törődötten felkelt. – Holnap megtarthatod a misédet, barátom.
– Köszönöm, uram – mondta Alvito mélyen meghajolva, s magában sajnálta ezt az általában oly erős férfit. – Teljes szívemből köszönöm. Áldjon meg az Isten, és viseljen rád gondot.
Toranaga bebaktatott a fogadóba, testőrei követték.
– Naga-szan!
– Igen, apám.
– Hol van Mariko úrnő?
– Ott, uram, Buntaro-szannal. – Naga a lámpással megvilágított kis teaházra mutatott a kertben. – Szakítsam félbe a csa-nó-jut? – Csa-nó-junak nevezték az ünnepélyes, szigorú szabályok szerint zajló teaszertartást.
– Ne. Azt sohasem szabad megzavarni. Hol van Omi és Jabu-szan?
– A fogadójukban, uram. – Naga egy hosszú, alacsony épületre mutatott a folyó túlsó oldalán.
– Ki választotta azt a fogadót?
– Én, uram. Kérlek, bocsáss meg, de azt mondtad, a híd túlsó oldalán szállásoljam el őket. Félreértettem utasításodat?
– És az Andzsin-szan?
– Ő a szobájában van, uram. Várakozik, hátha szükséged lesz rá.
Toranaga újra megrázta a fejét. – Majd holnap hívatom. – Elhallgatott, aztán ugyanazon a fáradt hangon hozzátette: – Most megfürdöm. Utána hajnalig ne zavarjanak, hacsak...
Naga nyugtalanul várt, apja elrévedő tekintete és szokatlan viselkedése megijesztette. – Jól vagy, apám?
– Hogy? Ó... igen, igen, jól vagyok. Miért?
– Semmi... kérlek, bocsáss meg. Továbbra is vadászni akarsz hajnalban?
– Vadászni? Igen, nem rossz gondolat. Köszönöm, hogy felvetetted. Igen, az jó lenne. Szervezd meg. Nos, jó éjszakát... Ó, igen, engedélyt adtam Cukku-szannak, hogy holnap misét mondjon. Minden keresztény elmehet. Te is elmégy.
– Uram?
– Az új esztendő első napján meg fogsz keresztelkedni.
– Én?!
– Igen. Természetesen szabad akaratodból. Közöld ezt bizalmasan Cukku-szannal.
– Uram?
Toranaga vadul feléje perdült. – Süket vagy? Már a legegyszerűbb dolgokat sem tudod felfogni?
– Kérlek, bocsáss meg. Igen, apám. Értem.
– Akkor jó. – Toranaga visszazökkent kábultságába, és elballagott, testőrei utána. Az útjába kerülő szamurájok feszesen meghajoltak, de ő észre se vette őket.
Egy tiszt lépett oda aggódva Nagához.
– Mi a baja urunknak?
– Nem tudom, Josinaka-szan. – Naga a tisztás felé nézett. Alvito épp akkor indult el a híd felé, egyetlen szamuráj kísérte. – De valami módon ő lehet az oka.
– Sohasem láttam még Toranaga urat ilyen kimerülten mozogni. Soha. Azt mondják... azt mondják, ez a barbár pap varázsló. Annak kell lennie, ha egyszer a mi nyelvünket is meg tudta tanulni, ne? Lehet, hogy ő rontotta meg urunkat?
– Nem. Lehetetlen. Apámat senki sem tudná megrontani.
– A barbároktól nekem a hideg futkos a hátamon, Naga-szan. Hallottad, micsoda lármát csaptak? Cukku-szan és a bandája úgy veszekedett és ordítozott, akár a leghitványabb eták.
– Igen. Undorító. Az az ember biztosan tönkretette apám harmóniáját.
– Egy nyíl ennek a papnak a torkába sok gondtól mentené meg urunkat.
– Igen.
– Nem kellene szólnunk Buntaro-szannak Toranaga úr állapotáról? Végül is ő a legmagasabb rangú tisztünk.
– Egyetértek – de majd később. Apám világosan megmondta, hogy nem szabad megzavarni a csa-nó-jut. Megvárom, míg befejezik.

Buntaro a házikó csendjében és békéjében nagy körültekintéssel levette a kis T'ang-dinasztia kori cserép teásdoboz fedőjét, majd ugyanolyan végtelen gonddal megfogta a bambuszkanalat, és belekezdett a szertartás utolsó részébe. Ügyesen épp a megfelelő adag zöld port merítette a kanálra és belecsurgatta a fül nélküli porceláncsészébe. A faszéntűz fölött ősi öntöttvas kanna sziszegett. Buntaro ugyanazzal a végtelenül könnyed és kecses mozdulattal forró vizet öntött a csészébe, visszatette a kannát háromlábú állványára, majd szelíden addig verte a port és a vizet a csészében egy kis nádecsettel, míg tökéletesen el nem keveredett.
Hozzáadott egy kanál hideg vizet, meghajolt Mankó felé, aki vele szemben térdelt, és átnyújtotta neki a csészét. Az asszony meghajolt, ugyanolyan kecsesen átvette, megcsodálta a zöld folyadékot, háromszor kortyolt belőle, pihenőt tartott és ismét kortyolt, míg ki nem itta az egészet. Visszaadta a csészét. Buntaro megismételte a csakészítés ceremóniáját, és újból felkínálta. Mariko ezúttal megkérte, kóstolja meg ő is a csát – ez volt a szertartás következő lépése. Buntaro belekortyolt, majd újra, míg ki nem itta. Azután elkészítette a harmadik, majd a negyedik csészével is. Mariko a további kínálást udvariasan visszautasította.
Buntaro végtelen gonddal, szertartásosan megmosta, azután megszárogatta a csészét az erre a célra szolgáló makulátlan pamutkendővel, majd mindkettőt visszatette a helyére. Meghajolt Mariko felé, és az asszony is meghajolt feléje. A csa-nó-ju véget ért.
Buntaro tudta, hogy legjobb tehetsége szerint csinált mindent, s hogy most, legalábbis pillanatnyilag, béke van közöttük. Délután ennek a békének még nyoma sem volt.
Eléje ment Mariko gyaloghintójának. Amint megpillantotta, máris durvának és faragatlannak érezte magát ilyen törékeny szépség jelenlétében – vad, megvetett, barbár, szőrös ainunak, akik valaha az egész országot lakták, de aztán északra űzték őket, át a tengerszoroson Hokkaido feltáratlan, ismeretlen szigetére. Összes, gondosan előre megfogalmazott üdvözlő szavai kiszálltak a fejéből, esetlenül meghívta feleségét a csa-nó-ju szertartásra, és hozzátette: „Évek óta nem... neked még sohasem rendeztem ilyet, de a ma este megfelel,” Aztán kibökte, holott tudta, hogy ostobán, közönségesen hangzik, és óriási baklövést követ el vele: „Toranaga úr azt mondta, ideje beszélgetnünk egymással.”
„De te magad nem így gondolod, uram?”
Szilárd elhatározása ellenére Buntaro elvörösödött, és reszelős hangon válaszolt: „Szeretném, ha harmónia lenne köztünk, sőt, több is annál, igen. Én sohasem változtam meg, ne?”
„Persze hogy nem, és miért is változtál volna, uram? Ha bárki hibázott, az én dolgom megváltozni, nem a tiéd. Ha a hiba bekövetkezett, én vagyok az oka, kérlek, bocsáss meg.”
„Megbocsátok” – mondta Buntaro az asszony fölé tornyosulva a gyaloghintó mellett, és érezte, hogy többen figyelik, köztük az Andzsin-szan és Omi is. Olyan gyönyörű, olyan apró és páratlan volt az asszony, magasra fésült hajával, látszólag illedelmesen lesütött szemével, de tudta, hogy számára jéggel van töltve a teste, amitől mindig tehetetlen, vak düh fogta el, amitől gyilkolni, ordítani, törni-zúzni szeretett volna, vagyis úgy viselkedni, ahogyan egy szamuráj sohasem viselkedhet.
„Lefoglaltam ma estére a csaházat – mondta. – Ma estére, vacsora után. Toranaga úrral kell vacsoráznunk. Kitüntetnél, ha utána vendégül láthatnálak.”
„Enyém a kitüntetés.” Mariko meghajolt és lesütött szemmel várt, és Buntaro szerette volna agyonütni, beleverni a földbe, azután feltépni tulajdon hasát a tőrrel, hogy a nem múló fájdalom tisztítsa meg lelkét a kíntól.
Látta, hogy az asszony felnéz és olvas a tekintetében.
„Kívánsz még valamit, uram?” – kérdezte végtelenül lágy hangján.
Buntaro hátán végigcsorgott a verejték, le a combjára, beszennyezve kimonóját, s a mellkasa éppúgy fájt, mint a feje. „Te... te is a fogadóban szállsz éjszakára.” Otthagyta az asszonyt, és intézkedett a málhásosztag elhelyezéséről. Amint tehette, átadta a parancsnokságot Nagának, lement egyedül a folyópartra, meztelenül belevetette magát az árba, és a biztonságával mit sem törődve addig küzdött a folyó sodrával, míg ki nem tisztult a feje, el nem múlt a lüktető fájdalom.
A parton heverve erőt gyűjtött. Most, hogy az asszony elfogadta a meghívást, máris neki kell látnia. Nincs sok ideje. Visszaballagott annak a kis kertnek egyszerű kapujához, amely a fogadó kertjén belül kapott helyet, és megállva átgondolta tervét. Azt akarta, hogy ma este minden tökéletesre sikerüljön. A házikó természetesen tökéletlen, akárcsak a kertje – ügyetlen vidéki próbálkozás az igazi csaház megépítésére. Nem baj, gondolta, immár teljesen elmerülve feladatában, be kell érnem vele. Az este sok hiányosságot elrejt majd, és fényekkel megteremthetem a formák hiányzó szépségét is.
Szolgái már meghozták a holmikat, amiket megrendelt – tatamikat, cserép olajlámpásokat, tisztítóeszközöket –, a legjobbakat, amelyeket Jokoszéban kapni lehetett; minden vadonatúj volt, de szerény, egyszerű, dísztelen.
Kibújt kimonójából, letette a kardokat, és hozzálátott a takarításhoz. Első volt a kis fogadószoba, a konyha és a veranda. Azután következett a kanyargós ösvény, a mohába ágyazott lépegetőkövek, végül a sziklák és az egész kis kert. Súrolt, söpört, porolt, míg minden makulátlanul tiszta nem lett, alázatosan átadta magát a kétkezi munkának, ami a csa-nó-ju kezdete, hiszen mindent a házigazdának kell elrendeznie, neki kell gondoskodnia róla, hogy minden hibátlan legyen. A tökély első foka pedig a makulátlan tisztaság.
Szürkületre majdnem minden előkészülettel végzett. Azután aprólékosan megfürdött, és nagy nehezen elviselte a vacsorát meg Kiku éneklését. Amint tehette, egyszerűbb ruhát öltött, és visszasietett a kertbe. Előbb kanócot tett az olajlámpásokba, azután gondosan meglocsolta a lépegetőköveket és a fákat, amelyeket most itt is, ott is vibráló kis fények pettyeztek, míg végül a miniatűr kert a nyári szellő melegében táncoló harmatcseppek tündérkertjévé változott. Egyik-másik lámpásnak megváltoztatta a helyét. Végül visszament az előszobába. A gondosan megválogatott és a fehér homokon gúlába rakott faszéndarabok szabályosan égtek. A virágok is megfelelőnek látszottak a tokonomában. Újra megtisztította a már makulátlan edényeket. A kanna fütyülni, dalolni kezdett, és Buntaro elégedett volt a hangjával, mert azok a kis vasdarabok is gazdagították, amelyeket gondosan a kanna aljára helyezett.
Minden készen állt. A csa-nó-ju tökélyének első foka a tisztaság, a második a teljes egyszerűség. Az utolsó és legfontosabb pedig: mindennek illenie kell a mindenkori vendéghez vagy vendégekhez.
Meghallotta Mariko lépteit a köveken, hallotta, hogy szertartásosan belementi kezét a friss folyóvizet tartalmazó medencébe, majd megszárogatja. Három puha lépés, fel a verandára. Még kettő, az elfüggönyözött ajtóhoz. Még neki is meg kell hajolnia ahhoz, hogy az apró kis ajtónyíláson bebújjon, amely azért apró, mert itt mindenkinek meg kell alázkodnia. A csa-nó-juban mindenki egyenlő, házigazda és vendég, a legrangosabb daimjó és a legalantosabb szamuráj, még a paraszt is, ha meghívják.
Mariko legelőbb férje virágkompozícióját szemlélte meg. Buntaro egyetlen fehér vadrózsát választott erre az alkalomra, a zöld levélre egyetlen vízgyöngyöt ejtett, s az egészet vörös kövekre fektette. Közeleg az ősz, sugallta a virággal, üzente a virág nyelvén, ne sirasd a lombhullás, a halál idejét, amikor a föld aludni tér; örülj inkább az újrakezdés gondolatának, kóstolj bele ezen a nyári estén az őszi levegő csodálatos hűvösébe... nemsokára eltűnik a könny is, a rózsa is, csak a kövek maradnak – nemsokára eltűnünk, te is, én is, és csak a kövek maradnak.
Figyelte Marikót, szinte kilépve önmagából, mélyen elmerülve abban a révületben, amelyet néha sikerül átélnie az igazi csamesternek, tökéletes harmóniába kerülve környezetével. Az asszony hódolattal meghajolt a virág előtt, majd bejött, és letérdelt vele szemben. Sötétbarna kimonó volt rajta, egyetlen vörösarany fonállal a szegélyében, amely kiemelte nyaka és arca fehérségét, obija a legsötétebb zöld, alsókimonójához illő, haja egyszerű, fésületlen, dísztelen.
„Üdvözöllek” – mondta Buntaro.
„Kitüntetsz” – felelte Mariko, belehelyezkedve szerepébe.
Buntaro makulátlan lakkozott tálcán szolgálta fel a kis előlakomát, az egész szertartás rendjéhez tartozott az is, hogyan helyezte el az evőpálcikákat, a halszeleteket a rizsen s művészi rendetlenségben azt a néhány kis vadvirágot melléjük, amelyeket a folyóparton szedett. Amikor Mariko és utána ő is végzett az evéssel, Buntaro, ügyelve, hogy minden mozdulata szertartásos legyen – hisz mindet meg kell figyelni, fel kell mérni és el kell raktározni az emlékezetben –, felemelte a tálcát, és az apró ajtónyíláson át kivitte a konyhába.
Egyedül maradván, Mariko kritikusan megszemlélte a tüzet, az izzó szénhegyet a hófehér homoktengerben, a háromlábú állvány alatt, hallgatta a tűz sziszegését, amely egybeolvadt a kanna halk susogásával, hallgatta a láthatatlan konyhában a porcelánon hussanó kendőt, a vizet, amely tovább tisztítja azt, ami már tiszta. Azután tekintete a durva, göcsörtös gerendákra vándorolt, a bambuszrudakra és a sásra, amelyekből a zsúptető készült. A néhány lámpa vetette árnyékok – a lámpákat látszólag találomra helyezte el a férje – megnövelték, ami kicsi, megszépítették, ami jelentéktelen volt, s tökéletes harmóniát teremtettek. Miután mindent látott és hozzájuk mérte a lelkét, Mariko kiment a kertbe, ahhoz a sekély kis medencéhez, amelyet évmilliók leforgása alatt vájt a sziklába a természet. Még egyszer megtisztította kezét-száját a hűvös, friss vízzel, s megszárította őket az új törülközővel.
Amint ismét elhelyezkedett odabenn, Buntaro megkérdezte: „Adhatok most egy kis csát?”
„Kitüntetnél. De kérlek, ne fáradj ennyit miattam.”
„Te tüntetsz ki engem. Te vagy a vendégem.”
Így hát Buntaro kiszolgálta Marikót. És most véget ért a szertartás.
Mariko még nem akart mozdulni a beálló csendben, nem akart lemondani a rátelepedő békéről, nem akarta tudomásul venni, hogy vége. De magán érezte a férfi egyre erősödő tekintetét. A csa-nó-ju véget ért. Újrakezdődik az élet.
– Tökéletesen csináltad – suttogta Mariko, és elöntötte a szomorúság. Könnycsepp csordult ki a szeméből, s a látvány megfájdította Buntaro szívét.
– Nem... nem. Kérlek, bocsáss meg... te vagy tökéletes... ez egészen hétköznapi volt – mondta, döbbenten a váratlan dicsérettől.
– A legszebb volt, amit valaha is láttam – mondta Mariko, akit meghatott a kendőzetlen őszinteség Buntaro hangjában.
– Nem. Nem, kérlek, bocsáss meg, ha tűrhető volt, az neked köszönhető, Mariko-szan. Csak tűrhető volt – te tetted szebbé.
– Az én szememben hibátlan volt. Minden. Milyen szomorú, hogy mások, nálam méltóbbak, nem láthatták! – Az asszony szeme csillogott az imbolygó fényben.
– Te láttad. Ez elég. Csak neked szántam. Mások nem értették volna meg.
Mariko érezte arcán a forró könnyeket. Rendes körülmények között szégyellte volna őket, de most valahogy nem számítottak.
– Köszönöm. Hogyan köszönhetném meg?
Buntaro felvett egy kis kakukkfűágacskát, áthajolt, és remegő ujjakkal, szelíden felfogta az egyik könnycseppet. Némán lenézett a hatalmas öklében eltörpülő könnycseppre és ágacskára. – Az én munkám – bárki munkája – jelentéktelen ennek szépsége mellett. Köszönöm.
Tovább nézte a könnycseppet a levélen. Egy faszéndarab lepottyant a hegyről, s ő gondolkodás nélkül visszatette a fogóval. Szikrák röpültek a levegőbe a hegycsúcsról, amely most kitörő vulkánná változott.
Mindketten elmerültek az édes melankóliában, összefűzte őket a könnycsepp egyszerűsége, elégedetten ültek az alázattal teli csendben, tudván, hogy amit az egyik adott, a másik a makulátlan tisztasággal viszonozta.
Később Buntaro így szólt: – Ha kötelességünk nem tiltaná, megkérnélek, hogy gyere velem a halálba. Most.
– Veled mennék. Örömmel – felelte azonnal Mariko. – Haljunk meg. Most.
– Nem lehet. Kötelességünk Toranaga úrhoz fűz bennünket. Az asszony előhúzta obijából a tőrt, és tiszteletteljesen a tatamira fektette. – Akkor kérlek, engedd meg, hogy előkészítsem az utat.
– Nem. Megfeledkeznénk kötelességünkről, ha ezt tennénk.
– Történjék, aminek történnie kell. Te és én úgysem változtathatunk rajta.
– Nem. De nem vághatunk urunk elébe. Sem te, sem én. Minden megbízható vazallusára szüksége lesz még egy ideig. Kérlek, bocsáss meg, de meg kell tiltanom.
– Szívesen mennék ma este a halálba. Készen állok. Sőt, minden porcikámmal vágyom rá. Igen. Lelkem túlcsordul az örömtől. – Tétován elmosolyodott. – Kérlek, bocsásd meg önzésemet. Tökéletesen igazad van abban, amit a kötelességünkről mondtál.
A borotvaéles penge csillogott a fényben. Eltűnődve figyelték. Buntaro törte meg a bűvöletet.
– Miért Ószaka, Mariko-szan?
– El kell ott intézni egyet-mást, amit csak én tudok elintézni.
Buntaro homlokráncolva nézte, amint egy leégett kanóc pislákoló fénye ráesik a könnycseppre és millió színre törik benne.
– Miket?
– Családunk jövőjével kapcsolatos dolgokat, amelyekre nekem kell hogy gondom legyen.
– Akkor valóban el kell menned. – Buntaro kutatóan a szemébe nézett. – De miért egyedül?
– Ügyelni akarok rá, hogy minden kérdés kielégítően elrendeződjék köztünk és Kijama úr között még Szarudzsi házassága előtt. Pénz, kelengye, földek meg a többi. Fiunk birtokának megnövekedését is hivatalosan rögzíteni kell. Hiromacu úr és Toranaga úr így akarja. Családunkért én vagyok a felelős.
– Igen – mondta lassan Buntaro –, ez a te kötelességed. – Tekintete felesége szemébe mélyedt. – Ha Toranaga úr azt mondja, mehetsz, akkor menj, ámbár nem hiszem, hogy beengednek oda. Mindenesetre... gyere vissza minél hamarabb. Nem lenne bölcs dolog egy perccel is tovább maradnod Ószakában, mint ahogy szükséges.
– Igen.
– Tengeren gyorsabban odaérnél, mint szárazföldön. De a tengert mindig gyűlölted.
– Most is gyűlölöm.
– Gyorsan kell odaérned?
– Nem hiszem, hogy fél vagy egy hónap sokat számítana. Lehet, nem tudom. Egyszerűen csak úgy érzem, azonnal indulnom kell.
– Akkor az indulás idejét és az utazás módját Toranaga úrra bízzuk – ha egyáltalán megengedi, hogy elmenj. Zataki úr ittléte és az a két tekercs csakis háborút jelenthet. Veszélyes odamenned.
– Igen. Köszönöm.
Buntaro, aki örült, hogy ezt a témát lezárhatták, elégedetten körülnézett a kis szobában, s már az sem zavarta, hogy visszataszító, formátlan teste uralja az egész teret, combjai vastagabbak, mint az asszony dereka, karjai, mint az asszony nyaka. – Szép szoba, szebb lett, mint reméltem. Örülök, hogy itt lehettem benne. Újra eszembe jut, hogy a test nem egyéb, mint kunyhó az őserdőben. Köszönöm, hogy itt vagy te is. Nagyon örülök, hogy eljöttél Jokoszéba, Mariko-szan. Ha te nem vagy, nem rendezem meg ezt a csa-nó-jut, és nem éreztem volna ennyire egynek magam az örökkévalósággal.
Mariko habozott, majd félénken kezébe vette a T'ang-kori teásdobozt. Egyszerű, dísztelen fedeles bögre volt. A narancsos barna mázat szabálytalanul csurgatták végig rajta, az alján egyenetlen csíkban kilátszott a cserép anyaga, mintegy hangsúlyozva az ősi fazekas mesterkéletlen művészetét, azt, hogy nem is akarta véka alá rejteni anyagai egyszerűségét. Buntaro Szen-Nakadától, minden idők leghíresebb csamesterétől vásárolta húszezer kokuért. – Olyan gyönyörű – mormolta Mariko, élvezve az edény tapintását. – Olyan tökéletesen illik a szertartáshoz.
– Igen.
– Ma este igazi mester voltál, Buntaro-szan. Nagy boldogsággal ajándékoztál meg. – Halk, érzelemdús hangon beszélt, s közben előrehajolt. – Minden tökéletes volt számomra, a kert is és amilyen művészien eltüntetted a hiányosságokat a fénnyel és árnyékkal. És ez. – Újra megérintette a teásdobozt. – Minden tökéletes, még az írásjegy is, amelyet a törülközőre festettél. Ai – szeretet. Ma este a szeretet volt számomra a tökéletes világ. – Ismét könnyek csorogtak végig az arcán. – Kérlek, bocsáss meg – mondta, miközben letörölte őket.
Buntaro zavartan hajolt meg ennyi dicséret hallatán. Hogy zavarát leplezze, csomagolni kezdte selyemburkába a teásdobozt. Amikor végzett, beleeresztette a ládikójába, és nagy gonddal Mariko elé tette. – Mariko-szan, ha házunknak anyagi gondjai vannak, fogadd ezt. Add el.
– Soha! – Buntaro egyetlen olyan tulajdona volt az edény, kardjain és íján kívül, amelyet igen nagyra becsült. – Ezt soha nem adnám el.
– Kérlek, bocsáss meg, de ha gondot okoz vazallusaim fizetsége, fogadd el.
– Jut elegendő mindenkinek, ha beosztom. És a legjobb fegyverek s a legjobb lovak. Ezen a téren erős a házunk. Nem, Buntaro-szan, a T'ang a tiéd.
– Nincs már sok időnk hátra. Kire hagyjam? Szarudzsira?
Mariko a faszénre nézett s a tűzre, amely felfalta és legyűrte a vulkánt. – Nem. Addig ne, míg érdemes csamester nem lesz belőle, apjához méltó. Azt tanácsolom, hagyd a T'angot Toranaga úrra, aki méltó rá, és kérd meg, hogy halála előtt döntse el, megérdemli-e a fiunk, hogy örökölje tőle.
– És ha Toranaga úr veszít, és meghal még a tél beállta előtt, mint ahogy biztosra veszem, hogy veszít?
– Mi?
– Itt ebben a meghitt magányban minden színlelés nélkül elárulhatom neked az igazságot. Hisz nem fontos része-e a csa-nó-junak, hogy az ember ne színleljen? Igen, veszíteni fog, hacsak el nem bánik Kijamával és Onosival – és Zatakival.
– Ebben az esetben foglald bele végrendeletedbe, hogy a T'angot küldjék el díszkísérettel ő császári felségének, és kérvényezd, hogy fogadja el. A T'ang megérdemli, hogy isteni kezekbe kerüljön.
– Igen. Ez lenne a tökéletes választás. – Buntaro szemügyre vette a tőrt, majd borúsan hozzátette: – Haj, Mariko-szan, Toranaga úrért semmit sem tehetünk. Karmája eldőlt. Vagy nyer, vagy veszít. De akár nyer, akár veszít, nagy öldöklés lesz.
– Igen.
Buntaro levette komor tekintetét a tőrről, és a kakukkfűágacskára fordította, amelyen még most is ott ült a tiszta könnycsepp. Később így szólt: – Ha veszít, akkor mielőtt meghalok, megölöm az Andzsin-szant. Vagy ha én már nem élek, valamelyik emberem öli meg.
Az asszony arca légies volt a sötétségben. A puha szellő megmozgatta hajszálait, s ettől még szoborszerűbbnek látszott. – Kérlek, bocsáss meg... megkérdezhetem, miért?
– Túlságosan veszélyes, nem szabad életben hagyni. A tudása, az ötletei, csak amiket ötödkézből hallottam is... megfertőzné a birodalmat, még Jaemon urat is. Toranaga úr máris a hatása alá került, ne?
– Toranaga úr felhasználja a tudását.
– Amint Toranaga úr meghal, meghal az Andzsin-szan is. De remélem, urunk szeme még azelőtt felnyílik. – A leégett kanóc kialudt a lámpában. Buntaro felnézett az asszonyra. – Te is a hatása alatt vagy?
– Lenyűgöző ember. De a gondolkodása annyira más, mint a miénk... amiket értéknek tart... igen, sok tekintetben annyira különbözik tőlünk, hogy néha szinte lehetetlen megérteni. Egyszer megpróbáltam elmagyarázni neki a csa-nó-jut, de nem fogta fel.
– Iszonyú lehet barbárnak születni... iszonyú – mondta Buntaro.
– Igen.
Buntaro tekintete újból a pengére siklott.
– Vannak, akik úgy gondolják, az Andzsin-szan valamelyik előző életében japán lehetett. Nem olyan ő, mint a többi barbár, és... keményen igyekszik úgy beszélni és viselkedni, mint mi, noha nem sikerül neki, ne?
– Bárcsak láttad volna, amikor majdnem szeppukut követett el, Buntaro-szan. Én... egészen rendkívüli volt. Láttam, amint leszáll rá a halál, s amint Omi keze elhárítja. Ha valamikor japán volt, az sok mindent megmagyaráz. Toranaga úr úgy véli, most nagyon értékes ő nekünk.
– Ideje, hogy abbahagyd a tanítását, és újra japánná válj.
– Uram?
– Azt gondolom, Toranaga úr a hatása alá került. És te is.
– Kérlek, bocsáss meg, de nem hiszem.
– Azon az éjszakán Andzsiróban, amikor minden olyan rosszul sikerült, akkor éjjel éreztem, hogy vele vagy, ellenem. Gonosz gondolat volt, persze, de így éreztem.
Mariko tekintete elhagyta a pengét. Merőn férje szemébe nézett, és nem válaszolt. Újabb lámpa hunyt ki pislákolva. Most már csak egy fényforrás maradt a szobában.
– Igen, aznap éjjel gyűlöltem őt – folytatta ugyanazon a nyugodt hangon Buntaro –, a halálát akartam... s a tiédet meg Fudzsiko-szanét is. Íjam a fülembe suttogott, mint ahogy néha megteszi, és ölni vágyott. S amikor másnap hajnalban láttam, hogy jön felém azokkal a nyavalyás kis gyáva pisztolyokkal, nyilaim könyörögtek, hadd kóstolják meg a vérét. De én elhalasztottam a megölését, és inkább megalázkodtam előtte, mert a modortalanságomtól még jobban undorodtam, mint tőle, modortalanságom és a szake megszégyenített. – Kezdett kiütközni rajta a fáradtság. – Mennyi szégyent kellett elviselnünk, neked és nekem. Ne?
– Igen.
– Nem akarod, hogy megöljem?
– Azt kell tenned, amit a kötelességérzeted diktál – felelte az asszony. – Én is a kötelességemet fogom teljesíteni.
– A mai éjszakát a fogadóban töltjük – mondta Buntaro.
– Igen.
Aztán, mivel az asszony tökéletes vendége volt, s a csa-nó-ju a legsikerültebb, amit valaha is rendezett, Buntaro meggondolta magát, és visszaajándékozta feleségének az időt és a békét, éppolyan mértékben, mint ahogy ő kapott tőle ajándékot.
– Menj a fogadóba. Aludj – mondta. Felvette a tőrt és átnyújtotta. – Amikor a juharfák lehullatják leveleiket – vagy amikor visszatérsz Ószakából –, újrakezdjük. Mint férj és feleség.
– Igen. Köszönöm.
– Szabadon beleegyezel, Mariko-szan?
– Igen. Köszönöm.
– Istened színe előtt?
– Igen. Isten színe előtt.
Mariko meghajolt, átvette a tőrt, visszadugta rejtekhelyére, újra meghajolt és távozott.
Léptei elhaltak. Buntaro lenézett az ágacskára, amelyet még mindig a kezében tartott, s a könnycsepp még mindig ott ült egy apró levél csapdájába zárva. Remegő ujjakkal, szelíden a faszéndarabok utoljára helyezte az ágacskát. A tiszta, zöld levelek összepöndörödtek, elszenesedtek. A könnycsepp sisteregve semmivé vált.
Aztán, a beálló csendben, őrjöngve zokogni kezdett, mert lelke legmélyén most már biztosra vette, hogy Mariko megcsalta őt az Andzsin-szannal.

Blackthorne látta, amint az asszony kilép a kis kertből, és átvág a megvilágított udvaron. Hófehér szépségétől a lélegzete is elállt. A hajnalpír már kapaszkodott fel a keleti égre.
– Jó reggelt, Mariko-szan.
– Ó... jó reggelt, Andzsin-szan! Ne... ne haragudj, de megijesztettél... nem vettelek észre. Késő van, sokáig fenn maradtál.
– Nem. Gomen naszai, éppen hogy idejében keltem. – Blackthorne elmosolyodott, és felmutatott a hajnalodó égre. – A tengeren szoktam rá, hogy pirkadatkor mindig felkelek, mert ilyenkor kell felmenni a fedélzetre és bemérni a napot. – Még derűsebben mosolygott. – Te maradtál fenn sokáig!
– Nem is vettem észre, hogy... hogy elmúlt az éjszaka. – A kapukban és ajtókban szamurájok őrködtek, és kíváncsian bámulták őket, köztük Naga is. Lehalkította a hangját, és latinra váltott. – Vigyázz a szemedre, kérlek. Még az éj sötétje is rejthet hírhordókat.
– Bocsánatodat kérem.
Lovak vágtattak oda a főkapuhoz. Solymászok, a vadásztársaság, testőrök. Kedvetlenül előjött Toranaga.
– Minden készen áll, uram – jelentette Naga. – Veled tarthatok?
– Nem, nem, köszönöm. Pihenj csak. Milyen volt a csa-nó-ju, Mariko-szan?
– Nagyon szép, uram. Gyönyörű.
– Buntaro-szan igazi mester. Szerencsés vagy.
– Igen, uram.
– Andzsin-szan! Szeretnél vadászni? Megtanulnám, hogyan röptetik nálatok a sólymot.
– Uram?
Mariko lefordította.
– Igen, köszönöm – felelte Blackthorne.
– Jó. – Toranaga rámutatott egy lóra. – Velem jössz.
– Igen, uram.
Mariko szemmel kísérte őket. Amikor felvágtattak az ösvényre, szobájába ment. Szolgálója levetkőztette, segített lemosni arcáról a festéket és leereszteni a haját. Mariko megparancsolta a lánynak, hogy maradjon a szobájában, s hogy délig senki se zavarja.
– Igen, úrnőm.
Mariko lefeküdt, behunyta a szemét, s hagyta, hogy a teste belesüppedjen a tollas takarók finom puhaságába. Kimerült, de a lelke ujjongott. A csa-nó-ju a béke különleges magasába emelte, megtisztította, s onnan a csodálatos, gyönyörteli döntés, hogy kész a halálba menni, olyan újabb csúcsra ragadta, amilyet még sohasem ért el. Amikor erről a szédítő magaslatról újra visszatért az életbe, hihetetlenül, hátborzongató élességgel érzékelte az életben maradás szépségét. Mintha kívül lépett volna önmagán, amint türelmesen válaszolgatott Buntarónak, s tudta, hogy egész viselkedése éppolyan tökéletes, mint Buntaróé. Összegömbölyödött az ágyban, és élvezte a békét... a békét, míg le nem hullnak a levelek.
Ó, Madonna, fohászkodott tiszta szívvel, köszönöm, hogy megajándékozol ezzel a csodálatos, nagyszerű haladékkal. Köszönetet mondok neked, és tiszta szívemből, lelkem mélyéből imádlak az idők végezetéig.
Alázatos szívvel elmondott egy Ave Mariát, azután bocsánatért esedezve, szokásához és hűbérura parancsához híven megint félretolta Istenét a megfelelő rekeszbe.
Mit csináltam volna, tűnődött el már félálomban, ha Buntaro megkér, hadd ossza meg velem az ágyat?
Visszautasítottam volna.
És ha ragaszkodik hozzá, aminthogy jogában áll?
Akkor betartottam volna az ígéretemet. Ó, igen. Semmi sem változott meg.

Negyvennegyedik fejezet

A Kecske órájában a díszmenet újból átkelt a hídon. Zataki és emberei most kevésbé voltak kiöltözve, könnyű úti vagy harci ruhát viseltek és súlyos páncélzatot. Noha mind nagyon fegyelmezettek voltak, látszott rajtuk, hogy alig várják az élethalálharcot. Egyenes sorokban ültek le Toranaga csapatával szemben, amely jókora erőfölényben volt. Alvito atya oldalt foglalt helyet a nézők között, akárcsak Blackthorne.
Toranaga ugyanazzal a nyugodt és ráérős szertartásossággal fogadta Zatakit. Ma a két daimjó egyedül ült az emelvényen, és távolabb egymástól. Jabu, Omi, Naga és Buntaro a földön vette körül Toranagát, Zataki négy harcos-tanácsadója hasonlóképpen helyezkedett el uruk mögött.
A megfelelő időben Zataki elővette a második tekercset. – Várom hivatalos válaszodat.
– Elmegyek Ószakába, és alávetem magam a Tanács akaratának – felelte Toranaga és meghajolt.
– Aláveted magad? – kérdezte hitetlenkedő arccal Zataki. – Te, Toranaga-nó-Minovara elmégy...
– Hallgass meg! – szakította félbe Toranaga érces hadvezérhangján, amely, noha nem harsogott, mégis visszhangot vert az egész tisztáson.
– A Régenstanácsnak engedelmeskedni kell! Hiába törvénytelen, akkor is Régenstanács, és egyetlen daimjónak sem áll jogában, hogy részekre szakítsa a birodalmat, még ha övé az igazság, akkor sem. A birodalom érdeke mindenek felett való. Ha egy daimjó fellázad, a többinek kötelessége eltiporni. Megesküdtem a taikónak, hogy nem én leszek az első, aki megszegi a békét, és nem is teszem, még akkor sem, ha a gonosz felütötte fejét az országban. Elfogadom a meghívást!
A szamurájok kétségbeesetten töprengtek, mit jelentsen ez a hihetetlen köpönyegfordítás. Mindnyájan tudták, hogy róninná fognak válni – elvesztik becsületüket, jövedelmüket, családjukat, jövőjüket.
Buntaro tudta, hogy el fogja kísérni Toranagát erre az utolsó útra, és osztozni fog sorsában – halál lesz az osztályrésze neki és egész családjának. Isido túlságosan is személyes ellensége ahhoz, hogy megbocsásson, és különben is, ki akarna életben maradni azután, hogy hűbérura ilyen gyáván lemondott a dicső harcról? Karma, gondolta keserűen Buntaro. Buddha, adj erőt! Meg kell ölnöm Marikót és fiunkat, mielőtt magammal végeznék. Mikor tegyem? Majd ha teljesítettem kötelességemet, és tisztességben átsegítettem urunkat az Űrbe. Szüksége lesz egy megbízható segédre, ne? Vége mindennek, akár az őszi lombnak, a jövőnek, a jelennek, a Bíbor Égnek. Vagy talán jobb is így? Jaemon úr most már biztosan örökébe léphet. Toranaga úr a lelke mélyén bizonyára át akarta venni a hatalmat, bármennyire tagadja is. Talán a taikó új életre kel a fiában, s akkor újra megtámadjuk Kínát, de most győzni fogunk s felhágunk a világ tetejére, hiszen ez isteni kötelességünk. Igen, Ocsiba úrnő és Jaemon nem fog eladni bennünket, mint legutóbb Isido és gyáva tanácsadói...
Naga semmit sem értett. Hát nem lesz Bíbor Ég? Nem lesz dicsőséges háború? Élethalálharc a sinanói hegyek közt és a Kjóto körüli síkon? Nem halhat tiszteletre méltó halált a csatában, miközben hősiesen védelmezi apja zászlaját, nem állhat ott az ellenség hullahegyén, várva a végső, halált hozó rohamot vagy az isteni győzelmet? Még a mocskos puskákkal sem indulhatnak elsöprő támadásra? Mindebből semmi sem lesz már – csak a szeppuku marad, az elkapkodott, minden tisztességet és pompát nélkülöző szeppuku, hogy utána nyársra tűzzék a fejét, a köznép bámész kíváncsiságát kielégítendő? Csak a halál marad, s azzal vége a Josi-háznak. Hisz természetesen mindannyiukat kiirtják majd, minden fivérét, nővérét, unokatestvérét, nagynénjét és nagybátyját. Szeme Zatakira szegeződött. A vér lassan elöntötte az agyát...
Omi alig látó szemmel nézte Toranagát, és a gyűlölet elhatalmasodott rajta. Urunk megőrült, gondolta. Hogy lehet ilyen ostoba? Százezer emberünk van, azonkívül a muskétásezred és még ötvenezer szamuráj Ószaka körül! A Bíbor Ég akkor már ezerszer jobb, mint egy elhagyatott, bűzlő sírgödör!
Keze súlyosan a kardmarkolatra feszült, s egy szilaj pillanatra elképzelte, amint előreveti magát, lecsapja Toranaga fejét, átnyújtja Zataki régensnek, és véget vet ennek a szánalmas komédiának. Azután itt helyben, tisztességgel végez magával is. Hisz mi értelme most már élni? Kiku elérhetetlen a számára, kiváltotta magának Toranaga, aki most mindnyájukat elárulta. Múlt este tűzben égett az egész teste, miközben a lány énekelt, és tudta, hogy dalai titokban neki szólnak, egyedül neki. Viszonozhatatlan tűz – Kiku-szan és ő. Várjunk csak – miért ne követhetnénk el együtt öngyilkosságot? Együtt meghalni és együtt lenni egy örökkévalóságig! Ó, milyen csodálatos lenne! Összevegyíteni lelkünket a halálban, örök tanújeleként életszeretetünknek. De előbb az áruló Toranagára kell sort keríteni, ne?
Omi óriási erőfeszítéssel visszarángatta magát a valóságba.
Minden tönkrement, gondolta. Nincs béke a házamban, csak az örökös harag és veszekedés, Midori folyton sír. Jabu elleni bosszúmmal sem haladtam előbbre. Hiába kötöttem titkon egyezséget – amely Jabuval vagy nélküle is érvényes lenne – Zatakival a múlt éjjel. Most már nincs semmiféle egyezség. Minden balul sikerült. Még a kardok is, amelyeket Mura megtalált, úgy tönkrementek a föld alatt, hogy Toranaga biztosan meggyűlölt, amikor megmutattam neki. És most ez – ez a gyáva behódolás!
Mintha ördögök játszanának velem – mintha gonosz varázslat telepedett volna rám. Az Andzsin-szan műve? Lehet. De akkor is, minden elveszett. Nincsenek kardok, nincs bosszú, nincs titkos menekülési terv, nincs Kiku, nincs többé jövő. De várjunk csak. Van jövő, Kikuval. A halál jövő, jelen és múlt, oly tiszta és egyszerű...
– Feladod a harcot? Nem megyünk háborúba? – ordította Jabu, aki ugyancsak átlátta, hogy neki és egész családjának halál lesz a sorsa.
– Elfogadom a Tanács meghívását – felelte Toranaga. – Mint ahogy te is elfogadod!
– Én nem foga...
Omi magához tért révületéből: tudta, hogy félbe kell szakítania Jabut, meg kell védenie az azonnali haláltól, mert az lesz az osztályrésze, ha most szembeszáll Toranagával. De nem tett semmit, szándékosan befogta a száját, s magában ordítani szeretett volna az örömtől – várta a mennyei ajándékot, várta, hogy Jabu katasztrófát idézzen a fejére.
– Mit mondtál? – kérdezte Toranaga.
Jabu agyában megkondultak a vészharangok. Csak hörgésre futotta a lelkierejéből: – Én... én... vazallusaid természetesen engedelmeskednek neked. Igen... ha úgy döntesz... bárhogy döntesz... követni foglak.
Omi magában káromkodva ismét közönyös tekintettel meredt előre, Toranaga váratlan behódolásától még mindig háborgott egész lelke.
Toranaga hagyta, hadd dadogjon tovább Jabu, hadd növelje tovább mentegetőzésének súlyát. Azután megvetően félbeszakította.
– Helyes. – Visszafordult Zatakihoz, de éberségéből továbbra sem engedett. – Így hát elteheted a második tekercset, testvér. Többé nincs rá... – Szeme sarkából megpillantotta Naga eltorzuló arcát, és feléje perdült. – Naga!
Az ifjú ijedtében majd kiugrott a bőréből, de kezét levette kardja markolatáról.
– Igen, apám? – hebegte.
– Menj és hozd ide az íróeszközeimet! Tüstént! – Amikor Naga távozott, Toranaga megkönnyebbülten kifújta a levegőt: örült, hogy sikerült megakadályoznia a Zataki elleni támadást, mielőtt még elkezdődött. Óvatosan szemügyre vette Buntarót, azután Omit. És végül Jabut. Úgy látta, mostanára mindegyikük lehiggadt, nem ragadtatják magukat elhamarkodott mozdulatra, amelynek azonnali öldöklés lenne a vége.
Újból Zatakihoz fordult. – Tüstént megkapod írásbeli válaszomat. Így a Tanács felkészülhet a rangomnak kijáró fogadtatásra. – Lehalkította a hangját, hogy csak Zataki hallja. – Izuban biztonságban vagy, régens. Izun kívül is biztonságban vagy. Amíg anyám ki nem szabadul a karmaid közül, biztonságban vagy. De csak addig. És most, a találkozónak vége.
– Helyes. „Rangodnak kijáró fogadtatás”? – mondta Zataki megvetően. – Micsoda képmutatás! Sose hittem volna, hogy megérem a napot, amikor Josi Toranaga-nó-Minovara megalázkodik Isido tábornok előtt. Micsoda...
– Mi a fontosabb, testvér? – kérdezte Toranaga. – Családom épségben maradása – vagy a birodalomé?

Félhomály telepedett a völgyre. Ömlött az eső, a felhők mindössze háromszáz lábnyira lógtak a föld felett, a hágóra vezető ösvényt már látni sem lehetett. A tisztáson és a fogadó udvarán rosszkedvű szamurájok tolongtak, lökdösődtek. A lovak türelmetlenül toporzékoltak. A tisztek szükségtelen szigorúsággal harsogták a parancsszavakat. Kétségbeesett hordárok rohangáltak fel-alá a távozásra készülő menetoszlop körül. Alig egy óra volt hátra sötétedésig.
Toranaga papírra vetette és aláírta a cikornyás üzenetet, s hírvivő útján Zatakihoz küldte, hiába könyörgött Buntaro, Omi és Jabu. Toranaga csendben hallgatta végig ellenérveiket.
Amikor befejezték, így szólt: – Nem akarok több beszédet. Döntöttem. Engedelmeskedjetek!
Közölte velük, hogy haladéktalanul visszatér Andzsiróba többi emberéért. Holnap a keleti, tengerparti úton Atami és Odavara felé indul, onnan pedig a hegyi hágókon át Jedóba. Buntaro lesz a kíséret parancsnoka. Szintén holnap a muskétásezred gályákra száll Andzsiróban, és Jedóba vitorlázik Jabu vezénylete alatt. Rákövetkező nap Omi a belső, szárazföldi úton a határhoz vonul minden rendelkezésre álló izui harcossal. Csatlakozik Hiromacuhoz, s az öreg daimjó irányításával gondjuk lesz rá, hogy az ellenség, Ikava Dzsikkju ne zavarhassa a forgalom normális menetét. Omi egyelőre Misimában szállásolja el magát, őrzi a Tókaidónak azt a részét, s elegendő gyaloghintót és lovat gyűjt össze Toranaga és tekintélyes kísérete számára, mire Ószakába tartva odaérkeznek.
– Értesíts minden állomást az úton, s azok is tegyék meg a megfelelő előkészületeket. Megértetted?
– Igen, uram.
– Gondod legyen rá, hogy semmi hiba ne csússzék be!
– Igen, uram. Bízhatsz bennem. – Még Omi is összerezzent a rosszindulatú tekintet súlya alatt.
Amikor mindent előkészítettek a távozásra, Toranaga előjött szobájából, és kilépett a verandára. Mindenki meghajolt. Savanyúan intett nekik, hogy folytassák tevékenységüket, és a fogadósért küldött. A fogadós térden állva, túlcsorduló alázattal nyújtotta át a számlát. Toranaga tételről tételre ellenőrizte. A számla igen méltányos volt. Bólintott, odahajította a szállásmesternek, hogy fizesse ki, majd magához rendelte Marikót és az Andzsin-szant. Mariko megkapta az engedélyt, hogy Ószakába menjen. – De innen előbb Misimába mégy. Ezt a bizalmas üzenetet átadod Hiromacu-szannak, majd továbbindulsz az Andzsin-szannal Jedóba. Te felelsz érte, míg meg nem érkeztek. Onnan valószínűleg hajón mégy Ószakába – ezt majd még eldöntőm. Andzsin-szan! Megkaptad a szótárt a pap-szantól?
– Kérem? Sajnálom, nem ért.
Mariko lefordította.
– Bocsánat. Igen, könyv megkap.
– Mire Jedóban találkozunk, jobban fogsz beszélni japánul, mint most. Vakarimaszu ka?
– Hai. Gomen naszai.
Toranaga leverten kicsörtetett az udvarból, egy szamuráj hatalmas esernyőt tartott a feje fölé. A szamurájok, hordárok és parasztok egy emberként újra meghajoltak. Toranaga ügyet se vetett rájuk, beszállt fedett gyaloghintójába az oszlop élén, és összehúzta a függönyöket.
A hat félmeztelen hordár azonnal felemelte a hintót, és ügetni kezdtek, bütykös, csupasz lábuk csattogott a pocsolyákban. Elöl szamurájegység lovagolt, egy másik csapat a gyaloghintót vette körül. Utánuk következtek a váltóhordárok és a málhásosztag, rohanvást, idegesen, rettegve. Omi vezette az élcsapatot, az utóvéd-parancsnokságot Buntaróra bízták. Jabu és Naga már előbb a muskétásezredhez indult, amely még mindig az úton várt lesben, a hegynyereg közelében; amint odaérnek hozzájuk, az ezred besorol az oszlop mögé, ez fogja képezni az utóvédet. – Utóvéd! Ki ellen? – mondta vicsorogva Jabu Ominak, mielőtt elvágtatott.
Buntaro visszasietett a fogadó kapujába, mit sem törődve a szakadó esővel. – Mariko-szan!
Az asszony engedelmesen eléje szaladt, narancssárga olajospapír ernyőjén doboltak a súlyos esőcseppek. – Igen, uram?
Buntaro szeme végigfutott Marikón, majd bambuszkalapjának szegélye alól végigmérte Blackthorne-t, aki a verandáról figyelte őket. – Mondd meg neki... – Buntaro elhallgatott.
– Uram?
– Mondd meg neki, hogy őt tekintem felelősnek érted.
– Igen, uram – felelte Mariko. – De, kérlek, bocsáss meg, magamért én felelek.
Buntaro elfordult, és felmérte, milyen messze távolodott tőle az oszlop eleje. Amikor visszanézett, arcán fojtott szenvedés tükröződött. – A mi szemünk nem lát már több levélhullást, ne?
– Ez Istentől függ, uram.
– Nem, Toranaga úrtól – felelte megvetően Buntaro.
Mariko rezzenéstelenül nézett a férfi kemény arcába. Zuhogott rájuk az eső. A cseppek mint könnycseppek potyogtak esernyője széléről. Kimonószegélye csupa sár volt. – Szajónara – mondta végre Buntaro –, Ószakában találkozunk.
Mariko meglepődött. – Ó, nagyon sajnálom, Jedóban nem találkozunk? Bizonyára ott leszel Toranaga úrral, nagyjából egyszerre érkeztek, ne? Ott is látjuk egymást.
– Igen. De Ószakában, vagy ha visszatértél onnan, újrakezdjük. Csak akkor találkozunk igazán, ne?
– Ó, értem. Kérlek, bocsáss meg.
– Szajónara, Mariko-szan – mondta Buntaro.
– Szajónara, uram. – Mariko meghajolt. Buntaro dölyfösen viszonozta a meghajlást, átcsörtetett a sáron a lovához, nyeregbe pattant, és vissza sem nézve elvágtatott.
– Isten veled – mondta Mariko, és hosszan nézett utána.

Blackthorne a Buntaro után tekintő Marikót figyelte. Az eresz alatt várakozott. Az eső megenyhült. Az oszlop eleje hamarosan beleveszett a felhőkbe, azután Toranaga gyaloghintója is eltűnt, és Blackthorne megkönnyebbülten felsóhajtott. Még mindig nem tért magához a Toranaga és az egész baljóslatú nap okozta megrázkódtatásból.
Pedig reggel olyan jól indult a solymászat. Apró, hosszú szárnyú sólymot választott, ügyesen utánaröptette egy pacsirtának, s a felélénkülő szél délnek, egy erdőcsíkon túlra sodorta a két madarat. Ő vezette a hajszát, ehhez joga volt: ide-oda kanyargott lovával a keményre vert ösvényen, vándorárusok, parasztok rebbentek félre előle a fák menedékébe. Egy sovány gebét vezető rongyos olajárus azonban nem volt hajlandó utat engedni. Blackthorne izgatottan ráordított, de a férfi csak nem mozdult, mire alaposan leteremtette. Az olajárus durván visszakiabált. Toranaga, aki addigra beérte, egyik testőrére mutatva így szólt: „Andzsin-szan, add oda neki a kardodat egy pillanatra.” Blackthorne engedelmeskedett. Mire észbe kapott volna, a testőr az olajárusra vetette magát. A kardcsapás olyan vad és hajszálpontos volt, hogy az árus még lépett egyet, mielőtt elzuhant. Derékban kettévált a teste.
Toranaga a nyeregkápáját csapkodta örömében, azután visszasüppedt búskomorságába, de emberei tovább éljeneztek. A testőr selyemövével gondosan megtörölgette a pengét, elégedetten visszadugta hüvelyébe, és átadta neki érthetetlen szavak kíséretében. Mariko később megmagyarázta. „Csak annyit mondott, Andzsin-szan, hogy büszke, amiért ő próbálhatta ki elsőnek ezt a nagyszerű kardot. Toranaga úr azt javasolja, nevezd »Olajárusnak«, mert egy ilyen vágás és egy ilyen éles penge megérdemli, hogy megbecsüléssel emlékezzenek rá. Kardod mostantól legendás lesz, ne?”
Blackthorne bólintott akkor, és leplezte kétségbeesését. Most is az Olajárust viselte – most már örökre Olajárus marad –, azt a kardot, amelyet Toranagától kapott. Bárcsak sose ajándékozta volna nekem, gondolta. De nemcsak az ő hibájuk, az enyém is. Ráordítottam az árusra, ő visszaordított, márpedig szamurájjal szemben nem szabad tiszteletlenül viselkedni. Mi más lehetett volna a végeredmény? A gyilkosság kedvét szegte, de azért úgy tett, mintha továbbra is élvezné a vadászatot, mert Toranaga veszélyesen rosszkedvű volt egész nap.
Déltájban visszatértek Jokoszéba, Toranaga találkozott Zatakival, azután Blackthorne forró fürdőt vett, megmasszírozták, s amint kilépett a fürdőházból, Alvito atya állt elébe, akár valami bosszúálló szellem, két mogorva képű japán hívével. „Az isten verje meg, takarodjatok az utamból!”
„Nem kell félned tőlünk, és káromkodni is fölösleges” – mondta Alvito atya.
„Az isten verjen meg téged és minden papot!” – ordította Blackthorne, de észbe kapott, mert rájött, hogy mélyen benn jár az ellenség területén. Nem sokkal előbb szemtanúja volt, amint vagy félszáz keresztény szamuráj szivárgott át a hídon a misére, amelyet, mint Marikótól megtudta, Alvito tartott a fogadója udvarán. Keze a kardmarkolatot kereste, de persze nem volt nála fegyver, hiszen a fürdőből jött. Átkozta magát ostobaságáért.
„Isten bocsásson meg mocskos beszédedért, navigátor. Igen. Bocsásson meg és nyissa fel a szemedet. Nem viseltetem rosszindulattal irántad. Ajándékot hozok. Isten ajándékát, navigátor.”
Blackthorne gyanakodva vette át a csomagot. Amikor kibontotta és meglátta a portugállatinjapán szótár-nyelvkönyvet, boldog izgalom fogta el. Belelapozott. Sohasem látott még ilyen szép, tiszta nyomdabetűket, az információk bősége és minősége pedig egyenesen elképesztette. „Isten ajándéka, az egyszer biztos, de Toranaga úr parancsára adod nekem.”
„Mi csak Isten parancsának engedelmeskedünk.”
„Toranaga úr kért meg rá, hogy add nekem?”
„Igen. Az ő kérése volt.”
„És Toranaga úr kérése nem parancs?”
„Az attól függ, navigátor, hogy kiről-miről van szó és mekkora a hite. – Alvito a könyvre mutatott. – Három testvérünk huszonhét esztendőn át dolgozott rajta, mire összeállította.”
„Miért adod nekem?”
„Megkértek bennünket.”
„Miért nem bújtál ki Toranaga úr kérése alól? Ravaszabb vagy te annál.”
Alvito vállat vont. Blackthorne gyorsan végigforgatta a lapokat. Kitűnő papír, tiszta, világos sorok. Az oldalszámok sorban követik egymást.
„Teljes – mondta mosolyogva Alvito. – Mi nem adunk tovább fél könyveket.”
„Ez túlságosan értékes. Mit vársz viszonzásul?”
„Megkért bennünket, hogy adjunk neked egyet. A vizitátor atya beleegyezett. Most tehát megkaptad. Csak az idén készült el, végre-valahára. Gyönyörű munka, ugye? Csupán arra kérünk, becsüld meg, bánj jól vele. Megérdemli.”
„Úgy fogok vigyázni rá, mint az életemre. Felbecsülhetetlen kincs ez, többet ér még a titkos hajónaplóitoknál is. Mit kívánsz cserébe?”
„Semmit.”
„Nem hiszek neked. Tudnod kell, hogy ennek révén egyenlővé válok veled. Szert teszek minden tudásodra, tíz, de talán húsz esztendőt is megtakarítunk magunknak. Hamarosan éppen olyan jól beszélek majd japánul, mint te. Akkor pedig másokat is taníthatok. És Japánhoz ez a kulcs, ne? Minden idegen földhöz a nyelv a kulcs, ne? Fél éven belül négyszemközt tudok beszélni Toranaga-szamával.”
„Igen, meglehet. Ha lesz rá fél éved.”
„Ezt hogy érted?”
„Te is jól tudod. Toranaga úr rég halott lesz, mire a fél év lejár.”
„Miért? Miféle üzenetet hoztál neki? Amióta veled találkozott, olyan, mint a bika, amelyiknek fél torkát kitépték. Mit mondtál neki, mi?”
„Az üzenet magánjellegű volt, őeminenciájától Toranaga úrnak. Nagyon sajnálom – én csak hírnök vagyok. De Ószakában, mint te is tudod, Isido tábornok az úr, s amint Toranaga úr odamegy, vége. És neked is.”
Blackthorne hátán végigfutott a hideg. „Nekem – miért?”
„A sorsod elől nem menekülhetsz, navigátor. Segítettél Toranagának Isido ellen. Vagy elfelejtetted? Isido nyakára tetted a kezed. Segítettél a menetoszlopnak kitörni a várból. Nagyon sajnálom, de japántudásod, kardod és szamuráj rangod nem fog segíteni a bajban. Sőt, most, hogy szamuráj lettél, talán még azt is elrendelik, hogy kövess el szeppukut, és ha visszautasítod... – Alvito szelíd hangon tette hozzá: – Mondtam már, hogy egyszerű emberek ezek.”
„Mi, angolok is egyszerű emberek vagyunk – vágta rá kissé túlságosan is hetvenkedve Blackthorne. – Ha meghalunk, hát meghalunk, de addig is Istenbe vetjük bizodalmunkat, és szárazon tartjuk a puskaport. Van énnekem még egypár trükköm, egyet se félj.”
„Ó, én nem félek, navigátor. Sem tőled, sem az eretnekségedtől, sem a puskaporodtól. Ágyúid be vannak szegezve – mint ahogy te is.”
„Karma... Isten kezében vagyunk... fogalmazz, ahogy akarsz. De istenemre mondom, visszaszerzem a hajómat, s néhány esztendő leforgása alatt angol hajók egész raját vezetem ide, és kikergetlek benneteket Ázsiából.”
Alvito ugyanazzal az idegesítő nyugalommal válaszolt. „Isten kezében vagyunk mindnyájan, navigátor. De a kocka már el van vetve. Semmi sem fog bekövetkezni abból, amit mondasz. Semmi. – Úgy nézett Blackthorne-ra, mintha az máris halott volna. – Isten irgalmazzon neked, navigátor, mert az az erős gyanúm, hogy sohasem fogod elhagyni többé ezeket a szigeteket.”
Blackthorne még most is megremegett, ahogy eszébe jutott az Alvito hangjából áradó szilárd meggyőződés.
– Fázol, Andzsin-szan?
Esteledett, Mariko ott állt mellette a verandán, és kirázta az ernyőjét. – Ó, bocsánat... nem, nem fázom, csak elgondolkodtam. – Blackthorne felpillantott a hágóra. Mostanára az egész menetoszlop beleveszett a felhőtengerbe. Az eső megcsendesedett, puhán hullott. Parasztok és szolgák tapostak a pocsolyákban, hazafelé tartva. A fogadó udvara kiürült, a kertben mindent víz borított. Faluszerte kigyúltak az olajlámpások. Nem álltak már őrök sem a kapuban, sem a híd két végén. Valami nagy-nagy üresség ülte meg az alkonyatot.
– Éjszaka sokkal szebb, nem igaz? – kérdezte Mariko.
– Igen – felelte Blackthorne, aki égetően tudatában volt, hogy csak ketten vannak, egyedül, biztonságban, s ha óvatosak lesznek és az asszony is akarja, ahogy ő...
Szolgáló jött ki, elvette Mariko esernyőjét, és száraz tabizoknikat hozott. Letérdelt, és törölgetni kezdte Mariko lábát.
– Holnap hajnalban útnak indulunk, Andzsin-szan.
– Meddig fog tartani?
– Jó néhány napig, Andzsin-szan. Toranaga úr azt mondta... – Mariko elkapta róla tekintetét, amint Gjoko nagy alázatosan kilépett a fogadóból. – Toranaga úr azt mondta, bőven van időnk.
Gjoko mélyen meghajolt. – Jó estét, Toda úrnő, kérlek, bocsáss meg, hogy megzavarlak.
– Hogy vagy, Gjoko-szan?
– Köszönöm szépen, jól, csak ez az eső állna már el. Nem szeretem ezt a nyirkosságot. Persze, ha az eső eláll, akkor újra jön a hőség, és az sokkal rosszabb, ne? De nincs már messze az ősz... Ó, milyen szerencsések is vagyunk, hogy várhatjuk az őszt s aztán a mennyei tavaszt, ne?
Mariko nem felelt. A szolgáló felerősítette lábára a tabit és felállt. – Köszönöm – mondta Mariko, és elbocsátotta. – Tehát, Gjoko-szan? Tehetek érted valamit?
– Kiku-szan kérdezteti, hogy felszolgálja-e nektek a vacsorát, és táncoljon, daloljon-e este. Toranaga úr meghagyta, hogy szórakoztasson benneteket, ha úgy kívánjátok.
– Igen, nekem is említette, Gjoko-szan. Nagyon kellemes lenne, de talán ne ma este. Hajnalban indulnunk kell, és igen fáradt vagyok. Lesz még rá alkalom bőven, ne? Kérlek, add át Kiku-szannak bocsánatkérésemet, és, ó, igen, mondd meg neki, hogy borzasztóan örülök mindkettőtök kellemes útitársaságának. – Toranaga megparancsolta Marikónak, hogy vigye magával a két nőt, és ő köszönetet mondott, mert örült, hogy kísérői lesznek, ahogy az illem megköveteli.
– Túlságosan kedves vagy – mondta mézédes hangon Gjoko. – Miénk a kitüntetés. Változatlanul Jedóba megyünk?
– Ez csak természetes. Hogyhogy változatlanul?
– Semmi, semmi, Toda úrnő. De ebben az esetben talán megállhatnánk egy-két napra Misimában? Kiku-szan szeretné magával hozni néhány ruháját, úgy érzi, szűkös úti ruhatára nem méltó Toranaga úrhoz, ráadásul úgy hallom, Jedo igen fülledt és nyáron tele van moszkitóval. Magunkkal kell vinnünk a teljes ruhatárunkat, bármilyen szegényes is.
– Igen. Természetesen. Bőven lesz rá időtök.
Gjoko nem nézett Blackthorne-ra, noha mindketten nagyon is érezték a jelenlétét. – Olyan... olyan tragikus, ami urunkkal történt, ne?
– Karma – válaszolta higgadtan Mariko, majd a nők finoman mérgezett nyelvén hozzátette: – De semmi sem változott meg, Gjoko-szan. Ki fognak fizetni, aznap, ahogy megérkezel, méghozzá ezüstben, ahogy a szerződés szól.
– Ó, rettenetesen sajnálom – mondta megdöbbenést színlelve az idősebbik nő. – Rettenetesen sajnálom, Toda úrnő, de pénz? Mi sem áll távolabb most tőlem! Engem csakis urunk jövője aggaszt.
– Ő ura a jövőjének – mondta könnyedén Mariko, noha maga sem hitt már ebben. – A te jövőd pedig biztosítva van, bármi történjék is, ne? Gazdag vagy, gondjaidnak vége. Hatalomra fogsz szert tenni Jedóban ezzel a te új kurtizáncéheddel, akárki lesz is a Kvantó ura. Nemsokára te leszel a legbefolyásosabb mama-szan, és Kiku-szan változatlanul a te védenced, az ő ifjúsága pedig makulátlan, akárcsak a karmája, ne?
– Én csakis Toranaga úr miatt aggódom – felelte rutinos komorsággal Gjoko, de az ánusza azért megbizsergett a kétezer-ötszáz koku gondolatára. – Ha volna valami mód, hogy segítsek rajta...
– Milyen nagylelkű vagy, Gjoko-szan! Elébe fogom terjeszteni ajánlatodat. Igen, azt hiszem, ezer koku árengedmény sokat segítene rajta. Máris elfogadom az ő nevében.
Gjoko megrezgette a legyezőjét, udvarias mosolyt varázsolt a képére, miközben legszívesebben elvonította volna magát, amiért ilyen ostobán belesétált a csapdába, akár egy szakétól lerészegedett kurtizántanonc.
– Jaj, dehogy, Toda úrnő, hogy segíthetne a pénz egy ilyen nagylelkű pártfogón? Nem, nem, a pénz nem segíthet rajta – hadarta, és igyekezett összeszedni az eszét. – Nem, a pénz, az nem. Inkább talán bizonyos hírek, vagy valami szolgálat, vagy...
– Kérlek, bocsáss meg, miféle hírek?
– Semmi, semmi, egyelőre. Ez csak amolyan képes beszéd volt, kérlek, bocsáss meg. De hogy pénzt...
– Ó, igen, hát persze, bocsáss meg. Igen, elébe fogom terjeszteni ajánlatodat. Az ő nevében előre is köszönöm nagylelkűségedet.
Gjoko, mivel elbocsátották, meghajolt, és visszacsoszogott a fogadóba.
Mariko nevetése hamar elhalt.
– Min nevetsz, Mariko-szan?
Az asszony elmesélte, miről esett szó. – A mama-szanok bizonyára mindenhol egyformák. Csak a pénz jár az eszében.
– Fizetni fog neki Toranaga úr akkor is, ha?... – Blackthorne elhallgatott. Mariko ártatlan képpel várt. – Alvito atya azt mondta, ha Toranaga úr Ószakába megy, vége.
– Ó, igen. Igen, Andzsin-szan, ez bizony igaz – válaszolta Mariko tettetett jókedvűséggel a hangjában. Azután félretolta Toranagát és Ószakát a megfelelő rekeszekbe, és ismét békés nyugalom szállta meg. – De Ószaka sok-sok mérföldre, számtalan rúdnyi időre van még, s amíg a bekövetkezendő be nem következik, sem Isido, sem a derék atya, se mi, se senki nem tudja, mi fog történni, ne? Kivéve Istent. Ő azonban nem árulja el, igaz? Legfeljebb csak akkor, ha már bekövetkezett. Ne?
– Hai. – Blackthorne együtt nevetett az asszonnyal. – Milyen bölcs vagy!
– Köszönöm. Van egy javaslatom, Andzsin. Az útra felejtsünk el minden gondot. Mindet.
– Te – mondta latinul Blackthorne. – Örülök, hogy láthatlak.
– Én is. A két nő előtt az egész úton nagy óvatosság tanácsos, ne?
– Számíthatsz rám, úrnőm.
– Számítok is. Őszintén mondom, nagyon számítok.
– De most majdnem egyedül vagyunk, ne? Te meg én.
– Igen. De ami volt, nincs, és nem történt meg soha.
– Igaz. Megint igazad van. És gyönyörű vagy.
Szamuráj sietett be a kapun, s tisztelgett Marikónak. Középkorú, őszülő hajú, ragyaverte, enyhén bicegő férfi volt. – Kérlek, bocsáss meg, Toda úrnő, hajnalban indulunk, ne?
– Igen, Josinaka-szan. De maradhatunk délig is, ha kívánod. Van időnk bőven.
– Igen. Ha óhajtod, induljunk délben. Jó estét, Andzsin-szan. Kérlek, engedd meg, hogy bemutatkozzam. Akira Josinaka vagyok, kíséretetek kapitánya.
– Jó estét, kapitány.
Josinaka visszafordult Marikóhoz. – Én felelek érte és érted, úrnőm, úgyhogy kérlek, mondd meg neki, két emberem mint személyes testőrsége minden éjjel a szobájában fog aludni. Minden éjszaka tízfőnyi őrséget állítok körétek. Száz emberem van összesen.
– Rendben van, kapitány. De, nagyon sajnálom, jobb volna, ha nem tennél őröket az Andzsin-szan hálószobájába. Náluk az a szokás, hogy egyedül alszanak, vagy legfeljebb egy hölggyel. Szolgálóm valószínűleg vele lesz mindig, úgyhogy a védelme biztosítva van. Az őrséget állítsd majd körbe, de ne túlságosan közel, akkor nem fogják zavarni.
Josinaka mogorván megvakarta a fejét.
– Nem bánom, úrnőm. Igen, beleegyezem, ámbár amit én javasoltam, az ésszerűbb. Azután, nagyon sajnálom, de kérd meg, ne sétálgasson éjszaka, ahogy szokott. Amíg Jedóba nem érünk, én felelek érte, és amikor fontos személyekért felelek, mindig igen ideges vagyok. – Mereven meghajolt és elment.
– A kapitány azt mondta, az úton sehová se menj egyedül. Ha éjjel felkelsz, mindig vigyél magaddal egy szamurájt, Andzsin-szan. Azt mondta, nagy segítségére lennél ezzel.
– Jó. – Blackthorne a távozó szamurájt figyelte. – Mit mondott még? Mintha az alvást is említette volna. Nem értettem valami... – Elhallgatott. Kiku lépett ki a fogadóból. Fürdőköntös volt rajta, haja köré illendőségből törülközőt tekert. Mezítláb indult a meleg vizű forrás által táplált fürdőház felé, menet közben meghajolt előttük és vidáman integetett. Viszonozták köszönését.
Blackthorne figyelte hosszú lábát, ringó mozgását, míg el nem tűnt szem elől. Aztán észrevette, hogy Mariko érdeklődve figyeli, és ő is ránézett.
– Nem – mondta nyugodtan, és megrázta a fejét.
Mariko felnevetett.
– Azt hittem, nehezedre fog esni, hogy mindössze útitársadnak tekintsd őt egy olyan különleges párnázás után.
– Nem fog nehezemre esni. Sőt, nagyon is kellemes lesz. Igen kellemes emlékeim vannak róla. Örülök, hogy Kiku-szan mostantól Toranaga úré. Mindenkinek könnyebb így, Kikunak, neki, mindenkinek. – Kivéve Omit, tette hozzá majdnem, de meggondolta magát. – Végül is, számomra ő csupán egy igen különleges, csodálatos ajándék volt. Semmi más. Ne?
– Ajándék volt, igen.
Blackthorne szerette volna megérinteni Marikót, de nem tette. Inkább elfordult és felnézett a hágóra, mert nem volt biztos benne, mit olvasott ki az asszony tekintetéből. A hágó most már éjszakai sötétségbe – és felhőkbe burkolózott. Kellemes hangja volt az ereszről csöpögő víznek. – Mit mondott még a kapitány?
– Semmi különöset, Andzsin-szan.

Negyvenötödik fejezet

Kilenc napig utaztak, mire Misimába értek, és minden éjszaka együtt voltak néhány órára. Titokban. Josinaka tudtán kívül segítségükre volt ebben. Minden egyes fogadóban, ahol megszálltak, szomszédos szobákat választott ki. „Remélem, nem bánod, úrnőm, de így nagyobb a biztonság” – mondogatta, Mariko pedig egyetértett, magának a középső szobát jelölte ki, Gjokónak és Kikunak az egyiket egyik felől, Blackthorne-nak a másikat másik felől. Aztán az éj leple alatt otthagyta szolgálóját, Csimmokót, és átment Blackthorne-hoz. A fogadókban szokás szerint zajongtak, daloltak, vigadoztak a többi utazók, a sok szolgálólány örökké körülöttük vagy a folyosókon nyüzsgött, az éber őrök csakis kifelé figyeltek – senki sem tudta meg a titkát. Csak Csimmoko.
Mariko mindazonáltal tisztában volt vele, hogy Gjoko, Kiku s a társaság többi nőtagja előbb-utóbb észre fogja venni a dolgot. Ez azonban nem zavarta. Ő szamuráj, azok pedig nem. Csakis az ő szava számít, ha nem kapják rajta, márpedig rendes körülmények között még Josinaka sem léphet éjszaka hívatlanul a szobájába. A többieknek csak annyit kellett tudni, hogy Blackthorne Csimmokóval vagy a fogadó valamelyik szolgálójával osztja meg ágyát. Marikót tehát csakis egy nő árulhatta volna el, de ebben az esetben elárulója és a társaság többi nőtagja olyan borzalmas és lassú kínhalált halt volna, amit az ilyen undorító árulás megérdemel. Azonkívül mindenki tudta, hogy mielőtt Misimába vagy Jedóba érnek, Mariko a legkisebb valódi vagy képzelt vétségért mindnyájukat kivégeztetheti. Mariko tisztában volt vele, hogy Toranaga nem tiltakozna egy kis öldöklés miatt. Gjoko halálának még örülne is, de a lelke legmélyén talán Kikuét se bánná. Két és fél ezer kokuért sok első osztályú kurtizánt vásárolhatna.
A nőktől tehát biztonságban érezte magát. Nem úgy Blackthorne-tól, bármennyire is szerette. Blackthorne nem volt japán. Nem nevelték születésétől fogva arra, hogy áthatolhatatlan kerítést építsen magában, amely mögött elbújhat. Arckifejezése, viselkedése, büszkesége el fogja árulni őket. Mariko nem magát féltette, csakis a férfit.
– Végre megtudtam, mi a szerelem – mormolta az első éjszakán. S mivel már nem küzdött a szerelem ellen, hanem megadta magát neki, elhatalmasodott rajta a rettegés Blackthorne biztonsága miatt. – Szeretlek, ezért féltelek – suttogta a férfiba kapaszkodva, latinul, a szerelmesek nyelvén.
– Én is szeretlek. Úristen, mennyire szeretlek!
– Tönkretettelek, szerelmem, azzal, hogy belekezdtem ebbe. Balvégzet leselkedik ránk. Bajt hozok rád... ez az igazság.
– Nem, Mariko, valami történik majd, meglásd, amitől minden rendbejön.
– Nem lett volna szabad belekezdenem. Én vagyok a hibás.
– Kérlek, ne aggódj. A karma, az karma.
Végül Mariko úgy tett, mintha meggyőzte volna, és belesimult a férfi karjaiba. A lelke mélyén azonban tudta, hogy Blackthorne lesz önmaga végzete. Maga miatt egyáltalán nem aggódott.
Az éjszakák csodálatosak voltak, szelídek, és mindegyik még nagyszerűbb, mint az előző. A nappalok könnyűek Mariko, nehezek Blackthorne számára. A férfi minden mozdulatára ügyelt, Mariko kedvéért elhatározta, hogy nem követ el egyetlen hibát sem. – Nem lesz itt semmi hiba – mondta Mariko, miközben a többiektől távol egymás mellett lovagoltak, s az első éjszaka után, amikor óvatlanul feltárta félelmét, most már igyekezett teljes nyugalmat és magabiztosságot színlelni. – Erős vagy, szamuráj vagy, és nem lesz semmi hiba.
– És ha Jedóba érünk?
– Jedo várhat, míg odaérünk. Szeretlek.
– Igen. Én is szeretlek.
– Akkor miért vagy olyan szomorú?
– Nem vagyok szomorú, úrnőm. Csupán a hallgatás kényszere fáj. Szeretném a hegyek csúcsáról szertekiáltani szerelmemet.
Élvezték meghitt magányukat és a bizonyosságot, hogy egyelőre biztonságban vannak a fürkész szemektől.
– Mi lesz velük, Gjoko-szan? – kérdezte Kiku halkan a gyaloghintójukban, az út első napján.
– Végromlás, mi lenne, Kiku-szan. Semmi reményük a jövőre nézve. A férfi jól leplezi, de az asszony... Ordít az arcáról, hogy imádja. Nézz csak rá! Akár egy kislány. Jaj, milyen ostobán viselkedik!
– De olyan szép, ne? És micsoda szerencse, ha valaki ennyire elégedett lehet, ne?
– Igen, de a halálukat senkinek sem kívánnám.
– Mit fog csinálni Josinaka, ha rajtakapja őket?
– Talán nem kapja rajta. Imádkozom, hogy ez ne történjék meg. A férfiak olyan ostobák. Semmit sem vesznek észre a nőkön, még a legnyilvánvalóbb dolgokat sem, hála légyen Buddhának, áldás nevére! Imádkozzunk, hogy ne leplezzék le őket, míg jedói ügyletünket el nem intéztük. Imádkozzunk, hogy ne minket tegyenek felelőssé miattuk. És ma délután, ha megállunk, keressük fel a legközelebbi szentélyt, mert tíz füstölőrudat akarok gyújtani s isteni kegyért folyamodni. Az összes istenekre mondom, még arra is hajlandó vagyok, hogy évi három kokut folyósítsak tíz esztendeig egy templomban az összes isteneknek, ha megadják, hogy megússzuk ezt és megkapjam a pénzemet.
– De olyan szépek együtt, ne? Sose láttam még asszonyt így kivirágozni.
– Igen, de úgy el fog hervadni, mint valami törött szárú kamélia, ha majd bevádolják Buntaro-szannál. A karmájuk a karmájuk, mi semmit se tehetünk az ő dolgukban. Mint ahogy Toranaga úr és Omi-szan dolgában sem. Ne sírj, gyermekem.
– Szegény Omi-szan.
Omi harmadnap érte be őket. A fogadójukban szállt meg, és vacsora után négyszemközt ünnepélyesen megkérte Kikut, kísérje őt el az örökkévalóságba.
– Boldogan, Omi-szan, boldogan – válaszolta Kiku, és még egy kis sírást is engedélyezett magának, mert nagyon kedvelte Omit. – De kötelességem Toranaga úr iránt, aki pártfogásába vett, és Gjoko-szan iránt, aki felnevelt, megtiltja ezt.
– Toranaga úr eljátszotta a hozzád való jogát. Megadta magát. Neki vége.
– A szerződésének azonban nincs vége, Omi-szan, bármennyire is sajnálom. A szerződése törvényerejű és kötelező. Kérlek, bocsáss meg, de vissza kell utasítanom...
– Ne válaszolj még, Kiku-szan. Gondolkodj rajta. Kérlek, könyörgök. Holnap add meg a választ – mondta Omi, s azzal távozott.
Kiku könnyes válasza azonban ugyanaz maradt: „Nem lehetek olyan önző, Omi-szan. Kérlek, bocsáss meg. Engem Toranaga úrhoz és Gjoko-szanhoz fűz a kötelesség... Nem tehetem, bármennyire is szeretném. Kérlek, bocsáss meg.”
Vitatkoztak. Titkos könnyeket hullattak, örök szerelmet fogadtak egymásnak, azután Kiku ígérettel küldte útjára Omit. – Ha a szerződést felbontják, vagy Toranaga úr meghal s én szabad leszek, megteszek mindent, amire kérsz, mindent, amit parancsolsz. – Omi tehát otthagyta a fogadót, s balsejtelemmel a szívében előrelovagolt Misimába, Kiku pedig felszárította könnyeit, és helyrehozta arcán a festést. Gjoko gratulált neki. – Olyan bölcs vagy, gyermekem. Ó, bárcsak feleennyi esze volna Toda úrnőnek!
Josinaka ráérősen vezette őket fogadóról fogadóra, a Kano folyó útját követve, ahogy észak felé kanyargott a tenger iránt, s az ilyenkor elkerülhetetlen akadályok, késedelmek egyáltalán nem aggasztották. Toranaga bizalmasan megsúgta neki, hogy semmi oka a sietségre, csak biztonságban szállítsa el a rábízott személyeket Jedóba, mire az új hónap beköszönt. „Inkább később, mint előbb, Josinaka-szan. Értesz?”
„Igenis, uram” – felelte Josinaka. Magában áldotta védőkamiját, amiért nem kellett sietnie. Misimában Hiromacu úrnak – vagy Jedóban Toranaga úrnak – úgyis mindenképp szóbeli és írásos jelentést kell tennie. El kell döntenie, arról beszéljen-e, amit gondol, vagy arról, amit igen körültekintően igyekezett nem észrevenni. Iiií, gondolta döbbenten, biztos, hogy tévedek! Még hogy Toda úrnő! Bármilyen férfival, de főképp egy barbárral?
Vajon nem az a kötelességed, hogy láss? – kérdezte magától. Hogy bizonyítékot szerezz? Hogy rajtakapd őket zárt ajtók mögött, az ágyban? Ha nem teszed, elítélnek cinkosságért. Milyen könnyű dolgod lenne, pedig óvatosak, az kétségtelen.
Igen ám, de csak az ostoba vállalkozna ilyen hírek megvitelére, gondolta tovább. Nem okosabb-e a tuskót játszani, s közben imádkozni, hogy senki el ne árulja őket és velük együtt téged is? Az asszony életének vége, mindnyájan halálra vagyunk ítélve, akkor meg mit számít mindez? Fordítsd el róluk a szemed. Hagyd őket a karmájukra. Mit számít mindez?
Lelke mélyén a szamuráj jól tudta, hogy számít bizony, méghozzá nagyon sokat.

Á, jó reggelt, Mariko-szan. Milyen szép napunk van – mondta Alvito atya, és odament hozzájuk. A fogadó előtt álltak, készülődve a napi útra. Keresztet vetett rájuk. – Áldjon meg Isten és vigyázzon rád mindörökkön.
– Köszönöm, atyám.
– Jó reggelt, navigátor. Hogy vagy?
– Jól, köszönöm. És te?
Marikóék csapata és a jezsuiták hol utolérték, hol elkerülték egymást, volt, hogy ugyanabban a fogadóban szálltak, volt, hogy együtt utaztak.
– Akarod, hogy melletted lovagoljak ma délelőtt, navigátor? Szívesen folytatom a japánleckéket, ha óhajtod.
– Köszönöm. Igen, szeretném.
Alvito még az első nap felajánlotta Blackthorne-nak, hogy megpróbálja megtanítani a japán nyelvre.
– Mit kérsz cserébe? – kérdezte gyanakodva Blackthorne.
– Semmit. Így könnyebben telne az idő, és hogy megmondjam neked az igazat, mostanában elszomorít az élet, és igencsak érzem az idő múlását. És talán kemény szavaimat is szeretném jóvátenni.
– Nem várok tőled bocsánatkérést. Te a te utadat járod, én az enyémet. A kettő sohasem futhat össze.
– Lehet – de ezen az úton mégis megoszthatnánk, amink van, ne? Pillanatnyilag ugyanazt az utat rójuk. Szeretnék segíteni neked.
– Miért?
– A tudás Istené, nem az emberé. Ajándék gyanánt szeretnék segíteni neked – semmit sem kérek cserébe.
– Köszönöm, de nem bízom benned.
– Akkor, ha ragaszkodsz hozzá, cserébe mesélj nekem a te világodról, arról, hogy te mit láttál, merre jártál. Bármiről, amiről akarsz. Az igazságot. Igazán érdekelne, és méltányos cserének tekinteném. Én tizenhárom vagy tizennégy esztendősen jöttem Japánba, semmit sem láttam a világból. Ha gondolod, akár fegyverszünetet is köthetünk az utazás tartamára.
– De semmi vallás és politika, semmi pápista dogma?
– Magamat nem tagadhatom meg, navigátor, de igyekezni fogok.
Óvatosan belekezdtek hát tudásuk kicserélésébe. Blackthorne azonban méltánytalannak tartotta a dolgot. Alvito műveltsége óriási volt, mesteri tanítónak bizonyult, míg ő csupa olyasmit tudott, amit bármelyik navigátor tudhat, legalábbis ő így vélte. – Nem, ez nem igaz – mondta Alvito. – Te egészen egyedülálló navigátor vagy, hihetetlen tetteket vittél végbe. Fél tucat is alig akad ilyen a világon, ne?
Fokozatosan valóban megkötötték azt a bizonyos fegyverszünetet, és ez örömmel töltötte el Marikót.
– Ez barátság, Andzsin-szan, vagy legalábbis annak a kezdete – mondta az asszony.
– Nem. Nem barátság. Továbbra se bízom benne, és ő se bízik énbennem. Örök ellenségek vagyunk mi. Nem felejtettem semmit, mint ahogy ő sem. Ez csupán ideiglenes pihenő, valószínűleg valami titkos célzattal, de hogy mifélével, azt sosem árulná el. Ismerem őt. Addig nincs hiba, míg óvatlanságot nem követek el.
Miközben Blackthorne Alvitóval töltötte az időt, Mariko Kikuval és Gjokóval lovagolt ráérősen, párnázásról, a Füzek Világáról beszélgettek, meg arról, hogyan lehet a férfinak kedvére tenni. Cserébe ő is mesélt nekik a maga világáról, arról, amit látott, amiben részt vett vagy amiről hallott, Goroda diktátorról, a taikóról, még Toranaga úrról is, gondosan megszűrt történeteket adott elő ezekről a fenséges nagyurakról, akikről a közrendű általában semmit sem tud meg.
Néhány league-re Misimától a folyó elkanyarodott nyugatnak, megszélesedve a tengerpart és Numazu hatalmas kikötője felé, ők pedig odahagyták a szakadékos vidéket, és a lapos, rizsnevelő síkságon haladtak tovább, az északra tartó széles és forgalmas országúton. Számos folyón és patakon kellett átkelniük. A sekélyekbe belegázoltak, a szélesebbeken és mélyebbeken lapos dereglyékben szállították át őket. Hídja alig egy-kettőnek volt. Általában hordárok hátán tették meg e vízi utakat, mert az ilyen helyeken mindig bőségesen állomásoztak hordárok, akik lármásan alkudoztak az utazók kegyeiért.
Hetedik napja volt, hogy Jokoszéból elindultak. Az út kettévált, és Alvito atya közölte, hogy itt el kell hagynia őket. Ő nyugatnak tér, mivel dolga van a hajóján, de később, a Misima és Jedo közti szakaszon beéri majd őket, ha megengedik. – Természetesen velem is tarthattok mindketten, ha óhajtotok.
– Köszönöm, de sajnos egyet-mást el kell intéznem Misimában – mondta Mariko.
– Andzsin-szan? Ha Mariko úrnőnek úgyis dolga lesz, szívesen látlak a hajómon. Igen jó szakácsunk van, s a bor is kiváló. Isten a tanúm, hogy biztonságban leszel, szabadon jöhetsz-mehetsz, ahogy akarsz. Rodrigues is a fedélzeten van.
Mariko látta, hogy Blackthorne szívesen otthagyná őt. Hogy lehet ilyen? – kérdezte magában végtelen szomorúsággal. Hogy akarhat itt hagyni, amikor olyan kevés az időnk amúgy is? – Kérlek, menj, Andzsin-szan – mondta fennhangon. – Jól éreznéd magad... és Rodrigues andzsinnal is találkozhatnál.
De Blackthorne mégsem ment el, bármennyire szeretett volna. Nem bízott a papban. Még Rodrigues kedvéért sem dugta bele a nyakát ebbe a hurokba. Köszönetet mondott Alvitónak, aztán együtt nézték az asszonnyal a távolodó jezsuitát.
– Álljunk meg most mindjárt, Andzsin-szan – szólt Mariko, noha még dél sem volt. – Nem kell sietnünk, ne?
– Kitűnő. Igen, szálljunk meg itt.
– Az atya jó ember, de azért örülök, hogy elment.
– Én is. Csakhogy nem jó ember. Hanem pap.
Marikót megdöbbentette a navigátor hevessége. – Ó, nagyon sajnálom, Andzsin-szan, kérlek, bocsáss meg...
– Nem érdekes, Mariko-csan. Megmondtam neked – semmit sem felejtettem. És ő sem. Mindig is a bőrömet akarja majd. – Blackthorne elment, hogy megkeresse Josinaka kapitányt.
Mariko értetlenül meredt a nyugatnak ágazó út felé.
Alvito atya csapatának lovai minden sietség nélkül haladtak át a többi útonjáró között. Volt, aki meghajolt a kis menet előtt, volt, aki alázatosan letérdelt, sokan kíváncsi, sokan haragos arcot vágtak. De mindenki udvariasan utat engedett nekik. Kivéve akár a legalacsonyabb rangú szamurájokat. Amikor Alvito atya szamurájjal találkozott szembe, balra vagy jobbra tért, és kis nyája engedelmesen követte.
Örült, hogy otthagyhatta Marikót és Blackthorne-t, örült, hogy fellélegezhet egy kicsit. Sürgős üzeneteket kellett elküldenie a vizitátor atyának, de eddig nem tehette, mert a postagalambjait Jokoszéban elpusztították. Olyan sok probléma várt megoldásra: Toranaga, Uo, a halász, Mariko, a kalóz. És József, aki váltig a nyomában járt.
„Mit keres ez itt, Josinaka kapitány?” – bökte ki óvatlanul az első nap, amikor észrevette a testőrök között a katonai kimonót és kardokat viselő Józsefet.
„Toranaga úr megparancsolta, hogy vigyem el Misimába, Cukku-szan. Ott kell átadnom Hiromacu úrnak. Ó, nagyon sajnálom, ellenedre van a látványa?”
„Nem... nem” – válaszolta Alvito minden meggyőző erő nélkül.
„Á, a kardjait nézed? Aggodalomra semmi ok. Markolatok csupán, pengéjük nincs. Toranaga úr rendelkezett így. Mivel olyan fiatalon sorolták be a rendetekbe, nem világos senki számára, viselhet-e igazi kardokat vagy sem, ámbár joga lenne hozzá és szeretné is. Még gyerekkorában csatlakozott hozzátok, ha jól tudom, Cukku-szan. De hát szamurájt kardok nélkül nem járathatunk, igaz-e? Uraga-nó-Tadamasza pedig kétségkívül szamuráj, hiába volt barbár pap húsz esztendeig. Urunk bölcsen e mellett a köztes megoldás mellett döntött.”
„Mi lesz most vele?”
„Át kell adnom Hiromacu úrnak. Talán visszaküldik a nagybátyjához, hogy ő ítéljen fölötte, talán velünk marad. Én csak parancsot teljesítek, Cukku-szan.”
Alvito atya Józsefhez indult volna, hogy beszéljen vele, de Josinaka udvariasan útját állta. „Nagyon sajnálom, de uram azt is megparancsolta, hogy senki se érintkezzék vele. Senki. Különösen keresztények ne. Amíg Harima úr ítéletet nem hoz, ezt mondta uram. Uraga-szan Harima úr vazallusa, ne? És Harima úr is keresztény, ne? Toranaga úr szerint keresztény renegát fölött keresztény daimjó hozzon ítéletet. Végül is Harima úr a nagybátyja, házának feje, ő volt az, aki megparancsolta neki hajdanán, hogy lépjen be közétek.”
Noha megtiltották, Alvito mégis megpróbált aznap éjjel beszélni Józseffel, megkérni, hogy vonja vissza szentségtörő kijelentését, és térdeljen bűnbocsánatért a vizitátor atya elé, de az ifjú hidegen faképnél hagyta, meg sem hallgatta, és attól fogva Józsefet mindig jól előreküldték a csapattól.
Áldott Szűz Mária, valahogyan vissza kell terelnünk Isten nyájába, gondolta magában gyötrődve Alvito. Mit tehetnék? Talán a vizitátor atya tudni fogja, mihez kezdjünk Józseffel. Igen, talán még azt is tudni fogja, mihez kezdjünk Toranaga hihetetlen döntésével, hogy aláveti magát a Régenstanács akaratának, amire titkos megbeszélésünkön egyáltalán nem számítottunk. „Nem, ez teljességgel ellentmondana Toranaga jellemének – jelentette ki dell'Aqua. – Háborút kezd inkább. Majd ha elállnak az esők, de lehet, hogy előbb is, ha rá tudja bírni Zatakit, hogy árulja el Isidót. Én úgy sejtem, kivár majd, ameddig csak lehet, hogy rákényszerítse Isidót az első lépés megtételére – Toranaga mindig is ezt a taktikát alkalmazta. De történjék bármi, ha Kijama és Onosi továbbra is Isidót és Ószakát támogatja, a Kvantót le fogják rohanni, és akkor Toranagának vége.”
„Kijama és Onosi pedig inkább elfeledkezik egymással szembeni gyűlöletükről a közjó érdekében?”
„Igen. Meg vannak győződve róla, hogy Toranaga diadala megkongatná a lélekharangot a szentegyház fölött Japánban. És most, hogy Harima is Isido mellé áll, attól félek, Toranaga nem egyéb többé, mint hiú álom.”
Tehát: újra polgárháború, gondolta Alvito. Testvér testvér ellen, atya fia ellen, falu falu ellen. Andzsiro, felfegyverezve a lopott muskétákkal, készen áll a felkelésre. Legalábbis ezt súgta a fülébe Uo, a halász. És a másik ijesztő hír: a titkos muskétás ezred, immár majdnem teljesen kiképezve! Egy új, európai stílusú lovasegység, több mint kétezer muskétával, a japán harcmodorhoz idomítva. Ó, Madonna, vigyázz híveidre, és sújtsd átkoddal azt az eretneket...!
Milyen kár, hogy Blackthorne annyira nyakas és torz lelkű. Értékes szövetséges válhatna belőle. Magam se hittem volna, de így van. Hihetetlen, mi mindent tud a világról és a tengerekről. Bátor, ravasz, az eretnekségét nem tekintve még becsületes is, egyenes, őszinte. Semmit sem kell kétszer mondani neki, a memóriája elképesztő. Mi mindenre megtanított a világról! És magamagáról is. Hiba ez vajon, tűnődött szomorúan Alvito, miközben visszafordult, hogy utoljára intsen egyet Marikónak. Hiba vajon megtudni ezt-azt ellenségünkről, és cserébe közölni vele ezt-azt? Hiba vajon nem észrevenni a halálos bűnt?
Három napra jártak Jokoszétól, amikor Mihály testvér megfigyelése valósággal letaglózta.
„Úgy véled, szeretője a navigátornak?” – kérdezte Alvito döbbenten.
„Csak azt mondtam, hogy láttam, amint a szemük megérinti egymást, és hogy a látvány gyönyörű volt. A testükről mit sem tudok, de nem is érdekel, atyám. A lelkük érintkezik, s ettől én tisztábban látom Istent. Csak ennyit tudok” – felelte Mihály.
„Bizonyos, hogy tévedsz! Mariko-szan sohasem tenne ilyet! Vétkezne egész hagyományrendszere, országának törvényei és Isten törvényei ellen is. Buzgó keresztény asszony. Tudnia kell, hogy a házasságtörés förtelmes bűn.”
„Igen, ezt tanítjuk. De az ő házassága sintó házasság, Isten színe előtt nem szenteltetett meg, hogyan lehetne hát megtörni?”
„Te is kétségbe vonod az Igét? Téged is megfertőzött József eretneksége?”
„Nem, atyám, kérlek, bocsáss meg, az Igét sosem vonnám kétségbe. Csak azt, amit az ember csinált belőle.”
Ettől kezdve Alvito tüzetesen figyelte őket. Kétség nem férhetett hozzá: a férfi és az asszony nagyon kedvelik egymást. De hát miért is ne? Mi rossz van ebben? Folyton egymás társaságában éltek az utóbbi időben, tanultak egymástól, a nőnek még azt is megparancsolták, tegye félre a vallását, a férfinak nincs is vallása, csak némi eretnek lutheránus máza, mint minden angolnak, ahogy a vizitátor atyától megtudta. Mindketten erősek és egészségesek, bármennyire nem illenek is össze.
Gyónáskor az asszony erről nem szólt semmit. Alvito nem faggatta. Mariko szeme semmit sem mondott és mégis mindent elárult, de valóságosan nem volt, amit megítéljen. Már hallotta is magát, amint megmagyarázza a vizitátor atyának: „Mihály minden bizonnyal tévedett, eminenciás uram.”
„De elkövette az asszony azt a házasságtörést? Volt rá bizonyíték?”
„Szerencsére nem volt bizonyíték.”
Alvito meghőköltette lovát, és visszanézett egy pillanatra. Látta a lankán álldogáló asszonyt, a navigátort, amint Josinakával beszélget, a vén mama-szant és festett szajháját, amint a gyaloghintajukban heverésznek. Lelkét elöntötte és meggyötörte a fanatikus vakbuzgóság. Most első ízben merte megformálni a kérdést: Kurválkodtál a navigátorral, Mariko-szan? Örök kárhozatba döntötte lelkedet ez az eretnek? A tiédet, akit apácának és valószínűleg az első bennszülött apátasszonyunknak szemeltünk ki? Undorító bűnben élsz, amit be sem vallasz, eltitkolod gyalázatodat lelkiatyád elől, bemocskoltad magad Isten előtt?
Látta, hogy az asszony integet. Alvito ezúttal nem viszonozta, hátat fordított neki, belevágta sarkantyúját a ló véknyába, és elügetett.

Aznap éjjel nem volt békés az álmuk.
– Mi a baj, szerelmem?
– Semmi, Mariko-csan. Aludj.
De Mariko nem tudott aludni, és Blackthorne sem. Az asszony jóval idő előtt osont vissza a szobájába, a férfi pedig felkelt, kiült az udvarra, és gyertyafénynél bújta a szótárát hajnalig. Napkeltével, a meleg fényben éjszakai félelmeik tovatűntek, békésen folytatták útjukat. Misimától nem sokkal keletre hamarosan rátértek a legnagyobb országútra, a Tokaidóra, amelyen csak úgy nyüzsögtek az utazók. Legtöbben szokás szerint gyalogosan jártak, batyuval a hátukon. Málhás ló még csak akadt egy-kettő, de hintó egy sem.
– Ó, hintó... az valami kerekes alkalmatosság, ne? Japánban nem sok haszna volna, Andzsin-szan. A mi utaink túlságosan meredekek, és folyók meg patakok szelik át őket. Azonkívül a kerekek tönkretennék az utak felszínét, ezért tilos a használatuk, kivéve a császárt, de ő is csak azt a néhány szertartásos rít szokta megtenni Kjótóban, egy külön erre a célra szolgáló úton. Nekünk nincs szükségünk kerekekre. Mert hogy lehetne átvinni a kerekes járművet a folyókon? Ahhoz pedig túl sok a folyó és patak, hogy mindre hidakat építsünk. Innen Jedóig legalább hatvan folyót és patakot kell magunk mögött hagynunk, Andzsin-szan. Hányon keltünk át eddig? Több tucaton, ne? Nem, mi gyalogolunk vagy lovagolunk. Persze lovat és gyaloghintót csak fontos emberek, a daimjók és szamurájok vehetnek igénybe, de a szamurájok közül se mind.
– Mi? Nem bérelhet magának az ember, akkor se, ha van pénze?
– Nem, csak ha rangja is van hozzá, Andzsin-szan. Te nem tartod ezt bölcs dolognak? Az orvosok meg az igen öregek utazhatnak gyaloghintóban vagy lovon, és a nagyon betegek is, ha írásos engedélyük van rá hűbéruruktól. Parasztnak, közrendűnek minek a gyaloghintó meg a ló? Lustaságra szoktatná, ne? Sokkal egészségesebb, ha gyalogolnak.
– És ha tudják, hol a helyük. Ne?
– Ó, igen. Ennek köszönhető többek közt a béke, a rend és a va. Elpocsékolni való pénze amúgy is csak a kalmároknak van, azok pedig élősködők, akik nem termelnek, nem nevelnek semmit, csak mások munkáján híznak. Ők aztán végképp megérdemlik, hogy gyalogolniuk kelljen, ne? Mi ebben igen bölcsen járunk el.
– Sose láttam egyszerre ennyi embert úton – mondta Blackthorne.
– Ó, ez még semmi. Várd meg, amíg Jedóhoz érünk. Mi imádunk utazni, Andzsin-szan, de sosem egyedül. Csoportosan jobb.
A tömeg azonban nem csökkentette haladási sebességüket. A Toranaga-címeres zászlók, Toda Mariko rangja, Akira Josinaka ellentmondást nem tűrő erélyessége meg a folyton előreküldött hírvivők biztosították, hogy mindig a legjobb magánszobákat kapják a legjobb fogadókban, és sehol se kelljen várakozniuk. Minden utas, minden idegen szamuráj sietve félreállt és mélyen meghajolt, míg el nem haladtak mellette.
– Mindenki elől így félre kell állniuk és letérdelniük?
– Ó, dehogy, Andzsin-szan. Csakis a daimjók és a fontos személyek elől. No meg a legtöbb szamuráj elől – bizony, minden közrendű okosan teszi, ha ezt szem előtt tartja. Ezt diktálja az udvariasság és a szükség, ne, Andzsin-szan? Ha a közrendűek nem tisztelik a szamurájokat és önmagukat, hogyan lehetne betartatni a törvényt és igazgatni az országot? Azonkívül ez mindenkire érvényes. Mi is megálltunk és meghajoltunk a császári hírvivőnek az imént, ne? Az udvariasság mindenkire nézve kötelező. A kisebb daimjóknak le kell szállni a lóról, és meg kell hajolni a hatalmasabb daimjók előtt. A szertartás kormányozza életünket, és a birodalom szófogadó.
– Mi van, ha két egyenrangú daimjó találkozik?
– Mindketten leszállnak a lóról, egyformán meghajolnak, majd dolgukra mennek.
– Mi van, ha mondjuk Toranaga úr és Isido tábornok találkozik?
Mariko ugyanazzal a lélegzettel latinra váltott. – Kik azok, Andzsin-szan? Nem ismerem ezeket a neveket, ma nem, kettőnk közt nem.
– Igazad van. Kérlek, bocsáss meg.
– Hallgass rám, szerelmem. Fogadjuk meg, hogy ha a Madonna ránk mosolyog, és Misimát megússzuk, csak Jedóban, az Első hídnál, ahol végleg muszáj, csak ott lépünk ki a mi külön világunkból. Kérlek!
– Miféle veszély leselkedik ránk Misimában?
– Kapitányunk ott jelentést tesz Hiromacu úrnak. És nekem is találkoznom kell vele. Bölcs és éber ember ő. Minket pedig könnyű elárulni.
– Óvatosak voltunk. Kérjük Istent, hogy félelmeid ne legyenek megalapozottak.
– Magamért nem aggódom – csak érted.
– Én pedig teérted.
– Megfogadjuk hát, hogy megmaradunk a mi külön világunkban?
– Igen. Tegyünk úgy, mintha ez volna a való világ – a mi egyetlen világunk.