6

VONNIE a mátriárkákat keresve végigpásztázott a szenzoraival a mennyezet helyén keletkezett nyíláson. A lyuk alatt jókora jéghalom állt. A tömbök összepréselődtek, és az egész rakás megroskadt, mialatt mindhárman felfelé másztak az oldalain. Vonnie félúton járva szilárd alapot keresett mindkét lábának, aztán lehajolt, és lenyújtotta a karját.

Ash megfogta a kezét, és felmászott mellé.

Hamarosan a halom tetejének közelében álltak. Ben természetesen hallotta őket, de így is meghitt pillanatnak tűnt, és Vonnie pontosan ezt akarta. A szavak nem voltak elegendőek. Neki most az kellett, hogy határozottan emlékeztesse Asht arra, jelenleg a barátságuk fontosabb, mint az MI6.

– Elmondom, hogy mit gondolok – kezdte megfontoltan. – Mi hárman tökéletes csapatot alkotunk. Én mérnök vagyok, te navigátor, Ben bolygószakértő. Ha segítünk egymásnak, nincs okunk visszavonulni vagy időt áldozni arra, hogy megkerüljük az áradat útját. Egyenesen átmehetünk rajta.

– Egyetértek – felelte Ash.

– Menjünk a tó felé, amit megnyitottak, hogy még egyszer ne áraszthassanak el minket! Ott nem maradt víz. Rézsútosan haladunk nyugatnak és felfelé. Gond akkor lesz, ha leomlasztják a járatok további szakaszait. És lehetnek természetes omlások is. Ez a terület egy aknamező.

– Mint az apukám háza karácsonykor – dörmögte Ben.

Ash és Vonnie egyszerre kacagtak fel. Olyan rettenetes nyomás nehezedett rájuk, hogy a hangulatuk szeszélyesen változott. A feszültség robbanékonnyá tette őket. Percekkel ezelőtt a halállal néztek szembe. Most viccekkel szórakoztatták egymást.

– Ha a Föld összes lakója meghallja, hogy ezt mondtad, gonosznak fognak tartani.

– Apukám nem fogja észrevenni. Rendszerint olyan részeg, mint az olasz elnök.

– Fejezzétek be! – szólt rájuk komoran Koebsch. – Ne feledjétek, minden szavatokat rögzíti a gép!

– Az elnök sem fogja észrevenni. Rendszerint olyan részeg, mint az apukám.

Ash az arclemezére csapta a kezét, mintha el akarta volna takarni a száját. Vonnie vékony hangon vihogott. Ben felért a jéghalom tetejére, és rávigyorgott a két nőre. A bajtársiasságuk pajzsként működött. Megvédte őket a borzalmaktól és a fájdalomtól.

– Térjetek vissza a munkához! – parancsolta Koebsch. – A csavargóink felettetek vannak.

Három kilométerrel felettük a csavargók neutrínóimpulzusokkal és áthatoló radarral pásztázták a jeget, valamint szeizmográfokkal is figyelték. Másodpercek alatt összeállítottak egy vázlatos térképet.

– Jónak tűnik – jelentette ki Ash. – Lökjetek meg!

Vonnie szeretett volna elöl menni, de gyanította, hogy Ash kapott harci kiképzést. A fiatal nő jól boldogult eddig is, noha a lába megsérült. Lehet, hogy azért, mert szándékosan beugrott a legerősebbnek ítélt támadók elé?

– Már indulhatsz is! – mondta fennhangon Vonnie.

Ash a hátán viselt mágnesekhez illesztette a fejszéjét, hogy szabaddá tegye mindkét kezét. Vonnie nagy erővel tolta felfelé barátnőjét a fenekénél fogva. Ash felmászott a felettük lévő üregbe.

– Ben, te következel – rendelkezett Vonnie, aki továbbra is stabilan állt a tömbökön.

Ben tovább mászott felfelé, közben Ash lenyújtotta a fejszéjét. Ben felért Vonnie mellé, és továbbment. Megmarkolta a fegyver nyelét, és a falba vájta a csizmája orrát.

Vonnie várt még pár pillanatig, majd követte a társait.

Hamarosan felért a felső üregbe, és a barátai mellett állt. A víz úgy rohant át ezen a szakaszon, mint egy óriási kefe, és mindenütt simára súrolta a jeget.

Ash végigvezette kettejüket egy ötszáz méteres szakaszon. Átpréselték magukat néhány akadály között, ahol az áradat leszakította a falat vagy a mennyezetet. Ash határozott és magabiztos volt. Aztán ismét találtak egy nyílást a mennyezeten. Felmásztak rajta, és már indultak volna tovább, amikor Ash megtorpant. Vonnie és Ben azonnal megmerevedtek mellette.

– Ne mozduljatok! – suttogta Ash.

Az áradat átformálta az alagút mennyezetét. Már létező réseket összeolvasztott, másutt új repedéseket nyitott, oszlopok és üres erek bonyolult hálózatát teremtette meg. Az utóbbiak java része járhatatlan volt. Vonnie másutt kellően tág nyílásokat látott... ám a mennyezetről akkora jégfogak és tömbök lógtak, mint egy lakómodul.

Több száz tonna egymásnak feszülő jégtömb alatt álltak. Az egész úgy nézett ki, mint egy őrült ember katedrálisa, ami valahogy teljesen átfordult, és a bútorai lefelé lógtak a levegőben. Az egész környék instabil volt, talán egyetlen ujjpattintás is elég lett volna ahhoz, hogy minden leomoljon. A feszültséget szinte tapintani lehetett.

– Északnak megyünk – mondta halkan Ash. – Siessetek!

Vonnie-nak sem akadt jobb javaslata. Elvesztegetett egy szívverésnyi időt arra, hogy megbámulja a katedrálist, így ismét Ash ment elöl. Ben zárta a sort, emiatt őt fenyegette leginkább az a veszély, hogy elkapja egy omlás.

– Csak önök után, hölgyeim – mondta udvariasan.

Vicces és bátor – állapította meg magában Vonnie.

Bár súlyos páncélt viseltek, óvatos, szinte nesztelen léptekkel haladtak. A fejük felett a tömbök vészjósló reccsenések kíséretében mozogtak.

Hamarosan beértek egy másik alagútba, és ezzel maguk mögött hagyták a ropogó, csikorgó jégmasszát. A víz nem tört be ebbe a szűkös járatba. A padló lapos szögben emelkedett, és Ash mind magasabbra vezette a társait.

Aztán egy keskeny réssel szembekerülve megállt. Páncélban semmiképpen sem préselhették át magukat rajta.

– Azt hittem... – mormolta elbizonytalanodva Ash.

Vonnie rákapcsolta a saját rendszerét Ash radarjára. A kép alapján úgy ítélte meg, hogy ha ásnak négy métert, elérnek egy széles kürtőt. A függőleges akna 924 méteren át vezetett lefelé, az alját jégkása és víz tömítette el. Felfelé 103 méter hosszan nyújtózott, majd tucatnyi csatornává ágazott szét. A kisebb ágak legtöbbje vízszintesen kanyargott tovább. Az áradat némelyiket lezárta.

Ash hangosan kifújta a levegőt, így a társai is érzékelhették, hogy csalódott önmagában.

– Vonnie, ha ásunk, nem fogjuk leomlasztani magunk mögött a jeget?

– Minden le fog omlani – jósolta Vonnie.

– Máshová aligha mehetünk. Az útvesztő egy... csak itt tudunk átjutni. Tágabbnak hittem ezt a nyílást.

– Nyugi, jól csinálod. Sikerülni fog.

– Hogyan?

– Látod a térképen ezeket az alakzatokat? Egy régi jégtábla terül el ezen a környéken, legalább tíz négyzetkilométeren, vagy talán ennél is nagyobb. Valószínűleg több ezer éves, és eredetileg a felszínen volt. Töredezett, és megdőlt kelet felé, de így is szilárd alapként szolgál. Mi a tehertartó résszel átellenes oldalon vagyunk. Ha nem gyengítjük meg a rés falát, tudok akkora árkot ásni, amekkorán átférünk. Koebsch, láttok valamit, amit én nem vettem észre?

– Nem. Elirányítom a mechákat a környéketekről, nehogy omlást idézzenek elő. Nyugatabbra fognak találkozni veletek.

– Mi van a kürtővel? – vetette fel Ben.

– Az áradat bizonyára mindent letépett, ami nem volt szilárd – válaszolta Vonnie. – Fel tudunk mászni benne. Majd feljebb találkozunk a mechákkal.

– Mélynek tűnik.

– Nem lefelé akarunk menni, hanem felfelé.

– Von, ez egy gázkürtő.

– Alvó gázkürtő. Most nincs benne nyomás.

– Egyelőre nincs. Ha a lezúduló víz felszakította az alját, és vulkánok vannak alattunk...

Vonnie elkomorodott.

Nem rajongott a gondolatért, hogy elkapja őket egy izzó gázkitörés. Ott, ahol voltak, nem maradhattak. És nem mehettek vissza a katedrálison keresztül.

– Küldjünk le egy szondát, amíg ások! – javasolta végül. – Figyelmeztethet minket, ha megnyílik a kürtő alja.

– Vettem – felelte Ben, és leválasztott egy ökölnyi méretű mechát a mellvértjéről. Átadta Vonnie-nak, aki berakta a résbe. Aztán Ben parancsára az apró gépezet benyomult a nyílásba.

Röviddel ezután beleugrott a kürtőbe. Tekintetbe véve az alacsony gravitációt, nem kellett attól tartani, hogy szétzúzódik, amikor belevágódik a kürtő alját betöltő, fagyos latyakba. De mikor kezd el adni, miután elsüllyed?

Vonnie aktiválta a Lance 515-ösét. Az arclemezük automatikusan elsötétült, hogy óvja a szemüket a lézer vörös fényétől.

Messze alattuk a szonda belecsobbant a vízbe, és azonnal jelentést küldött a hőmérsékletről. A kürtő alja nem fagyott be. Bugyborékoló, folyékony vízerek törtek felfelé a jégdarabok között.

Vonnie folyamatosan az árokra összpontosította a figyelmét. Végzett az első vágásokkal, és a lábára húzta a jeget.

– Tíz méter mélyen van – jelentette Ben. – Tizenöt. A hőmérséklet kissé emelkedik. Kilenc Celsius-foknál megáll.

– Ez mit jelent? – kérdezte Ash.

– Részben jó hír, részben rossz. Nem tudom megmondani, hogy milyen mély a kürtő. A jég eltömíti. És szikla is van odalent. A szonda radarja legfeljebb néhány száz méteres mélységig hatol le.

– Két percre van szükségem, de egy alatt is megcsinálom, ha vállaljuk a kockázatot – mondta Vonnie.

– Ne kapkodj! – szólt rá Koebsch. – Ha mögöttetek megindul egy lavina, az benyomulhat a kürtő alatti járatokba. Minden összeköttetésben áll mindennel.

– Erről beszélek – tette hozzá Ben. – Nem tudom megállapítani, hogy mi van a kürtő alján. Lehet, hogy hőkivezető járatok, lehet, hogy forró források. Valami fortyog odalent. Számunkra a víz és a láva kombinációja lenne a legrosszabb.

Vonnie rájött, hogy dől róla a verejték. A szemét résnyire vonva figyelte a lézere vörös csillagát.

– Kilencven másodperc – jelentette.

– Amíg várunk, íme, egy kis fejtörő – mondta nyájasan Ben. – Hadd bizonyítsam be, hogy okosabb vagyok Ashnél!

– Kétlem – dörmögte Ash.

– Mi van, ha a naphalak utolsó csoportja megpróbálta megszerezni a grániteszközöket, mielőtt megérkezik az áradat?

– Pár kődarab aligha lehet annyira fontos.

– Au contraire, hölgyem. Egy gránitszerszám minden bizonnyal nagy ritkaságnak számít a felső klánoknál. Lehet, hogy nemzedékről nemzedékre adogatják át egymásnak.

– Aha... – hümmögött Vonnie, és az a sötét gondolata támadt, hogy Ben csak azt akarja, az elméletéről felvétel készüljön arra az esetre, ha meghalnának a jégben. A férfi a rá jellemző módon legalább annyira szerette volna, hogy a felfedezései megőrződjenek, mint hogy életben maradjon.

– Ez egy Föld-típusú világ, vagyis nyugodtan feltételezhetjük, hogy számos mechanizmus itt is úgy működik, mint odahaza – folytatta Ben. – A gránit a megszilárdult magma frakcionált kristályosodása révén jön létre a kontinentális kérgekben. Nem egy gyors folyamat. A legnagyobb uszonyhegyek alapja talán elég öreg ahhoz, hogy A-típusú gránitot produkáljon, de ezek a hegyek jellemzően átmeneti képződmények. Úgy gondoljuk, hogy kevesebb mint egymillió évesek. Nem elég idősek ahhoz, hogy másfajta gránit keletkezzen bennük, és az összetételük sem megfelelő. Az eszközök, amiket találtunk, magmás protolitból készültek. I-típus. Ennek a kőzetnek egy óceán feneke alatt kellett kialakulnia.

– Huh, de unalmas ez – tréfálkozott Ash.

– Te pilóta vagy – felelte Ben, és érezni lehetett a hangján, hogy beszéd közben vigyorog. – Senki sem várja el tőled, hogy ismerd az igazi tudományt.

– Von is pilóta – emlékeztette Ash a férfit.

– Mind a ketten féleszűek vagytok.

Vonnie már majdnem elkészült az árokkal. Sikerült! – gondolta, és felemelte a karját az utolsó vágáshoz.

Ebben a pillanatban a világ megrázkódott.