22

VONNIE rémülten sikítva felugrott, és ütötte-vágta a vad hímeket. Brigit eltökélten kapaszkodott a karjába. Hansot elsodorta a tömeg.

Vonnie úgy csapott a kezével, mintha botot markolt volna, és nekivágta Brigitet két hímnek. Pillanatok alatt megtisztította az előtte lévő teret.

Abban a pillanatban, amikor Hans visszarohant hozzá, Vonnie rádöbbent, hogy a vad hímek nem okoztak neki semmiféle kárt. Csak el akartak iszkolni mellette. Menekültek valami elől. Csupán a testük keltette lármát lehetett hallani, de máskülönben hallgattak. Vonnie volt az egyetlen, aki sikított.

– Ne! Csendet! – sípolta Angelica.

Vonnie gyorsan lekuporodott, és két, most érkező naphal átröppent felette. A horda eltűnt. A testbeszédük fájdalomra és halálra utalt, valamint még valamire... ragadozókra?

Egy jégdarabka hullott le a mennyezetről.

Vonnie az ujjaival néma bocsánatkérést rajzolt Brigit felső részére, aztán azt kérdezte: ÁRTOTTAM NEKED? MI KERGETI ŐKET?

Brigit kinyújtotta a karjait Angelica és Hans felé, és továbbította nekik a kérdéseket. Tom közelebb húzódva bekapcsolódott a beszélgetésbe. Mind a négyen a páncélhoz dörzsölték a karjaikat.

– Ne provokáld őt! – suttogta Angelica.

– Kit? – jelezte Vonnie. – Hol van?

Angelica kicsivel odébb mozdult, és két karjával kelet felé mutatott. A többiek ugrani és harcolni akartak, de uralkodtak magukon, és így csak rángatóztak, mintha láthatatlan kötelek visszatartották volna őket. A testtartásuk megvetésről, ellenséges szándékról és tiszteletről árulkodott.

– Ó... – nyögött fel Vonnie, amikor meglátta, hogy mi mászik elő a mennyezet egyik réséből.

Egy megcsonkított karú naphal tapadt a jéghez. A végtagja tövét hegek borították, és a feldagadt, sebes bőrből aluötvözet kar nyúlt ki. A fémkar egy mesterséges csontvázra emlékeztetett, bár a naphalaknak nem volt csontos vázuk. Nem voltak olyan kemény testrészeik, mint ez a fémkar, ami fennen hirdette Lamról, hogy csaló – egy lelepleződött hasonmás.

Lamot húsfoszlányok, vér és víz borította. Két félhalott hímet vonszolt maga után. Az egyik halkan csipogott, a másik eszméletlen volt.

– Lam? – kiáltotta Vonnie. – Én vagyok.

Lam felemelte két karját, ahogyan a naphalak tették, amikor a levegőt szaglászták. Aztán ráfonódott az eszméletlen hímre. A teremtmény agyát védő porc hangosan ropogott. A nyomasztó csendben minden roppanás mennydörgésnek hatott. Lam megölte a hímet.

Tom és Han remegtek, támadni akartak. Brigit és Angelica szelíden simogatták mindkettőt, hogy megnyugtassák őket. Vonnie lábát is simogatták.

Vonnie nagyot nyelt. Csakis egy okot látott arra, hogy Lam miért vadászik szökevényekre és vadakra. Ő maga nem evett. Nem voltak területi igényei, leszámítva azt, hogy elrejtőzhessen a szolgaadások és a mechák elől... de a legutolsó találkozásuk alkalmával segített a mátriárkáknak lemészárolni a törzs leggyengébb tagjait.

Milyen mélyre merült az őrületbe?

– Én vagyok – próbálkozott ismét Vonnie.

Lam beledöfte a karja végét a tetembe. Turkált a testben, kitépett belőle egy darabot, de nem vitte a csőréhez, hanem elhajította.

A szétterjedő szagok hatására Tom és Hans éhesen vonaglottak. Ugyanígy tett a Lam mögötti sebesült hím. Vonnie gyanította, hogy a vér szaga még Angelicát is csábítja. A lábánál lévő négy naphal vonaglott és egymást húzogatta, és a páncélján kaparva jeleztek neki.

Mindannyian enni akartak. Brigit azt követelte a többiektől, hogy fojtsák el a sóvárgásukat.

Vonnie hátrálni akart. A keze szinte sajgott azért, hogy ráfonódhasson a lézerre vagy a kard markolatára.

Az igazi naphalakkal szemben Lam elég erős volt ahhoz, hogy bezúzza az arclemezét.

Lam kihúzta a másik karját a tetemből, majd feszes tekercsbe rántotta. Aztán megint kinyújtotta a véres végtagot, hozzádörzsölte a teste alsó részéhez, és vérrel, illetve belsőségek fagyott cafatjaival vonta be a tüskéit.

– Mit művelsz? – kiáltott Vonnie.

Lam végre-valahára válaszolt, és tökéletesen tisztán, értelmesen beszélt:

– Nem tudtam megmenteni ezt a hímet. Megégett a tüdeje. Azt hittem, találunk folyékony vizet. A kopoltyúi sértetlenek maradtak, de megfulladt, mielőtt elérhettük volna a legközelebbi patakokat.

– Megölted őt.

– Ő kérte, hogy tegyem meg.

– Miért? Miért? Miért? Miért? – vijjogta Brigit és Angelica.

– Szenvedett, és a vére nyomokat hagyott mögöttünk. Mindenkinek jobb, hogy itt meghalt. Ti kaptok enni. Ha sikerül, hamis nyomot hagyok hátra.

– Mi elől menekülsz? – kiabálta Vonnie.

– Ragadozók! – válaszolták a mátriárkák Lam helyett. – A jégben vannak veszélyek, amikkel még nem találkoztál. Mi mondtuk! Mi mondtuk!

– Lam? – kérdezte Vonnie.

Lam feléjük dobta a tetemet. Tom, Hans, Brigit és Angelica rávetették magukat. A sebesült hím is így tett. Brigit és Angelica a hulla karjait tépdesték, így helyet csináltak Tomnak, Hansnak és a másik hímnek, hogy a belsőségekből lakmározzanak.

– A segítségedre van szükségünk – énekelte Vonnie, de Lam váddal felelt a kérésre:

– Azért jöttél, hogy elfogj.

– Nem! Esküszöm!

– Szolgaadást sugároztok, és mechákat is be akartok vetni.

– Berlin sosem bízott benned. Én igen. Ezért jöttem ide. Kérdezd a mátriárkákat!

– Én magam is tudok olvasni a testedről.

– Akkor tudod, hogy a barátod vagyok.

– Félelemtől bűzlesz.

Lam sehogyan sem érezhette Vonnie szagát. A páncél tökéletesen zárt, ennek ellenére Lam úgy beszélt, mint egy naphal – az ő kifejezéseiket és szóképeiket alkalmazta.

– Megijesztettél – ismerte el Vonnie. – Széttépted a sebesültet. Még szép, hogy félek.

– A szenzoraid nem működnek.

– Igen.

– Az enyémek sem. Kikapcsoltam a radart. És az adat/kommunikációt is. Csak a rövid hatótávolságú szonárt hagytam. Ezt mondtam nekik. Legyenek csendesek – felelte Lam, és széttárta hat karját, mintha azt akarta volna felmérni, hogy mennyi idő kell még a naphalaknak, hogy befejezzék az evést... vagy a jeget hallgatta?

– A megszokottnál több nőstény van a felszín közelében – kiáltotta Vonnie. – A többiek összegyűltek, hogy védjék a keltetőket. Védővonalakat alakítottak ki hímekből a telepünk keleti oldalán, ezen az oldalon. Azok a hímek közel vannak. Felettünk és mögöttünk vannak.

– Tudom, hol vannak – dalolta Lam. – A legmélyebb üregeken küldtem át a menekülteket, hogy ne találkozzanak velük.

– Miért?

– Vizsgáld meg a sebesült hímet!

Vonnie végighúzta a kezét a véres teremtményen.

– Horzsolásokat és vágott sebeket kapott. A vágott sebeket nem csőrök vagy kőfegyverek okozták. Van itt egy felületi sérülés is, ahol valamit kivájtak a bőréből.

– Nanojelzőket – énekelte Lam. – Ugyanilyeneket szedtem ki a halott hímből, és a legtöbb menekültből, mielőtt túl messzire előrefutottak.

Ezért szorította össze a karját, mielőtt az alsó részére kente a vért. Összezúzta a nanojelzőket, amelyek csakis csoportosan működtek adóként. Ha megsemmisült a csoport, az egységek külön-külön nem sokra mentek.

Vonnie megkönnyebbülten eresztette le a vállát. Lam védte a naphalakat! De az öröme nem tartott sokáig. A nanojelzők jelenléte azt bizonyította, hogy a naphalak vagy az amerikaiakkal csaptak össze, vagy a KNT-vel.

A NASA tábora állt a legközelebb az ESA/FNEE telepéhez, de a műveleteik még így is negyven kilométerrel odébb zajlottak. Negyven kilométer nagy távolság volt ahhoz, hogy az amerikai mechák üldözőbe vegyék a hímek gyorsan mozgó csapatait. Az amerikai általános rendeltetésű gépek aligha értek fel az ESA legjobbjaival, míg a KNT mechái csúcsminőségű harci gépezetek voltak. Ha valaki tudott járőrözni egy ilyen hatalmas kiterjedésű területen, akkor azok a kínaiak voltak... és O’Neal úgy vélte, hogy az amerikaiak valószínűleg nem találkoztak naphalakkal a saját zónájukban.

Vonnie hitt abban, hogy az amerikaiak nem küldenék át a mecháikat figyelmeztetés nélkül. Csak a kínaiak voltak annyira önhittek és vakmerőek, hogy oda menjenek, ahová kedvük tartja.

– Miért harcoltatok a KNT ellen? – kiáltotta Vonnie.

– Nem harcoltunk, menekültünk – zengte Lam. – Elegük lett abból, hogy fosztogattunk és támadtunk. Rájöttek, hogy nem tudnak elűzni minket. Visszamentünk. Most kiirtanak minden helyi létformát.

Vonnie felfigyelt arra, hogy Lam végig többes számban beszélt. Lehet, hogy tényleg naphalnak tartja magát?

– Három szakaszt küldtek, hogy végezzenek velünk – dalolt tovább Lam.

A három szakasz harminc mechát jelentett.

– Milyen közel vannak mögöttetek? – kérdezte Vonnie.

– Tizenöt kilométerre. Sérüléseket okoztunk négy egységnek, egy ötödiket csapdába ejtettünk. Aztán leomlasztottuk a jeget, és hátrahagytunk nyolc hímet, hogy harcoljanak.

– A menekültjeid a határainkon belül vannak. Biztonságban vannak.

– Ez nem igaz. A legtöbbjük egy renegát falkához tartozott a kínai offenzíva előtt. A többiek azok, akik életben maradtak négy felső klánból. Ezért tereltem őket az üregrendszer legalsó rétegébe. Ki kell kerülnünk a hímjeiteket. Nem élnének túl még egy összecsapást.

– Akkor hová mennek?

– Ahová csak tudnak.

Vonnie-ban a kétely és a düh új, izzó haraggá állt össze.

– Pajzsnak használtok minket? Mi lesz, ha a KNT lerohanja a kolóniánkat?

– Hogy azzal kirobbantsanak egy háborút? Nem fogják megkockáztatni.

– És ha úgy gondolják, hogy menedéket adunk azoknak, akik rájuk támadtak...

A mátriárkák az utolsó húsdarabokra fordították a figyelmüket. Brigit odasípolt Vonnie-nak, aki észbe kapott, és igyekezett uralkodni magán.

– Már korábban is küldtél felénk menekülteket, igaz? – kiabálta Lamnak. – Ezért uralkodik nyugtalanság a telepünkön.

– Igen.

– Amikor utoljára láttalak, részt vettél több tucat hím lemészárlásában. Most miért mented őket?

– Azokat a kivégzéseket végre kellett hajtani a klánod kialakítása érdekében. Egy birodalmi méretű populáció nem tartalmazhat túl sok vad hímet. Ez egy teljesen más helyzet. A KNT területe alatt nincs több törzs.

A naphalak szívós, alkalmazkodóképes természete miatt Vonnie nehezen fogadta el a totális vereségüket. Az üregrendszer olyan hatalmas volt. Rengeteg hely akadt benne, ahol a naphalak rendezhették a soraikat.

– Ez lehetetlen! – kiabálta.

– Máris megtörtént. Több száz menekülttel találkoztam, akik a tanúi voltak a társaik meggyilkolásának. Von, én magam is harcoltam a kínai mechák ellen.

– Nincs elég tűzerejük ahhoz, hogy egy meleg zóna összes lakóját megöljék. Senkinek nincs. Akkor miért próbálkoznak egyáltalán?

– A kínaiak 58 kilométert utaztak lefelé egy járatokból és meleg forrásokból álló hálózatban. A törzsek akadályozták őket, amennyire lehetett, mígnem a kínaiak úgy döntöttek, hogy megtisztítják a környéket. A dolog kezdetben bizonytalan volt, de a mechák kifárasztották a törzseket. Megsemmisítették a baktériumtelepeket, a víztározókat, a légzsilipeket. Helyenként robbantottak. Azoknak a rengéseknek egy részét, amit nyilván észleltetek, azok a detonációk okozták.

– Ó, istenem! – suttogta Vonnie.

A naphalak szinte telepatikus összeköttetésben álltak a világukkal. A felderítők benyomásokat gyűjtöttek a halott zónákban, és megérezték a jég összes rezzenését.

Lehet, hogy a KNT erőszakos viselkedése ösztönözte az ESA/FNEE tábora alatt élő törzseket, hogy próbáljanak szövetségre lépni az emberekkel? Vonnie tudta, hogy a naphalak áhítoznak a hatalomra – akárcsak az emberek.

Mindeddig abban a hitben élt, hogy az egyezségek szimbiózison alapulnak, nem pedig egy olyan elkeserítő valamin, mint a félelem.

– Nem akarok hinni neked – vallotta be. Letérdelt, és rátette a kezét az egymáshoz tapadó naphalakra. – Brigit, hallottad ezt?

– Remegés és rengések! Kóbor falkák a jégben!

– Támadás? Támadás? – visította Tom és Hans.

– Ragadozók követik a kóborlókat, olyan szemük van, mint az embereknek – zengte Brigit. – Érzik a melegünket. Járkálnak és vadásznak.

– A territóriumunkon biztonságban vagytok. A gépeik nem fognak szembeszállni velünk! – kiabálta Vonnie, de a naphalak hitetlenkedve csapkodtak. Megadták a kínai mechák koordinátáit. Vérszomjtól fűtve vonaglottak.

– Több száz halott – dalolta Lam. – Ezrek menekülnek lefelé, ahol találkoznak más menekültekkel vagy a középső klánokkal. A nőstények majd új otthonra találnak. Csak pár tucat hím rohant felétek, mert meg fognak halni, ha belefutnak a harcosaitokba. A szellem klán harminc nagyon erős.

– Velünk biztonságban vannak! Mondd meg nekik! Mi is szenvedtünk veszteségeket. A klánunknak vadászokra és felderítőkre van szüksége.

– Azok a hímek megsebesültek. A hímjeitek meg fogják ölni őket.

– Bűzlenek és gyengék! – visította Brigit.

– Idővel meggyógyulhatnak – énekelte Lam. – Sokkal elfogadhatóbbak lesznek, ha visszanyerik az erejüket. Én meg tudom találni őket. Akkor bemutatjuk őket a törzsednek.

Vonnie bólintott, de Brigit és Angelica ingerülten rángatóztak a javaslat hallatán. Meg akarták büntetni Lamot.

Vonnie a Fiatal Mátriárka szerepét játszva intett Lamnak, hogy közeledjen hozzájuk. Lamnak bőven volt annyi esze, hogy úgy viselkedjen, mint egy hím. Engedelmeskedett Vonnie-nak, és gondosan elszökkent mellette.

Aztán behódolt Angelicának és Brigitnek. Gorombán bántak vele, de örültek a testére ragadt vérnek. Lam mesterséges teste hamarosan eltűnt az eleven testek között, amint az igazi naphalak nekiláttak letisztogatni róla az ennivalót és a nedvességet.

Ők ettek, Vonnie pedig énekelt nekik.

– Lam minket szolgál. Jobb bármelyik felderítőnél. Szükségünk van az erejére és a fülére.

Brigit megszorította Lam testét. A szorítás egy élőlény számára fájdalmas lett volna, de Lam minden külső jel nélkül elviselte.

– Ő nem naphal! – sípolta dühösen Angelica. – Ellenáll nekünk! Ellenáll neked!

A képességeire áhítoztak ugyan, de Lamot árulónak ítélték, és egyelőre Vonnie sem tudott megszabadulni a gyanakvásától. Ugyan a védelmébe vette Lamot, de a mátriárkák érzékelték rajta, hogy ő sem igazán hisz.

– Ő olyan, mint a Harapós Nőstény – kiáltotta Vonnie. – A függetlensége a legértékesebb vonása.

Angelica rávisított Hansra és Tomra, mire mindketten ráfonták a testüket Lamra. Hans volt a satu, Tom a ráspoly. Lam szívósságát tesztelték. A bőre egy helyen felhasadt, és a sebből szintetikus vér lövellt ki.

Vonnie nem tudta tovább türtőztetni magát. Félrelökte Tomot, és rájuk rivallt:

– Mit műveltek?

– Ő sosem hal meg – sípolta Angelica.

– Sérülést okoztok neki!

– Nem tud párzani. Nem alszik. Követ olyan hangokat, amiket mi nem hallunk.

– Ő egy új faj, egy eleven kapcsolat közöttünk. Ember és naphal. Nekem barát, nektek felderítő. Egyedi és különleges, de mindig a klánunkat szolgálja.

– Az elméje furcsább, mint a belseje – mondta Brigit, a szonda fémkarját feszegetve.

Az ESA biológusai és katonai tanácsadói nem egyeztek bele abba, hogy a hasonmásokat is ellássák azzal a nanotechnológiával, amit a felderítő páncélok orvosi rendszerei tartalmaztak. A biológusok nem akarták beszennyezni a helyi létformákat, míg a katonák egy stratégiai problémára hivatkoztak. Az utóbbiak attól tartottak, hogy a nanoegységek átkerülnek a naphalakba, és alkalomadtán begyógyítják a sebeiket. Így aztán Lam traumakezelő rendszere csak gyógybogarakra korlátozódott, amelyek le tudták zárni a sebeit, de nem állították helyre a szöveteit és az idegeit.

A mátriárkák könnyebben elfogadnák Lamot, ha nem látszana a fémváza? – tette fel magának a kérdést Vonnie. – Vagy a viselkedése az, ami miatt elutasítják?

A többi hasonmást kiváló munkásként kezelték, de azok engedelmesen viselkedtek. Lam egyéniség volt, és minden szempontból renegátnak minősült.

Ha letépte volna a mesterséges bőrét, talán javultak volna a kilátásai. A mátriárkák azt várták, hogy az ESA/FNEE-mechák szembeszállnak velük. De, mert Lam egy hímre hasonlított, azt akarták, hogy viselkedjen is úgy, mint egy hím, viszont feltételeket írt elő a mátriárkáknak, és inkább egyenrangú félként beszélt velük.

Úgy beszélt, mintha a felettesük lett volna. Tetszése szerint hol elhagyta a territóriumukat, hol visszatért. Elbánt az ellenséges mechákkal és az ellenséges naphalakkal. Némelyiket legyőzte, másokat megmentett.

Mindez túl sok volt ahhoz, hogy a mátriárkák befogadják.

Hogy rövid ideig éltek, az nem vethetett véget a legmaradibb hagyományuknak, hogy a nőstények uralkodnak.

Vonnie-nak elege lett abból, hogy veszekszik velük. Lam talán kevésbé megbízható, mint Ash vagy az FNEE katonái?

– Nem vagytok jobbak a vadaknál! Önzők és süketek vagytok! – kiabálta felindultan.

– Ő gyengíti a klánt!

– Nem Lam okozta ezt a felfordulást. Meg fog találni minket, még ha elrejtőzünk is. Segíteni fog nekünk, ha hagyjátok.

– Nem irányíthat.

– Én irányítok! Ő együttműködik velem!

– A hangja magányos. Száműztük őt sok alvással ezelőtt – kiabálta Brigit, azzal lecsapott, és a csőrével tépdeste Lam fémkarját. Vonnie félretaszította Brigitet, mire Tom elkapta a kezét, és megcsavarta az ujjait.

Gyűlölik Lamot – döbbent rá Vonnie. A naphalak természetesen érzékelték a gondolatát.

– Megöljük őt, ha tudjuk! – visította Brigit.