9

– AKTIVÁLD a harci rendszereket! – kérte Vonnie, és Ash képére pillantott. Ez a meglepetések napja volt. Koebsch meglepte Vonnie-t azzal, hogy megértette, milyen kilátások várnak a törzsre. Most pedig ő maga lepte meg Asht, aki sosem gondolta volna róla, hogy fegyvereket akar.

– De te... miért? – kérdezte Ash.

– A kisebb naphalak közül néhányan harcoltak Ribeiro mechái ellen – magyarázott Vonnie. – Mindkét fajtában akadhatnak olyanok, akik harcoltak ellenem. Tudják, mi a fegyver, és azt is, hogy a szenzoraink mikor forróak. Kapcsolj be mindent! A radart, a fényszórókat, a hegesztőpisztolyt. Rá tudsz rakni elektromágneses csattal egy feltáró töltetet a csuklódra?

– Az meg mire kell?

– Nem fogunk robbantani. Megfélemlítjük őket.

– Vettem – felelte Ash, és ismét a távvezérlőre fordította a figyelmét. – A páncél a zsilip felé sétál. Amikor kint lesz, futásra gyorsítom. A várható érkezési idő: öt perc.

– Nem hiszem, hogy van ennyi időnk – vélekedett Ben. – A kisebb hímek izgatottak. Visítoznak a mátriárkákkal.

– Látom őket – nyugtázta Vonnie.

Négy kisebb hím a megsemmisített mechákból származó fémdarabokkal ütötte-vágta a 07-es almodult. A másodlagos zárófedél tömítéseit döfködték. Lehet, hogy érezték még Tom szagát, aki párszor be- és kilépett ott?

A mátriárkák pózolva és rikácsolva próbáltak megálljt parancsolni nekik.

– Tegyétek le a szerszámokat! Engedelmeskedjetek!

Két nagyobb hím megragadta a kisebbeket. Az egyik erre megvágta az ellenfele karját. A seb jelentéktelen volt, de a vér felizgatta az összes naphalat. A kisebb hímek úgy pördültek meg, mintha meg akarták volna rohamozni a mátriárkákat, és tágra nyitották a csőrüket.

– Lam, érkezem – jelentette be Vonnie.

– Hallunk téged. Hallanak téged – válaszolta Lam.

Vonnie remélte, hogy Lam még most is továbbítja az adásait a törzsnek.

– Parancsoljatok a hímeknek! – kiabálta, és ezzel szándékosan sértegette a mátriárkákat. – Fogjátok vissza őket, vagy átveszem felettük az ellenőrzést! A törzsem nagyra értékeli az önfegyelmet és az együttműködést. Csak a tudatlan állatok nem képesek uralkodni magukon.

– Igen. Nem. Igen.

Lam talán arra intette, hogy ne ingerelje a mátriárkákat? Vonnie úgy érezte, vékony jégen jár, amikor így felelt:

– Állatfalkák vagytok, vagy törzsek? A rossz vezetés miatt szóródtatok szét és gyengültetek meg. A törzsem szeretne új birodalmat építeni, de nekünk egészséges szövetségesekre van szükségünk, nem vadakra. Törzsekre van szükségünk.

– Nem. Igen. Hallgatnak téged. Igen.

A különböző csoportokba gyűlt naphalak hirtelen megfordultak. A nagyobb hímek és a mátriárkák közül többen a levegőbe szökkentek, megrohanták a 07-es almodult, és annak fémfelületére szorították a vadakat.

A vadak a csőrüket csattogtatták és csapkodtak, de nem küzdöttek tovább, amikor a mátriárkák megengedték nekik, hogy megtapogassák a nagyobbik hím sebét. A földi ragadozókat a vér íze csak még jobban feltüzelte volna, de a naphalak megnyugodtak tőle. A kötődésről szóló dalba kezdtek, míg Lam megszólalt:

– Bejössz a jégbe?

– Igen. Mindjárt – felelte Vonnie, majd elnémította a Lammal közös hangsávot, és O’Nealre pillantva megkérdezte: – Minek nevezzük magunkat? Szellem klán minek?

– Még nem elemeztem az azonosítóikat – válaszolta O’Neal. – Ezekben nem csak négyeseket és nyolcasokat használnak. Szerintem a törzsi nevek utalnak a nőstények és a hímek arányára, valamint a tenyészpárok és a bevethető vadászok számára.

– Melyik a jobb, a kisebb szám, vagy nagyobb?

– A nagyobb számok nagyobb törzseket jeleznek, és kívánatosabb otthonokat. A felső klán nyolc-hatnak más volt a neve, mielőtt a négy-kettő túlélői csatlakoztak hozzá. A nagyobb fajta, a középső klán tagjai több számot használtak, mióta megjelentek. Kísérleteznek. Azt hiszem, nem fogják meghatározni az új nevet, amíg mi nem rendezzük velük a dolgokat.

– Mi a legnagyobb szám, amit hallottál? – kérdezte Koebsch.

– A középső klán tagjai tizenkettő-nyolcnak nevezték magukat az első róluk készült felvételeken – közölte O’Neal.

– Használjuk a saját matematikánkat! – javasolta Koebsch. – Tudják, hogy mások vagyunk. Von, a proxyk azt akarják, hogy szellem klán negyven-ötvennek nevezzük magunkat.

– A törzsek nem használnak tizeseket, sem tizenhatnál nagyobb számokat – vetette ellen O’Neal. – Az ötven nem a naphalak száma. Még a negyven is túl sok.

– Ezért kellene emberi számokat használni – válaszolta Koebsch. – Nagyobbak vagyunk náluk. Erősebbek.

– A méret kevésbé fontos számukra, mint az arányok megfelelő leírása – érvelt tovább O’Neal. – A harci osztagokat mindig a kisebb szám felé kerekítik. Egy tizenhárom fős csapat tizenkettes. Egy hétkarú naphalat hatosnak neveznek. Sosem írnak le egyetlen helynek egy alagutat vagy egy üreget. Számukra minden összeköttetésben áll mindennel, és ebbe beletartozik a holnapról és a tegnapról alkotott felfogásuk is. Számukra Vonnie és Tom egy pár voltak. Amikor szétváltak, Tom nulla lett, amíg vissza nem tért a törzshöz. Ki tudja, hogyan gondoltak Vonnie-ra, amikor egyedül volt. Ami őket illeti, a kettő oszthatatlan. Az idő nem lineáris. Az irányok kétfelé mutatnak. Folyton rosszul értelmezzük a tetteiket, mert úgy gondolkodunk, hogy a fent lent van, és egyedeknek tekintjük őket, holott ők csak a csoportot hallják és szagolják.

– Vettem – dörmögte lassan Koebsch.

A naphalakkal való helyes bánásmód egyik legnagyobb akadálya az volt, hogy a lények és az emberek ellentétesen gondolták azt, hogy melyik faj van a másik felett. A naphalak számára az Europa óceánja volt az univerzum közepe.

Ez a szűk látókörű nézet az érzékelésük korlátjaira adott természetes válasz volt.

A Földön még a legprimitívebb tengeri organizmus is tudott a napról. A nyílt felszín, a fény, az időjárás változásai és a partok létezése lehetővé tette a növények, aztán a kétéltűek, majd a hüllők, a madarak és az emlősök kialakulását. Az emberek bámulták a csillagokat, mítoszokat találtak ki, amelyekkel megmagyarázták, hogy mik azok a távoli napok, később naptárakat és navigációs térképeket fejlesztettek ki, végül belevetették magukat az űrbe.

Az Europa közepe a biztonság ígéretével vonzotta a naphalakat. Nem próbáltak elszökni a világukról, míg az emberek mindig is vágytak a repülésre. A naphalak lemerészkedtek az Europa mélységeibe, ameddig csak tudtak, vagyis „felfelé” másztak a jégben úgy, ahogyan egy ember felmászik egy létrán.

Az emberek kezdetben még a „felső”, „középső” és „alsó” kifejezéseket is félreértették. A „felső klán” nem a hatalmasok megnevezése volt, éppen ellenkezőleg, becsmérlő kifejezésnek számított. A naphalak szemében a felszín volt mindennek a legalja.

Egyetlen földlakó sem tudta megmondani, hogy az Europa óceánja biztonságos, meleg mag-e vagy sem. Az ESA modelljei azt sugallták, hogy a víz árhullámok és perzselően forró termálvizek örvénye. És fojtogatóan magas volt benne a kénsav aránya. Lakható régiók valószínűleg a hegyekben léteztek, illetve a fagyott égboltba zárt tengerekben, és feltehetően ezekben éltek az alsó klánok. A felső és a középső klánok csak eddig a sávig akartak felmászni, hogy aztán az óceántól bizonyos távolságra megálljanak – de ehhez be kellett hatolniuk az alsó klánok területeire, vagy erővel, vagy új eszmékkel.

Taníthatjuk őket, bár erős kézre van szükségünk – gondolta Vonnie. – A szelíd simogatást nem tisztelik.

Kínosan érezte magát attól, hogy felvette a kemény fickó szerepét, de az erőfitogtatás a naphalak kultúrájának szerves részét képezte. Vonnie ugyanúgy nem mutathatta magát velük egyenrangúnak, ahogyan nem beszélhetett főnevek és igék nélkül. A legjobb esetben is zavarosnak tűnt volna. Csak úgy tudta rávenni őket, hogy meghallgassák, ha határozott hangnemben szólt hozzájuk.

Ugyanilyen fontos volt az is, hogy az üres felderítő páncél hogyan viselkedik.

– Ash, dobogj a lábaddal! – kérte Vonnie. – Csapj akkora zajt, amekkorát csak tudsz!

– Vettem – válaszolta Ash. A csoportsáv ablakában az látszott, hogy Ash fürgén mozgatja mindkét karját és lábát egy távvezérlő programban. Átfuttatta a páncélt a 01-esből a 06-osba. Mostantól nagy erővel csapta le a lábát, míg barna szeme vidáman csillogott. Alighanem élvezte, hogy súlyos léptű szörnyetegnek adja ki magát. A naphalak már sokszor megijesztették, és most nem bánta, hogy egy kicsit döngetheti a jeget.

– Hallunk téged. Várunk – közölte Lam.

– Már a légzsilip felé közeledem – mondta Vonnie. – Több rezgést fogtok hallani, amikor kinyitom a felső fedelet, aztán kiegyenlítem a nyomást az alagútban. Menjetek el az alsó fedél közeléből!

– Várunk. Énekelünk.

– A mátriárkák ismét visítoznak – jelentette O’Neal. – Az FNEE moduljai alatti csapatnak üzennek. A csoportból kivált nyolc naphal. Lefelé és nyugat felé tartanak a jégben.

– Hová mennek? – kérdezte Vonnie. – Felém jönnek?

– Igen. El fogják érni a 07-es almodul üregét, még mielőtt a páncél kilép a csőből.

– Kisebb hímek vagy mátriárkák? – kérdezte Koebsch.

– Kisebb hímek – felelte O’Neal.

– Krisztusom... – mormolta Ben.

Vonnie káromkodott egyet magában. Nyolc hím megváltoztatja a csoport természetét – gondolta riadtan. – Sokkal erőszakosabbak lesznek, és kevésbé hajlanak a párbeszédre. Harcosok érkeznek. Miért csinálják ezt?

A páncélnak még hatvan másodperc kellett, hogy elérje a 06-os modult.

– Láthatnám a proxyk szimulációit? – kérdezte Vonnie.

– Sajnálom, de nem – válaszolta Koebsch. – Az állomásod karanténban van, amíg nem tudunk biztosat Lamról, de a proxyk döntöttek. Az akarják, hogy szellem klán negyven-ötven néven mutatkozz be.

– Szavazással döntöttek, és az összes magas rangú hivatalnok részt vett benne – vitatkozott O’Neal. – De nem tudják, miről beszélnek. A nagyobb nem feltétlenül jelent jobbat a naphalak számára, és a nagyobb számnak kell az elsőnek lennie. Ebből tudjuk, hogy a felső klán nyolc-hat sikeresebb, mint a négy-kettő. Nem azért, mert nagyobbak a számok, hanem a sorrend miatt. A negyven-ötven fejletlenségre utal. Higgy nekem! A szellem klán húsz-tizenhat jobb lenne.

– Koebsch, kiben bízol: O’Nealben vagy a proxykban? – kérdezte Vonnie.

– Parancsok alapján cselekszünk – felelte Koebsch.

– Tudom, tudom! Nem kell folyton emlékeztetned rá. A földiek meg akarják mondani, hogy mit tegyünk, miután már megtettük. Össze kéne szedned a bátorságodat.

– Von, a páncél a modulotok előtt van – jelentette Ash. – Beraktam tíz labortubust a mellkasi rekeszbe.

– Vettem.

Vonnie megérintette a képernyőjét. Mivel űrruhát viselt, fel volt készülve arra, hogy úgy viselkedjen, mintha a felderítő páncélban volna. Először is, klónozta a távvezérlő programot Ash állomásáról. Virtuális tér- és tapintókulcsok tették tökéletessé az illúziót. Az állomása holomezőt vetített a vizorjába. Aztán a kesztyűje és a csizmája kissé szorosabbra húzódott, és így tett a fejpántja is a sisakban. Mikroszkopikus relék fizikai visszacsatolást teremtettek, amiket az állomása beleszőtt a szimulációba.

Vonnie érezte, hogy erős fájdalom hasít a fejébe, és lehunyta a szemét. Az állomása igazított a hologramon, és a fejfájása azonnal elmúlt.

A látszat szerint felderítő páncélt viselt, öt méterre állt a 06-os modultól, és a zsilipnek otthont adó, áttetsző sátortól. A 06-os összes külső reflektora és kamerája működött. Vonnie a vizorján infravörös sugarakat és finom lézerrácsokat látott a fénykévék között.

Nehézkes, bizonytalan léptekkel ment oda a sátorhoz. A virtuális távvezérlés használatát külön meg kellett tanulnia mindenkinek. Vonnie a valóságban nem léphetett, mert a 06-os modulban volt, és nekiment volna Bennek vagy Dawsonnak. Bocs, Billy, hogy ráléptem arra a ráncos, vén képedre – gondolta humorra sóvárogva. Szüksége volt rá, hogy megnyugodjon.

A távvezérlő program minden idegimpulzusát felnagyította és felerősítette. Ha felemelte az egyik sarkát, a felderítő páncél lépett egyet előre. Ha felemelte és előrébb mozdította a lábát, a páncél rálépett egy létra fokára. Csak a kesztyűi működtek finommotoros vezérléssel, és így a páncél keze tökéletesen utánozta a saját keze minden mozdulatát.

Kinyitotta a sátor külső lapját, és belépett a szellőzőnyílásokkal szegélyezett buborékba.

– Egyes fázis, mehet! – mondta. A vizorja elsötétült, miközben ultraibolya fények minden földi szagot és mikrobát leégettek a páncél külsejéről. A következő szakaszban helyi porral kevert, olvasztott jég zúdult rá.

A vizorján vörös riadójelzések villogtak. Az arca elé rántotta a kezét – az asztronauták ösztönösen védték a sisakjukat. Először azt hitte, hogy meghibásodott a fertőtlenítőrendszer, aztán rájött, hogy a védelmi hálózat riaszt mindenkit. A gépek ismerős zúgása hallatán a naphalak visítozni kezdtek, és néhányan ismét a 07-es almodult döngették.

Rezgések rázták meg a sátrat, majd Vonnie tompa dobbanást érzett a jégben, és felkiáltott:

– O’Neal, mi történt?

Ben válaszolt elsőnek:

– A kisebb hímek új csapata gyorsan közeledik. A radar szerint féltonnás omlás következett be abban az alagútban, amelyben mozognak. Leszakítják maguk mögött a mennyezetet, mintha be akarnának zárni valamit, ami veszélyes. Mintha téged akarnának bezárni.

– A mátriárkák elveszítik uralmukat a vadak felett, jóllehet Tom kiáll mellettünk – tette hozzá O’Neal.

Átküldte Vonnie képernyője az új fordításokat. A naphalak éles visításokkal reagáltak az omlásra. Figyelmeztették Vonnie-t, üdvözölték őt; a szöveg egymással ütköző szándékok áradata volt. Tom emelkedett hangulatba került, akárcsak a nagyobb fajta több tagja. Lam nyugalmat kérő testtartással mozgott közöttük, de a kisebb hímek hisztérikusan rángatóztak.

Tom: Szellem klán jön!

Kisebb hímek: Betolakodók/Idegen élet!

Charlotte és Brigit: Halljuk őket/Nagy méret/Nagy erő közeledik.

Nagyobb nőstények: <kíváncsiságot mutatnak> Szellem klán fém klán?

Kisebb hímek: Idegen élet/Veszély!

Charlotte és Brigit: <nyugalomra intenek> Szellem klán veszélyes/Nem veszélyes/Nagy méret/Igen/Egyezség/Igen/Szellem klán fém és hús.

Tom: Furcsa hús/Idegen hús/Erős és okos.

Kisebb hímek: Támadás! Támadás!

– Ha tényleg lemész oda, készülj arra, hogy harc lesz – javasolta O’Neal. – Lehet, hogy meg kell bénítanod néhányat, mielőtt leállnak.

Vonnie összerezzent, mert eszébe jutott az a pillanat, amikor rátaposott két naphalra. Zokogott, amikor széthasadt a testük.

Nem akarok ártani nektek – gondolta.

– Ha a fordítások pontosak, a nagyobbak remélik, hogy határozott leszel – közölte O’Neal. – Szükségük van rád, hogy lecsillapítsák a kisebb hímeket.

– Lam? – mondta Vonnie. – Lam, beszélj a mátriárkákkal! Ha legyőzöm a kisebb hímeket... mások támadni fognak?

Mostanra jól ismerte a naphalakat. Az „ölj vagy megölnek” reflexük ugyanolyan mélyen beléjük ivódott, és ugyanúgy nem tudták uralni, mint az emberek azt a velük született késztetést, hogy veszély esetén védték a szemüket és az arcukat.

– Lam!? – ordította Vonnie.

Lam higgadt hangon válaszolt, de csupán a törzs ellentmondásos hangulatait visszhangozta:

– Igen. Nem. Igen. Igen.

– Lam hasznavehetetlen. Nem támaszkodhatunk rá – jelentette ki Koebsch.

– Hadd kapjam el egy szolgaadással! – vetette fel Ash. – Átvesszük felette az irányítást. Szükségünk van rá, hogy megvédhessük Vonnie-t.

– Szükségünk van rá, hogy beszélhessünk velük – vágott vissza Vonnie. – Ha leállítod, kitaszítják maguk közül. Többé nem úgy fog mozogni, mint egy naphal, hanem mint egy szonda.

– Mert Lam egy szonda.

– Most már valami más. Közéjük tartozik. Koebsch, ne próbáljátok megjavítani! Elveszthetjük azokat a tulajdonságait, amelyek miatt olyan, mint egy naphal.

– Ash, azt akarom, hogy állj készenlétben! – rendelkezett Koebsch. – Ha Lam egyetlen rossz mozdulatot tesz...

– Igenis, uram!

Több ventilátor mínusz 14fokra, az üreg gyilkos hőmérsékletére hűtötte a felderítő páncélt. Vonnie megborzongott, és próbálta ugyanolyan nyugodtnak és összeszedettnek mutatni magát, mint a mátriárkák.

Kinyitotta a mellkasi tárolót. Tíz labormintát tartalmazott, amelyeket hetente adott a bőréből, a véréből, a székletéből és a vizeletéből. Az ESA űrhajósaitól havonta kétszer csontvelőt is vettek. Az Europa felszínén elképesztő sugárzásözönben fürödtek. A modulok és az űrruhák nem nyújtottak nekik teljes védelmet, és a földi orvoscsapatokkal együttműködve Harmeet személyre szabott gén- és nanokezeléseket állított össze folyamatosan. Mindannyian tudták, hogy egy napon sebészeti beavatkozásokra szorulnak majd, hogy kiszedjék belőlük a legkülönfélébb rákos daganatokat. Jelenleg a csapat összes tagja jelentős mennyiségű folyadék- és szövetmintákat adott. A mellkasi rekesz Vonnie legfrissebb mintáit tartalmazta.

A tubusok túl kicsik voltak ahhoz, hogy a kesztyűben bánni tudjon velük. Viszont, a mechákhoz hasonlóan, a felderítő páncélnak is voltak automata programjai. Magától is képes volt ládákat rakodni, vagy összehegeszteni egy egyszerű épületet.

Vonnie a szemét fel-le mozgatva megnyitott egy ellenőrzőlistát. Aztán úgy irányította a jobb kezét, hogy a gyűrűsujjához erősített mágneses gombbal kiemeljen egy tubust. A hüvelykujján aktiválódott egy másik mágnes, és a tubus kinyílt. Ekkor a páncél gallérjára és csuklójára öntötte a tartalmát, valahogy úgy, ahogyan egy nő parfümmel öntözi magát randevú előtt.

Horkantott egyet a gondolatra. A vizelet java része elforrt a hidegben, de a naphalak úgy észleltek minden egyes kósza szagmolekulát, ahogyan egy férfi felfigyelt egy csábító illatra.

Bárcsak lenne bátorságom személyesen lemenni oda! – gondolta Vonnie. – Visszamegyünk valaha a jégbe?

– Uram, hogyan döntött, mi legyen a törzsi nevünk? – kérdezte a parancsnoktól. Tudta, hogy Koebsch nem vár tőle efféle formalitást, de azt is, hogy a következő néhány perc hangfelvételeit a lehető legaprólékosabb elemzéseknek fogják alávetni a Földön. Dacára annak, amit egyesek hittek, be akart hódolni a férfinak. Ennyivel tartozott neki. Tudta magáról, hogy nem egyszerű eset, hogy semmivel sem könnyebb együtt dolgozni vele, mint megfejteni a naphalak rejtélyeit.

– O’Neal elemzése alapján csináljuk – felelte Koebsch. – Mondd nekik azt, hogy mi vagyunk a szellem klán húsz-tizenhat!

– Vettem – mondta Vonnie, és elfojtott egy diadalittas nevetést. Érzékelte, hogy túl sok adrenalin kering a vérében. Ha most nevetett volna, az inkább vad vihogás lett volna, és nem akarta, hogy a felvételeken olyan legyen a hangja, mint egy rémült majomnak. Egy pillanatra sem felejtette el, hogy amit most tesz, azt milliók fogják tanulmányozni a következő években. Egyetlen részletet sem akart elszúrni.

Átment a fertőtlenítőből a sátor központi részébe. A padlót itt acéllemezek borították. A zárófedelet gép működtette, amit hangparancs aktivált.

– Kettes fázis, mehet – mondta Vonnie.

Mialatt a fedél felemelkedett, a csövet csikorgó lárma rázta meg – a vadak doboltak és kaparásztak az alsó végén.

A törzsben eluralkodott a zűrzavar és a fejetlenség. Ben radarja azt mutatta, hogy a vad hímek nekimentek Lamnak és a nagyobb fajta egyedeinek, és őrült rohamukkal félresöpörték őket. A mátriárkák hátráltak. Az hitték mostanáig, hogy a kisebb hímek kifáradnak és leállnak?

Vonnie lefelé irányította a fényszóróját, és a vizorja holoképpé varázsolta a radarjeleit. A létra erős, fehér fényben úszott előtte. Ettől függetlenül azonnal elkapta a klausztrofóbia, ezért Asht hívta, hogy beszélgetéssel terelje el a figyelmét a félelmeiről.

– Mit raktál a páncélba?

– Műhabot és plasztikot – felelte Ash. – Henri összetákolt egy vázat, ami úgy néz ki, mint egy bordázat és egy koponya. A plasztik sűrűsége majdnem olyan, mint a csonté, és üregeket, illetve kitömött tereket alakítottunk ki a habban, amik olyanok, mint a szervek és az izmok. Ezenfelül beraktunk egy relét. Alvó üzemmódban van, és gyenge elektromos mezőt generál, ha nem is ugyanolyat, mint egy ember. Ez a legjobb, amit ennyi idő alatt össze tudtunk dobni.

– Fantasztikus. Köszönöm – válaszolta Vonnie, és immár a létrán állva még egyszer felnézett, de nem látott mást, csak a sátor tetőjét. – Zárjatok be!

– Már csinálom.

A fedél hangos döndüléssel zárult le, amire a vad hímek újabb sikolyokkal és döngetéssel válaszoltak.

A csőbe zárva Vonnie-nak az az érzése támadt, hogy a tudata kettéhasadt. A sebezhető része eltávolodott, és a céltudatosan gondolkodó, szakértő nő átvette az irányítást.

– Kérek egy kapcsolatot a fordító MI-khez – mondta határozottan. – Egyenlítsétek ki a cső és az üreg nyomását! Csökkentsétek az oxigén arányát a levegőben! Hozzatok ennivalót és szerszámokat a felettem lévő sátorba! A mecháknak annyi zajt kéne csapniuk, amennyit csak tudnak.

– Vettem – közölte Ash. – Szivattyúk indulnak.

– Adom a kapcsolatot – mondta O’Neal, és új MI-menüket küldött Vonnie vizorjára.

A létfenntartó rendszer halk zúgással rákapcsolt: csökkentette a légnyomást, és kiszűrte az oxigént. Vonnie tudta, hogy ha az őt körülvevő levegő oxigéndús lenne, amikor kibukkan a csőből, a naphalak energiává alakítanák. A vadak még vadabbak lennének.

Lelépett a létráról, és bár az adrenalin forrón vágtatott az ereiben, még egy utolsó gondolat kísértette. A felső klánok írott történetében és meséiben elveszett kolóniák és idegen fajok szerepelnek, viszont a teremtmények ritkán gondolkodnak elvont fogalmakban.

– O’Neal, biztos vagy abban, hogy jó ez a név? – kérdezte. – Különös, hogy egyáltalán van szavuk a szellemre.

– Ez a testforma amúgy láthatatlant vagy anyagtalant jelent – válaszolta a férfi. – Ne feledd, hogy az idők folyamán sokszor találták meg más lények nyomait anélkül, hogy találkoztak volna magukkal a lényekkel. Csontokat. Szagokat. Lenyomatokat. Számukra ezek a teremtmények fantomok. Mi is azok vagyunk. Tom találkozott veled. A nagyobb naphalak hisznek neki, és megtapogatták a mecháinkat, illetve a 07-est, de gyanítom, hogy nem tudják, mit gondoljanak minderről.

Nincs több kétely – határozott magában Vonnie. – Sem nekem, sem nekik. Ha a két fajta nem működött együtt évszázadokon át, akkor ez a találkozó több mint egy lépcsőfok. Egy sokkal nagyobb valami alapja lehet. Úgy kell elébük állnom, mint egy legendának. Hogy megdöbbenjenek és elámuljanak. El kell varázsolnom őket.

A sisakja tartalmazott egy hangsugárzót, amivel beszélhetett olyanokkal, akik nem viseltek űrruhát. Feltekerte a hangerőt a lehető leghangosabb, fülszaggató szintre, majd a szonárt is aktiválta, és beállította, hogy az emberi fül számára hallható tartományban adjon. Vett egy mély lélegzetet, hogy összeszedje magát, aztán bekapcsolta a hangsugárzót, és üvölteni kezdett:

– Mi a szellem klán húsz-tizenhat vagyunk! Áttörjük a jeget! Hátráljatok! Mi a szellem klán húsz-tizenhat vagyunk!