3

 

Mózes és Nun között furcsa, összetett és szoros kapcsolat alakult ki. Nun nem szerethette Mózest, a gazdáját, hiszen a szolgának a gazdája iránti szeretete nem azonos a szeretet szó mély és igazi értelmével, hanem arra hasonlít, amit az állat érez, ha addig verték, amíg megtört a lelke, ami tehát inkább a függés, a gyűlölet és a félelem keverékére emlékeztet, és ha a mélyére nézünk, hiányzik belőle minden méltóság. Szeretet csak félelem nélkül létezhet, és ha az emberi lelket meg is lehet vásárolni és el is lehet adni futó szeszélyből, a félelmet soha sem lehet lecsillapítani. De Nun nem is félt Mózestól, hiszen békét kötöttek mint gazda és szolga, és ez a béke hosszú, nagyon hosszú maradt, ráadásul olyan kötés tartotta őket össze, amelyet a vér primitív rítusa pecsételt meg.

Kapcsolatuknak nem volt erkölcsi tartalma. Nunnak sohasem jutott eszébe azon töprengeni, vajon a szolgaság helyes-e vagy helytelen: bizonyos emberek szolgák voltak, mások szabadok. Valójában inkább Mózes volt az - bár sohasem volt szolga -, akit jobban undorított ez a helyzet, mint Nunt. A szabad ember viszolygásával gondolt az övénél annyival rosszabb helyzetre, és mivel beleivódott a bölcs teremtő képzete, aki minden embert bölcsességében és jóságában teremtett, és mivel mindig is azt tanulta, hogy logikus kérdéseket tegyen föl, Mózes volt az, és nem Nun, aki megkérdezte önmagától: miért van az, hogy az egyik ember szolga, a másik szabad?

Mózes mindenben különbözött Nuntól, és bizonyos értelemben meg is nyugtatta őket, hogy mindketten azt találták meg a másikban, ami belőlük - legnagyobb bánatukra - hiányzott. Ha Nun nem is szerette még Mózest, hatalmas tiszteletet érzett iránta. Amit Nun tudott, abban Mózes nagyrészt teljesen tájékozatlan volt, hiszen egyikük a sárban, másikuk a palotában nőtt föl. Mózes tudása viszont nem volt állandó természetű, inkább örökké mozgásban lévő - ami Nunt csodálattal töltötte el, és elég gyakran rémülettel is. Egyszer egy hegycsúcsra mutatott, amely Kus földjének déli határán látszott, és azt kérdezte Mózestól: - Mit látna az ember arról a magaslatról, gazdám? - A magaslatokon az istenek, a Baálok laknak, ahogy mindketten jól tudták, Mózes viszont azt javasolta, másszanak föl a hegyre, és akkor meglátják maguk is. Amire Nun rémülten könyörgőre fogta: nehogy ilyesmit tegyenek, nehogy Mózes ilyesmire kényszerítse őt - aztán látnia kellett, milyen jót mulat Mózes az ő aggodalmán.

Nun tudatlan volt és babonás, mégis egyetlen nap alatt többet tudott meg a kusitákról és a városukról, mint Mózes valaha, és ahol Mózes éhezett volna, ott ő jóllakott. Ugyanakkor szentül hitte, hogy ha délben az ember felemelt bal karral a napra mutat, akkor férgek lepik el a beleit; elhitte, hogy a só szent, és egy csipetnyit mindig el kell belőle ásni, mielőtt az ember enni kezdene; elhitte, hogy az egyiptomiakat, akik körül vannak metélve, haláluk után egy óriáskígyó nyeli le; elhitte, hogy a kancsal nők mind boszorkányok; elhitte, hogy minden dombon és hegyen istenek laknak; elhitte, hogy ha megérinti egy másik férfi falloszát, akkor egész életében engedelmeskednie kell neki; elhitte, hogy minden istent kígyók szülnek, és minden kígyó szent, és amikor először látta, hogy Mózes levágja egy kígyó fejét, napokig remegett a félelemtől és a nehezteléstől; elhitte, hogy ha egy ház küszöbére kígyó vérét kenik, az megvédi a lakóját minden gonosz szellemtől; elhitte, hogy ha valaki megtudja egy másik ember titkos és tiltott nevét, akkor hatalma lesz a másik élete és halála fölött, és hitte, hogy csak Nehusztan tudja az emberek igazi nevét, ezért neki van hatalma élet és halál fölött.

De ez hiedelmeinek csak egy része volt. Nun kizárólag Nehusztan isten előtt hajolt meg, és egyszer elmagyarázta Mózesnak, hogy Nehusztan minden kígyók ura, és minden Baálnak is, lévén maga is hatalmas kígyó. De abban már nem volt bizonyos, hogy a Baálok, akik a magaslatokon laknak, mind kígyók-e, mivel ő alacsony, sík földön született, ahonnan még látszani sem látszanak hegyek, és a Baálokról is csak mendemondákból hallott. Az volt az érzése, hogy a Baál részben kígyó, részben asszony, afféle szárnyas lény, akinek női arca és keble van, de kígyóalakja és kígyóbőre - amiben Mózes a szfinx elferdített alakjára ismert, Egyiptom ősi, félig már elfeledett isteneinek egyikére.

Az már a kusita asszony esete után történt, hogy Mózes és Nun belemélyedt ezekbe a dolgokba. Irga hercegnőre a kusita templom romjainál, egy nagy urnában találtak rá, de Mózes nem akarta visszafogadni, és Szokar-Mózesnak eszében sem volt, hogy olyan nőt küldjön urának, az istenkirálynak, aki ilyen gyorsan a késhez nyúl. Odaadta inkább a tisztjeinek, akik kockadobással döntötték el, melyikükhöz kerüljön, és Hetepré nyerte el, akiről az a hír járta, hogy sokkal gyakrabban győz a kockán, mint ahogy a szerencse szokásai szerint győzhetne. Három nap múlva részegen halálra verte a lányt, mert dühítette, hogy nem akar a kedvére tenni - ami nem járult hozzá Hetepré jó híréhez sem a tiszttársak, sem Szokar-Mózes előtt.

Az egyiptomiak titokban temették el Irgát, de az ügy kitudódott, mint minden ilyen dolog, és a kusita város őrjöngött a hódítók iránti haragtól és gyűlölettől. Éjszaka egyiptomiakat mérgeztek meg és gyilkoltak az utcán, és Szokar-Mózes viszonzásképpen büntetést és halált rótt ki rájuk, mert ismét szükségét érezte, hogy a hatalmával és az igazságszolgáltatásával nyűgözze le a népet. Hetepré ráadásul suttogva terjeszteni kezdte, hogy mindennek a háta mögött Mózes áll, mert szándékosan eresztette el a fekete hercegnőt, és bujtotta föl lázadásra, hogy aztán kettesben uralkodhassanak Kus földjének trónján. És még ennél is többet állított, mert Nun egy nap azt mondta Mózesnak:

- Úgy hallom, Egyiptom hercege, hogy egy bizonyos kocsihajtó kapitány olyasmiket mond, amiket nem kellene mondania.

- Nem, mert a beduin, az természetesen hazudik. Csak az egyiptomiak beszélnek igazat.

- Előttem ne beszélj így egy egyiptomi tisztről!

Nun megvonta a vállát és elhallgatott, de elhatározta, hogy a maga kezébe veszi a dolgot. Lelkiismereti gondok nem kínozták - itt egyszerűen arról volt szó, hogy az egyik élet megmentéséhez egy másikat ki kell oltani. Az csak könnyített a dolgán, hogy amúgy is gyűlölte Heteprét - önmagáért is és mint egyiptomit is -, de a helyzeten az sem változtatott volna, ha nem gyűlöli. Mózes mostanra többet jelentett számára, mint az élete egyik részét: ő volt a rabszolga életének a középpontja.

Ezért aztán mindent a legegyszerűbb és legnyíltabb módon végzett el. Feltűnés nélkül figyelte egy ideig a kapitány útjait, aztán egyik éjszaka megvárta. Mikor az egyiptomi elment mellette, Nun halkan mögé lépett, az egyik karját átkulcsolta a férfi nyakán, a másikkal megfogta a csuklóját, és a két karja satujába fogta Hetepré nyakát, mint valami nádszálat. Aztán hagyta, hadd essen le a földre - ott is találták meg másnap reggel.

Nun csak attól félt, hogy Mózes megtudja, és kitölti rajta a haragját, vagy valami súlyosabbat tesz - de a gazdája semmi jelét nem mutatta, hogy tudna a dologról. Pedig bizonyos értelemben Mózes tudott is - csak a sejtés és a tudás közötti lépés, a bizonyíték hiányzott -, azt mindenesetre tudhatta, hogy a seregben nincs még egy olyan ember, aki ilyen iszonyú erővel meg tudna ölni valakit, mielőtt az áldozata küzdeni vagy tiltakozni tudna. És ez nem volt könnyű gondolat Mózes számára: érdekes módon az, hogy a csatában ő is ölt, egyáltalán nem csökkentette a gyilkosságtól való viszolygását, ám ezt a viszolygást ellensúlyozta Nun odaadása - ami persze egyszerre volt csodálatos és rettenetes érzés.

De nem Mózes volt az egyetlen, aki gyanakodott és következtetéseket vont le. Nunt megóvta Mózes isteni öltözéke és fellépése, de ezután már nem élhettek úgy a városban, mint korábban. Így esett, hogy Szokar-Mózes hosszú és komoly beszélgetésbe merült az egyiptomi herceggel, és elmagyarázta neki, hogy amikor a viszálynak egy ilyen kicsi szikrája kipattan, nehéz elég vizet találni, ami elolthatná. Elgondolkodva nézett Mózesra, nehézkes arca elborult attól az eszét és érzékenységét egyaránt meghaladó, leküzdhetetlen feladattól, hogy egy személyben kell egy isteni származású herceggel és a saját alárendeltjével beszélnie. Kínos párosítás - ráadásul Szokar-Mózes jól tudta, hogy Ramszesz korántsem várja vissza Mózest a Deltára, de azt is tudhatta, hogy ha Mózes olyan körülmények között találna meghalni, amit ő mint a Seregek kapitánya megelőzhetett volna, az - az igazságszolgáltatás szimbolikus gesztusaként - az ő saját halálát vonná maga után. Úgyhogy - mondta - bár ő személy szerint nem hibáztathatja Mózest Hetepré meggyilkolásáért, mivel amúgy sem volt már jó semmire, azért a halott tisztnek vannak barátai.

Mózes azt felelte, hogy nem szokása csak úgy embereket öldösni, és nem ő ölte meg Heteprét. Hogy viszolygott ezektől a kicsinyes cselvetésektől és ellencselvetésektől! Hiszen itt él ez a hatalmas sereg hódító egy vályogtéglából épült város romjai között, amelynek lesújtott népe bosszúra szomjazik, és akkor nekik az a legfőbb elfoglaltságuk, hogy a várost minden értékétől csupaszra rabolják, miközben csak az unalom és a rosszkedv nő bennük. Mózes jól érezte, hogy minden egyes nap újabb összeesküvéseket szül, további gyűlöletet, nyereségvágyat és korrupciót, míg végül Szokar-Mózes minden brutális fegyelmezőeszközét bevetheti, ha azt akarja, hogy a katonái ne öldössék egymást sorra. Naponta indultak portyázó csapatok, hogy a legkisebb környező falvat is kifosszák - bár a falvak többsége már lakatlan volt, az emberek elmenekültek, és magukkal vittek mindent, ami mozdítható, igen csekély zsákmánynak valót hagytak hátra. De az istenkirálynak nem jutott eszébe, hogy ha egy ekkora sereget ilyen távolságba irányít, ekkora költségen, akkor azok ne ragadnák meg a zsákmányszerzés legkisebb eszközét is.

Mózes bölcsességét dicsérte, hogy növekvő megvetéssel figyelte fajtáját, és nem követte őket. Minél többet látott belőlük, annál kevésbé volt képes csodálni a társait. Mind zsugori volt, kéjvágyó, megbízhatatlan, szájhős, tudatlan és babonás, állat volt mind, de az állatok tiszta és egyszerű méltósága nélkül: csak a gyilkolás puszta borzongásáért gyilkoltak. A könyörület semmit nem jelentett számukra - na és a becsület: Mózes oda jutott, hogy a maat szótól egymagában felfordult a gyomra.

Elfoglalták ezt a földet: a fiait lemészárolták, a várost rabszolgává és szajhává tették. Gyermekeket cipeltek az ágyukba, és a nőket olyan rutinból ölték meg, ahogy az ember egy bogarat eltapos. A beszédük mocskos volt és trágár, és ha már Egyiptom isteneinek szeme láttára is vadak lehettek, most, erőtlen isteneiktől távol még kevésbé tudtak ember módjára viselkedni. Az út szélén álltak meg vizelni, és Kus istenanyjának templomában ürítkeztek, hiszen a képét már lerángatták és összetörték, ahogy ledöntötték Kus minden más istenét is.

Mózes még sohasem látta olyan tisztán az isteneket, mint most. Távol voltak, de a képük ott élt ezekben az emberekben és minden tettükben. Ha Mózes egyedül maradt, és nem hallotta senki, szembeszállt az istenekkel, hangosan káromolta és biztatta őket, tegyenek csak vele bármi rosszat. - Fizessetek meg az imádóitok tetteiért - kiáltotta. Az istenek ellensége vált belőle, lesbed - ahogy az egyiptomiak és szomszédaik mondanák, azaz őrült. Pedig Mózes korántsem volt őrült. És amikor elment Kus templomának fala mellett, és látta a rombolást, és érezte az emberi ürülék bűzét, nem Kus isteneit szánta, akik - úgy gondolta - se nem jobbak, se nem rosszabbak Egyiptom isteneinél, hanem azt gondolta magában: „Várjatok csak, Egyiptom istenei, így bánnak majd veletek is."

Hercegi távolságtartását láthatatlan köpenyként öltötte magára, és csak az álmai világában élt, Meritaton-nal, ám Szokar-Mózes a tőle telhető legkeményebb hangon megmondta neki, hogy a Nagy Háztól nagyon távol vannak. - Azt hiszem, te szeretnél visszamenni - állapította meg.

Mózes vállat vont. Az ő szemei előtt egy fehér kis ház jelent meg a sivatag sziklafalában, amely a Nílus folyam távolba nyúló tükrére nézett.

Szokar-Mózes a hadjáratról és az istenkirályról kezdett beszélni. Ramszesznek csalódást okozott a zsákmány, amelyet fölküldtek a Deltához, ahogy a katonák és a kapitányok is csalódtak a maguk jussában. Nem volna most hősies dolog visszatérni, Ramszesz nem is akarja visszahívni a sereget. A helyzet az, hogy itt kell maradni, mert az istenkirály aranyat akar.

A hadvezérnek el kellett mondania a mondandóját, és egyenesen, gondolkozás nélkül el is mondta, noha a szavak úgy hatoltak át a fiatal herceg igazságérzetből maga köré emelt palánkján, mint a kés. Szokar-Mózesnál érzékenyebb ember kellett volna, hogy felfogja Mózes bonyolult és mély zavarát; a parancsnok azonban csak az egyszerű erényeket értette meg és az egyszerű hibákat. Biztosította Mózest, hogy érti ő a honvágyát. Elég jól megérezte azt is, mennyire félhet Ramszesz ettől a fiától, aki ilyen magas és ilyen tiszteletet parancsoló megjelenésű, aki félelmetesen harcol, és csak látszólag magányos, valójában rejtett ambíciókat dédelget. Valaki, aki titkos kihívásként csak fél nevet visel.

Mózes már nem fárasztotta magát azzal, hogy minden egyes alkalommal megcáfolja a származását, és most is csak annyit felelt, hogy Ramszesz a világ minden kincsével is elégedetlen és dühös lenne.

-      Gyerekmese - mondta Mózes. - Hogy hiheted el te is? - Én csak az atyád szavait ismétlem. Úgy gondolja, hogy az a város a Nílus forrásánál van, ahol még ember nem járt, legalábbis a mi időnkben nem: túl azokon a délre elnyúló hegyeken. De ha el is visszük a sereget odáig azzal, hogy hátha mégis megtaláljuk a várost, hogyan fedezzük az utóvédeket? És ha délen nagyon sok embert elvesztünk, honnan tudhatjuk, hogy egyáltalán vissza tudunk-e térni?

-      Más szóval - mosolygott Mózes -, Ramszesz úr azt tanácsolja, küldj el engem délre, hátha megtalálom ezt a várost, amely sohasem létezett, és ha nem térnék vissza, akkor sem hullat könnyet senki.

Szokar-Mózes egyenes ember volt, és a saját elvei szerint őszinte is. - Körülbelül - ismerte el.

 

4

 

Ezért aztán Mózes és Nun hamarosan útra kelt, hogy megtalálja Kus legendás városát. Az emberek gondolatait ez idő tájt erősen foglalkoztatták az eltűnt városok, a legendás városok, a gyönyörű, békés és minden elképzelhetőnél gazdagabb városok. Mózes rájött, hogy ez nem is lehetne másként. Minden emberben, Nunban, Szokar-Mózesban és a hettita zsoldosokban is ott égett egy szikra, amely szeretetért, barátságért, megértésért könyörgött, és bármennyire elfedte is ezt a szikrát a brutalitás és az ellenségeskedés, kioltani nem lehetett. Amikor az emberek végignéztek városaikon és nyomornegyedeiken, a mocskon, a szenvedésen és az éhezésen, az lehetett az érzésük, hogy a saját sorsukat látják. Mózes eddig sohasem gondolta végig komolyan, hogy ezt a valóságot az emberek olyan álommal ellensúlyozzák, amelynek semmi esélye sincs rá, hogy valóra váljon. Most, hogy ezt átgondolta, szinte remélni kezdte, hogy valóban talál egy aranyvárost valahol délen. Mert ha az igazságosság - az egyiptomiak féltett maatja - teljességgel üresnek is bizonyult, Mózes azzal vigasztalhatta magát, hogy ezt a szót sem Amontef, sem Nef szájából sem hallotta soha. Ellenkezőleg: ezek az emberek olyan magától értetődő tényként fogadták el, hogy az ész emberének egy eszement világban kell élnie, mint azt, hogy vannak nappalok és éjszakák. Bár Mózes ifjúságának az élét többé-kevésbé tompára kalapálták, az optimizmusa és a nyitottsága megmaradt. A teljességet és a végtelen tudást azon az egy éjszakán megszerezte, amit Meritatonnal töltött szerelemben és varázsban, és a lelke mélyén hinni tudott benne, hogy létezik az ígéret földje, ahol az ész és az ésszerűtlenség összefonódik, ahol az ember nem gyilkol, és ahol nincs mocsok és csalás.

Így hát el lehet mondani, hogy amikor a kusiták városát elhagyta, és útra kelt dél felé, olyan keresésbe és vándorlásba kezdett, amely méltó kifejeződése lett az életének. Nem mintha innentől fogva az élete egyenes úton haladt volna. Még meg kellett ismernie a mélységet is, a magasságot is - meg kellett tapasztalnia a lealacsonyodást és az igazi nemességet.

Mózes mégis megváltozott: már nem volt és soha többé nem lett újra a Nagy Ház csinos, arany gyermeke. Noha egész Egyiptom legmagasabb sorba született hercege volt, el kellett fogadnia, hogy egyáltalán nem herceg, hanem csak egy beduin lelenc, és ő, akinek az életét minden lehetséges módon óvták és védték, most már másfél éve itt élt ezek között a sötét szellemű és vérrel bemocskolt emberek között. Ész nélkül, a gyilkolás vér mámorában ölt, kifosztott egy várost, rabolt és rombolt és mintha maga is állat volna, részt vett ezeknek az állatias embereknek a társaságában és a gondolataiban.

Bármennyire is kritizálta a Deltát, mégis az volt az otthona, és odakötötték az emlékei, úgyhogy egyáltalán nem volt könnyű az ellenkező irányba indulnia, hogy talán soha vissza se térjen. Most odaindul Nunnal, ahova eddig egyetlen egyiptomi sem tette be a lábát, legfeljebb a legendákban, és ha nevetett is Nunon, aki a világ végétől félt - ahol a gyehenna tüzei égnek, a fekete tüzek, amelyek hatvanszor olyan forróak, mint a földi tűz, és bárkit elégetnek és magukba szippantanak, aki csak a közelükbe ér - őt sem nyugtatta meg az a hite, hogy a föld gömbölyű. Az ismeretlentől való rettegés éppúgy elnyelte őt is, mint Nunt.

Eddig úgy élt Nun mellett, mint a gyerek, és most hirtelen az apja lett. A saját magányos rettenetét alárendelte a parancsolás felelősségének, és ahogy a rettenete apadt, úgy vette át a helyét valami kemény, cinikus büszkeség.

A harci kocsival indultak útnak dél felé, a Nílus mentén. - Milyen messze megyünk? - kérdezte Nun, és Mózes azt felelte: - Ahogy urunk, Szokar-Mózes, a Seregek kapitánya utasított: száz napig megyünk délnek, és aztán ha még mindig nem találtunk semmit, visszafordulunk. - És ha megtaláltuk, amit kerestünk? - Akkor visszatérünk, és odavisszük a sereget, hogy mindent elpusztítson, amit találtunk. - Tompa keserűsége nem volt túlzottan biztató, úgyhogy Nun nem is kérdezősködött tovább. Mózes fogta fekete kusita botját - ugyanazt, amellyel Ramszeszemszéthi ellen harcolt, és amelyet nem a helyről, hanem a színéről neveztek kusitának -, és egy vékony vonalat metszett rá. Ez jelezte az első napot, és ezután mindennap ugyanígy jelölte a napokat.

* * *

 

Egy ideig találtak helyet a kocsi tengelyének, és olyan jól utaztak, ahogy csak a körülményekhez képest lehetett - követték a kék Nílus vonalát, amely délről keletre kanyarodott. Minden este a folyóparton ütöttek tábort, ropogó tüzet gyújtottak a felföld hűvöse ellen, és ha el tudtak ejteni egy madarat vagy egy antilopot, még friss húst is süthettek. Az ifjúság és a magány köteléke közel hozta őket egymáshoz, jobban megismerték egymást, mert sokat beszélgettek. Ezeken az estéken Nun apránként és szinte szándéktalanul elkezdte tanítgatni Mózesnak a kánaáni törzsek és állattartók nyelvét. A kusiták nyelve teljességgel ellenállt Mózesnak, de a sémiták sivatagi nyelve és az egyiptomi között kísérteties és sokat sejtető rokonság volt, mintha mindkettő egy rég elfeledett közös őstől származna. Hasonló típusú nyelvek voltak, ezért az igék ragozása sem okozott gondot. A két gyereknek, aki ebben a két fiatal emberben tovább élt, öröme telt benne, hogy idegen nyelven kiáltozhatnak és ugrathatják egymást, és bár senki sem volt a közelben, ez némi cinkosságot is jelentett kettejük között. A Hetepré megölését követő idegenség nem tarthatott túl sokáig. Ahogy teltek-múltak a napok, már kezdtek el-elmosolyodni, aztán hangosan nevettek.

Ekkoriban ismerkedett meg Mózes Nun származásával. Akkor történt ez, amikor egy este Nun hosszas történetekbe fogott az istenekről és az ősökről, ugyanis minél délebbre jutottak a hegyek között, Nun annál jobban tartott a hegycsúcsokon lakozó furcsa istenektől - magyarázta Mózesnak, hogy minden egyes magaslaton egy-egy Baál lakik, és amikor Mózes ezen csak mosolygott és derült, Nun rémült haraggal figyelmeztette:

Az világosan kiderült, hogy Nun fél Jávától, de hát még egy gonosz és kegyetlen istent is meggátol az a távolság, amely elválasztotta őket a Baál lakhelyétől. Nun körvonalazni kezdte az őseit. Kezdetben volt Ábrahám, vagy ahogy ő emlegette: Áv-Rám, a hatalmas sivatagi törzsfő, aki réges-régen érkezett a Kánaán földjére, olyan régen, hogy akkoriban talán még Egyiptom sem létezett.

Nun azzal vágott vissza, hogy az egyiptomiak a világon minden jóra és csodálatosra rámondják, hogy az övék - de aztán a neheztelését legyőzte az a vágya, hogy tovább terjessze a tudást. Mint minden beduin, Nun is szívesen beszélt a vallás dogmáiról és bonyolult felépítéséről, amelyhez hozzátartozik a nemzedékek leszármazása, hiszen mint a törzsi népeknél gyakori, a legtávolibb őst már nehezen lehetett elválasztani az istentől. Nun nem volt benne biztos, Ábrahám változott-e a szent Nehusztan kígyóvá, mindenesetre a következő törzsfő Izsák volt, vagy Jitsz-Hák, és Jitsz-Hák fia Nun szerint Já-Kob, vagy Jákob, akinek titkos, szent neve Izrael volt, azaz Nun kiejtése szerint Jisz-ro-él.

Nun beszélt tovább, és Mózes lenyűgözve hallgatta ezeket a neveket, amelyek Nun anyanyelvének szavaihoz hasonlóan az egyiptomi nyelv peremén látszottak lebegni. Aztán a kígyó képe ragadta meg és kezdte izgatni képzeletét. Emlékezetében addig ásott, amíg rá nem talált arra, amit keresett - közben végig a tűz lángjait bámulta -, hirtelen erős nosztalgiát érzett a múlt iránt, és heves vágyat, hogy előtűnjenek a múlt emlékképei. Ahogy így emlékezett, egyszer csak meghallotta Amontef hangját, aki a dobozban fekvő kígyó történetét mondja: hiszen ez a kígyó Nehusztan volt!

Mózes úgy bámult Nunra, mintha eddig sohasem látta volna. Nun Já-Kob fiairól beszélt, Jo-Szefről, ahogy Józsefet ejtette, és most már Mózes sem szakította félbe, hogy közbeszúrja, ez is újabb egyiptomi név - voltaképp nem is hallotta már a neveket, csak azt kérdezte Nuntól halkan és keservesen:

- Barátom, te melyik törzshöz tartozol?

A kérdésben rejlő mélységes és nyomatékos udvariasság meglepte Nunt: hirtelen rádöbbent, milyen elkínzott Mózes arca, ahogy a tűz megvilágította magas, csontos homlokát. - Én Lévi törzséből származom, aki Izrael gyermeke volt - felelte.

Mózes bólintott. Az egész világ összeölelte őket, ahogy a vadonban a tűz előtt kuporogtak. - Hát csakugyan testvérek volnánk? - tűnődött rémülten Mózes.

 

5

 

Mózes kezdett arra gondolni, hogy valószínűleg kiértek az ember lakta világ végére, mert egyik nap telt a másik után, de sem embernek, sem a keze munkájának, sem a lakóhelyének nyomát sem látták. Nem sokkal azután, hogy elhagyták Kus földjét, ott kellett hagyniuk a kocsit is. A Nílus keskeny, szaladó hegyi patakká változott, fehér habját kövekre öntötte, apró vízesésekben kavargott egyik szintről a másikra bukdácsolva, és már sehogy sem lehetett helyet találni a kocsi széles tengelyének. Kifogták hát a lovakat, megrakták őket annyi tartalékkal, amennyit az állatok elbírtak, és folytatták útjukat. Miután Mózes megtanította Nunt egy-két egyszerű fogásra, hogyan maradjon nyeregben, a levita egész jól lovagolt, és lóháton is jó tempóban haladtak. Hatalmas, festői hegyvidékre értek, a hegyóriások végtelen hosszan sorakoztak dél felé - így folytatták útjukat a folyó mentén, számos gyönyörű zöld völgyön át. Az esős évszakot követő hónapban jártak, a hegyek még zöldelltek, és a növényzet olyan gazdagon borította őket, amilyet Mózes és Nun soha nem látott. A levegő éles volt és tiszta, a nappal kellemesen lágy, az éjszaka gyakran olyan hideg, hogy két tüzet kellett gyújtaniuk, és úgy aludtak a meleg közelében, a két tűz között.

Sok állat lakta ezt a vidéket, és egyik sem tanulta meg, hogy féljen az embertől. A domboldalról páviáncsapatok ugattak rájuk és szegődtek a nyomukba kíváncsian. Oroszláncsordák figyelték őket félelem nélkül, és a sziklás meredélyekről pettyes, sütkérező leopárdok kémlelték, ahogy továbbhaladnak. Mindenféle majmok rohamozták meg őket a sziklák és bokrok közül hangos, őrült kiáltozással, és kiáltásukat átvette a hiénák furcsa nyafogása. A völgyön élénk tollazatú madarak szálltak keresztül, a domboldal tele volt vadakkal, az apró antiloptól kezdve - amelyek mintha a levegőben szálltak volna, ahogy a meredélyeken lezúdultak - egészen a ló nagyságú vadakig, amelyeknek egy méternél is nagyobb szarvuk volt. A csipkézett sziklákról fehér kecskék kémleltek, és a távolban valami marhagulya látszott, de ez a vadfajta óvatosan távol maradt.

Ha vadászni akartak, le sem kellett térniük az útról, csak úgy kiválaszthatták a prédát, amikor az állatok lejöttek reggel a folyóra inni. Az állatok annyira nem féltek tőlük, hogy egyszerűen gerellyel ledönthették őket, és mivel annyi friss húsuk gyűlt, a kincsként őrzött kenyérhez sem kellett hozzányúlniuk. Bogyókat is találtak bőven, a vízben pedig lándzsával tudtak halat fogni.

Az egyik lovukat megölte egy oroszlán. A vad kutyák éjszaka odagyűltek a tűz köré, úgyhogy a lovakat a közelben kötötték meg, de egyik éjjel már aludtak, amikor a sötétből előugrott az oroszlán és lerántotta a lovat. A nyerítésre riadtak fel, és mindketten gerelyt ragadva el is találták a holdfénynél a célpontot: az oroszlánt egyetlen hajításuk erejével földhöz szögezték. A ló ugyan kimúlt, de az oroszlánvadászat büszkévé és elbizakodottá tette őket, és másnap fogták a megmaradt lovat - a gyönyörű sárgát, Karit, akit Mózes Butóban vásárolt -, megrakták minden terhükkel, és gyalog vágtak neki az útnak. Mózes fényes kedvében volt, a bátorság, a kockázat és a siker büszkeséggel töltötte el - Nun átvette és visszasugározta a jókedvét. Mindketten olyan tájon nőttek föl, ahol alig járt oroszlán, ezért királyi tulajdonságokkal övezték föl, az oroszlánvadászat tehát a királyok szórakozása és előjoga maradt.

Két nap múlva egy kis kitérőt tettek, hogy becserkészhessenek egy oroszlánt, amelyet aztán gerellyel le is terítettek. De egy harmadik oroszlán meg sem roggyant a két döféstől, és megállás nélkül máris ledöntötte Nunt, Mózesnak alig maradt ideje összezúzni a gerincét a kardjával. Nun egy-két karomnyomtól eltekintve, amelyet haláláig viselt a mellkasán, nem sérült meg, és nagy szerencséjük volt, hogy az oroszlánok iránti megfelelő tiszteletet ilyen olcsón és fájdalom nélkül megtanulhatták.

A sárga ló belelépett egy kígyólyukba, és a lábát törte: el kellett vágniuk a torkát. Mózesnak nehezére esett a feladat. Kari jelentette életében először a szabadságot, együtt kóstolták meg az ifjúság kalandjait, és annyira ragaszkodtak egymáshoz, amennyire ember és állat ragaszkodhat. A múlt halt meg vele, kétszeresen nehéz volt hát egy ilyen fontos lényt megölni. Mózes kusita botján negyvenkilenc rovás sorakozott már, amikor a lovat otthagyták, és ettől fogva a saját hátukon kellett cipelniük a terheket. A pajzsok cipelése szóba sem jöhetett, úgyhogy mindketten megragadtak egy-egy gerelyt, kardot és tőrt, a lemezelt íjakat és fejenként harminc nyilat, ezenkívül Mózes hozta a fekete botot, Nun pedig összekötötte és a hátára vette a maradék kenyeret. A többi holmit elásták, és egy kőhalmot emeltek fölé, hogy megtalálják.

A Nílus elágazott: azt az ágát követték, amely délebbre vitte őket, de még mindig nem láttak embert, sem emberi kéz munkáját. Naponta egyre beljebb és följebb értek a zúgó hegyekbe, amelyek már nem is voltak olyan barátságosak: magas sziklaláncok, sziklás meredélyek és köves csúcsok kezdték egymást követni. A Nílus pedig mind keskenyebb lett, és mindennap egyre sekélyebb - Mózes és Nun ráeszmélt, hogy lassan megközelítik a folyó rejtelmes és legendás forrását, a félelmetes helyet, ahonnan nem tér meg utazó - ez a gondolat némileg le is törte széles kedvüket, akárcsak az a felismerés, hogy ennyit lehet a világban előrehaladni anélkül, hogy emberi hajlékkal találkoznának. Már akkora távolságot megtettek, hogy a visszatérés puszta gondolata is elrémítette őket. Nun könyörögni kezdett Mózesnak, mondván, hogy már eleget jöttek.

- Gazdám, ez már a világ vége - mondta, és a barna, fenyegető csúcsokra mutatott, melyeknek tetejét lilás felhők rejtették. - Az ott a gyehenna tüze. Muszáj meghalnunk, csak mert az apád úgy akarja, hogy meghaljunk? Innen már minden ember visszafordulna, akibe egy csepp józan ész szorult.

Mózes türelmetlen volt és ingerült, és mérgét Nunon töltötte ki, mivel máson nem tölthette. - Halálosan elegem van a nyavalygásodból és a nyomorult babonás siránkozásodból! Elegem van a gyehennádból és a rohadt sivatagi isteneidből is! Nem gondolod, hogy én is legszívesebben visszafordulnék? Te nem ismered Szokar-Mózest meg a hozzá hasonlókat. Egyiptom földjének istenkirálya azt mondta, száz napig kell utaznom, és ha kétszáz napnál hamarabb térek vissza, az a halál. Nem térhetünk vissza - és akkor tessék: itt vagyok megáldva ezzel a tudatlan, gyáva rabszolgával!

Nun tudomásul vette a szavak vesszőcsapásait, és hogy gyávának bélyegzik, de aznap éjszaka, miközben a távoli hatalmas csúcsokon villámok cikáztak, és mennydörgés rázta a völgyeket, ott ült a tűznél, és nyíltan, szégyenkezés nélkül sírni kezdett. Mózes most már értette rettenetes és legyőzhetetlen félelmét, és szerette volna tiszta szívéből megvigasztalni, de a büszkesége nem engedte, hogy egy rabszolgának magyarázkodjon. Inkább hallgatott, és három napig így haladtak tovább.

A Nílus itt már bővizű patak volt csupán, ott folydogált az őserdő dús aljnövényzetében annak a szakadéknak az alján, amelyben haladtak. Mózesnak fogalma sem volt, a Nílus forrásához közelednek-e, vagy valami kisebb ágéhoz. A legenda szerint a folyó forrása valami nagy és gyönyörűséges tó, ez a lassú folyócska azonban sehogy sem látszott egy nagy tó elvezetőjének. A harmadik hallgatással töltött nap délutánján Mózest megmarta egy kígyó, amelyet azonnal levágott a kardjával, amint a vádlijába mélyesztette a fogát. Nun iszonyú kiáltást hallatott, kivonta a tőrét, és vadul ráordított Mózesra, hogy feküdjön le. Mózes szó nélkül engedelmeskedett: elkészült rá, hogy meghal, a szíve jegesen hideg lett, megült benne a rettegés. Hasra feküdt, és hunyorgott a fájdalomtól, amíg Nun bevágta a kígyómarás helyét. Mózes hátracsavarta a fejét, hogy lássa, mit csinál Nun: a beduin rá merőlegesen szintén lehasalt a földre, és szívni kezdte a nyílt sebet. Mózes másra nem is emlékezett, mert egy percen belül elvesztette az eszméletét.

Később aztán megtudta, hogy ezután másfél napra delíriumos álomba merült, ami alatt időnként az egész teste tetőtől talpig görcsös rohamokban vonaglott, és gyakorlatilag a halál küszöbén járt. Jóval később tudta meg azt is, hogy Nun végig ott térdelt mellette, se nem aludt, se nem pihent egy percet sem, mert ismerte a kígyómarást, és amikor a roham elkezdődött, Mózes testét borogatással hűtötte, a fogait meg egy puha rongydarabbal választotta szét, nehogy elharapja a nyelvét. Közben folyton nyugtatta és hűsítette. Mózes a delírium alatt egyfolytában beszélt, és szinte semmit nem hagyott ki az élete legfontosabb dolgaiból. Így tudta meg Nun Mózes születésének titkát, hogy a leviták fel akarták áldozni, de egy egyiptomi pap megtalálta - és hogy ezek szerint ő és Mózes rokonok. Ezt tudta meg Nun, és még sokkal többet is, és aztán hosszú órákon át töprenghetett, milyen furcsa összjátéka ez a körülményeknek, hogy így egymásra találtak, bár ő rabszolga és Mózes egyiptomi herceg, és egyrészt annyira mások, másrészt mégis annyira hasonlítanak.

Nun biztosra vette, hogy Mózes meg fog halni, ezért ezt a frissen szerzett felismerést a könnyein és a bánatán szűrte át. Sírt önmagáért is, de még inkább ezért a különös, magas, tűnődő és furcsán szomorú hercegért, aki egyszerre tudott olyan bölcs és olyan tudatlan lenni, olyan kifinomult és olyan ártatlan, olyan gyöngéd és olyan kemény, olyan erős és mégis annyira kiszolgáltatott. Nun egész életében senkit nem ismert meg ilyen mélységig, mint Mózest, és még a fájdalomban és delíriumban elmondott történetek sem tudták teljesen megfosztani attól a hitétől, hogy Mózes ereiben valóban isteni vér folyik. De azért is sírt, mert egész életének ez a Mózeshoz fűződő kapcsolat volt az egyetlen biztos pontja.

És mindennek tetejében azért is sírt Nun, mert tudta, hogy neki is meg kell halnia, hiszen tudta, hogy maga Nehusztan volt az, aki a sárga ló lábát a kígyólyukba terelte, és tudta, hogy maga Nehusztan sújtott le Mózesra is. Mózesnak azért kell meghalnia, mert vétett Nehusztan szentsége ellen, amikor megölte a kígyót, neki, Nunnak viszont azért kell meghalnia, mert szembeszáll Nehusztan akaratával, és próbálja megmenteni Mózes életét. De a saját halálát nem is bánta annyira, hiszen Mózes nélkül nem is akart élni.

De amíg Mózes életéért küzdött, azalatt is folyton ott érezte a gyomrában Nehusztan jéghideg fogát, a kígyóisten fogát, amelynek mérge halálos. Voltaképp Mózesért cserébe elkötelezte magát Nehusztannak, és Nun tudta, hogy csak és kizárólag a Nehusztantól való távolságának és a Mózes iránti szeretete nagyságának köszönheti, hogy a halál egyelőre elkerülte.

Így ápolta Mózest, és közben látta, hogy a gazdája méreggel teli lába hatalmas méretűre dagad, és lila színt ölt. Várta tehát a halálát, de Mózes életben maradt, és másnap napszálltakor elmúlt a delírium is: Mózes elhaló hangon inni kért. Ahogy a vizet itta, miközben a keze annyira remegett, hogy nem tudta egyedül megtartani a poharat, és Nunnak kellett az ajkához tartania, Nun elmondta neki mindazt, amit megtudott, aztán búcsúzkodni kezdett tőle.

Nun még Mózes jobbját szorongatta, a könnyei végig-ömlöttek az arcán, és fejét rázva kiáltotta: - Sohase hagylak el, gazdám, soha. Azt hittem, te mégy el először, és én követlek, de most már nekem kell mennem. Meg fogok halni.

- Megvettelek mint rabszolgát - folytatta fáradtan Mózes. - Nehusztannak velem kell tárgyalnia, ha az életedet akarja. Ez a törvény. Most hagyj egy kicsit. Aludni akarok.

Mózes hanyatt fordult, és szinte azonnal mély, egészséges álomba merült. Nun, aki fáradt is volt, és nem is tudott mit kezdeni Mózes nyílt érvelésével, maga is lefeküdt Mózes mellé, és a köpenyt magukra terítette. Ott aludtak mélyen, amíg a kelő nap fel nem ébresztette őket. Mózes addigra farkaséhes volt, Nunt meg annyira elfoglalta a tűzrakás meg a kenyér beáztatása, hogy aztán a gazdájáéval vetekedő étvággyal enni kezdett, s Nehusztan ügyét elnapolta. Hatalmas mennyiséget ettek, elfogyasztották minden kenyerüket, aztán csak feküdtek a tűz mellett, és Mózes hosszan és meleg hangon beszélt Nunhoz.

Elmondta neki, hogy a kígyó az csak kígyó, igen hitvány forma állat, aztán elismételte Amontef tanítását, hogy minden nép és nemzet életében van egy időszak, amikor valamilyen kígyót tisztelnek istenként. Ez nem valami nagy rejtély, magyarázta Nunnak, mert az ember nem tudta mindig, hogy a saját fallosza teremt életet a női méhben. A felismerés új és csodálatos érzés volt, és mivel a fallosz kígyó alakú, ha így akarjuk értelmezni, a kígyót tette istenévé. így volt ez valaha az egyiptomiakkal is, magyarázta Mózes, aztán azt kérdezte:

Nun a fejét rázta. - Az szégyenletes az egyiptomi fülnek.

Mózes bólintott, aztán apránként ledöntötte Nun hitének oszlopát. Az életéért küzdött, ahogy korábban Nun az ő életéért - Mózes rájött, hogy ez másfajta, egyszerre fontosabb és bonyolultabb küzdelem, mint bármi, amiben eddig része volt. Hallotta, hogy a beduin törzseknek olyan varázslóik vannak, akik úgy megbabonázhatnak valakit, hogy a végzete biztos tudatában elenyészik és meg is hal, és hallott a beduin boszorkákról is, akik a halálba dalolják az áldozataikat. Nef elmondta neki, hogy a világon semmi sem olyan hatalmas, mint a meggyökeresedett hiedelmek, és Mózes most értette meg Nef szavait - annak idején csak odavetett megjegyzésnek vélte.

Az elkövetkező napokban tehát megdolgozta Nun lelkét, érvelt és harcolt érte, és végül győzedelmeskedett.

És miközben csodálta ezt az embert, ezt a rabszolgát és barátot, aki a mérgezett sebre tette az ajkát, hogy kiszívhassa a mérget, és akár az életét adja egy másik ember életéért, Mózes ki is tárta a szívét Nunnak: elmondta neki, amit a társa már tudott: a születése és a gyerekkora teljes történetét. Aztán megkérdezte, hátha Nun tudja: hogy akkor hát ki ő?

- Ha csakugyan az a gyerek vagy, akit a pap megtalált, akkor tudom - mondta elgondolkodva Nun. - Kis nép vagyunk mi, leviták, és még kisebbek, amióta rabszolgák lettünk, úgyhogy mindannyian ismerjük egymást. A gyermek apja Amram volt, de ő már nem él, és a felesége Jokebed, azt nem tudom, ő él-e, hal-e. Két gyermekük él még: Áron, aki valaha erős embernek számított, jó munkás volt, és a nővére, Miriám, akinek elég éles a nyelve. Jokebed Szephir családjából jött, de Amram az én apám vérrokona, úgyhogy ha csakugyan te vagy az a gyermek, akkor kétszeresen is vérrokonok vagyunk... - De egészen, mélyen Nun maga sem hitte el, amit mondott, és Mózes is csak a vállát vonogatta: - Ki tudja! - A Delta más világ, nagyon, nagyon messze van.

 

Öt nap telt bele, mire Mózes biztonságosan tudott újra járni, és akkor újra nekivágtak a dél felé vezető útnak.

Elegük lett a dús aljnövényzetből, amely ott burjánzott a lassú folyócska körül, amely valaha a Nílus volt, vagy az egyik ága - inkább megtöltötték a vizestömlőket, és nekivágtak a meredélynek. Most aztán igazán kapaszkodniuk kellett, egyenesen a délnyugati irányban magasan elnyúló gerinc felé vették útjukat. Három napjukba telt, mire felértek a nyeregig, ahonnan már látták, hogy dél felé mindenütt ugyanilyen szörnyű hegyláncok vonulnak. Távol, a völgy aljában megpillantottak egy napfényben csillámló kis folyót, amely föntről olyannak tűnt, mint az olvadt ezüst. Egy nap alatt le is értek hozzá, és követték a folyással szemben délnek, ismét fölfelé kapaszkodva. Mózes tizennégy rovást vágott az ébenfa botra, míg a folyót egyik völgyből a másikba követték, és már úgy vélték, hogy a kavargó patakkal együtt a világ tetejéig kell emelkedniük. Akkor aztán a patak felfedte a forrását, a gyönyörű kis tavat, amely egy szikla öblében bújt meg, és legalább hatvan méter magasból zuhogott bele egy ezüst erecske. Erre a sziklára is fel kellett kapaszkodniuk: próbáltak mindenütt egy-egy talpalatnyi helyet találni a kőfal felszínén, és végül egy délután felértek a tetejére.

Északra, maguk mögött, ahonnan jöttek, a hegyek vonulata a ködbe vesző látóhatárig ért - annyi hegycsúcs és völgy terült el előttük, hogy nem is értették, hogy tudtak rajtuk átkelni. Dél felé viszont valóságos paradicsomot találtak: végtelen, zöld ligetet, ahol derékig érő fű hullámzott előttük, melyet itt-ott egy-egy facsoport tarkított, mintha valami hatalmas kertész ültette volna oda őket azzal a céllal, hogy megfeleljen egy szeszélyes, de rokonszenves ízlésvilágnak. A folyócska átszelte a ligetet egészen a szikla pereméig, a távolban pedig feltűnt egy széles tó, a patak forrása. A ligetben mindenütt állatok legeltek: antilopok, nagy, szarvas állatok és hihetetlen, fekete-fehér csíkos kicsi lovak, aztán valami ökörszerű, szarvas állat, a távolban pedig hatalmas szürke alakok látszottak, hosszú agyarral - Mózes felismerte, hogy ez a híres elefánt, amelyet festményeken már látott, de a valóságban soha.

A liget végében, úgy egymérföldnyire tőlük egy csapat fekete ember haladt egyenes vonalban, a hosszú póznára kötözött zsákmányt cipelték haza.

- Tehát elértünk a gyehennába - gondolta Mózes, de Nunhoz hasonlóan ő sem tudott megszólalni, hanem jó ideig csak állt és nézett maga elé.

 

6

 

Mikor Nun és Mózes jóval később beszámolt az útról, Doogana falvát emlegették, ám ez nem a falu neve volt, sem Doogana maga nem volt uralkodó, se törzsfő vagy király, hanem csak a varázsló, egy ősöreg ember, olyan vén, mint a hegyek és a sziklák, ráncos és kicsi, a hasa a két lába között legördült a földig, ahogy a kunyhója előtt törökülésben ült a földön. Itt ült egész nap, süttette öreg csontjait a nappal, előtte pedig ott állt a varázsedénye, egy széles rézüst, tele az idők vizével - az egyik oldalán a mozsártörő és a mozsár, a másik oldalon meg agyagedényekben füvek és kenőcsök. Itt ült a kicsi, öreg, fekete ember egy szál ágyékkötőben - olyan fekete volt, mint Mózes kusita botja - és ide, Dooganához hozták el a vadászok Mózest és Nunt.

Ezek a vadászok ugyanis nem voltak harcias, gyűlölködő emberek, hanem magas, könnyed, mosolygó feketék, bár nem hasonlítottak a kusitákra, és a nyelvük is más volt. Udvariasan mosolyogtak, és kézmozdulataikkal pótolták, amit szavak híján nem tudtak elmondani. Lelkes örömük, amivel Mózest és Nunt fogadták, elárulta, hogy ez a nép nemigen látott idegeneket, ezért okuk sem volt tartani tőlük. Finoman megmunkált, dobásra való lándzsáik hosszú, vékony bronzhegyben végződtek, pajzsot nem hordtak, de valamiféle sárga fából gyönyörű íjakat csiszoltak. Mezítláb álltak, durva szövetű ágyékkötőiket fűből fonták. Egyikük-másikuk réz karkötőt is viselt, mások állatkarmokkal díszített nyakláncot. Bronzkéseikhez elefántcsont nyelet faragtak, bár nem volt mindegyiküknél kés, és nem ismerték a kardot és a vastárgyakat.

A feketék tele voltak vendégszeretettel: a vendégeket gyümölccsel kínálták a zsákjaikból, és inniuk valami gyümölcsízű bort adtak, amit agyagüvegben tartottak. Aztán a csodaszép ligeten át elvezették őket a faluba, úgy kétórányi járásra.

A falut nem vette körül fal, nem védte más sem, a hullámzó gabonatáblák közül kaptár alakú vályogkunyhók emelkedtek ki, és ahogy a vendégek közeledtek, asszonyok és gyerekek szaladtak eléjük, hogy kik ezek az idegenek. De mindannyian szélesen mosolyogtak és kíváncsian nevettek, a felnőttek tisztelettel figyeltek, a gyerekek viszont egészen közel jöttek hozzájuk, és megtapogatták az utazók koszos, tépett köpenyét, megbámulták Mózes arany nyakékét, amely a torkát körülvette, és megfogdosták hosszú vaskardjukat. El voltak ragadtatva Nun hosszú, fekete szakállától is, mert az ő népük nem viselt szakállt, aztán magukban mindenféléket csacsogtak - nyilván meglehetősen személyes megjegyzéseket tettek, mert nagyokat nevettek a mondásaikon - de mindezt olyan nyílt jóérzéssel tették, hogy lehetetlen volt sértésnek venni.

Elhozták tehát Nunt és Mózest Dooganához, aki tűnődve és fürkészően figyelte, ahogy közelednek, aztán intett, hogy üljenek le a földre maga elé. Le is ültek, kaptak vizet, hogy megmossák a lábukat, gyümölcsöt hoztak nekik, bort is, és lapos, frissen sült kenyérféleséget tettek eléjük.

Az emberek közül sokan ott maradtak nézelődni, felnőttek is, gyerekek is, de legalább tíz-tizenkét lépés távolságra, úgyhogy világos volt, hogy Dooganát nagy tisztelet övezi. Aztán Mózes - és részben Nun is - beszélni kezdett Dooganával. Jó hosszan beszéltek most is, és még néhány alkalommal, mert Mózes és Nun nyolcvankét napot töltött ezek között az emberek között, de Doogana volt az egyetlen, akivel megértették magukat. És aztán sem volt semmi kedvük továbbmenni, mert ez a boldog és elégedett nép a világ legszebb táján lakott, amit Mózes és Nun valaha látott.

És a következő beszélgetés folyt le közöttük - Doogana ugyanis idegen kiejtéssel bár, de egyiptomi nyelven szólt hozzájuk, és az együtt töltött idő alatt egyre könnyebben találta meg a szavakat.

 

7

 

Doogana a beszélgetés elején a nyelvről szólt néhány szót, stílusa már-már ironikus volt, úgyhogy Mózes gyakran zavarba is jött, hogyan értse az öreg egy-egy megjegyzését. Doogana rámutatott, hogy az emberek közötti kapcsolat fontossága ilyenkor válik igazán nyilvánvalóvá, ha ekkora, szinte áthághatatlan nyelvi korlát választ el két népet, mint az ő törzsét és az egyiptomiakat. Itt ő az egyetlen, aki beszél egyiptomiul: akkor tanulta meg, amikor sok évvel ezelőtt rabszolga volt Egyiptomban. Itt kissé elmosolyodott, de hogy azért-e, hogy mutassa: nem Mózest teszi felelőssé a rabszolgaságáért, vagy hogy jelezze: észrevette, hogy Nun rabszolga, azt nem tudták eldönteni. Az öreg szeretett kétértelmű és rejtélyes célzásokat tenni. Most például, mondta, azért beszél velük, hogy egy kicsit jobban otthon érezzék magukat, hiszen a népe vendégszerető, és az idegenek iránt hagyományosan mindenféle kötelességeik vannak. Persze nagy szerencséjük, magyarázta ismét mosolyogva, hogy olyan kevés idegennel volt dolguk - és itt sokat tudóan megborzongott. Aztán a saját rangjáról kezdett nekik mesélni: hogy ő egyáltalán nem törzsfőnök, hanem csak orvos. Pontosabban kuruzsló vagy varázsló, ahogy az egyiptomiak mondanák, tette hozzá szerényen; aztán mentegetőzve sorolni kezdte a tudományát, és elmagyarázta a gyógyhatású szerek és a füvek célját. A rézüstöt, mondta kajánul vigyorogva, az idők vize tölti meg, amely segítségével a múltban, a jövőben és a jelenben is olvasni tud olyasmiről, ami vagy nagyon távol van, vagy el akarják rejteni az emberek.

És mintha csak igazolni akarná a szavait, hozzátette: - Most, hogy ezt mind elmondtam, üdvözöllek és köszöntelek benneteket, hiszen ritka dolog, hogy két utas ekkora távolságra eljut, mint ti ketten. Először téged köszöntelek, Egyiptom hercege, félnevű Mózes; és mint olyan nép fia, akiknek nincsenek urai, béresei vagy rabszolgái, köszöntöm a társadat is, Nunt, a beduint.

Amikor látta a két fiatal ember elkerekedett száját és döbbent meglepetését, tenyerével vékony combjaira csapott, és rázni kezdte a nevetés. Az emberek közelebb húzódtak - nem tudták persze, miről volt szó, de megértették, hogy Doogana célba talált, úgyhogy vele nevettek. Nun odasúgta Mózesnak: - Gazdám, honnan ismerhet minket? Ő talán ezeknek az embereknek az istene? - Mózes, aki maga is összezavarodott és megdöbbent, némán nézett a varázslóra, aki a nevetésén át folytatta:

- Mondd, Egyiptom hercege, aki itt állsz minden tudásoddal és kultúráddal és racionális észjárásoddal: olvassak a szívedben? Itt, az idők vizében úgy megnyílik előttem az elméd, hogy könyvként olvashatom: és elmondom neked, hogy ebben a pillanatban kezded azt hinni, hogy én annak a szegény öreg királynak, Irgebainnak vagyok a szelleme - a tója, ahogy a papjaitok mondanák -, akit az egyiptomiak olyan aljas módon meggyilkoltak.

Az öreg rázkódott a nevetéstől, ahogy Mózesról Nunra pillantott, aztán kinyújtotta karomra emlékeztető kezeit. - Na jó, bocsássatok meg az öregembernek, aki a saját unalmát a vendégei zavarával fűszerezi. - Ujjával vonalat húzott a rézüst fölött. - Nem itt olvasom a dolgokat, hanem itt - mutatott a homlokára. Az idők vize iható, tiszta kútvíz, és hogy is beszélhetnénk nyitott szívvel, ha azt gondoljátok, hogy varázsló vagyok? Márpedig ha beszélünk, úgy kell beszélnünk, máshogy nincs értelme: nekem az evés mellett - hiszen réges-rég túl vagyok azon a koron, amikor az asszonyok érdekeltek - a beszélgetés az igazi kenyerem. Látjátok, barátaim, egyetlen nép sem él egymaga, és ha ritka is az utazó, azért ide, Afrika mélyére is eljutnak a hírek. Aki erre jár, felkeres: meg lennétek lepve, ha tudnátok, milyen kevés dolog történik a világban, amiről én ne tudnék. Járt itt néhány ember, akiket ti kusitának neveztek, mi meg Bainia népének, itt időztek, és ők meséltek Mózes hercegről és Nun nevű rabszolgájáról. A dolgok leegyszerűsödnek, ha megmagyarázzák őket, nem igaz? - gúnyolta csöndesen Nunt, aki megkönnyebbülten vigyorgott. - A félnevű Mózesról, anyjáról, Enekhaszamonról, Amontefről, a papról, aki elvesztette a fejét és vele együtt az álmait, róluk már a múltban hallottam ezt-azt, mert hiú és fölösleges dolog volna azt hinnetek, hogy ti vagytok az elsők, akik ilyen messzire eljutottatok Egyiptomból. Meg is téveszthettelek volna titeket ezzel a tudással, de hát végül is gyerekjáték az egész. Mózes: terajtad ott van a királyi nyakék, és ahogy a közönséges embernek nehezére esik, hogy úgy járjon, mint egy herceg, a herceg sem tud hirtelen úgy járni, mint más. Úgyhogy egyszerűen összeillesztettem ezeket a kicsi dolgokat, ti meg varázslónak hittetek. Nincs igazam?

Mózes bólintott. - De, igazad van. De hogy tudtál a gondolataimban olvasni?

Az öregember bólintott, véreres, sárga szemeit fürkészően Mózesra függesztette. - Furcsa szerzet vagyunk mi, emberek - tűnődött. - Az anya a gyermekéről álmodik, az ifjú a kedveséről, de a királynak aranyról kell álmodnia. Fél tőled az istenkirály?

Mózes zavartan válaszolta: - Nem értelek, Doogana. A hazugság és az álmodozás ugyanaz volna?

Nun közbevágott: - Akkor tartsd meg magadnak, öreg! Nekünk már halálosan elegünk van a vándorlásból! És elátkozod a várost, ha megnevezed.

A kunyhókra mutatott, amelyeknek fűből font teteje aranylott a délutáni napban. - Itt vagytok benne. Ez az aranyváros, az arany városa, az álmok és legendák városa.

Nun megvetően nézett a vályogkunyhókra, és nyomban el is döntötte, hogy a legtöbb öregemberhez hasonlóan ez is úgy tréfálkozik, mint a gyerekek - de Mózes felfogta, hogy a varázsló halálosan komolyan beszél, ezért érdeklődve és tisztelettel nézett rá. Megértették egymást. Ismét létrejött az a különös testvériség, akár Amontef, Nef, Széthikef, a sziklára épült fehér házban élő doktor és Meritaton társaságában - akit mostanra távoli, csodás álomként zárt magába a szíve. Ez az ember is a hogyanok és miértek kérdezője, mítoszromboló ez a csúnya, fekete öregember is - de vajon ő is észrevette-e, hogy Mózes a társasághoz tartozik? Hiszen semmiféle megkülönböztető jegyet nem viselünk, gondolta Mózes, se jelvényt, se más jelet. Akkor honnan ismerjük fel egymást?

Nun vállat vont, és Mózes szólalt meg: - Azt hiszem, én értem, de nem vagyok benne egészen biztos. Amikor azt mondtad, ez az aranyváros, közben nevettél.

Nun nem felelt: megijedt az öregember hangjában vibráló haragtól, és arra gondolt, hogy mégiscsak hatalmas varázsló lehet. De Mózes, akinek a szíve hirtelen olyan nehéz lett, mint az ólom, helyette is válaszolt a kérdésre:

-      Mert az istenkirály úgy akarta - motyogta Mózes.

- És az istenkirály most egy aranyvárost akar, hogy még több vér folyjon. Ó, hogy micsoda bolond vagy!

Egy fekete szájából ez már sok volt Nunnak, még a félelméhez képest is sok. - Vigyázz magadra, öreg - figyelmeztette. - Egyiptom hercegével beszélsz.

A varázsló felkiáltott, és összeütötte csontos tenyerét, mire a körülöttük sereglő felnőttek és gyerekek, akik eddig szótlanul figyelték a társalgást, bár egy szót sem értettek belőle, szintén tapsolni kezdtek.

Nun félbeszakította: - Na és a te népedben, Doogana úr, senki nem lop, gyilkol vagy hazudik?

Doogana Mózesra nevetett és megjegyezte: - Ha te álmodozó vagy is, félnevű Mózes, a szolgád mindenesetre gyakorlati ember. Mit is mondanak a beduinokról: hogy elvágnák a torkod, hogy a véred eladhassák moslékért? Nem, Nun, nem akarlak megsérteni, de tudatlanságodban elhamarkodott vagy. A népemnek nevezed őket, holott meg lennél lepve, ha tudnád, hogy hét asszony uralkodik fölöttük, és hogy e hét asszony szava szigorúbb és nyomatékosabb, mint Ramszesz szava. Ők az anyák, márpedig ki más mondhatna nagyobb joggal igent és nemet, mint az anyák? Ami a lopást illeti, ez a szó az én anyanyelvemen nem létezik. Igen, gyilkosság előfordul néha, de a gyilkosnak el kell hagynia a vidékünket, és soha nem térhet vissza - mi nem ismerünk ennél súlyosabb büntetést. A hazugság? Nincs rá szükségünk, mivel nem vagyunk annyira civilizáltak, hogy hasznot húzzunk a rosszból és a csalásból. Nem az erényeinket akarom fitogtatni: mi így élünk, mivel még csak épp megsejtettük a civilizációt. Nem vagyunk mindig elégedettek, de őszintébben vagyunk elégedettek a mi kis falunkkal, mint a hatalmas Egyiptom a maga kincseivel. Az aranyváros pontos elnevezés. Félsz, ugye? Ez a bolond fekete öregember miket beszél össze. De csak maradjatok itt egy kicsit, és talán ti is másképp fogtok gondolkozni.

Mózes elfáradt. Túl messzire vándorolt, túlzottan régóta van úton, de az öregnek igaza van: ez a hely valóban a béke hazája. Beszívta a mezők édes illatát, figyelte, hogyan gyűjtik a méhek a virágport a kunyhók között virító vadvirágokról. Szinte álomban kérdezte Dooganától: - És milyen isteneknek áldoztok ti, hogy az egész földetek ilyen édes? Jó és barátságos istenek lehetnek.

Doogana elmosolyodott, és megkérdezte, Mózes valóban hisz-e az istenekben. Furcsa kérdés volt, egyiptomi ember sose kérdezett volna ilyesmit.

Mózes elálmosodott: édes álmosság szállt rá, és csodás módon teljesen megbékélt önmagával. Életében még soha nem érzett ilyen nyugalmat, ilyen könnyűséget, hogy semmi nem riasztotta vagy zaklatta volna föl. Az öregember szarkazmusa olyan szelíd volt, mint a délutáni szellő. Mózes azon kapta magát, hogy bólogat.

- És most itt vagy, távol a múmiáktól és az őrült síremlékektől, a halál és a népirtás hőstetteitől. A halál, fiam, olyan, mint az álom - ha majd olyan öreg leszel, mint én vagyok, nem fogsz félni az alvástól. Amilyen most vagy, az élet elején, olyannak kell lenned a végén is: nem szabad félned a hosszú álomtól és a pihenéstől. Most menj, majd aztán beszélünk megint.

Aztán az anyanyelvén mondott valamit a körülöttük álló embereknek, akik elvezették Mózest és Nunt a falu túlsó végére, egy üres vályogkunyhóba. A kunyhó tiszta volt, az ajtaja ki volt tárva a szélnek, a két ágy száraz, édes fűvel kitömött bőrvánkosokból állt. Mózes hálásan leoldotta magáról a szíjakat és a fegyvereket, amelyeket olyan régóta hordozott már, de Nun aggodalmasan dünnyögött valami babonáról meg bűbájról, és győzködte Mózest, hogy minden bizonnyal megölik őket álmukban. Mózes azonban Nun zsémbelésének hangjára mély álomba merült, és az igazak álmát aludta másnap hajnalig.

 

8

 

Amikor Nun megkérdezte: - Gazdám, mikor megyünk el innen? - Mózes azt felelte: holnap vagy holnapután; mindig volt még idő, bár itt az idő máshogyan telt. Ez a nép nem volt pontosan tudatában az időnek, nem jelölték az órákat, a napokat, a heteket, az éveket: a naptár rejtély volt a számukra; az egyiptomiakkal ellentétben nem osztották föl napjaikat végtelen és előre megszabott rutinfeladatokra. Az egyik óra beleolvadt a másikba, az egyik nap a következőbe, az idő észrevétlenül és barátságosan telt, és úgy nyugtatta Mózes lelkét, mint a balzsam. Néha órákig feküdt a hátán a napon, és csak nézte a gyapjas fehér felhőket, ahogy szállnak és kavarognak az égen át. Egyiptom egén sohasem szálltak felhők, sem olyan hűvös eső nem hullott, mint errefelé. Mózes kedvét nem húzta többé ólomsúly, arcáról eltűntek a szigorú vonások, és visszatért rá az ifjúság. Itt maradt és álmodozott; az egyetlen húzóerő a fehér ház volt, fönt a sziklán, a katarakta fölött. De arra még ott volt mindig a holnap.

- Megígértem nekik, hogy elmegyek velük elefántra vadászni - mondta Nunnak. Oroszlánt is ejtettek a héten, egy hímet és két nőstényt. Az oroszlán halála nagy örömünnep volt mindig. Nun is hagyta magát meggyőzni. Kiváló nyelvérzékével máris felszedett egy-két szót, és a lányokat elbűvölte fekete szakállával és fonott hajával. Elvégre ahol Mózesnak jó, ott neki is jó, és bár időnként elfogta az aggodalom, hogy olyan helyen jár, ahol az isteneknek nincs hatalmuk, másfelől nagy könnyebbség is volt, hogy távol vannak, és nem kell arra gondolnia, hogy elárulta Nehusztant, a kígyót.

Ez a nép minden idegent szentségként tisztelt volna, de Mózes és Nun azzal nyerte meg a szívüket, hogy nyíltan viselkedtek, és őszinte örömüket lelték a fekete emberek életmódjában. Mózes csakis ezek között az emberek között érezhette, hogy egyetlen ízében sem herceg többé, hiszen ez a nép sem elképzelni, sem megérteni nem tudta a hercegség és a királyi vér fogalmait. Amikor elbeszélgetett Dooganával, az öregember elismerően göcögött, és megállapította, hogy Mózes rég nem az az ember már, aki közéjük érkezett. Az élet varázsa - állapította meg - nem a leggyengébb varázslat. Ezen a földön a születés és a jó modor keveset ér, itt mindenkit önmagáért szeretnek. - Maradjatok velünk - unszolta őket Doogana. - Az asszonyaink elég erősek, hogy gyermeket szüljenek, a földünk jó föld. Én magam pedig megtanítalak benneteket minden titokra, amit az orvostudományból ismerek, és minden hamisságra, amit a boszorkánytanból tudok. Aztán megbeszéljük az élet minden rejtelmét. - De Mózes azt felelte, hogy másnap vagy legkésőbb harmadnap mindenképp indulniuk kell. Ugyanezt válaszolta a hét anyának, a kedves, fogatlan öregasszonyoknak is, akik a törzs egyetlen kormányzatát alkották. Az állatok megszaporodtak, amióta ő és Nun megérkezett. Milyen törzshöz, milyen totemhez tartoznak, hogy ilyen szerencsét hoztak magukkal? Doogana fordított, és elmagyarázta Mózesnak, hogy ezeket az egyszerű embereket leginkább az foglalkoztatja, hogy a törzsnek van-e elegendő tápláléka. Most a bőség idejét élik, de néha hiányt is szenvednek.

- Holnap aztán csakugyan indulnunk kell - mondta Mózes.

Elment Nunnal együtt az elefántvadászatra, és mindketten eltalálták gerelyükkel a célt. Amikor a hatalmas agyaras ledőlt, az idegenek gerelyét úgy kellett kivágni belőle mészárosmunkával, mert teljesen belefúródott a húsba. Mózes és Nun hősnek és hatalmas harcosnak számított, és aznap este, az elefánttánc során oda kellett tartaniuk a hátukat a jelképes ostornak, amellyel az elefántálarcos táncos feléjük suhintott. Mindkettejüknek tíz könnyű csapást kellett elviselniük, ami a vadászat méltó elismerését jelentette, az elefántölő szimbolikus bűnbánatát.

Kusita botján a rovások már végigértek, nem is egyszer. Vendégeskedésüket nyolcvankét rovás jelezte, és amikor végül elindultak, vendéglátóik elfordultak, hogy ne láthassák a könnyeiket. De Mózes és Nun szeme sem volt száraz, hiszen tudták, hogy a búcsú örökre szól.

Doogana átölelte Mózest, az öregember szemét is elborították a könnyek. - Azt hiszem - mondta -, azért éltem ilyen sokáig, fiam, mert rád vártam, és most, hogy elmégy, már nem fogok sokáig élni ezen a földön. Legyenek hozzád kedvesek a te kegyetlen isteneid, és könyörüljenek meg rajtad, mert bölcsességet és emberséget fogsz gyűjteni az eljövendő évek során, és ezt nálatok sem a királyok, sem az istenek nem tűrhetik. - Nunnak átadott egy kis csomag port, és elmagyarázta, hogy ha az útjuk során kígyó marná meg őket, a port kevés vízben fel kell oldani és azonnal meg kell inni. - Ami az utat illeti: kövessétek a patakot, ahol a tavacskából a magas sziklán lezuhog, és bár kanyarog erre is, arra is, soha ne térjetek el tőle, mert idővel elvisz benneteket a Nílus folyóhoz, aztán Kus földjére. A gazdádról csak annyit mondok: hogy figyelj rá, és legyen az ő élete a tiéd, mert kevés az olyan ember, mint ő. Tele van fájdalommal és reménnyel, és egész életében ez a kettő fog csatázni benne. Értsd meg ezt! Mert akármilyen csúnya, szőrös, vad beduin vagy, azért azt hiszem, nem vagy bolond. Tiszteld a gazdád erejét és bölcsességét, de ne hagyd, hogy becsapjanak. Azért ő is csak ember.

Így hagyták el Dooganát és népét, és a gyönyörűséges felföldet, ahol egy ideig éltek, aztán újra a pusztaság szakadékai felé vették útjukat. Mózes továbbra is megjelölte az eltelt időt a boton, és amikor a háromszáz-tizenegyedik rovást is bevéste, újra megpillantották Kus városának falait.

 

9

 

Mózes már rég túljutott azon a ponton, hogy higgadtan vagy türelemmel várja hazaindulásának pillanatát. Amikor Nunnal visszaérkeztek, mintha a halottaikból támadtak volna föl, Szokar-Mózes épp távol járt: néhány hónapja Taniszba indult, és vagy hatvan napig nem is várták vissza. Mózes senkivel sem beszélte meg felfedezéseik történetét, de Nunnak eljárt a szája, és hamarosan az egész sereg tele volt a kalandjaikkal. Mózes minden egyes napra ellenségeként tekintett, és amíg a Seregek kapitányának visszatértére várakoztak, az az egyhangú idő Mózes életének egyik legnehezebben elviselhető időszaka lett.

Amíg a háború és a száműzetés három hosszú éve választotta el Meritatontól, a szerelem csak a bizonytalan jövőről szőtt álom formájában élt benne, de most, hogy elmúlt huszonegy éves, és a hároméves száműzetés csaknem letelt, úgy érezte, csak ki kellene nyújtania a karját, és megérinthetné. Ez alatt az idő alatt egyetlen nővel sem feküdt ágyba, az álma annyira tiszta és teljes volt, de a vágy most már úgy égette, mint a tűz, és el is határozta, hogy hatvan napot még vár Szokar-Mózesra, de többet nem - akkor próbálja aztán bárki megállítani.

Szokar-Mózes az ígért hatvan napnál még két nappal hamarabb is érkezett - merev, pontos ember volt mindig is -, és bár meglepte, hogy élve látja viszont Mózest, olyan kimódolt könnyedséggel siklott át ezen a tényen, mint aki egy ilyen utazást rutinnak tart. Még az sem izgatta különösebben, hogy Nun és Mózes a Nílusnak két külön forrásáig eljutott, és figyelmeztette Mózest, hogy bizonyára elkerülték azt a bizonyos legendás forrást, azt a tavat, amelyik olyan széles, mint az óceán, és amely állítólag a Nílus forrása. Olyan pökhendi módon beszélt vele, hogy Mózes fel tudott volna robbanni a haragtól, ha nem koncentrál egyetlen dologra: a hazaútra. De ettől aztán nem lehetett eltéríteni.

Szokar-Mózes megnyugodva elmosolyodott, és kijelentette, hogy a tréfa az tréfa. Azt akarta, hogy Mózes a lehető legjobb szívvel emlékezzen a kapcsolatukra, úgyhogy amikor a herceg kijelentette, hogy másnap indulni akar, meg sem próbálta lebeszélni. A Mózes előtt álló hosszú útról beszélgettek, és arról is, milyen most a helyzet a Deltán. Otthon semmi sem változott igazán, mesélte Szokar-Mózes. A béke és a bőség ideje ez, Nef építész éppen egy hatalmas kőszobrot készül állítani Ramszesznak, amely egykor bizonyosan a világ egyik csodája lesz. Egész Egyiptom erről beszél. A szobor felér majd a Szfinxszel, és ha megépül, örökkön-örökké állni fog. Nef ebben a pillanatban maga is az Abüdosz körüli falvakat kutatja, mert valami speciális mészkövet keres, amely nélkülözhetetlen a munkához. Mi történt még? Nos, egy rabszolga-kereskedő három vágott szemű, sárga bőrű nőt hozott Ramszesznak a világ rejtélyes végéről, ahol a selymet is szövik. Az istenkirályt elbűvölték ezek az új asszonyok, akik mindenféle ajzószereket kapnak, és éjszakánként egyes-egyedül látogatják az ágyát. Szokar-Mózes a maga részéről látta ugyan ezeket a nőket egy fogadáson, de eléggé soványnak találta őket, ráadásul a mellük is kicsi.

Mózes nosztalgiával hallgatta a szavait, különösen amikor meghallotta Nef nevét. Jól el tudta képzelni, milyen megvetéssel lát neki Nef egy olyan óriás kőszobornak, amelynek a világ végezetéig ki kell tartania. Menynyivel hálásabb munka lehetett, amikor Aton-Mózes számára építette a fehér házat - úgyhogy meg is kérdezte Szokar-Mózest, megállt-e a doktornál jövet vagy menet. A Seregek kapitánya a fejét rázta, elhárította a kérdést, amiből Mózes megértette, hogy Széthikef oltalma nélkül a katona nem keresett további kapcsolatot az orvossal. De hallott-e azért valamit Aton-Mózes családjáról? Újabb csönd következett.

Másnap Mózes és Nun útnak indult Egyiptomba. Mivel most a Nílus folyásának irányában haladtak, úgy döntöttek, hogy egy fatörzsből vájt kusita kenuval mennek, mert igaz ugyan, hogy ettől nem jutnak gyorsabban előbbre - a kataraktáknál például mindenképpen ki kell majd emelniük a csónakot -, maga az utazás egyszerűbb lesz, és hosszabb biztosan nem. Mózes a csomagjai és ruhái nagy részét hátrahagyta: szétosztogatta a katonák között, csak egy tartalék köpenyt és a hercegi ékszereit és díszeit tartotta meg - ajándékképpen Meritatonnak. A kenut megrakták kenyérrel és fegyverekkel, aztán ellökték magukat a parttól, és sodródtak lefelé, Kus földjét végképp maguk mögött hagyták.

Mindkettejüknek igen jó kedve támadt, úgy nevettek, akár két kiránduló fiú - vagy tízszer majdnem beborultak a vízbe, mire megtanulták az egyensúlyozás művészetét és a lapát forgatását. Nun örömében olyan lett, mint egy gyerek: megállapította, hogy sohasem hitte volna, hogy egyszer még ennyire vágyik a Delta után. Mózes meg végre megszabadult a kétség és a bizonytalanság terhétől, és órákon át beszélt Meritatonról, a családjáról és jövendő életükről.

Így sodródtak lefelé a folyón, és hosszú napokra olyan öröm és szabadság szállta meg őket, amelyet egyikük sem ismert korábban. Most, hogy hazafelé utaztak, és Mózes már nem számlálta a napokat, az idő versenyt futott velük. Szinte maguk is meglepődtek, amikor egy szép nap megpillantották a fehér házat a sziklán, a folyó felett, ahogy a felkelő nap fényében ragyogott.

 

 

 

 

 

10

 

Ahogy a folyó szélének sekély, gyors sodrású vizében állva egymást csutakolták és tisztították, találgatni kezdték, mennyi idő telhetett el, amióta elindultak Egyiptomból - de bárhogy találgatták is, harminc napnál pontosabban nem tudták meghatározni az időt. Tudták, hogy három évnél mindenképp több telt el, mert a folyó lejjebb apadt, mint ahol idefelé jövet állt, de ha valamilyen mércét mégis akartak találni, akkor a változás jobban megfelelt, mint az idő.

Mostanra teljesen ledőltek közöttük a korlátok, már szavak nélkül is ismerték egymás minden mozdulatát és gesztusát. A gazda-szolga kapcsolat megmaradt, de a távolságot Nun szabta meg, aki Mózes minden egyes hangulatára és érzelmére ügyelt. Így aztán most, hogy a gazdának herceghez méltóan és tisztán kellett megjelennie, el lehetett várni, hogy a szolga is megfelelően öltözzön fel. Miután Nun kikefélte és átfésülte Mózes hajának fekete zuhatagát, Mózes is befonta a beduin vaskos fürtjeit. Mózes mozdulatlanul elterült a homokban, hogy Nun olyan simára borotválhassa, amilyen a gyerek bőre, aztán ő is hasonló gonddal fésülte ki Nun szakállát. Ez volt ismeretségük alatt az első alkalom, amelynek tiszteletére ilyen körültekintően megtisztálkodtak és kiöltözködtek, és még Nunt is elkapta a helyzet izgalma, ő is megtelt várakozással.

A rajtuk esett változást nem gondolták át tudatosan, de azt sem lehetne mondani, hogy elkerülte volna a figyelmüket. A férfikor a csata, a vadon és a száműzetés különféle szigetei során a maga teljességében utolérte a herceget és a szolgát is, és most érett lényüket készültek visszavinni a civilizációba. Mózes hagyta, hogy Nun feldíszítse. Nun órákig tisztogatott minden egyes arany- és ezüsttárgyat valami hamuból és zsírból kevert kenőcscsel. A hatalmas arany nyakék magasan feszült Mózes erős mellkasán, és szorosan vette körül a nyakát - Mózes visszagondolt arra az időre, amikor a palota tróntermében először kellett viselnie, és még egészen beborította a vállát, mintha a végzet előjele nehezedett volna rá. Ma reggel az ékszer könnyedén simult a csata fehér sebhelyeire. Bár Mózesnak természetes volt a sok gyűrű és karkötő, Nun úgy érezte, fal választja el őket. Csak az a rubintokkal kirakott és a királyi család kicsi, jelképes kalapácsával ékesített aranyöv elég lett volna Mózes derekán, hogy az árán ezer Nunhoz hasonló életet lehessen vásárolni. A beduin csíkos babiloni köpenyt viselt, amely puha gyapjúból készült - Mózes még azelőtt vette, hogy elindultak Kusból; és bár szolga lévén Nun királyi aranyat nem vehetett magára, a Mózestól kapott ezüstövnél értékesebb holmi még életében nem díszelgett rajta. De ez is inkább kiemelte, mint csökkentette a közöttük lévő különbséget.

Még nem is volt dél, és már elkészültek. A kenut elrejtették a parton. Mózes fegyvertelenül indult el, mert ezen a napon még egy tőr is rontotta volna az összhatást, és Nun is csak az övén viselt fegyvert: egy kardot és egy tőrt. Így indultak el a fehér házhoz, amely a sziklán magasodott föléjük, jókora távolságban onnan, ahol álltak.

Ahogy a sziklafalon kanyarogtak, elvesztették szem elől a házat, és nem is pillantották meg egészen addig, amíg majdnem oda nem értek, de előbb azt a kicsi templomot látták meg, ahol Meritaton édesanyja imádkozott az istenekhez. De itt már nem imádkozott többé. A templom minden egyes kövét meggyalázták, romba döntötte a düh és az erőszak. Mózes és Nun lassan közelített, egyikük sem szólt egy szót sem, de Nun úgy érezte, Kus istenei jártak erre. A templom előtt két gyerek tetemére bukkantak: a házi szolgák gyerekei lehettek, valószínűleg ide menekültek védelemért - de a kis testeken már keményre száradt a hús.

Mózes vadul, szótlanul nézett Nunra, a tekintete megtelt rémülettel, és Nun sem mert megszólalni. A ház távolabb állt, de ahogy közeledtek, látták, hogy itt is minden romba dőlt. A növények öntözés híján mind kiszáradtak, a falak mentén kőtörmelék, az egyik falat lerombolták, és hátul a kisebb épületekben tűz pusztított. A verandát szintén kőtörmelék és mocsok borította, eső pedig nem esett, hogy a vér feketére száradt nyomait eltüntesse.

- Gazdám, maradj itt, majd én körülnézek - könyörgött Nun, de Mózes nem hallgatott rá. Először az orvost találták meg, azaz csak a testét: a fejét elhurcolták, hogy ne lehessen bebalzsamozni. A nőkkel más volt a helyzet. Meritaton az arcára borulva feküdt a földön, a hátából még most is kiállt a hosszú kusita lándzsa, amely testének homok- és napszárította maradványát a földhöz szögezte, mintha rajta állna a felirat: „Ti is így tettetek a kusita asszonyokkal!" Így feküdt ott, akárcsak anyjának összeaszott váza a verandán.

Nun ásta ki a homokban a sírt, ő temette el a tetemeket. Mózes mozdulatlanul és szótlanul állt a verandán, Nunnak végül úgy kellett elvezetnie kézen fogva. - A homokban nem változnak tovább, gazdám - magyarázta -, úgyhogy Karnakban majd intézkedhetsz a balzsamozásról. Úgy nézem, már legalább két éve halottak. Engedd szabadjára a bánatodat, gazdám, engedd ki. - De Mózes se nem látott, se nem hallott.

 

11

 

Jóval később, bölcsességétől és részvététől vezetve Nef, a mérnök kérdezte meg Mózest: - Végül is te pusztítottad el a lányt? Mert az élet és a halál jön és megy, soha nem vagyunk tőle távol, és csak aki a halállal is szembe tud nézni, az nézhet szembe az élettel is. - Igen, elpusztítottam - felelte Mózes, mire Nef röviden elmondta, hogy Aton-Mózest és a családját Kus népe ölte meg. Kus halálos sebeket szenvedett. - így hát ami az egyiptomi nevet viselte, az azonnal célpont lett a számukra; hiszen úgy forgatjuk a háború kerekét, mintha szörnyűséges, őrült gyerekek volnánk. - De ez a beszélgetés legalább egy hónappal később történt, amikor Mózes újra találkozott Neffel.

Ahogy ereszkedtek le a Níluson Karnak felé, Mózes egy szót sem szólt, de Nun látta, hogyan dagad és terjed benne a fájdalom és a bűntudat. Ő is csak egy-két szót szólt, amikor nem tudta elkerülni, de az utat némán tették meg, minden örömüktől megfosztva.

Ahogy Karnakba megérkeztek, Mózes átadta néhány ékszerét Nunnak, hogy az árán megszervezhessék a temetési szertartásokat. De Nun egy másik küldetést is végrehajtott. Ragaszkodott hozzá, és azt is tudta, hogy a gazdáját most nemigen érdekelné a szolgája hirtelen szándéka, úgyhogy csak akkor tért vissza a balzsamozókkal, amikor már biztos volt a dolgában.

Mózes nem is igen tudta, mi készteti rá, hogy bebalzsamoztassa a testeket. Úgy érezte, rég elvesztette minden hitét a síremlékek, a holttest, a ka és a túlvilági élet körüli hókuszpókuszban - de gyermekkora rituális emlékei mégis megmaradtak. Még az is eszébe jutott, hogy ha végre Nun a balzsamozókkal együtt távozik, talán lesz egy kis békéje, de elméjét béke helyett a bánat, a szorongás és a bűntudat töltötte meg.

A folyóparti fogadóban, ahol megszálltak, elkezdte borba fojtani a keserűségét. Leült a padra a koszos fa-asztalhoz, és egyik korsóval itta a másik után a savanyú, déli italt. A fogadós és a kocsmában megforduló halászok, hajósok és rakodómunkások annyit tudtak róla, hogy a hazatérő kocsihajtó kapitányok egyike, útban Kus legyőzött és elfoglalt földjéről Taniszba - de a termete és a megjelenése miatt senki nem merte zavarni. Fehér harci sebhelyei, borostás arca, hatalmas, széles válla senkit nem bátorított se barátkozásra, se kötekedésre. A borát azokkal az aranylemezkékkel fizette meg, amelyeket a királyi nyakékről tördelt le - a maradékot az övére akasztott tarsolyban tartotta -, de hát az arany mind Kusból érkezett, és ahol aranyról van szó, ott az emberek nyitottak és megértőek.

A vízparti kocsmákban üzletelő szajhák hamar rájöttek, hogy ezt az embert nem lehet megközelíteni, csak ha már elég sok bort ivott - de akkor kellőképpen barátságos és gazdagon bánik az aranylemezkékkel. Láthatták, hogy néha gyöngéd és figyelmes, máskor meg vad és rettenetes. Egyszer egy tagbaszakadt folyó menti ember kést ragadott rá, mert megelégelte, hogy a feleségének annyira tetszik. Aztán az egész terem hallhatta, amikor Mózes kicsavarta a férfi kezét - még a csontjai is ropogtak -, és elhajította, mint egy zsák búzát. Ettől fogva óvatosabban bántak vele. Mózes úri módon beszélt, de öltözete mocskos volt és gyűrött, márpedig a kosz szentségtörésnek számított ezen a tájon, amely annyira híres volt rituális tisztaságáról, ráadásul Mózes arca csupa borosta volt, összegubancolódott, lompos fekete haját meg ellepték a vízparton szerzett tetvek és a mocsok.

Nun már több mint három hete elutazott, és ezalatt a három hét alatt Mózes szinte semmit nem evett, csak itta a vidék savanyú borát, bár a gyomra háborgott tőle, ki is hányta, de újra csak azt itta, aztán a folyópart iszapjában ébredt, örömtanyákon, koszos menhelyeken, ahol a gyilkosok, tolvajok és más aljanépek tanyáztak. Szakállasán, saját mocskától és részegségétől bűzösen, aranyától és fegyvereitől megfosztva itt talált rá végül Nun a vízparti kocsmák sora alatt, ahol a szállásuk volt: ott feküdt Mózes az alkoholtól és a kimerültségtől eszméletlenül.

Nun nem jött egyedül. Elhozta magával Nefet is, ez volt ugyanis az a bizonyos terve. Nun emlékezett Szokar-Mózes szavaira, hogy Nef az Abüdosz körüli falvakban keresi a megfelelő kőzetet, futárt küldött hát a mérnökhöz, megüzente neki, mi történt a fehér házzal a szikla fölött, Nef pedig a saját bárkájába szállt, és alig néhány órával Nun után megérkezett a házhoz.

Nun később elmesélte Mózesnak, hogy mindenképpen ráismert volna Nefre, hiszen Mózes élete annyira azonossá vált a sajátjával. Nefnek pedig beszámolt róla, hogyan végződött három évvel ezelőtt Mózes látogatása a fehér házban, hogyan szeretett bele azonnal Egyiptom hercege Meritatonba. Nef érdeklődve és csodálattal hallgatta a történetet, aztán ezzel a keménykötésű beduinnal, aki Mózes életének olyan meghitt részévé vált, véghezvitte, amit eltervezett: a házat befalazta a család sírhelyéül, és aztán együtt tértek vissza Karnakba.

Így történt, hogy Nun könnyedén a karjaiba emelte Mózes hatalmas testét, és olyan gyöngéden, ahogy az ember egy alvó gyereket cipel, elvitte Nef bárkájára, amely a közelben volt kikötve. A tatban lefektették egy szalmazsákra, és miután a bárka elindult, a testét lemosták előbb egy olívaolajból, hamuból és zsírkőből kevert lágy kenőccsel és végül a Nílus tiszta vizével. Mózes az egészet átaludta, csak néha moccant meg, és időnként beszélt valamit álmában. Nun megborotválta, megmosta és kikefélte a haját, de ő még mindig aludt, és aludt egész nap és egész éjjel.

A bárka ott úszott egész éjjel a folyó ezüst-fekete színén. Amikor leszállt az éj, a rabszolgák bevonták az evezőiket és vacsorázni kezdtek: kenyeret, olajbogyót, fügét kaptak, és hozzá vizet, egy darabig még suttogtak egymás közt, aztán lefeküdtek a fedélzet deszkáira aludni. Ugyanígy aludt az egész legénység és a munkások is, akiket Nef Ramszesz városából hozott magával. Nef maga fogta meg a kormánylapátot, és ott állt a kormánynál Nunnal, aki beduin létére megérezte Egyiptom földjének - és ennek a végtelen, becsben tartott folyónak - a meleget és biztonságot nyújtó ölelését, ahol minden rendben, békében és biztonságban folyik. Az éjszakai őrködés első néhány órájában alig váltottak egy-két szót, Nun csak akkor szólalt meg, ha Nef a gazdájáról kérdezett valamit:

- Miért mondod akkor, hogy „a gazdád", ha egyszer vérszerződést kötöttetek a csatatéren, és vértestvérek lettetek?

Nun nem válaszolt könnyen erre a kérdésre. Hosszasan gondolkozott, és csak aztán szólalt meg: - Mindketten erős emberek vagyunk. - Elmondta Nefnek a kígyómarás történetét is, amely a folyóvölgyben esett. - Az életünket akartuk adni egymásért. Én visszaadtam az ő életét, ő visszaadta az enyémet. Nehusztant káromolta, az atyáim istenét, de megmutatta, hogyan legyek erősebb, mint Nehusztan. Hát el lehetne szakadni egy ilyen embertől? De testvérek mégsem lehetünk, ahhoz mindketten túlzottan nyakasak vagyunk. Én az önfejűségemnek köszönhetem, hogy elűztek a Gosen földjén dolgozó munkacsoportból. Meg akartak ölni, de ahhoz túl erős voltam, kettétörték a hátamon a botjaikat és a korbácsukat, de én csak nevettem rajtuk. Ezt az embert viszont szeretem, és a szolgája maradok, mivel másként nem maradhatnánk együtt. Ő herceg, én levita beduin, a sötétség és a babona gyermeke, ahogy gyakran az orrom alá is dörgöli. De hát igaza van.

Nef várt egy ideig, de Nun nem akart mást elmagyarázni, úgyhogy megkérdezte: - És mit keresett ott lent délen? Azt csak tudta ő is, hogy nincs semmiféle aranyváros azon a vadregényes tájon.

Nun meglepő módon gondolkodás nélkül válaszolt. Azt hiszem, egyiptomi, hogy isteneket keresett. Ti, egyiptomiak részegek vagytok az isteneitektől, vagy szeretitek, vagy gyűlölitek őket. Ami engem illet, nekem Nehusztan volt az istenem, de megtagadtam és eltoltam magamtól. Nem volt könnyű dolog, de megtettem, hát megtettem, és most már vígan élek istenek nélkül. De ti nem: láttam az egyiptomiakat Kus földjén, távol Egyiptom isteneitől. Úgy viselkedtek, mint az állatok. De ennek az embernek, a gazdámnak minden isten egyformán gyűlöletes, az arcát az istenek ellen fordítja.

12

 

A Nílus mellett élő népek úgy tartották ekkoriban, hogy ha valaki elhozza a folyóhoz a gondjait, a Nílus anya elmossa őket, ha a félelmeit hozza el, elcsitítja, ha a fájdalmait hozza el, meggyógyítja őket. A Deltához vezető hosszú, csendes és eseménytelen utazásra Mózesnak nagy szüksége volt, mert lassan begyógyulhattak a lelke sebei, és jókora bűntudatának fájdalmas élei is tompulhattak némiképp. Számtalan órát töltött azzal, hogy elterült a forró deszkán, figyelte, ahogy a zöld part elúszik, nézte, ahogy a reggeli és esti fények megszínezik a sivatag sziklafalát, elnézte a mellettük úszó tehergályákat és papiruszcsónakokat, és végre magába is nézhetett, megpróbálta megérteni lénye rejtett mélyét, hogy itt áll egy szál maga szemben a világ végtelenségével, hogy az ember útjai milyen céltalanok, és hogy az emberi élet milyen véletlenszerűen kegyetlen és értelmetlen.

Máskor meg Neffel beszélgetett, miközben gyakran Nun is ott hasalt a fedélzeten, bár nem szólt egy szót sem. Mindhármukban valami változás zajlott, de talán legerőteljesebben éppen Nunban, aki mindannyiuk közül a legkevesebbet szólt. Mózes többször is elmesélte Nefnek azt a szörnyűséges csatát, ahol Kus seregét szétverték, mintha Nef megmagyarázhatná, miért van az, hogy az emberek tönkreteszik egymást. Aztán Mózes egyszer felkapott egy bogarat, amely a fedélzeten próbált átmászni, és az ujjaival szétmorzsolta. - Ennyit számítunk mi is az isteneknek - mondta elgondolkozva. - Tudom talán, vagy érdekel, hogy milyen reményei és álmai voltak ennek a foltnak itt az ujjaim között?

Nef elmosolyodott, Mózes meg azt mondta: - Az istenek nem ilyen kegyetlenek, mert ha lesz elég idő, az ember szépen kiirtja önmagát, és megkíméli Nehusztant ettől a feladattól.

- Nem szeretem én a varázslást, és nem szeretem az olyan öregeket, akik szabadon olvasnak az ember gondolataiban. Elég bajom van, ha csak a saját nem túl sok gondolatomat meg akarom érteni, nemhogy még azon kelljen aggodalmaskodnom, hogy valaki más is vájkál bennük. De azt elmondhatom, egyiptomi, hogy ez a te Pro-Me-Tuszodról szóló történeted nem ismeretlen. Az én népemnek is van egy meséje, amely arról szól, hogy az ember valaha meztelen volt és boldog, talán mert nem tudott eleget a boldogtalansághoz. A fák gyümölcsét ette, és nem ismerte a szégyent. Volt ugyan egy igen zamatos gyümölcs, a tudás gyümölcse, de Nehusztan megtiltotta, hogy megkóstolja. Aztán Nehusztan mégis odajött, és megkísértette, hogy egyen a tiltott gyümölcsből, és amikor az ember megette a gyümölcsöt, Nehusztan azzal büntette, hogy kiűzte a jó földről a sivatagba, így lettünk mi, Izrael gyermekei sivataglakók...

- És akkor? - suttogta Mózes.

Nef megvonta a vállát. - Akkor majd meglátjuk.

 

13

 

Bármilyen hosszú, lassú és csöndes volt is az utazás lefelé a Níluson, azért véget ért, Nef bárkája bevonta az evezőit, amely az ősi Taniszban, azaz Ramszesz városában hozzákoccant a rakodópart kövének. A kikötő munkásai, a tengerészek, a kötélverők, a szállítók és a kereskedők jól ismerték Nef szikár, ősz hajú alakját, de senki nem látta meg Egyiptom hercegét abban a magas, széles vállú, sebhelyes katonában, aki vele érkezett; Nun pedig már egyáltalán nem úgy mozgott, mint egy rabszolga: ápolt szakálláról és fonott hajáról, csíkos kötényéről és keménykötésű alkatáról sokkal inkább gondolták volna babiloninak vagy kánaánitának, mint valami sivatagi törzs tagjának.

Ahogy Mózes a kusita botra támaszkodva átengedte magát a hazatérés élményének és érzéseinek, a hely mintha összement volna: hiányzott belőle a méret és a pompa, amire emlékezett. Semmi nem volt olyan hatalmas, olyan fényes, olyan lenyűgöző. - Mózes döbbenten vette észre a bűzt és a mocskot. Emlékeiből kitörlődött a halfejek és pikkelyek látványa a kikötőben, akárcsak a környék vad áramlata, ordítozása és émelyítő szaga. Még Ramszesz Nagy Háza és a folyó mentén néhány száz méter hosszan magasodó falai sem voltak olyan gigantikusak, mint az emlékeiben, és amikor ezt az élményét megosztotta Neffel, a mérnök bólintott, és bevallotta, hogy ő is jól ismeri ezt a jelenséget. Nem is annyira fizikai, mint lelki dolog ez, hiszen még a legnagyobb palotában is szűk és tompa a látóhatár, délen viszont minden határtalan, a hegyek szinte az égig érnek. Az a tény, hogy újra itthon van, magában is felnagyította és félelmetessé változtatta Mózes emlékeiben a tereket és a távolságokat, és sehogy sem tudta elhessegetni magától azt a gondolatot, hogy lényének egy része ottmaradt azok között a hegyláncok között, ahol a Nílus ered. Milyen jól fel tudta idézni Doogana mosolygó képét, ahogy olyan mindent tudóan nézett rá. - Mi történik a vándorral? - kérdezte Neftől. - Haza tud egyáltalán térni? - Mire Nef bánatosan annyit felelt: a vándor az, aki keresi a hazáját, nem aki elhagyja. A tömör célzás nem vesztette el a hatását, úgyhogy amikor Nef megkérdezte, hogy érzi magát, Mózes csak annyit felelt: - Idegen vagyok itt. - Nef azon tűnődött, hol nem volna Mózes idegen. Igaz, létezett egy hely, ahova hazatérhetett volna: a fehér ház a katarakta fölött, de az már elveszett.

A hosszú hajóúton Mózes sok mindent megtudott Nefről. Hallotta annak a lánynak a történetét, aki valaha Nef felsége lett, de meghalt gyerekágyban. - Nef a maga bánatával akarta enyhíteni Mózes kínját. - Az ember nem birtokol semmit - mondta később Mózesnak. - A mi számunkra, mint minden ember számára csak a változás marad, és már az is elég, ha találunk valami jót és szépet, és akár csak rövid ideig nézhetjük és érezhetjük magunk körül. - Mózes keserűen kérdezte vissza: - Akár csak egy napig? - Akár csak egy napig, fiam - felelte Nef.

Nef a felesége halála után évekig a Nagy Házban élt a műhelyében. Alig volt szüksége valamire. A palota személyzetének kosztját ette a közös asztalnál, a szalmazsákját pedig egyszerűen leterítette a földre. Az éjszakáit általában valamilyen munka töltötte ki. De amikor Mózes elutazott, és Amontef után Aton többi papját is sorra megölték, a Nagy Ház elviselhetetlenné vált, és Nef vásárolt magának egy házat a folyó mellett, a palota fölött.

Ide vitte magával Mózest és Nunt, mikor a bárkáról kiszálltak. Egyszerű, fehérre meszelt vályogtégla ház volt, öt szoba és egy tornác - amely egyben étkező is volt - és tartozott a házhoz egy hátsó konyha is. A tetőtérnek, amelyhez külső lépcső vezetett, illatos cédrusfa padlója volt, nyáron kellemesen lehetett benne aludni, és a ház mögötti kerten kívül, ahol olaj- és fügefák álltak, ez a tetőtér volt a ház egyetlen büszkesége. - Azt hihetnéd - jegyezte meg Nef-, hogy miután annyi házat felépítettem másoknak, fogom a tudományom, és ennél valamivel elegánsabb épületet tervezek magamnak. De ahogy neked is, nekem is meg kell még érkeznem, és a céljaimnak ez is megfelel. - Azt is hozzátette: reméli, hogy egyszer még együtt lakhatnak a házban, ahol legalábbis van annyi szoba, hogy mindannyiuknak külön teret nyújthat. Nef személyzete kicsi volt, de megfelelt: egy szakács, egy házvezető és egy kertész. Mózes azt sem ítélte volna el, ha Nef tart egy-két rabszolgalányt ágyasul, hiszen ez gyakori volt a nőtlenek között, sőt még a nős emberek között sem szokatlan, de azért örült, hogy nem így van.

Miután berendezkedtek a házban, másnap Nef visszaindult a sivatagba, mert az emberei ott dolgoztak Ramszesz kolosszusán. Bár Nef meghagyta Mózesnak, hogy mindent tekintsen a sajátjának a házban, a herceget Nunnal együtt kellemetlen helyzetbe hozta az átmeneti szegénység. Mózes nem viselhette Nef ruháit, de mialatt a fogadóban élt, mindent elveszített, amivel elindultak, aranyat, ékszereket és fegyvereket egyaránt. Még egy tőre sem maradt, egyetlen pár szandálja sem, hogy levethesse a lábán levőt, amely már kezdett szétszakadni. Nef borotváját kellett használnia, és hacsak nem akart meztelenül járni-kelni, Nef kötényeit kellett felvennie, amikor a sajátját kimosatta. Annak, akiben soha életében nem merült föl, hogy a vagyonát ne vehetné bármikor igénybe, és akinek mindig megvolt rá a lehetősége, hogy kielégítse minden szükségét, amit arannyal megvásárolhat, érdekes volt ugyan ez a helyzet, de eléggé idegesítő is.

Mindenesetre elszórakozott azzal a gondolattal, hogy úgy élhetne itt Ramszesz városában, hogy nem is kell feltárnia kilétét, de miután két napig tétlenkedett a kertben, nem akarván szegényes helyzetében az utcán mutatkozni, mégis úgy döntött, hogy bemegy a palotába, és beszél Széthi-Mózessal, a Nagy Ház főudvarmesterével és fél Egyiptom vagyonának házőrzőjével. Egyedül ment, Nun nélkül, és ahogy a hatalmas épület kapuihoz közeledett, a lelke megtelt gyerekkori emlékei minden édességével és keserűségével. Egyszerre mulatott és bosszankodott az őrség parancsnokának szavain, aki végül felismerte: - Olyan, mintha nem is magad járnál itt, Egyiptom hercege - mondta tűnődve a parancsnok -, hanem valaki, aki hasonlít rád, és rád emlékeztet.

Az őrség parancsnoka - Mózes jól tudta - az istenkirály egyik el nem ismert fattya volt, így egy fokkal alacsonyabb rangot kapott, mint az elismert fattyak, akik ott nevelkedtek és hemzsegtek a palotában. A parancsnok istenekhez illő stílusába alázatosság vegyült, de azért gyanakvó kíváncsisággal figyelte a legendás félnevű herceget, aki állítólag az egyetlen igazi fia Ramszesz atyja, I. Széthi gyermekeinek, és a szóbeszéd szerint királyi atyja gyűlöli is és fél is tőle hatalmas ereje, ördögi harcmodora és démoni természete miatt. Bár Mózes mit sem sejtett róla, távolléte évei alatt valóságos legendává vált. A rabszolga Nun megszelídítésének és megtörésének történetét a felismerhetetlenségig átköltötték, a szent kötény megszentségtelenítését viszont az istenek elleni, veszélyes lázadásnak tartották. A pletyka szerint Mózes három testvére halt meg a kezétől, és számtalan királyi húga szült neki fattyakat.

Fizikai valója semmivel sem kisebbítette a legendát. A Királyi Őrség tagjait Egyiptom nemesi házainak legifjabb fiaiból válogatták, akik között valamilyen oknál fogva elterjedt a homoszexualitás. Az elkényeztetett, pirospozsgás és túltáplált fiatalemberek páváskodása már-már hagyománnyá vált: páncéljukat és pajzsukat arany borította, és aranysisakjuk alatt az arcukat pirosítani a szájukat festeni kezdték. Az ifjak megvetéssel és tisztelettel figyelték ezt a széles csontú, izmos embert, ahogy föléjük magasodik. Az aranyak és ékszerek hiánya ugyanolyan kihívó viselkedésnek számított, mintha Mózes meztelenül jelent volna meg. Rongyos köténye és széteső szandálja gúnyt űzött az ő eleganciájukból, fekete hajának ősz szálakkal kevert zuhataga pedig - amelyet ugyan nagyjából egyformára vágtak, de látszott, hogy évek óta nem járt rajta igazi borbély keze - valósággal vad és fenyegető külsőt kölcsönzött neki, ami teljesen egybevágott a róla szóló történetekkel.

Mózes nem törődött velük, sem az őrség parancsnokával. Elmondta, hogy Széthi-Mózessal kíván beszélni, a főudvarmesterrel, és ott fogja várni a teraszon, ahova el is indult minden további magyarázkodás nélkül. Talán itt is idegen? - tűnődött. Megállt a teraszon, letekintett az udvarba, ahol a királyi utódok között annyi évig tanulta a fegyverforgatást. A téren a gyerekek újabb nemzedéke állt merev és remegő karral, nyilakat lőttek célba. Valami fiatalabb ember oktatta őket, Mózes azon tűnődött, vajon az öreg Széthihop meghalt-e. Az emlékek különálló foszlányok formájában tértek vissza, mintha valaki más mesélte volna el a történetüket, mintha nem is olyan események emlékei volnának, amelyekben ő maga vett részt - Mózes azon kapta magát, hogy bosszantja ez a homályosság. Hol van Amontef? Hol van az anyja? Megpróbálta életre kelteni Enekhaszamon képét, de az arc, a hang és a test elmosódott.

Hirtelen észrevette, hogy a kertből bámulni kezdik az emberek, mutogatnak felé: a hír úgy terjedt, mint a kiáltás. Mózest egyszerre intenzív, magányos nosztalgia kerítette hatalmába. Bár a napon állt, a gyerekkor napsütése örökre elmúlt: Mózes hirtelen kínzó vágyat érzett, hogy bárcsak olyan lehetne, mint más. Nef könnyen beszél, hiszen egyiptomi, tartozik valahova, otthon van az igazság és az igazságtalanság, a lázadás és az elfogadás világában. Mózes viszont képmutató, idegen, levita, aki a hontalan beduin vándor siralmas büszkeségével azt állítja magáról, hogy valami Izrael nevű sivatagi pásztor ivadéka. A származását szégyen borítja, és szégyen is fogja árnyékolni és zavarni mindig. Amontef arra kérte Nefet, hogy vigye el Mózest a rabszolganéphez. Hadd lássa a mocskos, megnyomorított emberi roncsokat, akik életet adtak neki, hogy soha ne bánhassa, hogy elszakították tőlük. Mekkora megvetés volt Amontefben és Nefben, és mégis milyen nehéz elítélni őket! Hiszen hol van olyan nép, amely a beduin szót ne szitokként köpködné. A beduinok jönnek-mennek, hazájuk nincs sehol, magukon hordozzák a sivatag porát. Valaha, réges-régen élelmet koldultak, aztán itt maradtak szolgáknak. Mi a levita? Olyan ember, aki kést nyom a hátadba, tudatlan, de ügyes és ravasz, mindenestül babonás és műveletlen, ráadásul egy kígyóban tiszteli az istenét. Nehusztan ráokádott egy teknőc hátára, és tessék, ebből kelt ki az ember. Hát ez ő, igen, ő, Mózes, és az egészben az a legszebb, hogy ezek után nemcsak hercegként nevelték fel, hanem egész Egyiptom azt suttogja róla, hogy az összes herceg között ő a legkiváltságosabb, hiszen az ősi szokás szerint a királyi testvérpár gyermeke.

Ahogy ott állt gondolataiba merülve, alig vette észre, hogy Széthi-Mózes már jön is felé a teraszon. A főudvarmester nem sokat változott az idők során, csak még kövérebb lett, a hasa jobban kidagadt, mint valaha, a lábán a kövérség hurkái sorakoztak, és a karján is mindenütt rengett a háj. Lassabban járt és többet szuszogott, mint régen, de apró malacszemeiből nem tűnt el az éles tekintet, most is bizalmatlan, fürkész kifejezéssel méregette Mózest. Az egyiptomi herceg éles vonásaiban, magas homlokában és mélyen ülő szemében, íves orrában, amely minden korábbinál inkább sólyomra emlékeztetett, az előreugró járomcsontban, amelyre olyan szorosan feszült a barna bőr, a széles, dús ajkakban és az éles állban Széthi-Mózes semmit nem talált sem az istenkirály, Ramszesz, sem a húga, Enekhaszamon vonásaiból, és ezért még biztosabb volt benne, mint valaha, hogy Ramszesz téved: az égvilágon semmi oka nincs azt hinni, hogy ez itt a saját fia. A Nagy Házban nemigen történt olyasmi, amiről Széthi-Mózes ne tudott volna, hallotta a szóbeszédet, hogy ezt az embert csecsemőkorában a Nílusból fogták ki, ahova a rabszolganép vetette. De a többiekhez hasonlóan Széthi-Mózes is a saját előítélete foglya maradt, mert ő is megvetette a goseni beduin törzseket, a nyomorult, alsóbbrendű lényeket, akik Ramszesznak dolgoznak. Sokkal valószínűbbnek tartotta, hogy ez a magas, kevély félnevű herceg Karnak környékéről származik, és voltaképp Ehnaton vérét hordozza, a gyűlölt istenét. Mert bár Mózes nem hasonlított Ehnatonra, az arca karnaki arc volt.

Akárhogy volt is, Széthi-Mózes most egy híres ellenséghez közelített, aki még hatalmas lehet, de magányos, és nem is sejti a hatalmát - az udvarmester arra gondolt, mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha a herceg odaveszett volna Kus földjén. Mózes viszont tökéletesen tudatában volt a helyzetének, és Széthi-Mózesra ugyanolyan távolságtartással tekintett, mint sok más egyiptomira. Saját testének kemény és szikár voltát kiemelte a másik férfi kövérsége, Mózes alig tudta elrejteni megvetését, amelybe erősen belejátszott az a háborúban és a vadászatban kialakult szokása, hogy az ellenfelét fizikai tulajdonságai alapján ítélte meg.

Széthi-Mózes hivatalos és precíz volt. - Egyiptom hercege - kezdte -, üdvözöllek és köszöntelek, a Nagy Házat megtiszteli a jelenléted. Visszatérésed híre örömet és boldogságot hoz mindenkinek, aki Egyiptomot szereti; hallottuk, hogy elindultál Kus földjéről, és már hetek óta vártunk rád. Ezért, uram, az istenkirály úgy utasított, hogy azonnal vezesselek elé, amint megérkezel, hogy szemét kedvére legeltethesse rajtad.

A főudvarmester széttárta karjait, és mézesmázos hangon szólalt meg. Volt benne kellő tapintat és lélekjelenlét, és igazán megnyugtató hangon közölte: - Légy te egészen nyugodt, Egyiptom hercege, a vagyonod egyetlen sékelt nem csökkent. Sőt még növekedett is, úgyhogy nem is lehet elszámlálni a javaidat. Ami a tiéd, mind a rendelkezésedre áll. Az anyád termeit nem háborgatta senki, és annyi aranyad van, hogy minden szükségletedet kielégíti. De először atyádat kell látnod, mert ez a parancsa.

Mózes vállat vont és bólintott. - Helyes. - Azzal elindult Széthi-Mózes nyomában a Nagy Házba.

 

14

 

Akárhányszor közelített az istenkirály, Ramszesz trónjához, mindig egészen más érzés volt - és mégis ugyanaz, mert a fényes, ragyogó trónteremben ott jöttek mellette a kísértetek: az anyja, bátran, gyönyörűen és büszkén, önmaga fiatalon, aztán önmaga mint gyerek - mintha életének minden szakaszát ez határozta volna és határozná meg még mindig, ahogy idejárul ehhez a hatalmas emberhez, a világ legnagyobb és legerősebb uralkodójához. Mózesnak érzéketlennek kellett volna lennie, ha nem veszi észre, hogy a verseny most már önmaga és a trónon ülő ember között zajlik. Királyi fontossága érzetét az a tudat sem csökkentette, hogy egyáltalán nem herceg - ez csak később tudatosult benne, de addigra sokkal többet elszenvedett már. Mint minden egyiptomi, eleget tapasztalt az istenek befolyásából ahhoz, hogy eljátsszon a gondolattal: a sorsnál és a körülményeknél többre volt szükség, hogy ez a találkozás létrejöjjön. Mózest már egyáltalán nem zavarta, hogy a hatalmas Egyiptom uralkodója még mindig a fiának vallja - és ezt el is hiszi -, az egészet inkább kegyetlen, de élvezetes komédiának tartotta, hiszen Ramszeszt se nem szerette, se nem szánta, csak az ügyét akarta rendezni vele. És nem is volt semmi kétsége afelől, hogy egy nap rendezni is fogja.

De mostanra megismerte a türelem erényét: messze volt már tőle az a gyermeki érzés, hogy a holnap nem számít. Bár magányában, fájdalmában és keserűségében megtanulta, hogy egyetlen ember sincs teljesen egyedül, azt is megtanulta, hogy az élet láncát láncszemek kapcsolják össze. A csapás, amelyet a trónon ülő férfi - a hatalom és a gazdagság iránti kéjes vágyából - Kus földjére mért, már örökké visszhangozni fog. Ahogy Mózes az istenség trónusa elé lépdelt, ezt gondolta: „A tét megkétszereződött, Ramszesz, mert a te kezed által lelte halálát az a két nő, akit ezen a világon legjobban szerettem. Sokat nem tanultam, de azt megtanultam, hogy ne Kus népét vádoljam azért a gyűlöletért, amelyet a gyűlölet szított."

Ő maga azonban nem gyűlölt már. Megfogalmazódott benne egy új gondolat: hogy az igazságérzet nem az egyiptomiak lelkének képlékeny és szándékolt maat-jában lakozik, hanem különálló valami, amit az emberből és az ember szenvedéséből lehet leszűrni, és ami hatalmasabb, mint hinni lehetne. Kell hozzá némi türelem, és egyelőre várnia kell a sorára, de idővel készen fogja várni az embert, aki tisztelni és félni tudja. Mózesnak nem jutott eszébe, és még sokáig nem is juthatott, hogy új istent talált, akit imádhat, de egyre erősebben érzett egy botot, amelyre támaszkodhat, és amely erősebb és magasabb, mint a fekete kusita ébenfa bot - amelyet minden fegyvere közül egyedül hozott vissza Egyiptomba.

Ahogy most a királyhoz közelített, nem csekély büszkeséggel vette észre, hogy egyáltalán nem fél. Mózes, a kisfiú, Enekhaszamon bepúderezett, felékesített, ékszerekkel teleaggatott kisfia, aki annyira rettegett ettől a hatalmas isteni személyiségtől, ott kapaszkodott izmos lábaiba és megnyugodott - mert Kus kapitánya kevély magabiztossággal lépkedett végig a tróntermen, mint egy barbár, aki nem tanulta meg a hatalom rítusait, és soha nem hajolt meg előtte. Mózes gondolatban ezt mondta nekik: „Csak nézzetek meg, Egyiptom kövér, elkényeztetett írnokai, papjai és tisztviselői. Én vagyok itt, Mózes, a levita, Amramnak, a levitának gyermeke, ilyennek akartatok, hát ilyen lettem!"

És a teremben valóban csodálattal, bár némileg megütközve néztek rajta végig, mert túlzottan hosszúakat lépett, túlzottan széles volt a válla, és egész, nagyon is fizikai és fenyegető lényéből hiányzott a tisztelet. Az emberek nem tudtak felidézni egyetlen olyan alkalmat sem, hogy az istenkirály előtt valaki ne teljes díszben és pompában jelent volna meg audienciára. Ahogy ez az egyiptomi herceg egy szál foszlott ágyékkötőben és szakadt szandálban, gyakorlatilag meztelenül belépett, az felért a szentségtöréssel. A teremben álló udvari tisztviselők zöme jól emlékezett a félnevű hercegre, de az emlék nem illett ehhez a napbarnította, sebhelyes és büszke emberre.

Ramszesz talán másként gondolta, mert ő a fiát látta ebben a férfiban, aki már rég nem volt fiú, és ha rossz előérzettél figyelte is, azért a büszkeség is eltöltötte, hogy ilyen keménykötésű vetélytársat nevelt. Nem csoda, hogy ez a Mózes olyan távoli tájakról is visszatért, amely a nála jelentéktelenebbeket elnyelte!

Az istenkirály biccentett Mózesnak, keskeny mosolyra húzta a száját, és intett, hogy lépjen föl az emelvényre, jöjjön hozzá közelebb.

Ramszesz maga kevesebbet változott ez alatt az idő alatt, mint Mózes. Ötvenötödik évében járt, már harmincnyolc éve ült Egyiptom trónusán, de az arca puha volt és fiatalos, medveszerű, erős alkata megőrizte a fiatalság minden életkedvét és erejét. Arra az időre már csak az idősebb nemzedék emlékezett, amikor az apja, Széthi uralkodott, a többiek számára Ramszesz ugyanolyan örökkévaló volt, mint a Nílus folyam, és a papoknak eszük ágában sem volt, hogy cáfolják a halhatatlanság legendáját, amely Ramszeszt övezte. Az uralkodó olyan határtalan birodalmat alkotott, amilyet előtte nem ismert a világ, és kőépületei újjáformálták Egyiptom arculatát.

Mivel visszaállította Egyiptom teljes, elsöprő hatalmát és dicsőségét, az emberek szemet hunytak a föld gondjai fölött: a kimerült és elszegényedett parasztság, a hanyatló népesség, Felső-Egyiptom kihalt és elhagyatott városai fölött - és a tömeges rabszolgaság betegsége fölött is, amely úgy hízott a föld testén, mint a vérszívó férgek hada. Ramszeszé volt a hatalom, a dicsőség és az arany csillogása, úgyhogy most, amikor Mózeshoz fordult, hangjában az istenkirály, minden más királyok ura szólalt meg:

Mózes bólintott, majd elgondolkozva felelte: - Elindultunk dél felé az egyik ág mellett, amely aztán egyre kisebb lett, végül csak egy patak maradt, aztán egy másik ág mellett haladtunk északra, de egyik sem volt elég széles ahhoz, hogy az igazi forrás lehetett volna.

Egész Egyiptom istenkirálya megnézte Mózest, végigmérte, mérlegre tette, de elég nehéznek találta - még ebben a hatalmas és színes teremben is. Három éve egy íjász dél felé szálló gólyát lőtt, aztán elvitte a madárjóshoz, hogy fejtse meg a jelenést. A madár begyében fekete követ találtak, amellyel az istenek akarták figyelmeztetni híveiket, úgyhogy a papok azt tanácsolták Ramszesznak, ölje meg azt az embert, akitől fél. Most meg kellett magától tudnia, valóban fél-e Mózestól. Ramszesznak több fia volt, semhogy akár a nevüket megjegyezhette volna, de egyik sem ért fel ezzel a különös, magas emberrel, aki most előtte állt. Az ő szemében Mózes vad volt és szokatlan; de ha ilyen fiút nemzett, akkor igazi örököst nemzett a trónra, bár az efféle ember aztán nem vár rá, amíg a halál megadja neki a részét, gondolta Ramszesz. A gyűlölet és a félelem fala ereszkedett közéjük - a király tanácsadói mindannyian irtózatuk tárgyát, az istenek ellenségét és szentségtörőt látták Mózesban, aki ráadásul a gyűlölt istent, Atont imádja.

És Széthi-Mózes is azt kérdezte: - Mit várhat Egyiptom egy ilyen embertől, aki gyűlöli az isteneket?

Ramszesz csak ült a trónon, széles, húsos állát a tenyerébe temette, és figyelte Mózest. A hatalmas teremben minden követ és pap, írnok és udvarmester, kapitány és herceg néma csendben, tisztelettel állt, szemüket Egyiptom urára és a fiára függesztették, hiszen Mózes lázadását csakis úgy tudták értelmezni, mint aki isteni származása, vére és előjogai alapján lázad. Végül Ramszesz felsóhajtott, és harag nélkül megjegyezte:

Mózes megrázta a fejét.

Ramszesz előrehajolt, és remegő hangon suttogta: - Milyen istenek állnak mögötted?

Ramszesz visszadőlt a székben, lassan és nehezen szedte a levegőt. Hamar feldühödött, de hamar le is tudott csillapodni. Megvárta, amíg elszáll a dühe és teljesen visszanyeri önuralmát, és csak akkor szólalt meg. - Miért szeretnek téged az emberek, félnevű Mózes? Ha mellettem volnál, nem ellenem, azt hiszem, az egész világ a lábunk előtt heverne. Ez olyan rossz álom?

Ramszesz a fejét rázta és elmosolyodott; most már mindenestől uralkodott magán, és neheztelés nélkül mondta: - Férfinak látszol, de a nyelved és a lobbanékonyságod a bolondos gyereké. Mit tudsz te a trónról, hogy olyan könnyedén félrelököd? Tudod te, mit jelent, hogy a két kezedben tarthatod az egész világ minden hatalmát? - Tömpe ujjú, erős és széles kezeit a tenyerével fölfelé tartva előrenyújtotta, az ujjait begörbítette. - Itt a hatalom! Van-e a világon, aki tagadni merészelné, vagy nemet merne mondani nekem? Amit akarok, azt megkapom, és ha a fejembe veszek valamit, azt megteszem, és a világon minden úr, fejedelem és lovag letérdel előttem és megcsókolja a lábam. Tudod te, mit jelent ez? Tudod te, mi a hatalom? Hogy az milyen édes? Nincs az a bor, nincs az a nő, nincs az az ékszer... Figyelj! - Felkelt, tapsolt egyet, és felkiáltott:

Még a királyi követek is felbuktak a köpenyük szélében, úgy siettek, hogy eltűnjenek, és a hatalmas terem pillanatokon belül üres volt. - Látod - bólintott Ramszesz -, ugyanígy kiüríttethetném egész Egyiptomot, vagy be is népesíthetném. Nagyon könnyen siratod Kus népét. Pedig más népek is meghaltak, és meg is fognak, mert Egyiptom csak egy van, és a trónusán csak egyetlen istenkirály ül. Egyiptom ereje mások fájdalma. Ez így volt mindig, és így is marad, ameddig a piramisok állnak Gízában. És te ezt akarod ellökni magadtól!

Mózes csak most eszmélt rá a kihallgatás céljára, amikor véget ért, és őszintén szégyellte magát, bolondnak és szenvelgőnek érezte ezt az egész dicsekvő és vadul dacos magatartást. Alkalma adódott, hogy belessen a magány függönye mögé, amely Egyiptom legmagányosabb emberét vette körül, és a király, aki minden királyok ura, kért tőle valamit, a végén már szinte könyörgött. Milyen elvakult és bolond volt, hogy azzal vádolta Ramszeszt, hogy tőle fél! Az igazság az - és erre a gondolatra éles, kegyetlen fájdalom járta át Mózest -, hogy ez az ember, akinek a gyermekei önmagukban is külön nemzetséget alkotnak, keservesen szerette volna, ha van egy igazi fia, olyan fia, amilyenről az ősi legendák szólnak: erős támasz, pajzs és védelem. Még ha semmi oka nem volt is, hogy elhiggye: Mózes a saját fia, akit a húga szült neki, akkor is kitalált volna valami megfelelő indokot. Utolsó kérdése is szinte panaszosan hangzott:

 

15

 

Mózes élete csöndes volt, mint a mocsarak nyugodt felszíne alkonyatkor. Az egyik nap átnyúlt a másikba, és bár amióta visszatértek Taniszba, az életüknek nem volt különösebb célja, azért nem éltek tétlenül. Mózes mindig is szerette a Delta vad és messze nyúló mocsarait, a szél sós ízét, a mindig más naplementét és a reggel vastag, fehér ködét. Vásárolt magának egy kicsi, kétszemélyes csónakot, amelyet szorosan kötözött papiruszkötegekből alkottak, a víz felőli oldalán kátránnyal kentek ki, és illatos cédrusfával béleltek. Ezzel a csónakkal indultak naponta Nunnal, hogy felfedezzék a mocsarak világát, vízimadárra vadásszanak, vagy ha úgy hozta kedvük, kisodródjanak a nyílt tengerre, aztán főzzenek maguknak valamit egy homokpadon, vagy csak úgy feküdjenek az egyiptomi nap alatt órákig, és beszélgessenek egy keveset, vagy nagyon is sokat, vagy hallgassanak. Sok mindent meg is tanítottak egymásnak. Mózes egyre folyékonyabban tudott már a leviták nyelvén beszélni, Nun pedig megtanulta, hogyan kell könnyen és jól leírni a hieroglifákat. De ha egyszer-egyszer közel értek is Gosen földjéhez, Nun sohasem erőltette, hogy tovább menjenek, és mindig Mózes volt az, aki visszafordult.

Történt egyszer, hogy kimentek Neffel a sivatagba, hogy megnézzék Ramszesz épülő kolosszusát, amely a legmagasabb kőszobor volt a világon, és azzal a céllal készült, hogy örökké megmaradjon. Bár Mózes a puszta gondolatát sem szerette, hogy megörökítik ezt a magányos és gonosz embert, aki a Nagy Házban uralkodik, azért még őt is lenyűgözte a terv nagysága és tündöklése. Mint bármikor, ha Nef munkáit látta, most is az ész, a tudomány és a logika nyugodt világát érezte meg: a mértékek, eszközök és szögek szabályait, a tisztán áttekintett és jól elvégzett munka áhítatát. A hatalmas kőtömbök - amelyek közül némelyik háromszor olyan magas volt, mint egy ember, és széltében még nagyobb - a sivatag különböző részein hevertek, és egy egész sereg ember vágta, formálta, csiszolta és tisztította őket, akiket a főszobrász irányított, bizonyos Septet. A modell, amelyről a kolosszust mintázták - mint Mózes később megtudta, Septet szobrainak a tizenegyedik változata, amellyel végre Nef is megelégedett - két és fél méter magas volt, és Ramszeszt az egyiptomi istenkirályokról készült kőszobrok hagyományos pózában ábrázolta, ahogy a trónján ül, ölében a hatalom szent jelképeivel. A modellt egy fából készült szánra emelték, amelyet hat ló húzott mindig éppen oda, ahol a kolosszus egyes különálló elemeivel össze kellett vetni.

Tökéletes, félelemkeltő, bár hagyományos munka volt, és Septet, az apró, egyszerű arcú, fáradt mester - felső-egyiptomi parasztok fia - ragyogott a büszkeségtől, ahogy Nef a szobrát dicsérte Mózes előtt. - Mert látod - magyarázta Nef -, itt nemcsak egy különálló szoborról van szó. A legnagyobb és legnehezebb kőszobrot készítjük a világon, de habarcsról szó sem lehet. Az illesztékeknek a felület és az egyensúly tökéletes egységében kell egymásba csúszniuk és eltűnniük, abszolút tökéletesen, úgyhogy nemcsak művészi feladattal állunk szemben, hanem matematikaival is. De azért ez a kettő nem áll olyan távol egymástól, mint gondolnád, és szerencsére Septet barátom kiváló matematikus is, nem csak nagy művész.

- Hidd el, eltúlozza a dicséretemet, Egyiptom hercege - szólt közbe a kicsi ember zavarában -, de nem tagadhatom, hogy édes a dicséret, különösen Nef szájából. Azt persze nem mondaná el, hogy bármit beszél is az én matematikai ismereteimről, én sohasem tudtam volna megoldani, hogy a végső méretre nagyítsam a szobrot. Ezt már ő tervezte meg, márpedig ha olyan ember dicsér valakit, aki a legbölcsebb építész, akit Egyiptom valaha ismert... - A szobrász hirtelen irtózatos zavarba jött, elfogta a félelem, és könyörgött, hogy Mózes bocsásson meg neki, hiszen bizonyára Egyiptom hercege is megérti, hogy Egyiptom minden új csodájának igazi építésze természetesen maga az istenkirály, a Nagy Ház ura...

Mózes észrevette Nun arcán a megvetést és a szánakozást, és mivel félt, hogy a végén Septet még a lábai elé veti magát, élesen, szinte keményen rászólt:

Septet zavara teljes lett, vissza is vonult, mondván, hogy várja a munka. Nef legalább annyira aggódott, és meg is mondta Mózesnak, hogy ez a beszéd őrültség volt, nem bátorság, de Mózes csak a vállát vonogatta, és keserűen megjegyezte:

Nef bólintott, de a sötét árnyék ottmaradt az arcán. - Remélem, más nem hallotta, amit mondtál.

Mózes a megfelelő kérdést tette föl, néhány percen belül Nef már elmerülten magyarázta, hogyan akarja felemelni a kolosszust a sivatagi homokra. Elvezette Mózest és Nunt arra a helyre, ahol az alapokat kiásták, a sivatag homokján át le a felszín alatti kőzetig. A kemény gránáttalapzatot olyanra formálták, hogy pontosan illeszkedjék az alatta lévő szikla domborulataihoz. - Mivel ekkora súlyú kőtömbökhöz nem használhatunk kötőanyagot, például habarcsot, ehelyett magukat kell összetartaniuk: az egyik felületnek a másikat, azt hiszem, nincs ennél jobb megoldás ilyen hatalmas méretű kőmonumentumok esetén. A két felületnek elég simának kell lennie, hogy egymásba illeszkedjék, méghozzá olyan pontosan, hogy végül már egy hajszálat se lehessen elhúzni közöttük sehol. Ha ezt megfelelően elvégezzük, a kövek örökre összetapadnak, legalábbis abban az értelemben örökre, ahogy egy ember el tudja gondolni - feltéve, hogy nem döntik le, és feltéve, hogy az alap nem süllyed. Az első kérdést bízzuk az időre, de a másodikról magunk is tudunk gondoskodni. - Aztán még elmesélte, milyen teraszok, sétautak és kertek épülnek majd a kolosszus köré, ha végre állni fog.