32

A GYŰLÖLET erőt adott Vonnie-nak. Úgy érezte, bármire képes, mialatt visszatért az állomásához. Számtalan ablaka sötét volt a KNT zavarása vagy a 05-ös leszállóegység kísérteties hallgatása miatt.

Frerotte: NINCS ÉLETJEL

Johal: NINCS ÉLETJEL

O’Neal: NINCS ÉLETJEL

Sikerült előkeresnie az FNEE műholdjainak azokat az adatfolyamait, amelyek az Europa felszínét és a környező űrt írták le. Az orbitális radarok nem észlelhették azt a vörös cseppfüzért, ami az előbb kiszakadt a 05-ös leszállóegységből, de ő gondolatban újra és újra látta.

A Jupiter rendszerében a halál tombolt. Mintha a felszín alatti robbanás a startpisztoly dördülése lett volna, felélesztette az emberkéz készítette gyűrűket a Métisztől kezdve a Kallisztón túlig.

Több ezer sodródó objektum gyújtotta be a hajtóműveit. Csoportokban és hullámokban, egyre gyorsulva tartottak egymás vagy a hajók felé. A legtöbb EHK-eszközökkel álcázta magát. A vadász/gyilkos egységek élesítették a támadórakétáikat és a nanogépeiket. A védernyők radarzavaró szálakat, hőcsalikat, EM-tölteteket és nanoegységek felhőit vetették be. Rakéták és elfogórakéták fogócskáztak és robbantak fel százával.

Ahogyan az Europán vívott harc, úgy az űrháború is több szinten zajlott – emberi léptékekben, mikroszkopikus méretekben és elektronikus úton. Még a személyzetek mentális állapota is befolyást gyakorolt a csatára.

– Hiteles üzenetet kaptam Leber kapitánytól! – kiabálta Ash. – A Jyväskylä a Dongfangcsihszint támadja, nem az FNEE hajóit. Ismétlem, a Jyväskylä a kínai rombolót támadta meg, nem a brazil hajókat. Leber utasított minket, hogy menjünk neki a KNT-nek!

– Várjatok a parancsomra! – rendelkezett Koebsch.

– Uram, nem tehetjük...

– Várjatok a parancsomra!

Vonnie már korábban az emlékezetébe véste a felszíni távolságokat. A mecháiknak egy óra kellett, hogy elérjék a KNT táborát, de más fegyverek is a rendelkezésükre álltak.

– Hadd küldjem rájuk a tartályhajókat! – kérte a parancsnoktól.

Koebsch a braziloknak és Bennek kiabált:

– Ribeiro, hall engem? A 04-es leszállóegység nyugatra van maguktól! Aktiváljanak jeladókat vagy fényeket! A 04-es leszállóegység megkeresi önöket!

– Fel kell szednem Henrit és... – tiltakozott Ben.

– Meghaltak! – ordította Koebsch. – A rohadt életbe, Metzler! Menj Ribeiro csapatáért!

Koebsch hetek óta nem szólította Bent a vezetéknevén. Az, hogy most megtette, a maga módján ugyanolyan jelentőségteljes volt, mint az, amikor Vonnie elkezdte Peternek szólítani őt. Az utóbbi azt jelezte, hogy közelednek egymáshoz. Koebsch most eltávolodott Bentől, egyben emlékeztette arra, hogy ki a főnök.

– Nem fogom megtenni! – kiabálta Ben.

– Dawson, el tudod vezetni a leszállóegységet? – kérdezte Koebsch.

– A MI-k kész vannak – felelte az idős tudós. – Nem, nem megy. Mit akarsz, mit csináljak Bennel? Letartóztassam?

– Azt próbáld meg! Gyerünk, próbáld csak meg! – harsogta Ben. – Kiemelem onnan a 05-öst, aztán visszajövök értetek. Ribeirónak egyedül kell boldogulnia.

– Én el tudom érni a 05-öst – ajánlotta Vonnie. – Ben, tűnj el odafentről! Nem tudjuk megállítani a rakétáikat.

– Nem hagylak a sorsodra.

– El tudom érni a 05-öst. Ha valaki életben van még, magunkkal visszük. Evakuáljuk a modult. Tűnj el odafentről! Bíznod kell bennem.

– Bízom benned – felelte a férfi.

Ezek a szavak különleges tartalmat hordoztak kettejük számára. Vonnie elmosolyodott.

Koebsch mostanáig őket hallgatta, és most jóval szelídebben szólalt meg:

– Ben, Correa őrnagy adásban van.

Az FNEE rádiósávjai erősen recsegtek, de érteni lehetett a férfi szavait:

– Itt Correa! Három túlélőnk van a jégen. Északnyugat felé futnak, de hasadékok vannak előttük. El lesznek vágva a tábortól.

– A francba! – szitkozódott Ben, majd pár pillanat múlva hozzátette: – Hallom a jeladóikat.

– A fényszórókat is felkapcsolták. Látja őket?

– Von, szeretlek. Őrnagy, kapcsoljon össze a csapatával! – mondta Ben, és innentől fogva nem Vonnie-hoz és Koebschhöz beszélt, hanem kiabálni kezdett: – Ezredes! Álljanak meg ott, ahol vannak! Vissza! Vissza! Az a terület lefelé csúszik! Dawson, keress egy helyet, ahol leszállhatunk! – Kivetődött törmelék kopogott a gépen, aztán Ben felordított: – Kapaszkodjatok!

Koebsch ekkor Vonnie felé fordult, és megkérdezte:

– Hogyan tudod elérni a 05-öst?

A hátuk mögött Ash folyamatosan dolgozott a képernyőin, és hirtelen megszólalt:

– Uram, nincs kapcsolatom a NASA-val. Teljesen leszakadtam.

– Vannak parancs-csatornáim – felelte Koebsch.

– A kémműholdjainkkal is megszakadt az összeköttetésem. Nem tudok beszélni a Jyväskyläval. Az utolsó hitelesített jelentésben az látszott, hogy összecsapnak tíz vadász/gyilkos egységgel. Aztán egy EM-hullám elvágott minket, de az biztos, hogy egy rakás rosszfiú tart feléjük.

– Vedd át az állomásomat! – parancsolta Koebsch, és kilépett a képernyői közül.

Ash átsietett a férfi helyére.

A kabin érzékelhetően hűlt, és mindhárman szinte zihálva lélegeztek. Az oxigénszint egyre csökkent. Ha ellentámadást akartak indítani, hamarosan meg kellett tenniük. Vonnie szemügyre vette azt a nyomorúságosan kevés adatfolyamát.

Látta, hogy Ben időközben leszállt az FNEE-katonák közelében. A brazilok odarohantak a zsiliphez. Másodpercekkel később a gép kissé jobbra dőlve felszállt.

– Küldjük rá a tartályhajóinkat a rombolójukra! – javasolta Vonnie. – Lőjük ki a Clermont rakétáit! Csináljuk, mielőtt teljesen leállítanak mindenünket!

– Nem nyitok tüzet a KNT-re – válaszolta Koebsch a fejét rázva –, miután az elektronikus hadviselésre korlátozták magukat.

– Peter, ezek kinyírnak minket.

– A gejzíreket a saját aknáink és a naphalak okozták. A KNT kiütötte a hálózatunkat, de nem bántottak senkit, és ez egy olyan határ, amit nem akarok átlépni.

– Leber elvesztette két emberét! – fakadt ki Vonnie, és megragadta a férfi karját. – A mecháik benyomultak a táborunkba.

– A mecháik megközelítették a határunkat. Ennyi. Leber emberei az űrben haltak meg. Azt hiszem, nem fognak lőni Benre, ha mi nem nyitunk tüzet. Holtan nem veszik hasznunkat.

– Megadjuk magunkat?

– Ha úgy alakul, igen. Majd a Földön, a Vöröskereszten keresztül hazavisznek minket. Ki fognak hallgatni mindenkit, de életben maradunk.

– Jézusom, Peter! – hördült fel Vonnie, és úgy engedte el a férfit, mint tűzforró lett volna – mintha megbillogozta volna őt a kétségbeesés vagy a gyávaság jelével. A maga részéről inkább a haragját választotta.

A legtöbb földlakóhoz hasonlóan a kínaiak is hittek abban, hogy sokkal fejlettebbek a naphalaknál.

De melyik faj mészárolná le a sajátjait egy vízforrásért, ami akkora, mint egy hold? Vonnie tudta, hogy milyen előnyökkel jár a deutériumkitermelés és a deutériumpiac ellenőrzése, valamint a naphalak által nyújtott genetikai anyag. Elég lett volna mindenkinek, de csak az angyalok osztozkodtak.

A majomnak semmi nem volt elég. A majom kitalált magasabb rendű motivációkat, mint például a nemzetbiztonság vagy a nemzeti vagyon, csakhogy ezeket az eszményeket átitatta a mohóság és az irigység.

Vonnie tudta, hogy a harc sosem érhet véget. Szünetelhet, de nem ér véget az ő életében, vagy talán még évszázadokig, amíg az ember nem fejlődik továbbá valamivé, ami nem teljesen ember. Egész életében tudta ezt, ugyanolyan biztosan, mint azt, hogy az ég kék, és a fű zöld. És most már teljesen átérezte ezt az elkeserítő igazságot. Szörnyű volt. És felszabadító.

Tömeggyilkosnak érezte magát.

A saját átalakulása talán olyan eleve elrendeltetett volt, mint az entrópia. A gonoszság fertőző betegségként működött. A rossz emberek rosszá tették a jókat, mígnem csak a csecsemők, a gyerekek és a szentek maradtak jók.

Vonnie nem tartotta magát szentnek.

– Nem hagyhatjuk, hogy az Europa csak az övék legyen – mondta határozottan –, és inkább meghalok, semmint egy kínai börtönben rohadjak el.

Koebsch bólintott, és higgadtan felelt:

– Gondoskodjunk róla, hogy arra ne kerüljön sor! Hogyan akarsz eljutni a 05-öshöz?

Több mechájuk volt a 01-es modul közelében, de a felülírásokkal nemcsak az SzVP-ket törölték volna, hanem a gépek intelligenciáját is. Ebben az esetben aligha tudtak volna embereket kimenteni a roncsból, ráadásul vákuumban.

– Tony és én rácsatoljuk magunkat egy-egy általános célú mechára, és manuálisan irányítjuk őket – felelte Vonnie.

– Egyedül neki van felderítő páncélja.

– Én majd űrruhát viselek. Tony és én elmegyünk a 05-öshöz. Te és Ash lementek a telepre.

– Az árhullám...

– A mátriárkák megvédenek titetek. Legendák vagytok számukra. A Felnőtt Hím és a Harapós Nőstény. Mondd nekik, hogy segítsenek! Tony és én később csatlakozunk hozzátok.

Koebsch megcsókolta Vonnie-t. Két nagy tenyere közé fogta az arcát, és a szájára nyomta a száját.

Ha Vonnie ellenállt is, csak a megdöbbenés miatt tette. Jobb lett volna, ha Koebsch felkészíti őt egy szóval vagy egy pillantással. Ebben az esetben szenvedélyesen viszonozta volna. Ehelyett a férfi lopta a csókot. A szeme egy pillanatra elhomályosult, majd ismét kitisztult. Gyorsan nyomott egy puszit Vonnie arcára, amit alighanem korrekciónak szánt, nem pedig romantikus gesztusnak, de a második nem érvénytelenítette az elsőt.

– Peter – suttogta Vonnie, és finoman végighúzta az ujjait az ajkán.

Koebsch máris másfelé nézett. A kinti fagyott poklot figyelte.

– Ne vesztegesd az időt a leszállóegységnél! Ha a társaink halottak, hagyd ott őket! – mondta halkan.

Vonnie bólintott.

Az utórengések miatt fehér páracsóvák törtek fel néhány másodpercre a tábor keleti részén, ahol a jég feltöredezett. Az FNEE megviselt és kiégett modulja belecsúszott egy üregbe, és eltűnt a felszínről.

– Ash, szükségem van öt mobil mesterséges intelligencia kommunikátorra – folytatta emelt hangon Koebsch. – Az egyiket Von viszi magával. A többit te és én. Három perc múlva indulunk.

– Értettem, uram – felelte Ash. Az előbb nem vette észre, hogy mi történt Vonnie és Koebsch között, mert minden figyelmét a képernyőire irányította.

Vonnie is visszatért a munkához, közben azon tűnődött, hogy találkozik-e még Bennel vagy Peterrel. A gondolat szörnyű érzéseket kavart fel benne.

– Küldöm a felülíró kódokat – jelentette be hangosan.

A legtöbb csavargójuk és általános célú mechájuk eltűnt a hálózatról. A többi közül is jó néhány belecsúszott vagy -zuhant különféle árkokba és gödrökbe, de Vonnie valamennyinek a hollétét meg tudta állapítani egy alacsony szintű MI-vel, amit eredetileg arra szántak, hogy tájképeket készítsen a médiának. És most aktiválta a 01-es modul lézeres kommunikációs rendszerét.

A gépek rángatóztak, amikor a magprocesszoraik leolvadtak. Aztán torz és különös pozitúrákba ereszkedtek. Négy mindörökre megbénult. A többi, ha lassan is, de reagált a hazahívó jelzésre, és a 01-es modul felé sántikált.

– Kész az első MMI-egység – jelentette Ash.

Vonnie látta, hogy az állomásán felvillan egy fényjel, mire kirántott egy kézitáska méretű alkotóelemet a falból.

Koebsch ezalatt a műhelyt hívta.

– Tony, hogy állsz a páncéllal?

– Egész tűrhetően.

A parancsnok Vonnie szemébe nézett, és megjegyezte:

– Űrruhára lesz szükségünk.

– Igenis, uram – felelte Vonnie. Szerette volna elmagyarázni, hogy miért nem számított a csókra, de csak elindult az ajtó felé.

Az ajtó nem nyílt ki. A falakba épített motorok hangosan, erőlködve csikorogtak. A fémlap végül harminc centit csúszott oldalra, és megakadt. Vonnie átpréselte magát a keskeny nyíláson. Füst hömpölygött felé. Egy újabb elektromos tűz maró szagú bűzzel és füsttel töltötte meg a folyosót. Vonnie köhögött, de belerohant a sötét felhőbe.

Mielőtt elérte volna a műhelyt, Tony az új felderítő páncélt viselve kilépett a kabinból. Menet közben nekivágta a vállát az ajtókeretnek. Nagy halom készletet ölelt magához, és a hátán viselt mágneses kapcsokon is felszerelést hordozott. Vonnie látott a halomban elsősegély-készleteket, élelemadagokat, egy kardot, egy fejszét és négy MP7-est, de gyanította, hogy a férfi nem ezek miatt vesztette el az egyensúlyát.

– A páncélod... – mondta tétován.

– Működni fog – állította határozottan Tony.

Megfertőződött – gondolta Vonnie. – Az SzVP-k átugrottak a páncél rendszereibe, de Tony azért felvette.

Sosem kedvelte igazán Tonyt. Elsősorban a szervezetéhez volt hűséges, bár tisztességesnek tűnt. De most az öklével megdöngette a mellkasi lemezt, és azt kiabálta:

– Remek munka!

Berontott a műhelybe, gyorsan benézett pár tárolóba, és magához vett néhány tárgyat.

Visszafutott a folyosóra, ahol Tony éppen hatástalanította az EHK-kapszulát. Ash is megjelent, a kezében három MMI-kommunikátorral.

– Hol van Peter? – kiabálta Vonnie.

– Még lebonyolít egy-két hívást.

Beléptek a készenléti kabinba. Vonnie rácsapott a tenyerével négy tárolófülkére. Három űrruhát tartalmazott, a negyedik trauma- és javítókészleteket.

Vonnie és Ash beöltöztek, közben Tony leszerelte a zsilipről a másik EHK-kapszulát. A nyitópanelen zöld fény világított, de Tony nem nyitotta ki a zárófedelet. A derekán és a mellkasán viselt rekeszekbe tömködte a nála lévő holmikat. Az MP7-est az övéhez kapcsolta. Kivett több trauma- és javítókészletet a fülkéből, és ezeken a hátán rögzítette, a kardja mellett.

– Kérek egy fegyvert! – mondta Ash.

Tony mindkettejüknek átadott egy-egy MP7-est. Vonnie adott Ashnek öt feltárótöltetet, és mindketten az oldalukra erősített tokba dugták a fegyvereket.

Koebsch érkezett egy MMI-kommunikátorral, a füst miatt hevesen zihálva. Mialatt öltözni kezdett, megszólalt:

– Sikerült beszélnem Leberrel. Kapott két találatot, de az egyik kinetikus lövedék volt, a másiknak a robbanófejét a védernyő hatástalanította. Jól vannak. Három sebesülttel megúszták. Az FNEE-hajók tűz alá vették a Dongfangcsihszint. A brazilok velünk vannak.

– Mi van a tartályhajóinkkal és a Clermonttal?

– Leber azt akarja, hogy indítsuk őket.

– Csináljuk! Nem nézhetjük végig ölbe tett kézzel, hogy csak Leberék harcolnak!

– Az FNEE-hajók támogatják őket, és úgy tűnik, a NASA kilőtt pár ellenséges kémműholdat.

– Peter, úgy megyünk ki oda, hogy nincs semmink. Te egy bizonyos szabályzat szerint játszol, mialatt Leberék beálltak közénk és a KNT közé.

– Neked ott van a saját feladatod – felelte szenvtelenül Koebsch, és lezárta a sisakját.

Vonnie elvörösödött, és haragosan nézett a férfira. Koebsch nyilván megbánta már, hogy megcsókolta. Ő maga nem bánta, de haragudott Koebschre, amiért haragudott őrá.

– Tony, menjünk ki innen! – adta ki a parancsot Koebsch.

Mostanra mindenki felvette az űrruhát. Vonnie becsukta a tárolófülkéket. Ash bezárta a folyosóra nyíló ajtót. Nem akarták, hogy a rögzítetlen tárgyak eltalálják őket, amikor a levegő kitódul a modulból.

Tony kinyitotta a zsilip belső ajtaját, majd átlépett a padlón fekvő felderítő páncélok felett. A külső ajtóhoz érve megállt, aztán a lézere hangosan sistergett a falon.

– Le! – mondta aztán, mire Vonnie és a két társa letérdeltek.

Koebsch MMI-kommunikátora sípolt. A parancsnok a két nővel együtt meglepetten nézte az apró képernyőt.

– Ezek amerikai jelek – állapította meg Vonnie. – Miért?

– Mi... te... – dadogta Koebsch, és látszott az arcán, hogy iszonyatos érzések gyötrik. Megemelte a kommunikátort, és úgy fordította, hogy Vonnie és Ash is jól lássa.

A képernyőn jelentős mértékű pusztulás adatai látszottak. Számos objektum megsemmisült az orbitális pályákon. Amerikai radarok pásztázták a törmeléket, és felmérték a veszteségeket. A maradványok zöme apró szenzor volt, továbbá fúziós reaktor, hajtómű-fúvóka vagy rakétaindító cső. A KNT egyetlen összehangolt csapással megsemmisítette az ESA és az FNEE műholdjait.

Az egyik nagyobb roncsmezőben a legértékesebb anyagok is jelen voltak. Vér. Víz. Oxigén.

Iráni vadász/gyilkosok szétlőtték a Clermont törzsét. A rövid életű tüzek füstje szürke szalagként kanyargott a megnyomorított roncs körül. A jéggé fagyott víz fehér koszorúba fonódott.

Az Europa déli pólusa felett lebegő FNEE-hajó ugyanígy szétfröccsent. Szürke és fehér szalagokkal övezve, lassan forogva ereszkedett a hold felszíne felé. Ez is vörös cseppek sávját húzta maga után. A beszédes csík Correa őrnagy vére volt. A radar azonosította a törzsét... egy kezet... egy lábat.

A sokkal messzebb keringő másik FNEE-hajó új védernyőt telepített.

A brazilokkal együttműködő Jyväskylä úgy csillogott, mint egy karácsonyfa. Drónok száguldottak előtte vagy mögötte tág alakzatokban, és lövedékeket lőttek ki vagy korrekciókat közöltek egymással.

Az FNEE-hajót nem látták el olyan védelmi rendszerrel, mint a Jyväskylät. Ezek az egységek a nagy tűzerejükre, erős páncélzatukra és számbeli fölényükre támaszkodtak. Az egyik megállította a KNT kinetikus csapását a kezdetleges védernyőivel – csakhogy azok túl közel voltak a héjazatához.

A repeszek átlyuggatták a hajót. A fúziós hajtómű felrobbant. A sugárzás megsütötte a személyzetet, tíz nőt és férfit. Csak az erős védelemmel ellátott pilótafülkében tartózkodó ezredes élt annyi ideig, hogy megtorló csapást mérjen az ellenségre.

Kiürítette a kivetőit. Száz robbanófejes rakéta száguldott ki a haldokló hajóból, mielőtt annak védernyője teljesen széthullott. Aztán a KNT kinetikus lövedékei darabokra tépték.

Egyetlen kinetikus rakéta az Europa felszínére csapott le. A sodronyainak feszülő Marcuse felrobbant. A megsemmisítése gőgös, szinte gúnyos tett volt. Egy lövés, egy találat.

Vonnie személyes ügynek vette a dolgot. Az én hajóm volt – gondolta, de ahogyan a Peterrel való flörtölése, úgy a Marcuse-hoz kötődő érzései is arra kellettek neki, hogy összeszedje magát a súlyos veszteségek után.

Keresni kezdte a 04-es és 05-ös leszállóegységet. Egyik sem kapott találatot. Peter talán megmentette Bent azzal, hogy nem volt hajlandó tüzet nyitni a KNT-re, de most már nem is tudtak lőni. A Clermont megsemmisült. A kémműholdak nélkül az MMI-kommunikátorok nem tudtak kapcsolatot teremteni a tartályhajókkal.

Az ESA csapata tehetetlen volt.

Vonnie mindkét kézzel megragadta Peter sisakját, odarántotta a sajátjához, és közvetlen közelről beleordította a döbbent férfi arcába:

– Te rohadék!