Ötödik fejezet

Valamivel pirkadat előtt végleg elhaltak az üvöltések.
Omi anyja elaludt. És Jabu is.
A falu még hajnalban is sürgölődött. Négy ágyút, ötven lőporos hordót és ezer ágyúgolyót kellett még partra szállítani.
Kiku a takaró alatt feküdt, és az árnyakat figyelte a sodzsifalon. Nem aludt semmit, pedig sohasem volt még ilyen kimerült. Az öregasszony hortyogása a szomszéd szobában túlharsogta a mellette alvó daimjó mély lélegzését. A fiú hangtalanul aludt a másik takarón, egyik karját szemére fektetve, hogy kirekessze a fényt.
Jabu testén remegés futott végig, és Kiku visszafogta lélegzetét. A daimjó azonban nem ébredt föl, és Kiku örült ennek, mert tudta, hamarosan távozhat, anélkül hogy megzavarná. A lány türelmesen várt, és igyekezett kellemes dolgokra gondolni. „Sose felejtsd el, gyermek – mondta legelső tanítója –, hogy a rossz gondolatok a legkönnyebbek a világon. Ha elengeded és magára hagyod a lelkedet, egyre nagyobb boldogtalanságba süpped. De a jó gondolatok erőfeszítést igényelnek. Többek közt ez a fegyelem – az edzés – lényege. Arra eddzd az agyadat, hogy édes illatszerekre gondoljon, a selyem érintésére, lágy esőcseppekre a sodzsin, egy virág hajlatára, a hajnal békéjére, így a végén már nem is kell erőlködnöd, és akkor értékes leszel a magad számára, a szakmánk számára – tisztességet hozol a világunknak, a Füzek Világának...”
Arra az érzéki élvezetre gondolt, amit a fürdő jelent majd, amellyel száműzi ennek az éjszakának az emlékét, s utána Szuvo kezének szakértő, gyengéd simogatására. A sok nevetésre gondolt, amelyben a többi lánnyal és Gjoko-szannal együtt lesz része, amikor mesélni fognak egymásnak, és elpletykálnak mindent, és arra a tiszta, makulátlanul tiszta kimonóra, amelyet ma éjszaka fog viselni, az aranyszínűre, amelyet zöld és aranyvirágok díszítenek, és a hozzáillő hajszalagokra. A fürdő után megcsináltatja a haját, és a múlt éjjel keresett pénzből bőven futja, hogy megtérítse tartozását a mamaszánnak, a pénzváltó révén küldjön valamennyit apjának, a parasztembernek, és még magának is marad. Hamarosan találkozni fog szeretőjével, és pompás estében lesz részük.
Az élet nagyon jó, gondolta.
Igen. De az ordításokat nagyon nehéz elfelejteni. Lehetetlen. A többi lány is boldogtalan lesz, hát még szegény Gjoko-szan! De nem baj. Holnap mindnyájan itthagyjuk Andzsirót, és hazamegyünk kedves teaházunkba, Misimába, Izu legnagyobb városába, amely a daimjó legnagyobb izui várát fogja körül, ahol az élet kezdődik és folyik.
Kár, hogy Midori úrnő értem küldetett.
Legyen eszed, Kiku, rótta meg magát. Miért lenne kár? Urunkat szolgálni dicsőség. Most, hogy ilyen dicsőségben volt részed, Gjoko-szannak is többet érsz, ne? Élmény volt, és mostantól úgy fognak emlegetni, mint az Üvöltések Éjjelének Hölgyét, ha szerencséd van, balladát írnak rólad, és Jedóban is énekelni fogják. Jaj, az csodálatos lenne! Akkor biztosan kiváltana a szeretőd, biztonságban és kényelemben élhetnél, fiúkat szülhetnél.
Elmosolyodott. Micsoda történeteket kerekítenek majd az énekmondók a múlt éjszakáról! És Izu minden teaházában elő fogják adni őket. A daimjóról, aki mozdulatlanul ült az üvöltések közepette, de csörgött róla a veríték. És mit csinált vajon az ágyban? – kíváncsiskodik majd mindenki. És mire kellett a fiú? És hogyan zajlott le a párnázás? Mit csinált Kiku-szan és mit mondott, mit csinált Jabu úr és mit mondott? Kicsi volt a Mennyei Mozsártörője vagy hatalmás? Egyszer került rá sor vagy kétszer vagy egyszer se? Semmi se történt?
Ezernyi kérdés. De egyiket se teszik fel nyíltan, és egyikre se kapnak választ. És ez így helyes, gondolta Kiku. A Füzek Világának legfontosabb szabálya a teljes titoktartás, soha semmit sem szabad elárulni a vendégről, a szokásairól, arról, hogy mennyit fizetett; teljesen megbízhatónak kell lenni. Ha a másik elmondja, az az ő dolga; mivel a falak papírból vannak, és a házak kicsik, és az emberek olyanok, amilyenek, a történetek az ágyból úgyis mindjárt átkerülnek a balladákba – persze sohasem a kendőzetlen igazság, hiszen az emberek olyanok, amilyenek, ne? De sohasem a hölgy adja tovább őket. A hölgy legfeljebb fölvonja a szemöldökét, ártatlanul vállat von, finoman megigazgatja tökéletes frizuráját, vagy meglebbenti a kimonóját. Ennyi meg van engedve. És ez általában elég is, ha a lánynak van esze.
Amikor az üvöltések végleg abbamaradtak, Jabu mintha az örökkévalóságig ült volna még szobormereven a holdfényben, aztán fölállt. Kiku azonnal visszasietett a másik szobába, kimonója úgy suhogott, akár éjfélkor a tenger. A fiú rémült volt, de titkolta, és gyorsan letörölgette a könnyeit. Kiku megnyugtatóan rámosolygott, pedig ő is rosszul érezte magát.
Jabu egyszerre csak ott állt az ajtóban. Verejtékben fürdött, arca feszült volt, szeme félig csukva. Kiku segített letenni a kardjait, levette róla az átázott kimonót és ágyékkötőt. Megtörölgette, ráadott egy napon frissített kimonót, és megkötötte a selyemövet. Amikor üdvözölni kezdte volna, Jabu gyengéden az ajkára tette az ujját.
Aztán odament az ablakhoz, és mint aki transzban van, imbolyogva nézte a fogyó holdat. Kiku csendben maradt, nem félt, mert mitől félt volna most már? Jabu férfi, ő pedig nő, arra képezték ki, hogy örömet nyújtson minden módon. Fájdalmat okozni és tűrni azonban nem tudott. Voltak kurtizánok, akik az érzékiségnek erre a fajtájára specializálódtak. Itt-ott egy kis horzsolás, esetleg harapás, az igen, az része az örömszerzésnek, de mindig módjával, mert a tisztesség is kockán forog, ő, Kiku, pedig a Füzek Világának első osztályú hölgye, és mint ilyennel, tiszteséggel kell vele bánni. Mindenesetre a kiképzésben az is helyet kapott, hogy hogyan lehet megszelídítem, kordában tartani a férfit. Néha azonban a férfi megvadult, és az rettenetes volt. Mert a hölgy csak magára hagyatkozhatott. És nem voltak jogai.
A frizurája tökéletes volt, csak a füle körül szabadult el néhány apró tincs, ami egyrészt erotikus rendetlenséget volt hivatva sejtetni, másrészt a lány szeplőtlenségét hangsúlyozni. Piros és fekete kockás kimonóját, amelyet a legtisztább zölddel szegtek, hogy kiemelje bőre fehérségét, darázsderekánál széles, merev, irizáló zöld öv, obi fogta össze szorosan. Hallotta a parti hullámverést, a kertben enyhe szellő motozott.
Végül Jabu megfordult, és először őrá nézett, aztán a fiúra.
A fiú tizenöt éves volt, egy helybeli halász fia, és egy közeli kolostorban tanonckodott egy festő és könyvillusztráló buddhista szerzetes mellett. Szívesen keresett pénzt azzal, hogy olyan férfiaknak nyújtott élvezetet, akik a fiúkat kedvelik, és nem a nőket.
Jabu intett neki. A fiú, aki mostanára szintén megnyugodott, rafinált eleganciával oldotta meg az övét. Nem viselt ágyékkötőt, földig érő női alsószoknya volt rajta. Teste sima volt, szép vonalú és majdnem szőrtelen.
Kiku még most is emlékezett rá, milyen csöndes lett a szoba, szinte egybefogta őket a csönd és a megszűnt sikoltozás, ő és a fiú várta, hogy Jabu válasszon köztük, Jabu pedig hol egyikükre, hol másikukra nézett, és még mindig imbolygott.
Végül őneki intett. Kiku kecsesen megoldotta az obi szalagját, letekerte az övet, és lecsúsztatta a földre. Három fátyol kimonója szétnyílt és felfedte a harmatos alsószoknyát, amely kiemelte ágyékát. Jabu lefeküdt az ágyra, és intett nekik, hogy kétoldalt feküdjenek melléje. Magára tette a kezüket, megmutatta, hogyan vájják körmüket az oldalába, sietve, egyre mélyebbre, mélyebbre, arca, akár valami maszk, megfeszült, aztán egyszerre egész testében megrázkódott, és vad, fájdalmas üvöltést hallatott. Egy percig még zihálva, szorosra hunyt szemmel, hullámzó mellkassal feküdt köztük, aztán a hasára fordult, és már aludt is.
Még a lélegzetüket is visszafogták, igyekeztek leplezni csodálkozásukat. Nagyon hamar vége lett.
A fiú értetlenül felvonta a szemöldökét. – Ügyetlenek voltunk, Kiku-szan? Olyan gyorsan zajlott le – suttogta.
– Megtettünk mindent, amit kívánt – felelte Kiku.
– A Felhők és az Eső Birodalmát biztosan elérte – mondta a fiú. – Már azt hittem, ránk szakad a ház.
– Igen. – Kiku elmosolyodott.
– Örülök. Eleinte nagyon féltem. Olyan jó örömet szerezni valakinek.
Gyengéden megtörölgették és betakarták Jabut. A fiú bágyadtan hátradőlt, és könyökére támaszkodva elfojtott egy ásítást.
– Aludj te is – javasolta Kiku.
A fiú odahúzta kimonóját, és feltérdelt a lánnyal szemben. Kiku Jabu mellett üldögélt, jobbjával szelíden simogatta a daimjó karját, hogy elcsitítsa nyugtalan álmát.
– Férfival és nővel egyszerre még sose voltam együtt, Kiku-szan – suttogta a fiú.
– Én sem.
A fiú a homlokát ráncolta.
– Nővel se voltam még. Sose csináltam nővel.
– Szeretnéd? – kérdezte udvariasan Kiku. – Ha vársz egy kicsit, urunk már biztosan nem ébred föl.
A fiú megint a homlokát ráncolta.
– Igen, ha volnál szíves – mondta. Aztán, utána: – Hát ez nagyon különös volt, Kiku-szan.
Kiku mosolygott magában. – Melyik a jobb?
A fiú sokáig gondolkodott, míg egymás karjában hevertek. – Ez így igen fáradságos.
Kiku a fiú vállába temette fejét, és megcsókolta a tarkóját, hogy mosolyát leplezze.
– Csodálatos szerető vagy – suttogta. – Most pedig aludj, ha már így kimerültél. – Álomba simogatta a fiút, majd felkelt, és odament a másik ágyhoz.
A másik ágy hideg volt, de Jabuhoz sem mert most odabújni, nehogy fölzavarja. Hamarosan megmelegedett az ő oldala is.
Az árnyékok egyre élesebbek lettek a sodzsin. A férfiak olyan gyermetegek, gondolta. Annyi buta büszkeség szorult beléjük. Ennyi gyötrelem egy ilyen múlandó semmiségért. Hiszen a szenvedély merő illúzió, ne?
Amikor eljött az ideje, kibújt a meleg takaró alól és felállt. Kimonói szétcsúsztak, s a hideg levegő megcsípte a bőrét. Ügyesen összehajtogatta magán a köntösöket, és megkötötte az övét. Megigazgatta frizuráját, ellenőrizte a festéket az arcán.
Zajtalanul távozott.
A verandán álló szamuráj őr meghajolt, mire Kiku is meghajolt és megállt a hajnali napfényben. Szolgálója már várt rá.
– Jó reggelt, Kiku-szan.
– Jó reggelt.
A kellemes napfény elmosta az éjszaka emlékét. De jó élni, gondolta. Belebújtatta lábát a sarujába, kinyitotta bíborpíros napernyőjét, átvágott a kerten, és elindult a faluba, a térre és a teaházba, pillanatnyi tartózkodási helyükre vezető úton. A szolgáló követte.
– Jó reggelt, Kiku-szan – köszöntötte meghajolva Mura. Háza verandáján pihent, halványzöld japán teát iszogatva. Az anyja szolgálta ki.
– Jó reggelt, Kiku-szan – visszhangozta az öregasszony.
– Jó reggelt, Mura-szan. Jó reggelt, Szaiko-szan. De jó színben vagytok – felelte Kiku.
– Hogy vagy? – kérdezte az öregasszony, és vén szemével szinte átfúrta a lányt. – Micsoda rettenetes éjszaka! Kérlek, teázz velünk. Sápadtnak látszol, gyermekem.
– Köszönöm szépen, de haza kell mennem, bocsáss meg. Nagyon megtisztelsz. Talán majd máskor.
– Hát persze, Kiku-szan. Te tiszteled meg a falut azzal, hogy itt vagy.
Kiku elmosolyodott, és úgy tett, mintha nem venné észre kíváncsi tekintetüket. Hogy megédesítse a napjukat és az övét is, azt színlelte, hogy fájdalom hasogatja az altestét.
Be fogja járni az egész falut, gondolta boldogan, miközben meghajolt, felszisszent és továbbindult, mint aki egykedvűen tűri a fájdalmat, kimonója tökéletesen libegett, napernyője épp a megfelelő színbe vonta arcát. Örült, hogy épp ezt a kimonót és napernyőt választotta. Később, napvilágnál a hatás már korántsem lett volna ilyen teljes.
– Szegény gyermek! Olyan szép, ne? Szégyen-gyalázat! – Mura anyja szívszaggatóan felsóhajtott.
– Mi szégyen-gyalázat, Szaiko-szan? – kérdezte Mura felesége, aki most lépett ki a verandára.
– Nem láttad, hogy szenved ez a szegény lány? Nem láttad, milyen bátran próbálja titkolni? Szegény gyermek. Tizenhét éves, és ilyesmiken kell keresztülmennie!
– Tizennyolc – mondta szárazon Mura.
– Miken ment keresztül, Szaiko-szan? – kíváncsiskodott az egyik szolgáló, aki szintén csatlakozott hozzájuk.
Az öregasszony körülnézett, hogy mindenki hallja-e, és fennhangon suttogta:
– Azt hallottam... – lehalkítóttá a hangját – azt hallottam... hogy három hónapig... nem lehet majd hasznát venni.
– Jaj! Szegény Kiku-szan! De miért?
– A fogaival esett neki. A legjobb forrásból tudom.
– Jaj!
– Jaj!
– De minek kellett a fiú, úrnőnk? Csak nem...
– Takarodj átok, haszontalan teremtések! Semmi közötök hozzá! Takarodjatok! Az úrnak és nekem beszédünk van egymással!
Még Mura feleségét is bekergette a verandáról, és elégedetten szürcsölte a teáját.
– A fogaival! – törte meg a csendet Mura.
– A fogaival bizony. A pletyka szerint az ordítozástól megnő a micsodája, mert gyerekkorában megijesztette egy sárkány – hadarta az öregasszony. – Mindig ott kell hogy legyen mellette egy fiú, hogy emlékeztesse a gyerekkorára és a félelmére, de igazából persze a párnázásra kell neki, hogy kimerüljön... különben mindenét leharapná a szegény lánynak!
Mura felsóhajtott. Kiment a kapu mellett álló árnyékszékhez, és önkéntelenül is szellentett egyet, mielőtt a vödörbe ürített. Vajon mi történhetett valójában, gondolta kíváncsian. Mije fáj Kiku-szannak és miért? Lehet, hogy a daimjó tényleg a fogaival esett neki? Különös, nagyon különös!
Kilépett a bódéból, megrázta magát, hogy be ne szennyezze az ágyékkötőjét, és gondolataiba merülve elindult a tér felé. Hű, de szeretnék eltölteni Kiku-szannal egy éjszakát! Ki ne szeretne? Vajon mennyit fizetett Omi-szan a mama-szannak... amit végül is nekünk kell majd megfizetnünk? Két kokut? Állítólag a mama-szán a szokásos ár tízszeresét kérte és kapta, öt kokut kapna éjszakánként? Kiku-szan megéri, az biztos. A pletyka szerint tizennyolc éves korára olyan tapasztalt, mint a nála kétszerte idősebbek. Állítólag úgy el tudja nyújtani, hogy... Iiii, micsoda élvezet lehet!
Szórakozottan visszarakta nemi szervét az ágyékkötőbe, s amint leért a térre, elindult a kitaposott ösvényen a temetkezőhely felé.
A máglya elő volt készítve. Az öt falusiból álló küldöttség is ott lézengett.
Ez volt a legjobb része a falunak, a tengeri szellő itt volt a leghűvösebb nyáron s a kilátás a legszebb. A közelben állt a falu sintó szentélye, egy kis emelvény fölé húzott zsúptető a kami, vagyis a szellem számára, amely ott lakott, ha éppen kedve tartotta. A görcsös tiszafa, amely jóval a falu születése előtt nőtt ki a földből, nekifeszült a szélnek.
Később Omi is felballagott az ösvényen. Zukimoto és négy őr kísérte. Félreállt, és meghajolt a máglya s a lepellel fedett, szinte szétmállott hulla előtt. A többiek vele együtt meghajoltak, így tisztelegtek a barbárnak, aki meghalt, hogy bajtársai életben maradhassanak.
Omi intett, és Zukimoto előrelépett, hogy meggyújtsa a tüzet. Ő maga kérte ezt a kegyet, és Omi megadta neki. Még egyszer, utoljára meghajolt. Amikor a tűz már lobogott, elmentek.

Blackthorne belemártotta a poharat a hordó üledékébe, gondosan félig töltötte, és odaadta Sonknak. Sonk lassan akarta kortyolni, hogy tovább tartson, de nem sikerült. Remegő kézzel felhajtotta az állott folyadékot, és sajnálkozva visszabotorkált a falhoz, átlépve azokon, akik feküdtek. A padlat most már merő iszap volt, a bűzt és a legyeket alig lehetett elviselni. Kevéske napfény szivárgott át a csapóajtó lécei közt.
Vincken volt a sor, megkapta a poharat, és csak bámulta. A hordó mellett ült, nem messze Spillbergentől. – Köszönöm – motyogta lélektelenül.
– Siess már! – szólt rá Jan Roper, akinek az arcán elgennyedt a vágás. Ő volt az utolsó a sorban, és kiszáradt torka rettenetesen gyötörte. – Siess már, Vinck, a Krisztus szerelmére!
– Bocsáss meg. Tessék, itt van. – Vinck motyogva feléje nyújtotta saját vizét. Észre se vette az arcán mászkáló legyeket.
– Idd ki, te ostoba! Estig nem kapsz többet. Idd már ki! – Jan Roper visszalökte poharat tartó kezét, és Vinck fel se nézve kiitta, majd visszasüppedt tompa kábulatába.
Jan Roper átvette Blackthorne-tól a vizét. Behunyt szemmel imát mormolt. Azok között volt, akik most álltak. Remegett a lába. A vízből alig két kortyra futotta.
Miután mindenki megkapta az adagját, Blackthorne is felhajtotta a magáét. Szája és nyelve kiszáradt, égett. Izzadság, mocsok és legyek borították. Mellkasa és háta tele volt horzsolással.
Figyelte a szamurájt, akit lennhagytak a veremben. Sonk és Croocq között támaszkodott a falnak, igyekezve minél kisebb helyet elfoglalni, és már órák óta meg se moccant. Kifejezéstelen tekintettel bámult a semmibe, az ágyékkötőn kívül más nem volt rajta, testét zúzódások lepték, nyakán vastag daganat.
Amikor Blackthorne magához tért, koromsötét volt. Az üvöltések betöltötték a vermet, azt hitte hát, hogy meghalt, és a pokol mélységes fenekén senyved. Érezte, hogy a sár magába szívja, elmerült a nyirkos, undorító latyakban, felordított, kapálózott, nem kapott levegőt. Mintha egy örökkévalóság telt volna el, mire szavakat hallott: – Semmi baj, navigátor, nem haltál meg, térj magadhoz. Ébredj már fel, az isten szerelmére, nem a pokolban vagy, bár nem lehet valami nagy a különbség. Jóságos Krisztusom, könyörülj rajtunk!
Amikor magához tért, elmesélték neki, mi történt Pieterzoonnal, és hogy több hordó vizet öntöttek rájuk.
„Istenem, szabadíts ki innen!” – nyöszörögte valaki.
„Mit művelnek szegény Pieterzoonnal? Mit művelnek vele? Istenem, segíts! Megőrülök ettől az ordítozástól!”
„Szerelmetes Jézusom, haljon már meg az a szerencsétlen! Add, hogy mielőbb meghaljon!”
„Úristen, szűnjön már meg ez az üvöltözés! Szűnjön már meg!”
A verem és Pieterzoon jajveszékelése mindnyájukat próbára tette, mindnyájukat arra kényszerítette, hogy magába nézzen. És egyikük sem örült annak, amit a lelkében látott.
A sötétségtől csak még szörnyűbb az egész, gondolta Blackthorne.
Az éjszakának alig akart vége szakadni a veremben. Szürkületre elhaltak az üvöltések. A beszivárgó hajnalfényben észrevették az elfelejtett szamurájt.
„Mit csináljunk vele?” – kérdezte van Nekk.
„Nem tudom. Éppúgy kétségbe van esve, mint mi” – felelte dobogó szívvel Blackthorne.
„Nem ajánlom neki, hogy okoskodni próbáljon, az úristenit!”
„Jézusom, szabadíts ki innen... – sikoltozta Croocq. – Segítség.”
Van Nekk, aki a legközelebb volt hozzá, megrázta és elcsitította. „Semmi baj, kölyök. Isten kezében vagyunk. Vigyázni fog ránk.”
„Nézzétek meg a karomat” – nyöszörögte Maetsukker. A seb elgennyesedett.
Blackthorne imbolyogva talpra állt.
„Ha nem jutunk ki innen, egy-két nap, és beleőrülünk” – mondta, csak úgy maga elé.
„Víz is alig van már” – jegyezte meg van Nekk.
„Be fogjuk osztani. Egy keveset iszunk most... és délben. Ha szerencsénk van, háromszorra jut még. Az isten verje meg ezeket a legyeket!”
Megkereste hát a poharat, kimérte mindnyájuk adagját, és most a sajátját szopogatta, hogy minél tovább tartson.
– Mi legyen vele... ezzel a japánival? – kérdezte Spillbergen. A flottaparancsnok jobb állapotban volt, mint a többiek, mert sárral tömte be a fülét az ordítások elől, s mivel a hordó mellett ült, titokban meg-megvámolta az éjjel. – Mit csináljunk vele?
– Adjunk neki egy kis vizet – javasolta van Nekk.
– Még mit nem! – kiáltotta Sonk. – Én azt mondom, ne adjunk. Szavazásra bocsátották a kérdést, és úgy döntöttek, hogy nem kap vizet.
– Nem értek egyet – jelentette ki Blackthorne.
– Te semmilyen döntésünkkel nem értesz egyet – vágott vissza Jan Roper. – Ellenség ez. Pogány ördög, azonkívül majdnem megölt téged.
– Te is majdnem megöltél. Legalább egy tucatszor. Ha Santa Magdellánál nem mond csütörtököt a muskétád, szétlőtted volna a fejemet.
– Nem rád céloztam, hanem azokra az átkozott pápistákra.
– Fegyvertelen papok voltak.
– Nem rád céloztam.
– Hajszál híján egy tucatszor megöltél az istenverte haragoddal, az istenverte bigottságoddal és az istenverte ostobaságoddal.
– Az istenkáromlás halálos bűn. Ha hiába veszed Isten nevét, bűnt követsz el. Az Ő kezében vagyunk, nem a tiédben. Nem vagy te király, és nem vagyunk a hajón. Nem vagy a mi őr...
– Akkor is azt teszitek, amit mondok!
Jan Roper körülnézett, de hiába keresett támogatást.
– Tégy, amit akarsz.
– Azt is teszem.
A szamuráj ugyanolyan szomjas volt, mint ők, de csak a fejét rázta a felkínált vízre. Blackthorne habozott, majd a szája elé tartotta a poharat, de a szamuráj félreütötte, és ráordított. Blackthorne felkészült a támadásra, de nem került rá sor. A férfi visszazökkent a mozdulatlanságba, és tovább meredt a semmibe.
– Eszelős. Ezek mind eszelősök – mondta Spillbergen.
– Legalább több víz jut nekünk – mondta Jan Roper. – Menjen a pokolba, oda való.
– Mi a neved? Név? Hogy hívnak? – kérdezte Blackthorne, de a szamuráj ügyet se vetett rá.
Békén hagyták, de úgy néztek rá, mint a skorpióra. Ő nem nézett vissza rájuk. Blackthorne érezte, hogy döntésre készül, de hogy miben akar dönteni, arról fogalma sem volt.
Mire gondolhat, töprengett. Miért utasította vissza a vizet? Miért hagyták idelenn? Omi elfeledkezett volna róla? Nem valószínű. Ez volt a terv? Aligha. Fel tudnánk használni a kijutásban? Aligha. Mi történhetett szegény Pieterzoonnal?
A nap melegénél megújult a legyek rohama.
Úristen, bárcsak lefekhetnék... bárcsak belefekhetnék abba a fürdőbe... most nem kellene cipelniük. Eddig fogalmam se volt róla, milyen fontos a fürdés. Az a vak vénember meg az acélujjai! De jólesne!
Micsoda veszteségek! Az összes hajónk, az összes emberünk, az összes erőfeszítésünk, és mind hiába. Teljes kudarc. No, azért nem egészen. Néhányan még életben vagyunk.
– Navigátor! – rázta meg van Nekk. – Elaludtál. Már több mint egy perce hajlong előtted. – A szamurájra mutatott, aki földig hajtott fejjel térdelt előtte.
Blackthorne kidörgölte szeméből az ólmos fáradtságot. Erőt vett magán, és ő is meghajolt.
– Hai? – kérdezte kurtán, mert eszébe jutott, hogy japáni nyelven ez jelenti az „igen”t.
A szamuráj felvette széttépett kimonója övét, körültekerte a nyakán, egyik végét Blackthorne, a másikat Sonk kezébe nyomta, meghajtotta a fejét, és intett, hogy húzzák meg.
– Attól fél, hogy megfojtjuk – mondta Sonk.
– Úristen, szerintem éppen ezt akarja! – Blackthorne elengedte az övet, és megrázta a fejét. – Kindzsiru – mondta, és arra gondolt, milyen hasznos szó is ez. Mert hogyan adja tudtára az ember olyan valakinek, aki nem beszéli a nyelvét, hogy erkölcskódexe tiltja a gyilkosságot, a fegyvertelen ember megölését, hogy ő nem hóhér, s az öngyilkosság különben is halálos bűn?
A szamuráj újra meghajolt, nyilvánvaló volt, hogy könyörög, de Blackthorne csak a fejét rázta.
– Kindzsiru. – A férfi vadul körülnézett. Hirtelen talpra ugrott, és nyakig dugta fejét az ürülékes vödörbe. Jan Roper és Sonk azonnal kirántotta. A szamuráj fuldoklott és rángatózott.
– Eresszétek el – parancsolta Blackthorne. Engedelmeskedtek. Rámutatott a vödörre. – Ha ezt akarod, szamuráj, rajta!
A férfi öklendezett, de azért megértette. Ránézett az undorító vödörre, és tudta, hogy nem lenne ereje benne tartani a fejét. Nyomorultan visszaoldalgott a helyére.
– Úristen – motyogta valaki.
Blackthorne félig merítette a poharat, csikorgó ízületekkel felállt, odament a japánhoz, és felkínálta neki a vizet. A japán elnézett a pohár mellett.
– Kíváncsi vagyok, meddig bírja – mondta Blackthorne.
– A végtelenségig – felelte Jan Roper. – Állatok ezek, nem emberek.
– Az isten szerelmére, meddig tartanak még itt bennünket? – jajdult fel Ginsel.
– Ameddig akarnak.
– Meg kell tennünk mindent, amit parancsolnak – mondta van Nekk. – Engedelmeskednünk kell, ha ki akarunk jutni ebből a pokolból. Nem így van, navigátor?
– De igen. – Ellenőrizte a nap árnyékát. – Dél van, váltunk.
Spillbergen, Maetsukker és Sonk siránkozni kezdett, de Blackthorne talpra parancsolta őket, és amikor mindenki elhelyezkedett, boldogan lefeküdt maga is. A sár undorító volt, a legyek lenn még jobban nyüzsögtek, mégis szinte kéjes érzés fogta el, hogy egész testében kinyújtózhatott.
Mit műveltek Pieterzoonnal? – töprengett magában, miközben elöntötte a kimerültség. Úristen, add, hogy kijussunk innen! Rettenetesen félek.
Léptek hallatszottak odafenn. Kinyílt a csapóajtó. A pap állt előtte, két oldalán szamurájokkal.
– Navigátor. Fel kell jönnöd. De egyedül – mondta.

Hatodik fejezet

A veremben minden tekintet Blackthorne-ra meredt.
– Mit akarnak tőlem?
– Nem tudom – felelte komoran Sebastio atya. – De azonnal fel kell jönnöd.
Blackthorne tudta, hogy nincs más választása, mégsem mozdult az oltalmat nyújtó fal mellől, próbálta összeszedni az erejét.
– Mi történt Pieterzoonnal?
A pap megmondta. Blackthorne lefordította a választ azoknak, akik nem tudtak portugálul.
– Uram, könyörülj rajta – rebegte van Nekk a kétségbeesett csöndben. – Szegény nyomorult. Szegény nyomorult.
– Sajnálom. Nem tehettem semmit – mondta végtelen szomorúsággal hangjában a pap. – Nem hiszem, hogy megismert, hogy bárkit megismert volna, amikor beleeresztették a vízbe. Elborult az elméje. Feloldoztam, és imádkoztam érte. Talán Isten az Ő végtelen könyörületességében... in nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti. Amen. – Keresztet vetett a veremre. – Kérlek benneteket, hagyjátok el az eretnekséget, és térjetek meg az Úr kebelére. Navigátor, fel kell jönnöd.
– Ne hagyj itt minket, navigátor, az isten szerelmére! – kiáltotta Croocq.
Vinck odabotorkált a létrához, és mászni kezdett.
– Engem vigyenek... ne a navigátort. Engem, ne őt. Mondd meg nekik... – Tehetetlenül állt, mindkét lábával a létrán. Egy hosszú lándzsa hegye meredt a szívének. Megpróbálta elkapni a nyelét, de a szamuráj résen volt, s ha Vinck nem ugrik idejében vissza, felnyársalta volna.
A szamuráj Blackthorne-ra mutatott, és parancsolólag intett. Blackthorne nem mozdult. Egy másik szamuráj hosszú, szakállas horoggal nyúlt le a pincébe, azzal akarta kirángatni.
Senki sem sietett Blackthorne segítségére, kivéve a veremben rekedt szamurájt. Villámgyors mozdulattal elkapta a horgot, és éles hangon mondott valamit a fenn állónak, aki erre elbizonytalanodott; azután Blackthorne-hoz fordult, és neki is mondott valamit.
– Mit mond?
– Egy japán szólás – felelte a pap. – „Az embernek az a sorsa, ami, és az élet különben is illúzió.”
Blackthorne biccentett a szamurájnak, odament a létrához, és felmászott. Fenn az éles napfényben pislognia kellett, térde nem tudta megtartani, és leroskadt a homokos földre.
Omi az egyik oldalon állt, a pap és Mura pedig a négy szamuráj mellett. Néhány falusi távolabbról figyelte, majd elfordultak.
Senki sem segített neki.
Istenem, adj erőt, fohászkodott magában Blackthorne. Fel kell állnom, úgy kell tennem, mintha erős lennék. Ezek csak azt tisztelik. Ha erős az ember. És nem mutat félelmet. Segíts, kérlek.
Összeszorította a fogát, megtámaszkodott, és imbolyogva talpra állt. – Mi a nyavalyát akarsz tőlem, te ragyás nyomorék? – mordult rá Omira, majd a paphoz fordult. – Mondd meg ennek a vakarcsnak, hogy én a saját hazámban daimjó vagyok. Miféle bánásmód ez? Mondd meg neki, hogy köztünk nincs semmi vitás kérdés. Mondd meg neki, hogy eresszen el bennünket, különben megbánja. Mondd meg neki, hogy én daimjó vagyok, az ördög vinné el. Sir William of Micklehavennek leszek az örököse, és remélem, hogy fel is fordult már. Mondd meg neki!
Rettenetes éjszakája volt Sebastio atyának, de virrasztás közben érezte Isten jelenlétét, és olyan lelki nyugalom árasztotta el, mint még soha. Már tudta, hogy Isten eszköze lesz ő a pogányok ellen, ezért egyaránt védve van a pogányokkal és a kalóz ravaszságával szemben. Érezte, hogy az elmúlt éjszaka az előkészület éjszakája volt, s hogy az élete válaszúthoz érkezett.
– Mondd meg neki!
– A kalóz azt mondja, ő nagy úr a saját országában – fordította japánra. Megvárta Omi válaszát. – Omi-szan azt feleli, az sem érdekli, ha király vagy odahaza. Itt Jabu úr rendelkezik fölötted... és minden társad fölött.
– Mondd meg neki, hogy le van szarva.
– Nem ajánlom, hogy sértegesd.
Omi újra beszélni kezdett.
– Omi-szan azt mondja, fürdőt kapsz, ételt és italt. Ha jól viselkedsz, nem küld vissza a verembe.
– És az embereim?
A pap megkérdezte Omit.
– Ők lenn maradnak.
– Akkor menjen a pokolba. – Blackthorne visszaindult a létra felé. Két szamuráj eléje állt, és hiába kapálózott, könnyűszerrel lefogták.
Omi mondott valamit a papnak, majd az embereinek. Azok eleresztették Blackthorne-t, aki majdnem elesett.
– Omi-szan azt mondja, ha nem viselkedsz rendesen, felhozatja még egy emberedet. Tűzifa és víz van elég.
Ha most megjuhászodom, gondolta Blackthorne, rájönnek, hogy mivel lehet engedelmességre bírni, és örökre a hatalmukban leszek. Egye meg a fene, amúgy is a hatalmukban vagyok, és végül úgyis azt csinálnak velem, amit akarnak. Jól mondta van Nekk. Meg kell tennem, akármit parancsolnak.
– Mit kell csinálnom? Mit ért azon, hogy viselkedjem rendesen?
– Omi-szan azt mondja: azt, hogy engedelmeskedj. Hogy azt tedd, amit parancsol. Akár trágyát egyél, ha úgy akarja.
– Mondd meg neki, hogy menjen a pokolba. Mondd meg neki, hogy hugyozok rá is meg az országára is. A daimjójára nemkülönben.
– Azt ajánlom, enge...
– Fordítsd le pontosan, az ördög vigyen el!
– Nem bánom... én figyelmeztettelek, navigátor.
Omi figyelmesen hallgatta a papot. Bütykei elfehéredtek a kard markolatán. Emberei zavartan csoszogtak, szemük szinte átdöfte Blackthorne-t.
Omi halkan parancsot adott.
Két szamuráj azonnal lemászott a verembe, és felhozták Croocqot, a hajósinast. Odavonszolták az üsthöz és összekötözték. A többiek fát és vizet hoztak. Beleeresztették a halálra rémült gyereket a teli üstbe, és tüzet gyújtottak alatta.
Blackthorne nézte Croocq hangtalanul mozgó száját és a szemében tomboló kétségbeesést. Ezek a rohadtak semmire se becsülik az életet, gondolta. Az isten verje meg őket. Ezek elevenen megfőzik Croocqot!
Füst kígyózott fel a homokpartról. A halászcsónakok körül sirályok rikoltoztak. Egy darab fa kiesett a tűzből, de az egyik szamuráj ügyesen visszarúgta.
– Mondd meg neki, hogy hagyják abba – fordult Blackthorne a paphoz. – Kérd meg, hogy hagyassa abba.
– Omi-szan azt kérdi, hajlandó vagy-e rendesen viselkedni.
– Igen.
– Azt kérdi, engedelmeskedsz-e minden parancsnak.
– Ha tudok, engedelmeskedem.
Omi újra megszólalt. Sebastio atya kérdezett tőle valamit, és Omi bólintott.
– Azt akarja, hogy egyenesen neki válaszolj. Az „igen” japánul hai. Azt kérdi, engedelmeskesz-e minden parancsnak.
– Ha tudok, hai.
A tűz fölött melegedni kezdett a víz, és a gyerek szívszaggatóan nyöszörgött. A lángok meg-megnyalták az üst oldalát. Még több fát dobáltak közéjük.
– Omi-szan azt mondja, feküdj le. De tüstént.
Blackthorne engedelmeskedett.
– Omi-szan azt mondja, ő személyesen nem sértett meg téged, és neked sem volt okod megsértem őt. Mivel barbár vagy, és még nem tudsz viselkedni, nem ölet meg. De jó modorra fog tanítani. Megértetted?
– Meg.
– Azt akarja, hogy egyenesen neki válaszolj.
A gyerek iszonyú hangon felüvöltött, jajgatott egy darabig és elájult. Az egyik szamuráj kihúzta a fejét a vízből.
Blackthorne felnézett Omira. Ne feledd, figyelmeztette magát, hogy a fiú és összes embered élete a te kezedben van. Igen, felelte gonoszabbik énje, de hol a biztosíték, hogy szavának áll ez a nyomorult?
– Megértetted?
– Hai.
Látta, hogy Omi felemeli kimonója alját, és előveszi a péniszét. Arra számított, hogy az arcába fog hugyozni. De Omi a hátát hugyozta le. Istenemre, fogadta meg magában Blackthorne, ezt a napot nem felejtem el. Ezért még megfizetsz.
– Omi-szan azt mondja, modortalanság arról beszélni, hogy bárkit lehugyozol. Az pedig nemcsak modortalanság, de ostobaság is, ha mindeközben fegyvertelen vagy. Végül modortalanság és még sokkal nagyobb ostobaság, ha mindeközben fegyvertelen és kiszolgáltatott vagy, s a barátaid és rokonaid még nem pusztultak el előtted.
Blackthorne nem szólt semmit. Tekintetét nem vette le Omiról.
– Vakarimaszu ka?- kérdezte Omi.
– Azt kérdi, érted-e.
– Hai.
– Okiro.
– Azt mondja, állj fel.
Blackthorne felállt, fejében kalapált a fájdalom. A szeme még mindig Omin volt, és Omi mereven bámult vissza rá.
– Murával mégy, és teljesíted minden parancsát.
Blackthorne nem felelt.
– Vakarimaszu ka? – förmedt rá Omi.
– Hai. – Blackthorne a közte és Omi között lévő távolságot próbálta felbecsülni. Már ujjai közt érezte a szamuráj arcát és nyakát, s csak azon imádkozott, hogy legalább a szemét ki tudja tépni, mielőtt lerángatják róla. – A fiúval mi lesz? – kérdezte.
A pap akadozva lefordította a kérdést.
Omi az üstre pillantott. A víz legfeljebb langyos lehetett. A gyerek elájult, de egyelőre nem esett baja.
– Vegyétek ki – rendelkezett. – Hívjatok orvost, ha szükség van rá.
Emberei engedelmeskedtek. Nézte, amint Blackthorne odamegy a fiúhoz, és meghallgatja a szívét. Intett a papnak.
– Mondd meg a vezérnek, hogy mára a fiúnak sem kell visszamennie a verembe. Ha a vezér és a fiú rendesen viselkedik, holnap esetleg még egy ember feljöhet. Azután még egy. Talán. Vagy nem is egy. Talán. Attól függ minden, hogyan viselkednek a fent levők. De – nézett Blackthorne-ra – minden szabály vagy parancs megszegéséért téged teszlek felelőssé. Megértetted?
A pap lefordította szavait, a barbár „igent” mondott, és Omi látta, hogy a vérszomjas düh lassan kiveszik a szeméből. A gyűlölet azonban ott maradt. Milyen ostoba, gondolta Omi, milyen naiv, hogy így kimutatja az érzéseit. Vajon mit csinált volna, ha tovább játszom vele – ha úgy teszek, mintha vissza akarnám vonni ígéretemet, vagy mintha nem is ígértem volna semmit?
– Te pap, mi is a neve? Lassabban mondd!
A pap többször elismételte a nevet, de Omi így sem értette.
– Te ki tudod mondani? – kérdezte egyik emberét.
– Nem, Omi-szan.
– Pap, mondd meg neki, hogy mától Andzsin, vagyis kalauz, navigátor a neve. Ha majd kiérdemli, Andzsin-szannak fogjuk hívni. Magyarázd meg neki, hogy a mi nyelvünkben nincsenek olyan hangok, amelyekkel ki tudnánk ejteni a nevét. – Szárazon hozzátette: – Add értésére, hogy nem akarjuk megsérteni ezzel. Egyelőre viszontlátásra, Andzsin.
Mindnyájan meghajoltak előtte. Omi udvariasan viszonozta a meghajlást, majd odébbállt. Messzebb a tértől, ahol már senki se láthatta, szélesen elmosolyodott. Milyen gyorsan sikerült megszelídítenie a barbárok vezérét! Milyen hamar rájött, hogyan lehet uralkodni fölötte és a többi fölött!
Micsoda rendkívüli emberek ezek a barbárok, gondolta. Minél előbb megtanulja az Andzsin a nyelvünket, annál jobb. Akkor majd megtudjuk, hogyan lehet egyszer s mindenkorra letörni a keresztény barbárokat!

– Miért nem az arcába hugyoztál? – kérdezte Jabu.
– Először oda akartam, uram. De a barbár még nincs megszelídítve, ezért nagyon veszélyes. Ha egyenesen az arcába hugyozok, az... nálunk legalábbis a legnagyobb sértés, ha megérintjük valakinek az arcát, ne? Ezen úgy gondoltam, azzal úgy megsérteném, hogy minden önuralmát elvesztené, így hát a hátára hugyoztam... azt hiszem, egyelőre ez is elegendő.
Háza verandáján üldögéltek, selyempárnákon. Omi anyja csá-teát szolgált fel nekik, olyan szertartásosan, ahogy csak tudta, márpedig fiatalkorában alaposan kitanították rá. Meghajolt Jabu előtt, és átnyújtott neki egy csészével. Jabu szintén meghajolt, és udvariasan Ominak nyújtotta, aki természetesen még mélyebb meghajlás kíséretében visszautasította; Jabu ekkor végre elfogadta, és élvezettel kortyolgatni kezdte.
– Nagyon meg vagyok veled elégedve, Omi-szan – mondta. – Okosan gondolkodsz, ezt az egész ügyet pedig kiválóan tervezted el és hajtottad végre.
– Túlságosan jó vagy hozzám, uram. Erőfeszítéseim ügyetlenek, nagyon ügyetlenek.
– Honnan tudsz ennyi mindent a barbárok esze járásáról?
– Tizennégy éves koromban egy évig egy Dzsiro nevű szerzetes tanított. Valaha keresztény pap volt vagy legalábbis segédpap, de szerencsére idejében rájött balgaságára. Mondott nekem valamit, amit sohasem felejtek el. Azt mondta, a keresztény vallás sebezhető, mert legfőbb istene, Jézus azt tanította, hogy az emberek „szeressék” egymást. A becsületről, a kötelességről nem szól a tanítása, csak a szeretetről. És arról, hogy az élet szent... „Ne ölj!” Ilyen ostobaságokat tanított. Ezek az új barbárok szintén kereszténynek vallják magukat, ámbár ez a pap ezt tagadja. Gondolom, más szektához tartoznak, innét az ellenségeskedés. A mi buddhista szektáink is gyűlölik egymást. Szóval feltételeztem, hogy ha „szeretik egymást” ezek a keresztények, akkor talán kordába foghatjuk a vezérüket azzal, ha kioltjuk vagy úgy teszünk, mintha ki akarnánk oltani egyik emberének életét.
Omi érezte, hogy a beszélgetés veszélyes fordulatot vett a kínzás, a méltatlan halál miatt. Anyja ki nem mondott figyelmeztetése elért hozzá a levegőben.
– Parancsolsz még egy kis teát, Jabu-szama? – kérdezte az anyja.
– Köszönöm – mondta Jabu. – Igazán nagyon finom.
– Köszönöm, uram. De Omi-szan, egyszer s mindenkorra be van-e törve a barbár? – kérdezte másra terelve a szót. – Talán tájékoztatnod kellene urunkat, hogy végleges vagy ideiglenes-e a behódolása.
Omi habozott.
– Ideiglenes. Az a véleményem, hogy minél előbb meg kellene tanulnia a nyelvünket. Ez igen fontos lenne számodra, uram. Egyet-kettőt még biztosan el kell pusztítanod közülük, hogy a többin uralkodhass, de addigra viselkedni is megtanulnak. Ha pedig tolmács nélkül tudsz beszélni vele, Jabu-szama, akkor felhasználhatod a tudását. Ha igaz, amit a pap mondott – hogy tízezer rín át vezette a hajót –, akkor nem lehet nagyon ostoba.
– De te se vagy ostoba. – Jabu felnevetett, – Rád bízom ezeket az állatokat. Omi-szan, az emberidomár!
Omi vele nevetett.
– Igyekezni fogok, uram.
– Birtokod eztán ötszáz koku helyett háromezret jövedelmezzen. Húsz rí távolságban te légy itt az úr. – A rí nagyjából egy mérföldnek felelt meg. – Jóindulatom további jeléül küldök neked Jedóból két lovat, húsz selyemkimonót, egy páncélt, két kardot, és annyi fegyvert, amennyivel száz szamurájt föl lehet szerelni. A száz szamurájt verbuváld össze, és ha kitör a háború, azonnal csatlakozol a kíséretemhez mint hatamoto.
Jabu nagylelkű hangulatban volt: a hatamoto a daimjó különleges előjogokat élvező hűbérese, aki bármikor felkeresheti urát, és jelenlétében is viselheti a kardokat. Meg volt elégedve Omival, pihentnek érezte magát, szinte újjászületett. Pompásan aludt. Amikor felébredt, egyedül volt a szobában, de így is akarta, hiszen nem kérte meg sem a fiút, sem a lányt, hogy maradjanak. Ivott egy kis teát, evett egy kevés rizspépet. Azután megfürdött, és Szuvo megmasszírozta.
Csodálatos élmény volt, gondolta. Sosem éreztem magam ilyen közel a természethez, a fákhoz, a hegyekhez és a földhöz, az élet végtelen szomorúságához és mulandóságához. A halálordítások tökéletes harmóniát teremtettek.
– Omi-szan, van nekem egy kövem misimai kertemben. Szeretném, ha azt is elfogadnád ennek az eseménynek, ennek a csodálatos éjszakának és szerencsénknek az emlékére. Elküldöm a többi holmival együtt. Az a szikladarab Kjúsúról származik. A Várakozás Kövének neveztem el, mivel éppen a taikó támadási parancsára vártunk, amikor találtam. Legalább tizenöt esztendeje ennek. Én is ott voltam a seregében, amely szétzúzta a lázadókat, és leigázta a szigetet.
– Nem érdemlem meg ezt a nagy kitüntetést.
– Tedd a kertedbe, és adj neki nevet. Hívd például a Barbár Béke Kövének, hogy emlékeztessen erre az éjszakára és arra, hogy milyen sokáig kellett várnia a barbárnak végső békére és megnyugvásra.
– Ha megengeded, inkább a Boldogság Kövének nevezném, hogy kitüntető nagylelkűségedre emlékeztessen engem és utódaimat.
– Nem... nevezd egyszerűen a Várakozó Barbárnak. Igen, ez jó lesz. Ez még jobban összekapcsol bennünket... őt és engem. Ő is várt, én is vártam. Én élek, ő meghalt. – Jabu tűnődve nézte a kertet. – A Várakozó Barbár. Remek. A kő egyik felén furcsa foltok vannak, amelyek könnyekre emlékeztetnek, és kék meg vörös erek, amelyek a testre... és mulandóságára! – Jabu felsóhajtott: ki akarta élvezni a melankóliát. – Jól teszi az ember, ha követ telepít a kertjébe, és nevet ad neki. Milyen lassan halt meg a barbár, ne? Talán japánként születik újjá, hogy kárpótlást kapjon szenvedéseiért. Hát nem lenne csodálatos? Akkor az utódai egy nap megpillanthatnák a kövét, és elégedettek lehetnének.
Omi hálás köszönetet mondott, és kijelentette, hogy nem érdemel ekkora jutalmat. Jabu azonban tudta, hogy megérdemli. Többet is adhatott volna, de eszébe jutott a régi bölcsesség: a hűbérbirtokot növelni mindig lehet, de a csökkentése ellenségeskedést, sőt árulást válthat ki.
– Oku-szan – fordult az asszonyhoz az udvarias „tiszteletre méltó anya” megszólítással –, fivéremnek már rég beszélnie kellett volna legkisebb fia kiváló tulajdonságairól. Akkor Omi-szan már jóval rangosabb helyet foglalna el. Fivérem túlságosan szerény, egy kicsit gondatlan is.
– Férjem csak a te érdekeiddel törődik, uram, másra nem is gondol – válaszolta ijedten az öregasszony. – Örülök, hogy fiamnak alkalma volt szolgálatot tenni, és hogy meg vagy vele elégedve. Fiam csupán a kötelességét teljesítette, ne? Mindannyiunknak kötelességünk – Mizuno-szannak is –, hogy szolgáljunk téged.
Lovak kaptattak fel az ösvényen. Igurasi, Jabu főembere átcsörtetett a kerten. – Mindennel elkészültünk, uram. Ha mielőbb vissza akarsz jutni Jedóba, ideje indulnunk.
– Jól van. Omi-szan, te és embereid a konvojjal tartotok, és segítetek Igurasi-szannak, hogy minden biztonságban megérkezzék a várba. – Jabu látta, hogy Omi arcán árnyék szalad át. – Mi az?
– A barbárok jutottak eszembe.
– Hagyj mellettük néhány őrt. A szállítmányhoz képest jelentéktelenek. Tégy velük, amit akarsz – kergesd vissza őket a verembe, ha úgy tetszik. Ha valami hasznos tudnivalót szedsz ki belőlük, üzenj.
– Igen, uram. Itt hagyok tíz szamurájt, és Murának pontos utasításokat adok. Öt-hat nap alatt nem érheti baj őket. A hajóval mi legyen?
– Vigyázz rá. Természetesen te felelsz érte. Zukimoto megbízólevelet küldött egy nagaszaki kereskedőnek, hogy adja el a portugáloknak. Ha megveszik, érte jöhetnek.
Omi habozott.
– Talán inkább meg kellene tartanod, uram, és megparancsolnod a barbároknak, hogy képezzék ki néhány emberünket a kezelésére.
– Minek nekem egy barbár hajó? – nevetett gúnyosan Jabu. – Mocskos kereskedőt akarsz faragni belőlem?
– Természetesen nem, uram – sietett a válasszal Omi. – Csak arra gondoltam, Zukimoto hasznát vehetné egy ilyen járműnek.
– Mihez kezdjek egy kereskedőhajóval?
– A pap szerint ez hadihajó, uram. Láttam, hogy fél tőle. Ha kitör a háború, egy hadihajó...
– A háborút a szárazföldön fogjuk megvívni. A tenger a kereskedőknek való, a mocskos uzsorásoknak, kalózoknak és halászoknak. – Jabu felállt, lement a lépcsőn, és elindult a kertkapu felé, ahol egy szamuráj várta a lovával. Hirtelen megtorpant, és meredten bámult a tengerre. A lába megroggyant.
Omi követte pillantását.
Hajó bukkant elő a földnyelv mögül. Jókora, sokevezős gálya volt, egyike a part menti vizeket járó leggyorsabb japán hajóknak, amelyek sem a szélre, sem a dagályra nincsenek ráutalva. Árbocán Toranaga lobogója lengett.

Hetedik fejezet

Toda Hiromacu, Szagami és Kozuke tartományok ura, Toranaga legkedvesebb hadvezére és tanácsadója, seregének főparancsnoka egyedül szállt ki a hajóból. Japán létére magas volt, kicsi híján hat láb, fizikuma akár a bikáé, meg sem látszott rajta, hogy hatvanhét éves. Katonai kimonója barna selyemből készült, és semmi más nem díszítette, csak öt kis Toranaga-címer: három összehajtó bambuszhajtás. Csiszolt mellvértet és acél karvédőket viselt. Csak a rövid kard volt az övében, a hosszút kezében tartotta, készen rá, hogy bármikor kirántsa és öljön vele hűbérura védelmében. Ez volt a szokása tizenöt éves kora óta.
Senki, még a taikó sem tudta megváltoztatni.
Egy évvel ezelőtt, amikor a taikó meghalt, Hiromacu Toranaga hűbérese lett. Toranaga neki ajándékozta Szagamit és Kozukét, nyolc tartományából kettőt, velük évi ötszázezer koku jövedelmet, és nem is próbálta megváltoztatni őt. Hiromacu kiválóan értett az öleshez.
A tengerpart tele volt térdeplő, lehajtott fejű falusiakkal – férfiakkal, asszonyokkal, gyerekekkel – a szamurájok szabályos sorokban álltak előttük, élükön Jabuval és parancsnokaival.
Jabu tudta, hogy ha vénasszony volna, most jajgatva verné a mellét, és minden szál haját kitépné. Ez az egész nem lehet véletlen. Az, hogy a nagy hírű Toda Hiromacu éppen ma jött ide, azt jelenti, hogy őt, Jabut elárulták – vagy Jedóban valaki a háza népéből, vagy itt, Andzsiróban, akár Omi, Omi egyik embere vagy valamelyik falusi. Engedetlenségen kapták. Valamelyik ellensége kihasználta, hogy feltámadt az érdeklődése a hajó iránt.
Letérdelt és meghajolt, szamurájai követték példáját, és Jabu elátkozta a hajót és mindenkit, aki rajta érkezett.
– Á, Jabu-szama – hallotta Hiromacu hangját, és látta, hogy az öreg letérdel a jó előre kikészített gyékényre, és viszonozza a meghajlást. De ez a meghajlás egy árnyalattal kevésbé volt mély, és Hiromacu nem várta meg, míg ő újra meghajol, úgyhogy Jabu tudta: veszélyben van. Látta, hogy a hadvezér hátraül a sarkára. Háta mögött Vasökölnek hívták. A Toranaga-lobogót csak Toranaga és három tanácsadója tűzhette ki. Miért küldött ilyen fontos embert pusztán avégett, hogy rajtakapjon: nem vagyok Jedóban?
– Kitüntetsz, hogy meglátogatod egyik szerény falvamat, Hiromacu-szama – mondta Jabu.
– Uram küldött. – Hiromacu híres volt barátságtalanságáról. Se ravaszság, se színészi képesség nem szorult belé, de hűsége mindent ellensúlyozott.
– Kitüntetésnek veszem, és boldog vagyok – felelte Jabu. – E miatt a barbár hajó miatt siettem ide Jedóból.
– Toranaga úr felszólított minden szövetséges daimjót, hogy Jedóban várakozzék, amíg ő vissza nem tér Oszakából.
– Hogy van urunk? Remélem, nincs semmi baja.
– Minél előbb visszatér biztonságos jedói várkastélyába, annál jobb. Minél előbb rátörünk Isidóra, utat vágunk seregünkkel az oszakai várhoz és leromboljuk, annál jobb. – Az öregember arca elvörösödött ura miatti aggodalmában; nem tetszett neki, hogy nem lehet ott mellette. A taikó bevehetetlenre építtette az oszakai várat. Ez volt a legnagyobb várkastély az egész birodalomban, egymással összeköttetésben levő öreg tornyokkal, várárkokkal, kisebb erődökkel, tornyokkal, hidakkal. Nyolcvanezer katona fért el a falai közt. A falakon kívül, a hatalmas városban pedig más, hasonlóképpen fegyelmezett és jól felfegyverzett seregek gyülekeztek. Jaemonnak, az örökösnek fanatikus hívei. – Tucatszor is megmondtam neki, hogy őrült, ha Isido kezére adja magát! Eszelős!
– Toranaga úrnak el kellett mennie, ne? Nem volt más választása. – A taikó úgy rendelkezett, hogy a Jaemon nevében uralkodó Régenstanácsnak évente legalább kétszer össze kell ülnie Oszaka várában, és mindegyik régens legföljebb ötszáz embert vihet be magával a falak közé. A többi daimjót hasonlóképpen kötelezte, hogy évente kétszer tegyék tiszteletüket családjukkal együtt az Örökös előtt. Az év egy részében, minden év egy részében tehát védtelenek voltak és kiszolgáltatottak. – A gyűlést elrendelték, ne? Ha nem megy el, az pártütést jelent, ne?
– Pártütést? Ugyan ki ellen? – Hiromacu még jobban kivörösödött. – Isido el akarja szigetelni urunkat. Ha Isido a markomban lenne, ahogy most urunk van az ő markában, én egy pillanatig se haboznék. Rég lecsaptam volna a fejét, és várhatná, míg újraszületik. – A hadvezér dühödten csavargatta a bal markában tartott ütött-kopott kardhüvelyt. Bütykös, megkérgesedett jobbját készenlétben tartotta az ölében. Szemügyre vette az Erasmus-t. – Hol vannak az ágyúk?
– A biztonság kedvéért kihozattam őket a partra. Toranaga-szama megint egyezséget köt Isidóval?
– Amikor elhagytam Oszakát, még minden csendes volt. A Tanács három nappal későbbre tervezte az ülést.
– Sor kerül az összecsapásra?
– Én azt szeretném. De urunk? Ha egyezséget akar, hát egyezséget köt. – Hiromacu tekintete visszafordult Jabura. – Minden szövetséges daimjónak megparancsolta, hogy Jedóban várakozzék rá. Míg vissza nem tér. Ez itt nem Jedo.
– Nem. Úgy éreztem, a hajó fontos ügyünk számára, és megéri, hogy személyesen járjak utána.
– Nem volt rá szükség, Jabu-szan. Nincs benned elég bizalom. Semmi se történhet urunk tudta nélkül. Ő maga küldött volna valakit. Most történetesen engem küldött. Mióta vagy itt?
– Egy napja és egy éjszakája.
– Tehát két napja indultál el Jedóból?
– Igen.
– Gyorsan ideértél. Gratulálok.
Jabu, hogy időt nyerjen, mesélni kezdett az erőltetett menetről. De az esze fontosabb dolgokon járt. Ki lehet a kém? Hogyan értesülhetett Toranaga a hajóról vele egyidőben? Ki árulta be Toranagának, hogy ő elhagyta Jedót? Mit csináljon most, hogyan viselkedjék Hiromacuval?
Hiromacu végighallgatta, majd ellentmondást nem tűrően kijelentette:
– Toranaga úr elkobozza a hajót és egész rakományát.
Döbbent csend telepedett a partra. Izuban, Jabu birtokán Toranagának nincs joga rendelkezni, sem Hiromacunak parancsokat osztogatni. Jabu ujjai megfeszültek kardja markolatán.
Hiromacu gyakorlott türelemmel várt. Pontosan úgy tett, ahogy Toranaga parancsolta. Történjék, aminek történnie kell. Ölni vagy megöletni.
Jabu tudta, hogy most már neki is határoznia kell. Nincs többé helye a halogatásnak. Ha nem akarja átengedni a hajót, akkor meg kell ölnie Vasököl Hiromacut, mert Vasököl Hiromacu a hajó nélkül nem fog távozni. A kikötőben horgonyzó gályán kétszáz kiváló szamurájból álló elit osztag tartózkodik. Nekik is meg kellene halniuk. Könnyűszerrel kicsalogathatná őket a partra, s alig néhány órán belül iderendelhetné annyi katonáját, amennyivel legyűrheti őket, hiszen ő mestere a rajtaütésnek, a lesvetésnek. Csakhogy akkor Toranaga kényszerítve erezné magát, hogy sereget küldjön Izu ellen. Elnyelne, ha Isido nem sietne segítségemre. És miért segítene nekem Isido, amikor legnagyobb ellenségem, aki Izura pályázik, Isido rokona, Ikava Dzsikkju? Ha megölöm Hiromacut, kitör a háború, mert Toranagát arra kötelezné a becsület, hogy meginduljon ellenem, de akkor Isidónak is meg kellene indulnia, és Izu lenne az első csatatér.
No és az ágyúim? A gyönyörű ágyúim és a gyönyörű tervem? Örökre elszalasztom a lehetőséget, ha most átadom őket Toranagának.
Keze a Muramasza-kardot markolta, érezte, ahogy a vér feltódul a karjába, elöntötte a vak gyilkolásvágy. Arról már rég letett, hogy a muskétákat eltitkolja. Ha a hajó érkezéséről tudnak, akkor nyilván azt is tudják, mi a rakománya. De hogyan vette ilyen gyorsan hírét Toranaga? Postagalamb útján! Ez az egyetlen lehetséges válasz. Jedóból vagy innen? Kinek vannak itt postagalambjai? Nekem miért nincs ilyen hírszolgálatom? Zukimoto hibája... gondolnia kellett volna rá, ne?
Határozz. Háború vagy béke?
Jabu a Buddha, az összes kami, az összes már kitalált és eztán kitalálandó isten nevében elátkozta azt az embert vagy embereket, akik elárulták, elátkozta szüleiket és utódaikat tízezer nemzedékre. És behódolt.
– Toranaga úr nem kobozhatja el a hajót, mert máris az övé. Az ajándéklevelet rég lediktáltam. Nem így van, Zukimoto?
– De igen, uram.
– Persze, ha Toranaga úr elkobzottnak akarja tekinteni, óhaja parancs. De én ajándéknak szántam. – Jabu örömmel hallotta, hogy a hangja szilárd és közömbös. – Örülni fog a zsákmánynak.
– Uram nevében köszönöm. – Hiromacu újra megcsodálta Toranaga éleslátását. Toranaga megjósolta, hogy ez fog történni, hogy nem kerül sor harcra. „Nem hiszem – felelte akkor Hiromacu. – Nincs az a daimjó, aki eltűrné jogainak ilyen megcsorbítását. Jabu nem fogja eltűrni. Én se tűrném. Még tőled se, uram.”
„De te engedelmeskedtél volna parancsomnak, és a hajóról is értesítettél volna. Jabut manipulálnunk kell, ne? Szükségem van az erőszakosságára és ravaszságára... arra, hogy lekösse Ikava Dzsikkjut.”
Most, itt, a parton, a kellemes napfényben Hiromacu udvariasan meghajolt, miközben mélységesen megvetette magát kétszínűségéért.
– Toranaga urat boldoggá fogja tenni nagylelkűséged.
Jabu éberen figyelte.
– Nem portugál a hajó.
– Igen. Mi is így hallottuk.
– Kalózhajó ráadásul. – Látta, hogy a hadvezér szeme összeszűkül.
– He?
Miközben elismételte, amit a pap mondott, Jabu így okoskodott magában: ha ez neked újdonság, mint ahogy nekem is az volt, akkor Toranaga ugyanabból a forrásból értesült, mint én, ne? De ha azt is tudod, mi volt a hajón, akkor a kém Omi, vagy valamelyik szamurája, vagy egy falusi.
– Rengeteg ruhaféle van rajta. Meg kincsek. Meg muskéták, lőpor és golyók.
Hiromacu habozott.
– A ruha kínai selyem? – kérdezte végül.
– Nem, Hiromacu-szan – felelte Jabu, a „szan” formulát használva. Elvégre mint daimjók egyenrangúak. Most, hogy nagylelkűen „ajándékba” adta a hajót, úgy érezte, nyugodtan használhatja a kevésbé tiszteletteljes megszólítást is. Élvezettel látta, hogy az öregember figyelmét nem kerülte el a váltás. Én Izu daimjója vagyok, a napra, a holdra és a csillagokra!
– Igen szokatlan anyag, vastag és nehéz, számunkra használhatatlan – mondta. – Amit érdemes volt megmenteni, azt kihordattam a partra.
– Rendben. Kérlek, rakasd át mind az én hajómra.
– Micsoda? – Jabunak megremegett a gyomra.
– Mindent. És azonnal.
– Most?
– Igen. Nagyon sajnálom, de természetesen meg fogod érteni, hogy minél előbb vissza akarok térni Oszakába.
– Igen, de... jut hely az egésznek?
– Az ágyúkat rakasd vissza a barbár hajóra, azután pecsételd le. Három nap múlva hajók érkeznek, és Jedóba vontatják. Ami a muskétákat, a lőport és a golyókat illeti, lesz elég... – Hiromacu hirtelen elhallgatott, mert rájött, hogy majdnem beleesett az előkészített csapdába.
„Éppen csak az ötszáz muskétának, a lőpornak és a húszezer ezüstdublonnak jut hely a gálya fedélzetén – mondta neki Toranaga. – Az ágyúkat hagyd a hajón és a ruhaneműt is. Hagyd, hogy Jabu beszéljen, aztán adj parancsokat, ne engedj neki időt a gondolkodásra. De ne légy vele türelmetlen. Rá is szükségem van, meg az ágyúkra és a hajóra is. Légy résen, mert meg akarja majd tudni, ismerjük-e a hajó rakományát. Nem szabad nyomára jutnia kémünknek.”
Hiromacu magában elátkozta ügyetlenségét.
– Ami a szükséges rakteret illeti, arról felvilágosíthatnál. És miből is áll a rakomány? Hány muskétából, hány golyóból és így tovább. Az az arany vagy ezüst rudakban vagy érmékben van?
– Zukimoto!
– Igen, Jabu-szama.
– Hozd ide a rakománylistát. – Veled majd később számolok, gondolta Jabu. Zukimoto elsietett.
– Fáradt lehetsz, Hiromacu-szan. Parancsolsz egy kis csát? Lakhelyedet, persze lehetőségünkhöz képest, előkészítettük. A fürdő egyszerűen gyalázatos, de azért talán felfrissít.
– Köszönöm. Nagyon kedves vagy. Egy kis csá és a fürdő jólesne. Később. Először mondd el, mi történt, amióta a hajó megérkezett.
Jabu elsorolta a tényeket, de a kurtizánt és a fiút nem tartotta fontosnak megemlíteni. Jabu parancsára Omi is beszámolt, de a Jabuval folytatott beszélgetésüket kihagyta. Azután Mura adta elő a maga történetét, de az Andzsin erekcióját nem szőtte bele, mert, noha érdekesnek találta, attól félt, megsértené vele Hiromacut, akitől, korát tekintve, bizonyára ritkán telik ilyen teljesítmény.
Hiromacu a füstöt nézte, amely még mindig kígyózott a halotti máglyából.
– Hány kalóz maradt életben?
– Tíz, uram, beleértve a vezérüket – felelte Omi.
– Hol van most a vezérük?
– Mura házában.
– Mit csinált? Mit csinált legelőször, miután felhoztátok a veremből?
– Egyenesen a fürdőházba ment, uram – felelte gyorsan Mura. – Azóta úgy alszik, mint akit agyonvertek, uram.
– Ezúttal nem kellett odacipelnetek?
– Nem, uram.
– Úgy látszik, gyorsan tanul. – Hiromacu ismét Omira nézett. – Gondolod, hogy meg lehet tanítani őket viselkedni?
– Nem vagyok biztos benne, Hiromacu-szama.
– Te le tudnád törölni a hátadról egyszer s mindenkorra ellenséged húgyát?
– Nem, uram.
– Hát én se. Furák ezek a barbárok. Ki felügyel a rakodásra?
– Unokaöcsém, Omi-szan.
– Remek. Omi-szan, sötétedés előtt indulni akarok. Kapitányom majd segít, hogy mielőbb elkészüljetek. Háromrúdnyi időt adok. – A japán időegység a rúd volt, ami azt jelentette, hogy ennyi idő megközelítőleg egy óra – alatt ég el egy tömjénrúd.
– Igen, uram.
– Mi lenne, ha velem jönnél Oszakába, Jabu-szan? – kérdezte Hiromacu, mint akinek most jutott eszébe a gondolat. – Toranaga úr örülne, ha a te kezedből vehetné át ezt a rengeteg holmit. Hely van bőven a gályán. – Amikor Jabu tiltakozni kezdett, hagyta, hadd beszéljen, ahogy Toranaga parancsolta, azután, ahogy Toranaga parancsolta, közbevágott: – Ragaszkodom hozzá. Toranaga úr nevében ragaszkodom hozzá, hogy elkísérj. Nagylelkűséged jutalmat érdemel.
Vajon a fejem és birtokom elvesztése lesz a jutalom? – gondolta keserűen Jabu. Tudta, hogy nem tehet mást, hálásan el kell fogadnia a meghívást.
– Köszönöm. Kitüntetésnek veszem.
– Remek. No hát akkor, ez el van intézve – jelentette ki látható megkönnyebbüléssel Hiromacu. – Most jöhet a csa. És a fürdő.
Jabu előzékenyen felvezette Omi házához. Az öreg harcost megmosták, lesikálták, azután sokáig hevert hálásan a gőzölgő forróságban. Később Szuvo kezétől újjászületett. Evett egy kis rizst, egy kis nyers halat, egy kis salátát. Szép porceláncsészéből ivott egy kevés teát. Utána rövid, álomtalan alvás következett.

Háromrúdnyi idő elteltével félrehúzták a sodzsit. Testőrének esze ágában sem volt hívatlanul belépni a szobába. Hiromacu tüstént felébredt, kardját félig máris kirántotta hüvelyéből.
– Jabu-szama kinn várakozik, uram. Azt mondja, mindent beraktak.
– Kitűnő.
Hiromacu kiment a verandára, és belevizelt a vödörbe.
– Szorgalmasak az embereid, Jabu-szan.
– A tieid segítettek nekik, Hiromacu-szan. Ők még szorgalmasabbak.
Azok bizony, mert annak kell lenniük, a napra mondom, gondolta Hiromacu.
– De jól esik hugyozni egyet, ha tele a hólyag. Főleg, ha erő van a sugár mögött, ne? – mondta jókedvűen. – Megfiatalodik tőle az ember. Az én koromban már szükség van erre. – Miközben kényelmesen elrendezte ágyékkötőjét, várta, hogy Jabu valami udvarias megjegyzést tegyen, ám Jabu nem szólt semmit. Hiromacu dühbe jött, de fékezte indulatát. – Hozasd a kalózok vezérét a hajómra.
– Micsoda?
– Nagylelkűen uramnak ajándékoztad a hajót és a rakományt. A legénység is a rakományhoz tartozik. Oszakába viszem a kalózvezért. Toranaga úr látni kívánja. A többivel természetesen azt csinálsz, amit akarsz. De kérlek, add tudtára embereidnek, hogy távolléted alatt úgy vigyázzanak a barbárokra, mint uram tulajdonára. Mind a kilenc épségben és egészségben találtassék, amikor majd magához rendeli őket.

Jabu lesietett a mólóhoz, mert tudta, hogy ott találja Omit.
Amikor az imént magára hagyta Hiromacut a fürdőházban, felment arra az ösvényre, amely a temetkezőhely mellett tekergett. Kurtán meghajolt a máglya előtt, folytatta útját, és a teraszos búzaföldeket és gyümölcsösöket megkerülve egy kis fennsíkra ért, amely jóval a falu fölé magasodott. Rendben tartott kis kamiszentély őrizte ezt a szép helyet. Egy ősöreg fa megfelelő árnyékkal és nyugalommal szolgált. Azért ment fel oda, hogy elfojtsa dühét és gondolkodjék. A hajót, Omit és embereit gondosan elkerülte, mert tudta, hogy különben megparancsolná nekik: kövessenek el szeppukut, ami nagy pazarlás volna, a falu lakosságát pedig lemészárolja, ami viszont ostobaság volna – a paraszt fogja ki a halat, termeszti a rizst, ő teszi gazdaggá a szamurájt.
Miközben ott ült dühöngve és próbálta megélesíteni elméjét, a nap lehajolt és elkergette a tengeri ködöt. Nyugaton a távoli hegyeket borító felhők egy pillanatra szétváltak, és látni engedték az égre törő, hófedte csúcsokat. A látványtól megenyhülve elengedte magát, gondolkodni és tervezgetni kezdett.
Megparancsolom kémeimnek, hogy kutassák föl a kémet, gondolta. Hiromacu szavaiból nem derült ki, hogy az árulás innen vagy Jedóból eredt-e. Oszakában nagy hatalmú barátaim vannak, köztük Isido úr. Egyikük talán kifüstölhetné azt a gazembert. De a feleségemnek azonnal üzennem kell, hátha a környezetében van a besúgó. No és Omi? Bízzam rá, hogy derítsen fényt az itteni árulóra? Lehet, hogy ő maga az? Nem valószínű, de nem is elképzelhetetlen. Majdnem biztos, hogy Jedóból indult ki az árulás. Hogy is állunk az időpontokkal? Ha Toranaga Oszakában azonnal megkapta volna a hírt, amint a hajó megérkezett, akkor Hiromacu ért volna ide elsőnek. Vannak informátoraim Jedóban. Bizonyítsák hát be, hogy megérik a pénzüket.
No és a barbárok? Már csak ők maradtak nekem az egész hajóból. Mire használhatnám őket? Várjunk csak, erre mintha Omi megadta volna a választ. Tenger- és hajóismeretüket vethetném alkuba Toranagánál, cserébe a muskétákért. Ne?
Másik lehetőség: teljes mértékben behódolni Toranagának. Ismertetni vele a tervet. Megkérni, hadd irányítsam a muskétásezredet – az ő nagyobb dicsőségére. De a hűbéres nem várhat urától jutalmat vagy akár csak elismerést szolgálataiért: szolgálni kötelesség, a kötelesség egyenlő a szamurájjal, a szamuráj egyenlő a halhatatlansággal. Igen, ez az út, az igazi út, gondolta Jabu. De lehetek-e én a hűbérese? Vagy akár Isidóé?
Nem, ez elképzelhetetlen. Szövetségese igen, de hűbérese soha.
Pompás. A barbárokkal még sokra megyek. Ominak ismét igaza volt.
Megnyugodott, s amikor egy hírnök meghozta az üzenetet, hogy a hajót berakodták, lement Hiromacuhoz, és ekkor megtudta, hogy már a barbárok fölött sem rendelkezik.
Forrt a dühtől, mire a mólóhoz ért.
– Omi-szan!
– Igen, Jabu-szama!
– Hozd ide a barbárok vezérét. Magammal viszem Oszakába. Ami a többit illeti, gondod legyen rá, hogy jóltartsák őket, míg távol vagyok. Egészségesnek és jó modorúnak akarom látni őket, amikor visszatérek. Használd a vermet, ha szükség lesz rá.
Amióta a gálya megérkezett, Omi egyre idegesebb lett. Aggódott Jabu biztonságáért.
– Hadd menjek veled, uram. Talán hasznodra lehetek.
– Nem, most azt parancsolom, hogy vigyázz a barbárokra.
– Kérlek. Talán egy töredékét visszafizethetném jóságodnak.
– Nincs rá szükség – mondta Jabu önkéntelenül is ellágyulva. Eszébe jutott, hogy háromezer kokura emelte Omi jövedelmét, és a birtokát is megnövelte az ezüst és a puskák miatt. Amiknek most bottal ütheti a nyomát. De a fiatalember szemében őszinte aggodalmat látott, és ez melegséggel töltötte el. Ilyen hűbéresekkel birodalmat szerzek magamnak, gondolta bizakodón. Omi fogja vezetni az egyik egységet, ha majd a puskáimat visszakapom. – Amikor kitör a háború... fontos feladatot fogok rád bízni, Omi-szan. Most pedig eredj és hozd ide a barbárt.
Omi magával vitt négy őrt. És Murát, hogy tolmácsoljon.

Blackthorne-t felverték álmából. Egy percbe is beletelt, mire kitisztult a feje. Amikor a köd felszállt a szeméről, látta, hogy Omi bámul le rá.
Az egyik szamuráj lerántotta róla a takarót, a másik felrázta, a harmadik és a negyedik gonosz külsejű, vékony, hegyes bambuszbotot tartott a kezében. Muránál kötél volt.
Mura letérdelt és meghajolt. – Konnicsi va. Jó napot.
– Konnicsi va. – Blackthorne feltérdelt, s noha meztelen volt, ugyanolyan udvariasan meghajolt.
Udvariasság, semmi más, gondolta. Ez a szokásuk, azért hajlonganak, mert így kívánja a jó modor, tehát nem szégyen nekem sem. A meztelenségre nem adnak, ez is szokásuk, úgyhogy ezt se kell szégyellnem.
– Andzsin? Öltöz, kérem – mondta Mura.
Andzsin? Ó, már emlékszem. A pap azt mondta, nem tudják kiejteni a nevemet, ezért az Andzsin nevet adják, ami azt jelenti, hogy „navigátor”, és nem szabad sértésnek vennem. Ha majd kiérdemlem, Andzsin-szannak – Navigátor úrnak – fognak hívni.
Ne nézz Omira, figyelmeztette magát. Még ne. Ne gondolj a térre, Omira, Pieterzoonra és Croocqra. Csak nyugodtan, lassan. Szokd meg. Hiszen megfogadtad Isten előtt: csak nyugodtan, lassan. Úgyis enyém a bosszú, és én megfizetek, istenemre, meg!
Blackthorne látta, hogy ruháit újra kimosták, és magában áldotta jótevőjét. Úgy hányta le őket magáról a fürdőben, mintha pestisesek lennének. Háromszor sikáltatta le a hátát a legdurvább szivaccsal és habkővel. De a húgy égető nyomát még mindig érezte.
Levette szemét Muráról, és Omira nézett. Torz örömet lelt abban, hogy ellensége él, és itt van a közelében.
Úgy hajolt meg, ahogy az egyenrangúaktól látta, és nem egyenesedett ki. – Konnicsi va, Omi-szan – mondta. Elvégre nem szégyen beszélni a nyelvüket, vagy jó napot kívánni és elsőnek hajolni meg, ahogy illik.
Omi is meghajolt.
Blackthorne észrevette, hogy nem egészen olyan mélyen, mint ő, de egyelőre ezzel is beérte.
– Konnicsi va, Andzsin – mondta Omi. A hangja udvarias volt, de nem eléggé.
– Andzsin-szan! – Blackthorne egyenesen a szemébe nézett. Akaratuk egymásnak feszült, és Omi megérezte, hogy kihívást kapott. Tud-e viselkedni vagy sem?
– Konnicsi va, Andzsin-szan – mondta végül halvány mosollyal.
Blackthorne sietve felöltözött.
Bő nadrágot, gatyapőcöt, harisnyát, inget és kabátot vett, hosszú haját ügyes varkocsba kötötték, szakállát a borbélytól kölcsönzött ollóval megkurtították.
– Hai, Omi-szan? – kérdezte Blackthorne, amikor elkészült. Sokkal jobban érezte magát, de azért résen volt, szerette volna, ha több szót tud.
– Kezet, kérem – mondta Mura.
– Azt már nem – felelte Blackthorne Omi felé fordulva, és meg rázta a fejét. – Erre semmi szükség – folytatta angolul –, egyáltalán semmi. Szavamat adtam. – Szelíd és józan hangot ütött meg, majd, Omit utánozva, érdesen hozzátette: – Vakarimaszu ka, Omi-szan? Érted?
Omi nevetett, és azt mondta: – Hai, Andzsin-szan. Vakarimaszu. – Hátat fordított, és elindult.
Mura és a többiek döbbenten néztek utána. Blackthorne követte Omit ki a napra. A csizmáját is megtisztították. Mielőtt felhúzhatta volna, ott termett „Onna”, letérdelt eléje, és segített neki.
– Köszönöm, Haku-szan – mondta, mert eszébe jutott az igazi neve. Vajon hogy mondják azt, hogy „köszönöm”?
Kiballagott a kapun Omi mögött.
Elkaplak még, te nyomo... Várjunk csak? Hiszen megfogadtál valamit. És mi értelme gyalázni, akár magadban is? Ő nem gyalázott téged. A gyalázkodás a gyengéknek és az ostobáknak való. Nem? Csak nyugodtan, lassan. Elég legyen annyi, hogy elkapod még. Te is tudod, ő is tudja, hogy ez a szándékod. Tudja ő, attól ne félj.
A négy szamuráj kétoldalt fogta közre Blackthorne-t, amint lefelé haladtak a dombról, Mura diszkréten tíz lépéssel mögötte, Omi előtte.
Megint a föld alá dugnak? – tűnődött. Miért akartak megkötözni? Nem ezt mondta tegnap Omi – Úristen, csak tegnap lett volna? -: „Ha jól viselkedsz, nem kell visszamenned a verembe. Ha jól viselkedsz, holnap egy másik is feljöhet. Talán. És még több is, talán.” Nem ezt mondta? Vajon jól viselkedtem-e? Mi lehet Croocqkal? Amikor visszavitték abba a házba, ahol először laktak, még életben volt.
Blackthorne ma sokkal jobban érezte magát. A fürdő, az alvás és a friss étel kezdte rendbe hozni. Tudta, ha vigyáz magára, eleget pihen, alszik és eszik, egy hónap múlva végigszalad egy mérföldet, végigúszik egy mérföldet, el tud kormányozni egy hadihajót, akár a világot is körbejárja vele.
Erre még ne gondolj! Gyújtsd az erőt, mindennap gyújtsd az erőt. De hát egy hónappal csak számolhatok, vagy nem?
Az út a dombról le és át a falun kimerítette. Gyengébb vagy, mint hitted... Nem, erősebb vagy, mint hitted, utasította rendre magát.
Az Erasmus árbocai tünedeztek föl a cseréptetők felett, és Blackthorne-nak gyorsabban kezdett verni a szíve. Az utca a domb vonalát követve elhajlott, leszaladt a térre és véget ért. Elfüggönyzött hordszék állt a napon. A kurta ágyékkötős négy hordár mellette guggolt, és a fogát piszkálta. Amint Omit megpillantották, felpattantak, és buzgón hajlongani kezdtek.
Omi éppen csak biccentett nekik, miközben elhaladt mellettük, de abban a pillanatban egy lány lépett ki a kapun, és Omi megtorpant.
Blackthorne elhűlve megállt.
Fiatal szolgáló szaladt ki a kapun, és zöld napernyőt tartott a lány fölé. Omi meghajolt, a lány is meghajolt, s azzal jókedvűen beszélgetni kezdtek. Omiból eltűnt minden gőg és nyerseség.
A lány őszibarackszínű kimonót, széles, aranysárga övet és aranyszíjas sarut viselt. Blackthorne észrevette, hogy ránéz. Nyilván őróla beszélgetnek Omival. Nem tudta, hogyan reagáljon, ezért csak várt türelmesen, gyönyörködött a lányban, tisztaságában, látványának melegségében. Vajon a szeretője vagy a felesége Ominak? Hús-vér nő vagy csupán káprázat?
Omi kérdezett tőle valamit, a lány felelt rá, és megrezegtette legyezőjét, amelyen táncba fogtak a nap sugarai. A nevetése, akár a legszebb muzsika. Omi rámosolygott a lányra, aztán sarkon fordult, visszavedlett szamurájjá, és továbbmasírozott.
Blackthorne követte. A lány ránézett, miközben elhaladt mellette, ezért így szólt: – Konnicsi va.
– Konnicsi va, Andzsin-szan – felelte a lány meleg hangon. Gyönyörű termete alig volt öt láb. Amint meghajolt, a szél szétlebbentette felső kimonóját, és kivillant a bíborpiros alsó kimonó szegélye. Blackthorne maga se tudta, miért, de kimondhatatlanul erotikusnak találta a látványt.
A lány illata még akkor is körülötte lengett, amikor befordult a sarkon. Megpillantotta a csapóajtót és az Erasmus-t. És a gályát. Azonnal elfeledkezett a lányról.
Miért üresek az ágyúrések? Hová lettek az ágyúink? Mi az ördögöt keres itt ez a rabszolgahajó? Mi történt a veremben?
Lassan a testtel. Egyszerre csak egyet.
Az Erasmus letört előárbocának csak a csonkja meredezett. Nem számít, gondolta, így is ki tudjuk vinni a tengerre. Felhúzzuk a horgonyt, az éjszakai légmozgás és az apály csendben kisodor bennünket, s holnap már azt a kis szigetet is magunk mögött hagyhatjuk. Fél nap, amíg felállítjuk a pótárbocot, felhúzzuk az összes vitorlát, aztán irány a nyílt tenger. Felállítjuk, felhúzzuk? De ki? Egyedül nem tudod megcsinálni.
Honnan jött ez a rabszolgahajó? Mit keres itt?
Szamuráj- és matrózcsoportokat látott a parton. A hatvanevezős gálya jó karban volt, az evezők indulásra készenlétben, és Blackthorne önkéntelenül is megborzongott. Két éve látott utoljára gályát, az Aranypart közelében. Kifelé tartott öt hajójával, s a kincsekkel megrakott portugál kereskedőgályát üldözte, amely széllel szemben menekült előre. Az Erasmus nem bírta utolérni.
Blackthorne jól ismerte az észak-afrikai partot. Tíz esztendeje volt navigátor és hajóskapitány a Londoni Berberia Részvénytársaságnál, amely kalmárhadihajókat szerelt föl, hogy a spanyol tengeri blokádot áttörve árut cseréljenek a berber államokkal. Vezetett hajót Nyugat- és Észak-Afrikába, délre egészen Lagosig, észak és kelet felé a spanyol hajóktól nyüzsgő, megbízhatatlan Gibraltári-szoroson keresztül, egészen Saleraóig, a Nápolyi Királyságig. A Földközi-tenger sok veszélyt rejtett az angol és holland hajók számára. A spanyol és portugál ellenségen kívül állandóan hitetlen törökökbe botlott az ember, akik rabszolgákat szállító gályákkal és hadihajókkal járták a vizeket.
Bőséges haszonra tett szert ezeken az utakon, és megvásárolhatta a maga kalmárhajóját, egy százötven tonnás brigget. Nemsokára azonban elsüllyesztették alóla, és mindenét elvesztette. A semmiből előtermő török gálya szél alatt kapta őket Szardínia közelében. Kegyetlen harc után az ellenséges hajó napnyugtakor belerohant a tatjukba, és a törökök villámgyorsan átmásztak a fedélzetre. Sohasem fogja elfelejteni iszonyú ordítozásukat – Allaaaaah! Allaaaaah! –, amint karddal és muskétával nekik estek. Összeszedte embereit, és az első rohamot visszaverték, de másodjára lerohanták őket, és ő kénytelen volt felrobbantani a lőszertárat. A hajója pillanatokon belül lángokban állt, és Blackthorne úgy döntött, inkább meghal, mint hogy gályarab legyen.
A robbanás kitépte a hajó fenekét, de megrongálta az ellenség gályáját is. A zűrzavarban sikerült kiúsznia a mentőcsónakhoz, és négy matrózával együtt elmenekült. Azokat, akik nem tudtak úszni, ott kellett hagynia, hiába könyörögtek Isten nevében segítségért. Isten aznap elfordította tőlük arcát, ott vesztek a vízben, vagy gályapadra kerültek. Blackthorne-ra és a másik négyre azonban Isten továbbra is rámosolygott, mert sikerült elérniük a szardíniái Cagliarit, s onnan, fillér nélkül ugyan, de hazajutottak.
Mindez nyolc évvel ezelőtt történt. Akkor tört ki Londonban újra a pestis. Az éhezők, a munkanélküliek lázadoztak. Öccse az egész családjával együtt elpusztult. Az ő elsőszülöttjét is elvitte a kór. A tél azonban elűzte a pestist, Blackthorne új hajót kapott, és tengerre szállt, hogy ismét szerencsét próbáljon. Előbb a Londoni Berberia Részvénytársaság szolgálatában, utána spanyolokra vadászva a Nyugat-Indiák vidékén. Egy kicsit megszedte magát, és elszegődött a hollandus Kees Veermanhoz, aki immár másodszor próbálkozott a legendás Északkeleti átjáró felfedezésével, amely állítólag Kathájra és az ázsiai Fűszer-szigetekre nyílik, méghozzá valahol a Jeges tengeren, északra a cári Oroszországtól. Két esztendeig keresték, Kees Veerman és a legénység nyolcvan százaléka odaveszett a kietlen jég birodalmában, és Blackthorne üggyel-bajjal ugyan, de hazavezette a megmaradtakat. Aztán három éve felkeresték az újonnan alakult Holland Kelet-Indiai Társaság képviselői, és felkérték, hogy vezesse át első expedíciójukat az Újvilágba. Nagy titokban a fülébe súgták, hogy hatalmas áron szert tettek egy titkos portugál útinaplóra, amely feltárja a Magellán-szoros rejtelmeit, és szeretnének megbizonyosodni a valódisága felől. Persze jobban örültek volna, ha holland navigátort alkalmazhatnak, de a Trinity House-ban képzett angoloknak nem volt párja, és különben is: ő, Blackthorne volt a legjobb protestáns navigátor, ráadásul holland anyától született, és tökéletesen beszélt hollandul. Blackthorne boldogan belement a szokásos alkuba – az egész haszon tizenöt százaléka illeti meg –, és Isten előtt megesküdött, hogy csakis a Társaság érdekeit fogja szolgálni, elvezeti és haza is hozza a flottát.
Istenemre, hazaviszem az Erasmus-t, gondolta most Blackthorne. Méghozzá annyi emberrel, amennyit Isten jónak lát életben hagyni.
Átvágtak a téren, és Blackthorne a rabszolgahajóról a csapóajtót őrző három szamurájra fordította tekintetét. Tálkákból ettek fapálcikákkal. Blackthorne többször tanúja volt már, milyen ügyesen kezelik ezeket a pálcikákat, de ő nem tudott bánni velük.
– Omi-szan! – Jelekkel értésére adta a szamurájnak, hogy szeretne odamenni a veremhez, és lekiáltani néhány szót a társainak. De Omi megrázta a fejét, mondott valamit, amit nem értett, és folytatta útját, el az üst mellett, le a mólóhoz. Blackthorne engedelmesen követte. Csak türelem, mondta magában.
A mólóhoz érve Omi megfordult, és rákiáltott a csapóajtót őrző szamurájokra. Blackthorne látta, hogy felemelik az ajtót, és lepillantanak. Egyikük intett a parasztoknak, akik létrát hoztak, és levittek egy friss vízzel teli hordót, az üreset és az ürülékkel telit pedig felhozták.
No lám! Ha türelmes vagy és elfogadod a játékszabályaikat, segíthetsz bajtársaidon, gondolta elégedetten Blackthorne.
Szamurájcsapatok gyülekeztek a gálya közelében. Egy magas öregember elkülönülve álldogált. Abból, hogy Jabu szemmel látható tisztelettel viseltetett iránta s hogy a többiek készségesen ugrottak minden szavára, Blackthorne rájött, hogy igen fontos személyiség lehet. Talán a királyuk?
Omi alázatosan letérdelt. Az öregember félig meghajolt és ráemelte tekintetét.
Blackthorne amilyen kecsesen csak tudott, szintén letérdelt, tenyerét a móló homokjára tette, és ugyanolyan mélyen meghajolt, mint Omi.
– Konnicsi va, szama – mondta udvariasan. Látta, hogy az öregember újra meghajtja magát. Jabu, az öregember és Omi beszélni kezdtek. Jabu parancsot adott Murának. Mura a gályára mutatott. – Andzsin-szan. Oda.
– Miért?
– Megy! Azonnal! Megy!
Blackthorne-t pánik fogta el.
– Miért?
– Iszogi! – parancsolt rá Omi, a gálya felé mutatva.
– Dehogy megyek, eszem ágában...
Omi parancsot vakkantott, mire négy szamuráj nekiesett Blackthorne-nak és lefogta. Mura elővette a kötelet, és kezdte hátrakötni a kezét.
– Nyomorultak! – ordította Blackthorne. – Nem megyek föl arra az istenverte rabszolgahajóra!
– Madonna! Nem hagyjátok békén! Hé, ti húgyivó majmok, hagyjátok békén azt a kurafit! Kindzsiru, ne? Ő a navigátor? Az Andzsin, ka?
Blackthorne nem akart hinni a fülének. A portugál kiabálás a gálya felöl jött. Aztán látta, hogy egy ember elindul lefelé a hajópallón. Termetre és korra akárcsak ő, de haja és szeme fekete, ruhája rongyos matrózöltözék, oldalán kosaras markolatú, hosszú kard, övében pisztolyok. Gyémánttal kirakott kereszt lógott a nyakában. Kalapját félrecsapva, vidáman vigyorogva közeledett.
– Te vagy a navigátor? A holland hajó navigátora?
– Igen – hallotta Blackthome a saját hangját.
– Remek. Pompás. Én meg Vasco Rodrigues vagyok, ennek a gályának a navigátora! – Odafordult az öreghez, és japán-portugál keveréknyelven beszélt hozzá, hol Majom-szamának, hol Toka-szamának szólította. Két ízben a pisztolyát is előkapta, és hevesen Blackthorne-ra bökött vele, majd visszadugta az övébe. Japán beszédét a legordenárébb portugál szitkokkal fűszerezte, amelyeket csak tengerjárók ismertek.
Hiromacu parancsot adott, és a szamurájok eleresztették Blackthorne-t, Mura pedig levette róla a kötelet.
– Na hála istennek. Ide süss, navigátor, ez az ember itt amolyan királyféle. Megmondtam neki, hogy én felelek érted, és ha kell, habozás nélkül szétlövöm a fejed! – Rodrigues meghajolt Hiromacu előtt, és rávigyorgott Blackthorne-ra. – Hajolj meg te is a Kurafi-szama felé!
Blackthorne kábán meghajolt.
– A japánok is megirigyelhetnének, olyan prímán csinálod – mondta röhögve Rodrigues. – Tényleg te vagy a navigátor?
– Én hát.
– Melyik szélességen fekszik a Gyík?
– Északi szélesség negyvenkilenc fok ötvenhat perc... és jó, ha ügyel az ember a dél-délnyugati zátonyokra.
– Te vagy a navigátor, az hétszentség! – rázta meg melegen a kezét Rodrigues. – Gyere föl a gályára. Van étel, bor, grog, pálinka! Minden navigátor testvér, a föld sója, igazam van?
– Aha – motyogta elgyengülve Blackthorne.
– Amikor meghallottam, hogy egy navigátort viszünk magunkkal, na, gondoltam, ez pompás. Évek óta nem beszélgettem igazi navigátorral. Gyere már. Hogy sikerült elosonnotok Malacca mellett? Hogy tudtad kicselezni őrjáratainkat az Indiai-óceánon? Kinek a naplóját loptad el?
– Hová visztek?
– Ószakába. Maga Főhóhér Őurasága óhajt látni.
Blackthorne-t újra elfogta a pánik.
– Ki?
– Toranaga! A Nyolc Tartomány ura, akárhol is vannak! Japán fő-fő daimjója. A daimjók olyanok, mint a király vagy a földesúr, csak még olyanabbak. Csupa despota.
– Mit akar tőlem?
– Fogalmam sincs, mindenesetre csakis ezért jöttünk, és én mondom, testvér, ha Toranaga látni óhajt, hát látni is fog. Állítólag egymillió ilyen ferde szemű fanatikus lesi a parancsait, és boldogan kitörli a seggét is, ha úgy kívánja. „Toranaga azt akarja, hogy hozd ide azt a navigátort, Vasco – mondta a tolmácsa. – Hozd ide a navigátort és a rakományt is. Vidd magaddal az öreg Toda Hiromacut, hogy megvizsgálhassa a hajót, és...” Az ám, navigátor, úgy hallom, mindeneteket elkobozták, a hajót is meg az egész rakományt!
– Elkobozták?
– De lehet, hogy csak pletyka. Ezek a japánok néha egyik kezükkel elkoboznak, a másikkal meg visszaadják – vagy úgy tesznek, mintha el se kobozták volna. A fene se ismeri ki magát a ragyás majmain.
Blackthorne érezte, hogy a japánok hideg szeme szinte átjárja, és igyekezett titkolni félelmét. Rodrigues követte a pillantását. – Igen, kezdenek idegeskedni. Gyere, menjünk föl. Lesz időnk beszélgetni később is. – Sarkon fordult, de Blackthorne megállította.
– Mi lesz a barátaimmal, a legénységgel?
– He?
Blackthorne röviden ecsetelte a verembeli állapotokat. Rodrigues tört japán nyelven kérdőre vonta Omit. – Azt mondja, nem esik bajuk. Nézd, úgyse tehetünk semmit. Várd ki a végét... ezekkel a japánokkal sose tudni, hányadán áll az ember. Hat arcuk és három szívük van. – Úgy hajolt meg Hiromacu felé, akár egy európai udvaronc. – Mi így csináljuk Japánban. Mintha csak annak a kurafi II. Fülöpnek az udvarában lennénk, ássák meg minél hamarabb a sírját a rohadt spanyoljának! – Felvezette Blackthorne-t a fedélzetre. Blackthorne döbbenten konstatálta, hogy sehol egy lánc, sehol egy rabszolga.
– Mi bajod? Talán beteg vagy? – kérdezte Rodrigues.
– Nem. Azt hittem, ez rabszolgahajó.
– Japánban nincsenek rabszolgák. Még a bányákban se. Sült bolondok, de hát mit csináljunk? Ilyen sült bolondokat életemben nem láttam, pedig háromszor bejártam a világot. Itt a szamurájok eveznek. Katonák, ennek a vén trottyosnak a testőrei... de rabszolgát evezni, katonát harcolni jobban még nem láttam! – Rodrigues nevetett. – Úgy nekifekszenek, hogy na, én meg hajtom őket, hogy lássam, belegebednek-e. Egy frászt! Negyven óra alatt értünk ide Ószakából... az több mint háromszáz tengeri mérföld! Na, gyere, menjünk le. Mindjárt felszedjük a horgonyt. Biztos, hogy jól vagy?
– Igen. Igen, azt hiszem. – Blackthorne a tőlük száz yardra horgonyzó Erasmus-t nézte. – Navigátor, nem mehetnék át valahogy rá? Nincs semmi ruhám, amint megérkeztünk, azonnal lepecsételték, és azóta vissza se eresztettek rá. Nem mehetnék át?
Rodrigues szemügyre vette a hajót.
– Mikor vesztettétek el az orrfát?
– Közvetlenül mielőtt partot értünk.
– Van tartalékotok?
– Van.
– Honnan indultatok?
– Rotterdamból.
– Ott építették?
– Ott.
– Jártam arra. A homokpadok szörnyűek, de a kikötő első osztályú. Szép vonala van a hajótoknak. Új fajta – eddig még nem láttam ilyet. Madonna, jó gyors lehet! De nem könnyű kezelni. – Rodrigues ránézett. – Hamar össze tudnád szedni a motyódat? – Megfordította a fél órát mérő homokórát, amely az egyórással együtt a tájolóházra volt erősítve.
– Igen. – Blackthorne igyekezett titkolni reménykedését.
– De van egy feltételem, navigátor. Fegyvert nem hozol magaddal, a kabátujjban sem. Add navigátori becsületszavadat. Kezességet vállaltam érted ezek előtt a majmok előtt.
– Szavamat adom.
– Hiába vagy navigátor, szétlövöm a fejedet, ha valami trükkel próbálkozol. Vagy a torkodat metszem el. Ha egyáltalán beleegyezem, hogy átmenj.
– Navigátori becsületszavamat adom, a fene egye meg! És dögöljön meg minden spanyol rohadék!
Rodrigues rávigyorgott, és hátba vágta. – A végén még megkedvellek, Ingeles.
– Honnan tudod, hogy angol vagyok? – kérdezte Blackthorne. Tudta, hogy hibátlanul beszél portugálul, és eddig semmivel sem utalt arra, hogy nem holland.
– Látnok vagyok, mint minden navigátor – válaszolta nevetve Rodrigues.
– Beszéltél a pappal? Sebastio atya mondta meg?
– Nem beszélek én a papokkal, ha tehetem. Hetente egyszer is több az elégnél. – Rodrigues ügyesen beleköpött a lefolyóba, és előrement az orrba. – Hé, Toka-szama! Ikimasó ka?
– Ikimasó, Rodrigu-szan. Ima!
– Ha ima, hát ima. – Rodrigues gondterhelten Blackthorne-ra nézett. – Az ima azt jelenti, hogy azonnal. Azonnal indulnunk kell, Ingeles.
A homokból már egy kis halom gyűlt az üveg aljába.
– Megkérdeznéd tőle? Megkérdeznéd, hogy fölmehetek-e a hajómra?
– Kérdezi a hóhér, Ingeles.
Blackthorne hirtelen nagyon üresnek érezte magát. És nagyon öregnek. Nézte, amint Rodrigues odamegy a tatfedélzet korlátjához, és átordít egy büszke tartású kis matróznak, aki az orremelvényen állt. – Hé, kapitány-szan! Ikimasó! Kergesd föl a szamurájokat, ima! Ima, vakarimaszu ka?
– Hai, Andzsin-szan.
Rodrigues hatszor félreverte a hajóharangot, és a kapitány-szan parancsokat osztogatott a gályán levő és a parton álldogáló matrózoknak és szamurájoknak. Matrózok siettek föl a hajó gyomrából, hogy nekikészülődjenek az indulásnak, Rodrigues pedig némán megmarkolta Blackthorne karját, és a parttól távolabbi jobb oldali korláthoz lökte.
– Van lenn egy csónak, Ingeles. Ne kapkodj, ne nézz körül, ne figyelj senkire, csak rám. De ha azt mondom, hogy gyere vissza, akkor igen gyorsan gyere!
Blackthorne átballagott a fedélzeten, és elindult a lejárón a kis japán csónak felé. Dühös hangokat hallott a háta mögött, és megborzongott, mert a hajón rengeteg volt a szamuráj, némelyik íjjal, némelyik muskétával felfegyverkezve.
– Ne törődj vele, kapitány-szan, én felelek érte. Én, Rodriguszan, icsi-ban Andzsin-szan, a nemjóját! Vakarimaszu ka? – Blackthorne efféle mondattöredékeket vett ki az általános hangzavarból, amely azonban egyre ingerültebb lett.
Már majdnem leért a csónakhoz, és látta, hogy nincsenek evezővillái. Én nem tudok úgy evezni, ahogy ezek, gondolta kétségbeesetten. Úszáshoz meg túl messze van. Vagy mégse?
Habozva méregette a távolságot. Ereje teljében meg se kottyant volna neki. De most?
Lábak dobogtak mögötte a lejárón, és minden önuralmára szüksége volt, hogy hátra ne perdüljön.
– Ülj a farába – hallotta Rodrigues hangját. – Siess!
Engedelmeskedett, Rodrigues pedig ügyesen leugrott, megragadta az evezőket, és állva nekik feszült.
Egy szamuráj állt a lejáró tetején, szemlátomást értetlenül, mellette két másik, kezükben íjjal. A kapitány szamuráj rájuk förmedt, bizonyára vissza akarta parancsolni őket.
Amikor néhány yardra már eltávolodtak a gályától, Rodrigues megfordult. – Csak oda megyünk! – kiáltotta fel a kapitánynak, az Erasmus-ra mutatva. – Addig hívd fel a szamurájokat! – Határozottan hátat fordított a hajójának, és tovább evezett – vagyis japán módra tolta az evezőket, a csónak derekában állva. – Szólj, ha nyílvesszőt tesznek a húrra, Ingeles! Figyeld őket. Mit csinálnak most?
– A kapitány igen dühös. Remélem, nem kerülsz bajba.
– Ha az apállyal nem hajózunk ki, a vén Toka mérges lesz, az egyszer biztos. Mit csinálnak azok az íjászok?
– Semmit, őt hallgatják. Bizonytalannak látszik. Nem. Az egyik most húz elő egy nyílvesszőt.
Rodrigues megálláshoz készülődött. – Madonna, ezek még véletlenül se szoktak hibázni! Rátette már a húrra?
– Igen... de várj csak! A kapitány... valaki odamegy a kapitányhoz, valami matróz. Mintha kérdezne valamit a hajóval kapcsolatban. A kapitány minket néz. Mond valamit az íjásznak. Elteszi a nyílvesszőt. Az a matróz a fedélzetre mutogat.
Rodrigues lopva hátranézett és megkönnyebbült. – Az első tiszt. Félórába is beletelik, míg sorba állítja az evezősöket.
Blackthorne hallgatott, a távolság egyre nőtt. – A kapitány megint minket néz. Semmi baj. Elment. De az egyik szamuráj továbbra is figyel.
– Hadd figyeljen. – Rodrigues megnyugodott, de nem nézett hátra, evezett tovább. – Nem szeretek hátat fordítani a szamurájoknak, ha fegyver van a kezükben. Nem mintha láttam volna bármikor is fegyvertelenül őket. Ronda férgek!
– Miért?
– Imádnak ölni, Ingeles! Szokásuk, hogy még éjjel is maguk mellett tartják a kardot. Remek egy ország ez, de a szamurájok veszélyesek, akár a csörgőkígyó, és még annál is aljasabbak.
– Miért?
– Nem tudom, Ingeles, de azok – felelte Rodrigues, aki szemmel láthatóan örült, hogy fajtájabelivel beszélgethet. – Persze, minden japán más, mint mi – például a fájdalomra vagy a hidegre se úgy reagálnak, ahogy mi –, de a szamurájok a legrosszabbak. Semmitől se félnek, legkevésbé a haláltól. Hogy miért? Isten tudja, de így van. Ha a parancsnokuk azt mondja: „öljetek”, akkor ölnek, ha azt: „haljatok meg”, akkor a kardjukba dőlnek, vagy fölmetszik a hasukat. Olyan könnyedén ölnek és halnak meg, ahogy mi hugyozunk. És az asszonyaik is szamurájok, Ingeles. Gyilkolnak, hogy megvédjék urukat, mert itt így hívják a férjet, és megölik magukat, ha rájuk parancsolnak, ők a torkukat metszik el. Itt egy szamuráj bármikor megparancsolhatja a feleségének, hogy kövessen el öngyilkosságot, mert így írja elő a törvény. Persze, a nők egészen mások is tudnak lenni, Ingeles, olyat te még nem láttál, de a férfiak... A szamurájok olyanok, akár a hüllők, és úgy is kell bánni velük, mint a mérges kígyókkal, vagyis nagy ívben ki kell őket kerülni. Most már rendben vagy?
– Igen, köszönöm. Egy kicsit még gyenge vagyok, de különben semmi baj.
– Milyen volt az utatok?
– Nehéz. Ezek a... szamurájok... hogyan lesz valakiből szamuráj? Egyszerűen csak beszerzi a két kardot, és varkocsba fonja a haját?
– Szamurájnak születni kell. Persze többféle van, a daimjótól kezdve, aki a legnagyobb kakas a szemétdombon, egészen a legjelentéktelenebbig, akit mi, mondjuk, lándzsásnak neveznénk. Öröklik a rangot, akárcsak nálunk, Európában. Azelőtt Japánban is úgy volt, ahogy nálunk, mint hallom: a parasztból katona lehetett, a katonából paraszt, a lovagok, nemesek és királyok pedig örökölték a címet. Volt parasztkatona, aki a legmagasabb rangig is eljutott. Például a taikó.
– Az meg ki?
– A nagy zsarnok, egész Japán ura, minden idők legnagyobb gyilkosa... egyszer majd mesélek róla. Egy esztendeje halt meg. Azóta nyilván a pokol tüzében ég. – Rodrigues kiköpött. – De mostanában szamurájnak már születni kell. A rangot csak örökölni lehet. Madonna, fogalmad sincs, Ingeles, hogy odavannak ezek a származásért, a rangért, a családért. Láttad, hogy hajlong Omi annak az ördögi Jabunak, és hogy meghunyászkodnak mindketten a vén Toka-szama előtt. A szamuráj a „szolgálni” jelentésű japán szóból származik. A fölöttük állónak hódolnak és hajlonganak, de mindnyájan szamurájok, és ugyanazok a kiváltságok illetik meg őket. Mi történik a hajón?
– A kapitány egy másik szamurájnak magyaráz, és ránk mutogat. Mi olyan különleges a szamurájokban?
– Ők uralkodnak mindenki fölött, és minden az övék. Megvan a saját becsületkódexük és szabályzatuk. És milyen gőgösek, Madonna! A legalacsonyabb rangú szamuráj is megölhet mindenkit, aki nem szamuráj, férfit, nőt, gyereket, akár van oka rá, akár nincs. Sokszor egyszerűen csak azért ölnek, hogy kipróbálják annak a rohadt kardjuknak az élét, márpedig nekik van a legjobb kardjuk a világon. A damaszkuszi acélt is lepipálja! Mit csinál az a kurafi?
– Figyel bennünket, de az íját már a hátára vetette. – Blackthorne megborzongott. – Jobban gyűlölöm ezeket a gazembereket, mint a spanyolokat.
Rodrigues elnevette magát.
– Ha kíváncsi vagy az igazságra, bennem is megfagy a húgy, ha rájuk gondolok. De ha az ember meg akar gazdagodni, muszáj együttműködni velük, mert minden az övék. Biztos, hogy jól vagy?
– Igen, köszönöm. Mit mondtál? Minden az övék?
– Minden. Az egész ország kasztokra van osztva, akárcsak India. A csúcson a szamurájok állnak, utánuk következnek a parasztok.Rodrigues megint kiköpött. – Földet csak a parasztok birtokolhatnak, érted? De a termést, azt a szamurájok birtokolják. Az övék a rizs, az egyetlen valamirevaló gabona, és egy részét, úgymond, viszszaadják a parasztnak. Fegyvert csak a szamuráj viselhet. Szamurájt csak szamuráj támadhat meg, különben azonnali halál a büntetés. Ha egy paraszt látja, amint egy másik paraszt szamurájra támad, és nem jelenti, halál a büntetése neki is, a feleségének is és minden gyereküknek. Az egész családot kivégzik, ha egyik tagja elmulasztja a kötelességét. A Sátán ivadékai ezek a szamurájok, a Madonnára mondom! Nemegyszer láttam, amint apró gyerekeket vágtak darabokra! – Rodrigues krákogott és kiköpött. – De azért, ha ismeri az ember a dörgést, földi paradicsom ez az ország. – Visszanézett a gályára, és elvigyorodott. – Na, Ingeles, kedvedre van-e a csónakázás?
Blackthorne fölnevetett. Egyszeriben megfiatalodott, és élvezte a hullámok ringatását, a sós tenger szagát, a sirályok rikoltozását, a szabadságot. – Már azt hittem, nem segítesz hozzá, hogy feljussak az Erasmus-ra!
– Ez a ti bajotok, angolok. Türelmetlenek vagytok. Itt az ember nem kér semmit... ebben minden japán egyforma. Ha kérnek tőlük valamit, elbizonytalanodnak, és a feljebbvalóktól várnak eligazítást. Itt cselekedni kell. Persze... – nevetése végigszállt a hullámok felett – megesik, hogy rosszul számít az emberfia. Akkor megölik.
– Jól evezel. Éppen azon törtem a fejem, hogy hogyan használjam az evezőket, amikor utánam jöttél.
– Csak nem hitted, hogy egyedül elengedlek? Mi a neved?
– Blackthorne. John Blackthorne.
– Jártál már északon, Ingeles? A messzi északon?
– Szolgáltam Kees Veerman alatt a Der Liflé-n. Nyolc éve ennek. Az Északkeleti átjárót kerestük. Miért?
– Mesélhetnél róla egyszer. Gondolod, hogy valaha is megtalálják? Az északi utat Ázsiába, akár kelet, akár nyugat felé?
– Igen. Ti és a spanyolok lezárjátok a déli útvonalakat, így hát muszáj megtalálnunk. Meg is fogjuk. Vagy mi, vagy a hollandok. Miért?
– És vezettél hajót Berberia felé is, mi?
– Igen. Miért?
– Ismered Tripolist?
– A legtöbb navigátor megfordult ott. Miért?
– Mintha már láttalak volna valahol. Igen, Tripolisban történt, azt hiszem. Megmutattak nekem. Ő az a híres angol navigátor, mondták. Aki Kees Veermannal, a holland felfedezővel megjárta a Jeges-tengert, és aki egyszer kapitány volt Drake alatt. Az armada ellen harcoltál, ugye? Hány éves voltál akkor?
– Huszonnégy. Mit csináltál Tripolisban?
– Egy angol kalózhajót navigáltam. Az én hajómat elkapta az a kalóz a Nyugat-Indiákon. Morrow-nak hívták, Henry Morrow-nak. A vízvonalig leégette a hajómat, miután kirabolta. Aztán felajánlotta, hogy legyek a navigátora, mert a sajátja nem ér semmit. Tudod, hogy van az ilyesmi. Hispaniolától – mert éppen ott vettünk fel vizet, amikor rajtunk ütött – dél felé akart hajózni a szárazföld mentén, aztán vissza az Atlanti-óceánon, hogy a Kanári-szigetek környékén elkaphassa a spanyolok évi aranyszállító hajóját, aztán át a Gibraltári-szoroson Tripolisba, hogy más zsákmányt is szerezzünk, s végül föl északra, Angliába. Fölajánlotta az ilyenkor szokásos dolgokat: szabadon ereszti a bajtársaimat, élelmet és csónakokat ad nekik, ha elszegődöm hozzá. Mondtam, miért ne? Föltéve, hogy portugál hajót nem támadunk meg, hogy Lisszabon közelében partra teszel, és nem lopod el a naplóimat. Alkudoztunk persze, tudod, hogy van az ilyesmi. Aztán megesküdtem a Madonnára, mindketten megesküdtünk a keresztre, és el volt intézve a dolog. Kellemes utunk volt, jó néhány hízott spanyol gálya került elénk. Lisszabonnál megkért, hogy maradjak, ismertette Bess királynő szokásos üzenetét, miszerint fejedelmi fizetést biztosít minden portugál navigátornak, aki a szolgálatába áll és átadja tudományát a Trinity House tanulóinak, valamint ötezer aranyat ad a Magellánszorost vagy a Jóreménység fokát leíró útinaplókért. – Szélesen elmosolyodott: fogai erősek voltak és fehérek, fekete bajusza és szakálla gondosan nyírott. – Nem rendelkeztem ilyen naplókkal. Legalábbis ezt mondtam. Morrow a szavának állt, mint minden becsületes kalóz. Partra tett a naplóimmal együtt – természetesen előzőleg lemásoltatta őket, noha ő maga se írni, se olvasni nem tudott –, s még a zsákmányból is kiadta a részem. Hajóztál vele valaha, Ingeles?
– Nem. A királynő néhány esztendeje lovaggá ütötte. Az ő hajóin sose szolgáltam, örülök, hogy tisztességesen bánt veled.
Közeledtek az Erasmus felé. Szamurájok bámultak le rájuk értetlenül.
– Akkor navigátorkodtam másodszor eretnekeknek. Első alkalommal nem volt ilyen szerencsém.
– Nocsak.
Rodrigues bevonta az evezőket, s a csónak kecsesen odasiklott a hajó oldalához.
– Menj fel, de a beszédet hagyd rám.
Blackthorne mászni kezdett fölfelé, miközben a másik navigátor kikötötte a csónakot. Rodrigues ért elsőnek a fedélzetre. Úgy hajolt meg, akár egy udvaronc. – Konnicsi va, ahány zöldségfaló szama csak van!
Négy szamuráj tartózkodott a fedélzeten. Blackthorne egyikükben felismerte a csapóajtó őrét. Elképedten hajoltak meg a portugál felé. Blackthorne utánozta, de közben nevetségesnek érezte magát, és jobb szeretett volna japán módra meghajolni.
Rodrigues egyenesen a lejáró felé indult. A pecsétek a helyükön voltak. Az egyik szamuráj eléje állt.
– Kindzsiru, gomen naszai. Tilos, nagyon sajnálom.
– Kindzsiru, mi? – vetette oda közönyösen a portugál. – Én Rodrigu-szan vagyok, a Toda Hiromacu-szama andzsinja. Ez a pecsét itt – mondta a rejtélyes feliratú vörös pecsétre bökve –, Toda Hiromacu-szama, ka?
– Íe – felelte fejét rázva a szamuráj. – Kaszigi Jabu-szama!
– ÍE? – visszhangozta Rodrigues. – Kaszigi Jabu-szama? Én Toda Hiromacu-szama embere vagyok, aki nagyobb király a te kurafidnál, Toka-szama meg Toranaga-szama embere, aki a legnagyobb kurafi-szama az egész világon! Ne? – letépte az ajtóról a pecsétet, és a pisztolyához kapott. A kardok azonban félig már kinn voltak a hüvelyből. Halkan odaszólt Blackíhorne-nak: – Készülj fel, hogy elhagyjuk a hajót –, majd ráförmedt a szamurájokra: – Toranaga-szama! – Baljával a gályán lengedező lobogóra mutatott. – Vakarimaszu ka?
A szamurájok elbizonytalanodtak, de kezüket továbbra is a kardmarkolaton tartották. Blackthorne készen állt, hogy a tengerbe vesse magát.
– Toranaga-szama! – Rodrigues talpával teljes erőből belerúgott az ajtóba, a zár elpattant, és az ajtó ki vágódott. – VAKARIMASZU KA?
– Vakarimaszu, Andzsin-szan. – A szamurájok sietve visszalökték kardjukat, meghajoltak, újra meghajoltak, mire Rodrigues azt mondta: – Na, így már sokkal jobb – és elindult lefelé.
– Úristen, Rodrigues – mondta Blackthorne, amikor leértek az alsó fedélzetre. – Te folyton ezt csinálod, és mégis megúszod?
– Igen ritkán csinálom – felelte homlokát törölgetve Rodrigues –, és rendszerint már az elején megbánom.
Blackthorne nekidőlt a válaszfalnak. – Úgy érzem magam, mint akit hasba rúgtak.
– Ez az egyetlen út. Úgy kell tenned, mintha te volnál a király. A szamurájokban még így se lehet biztos az ember. Olyan veszélyesek, akár egy ideges pap, akinek égő gyertya van a seggébe dugva, és egy fél hordó puskapor fölött ücsörög.
– Mit mondtál nekik?
– Toda Hiromacu Toranaga főtanácsadója. Nagyobb daimjó ennél a helybelinél. Ezért adták be a derekukat.
– Kiféle ez a Toranaga?
– Hosszú mese ez, Ingeles. – Rodrigues leült a lépcsőre, lehúzta a csizmáját, és a bokáját dörzsölgette. – Majdnem a lábam törtem a tetves ajtód miatt.
– Nem volt zárva. Nyugodtan kinyithattad volna.
– Tudom. De az nem lett volna ilyen hatásos. A Szent Szűzre mondom, sokat kell még tanulnod.
– Tanítanál?
Rodrigues felhúzta a csizmáját. – Az attól függ.
– Mitől?
– Majd meglátjuk, nem igaz? Eddig én beszéltem, és ez így is van rendjén – jobb helyzetben vagyok, mint te. De nemsokára rád kerül a sor. Melyik a kabinod?
Blackthorne tűnődve nézett rá. Az alsó fedélzeten sajátságos, fanyar hajóbűz terjengett. – Köszönöm, hogy felsegítettél a hajómra.
Hátraindult. Az ajtaja nem volt zárva. A kabint kifosztották, minden mozdíthatót elvittek. Se könyv, se ruha, se szerszám, se lúdtoll. A ládáját is felnyitották. Az is üres volt.
Dühtől fehéren sietett be a nagykabinba. Még a titkos rekeszeket is megtalálták és kirabolták.
– Mindent elvittek. A tetves, nyomorult rohadékok!
– Mit vártál?
– Nem tudom. Azt hittem... a pecsétek... – Átment a páncélterembe. Üres volt. Akárcsak a fegyverterem. A rakodótérben csupán a gyapjúvégeket tartalmazó bálák maradtak. – Az isten verjen meg minden japánit! – Visszament a kabinjába, és lecsapta a láda fedelét.
– Hol vannak? – kérdezte Rodrigues.
– Mik?
– Az útinaplóid? Hol vannak az útinaplóid?
Blackthorne szúrósan rápillantott.
– Nincs az a navigátor, akit a ruhája izgatna. A naplókért jöttél. Vagy nem?
– De igen.
– Miért vagy meglepve, Ingeles? Mit gondolsz, miért jöttem veled? Hogy segítsek visszaszerezni a rongyaidat? Ezek is épp elég szakadtak, újakra lesz szükséged. Kaphatsz tőlem, amennyit csak akarsz. De hol vannak a naplóid?
– Eltűntek. A ládámban tartottam őket.
– Nem akarom ellopni őket, Ingeles. Csak elolvasnám. És lemásolnám, ha szükséges. Úgy vigyáznék rájuk, mintha az enyémek volnának. – Megkeményedett a hangja. – Vedd elő őket, Ingeles. Kevés az időnk.
– Eltűntek. A ládámban voltak.
– Idegen kikötőbe érkezve ott hagytad volna őket? Elfeledkeztél volna a legfőbb navigátorszabályról? Arról, hogy gondosan el kell rejteni a naplókat, és csak a hamisítványokat szabad elöl hagyni? Siess már!
– Ellopták!
– Nem hiszek neked. Ámbár elismerem, jól eldugtad őket. Két óra hosszat kutattam utánuk, eredménytelenül.
– Micsoda!?
– Miért vagy így meglepve, Ingeles? Persze hogy a naplóid miatt jöttem ide Oszakából!
– Szóval te már voltál a hajómon?
– Madonna! – kiáltott fel türelmetlenül Rodrigues. – Persze hogy voltam. Két-három órája, Hiromacuval együtt, aki körül szeretett volna nézni. Feltörte a pecséteket, de úgy látszik, amikor távoztunk, ez a helyi daimjó újra lepecsételt mindent. Siess már, az isten szerelmére! A homok mindjárt lepereg!
– Ellopták őket! – Blackthorne elmesélte, hogyan érkeztek meg, s hogyan tért magához a parton. Dühöngve rúgott bele a ládájába. – Ellopták őket! Az összes térképemet! Az összes naplómat! Egyik-másikról őrzök másolatot Angliában, de arról, amit a mostani úton írtam és a... – Elharapta a szavát.
– És a... portugálról? Ugyan, Ingeles, tudom, hogy csak portugál lehetett, semmi más.
– Igen, portugál. Az is eltűnt. – Szedd össze magad, gondolta. Ha eltűntek, hát eltűntek. Kinél vannak? A japánoknál? Vagy átadták őket a papnak? A naplók és a térképek nélkül sosem találsz haza... Ez nem igaz. Ügyességgel és végtelen szerencsével hazatalálsz... Haza a fenét! A világ másik végén vagy, ellenséges földön, ellenség kezén, és nincs se térképed, se naplód. Úristen, adj erőt!
Rodrigues mereven figyelte, végül így szólt: – Sajnállak, Ingeles. Tudom, mit érzel... egyszer velem is megtörtént ugyanez. Az a tolvaj angol volt, hogy rohadjon a pokol fenekén a hajójával együtt. Gyere, menjünk vissza a gályára.

Omi és a többiek a mólón állva nézték, amint a gálya a földnyelvet megkerülve eltűnik szem elől. Nyugatra a karmazsinvörös égen már rajzolódtak az éjszaka csíkjai. Keleten az éjszaka egybemosta az eget és a tengert, s eltüntette a horizontot.
– Mura, meddig tart, míg az összes ágyút visszahordjátok a hajóra?
– Ha egész éjjel dolgozunk, holnap délre elkészülünk vele, Omi-szan. Ha hajnalban kezdjük, akkor is végzünk jóval napszállta előtt. Biztonságosabb lenne nappal csinálni.
– Éjjel csináljátok. A papot hozasd tüstént a veremhez.
Omi Igurasira, Jabu főemberére pillantott, aki még mindig a földnyelvet bámulta feszült arccal, s üres szemgödre fölött sötéten homálylott a sebhely. – Maradj nálunk, ha akarsz, Igurasi-szan. Házam szerény, de találunk neked kényelmes helyet.
– Köszönöm – felelte az idősebbik férfi, Omi felé fordulva –, de urunk meghagyta, hogy azonnal térjek vissza Jedóba, tehát azonnal indulok. – Arca aggodalmat tükrözött. – Bárcsak ott lehetnék azon a gályán.
– Igen.
– Nagyon nehéz elviselni, hogy Jabu-szama csupán két emberével szállt föl. Nagyon nehéz.
– Igen.
Igurasi kimutatott az Erasmus-ra. – Ördögi hajó! Ennyi kincs, és most semmi!
– Hogyhogy semmi? Toranaga úr örülni fog Jabu úr ajándékának, nem gondolod?
– Az a pénzsóvár birtokrabló úgy el van telve saját fontosságával, hogy észre se fogja venni, mennyi ezüstöt lopott urunktól! Hová tetted az eszedet?
– Feltételezem, hogy csupán urunk biztonsága miatti aggódásod sarkallt ilyen megjegyzésre.
– Igazad van, Omi-szan. Nem akartalak megsérteni. Nagyon okosan viselkedtél, és segítségére voltál urunknak. Talán még Toranagával kapcsolatban is igazad van.
Magában azonban arra gondolt: élvezd újmódi gazdagságodat, te szegény bolond. Jobban ismerem urunkat, mint te, és tudom, hogy megnövelt birtokodban nem lesz sok örömöd. Megtetézett jövedelmed méltó jutalom lett volna a hajóért, a kincsért és a fegyverekért. Mindez azonban elveszett. Sőt, hála neked, urunk most veszélyben forog. Te üzentél érte, te mondtad, hogy nézze meg előbb a barbárokat, te hoztad kísértésbe. Már tegnap el kellett volna mennünk. Akkor urunk biztonságban lenne, akárcsak a kincsek és a fegyverek. Áruló vagy talán? A magad érdekét nézed, vagy ostoba apádét, esetleg valamelyik ellenségünkét? Toranagáét? Nem számít. Hidd el nekem, Omi, te ostoba kis senki, családod már nem sokáig él ezen a földön. Megmondanám nyíltan is, de akkor meg kellene hogy öljelek, és ezzel eljátszanám uram bizalmát. Az időt csak ő szabhatja meg.
– Köszönet a vendégszeretetedért, Omi-szan – mondta fennhangon. – Remélem, hamarosan találkozunk, de most indulnom kell.
– Megtennél valamit, ha megkérlek? Átadnád üdvözletemet apámnak? Igazán hálás lennék.
– Boldogan. Kiváló ember az apád. Még nem is gratuláltam új birtokrészedhez.
– Igazán kedves vagy.
– Még egyszer köszönet, Omi-szan.
Igurasi barátságosan intett, és emberei élén kilovagolt a faluból.
Omi a veremhez ment. A pap már ott volt. Omi látta, hogy dühös, és remélte, hogy tiszteletlenül fog viselkedni, mert akkor megkorbácsoltathatja.
– Te pap, mondd meg a barbároknak, hogy egyenként feljöhetnek. Mondd meg nekik, Jabu úr engedélyezte, hogy ismét a férfiak világában éljenek. – Szándékosan egyszerű nyelvet használt, hogy a pap megértse. – De ha csak egy kicsit is megszegik a szabályokat, ketten visszakerülnek a verembe. Tisztességesen kell viselkedniük, és minden parancsnak engedelmeskedniük kell. Világos?
– Igen.
A férfiak egyenként feljöttek. Látni való volt, hogy félnek. Néhányukat támogatni kellett. Az egyiknek fájdalmai lehettek, s ha valaki hozzáért a karjához, felüvöltött.
– Kilencen vannak.
– Az egyik meghalt. A teteme lenn hever a gödörben – felelte a pap.
Omi gondolkodott. – Mura, égessétek el a hullát, és a hamvait őrizd meg a másik barbáréval együtt. A többit szállásold be abba a házba, ahol az elején laktak. Adj nekik bőven zöldséget és halat, árpalét és gyümölcsöt. Mossátok meg őket. Bűzlenek. Pap, mondd meg nekik, ha tisztelettudóan viselkednek, továbbra is kapnak ennivalót.
Omi figyelte őket. Látta, hogy hálásan reagálnak a szavakra, és arra gondolt: milyen ostobák! Két napra fosztottam meg őket mindentől, most egy töredéket visszakapnak, és máris úgy viselkednek, akár az alázatos koldusok! – Mura, hajoljanak meg rendesen, aztán vidd el őket!
A paphoz fordult. – És te?
– Elmegyek. Haza. Elmegyek Andzsiróból.
– Menj és ne is gyere vissza, de a többi pap se. Ha legközelebb meglátlak a birtokomon, lehet, hogy arra gondolok: keresztény parasztjaim és csatlósaim árulást terveznek. – Klasszikus fenyegetés és eljárás volt ez, így tartották kordában a keresztényellenes szamurájok az idegen hit terjesztőit. A külországi papokat védte ugyan a törvény, de a japán megtérteket nem.
– Keresztények jó japánok. Mindig. Jó szolgák. Nem gondolnak rosszat. Soha.
– Örömmel hallom. Ne feledd, hogy birtokom húsz ríre terjed minden irányban. Megértetted?
– Megértettem. Pontosan megértettem.
Omi nézte, amint a pap mereven meghajol – mert a tisztességtudó viselkedés a barbár papokra nézve is kötelező volt – és elmegy.
– Omi-szan? – szólalt meg egy fiatal és jóképű szamuráj.
– Igen?
– Kérlek, bocsáss meg, tudom, hogy nem felejtetted el, de Maszidzsiro-szan még mindig lenn van a veremben.
Omi odalépett a csapóajtóhoz és lenézett. A veremben a szamuráj azonnal térdre vetette magát, és tiszteletteljesen meghajolt.
Megöregedett ez alatt a két nap alatt. Omi mérlegelte eddigi szolgálatait és esetleges további értékét. Majd kihúzta az ifjú szamuráj övéből a rövid kardot, és lehajította neki.
Maszidzsiro hitetlenkedve nézte a tőrt a létra tövében. Könnyek csordultak végig az arcán. – Nem érdemlem meg ezt a kitüntetést, Omi-szan – mondta nyomorultan.
– De igen.
– Köszönöm.
– Kérhetném, hogy itt, a tengerparton követhessen el szeppukut? – szólalt meg ismét az ifjú szamuráj.
– A veremben vallott kudarcot. A veremben marad. Parancsold meg a parasztoknak, hogy temessék be. Tüntessék el nyomtalanul. A barbárok bemocskolták.

Kiku nevetve rázta a fejét. – Nem, nem, Omi-szan, nagyon sajnálom, de nem kérek több szakét, különben lehull a hajam, lehullok én is, és mi lenne akkor?
– Lehullanék melléd, és párnáznánk egyet, és önmagunkból kilépve átjutnánk a nirvánába – felelte jókedvűen Omi, aki már szédült az italtól.
– Ó, de én hortyognék is, és egy csúnya, rendetlen, hortyogó lányban nincs sok öröm és köszönet. Nincs bizony. Nagyon sajnálom, Omi-szama, a Nagy Új Birtok ura, de te ennél sokkal jobbat érdemelsz!
Újra teletöltötte meleg borral a gyűszűnyi porceláncsészét, bal kezének mutató- és hüvelykujja közé vette, jobb kezének mutatóujjával alul megtámasztotta, és így nyújtotta át Ominak.
– Tessék, amiért olyan csodálatos vagy.
Omi átvette és belekóstolt, élvezte meleg, érett ízét. – Úgy örülök, hogy még egy napig maradásra tudtalak bírni. Nagyon szép vagy, Kiku-szan.
– Te vagy szép, és enyém az öröm.
Kiku szeme csillogott a gyertya fényében, amely a cédrusgerendáról lógott a papírból és bambuszból készített virág alakú lámpásban. A tér mellett álló teaház legszebb lakosztályában voltak. Kiku áthajolt, hogy felszolgáljon még egy kis rizst a lakkozott asztalkára tett egyszerű fatálból, de Omi a fejét rázta.
– Nem, nem, köszönöm.
– Többet kellene ennie egy ilyen erős férfinak.
– Köszönöm, de jóllaktam.
Ő nem kínálta meg Kikut rizzsel, mert a lány a maga salátájához, az édes ecetben áztatott uborkaszeletekhez és a művészien faragott kis retekdarabokhoz is alig nyúlt. Az asztalon halomban állt a ragacsos rizsgolyókra rakott halhús, a saláta, a pikáns szója- és gyömbérszószban tálalt friss zöldség, és volt még leves – és természetesen rizs.
Kiku finoman összeütötte tenyerét, mire szolgálója elhúzta a sodzsit.
– Igen, úrnőm?
– Szuiszen, vidd ki ezeket, és hozz még szakét és egy kanna friss csat. A szaké melegebb legyen, mint az előző. Siess, te haszontalan jószág! – Igyekezett minél nyűgösebbre fogni a hangját.
Szuiszen tizennégy éves, bájos, igyekvő teremtés volt. Már két esztendeje tanulta Kiku mellett a kurtizánmesterséget, és Kiku felelt a képzéséért.
Kiku levette szemét a hófehér rizsről, amit nagyon szeretett volna megenni, és kiverte fejéből az éhség gondolatát. Ettél, mielőtt megérkeztél, és nemsokára megint enni fogsz, emlékeztette magát. De akkor is, olyan kevés volt! „A hölgyek kevéssel is beérik, a hölgyeknek nagyon kicsi az étvágyuk – jutottak eszébe tanítója szavai. A vendégek csak egyenek-igyanak. Minél többet, annál jobb. A hölgyek nem esznek és nem isznak, különösen nem a vendég jelenlétében. Hogyan társaloghatnának, táncolhatnának, hogyan játszhatnának a szamiszenen, ha közben a szájukat tömnék? Utána majd ehetsz, addig légy türelmes. Előbb a vendéget kell szórakoztatnod.”
Miközben kritikus szemmel figyelte Szuiszent, történeteket mesélt Ominak, hogy megnevettesse és elfeledtesse vele a külvilágot.
A kislány letérdelt Omi mellé, és ahogy tanították, tetszetős alakzatba rendezte a lakkozott tálcán a különféle tálkákat és evőpálcikákat. Utána felemelte az üres szakés korsót, úgy tett, mintha öntene belőle, hogy lássa, valóban üres-e – megrázogatni nagyon rossz modorra vallott volna –, felállt a tálcával, nesztelenül odavitte a sodzsiajtóhoz, letérdelt, letette a tálcát, elhúzta a sodzsit, felállt, kilépett, ismét letérdelt, kiemelte a tálcát, ugyanolyan nesztelenül ismét letette, és behúzta az ajtót.
– Igazán kerítenem kell egy új szolgálólányt – mondta elégedetten Kiku. Ez a szín illik hozzá, gondolta. Hozatnom kell még ilyen selymet Jedóból. Kár, hogy annyira drága. Nem baj, abból, amit Gjoko-szan a tegnapi és a mai éjszakáért kap, bőven futja akár húsz kimonóra is a kicsi Szuiszennek. Igazán bájos gyermek, és olyan kecses. – Akkora zajt csap... visszhangzik tőle az egész szoba. Kérlek, bocsáss meg.
– Észre se vettem. Csak téged látlak – mondta Omi, és kiitta a szakéját.
Kiku megrezegtette legyezőjét, és mosolya beragyogta az arcát. Olyan jó vagy, Omi-szan. Úgy meg tudod nyugtatni az embert.
Szuiszen hamar behozta a szakét. És a csat. Úrnője töltött a borból, és átnyújtotta Ominak. A kislány csendesen, ügyelve, hogy senkit se zavarjon meg, teletöltötte a csészéket. Nem öntött mellé egy cseppet sem, és mivel úgy érezte, a csészékbe kerülő folyadék épp a megfelelő, finom hangot adja, elégedetten felsóhajtott magában, visszaült a sarkára és várt.
Kiku épp egy szórakoztató történetet mesélt, amelyet a barátnőjétől hallott Misimában, és Omi nevetett. Kiku eközben hosszú körmeivel felbontott egy narancsot, de úgy, mintha virág volna: a narancsgerezdek a szirmok, a héjívek a levelek. Két tenyerén átnyújtotta Ominak, mintha csak mindennapos eset volna, hogy egy hölgy így kínálja gyümölccsel a vendégét.
– Parancsolsz egy narancsot, Omi-szan?
Ominak már a nyelve hegyén volt: „Nem tehetek tönkre ilyen szépséget.” De meggondolta magát – ez semmitmondó frázis lenne. A lány művészi ügyessége elkápráztatta. Hogyan dicsérhetném méltó módon – őt és névtelen tanítóját? Hogyan fizethetném vissza azt a boldogságot, amelyben részesített, míg ujjait figyeltem, amelyek ilyen értékes és mégis tünékeny szépséget teremtettek?
Egy pillanatig még nézegette a kezében tartott virágot, majd egymástól egyenlő távolságra ügyesen eltávolított belőle négy gerezdet, és élvezettel megette. Most új virág lett a virágból. Kiemelt még négy gerezdet, és újabb virágalakzatot hozott létre. Azután kivett még egyet, egy másikat elmozdított, s így a megmaradt három gerezdből még egy újabb virág állt össze.
Végül kivett kettőt, s az utolsót visszahelyezte narancshéj bölcsőjébe, hátával lefelé, a közepére – félhold a nap közepén.
Lassan megevett egy gerezdet, és a másikat tenyere közepére téve átnyújtotta Kikunak. – Kérlek, fogadd el, mert ez az utolsó előtti. Ez az én ajándékom.
Szuiszen visszafojtotta lélegzetét. Mi lesz az utolsóval?
Kiku átvette és megette a narancsgerezdet. Sohasem evett finomabbat.
– Ez pedig, az utolsó – mondta Omi, komoly arccal jobb tenyere közepére helyezve az egész virágot –, ez az én ajándékom az isteneknek, akárkik is ők, akárhol is vannak. Soha nem eszem többé narancsot, hacsak nem a te kezedből.
– Jaj, ez túlságosan sok, Omi-szama! – kiáltott fel Kiku. – Feloldozlak fogadalmad alól. A kami sugallta, amely minden szakés korsóban benne lakik!
– Nem fogadom el a feloldozást.
Mindketten nagyon boldogok voltak.
– Szuiszen – mondta nemsokára Kiku –, hagyj most magunkra. És kecsesen csináld, gyermek, könyörgök!
– Igen, úrnőm.
A kislány átment a másik szobába, ellenőrizte, hogy a futonok rendben vannak-e, a szerelmi eszközök és örömgyöngyök ott lesznek-e kéznél s a virágkompozíció megfelel-e a kívánalmaknak. Egy észrevehetetlen ráncot kisimított a takarón, majd elégedetten leült, sóhajtott, megkönnyebbülten legyezte arcát lila legyezőjével, és csendesen várt.
A szomszéd szobában, a teaház legszebb szobájában, amelynek külön kertje is volt, Kiku felvette a hosszú nyakú szamiszen-t. Háromhúrú, gitárhoz hasonló zeneszerszám ez, és Kiku első pengetései máris betöltötték a szobát. Azután énekelni kezdett. Előbb lágyan, majd felszárnyalt a hangja, megint ellágyult, szinte sóhajtott, és édesen, édesen dalolt a szerelemről, a viszonzatlan érzelmekről, a boldogságról és a bánatról.

– Úrnőm?
A suttogás a legéberebb alvót sem zavarta volna fel, de Szuiszen tudta, hogy úrnője sosem alszik a Felhők és az Eső után, akármilyen erős is volt az. Jobb szeretett félébren, békésen pihenni.
– Igen, Szui-csan? – suttogta ugyanolyan halkan Kiku, a csan formulát használva, mintha csak kedvenc gyerekét szólítaná.
– Megérkezett Omi-szan felesége. A gyaloghintóját most viszik föl a házba.
Kiku Omira nézett. A nyaka kényelmesen pihent a párnázott favánkoson, karját összefonta a mellén. Teste erős volt, bőre feszes, aranybarna és makulátlan. Gyengéden megsimogatta, éppen csak annyira, hogy az érintés behatoljon álmába, de fel ne ébressze. Kibújt a takaró alól, és magára öltötte kimonóját.
Alig néhány percre volt szüksége, hogy felújítsa arcán a festéket, miközben Szuiszen megfésülte, megkefélte és újra megkötötte haját a simoda stílusban. Úrnő és szolgáló csendben kiment a verandára, majd a kerten át ki a térre. A csónakok akár megannyi szentjánosbogárjártak ide-oda a hajó és a móló között, ahol még hét ágyú várt berakásra. Messze volt még a hajnal.
A két nő végigsuhant egy szűk utcácskán a házbokrok között, és elindult felfelé az ösvényen.
Izzadt, kimerült hordárok szuszogtak a gyaloghintó körül, Omi dombtetőn álló háza előtt. Kiku nem kopogott be a kertkapun. A házban gyertyák égtek, szolgák loholtak föl-alá. Intett Szuiszennek, aki felment a verandára, és megkocogtatta a bejárati ajtót. Szolgáló nyitotta ki, bólintott és visszament. Amikor újra megjelent, intett Kikunak, és mélyen meghajolt, amint a kurtizán ellibbent mellette. Egy másik szolgálólány előresietett, és elhúzta a legjobb szoba sodzsiját.
Omi anyjának ágyát szemmel láthatóan nem használták az éjjel. Az öregasszony a virágot tartalmazó kis alkóv közelében ült merev testtartásban. Egy kis sodzsiablak nyitva volt a kertre. Midori, Omi felesége vele szemben térdelt.
Kiku letérdelt. Csak a múlt éjszaka történt volna, hogy itt jártam és halálra rémisztettek az ordítások? Meghajolt, először az öregaszszony, majd Omi felesége felé, és megérezte a köztük vibráló feszültséget. Vajon miért ellenségeskedik egymással minden meny és anyós? Hiszen idővel a menyből is anyós válik. Miért szidja akkor az ő menyét, miért keseríti meg az életét? Hát nem tanulnak soha semmiből?
– Bocsánat, hogy megzavarlak, úrnő-szan.
– Szívesen látunk, Kiku-szan – felelte az öregasszony. – Remélem, nincs semmi baj.
– Ó, semmi, csak nem tudtam, szeretnéd-e, ha felébreszteném a fiadat – felelte Kiku, aki tisztában volt a válasszal. – Gondoltam, legjobb, ha megkérdem, amint te, Midori-szan – folytatta, és mosolyogva meghajolt Midori felé, akit nagyon kedvelt –, hazaérsz.
– Igazán kedves tőled, Kiku-szan – mondta az öregasszony. – Hagyd csak, hadd aludjon.
– Értem. Kérlek, bocsáss meg, hogy zavarlak, de gondoltam, jobb, ha megkérdem. Remélem, nem fárasztóit ki túlságosan az út, Midori-szan.
– Igazán sajnálom, de rettenetes volt – válaszolta Midori. – örülök, hogy hazajöhettem, mert gyűlöltem a távollétet. Jól van a férjem?
– Igen, jól. Sokat nevetett az este, és úgy láttam, jól érzi magát. Mértékkel evett és ivott, s most mélyen alszik.
– Az úrnő-szan éppen azokról a rettenetes dolgokról mesélt, amelyek távollétem alatt történtek és...
– Nem kellett volna elmenned. Szükség volt rád itt – vágott a szavába epésen az öregasszony. – Vagy talán nem is. Talán vissza se kellett volna jönnöd. Rossz kamit hoztál a házunkba az ágyneműddel.
– Sose tennék ilyet, úrnő-szan – felelte türelmesen Midori. – Kérlek, hidd el, hogy inkább meghalnék, mintsem beszennyezzem a nevedet. Kérlek, bocsáss meg távollétemért és hibáimért. Nagyon sajnálom.
– Amióta az az ördöghajó idejött, másban se volt részünk, csak bajban. Ez pedig rossz kami műve. Nagyon rosszé. És te hol voltál, amikor szükség lett volna rád? Misimában pletykálkodtál, ettél-ittál.
– Meghalt az apám, úrnő-szan. Egy nappal azelőtt, hogy megérkeztem.
– Szóval még annyi udvariasság vagy előrelátás sincs benned, hogy apád halálos ágyánál jelen legyél. Minél előbb hagyod el örökre a házunkat, annál jobb. Csat akarok. Vendégünk jött, és még annyi fáradságot sem veszel, hogy frissítőt hozass!
– Azonnal megparancsoltam, amint...
– De nem érkezett meg azonnal!
Nyílt a sodzsi, s egy ideges szolgáló teát és édes süteményt hozott be. Midori előbb az öregasszonyt szolgálta ki, aki gorombán leteremtette a szolgálólányt, majd fogatlan szájával csócsálni kezdte a süteményt, és hangosan hörpölte a teát. – Bocsáss meg a szolgálónak, Kiku-szan – mondta. – A csa ízetlen. Ízetlen! És éget. De mi mást várhatna az ember ebben a házban?
– Tessék, kérlek, fogadd el az enyémet.
Midori gyengéden ráfújt a teára, hogy lehűtse.
A vénasszony mogorván elvette.
– Csak azt tudnám, miért nem lehet mindjárt elsőre jól csinálni!
Komor hallgatásba burkolózott.
– Mi a véleményed erről az egészről? – kérdezte Midori Kikutól. – A hajóról, Jabu-szamáról és Toda Hiromacu-szamáról?
– Fogalmam sincs. Ami a barbárokat illeti, ki tudja? Mindenesetre rendkívüli társaság. És Vasököl, a nagy daimjó? Furcsa, hogy majdnem egyszerre érkezett Jabu úrral, ne? És most, kérlek, bocsáss meg... ne, köszönöm, kitalálok magam is.
– Nem, nem, Kiku-szan, erről hallani sem akarok.
– Látod, Midori-szan? – mordult fel az öregasszony. – Vendégünk nem érzi jól magát, és a csa borzalmas.
– Ó, nekem megfelelt a csa, igazán, úrnő-szan. Kérlek, bocsáss meg, fáradt vagyok egy kicsit. Talán megengeded, hogy holnap, mielőtt elmegyek, még meglátogassalak. Veled mindig öröm társalogni.
Az öregasszonynak tetszett a hízelgés. Kiku követte Midorit a verandára, majd ki a kertbe.
– Olyan kedves vagy, Kiku-szan – mondta Midori, karon fogva Kikut, és elgyönyörködött szépségében. – Nagyon kedves volt tőled, köszönöm.
Kiku visszapillantott a ház felé és megborzongott. – Mindig ilyen?
– Ma udvarias volt. Ha Omit és a fiamat nem nézném, esküszöm, hogy elmennék, leborotválnám a hajam, és apácának állnék. De Omi és a fiam mindenért kárpótol. Köszönettel tartozom az összes kaminak. Szerencsére az úrnő-szan jobb szeret Jedóban élni, és hosszú időre nem hagyja el szívesen. – Szomorúan elmosolyodott. – Az ember kényszeríti magát, hogy oda se figyeljen, tudod, hogy van az ilyesmi. – Felsóhajtott. Gyönyörű volt a hold fényében. – De ezek érdektelen dolgok. Meséld el, mi történt, amíg távol voltam.
Kiku éppen ezért jött hozzájuk olyan sietve, hiszen azt pontosan tudta, hogy sem az anya, sem a feleség nem akarja Omi álmát megzavarni. Eljött, hogy mindenről beszámoljon a bájos Midorinak, hogy az a tudás birtokában vigyázhasson Kaszigi Omira, úgy, ahogy ő szeretne vigyázni rá. Mindent elmondott, amit tudott, kivéve, hogy mi esett meg köztük és Jabu között. Továbbadta a pletykákat is, amiket a többi lány hallott vagy talált ki. Elmondott mindent, amit Omitol hallott – a férfi reményeiről, félelmeiről, terveiről –, mindent elmondott, kivéve, ami ma éjjel történt köztük a szobában. Tudta, hogy a feleség szemében nem fontos az ilyesmi.
– Félek, Kiku-szan, féltem a férjemet.
– A tanácsai bölcsek voltak, úrnőm. Véleményem szerint mindent jól csinált. Jabu úr nem adja könnyen a jutalmat, márpedig háromezer koku nem kevés.
– De a hajó és az a rengeteg pénz most már Toranaga úré.
– Igen, de az, hogy Jabu-szama „ajándékba” adta, zseniális ötlet volt. Omi-szantól származott, és már egyedül ezzel meghálálta a jutalmat, ne? Omi-szan a legmegbízhatóbb hűbéresei egyike, ezt neki is el kell ismernie.
Kiku elferdítette kissé az igazságot, mert jól tudta, hogy Omi és egész háza népe nagy veszélyben forog. De úgyis az fog történni, aminek történnie kell, ne? Akkor pedig miért ne nyugtassa meg ezt a kedves asszonyt?
– Igen, szerintem is – felelte Midori. Bárcsak így lenne, fohászkodott magában. Bárcsak így lenne. Megölelte a lányt, és a szeme megtelt könnyel. – Köszönöm. Te olyan jó vagy, Kiku-szan, olyan jó. – Tizenhét éves volt.

Nyolcadik fejezet

– Mi a véleményed, Ingeles?
– Vihar lesz.
– Mikor?
– Még napnyugta előtt.
Dél felé járt az idő. A gálya tatfedélzetén álltak. Szürke felhők borították az eget. Második napja voltak tengeren.
– Ha a tiéd volna a hajó, mit csinálnál?
– Milyen messze vagyunk az úticéltól?
– Napnyugta után érkeznénk.
– Milyen messze van a legközelebbi partszakasz?
– Négy vagy öt órára, Ingeles. De ha most meghúzzuk magunkat, fél napot veszítünk, és ezt nem tehetem. Mit csinálnál a helyemben?
Blackthorne elgondolkodott. Az első éjjel dél felé röpült velük a gálya az Izu-félsziget keleti partja mentén – segítette a középső árbocra szerelt nagy vitorla. A legdélibb földnyelvet, az Ito-fokot elérve Rodrigues nyugat-délnyugatnak vette az irányt, s a partközei biztonságát odahagyva nekivágott a nyílt tengernek, a kétszáz mérföldre levő Sintó-fok felé.
– Rendes körülmények között ezek a gályák nem merészkednek messze a parttól – mondta Rodrigues –, de partközelben manőverezni túl sok időt venne igénybe, időnk pedig nincs. Toranaga megkért, hogy vigyem el az öreg Tokát Andzsiróba és hozzam vissza. Méghozzá gyorsan. Jutalmat kapok, ha sietek. Ilyen rövid útra megfelelnének a saját révkalauzaik is, de azoknak a szerencsétlen nyomorultaknak megzavarná a fejét egy ilyen fontos daimjó jelenléte, főleg, ha partot se láthatnak közben. Nem óceánjárók ezek a japánok, az egyszer biztos. Nagy kalózok, harcosok, parti tengerészek, de a mélytől kétségbeesnek. Az öreg taikó törvényt is hozott róla, hogy a néhány japán óceánjárón mindig portugál legyen a navigátor. Még ma is ez a törvény.
– Vajon miért tette?
Rodrigues vállat vont. – Talán valaki tanácsolta neki.
– Ki?
– Az a portugál útinapló, amit elloptak. Ingeles. Kié volt?
– Nem tudom. Név, aláírás nem volt rajta.
– Hol szerezted?
– A Holland Kelet-indiai Társaság igazgatójától kaptam.
– Hát az hol szerezte?
Blackthorne vállat vont.
Rodrigues nevetésében kevés volt a jókedv. – Úgyse bíztam benne, hogy megmondod... de akárki lopta és adta is el, remélem, örökké a pokol fenekén fog égni!
– Ennek a Toranagának a zsoldjában állsz, Rodrigues?
– Nem. Éppen látogatóban voltunk Ószakában, a vezérkapitányom meg én. Szívességet teszek Toranagának, ennyi az egész. A vezérkapitányom fölajánlott. Az én hajóm a... – Rodrigues elharapta a szavát. – Folyton elfelejtem, hogy ellenség vagy, Ingeles.
– Portugália és Anglia évszázadokon keresztül szövetségesek voltak.
– De most nem azok. Menj le pihenni, Ingeles. Fáradt vagy, meg én is fáradt vagyok, és a fáradt emberek hibákat követnek el. Gyere föl, ha kipihented magadat.
Blackthorne tehát lement a navigátor kabinjába, és leheveredett a priccsre. Rodrigues útinaplója az asztalon feküdt, amely oda volt erősítve a válaszfalhoz, akárcsak a navigátor széke a fedélzethez. A napló kopott bőrbe volt kötve. Blackthorne nem nyitotta ki.
„Miért hagyod elöl?” – kérdezte már előbb.
„Ha nem hagynám, fölkutatnád. De így nem fogsz hozzányúlni... rá se nézel. Navigátor vagy, nem pókhasú kurvapecér kereskedő vagy katona.”
„El fogom olvasni. Te is ezt tennéd a helyemben.”
„Ha nem ajánlják föl, akkor nem, Ingeles. Egyetlen navigátor se tenne ilyet. Még én se!”
Blackthorne nézte egy darabig a könyvet, aztán behunyta a szemét. Mélyen aludt az egész hátralevő nap és egész éjjel. Pirkadat előtt ébredt, mint mindig. Időbe telt, amíg hozzászoktatta magát a gálya furcsa mozgásához és a dob ütemes hangjához, amely biztosította, hogy az evezők egyszerre mozogjanak. Kényelmesen hevert hanyatt a sötétben, karja a feje alatt, a saját hajójára gondolt, és kiverte fejéből az aggályokat, hogy mi történik, ha Ószakába érnek. Csak nyugodtan, lassan. Gondolj inkább Felicityre, Tudorra és az otthonra. Nem, talán mégse. Gondolj arra, hogy ha minden portugál olyan, mint Rodrigues, akkor az esélyeid egyáltalán nem roszszak. Csak hazajutsz valahogy. A navigátorok nem ellenségei egy másnak, a többit meg egye meg a fene! Persze ez sem egészen igaz. Te angol vagy, tehát gyűlölt eretnek és Antikrisztus. Ez a világ a katolikusoké. Illetve csak volt. Mi és a hollandok szétzúzzuk őket!
Micsoda ostobaság ez az egész! Katolikus, protestáns, kálvinista, lutheránus. Te magad is majdnem katolikusnak születtél! Véletlen, hogy az apád Hollandiába vetődött, feleségül vett egy Anneke van Droste nevű leányt, majd, életében először, annak is tanúja lehetett, hogyan működik a spanyol inkvizíció. Örülök, hogy felnyílt a szeme, gondolta Blackthorne.
Felment a fedélzetre. Rodrigues karikás szemmel ült a székében, két japán matróz a kormánynál állt.
– Felváltsalak?
– Hogy érzed magad, Ingeles?
– Kipihentnek. Felváltsalak? – Blackthorne látta, hogy Rodrigues végigméri. – Ha a szélirány megváltozik, vagy bármi történik, felkeltlek.
– Köszönöm, Ingeles. Igen, alszom egy keveset. Tartsd az irányt. Amikor fordulnunk kell, négy fokkal fordulj nyugatnak, a következő fordulónál pedig hattal. A kormányosnak meg kell mutatnod az új irányt az iránytűn. Vakarimaszu ka?
– Hai! – nevetett Blackthorne. – Négy pont nyugatra, igenis. Menj csak le, navigátor, a priccsed nagyon kényelmes.
De Vasco Rodrigues nem ment le. Összehúzta magán a tengerészköpönyeget, és elvackolódott a székében. Pontosan egy óra múlva fölébredt egy pillanatra, anélkül hogy megmoccant volna, ellenőrizte az útirányt, és azonnal elaludt újra. Egyszer, amikor a szél meglódult, felriadt, de látva, hogy semmi baj, ismét álomba merült.
Délelőtt Hiromacu és Jabu feljött a fedélzetre. Blackthorne látta, hogy parancsnokolása meglepi őket, s az is, hogy Rodrigues nyugodtan alszik. Nem szólították meg, csak egymás közt beszélgettek, majd hamarosan vissza is mentek a helyükre.
Déltájban Rodrigues felállt, északkeletre nézett, beleszagolt a szélbe, és minden érzékével koncentrált. A két férfi szótlanul vizsgálta a tengert, az eget és a gyülekező felhőket.
– Mit csinálnál, Ingeles, ha a tied volna a hajó? – tette fel újra a kérdést Rodrigues.
– Befutnék a part mellé, méghozzá minél előbb. Ez a járgány nem bír el sok vizet, márpedig úgy tőlünk négyórányira vihar tombol.
– Nem lehet tai-fun – motyogta Rodrigues.
– Mi?
– Tai-fun. Óriás szél... a legborzasztóbb vihar, amit valaha láttam. De ez még nem a tai-fun évszaka.
– Mikor van az?
– Érd be annyival, hogy nem most, ellenség – nevetett Rodrigues. – De a helyzet így is elég pocsék, úgyhogy megfogadom a nyavalyás tanácsodat. Irány észak-északnyugat!
Blackthorne megmutatta az új irányt, a kormányos pedig ügyesen arra fordította a gályát. Rodrigues a korláthoz lépett, és odakiáltott a kapitánynak:
– Iszogi! Kapitány-szan. Vakarimaszu ka?
– Iszogi, hai!
– Az meg mi? Sietni?
Rodrigues szeme vidáman megcsillant.
– Nem árt, ha tud japánul az ember, mi? Úgy van, Ingeles, azt jelenti. Errefelé elég, ha tíz szót tud az ember, máris az ujja köré csavarhatja őket. Már persze ha a megfelelő tíz szót tudja, és ezek a kutyafülűek jókedvükben vannak. Lemegyek és összeütök valami harapnivalót.
– Főzni is tudsz?
– Japánban a civilizált emberfiának tudnia kell, különben éhen hal. Ezek nyers halat meg cukros-ecetes nyers zöldséget esznek, semmi mást. Persze, ha ismered a dörgést, úgy élhetsz itt, akár a hal a vízben.
Rodrigues lement, elreteszelte a kabinajtaját, és gondosan megvizsgálta ládáján a zárat. A hajszál, amit észrevétlenül áthúzott rajta, még mindig ott volt, akárcsak az, amelyet a napló fedelére helyezett.
Az ember nem lehet elég óvatos, gondolta. Nem kell ennek az angolnak megtudnia, hogy a Nao del Trato, vagyis a Macauból érkező idei Fekete Hajó navigátora vagy. Akkor azt is el kellene neki magyaráznod, hogy a Nao del Trato egy monstrum, a világ legnagyobb és leggazdagabb hajója, több mint ezerhatszáz tonnás. Még a végén kísértésbe esnél, és eldicsekednél a rakományával, a Macauval folytatott kereskedelemmel és mindenféle más dologgal, amik pedig nagyon titkosak. Különben is háborúban állunk, mi és az angolok meg a hollandok.
Kinyitotta ládáját, hogy naplójában utánanézzen a legközelebbi kikötőhelynek, és pillantása ráesett arra a lepecsételt csomagra, amelyet Sebastio atya adott át neki, mielőtt elhagyták Andzsirót.
Vajon az angol naplói lehetnek benne?
Nagyon szerette volna feltörni a jezsuita pecséteket, hogy megnézze. Blackthorne csak annyit árult el, hogy a holland hajóraj a Magellán-szoroson átjött, semmi mást. Az Ingeles sokat kérdez, de keveset beszél. Ravasz, okos és veszélyes ember.
A naplói vannak a csomagban, vagy nem? S ha igen, mit érnek vele a jezsuita atyák?
Megborzongott, amint a jezsuitákra, ferencesekre, dominikánusokra s az inkvizíció más papjaira és szerzeteseire gondolt. Vannak jó papok és rossz papok, a legtöbb rossz, de mégiscsak papok. Ha az egyház papjai nem lennének, hogy közbenjárjanak értünk, elveszett bárányok volnánk ebben a pokoli világban. Madonna, oltalmazz meg a gonosztól és a rossz papoktól!
Rodrigues épp a kabinjában volt Blackthorne-nal az andzsirói kikötőben, amikor egyszer csak kopogás nélkül belépett Sebastio atya. Eszegettek-iszogattak éppen, az étel maradéka fatálakban ott állt az asztalon.
„Te egy tálból eszel egy eretnekkel? – kérdezte a pap. – Veszélyes dolog ez, fiam. Az eretnekek ragályt terjesztenek. Elárulta-e neked, hogy kalóz?”
„Mint kereszténynek lovagiasan kell viselkednem az ellenséggel, atyám. Amikor a kezükre kerültem, ők is tisztességesen bántak velem. Csak viszonzom a kedvességüket.” Letérdelt, és megcsókolta a pap keresztjét, majd felállt, borral kínálta és megkérdezte: „Miben lehetek a segítségedre?”
„Vigyél el Ószakába.”
„Azonnal megkérdem.”
Kiment, megkérdezte a kapitányt, s a kérelem lassan elvándorolt Toda Hiromacuig, aki azt felelte, hogy mivel Toranaga nem adott parancsot egy idegen pap Andzsiróból való elszállítására, végtelenül sajnálja, de nem szállíthat el egy idegen papot Andzsiróból.
Sebastio atya négyszemközt óhajtott beszélni vele, mire ő felküldte az angolt a fedélzetre, s akkor, a kabin magányában a pap elővette a lepecsételt csomagot.
„Kérlek, add ezt át a vizitátor atyának.”
„Nem tudom, őeminenciája Ószakában lesz-e még, mire odaérek.” Rodriguesnek egyáltalán nem tetszett, hogy jezsuita titkok szállítójává akarják előléptetni. „Azonkívül lehet, hogy azonnal vissza kell mennem Nagaszakiba. Nincs kizárva, hogy a vezérkapitány erre utasít.”
„Akkor Alvito atyának add át, de csak a saját kezébe.”
„Rendben van.”
„Mikor gyóntál utoljára, fiam?”
„Vasárnap, atyám.”
„Akarod, hogy meggyóntassalak?”
„Igen, köszönöm.”
Megörült a lehetőségnek, mert az ember sose mehet biztosra, ha a tengertől függ az élete, s a gyónás után sokkal jobban érezte magát.
Rodrigues most nagy nehezen legyőzte a kísértést, és visszatette a csomagot a ládába. Miért éppen Alvito atyának? Martin Alvito atya volt a legfőbb kereskedelmi üzletkötő, azelőtt hosszú évekig a taikó személyi tolmácsa, s így közeli kapcsolatban állt a legtöbb befolyásos daimjóval. Folyton úton volt Nagaszaki és Ószaka között, s az európaiak közül egyedül neki volt szabad bejárása a taikóhoz. Nagyon okos ember, tökéletesen beszél japánul, többet tud róluk és az életmódjukról, mint Ázsiában bárki. Most ő a legbefolyásosabb közvetítő a portugálok és a Régenstanács, különösen Isido és Toranaga között.
Hogy hova be nem juttatják az embereiket ezek a jezsuiták, gondolta tisztelettel Rodrigues. Ha nincs a Jézus-társaság, mindnyájunkat elönt az eretnekség áradata, Portugália és Spanyolország protestánssá vedlik, és akkor jaj a halhatatlan lelkűnknek, Madonna!
– Miért gondolsz folyton a papokra? – kérdezte magától fennhangon Rodrigues. – Tudod, hogy csak ideges leszel tőlük!
Igen, de akkor is. Miért éppen Alvito atyának? Ha a csomag valóban a naplókat tartalmazza, vajon kinek szánják: valamelyik keresztény daimjónak, Isidónak, Toranagának, vagy csupán őeminenciájának, a vizitátor atyának? Vagy netán a vezérkapitányomnak? Vagy elküldik Rómába, esetleg a spanyoloknak? Miért éppen Alvito atyának? Azt is mondhatta volna Sebastio atya, hogy adjam át akármelyik jezsuitának.
És miért kell Toranagának az Ingeles?
A lelkem mélyén tudom, hogy meg kellene ölnöm Blackthorne-t. Ellenség, eretnek. De nemcsak az. Érzésem szerint az Ingeles mindannyiunkra veszélyt hoz még. Miért gondolom ezt? Navigátor méghozzá tehetséges. Erős. Okos. Derék ember. Aggodalomra tehát semmi ok. Akkor miért félek mégis? Gonosz volna? Nagyon megkedveltem, de az az érzésem, minél előbb meg kellene ölnöm. Nem haragból, csupán hogy megvédjem az érdekeinket. Miért?
Félek tőle.
Mit csináljak? Bízzam Istenre? Vihar közeleg, méghozzá nagy vihar.
– A fene az ostoba fejemet! Miért nem tudom eldönteni, mit tegyek?

A vihar még napnyugta előtt, kinn a tengeren kapta el őket. A part tíz mérföldre volt. Az öböl, amely felé siklottak, biztonságosnak látszott, nem voltak előtte se homokpadok, se zátonyok, de tíz mérföld akkor is tíz mérföld, a hullámok pedig gyorsan emelkedtek, hajtotta őket az eső áztatta szél.
A vihar északkeletről, jobb felől támadt, de a lökések hol keletről, hol északról érkeztek, kiszámíthatatlanul. Északnyugatnak tartottak, tehát a gálya oldalával fordult a szélnek, és csúnyán hánykolódott, hol hullámvölgybe csúszott, hol taréjra szaladt. Sekély építményű volt, gyorsaságra és nyugodt vizekre szánták, s noha az evezősök nagyon fegyelmezetten viselkedtek, mégis alig tudták lapátjukat rendesen bemeríteni.
– Be kell vonatni az evezőket, és siklani szélirányba! – kiáltotta Blackthorne.
– Talán. Most még nem. Félted az irhádat, Ingeles?
– Nem féltem, de szeretném, ha rajtam maradna.
Mindketten tudták, ha szél ellen fordulnak, vihar iránt semmit sem haladnak, s az ár és a szél kihajtja őket a tengerre. Ha szélirányba fordulnak, az ár és a szél akkor is eltávolítja őket az öböltől, de még sebesebben. Tőlük délre pedig: a végtelen óceán.
Biztosítókötelekkel erősítették magukat a tájolóházhoz, és most örültek is ennek, mert a fedélzet csúnyán billegett. Belekapaszkodtak a gálya oldalába.
A víz egyelőre még nem csapott át felettük. A rakomány súlyos volt, a gálya mélyebbre merült, mint szerették volna. Rodrigues megtette a megfelelő előkészületeket. A rakományt lekötöztette, az embereket figyelmeztette. Hiromacu és Jabu azt mondta, lenn maradnak, de később feljönnek. Rodrigues megvonta a vállát, és közölte, hogy az veszélyes lesz. Biztosra vette, hogy fel se fogják.
– Mit akarnak csinálni? – kérdezte Blackthorne.
– Ki tudja, Ingeles? De nem fognak reszketni félelmükben, az egyszer biztos.
A főfedélzeten keményen dolgoztak az evezősök. Rendszerint ketten kezeltek egy-egy lapátot, de Rodrigues most hármat állított mindhez. Férfiak vártak az alsó fedélzeten, hogy felváltsák őket, ha szükséges. Elöl a tapasztalt dobmester lassan, a hullámok ütemére verte a dobot. A gálya még mindig haladt, de egyre veszélyesebben dőlt meg, s egyre nehezebben billent vissza. Aztán a hullámok összevissza csapkodtak, és a dobmester nem tudta tovább tartani az ütemet.
– Vigyázat elöl! – kiáltotta Blackthorne és Rodrigues csaknem egyszerre. A gálya vadul nekilódult, és a húsz evező a levegőt szelte a víz helyett. Lecsapott rájuk az első parti hullám, és a bal oldali korlát víz alá merült.
– Menj előre – parancsolta Rodrigues. – Mindkét oldalon vonják be az evezők felét. Madonna! Siess, siess!
Blackthorne tudta, hogy biztosítókötél nélkül könnyen lesodorhatja a vihar, de azt is tudta, hogy az evezőket be kell vonni, különben elvesztek.
Leoldotta a biztosítókötelet, végigment a billegő, csúszós fedélzeten, és leindult a főfedélzetre. A gálya hirtelen oldalra billent, és Blackthorne leszánkázott a lépcsőn, az evezősök közé, akik szintén levették magukról a biztosítókötelet, hogy rendet teremtsenek az evezőik közt. Az oldalpalánk víz alá került, egy ember belesodródott a tengerbe. Blackthorne érezte, hogy ő is csúszik kifelé. Keze elkapta a palánkot, izmai megrándultak, aztán másik kezével is elérte a korlátot, és fuldokolva visszahúzódzkodott. Lábával megkereste a fedélzetet, megrázta magát, köszönetet mondott Istennek, és arra gondolt: ez volt a hetedik életem. Alban Caradoctól hallotta, hogy a jó navigátor olyan, mint a macska, de neki tíz életének kell lennie, míg a macskának csak kilenc van.
Egy ember hevert a lába előtt. Felrántotta, és visszasegítette a helyére, mielőtt a tenger magának követelhette volna. Hátranézett a tatfedélzetre, és magában elátkozta Rodriguest, amiért hagyta, hogy kicsússzon a kezéből a kormány. Rodrigues integetett és mutogatott, kiáltott is valamit, de a szél elnyomta a hangját. Blackthorne látta, hogy megváltozott a gálya iránya. Most széllel szemben álltak, és tudta, hogy Rodrigues szándékosan lódította neki a hajót. Okos, gondolta, így jut időnk összeszedni magunkat, de azért figyelmeztethetett volna a gazember. Nem szívesen pocsékolom az életeimet.
Visszaintett, és nekilátott, hogy átrendezze az evezősöket. Most már csak a két legelső evező mozgott, hogy széllel szemben tartsa a gályát. Blackthorne hadonászva és ordítozva nagy nehezen elérte, hogy az evezőket bevonják, a működőknél megduplázta az embereket, majd hátrament. Az evezősök, noha rosszul voltak és émelyegtek, egykedvűen várták a következő parancsot.
Az öböl most már közelebb volt, de még mindig mintha ezer mérföld választotta volna el tőle a gályát. Északkeletre sötét volt az ég. Eső verte őket, a széllökések megerősödtek. Ha az Erasmus-on lett volna, Blackthorne nem aggódik. Az ő hajóját rossz időre építették és szerelték föl. Ezt a gályát azonban nem.
– Mi a véleményed, Ingeles?
– Úgyis azt teszed, amit akarsz – igyekezett túlkiabálni a szelet Blackthorne. – De sok vizet nem bír el, az biztos, úgy elsüllyed, akár a kő. És ha legközelebb előremegyek, leszel szíves szólni, hogy szélnek akarod fordítani. A legjobb az lesz, ha még akkor szél ellen fordítod, amikor rajtam van a biztosítókötél.
– Isten keze volt a dologban, Ingeles. Egy hullám épp akkor csapta farba.
– Majdnem lesodródtam.
– Láttam.
Blackthorne felmérte a haladási szöget. – Ebben az irányban sosem érjük el az öblöt. Elhajt bennünket a földnyelv mellett.
– Egyelőre maradok széllel szemben. Aztán, ha eljön az ideje, nekiszaladunk a partnak. Tudsz úszni?
– Tudok.
– Remek. Én nem. Veszélyes dolog az. Jobb gyorsan fulladni meg, mint lassan. – Rodrigues önkéntelenül megrázkódott. – Drága Madonna, ments meg a tenger sírjától! Ennek a vemhes hasú, undorító gályának kikötőbe kell jutnia ma éjszakára. Muszáj. Az orrom azt súgja, ha megfordulunk, elsüllyedünk. Túlságosan súlyos a rakományunk.
– Dobasd a tengerbe.
– Toka király nem engedné. A rakománnyal együtt kell megérkeznie vagy sehogy.
– Kérd az engedélyét.
– Süket vagy? Mondom, hogy nem egyezne bele!
Rodrigues odament a kormányosokhoz, és még egyszer a szájuk ba rágta, hogy mindenáron szél ellen tartsanak.
– Figyeld őket, Ingeles! Tiéd a kormány.
Levette a biztosítókötelét, és szilárd léptekkel lement a lépcsőn. Az evezősök feszülten nézték, amint elhalad közöttük. Az orremelvényre érve jelekkel és szavakkal elmagyarázta a kapitány-szannak, hogy mi a terve. Hiromacu és Jabu is megjelent a fedélzeten. A kapitány-szan előadta nekik a tervet. Mindketten sápadtak voltak, de nyugodtak, és nem okádott egyik sem. Kinéztek az esőfüggönyön keresztül a part felé, vállat vontak, és visszamentek.
Blackthorne is a balra levő öblöt figyelte. Tudta, hogy a tervük veszélyes. Meg fogják várni, amíg elhaladnak az öböl közelebbi karja előtt, akkor kilendülnek szélvonalból, újra északnyugatnak fordulnak, és eveznek. A vitorlák ott már nem segítenek. Csak az erejükre hagyatkozhatnak. Az öböl déli felét sziklafogak és zátonyok szegélyezik. Ha rosszul időzítenek, és nekifutnak, hajótörést szenvednek.
– Ingeles, gyere előre!
Előrement.
– Mit szólnál a vitorlához?
– Nem. Az csak rontana a helyzetünkön.
– Akkor maradj itt. Ha a dobmester kiesik a ritmusból, vagy lesodródik, vedd át a helyét. Rendben?
– Sosem irányítottam gályát... és evezősöket se. De megpróbálhatom.
Rodrigues a part felé nézett. A földnyelv hol eltűnt, hol megint felbukkant az esőfüggöny mögött. Nemsokára tényleg neki kell szaladniuk. A tenger egyre emelkedett, és a hullámok taréján már megjelent a fehér tajték. A két földnyelv közti vesszőfutás kemény próbának ígérkezett. Rodrigues kiköpött és döntött.
– Menj hátra, Ingeles. Tiéd a kormány. Figyelj engem. Ez a jel azt fogja jelenteni, hogy élesen balra, ez azt, hogy élesen jobbra, ez meg azt, hogy előre.
– Rendben.
– A Szent Szűzre fogadod, hogy kivárod a parancsaimat és teljesíted is őket?
– Enyém a kormány vagy nem az enyém?
Rodrigues tudta, hogy csapdába esett.
– Bíznom kell benned, Ingeles, pedig nem szívesen teszem. Menj hátra. – Látta, hogy Blackthorne olvas a tekintetéből és elindul. Hirtelen utánakiáltott: – Hé, te gőgös kalóz! Isten segítsen!
Blackthorne hálásan visszafordult. – Téged is, spanyol!
– A spanyolok dögöljenek meg! Éljen Portugália!
– Előre!

Végül elérték az öblöt, de Rodrigues nélkül. Elszakadt a biztosítókötele, és lesodródott, bele a tengerbe.
A hajó már majdnem biztonságban volt, amikor északról óriási hullám támadt, s noha már addig is elég sok víz csapott be rájuk és a japán kapitányt is elvesztették, most úgyszólván elöntötte őket a tenger, és a gálya visszafelé száguldott, egyenesen neki a sziklás partnak.
Blackthorne látta, amint Rodrigues lesodródik, és fuldokolva kapálózik a háborgó tengerben. A vihar és az ár túlságosan is lehajtotta őket az öböl déli partjához, s már majdnem a sziklákon voltak. Mindenki tudta, hogy a hajó elveszett.
Amint Rodrigues elbukdácsolt mellette, Blackthorne utánahajított egy fa mentőövet. A portugál feléje kapott, de a tenger odébb dobta. Egy evező belecsapott az oldalába, Rodrigues megragadta. Verte őket az eső, Blackthorne utoljára még egy kart látott Rodriguesből meg a törött evezőt. Elöl a habok a töredezett partot nyaldosták. Belevethette volna magát a vízbe, talán eléri és megmentheti Rodriguest, talán jutott volna rá idő, de őt mindenek fölött a hajóhoz fűzte a kötelesség, a hajó pedig veszélyben volt.
Hátat fordított Rodriguesnek.
A hullám elvitt magával néhány evezőst, mások siettek a helyükre. A tisztek egyike bátran ledobta biztosítókötelét, felugrott az orremelvényre, bekötötte magát, és verni kezdte a dobot. Az előkiáltó is rákezdett, s az evezősök megpróbáltak rendet teremteni a káoszban.
– Iszogiii! – kiáltotta Blackthorne. Maga is nekifeküdt a kormányrúdnak, hogy segítsen szél ellen fordítani a hajó orrát, majd a korláthoz sietett, és azon verte az ütemet. – Egy-kettő, egy-kettő – ordította, hogy lelket öntsön az evezősökbe. – Rajta, az anyátok keservit, húzzátok!!!
A gálya már a sziklákon volt, legalábbis sziklákat látott jobbra, balra és a farnál is. Az evezők belemerültek a vízbe, meglódultak, de a hajó nem jutott előbbre, a szél és az ár diadalmaskodni látszott, nyomta visszafelé.
– Rajta, az anyátok keservit, húzzátok! – üvöltötte újra, és a tenyerével verte az ütemet.
Az evezősök erőt merítettek a látványából.
Először csak nekifeszültek a tengernek, azután kezdték legyűrni.
A hajó eltávolodott a szikláktól. Blackthorne tartotta az irányt a szél felőli partnak. Hamarosan nyugodtabb vizeken jártak. A szél már a fejük felett fújt. A vihar kinn dühöngött tovább, a nyílt tengeren.
– Kivetni a jobb oldali horgonyt!
Nem értették a szavát, de minden matróz tudta, mi a teendő. Rohantak teljesíteni a parancsot. A horgony csobbanva belemerült a vízbe. Blackthorne elengedte a kormányt, hogy próbára tegye a tengerfenék szilárdságát. A tiszt és az evezősök megértették a szándékát.
– Kivetni a bal oldali horgonyt!
Amikor a hajó végre teljes biztonságban volt, hátranézett.
A fenyegető partvonalat alig lehetett látni az esőben. Felmérte a tengert, mérlegre vetette a lehetőségeket.
A portugál útinaplója odalenn van, gondolta kimerülten. El tudom vezetni a hajót Ószakába. Andzsiróba is vissza tudom vinni, ha muszáj. De jól tettem-e, hogy nem engedelmeskedtem neki? Nem arról van szó, hogy nem engedelmeskedtem. A tatfedélzeten voltam. Egyedül.
„Fordulj délnek! – üvöltötte Rodrigues, amikor a szél és az ár veszélyesen közel sodorta őket a sziklákhoz. – Fordulj délnek, és állj szélirányba!”
„Nem! – kiáltotta ő, mert tisztában volt vele, hogy az öböl az egyetlen esélyük, a nyílt tengeren elsüllyednének. – Még sikerülhet!”
„Mindnyájunkat elveszejtesz, az isten verjen meg!”
De nem veszejtettem el senkit, gondolta most Blackthorne. Rodrigues, te is tudtad és én is tudtam, hogy nekem kell döntenem – ha egyáltalán jut idő a döntésre. Igazam volt. A hajó biztonságban van. Semmi más nem fontos.
Intett a tisztnek, aki lesietett az orremelvényről. A két kormányos összerogyott, karjuk és lábuk majdhogynem kiszakadt. Az evezősök maguktehetetlenül dőltek lapátjuk fölé. A többiek szédelegve vánszorogtak elő alulról, hogy segítsenek. Hiromacu és Jabu, akiket szintén feltámogattak, igencsak meg voltak rázva, de a fedélzeten már mind a két daimjó úgy állt, akár a cövek.
– Hai, Andzsin-szan? – kérdezte a tiszt. Középkorú férfi volt, erős, fehér fogakkal és széles, viharvert arccal. Arca egyik felén nyers seb éktelenkedett; a tenger nekicsapta a hajópalánknak.
– Remekül csináltad – mondta Blackthorne, ügyet sem vetve rá, hogy nem értik a szavát. Tudta, hogy a hangszíne és a mosolya félreérthetetlen. – Remekül. Mostantól te vagy a kapitány-szan. Vakarimaszu? Te! Kapitány-szan!
A férfi tátott szájjal bámulta, majd meghajolt, hogy megdöbbenését és örömét leplezze. – Vakarimaszu, Andzsin-szan. Hai. Arigató gozaimasita.
– Figyelj rám, kapitány-szan – mondta Blackthorne. – Adass az embereknek ételt és italt. Meleg ételt. Éjszakára itt maradunk. – Gesztikulálva végül is megértette magát.
Az új kapitány tüstént sarkon fordult, és határozott hangon parancsokat osztogatott. A matrózok ugrottak a szavára. Az új kapitány büszkén hátranézett a tatfedélzetre. Bárcsak beszélném a te barbár nyelvedet, gondolta boldogan. Akkor köszönetet mondhatnék, Andzsin-szan, amiért megmentetted a hajót és vele együtt Hiromacu úr életét. Varázserőd mibelénk is új erőt öntött. A varázserőd nélkül elsüllyedtünk volna. Lehet, hogy kalóz vagy, de nagy tengerész, és amíg te irányítod a hajót, az életem árán is engedelmeskedni fogok neked. Nem érdemlem meg, hogy kapitány legyek, de igyekszem megszolgálni bizalmadat. – Mi a következő parancsod?
Blackthorne lenézett a vízre, de a tengerfenék homályos volt. Felbecsülte a helyzetet, arra a következtetésre jutott, hogy a horgonyok nem csúsztak ki, a tenger biztonságos, és így szólt:
– Eresszétek le a csónakot, és keress egy jó evezőst!
Megint csak jelbeszéddel tudta megértetni magát.
Azonnal teljesítették a parancsát.
Blackthorne a mellvédhez lépett és indult volna lefelé, amikor egy durva hang megállította. Hátranézett. Hiromacu állt ott, mellette Jabu.
Az öregember nyakát és vállát zúzódások borították, de a nagy kardot még mindig a kezében tartotta. Jabunak vérzett az orra, az arca össze volt horzsolva, kimonója is csupa vér. Mind a ketten higgadtak voltak, és szemlátomást ügyet se vetettek sebeikre és a hideg szélre.
Blackthorae udvariasan meghajolt.
– Hai, Toda-szama?
Az öregember éles szavak kíséretében a csónakra mutatott fegyverével, és megrázta a fejét.
– Rodrigu-szan ott! – Blackthorne a déli part felé bökött. – Megyek, megnézem!
– Íe!
Hiromacu újra megrázta a fejét, és hosszú beszédbe fogott, aminek nyilvánvalóan az volt a lényege, hogy a dolog veszélyes, ezért nem engedélyezi.
– Ennek a kurva hajónak én vagyok az andzsin-szanja, és ha partra akarok szállni, akkor partra is szállok. Tudom, hogy ekkora csónak nem boldogul a nyílt vízen. Hai! De én ott szállók partra – azon a ponton. Látod azt a helyet, Toda Hiromacu-szama? Annál a kis sziklánál. És abba az irányba kerülöm körbe a földnyelvet. Akar a fene meghalni, szökni meg hová szöknék? Meg szeretném keresni Rodrigu-szan holttestét. – Egyik lábát átvetette a palánkon. A hüvelyben levő kard megmoccant. Blackthorne mozdulatlanná merevedett, de a tekintete nem rezdült, arckifejezése határozott volt.
Hiromacu kutyaszorítóba került. Megértette, hogy a kalóz vissza akarja szerezni Rodrigu-szan holttestét, de azt is tudta, hogy még szárazon is veszélyes arra az út, márpedig Toranaga úr megparancsolta, hogy vigye el hozzá a barbárt, a barbárt tehát el kell vinnie. Csakhogy a barbár nyilvánvalóan indulni készült.
Elnézte a vihar alatt: szálfaegyenesen állt a dülöngélő fedélzeten, akár valami gonosz tengeri kami, rettenthetetlenül, mert elemében volt, szinte része volt a viharnak. Akkor ő, Hiromacu arra gondolt: jobb ezt a barbárt meg a hozzá hasonlókat a szárazföldön tartani, ahol elbánhatunk velük. A tengeren mi vagyunk az ő hatalmukban.
Látta, hogy a kalóz türelmetlen. Micsoda modortalan emberek vagytok, gondolta. De még így is köszönettel tartozom neked. Mindenkitől azt hallom, egyedül te hoztad révbe a hajót, mert Rodrigu andzsin elvesztette a fejét, és mindenáron el akart távolodni a parttól, te azonban tartottad az irányt. Igen. Ha kisiklunk a nyílt tengerre, biztosan elsüllyedünk, s akkor kudarcot vallottam volna uram előtt. Ó, Buddha, óvj meg az ilyesmitől mindenkor!
Sajgott minden ízülete, aranyere ismét begyulladt. Kimerítette az igyekezet, hogy rendíthetetlenségből példát mutasson embereinek, Jabunak, a legénységnek, még ennek a barbárnak is. Fáradt vagyok, Buddha, nagyon fáradt. Bárcsak fürdőbe heveredhetnék, hogy megáztassam magam s egy napra véget vessek a fájdalmaknak. Csak egy napra! De félre ezekkel a vénasszonyi gondolatokkal! Majdnem hatvan éve tűröd a fájdalmakat. Mert mi is a fájdalom egy férfinak? Kitüntetés! A fájdalom leplezése a férfiasság mértéke. Mondj köszönetet Buddhának, hogy még mindig élsz, szolgálhatod uradat, holott százszor meghalhattál volna már! Köszönöm, Buddha. De a tengert gyűlölöm. És a hideget is. Akárcsak a fájdalmat.
– Ne mozdulj, Andzsin-szan – intett kardhüvelyével, és magában mulatott a férfi szemében felcsapó jegeskék lángokon. A tiszthez fordult. – Hol vagyunk? Kinek a birtoka ez?
– Nem tudom, nagyuram. Azt hiszem, Isze tartománynál járunk. Partra küldhetnénk valakit, hogy érdeklődje meg a legközelebbi faluban.
– El tudod vezetni a hajót Ószakába?
– Csak ha partközelben maradunk, nagyuram, és nagyon lassan, nagyon óvatosan haladunk. Nem ismerem a tengernek ezt a részét, nem szavatolhatom a biztonságodat. Nincs hozzá elegendő tudásom, és másnak se a hajón. Kivéve ezt a navigátort. Ha nekem kellene irányítanom, inkább azt ajánlanám, menjünk szárazföldön. Lovakat vagy gyaloghintókat könnyen szerezhetnénk.
Hiromacu ingerülten rázta meg a fejét. A szárazföldi út szóba sem jöhet. Túlságosan sokáig tartana – a környék hegyes, járható út alig akad –, azonkívül számos olyan vidéken kellene áthaladniuk, amelyeken az ellenség, Isido szövetségesei az urak. Ehhez a veszélyhez járulnának még a szorosokban és átkelőknél nyüzsgő rablóbandák. Vagyis minden emberét magával kellene vinnie. A banditákon persze át tudnák vágni magukat, de Isido és szövetségesei, ha úgy hozná kedvük, feltartóztathatnák őket. Márpedig ő azt a parancsot kapta, hogy gyorsan és épségben szállítsa el a rakományt, a barbárt és Jabut.
– Ha partközelben maradunk, hány napba telne?
– Nem tudom, nagyuram. Négy vagy öt napba, talán többe is. Nemigen bíznék magamban... bocsánatodért esdeklem, de nem vagyok én kapitány.
Vagyis, gondolta Hiromacu, biztosítanom kell ennek a barbárnak a jóindulatát. Ahhoz, hogy a partraszállását megakadályozzam, gúzsba kellene köttetnem. De hajlana-e akkor a további együttműködésre?
– Meddig kell itt maradnunk?
– A navigátor szerint holnap reggelig.
– Akkorra elvonul a vihar?
– Valószínű, nagyuram, ámbár ezt sosem lehet tudni.
Hiromacu tűnődve fürkészte a sziklás partot, majd a navigátort.
– Tehetnék egy javaslatot, Hiromacu-szan? – szólalt meg Jabu.
– Persze, persze, rajta – felelte idegesen az öregember.
– Mivel úgy látszik, szükségünk lesz a navigátor együttműködésére, hogy elvezessen minket Ószakába, az lenne a legjobb, ha kieresztenénk a partra, természetesen néhány ember kíséretében, hogy megvédjék és még az éjszaka beállta előtt visszahozzák. Ami pedig a szárazföldi utat illeti, egyetértek: túlságosan veszélyes lenne számodra – sosem bocsátanám meg magamnak, ha bármi történne veled. Amint a vihar elvonul, itt a hajón biztonságban leszel, és sokkal gyorsabban érsz Ószakába, ne? Holnap estére bizonyosan.
Hiromacu kelletlenül bólintott. – Rendben van. – Odaintett egy szamurájt. – Takatasi-szan! Magadhoz veszel hat embert, és elkíséritek a navigátort. Ha megtaláljátok, hozzátok vissza a portugál holttestét. De ha ennek a barbárnak csak egy haja szála meggörbül, mindnyájan szeppukut fogtok elkövetni.
– Igenis, uram.
– Azonkívül küldj két embert a legközelebbi faluba, hogy tudakolják meg, hol vagyunk, kinek a birtokán.
– Igenis, uram.
– Engedelmeddel, Hiromacu-szan, magam vezetem partra a csapatot – mondta Jabu. – Ha a kalóz nélkül érkeznénk Ószakába, szégyenemben amúgy is meg kellene ölnöm magam. Kérlek, tisztelj meg azzal, hogy rám bízod parancsod végrehajtását.
Hiromacu biccentett. Meglepte, hogy Jabu ilyen veszélyeknek akarja kitenni magát. Lement a fedélzetről.
Amikor Blackthorne felfogta, hogy Jabu vele együtt partra száll, valósággal megmámorosodott. Nem felejtettem el Pieterzoont, se a legénységemet meg a vermet – se a fájdalomordításokat, se Omit, se semmit. Várj csak, te rohadék!