1

A JÉG ismét megremegett. Vonnie érezte, hogy a rezgések megrázzák a 07-es almodul acélpadlóját. Valamennyi rezgés a csupasz talpából indulva felszaladt a lábán és a gerincén, behatolt a csontjaiba, végigvágott az idegein és az izmain.

Az érzés megijesztette. A 07-es almodul tíz méterrel volt a felszín alatt. Ezer és ezer tonna jég zárta körül őt, ráadásul a lámpákat letompította, csupán egyetlen monitor adott némi fényt.

A képernyőn idegen képjelek özöne derengett. Most az egész villogni kezdett. A nyolckarú alakzatok hol eltűntek, hol felbukkantak, mintha eleven naphalak mozogtak volna ott.

Vonnie igyekezett megőrizni a nyugalmát. Harminchat éves volt, és egy évtizede dolgozott az ESA-nak, először mint mérnök, aztán pedig egy elit kutatócsapat tagjaként. Bízott a szenzorokban. Ben nem szólt, hogy rengés várható. Ez csak egy remegés – biztatta magát gondolatban, mígnem a modul ismét megremegett, és két, puskalövéshez hasonlatos dörrenés hallatszott. Mintha a szigetelt héj felhasadt volna.

Vörös riadójelzések töltötték meg a monitort. A kabin lényegében egy nagy acéldoboz volt, a belsejét a falak mentén tárolórekeszek és az adat/kommunikációs állomás szegélyezték. A külsejéből tartókarok és rögzítősodronyok nyúltak ki.

A nyugati oldalon három tartókar kiszakadt. A héjazatnak komoly terheléssel kellett megbirkóznia, bár ha meg is repedt valahol, a rések nagyon keskenyek lehettek, mivel Vonnie nem észlelte a dekompresszió jeleit. Egyelőre nem. De a jég más veszélyeket is tartogatott.

Az egész almodul hirtelen lejjebb zökkent. Vonnie összepréselte a két fogsorát, és egyensúlyát vesztve széttárta a karját, illetve derékból előrehajolt, hogy támasztékot keressen, és ezzel az egész testtartása megváltozott.

A háta mögött a sötétségben felvisított a naphal.

Jaj, istenem...

Az idegen teremtmény sikolya valós volt, nem pedig szimuláció, mint a képernyőn a nyolckarú alakzatok bonyolult tánca. Egy eleven naphal volt a modulban Vonnie mellett. A csőrét csattogtatva szívta magába az oxigéndús levegőt.

Vonnie megfordult, hogy harcba szálljon. A fogait kivillantva vicsorgott, és felemelte ökölbe zárt kezét. A karja ugyanúgy meztelen volt, mint a lába. Csak egy ujjatlan pólót és rövidnadrágot viselt, valamint egy orvosi karkötőt. Az alkarja és a karkötő silány bunkónak ígérkezett. A nanoáramkörös készülék alig pár grammot nyomott, és a pántja puha plasztikszövetből készült – de a tokja aluötvözet peremeit egy naphal keménynek és élesnek érzékelhette.

A lény ismét visított – szonárjelekkel pásztázta Vonnie-t. Aztán rávetette magát.

A vonagló albínó szörnyeteg szélessége meghaladta az egy métert. A teste egy lapos labdára hasonlított, amiből nyolc csáp állt ki. A felső részét tompa bütykök és dudorok borították. Az alsó részén, a karjain ezernyi pedicellária vonaglott és hullámzott, mint valami szőrzet. A hasán nem látszott más, csak a kopoltyúhasítékok és a kompakt csőr. Szeme és orra nem volt, míg a karjai között rejtőző füleit bőrlebenyek takarták.

– Gyere! – ordította Vonnie.

A legfőbb fegyvere a hangja volt, talán megsüketíthette vele a naphalat. A másik fegyver az lehetett, ha lekuporodik a padlóra, vagyis elfoglalja az alsó pozíciót.

Amikor a naphal a közelébe röppent, Vonnie felpattant, és karcsú testének minden erejét bevetve próbálta megállítani. Nem hagyhatta, hogy a lény a háta mögé kerüljön. Ezzel egy időben tágas félkörben előrevágta a jobb öklét. A naphal felső részét akarta eltalálni. Kerülnie kellett a szaporán hullámzó és vonagló pedicelláriákat. Egyetlen jó ütés elkábíthatta a lényt. Vonnie tudta, hogy erősebb a naphalnál, az viszont gyorsabb nála.

A lény begörbítette két karját, és megfogta a csuklóját, majd a hat másik karjával elkapta a fejét. Vonnie érezte, hogy érdes felületek súrlódnak a füléhez, a vállához, a halántékához és az arcához.

A padló ismét megremegett alatta, és oldalra lódult. Mély morajlás töltötte be az almodult.

Lehetetlen módon a naphal valahogy előre kiszámította a rángatózó padló és Vonnie testének görcsös mozdulatait. Elsiklott Vonnie keze mellett, és széttárta a karjait, amitől egy nagy, undorító virágra emlékeztetett. Csakhogy ez a virág bűzlött. Ürülék- és dögszagot árasztott.

– Jaaaaaa! – üvöltötte Vonnie.

A jobb kezével megmarkolta a lény egyik kopoltyúnyílását, aztán kinyújtotta a karját, és megfeszítette minden izmát, egyfajta szilárd szerkezetté alakította a csontvázát, hogy távol tartsa magától a teremtményt.

A naphal tekergett és vonaglott előtte, és az arca felé vergődött. A bal öklével folyamatosan püfölte a lény testének felső részét, de mintha egy rugalmas gumidarabot ütött volna. A csápok alján hullámzó pedicelláriák rémálomba illő látványt nyújtottak.

Vonnie megérezte, hogy csápok ragadják meg rövid haját, aztán a csattogó csőr felé rángatták a fejét.

– Ne! Ne! – kiabálta elkeseredetten.

A lény valamikor a múltban elvesztette az egyik karját. A sebhelyes csonk gyenge pont volt. Vonnie fordult egyet, mígnem sikerült nekitámasztani a vállát a csonknak, majd engedte a naphalnak, hogy ráfonódjon a jobb karjára. Ekkor egy hirtelen rántással eltávolította az arcától, és a küzdelem hevében éppen csak érezte, hogy a karok letépték a bőre egy-egy foltját.

Nekivágta a naphalat a mennyezetnek, és felordított:

– Te rohadék!

A naphal vad visítással válaszolt neki. A magas frekvenciájú hang kísértetiesen csengett a koponyájában, de közelebb hajolt a lényhez, és szándékosan eltúlozva vicsorgott és grimaszolt.

A lény ismerte a fenyegető gesztusokat – és az ő kultúrájában az alárendeltek helye fent volt. Vonnie a padlón állva azt jelezte, hogy magáénak követeli a domináns pozíciót. A mérete jócskán kihangsúlyozta ezt a követelését.

– Jaaaaa! – ordította ismét.

A karok ráfonódtak a sebeire. Vér csorgott az arcára. A forró folyadék marta a szemét, de nem volt hajlandó meghátrálni. Továbbra is szélesen vicsorogva mutogatta a fogait.

Megsebesültem – gondolta közben.

Ami ennél is rosszabb, a naphal minden bizonnyal megkóstolta a vérét a pedicelláriái között rejtőző csőlábakkal. Pillanatról pillanatra energiát nyert, és a fajára jellemző gyors anyagcsere révén máris emészteni kezdte a proteint.

Vonnie harcolt már páncélozott űrruhában vagy az adat/kommunikációs állomásán állva. Az ő népe mechákkal, műholdakkal, rakétákkal és SzVP-kkel háborúzott. A naphalak számára a harc egy feromonoktól fűtött, kőbunkókkal és csőrrel vívott, kannibalizmussal teli őrjöngés volt. A lény messze jobban tűrte a fájdalmat és a mocskot, mint akármelyik ember. Vonnie tudta, hogy az ellenfele küzdeni fog, amíg nem arat felette elvitathatatlan győzelmet fizikai és mentális síkon egyaránt.

– Hagyd abba! – ordította. – Ne kényszeríts rá, hogy megöljelek!

A naphal ismét visított.

– Fejezd be!

A lény sikoltott – ezúttal talán panaszosan? –, és Vonnie egy pillanatra hátranézett, hogy felmérje a modul helyzetét.

Odakint a jég megnyugodott. Hangos dobbanás hallatszott, amikor egy leváló tömb ráesett az almodul tetejére, de egy esetleges rengés hangjait nem lehetett hallani. A remegés véget ért.

A modulból nem tűnt el a levegő, vagyis sértetlen maradt. Ráadásul a kabinban félhomály uralkodott, nem vörös derengés, ami arra utalt, hogy a képernyőről eltűntek a riadójelzések. Vonnie a szeme sarkából látta, hogy az ESA hálózatán jelentések áradnak. És arra is ráeszmélt, hogy emberi hangokat hall. Az adóvevő hangos volt, de még így is alig hallotta, olyan hevesen dübörgött a szíve a mellkasában.

– Von! Von! Beszélj hozzám! – harsogta Ben, míg Koebsch azt mondta a háttérben:

– Húzzátok fel, és figyelmeztessétek a törzseket! A mecháknak riadó! Nem fogjuk...

– Jól vagyok! – kiabálta Vonnie.

– Ezt most csináltuk utoljára – jelentette ki Koebsch.

– Ne húzzatok fel! Jól vagyok! – bizonygatta Vonnie, közben egyenesen a naphalra nézett. A jobbjával kitartóan nyomta a mennyezetnek a ruganyos testet, míg a baljával még egyszer belevágott a közepébe, mint valami kocsmai verekedő, aki könnyű találatot akar elérni. – Rendben? – üvöltötte aztán.

A naphal elhúzta négy karját Vonnie felszakadt bőrétől. Aztán az óramutató járásával megegyező irányban elforgatta a testét, és begörbítette a karvégeit.

Vonnie felismerte a gesztust. Hirtelen megszédült. Tudta, hogy orvosi ellátásra szorul, de fontosabb volt, hogy rendezze az ügyet a naphallal.

Lépet egyet hátra, és elengedte a lényt.

– Mit művelsz? – csattant fel Koebsch.

– Von? Biztos, hogy ezt kell tenned? – kérdezte aggodalmasan Ben.

– Igen. Az én hibám volt – felelte Vonnie, majd gondosan ügyelve, hogy a testtartása önbizalmat árasszon, rátapasztotta a bal kezét a sebeire.

A naphal felette maradt. Egy kikapcsolt világítópanelbe kapaszkodott, gyors mintázatokat mutatott a karjaival, és szonárjeleket bocsátott ki.

Vonnie bólogatással válaszolt. A naphalak már a kezdet kezdetén elég jól eligazodtak az emberek testfelépítésén, és megértették, hogy a fej az érzékszervek, illetve az elsődleges kommunikációs eszközök központja. A lény a bólintásra ismét oldalirányba mozgatta a karjait.

– A rengés mindkettőnket meglepett, de én rosszul reagáltam – jelentette ki Vonnie. – Félelmet mutattam. Bizalmatlanságot mutattam.

– Megsérültél – szólt közbe Koebsch.

– Nem ez lesz az első bőrátültetésem – felelte Vonnie, és sikerült mosolyognia. – Az MI-k elintézik.

– Von, az az izé megsebesített! A karodat rágcsálta! Mi lesz, ha legközelebb a szemedre megy rá?

– Olyan transzplantációm is volt már – vágott vissza Vonnie. – Kérlek... maradjatok csendben, és hagyjatok dolgozni!

Koebsch tizenegy évvel volt idősebb Vonnie-nál, és sokkal visszafogottabb, viszont atyáskodó lett, miután Vonnie ellenállt az első közeledési kísérleteinek. És most az ingerültsége csalódottsággá alakult.

– Ez a nő megtébolyodott – dörmögte úgy, mintha valaki máshoz beszélt volna. Vonnie tudta, hogy a parancsnok részben neki szánta a megjegyzését, részben pedig Berlin, Washington, Tokió, illetve Brazília képviselőinek, akik virtuális alakok formájában voltak jelen.

Vonnie ismét mosolygott. Kilenc héttel az Első Kapcsolat után hatvannál is kevesebb ember tartózkodott az Europán, de az elektronikus szellemek száma messze felülmúlta ezt a számot.

Több száz MI-proxyt sugároztak a Földről a kormányzati hivatalnokok, tábornokok, vállalati vezetők és a különféle űrügynökségek munkatársai. A Homo sapiens mindig megpróbált alá-fölé rendelő hierarchiákat kialakítani. Ez a természetéből fakadt. Vonnie-nak rengeteg műveleti szabályhoz kellett tartania magát. Minden lépését és mozdulatát ellenőrizték. A proxyk mindennap vitatkoztak Koebschsel, pazarolva az időt és az energiát, míg Vonnie-nak és más űrhajósoknak valós időben kellett megbirkózniuk a helyzettel. A Föld lakói túl messze voltak ahhoz, hogy ténylegesen és hatékonyan beavatkozhassanak.

– Jól van – mondta Vonnie. – Jól van.

A vér az Europa 0,13 g-s gravitációjának köszönhetően lassan csöpögött a karjáról. Letérdelt a padlón elterülő folt mellé. Aztán az ujjait a lehető legjobban széttárva és hátrafeszítve intett a teremtménynek, hogy magához hívja.

– Gyere, Tom! – szólt oda neki halkan. – Minden rendben.

A naphal a barátja volt.