de segítségére voltak a látványosságok és a színek, az orrát csiklandozó illatszerek és fűszerek, a hieroglifákban elmondott történet és különösen a hatalmas, fényes mozaik a trón mögött - a romantikus csatakép, a halott hettiták és az ágaskodó, győztes lovak -, melyek mind segítettek elvonni a figyelmét a királytól való, gyorsan apadó félelméről.

Ahogy telt az idő, már hosszabban is rá mert nézni a királyra, és észrevette, mennyire hasonlít Enekhaszamonra: ugyanaz a széles állkapocs, a telt, húsos száj, az íves szemöldök, a kicsi, keskeny orr. Hihetetlen, menynyire nem illett az ismerős fej a kemény, izmos vállakra. Éppen, amikor anyja odasúgta: - Mózes, ne bámuld! -, a király tekintete találkozott az övével, aztán felismerte Enekhaszamont. Keskenyen elmosolyodott - de nem úgy, ahogy Mózes egy istentől várta volna -, és egy bólintással magához intette húgát, majd egy-két szóval elküldte a papot, aki éppen beszélt hozzá. Miközben a pap kihátrált, Mózes megfigyelhette, hogy senki nem lép hat-hét méternél közelebb a trón emelvényéhez, hacsak a király maga oda nem inti - és hallotta, amint az anyja még figyelmezteti:

- Ne felejtsd el, hogy az emelvény előtt hasra kell feküdnöd, onnan csak lassan kúszhatsz előre, amíg ajkaddal meg nem érinted az isten lábfejét. Akkor feküdj a földre, és amíg nem szól, hogy felkelhetsz, maradj úgy.

Mózes merev tartással lépett előre, megtanulta, hogy a hercegnek ünnepi alkalmakkor hogyan kell járnia, de nem látszott rajta, hallotta-e anyja szavait. Érzékelte, hogy a hangok duruzsolása elhalt, és bár hátranézni nem mert, tudta, hogy a palotában minden szempár rajta és az anyján függ. Még a trón mögött álló őrök is kíváncsian figyelték, és amikor a királyra emelte a tekintetét, a fekete, mélyen ülő szemekben ugyanazt a kíváncsi érdeklődést láthatta. Miközben letérdelt, hogy kúszva jusson fel az emelvény hideg fokain, látta a mellette eltökélten lépdelő anyja lábát - de ő a maga részéről boldog volt, hogy ott kell feküdnie a földön, és hason vergődnie az isten elé. Mert ez nemcsak védelmet nyújtott reszkető lelkének, de késleltette az isten arcának látványát is. Ahogy ott kúszott, hallotta a testvérek üdvözlő szavait.

Mózes ott reszketett előtte a földön, arcát az isten csupasz lábfejére szorította, az erőteljes parfüm illatától alig kapott levegőt, és azt gondolta: „Kérlek, szépen kérlek, drága isten, engedj elkúsznom, ne kelljen eléd állnom."

De az istennek máshogy tetszett, és egész kedvesen azt mondta: - Kelj föl, fiú, hadd lássalak.

Mózes megpróbált fölállni, de meglepő módon a mozgást irányító akarat nem jutott el a végtagjaihoz, ott feküdt bénultan, könyörgött magának, a lábának és a karjának, hogy mozduljanak már. Ramszesz szelíden megbökte az arcát a lábfejével.

Az anyja hangjára oldódott benne a görcs, Mózes pirulva végül lábra tudott állni, és látta, hogy Ramszeszt valami nagyon mulattatja, talán jobban, mint egy fiú ijedelme. Lesunyta a fejét, Ramszesz pedig Enekhaszamonhoz fordult:

Valami vetélkedés volt ez Ramszesz és az anyja között: Mózes csak annyit értett az egészből, hogy a halál biztosan lesújt rájuk. Mert azok után, ami elhangzott, sem ő, sem Enekhaszamon nem remélheti, hogy élve elhagyja a termet - és Mózes tiszta szívéből könyörgött az anyjának, hogy vigyázzon, fékezze a nyelvét. De az asszony egyáltalán nem olvasott a gondolataiban, hanem sértődötten felelte:

Mózes még inkább zavarba jött: látta, ahogy anyja megfogja Ramszesz kezét, és közben megvetően, mégis tisztelettel mosolyog - legalábbis ő így érezte, noha mostanában nemigen látta mosolyogni az anyját. Mindenesetre ettől elég bátorságra kapott, hogy megkérdezze:

Enekhaszamon a fejét rázta, szeme vészesen összehúzódott. Ha Mózes most látja, minden félelme nyomban visszatér, de ő éppen a királyt nézte elmélyülten, aki vállat vont:

- Csak tréfáltam, legény. Ha a neved Tut-Mózes vagy Amon-Mózes, Anubisz-Mózes vagy húsz egyéb Mózes lenne, senki nem szólna egy szót sem. Nekem ráadásul tetszik is a Mózes. Gyermek adatott: ez elég. Ne nézz így rám, húgom - mert úgy érzem, ezzel mindketten megtisztítottuk a szívünket. Térdelj le, Mózes, megáldalak Egyiptom isteneinek áldásával. Figyelni fognak rád, elhárítják a nyakadról a nyilakat és a szívedről a késeket. Lehet, hogy félni is fognak tőled egy kicsit, úgyhogy ha majd a földjükre lépsz, nem tagadják meg tőled az örök életet, ami az egyiptomi hercegek öröksége.

Ahogy ott térdelt és érezte a király kezét a fején, felsóhajtott a mélységes megkönnyebbüléstől, hogy minden ilyen jó véget ért. Fiatal volt még, hogy az örök élet érdekelje, de ahhoz már elég idős, hogy legalább addig akarjon élni, amíg e kiszámíthatatlan ember közeléből kijut.

4

Meglepő, milyen gyorsan elszállt a félelme. A gyerek még egy isten palotájában is gyerek marad, Mózesra pedig több öröm várt, mint szomorúság. Teljes életet élt, és bár látta néha a hatalmas palota falairól a parasztgyerekeket, és irigyelte őket, az utcafiúkat, a folyó lelenceit, akik olyan szabadon szaladgálnak, ahogy a levelet viszi a szél, arra mennek, amerre nekik tetszik, ott és akkor alszanak, ahol és amikor nekik tetszik, azért elég bölcs volt, hogy érezze: az ő szabadságuk kurta, a saját sorsa viszont, akármit rejteget is, szerencsés. És még a királyi örökösnek is jutott több óra szabadideje játszani - igaz, még több óra telt el az iskolában, ahol végtelen utasításokat kaptak, hogyan forgassák a fegyvert, szigorú szabályokat tanultak, hogyan kell a hieroglifákat rajzolni és mire valók, hogyan kell a klasszikus stílus szabályai szerint verselni, megjegyezni a Halottaskönyv varázslatait és rítusait - mindazt, amit az egyiptomi hercegek kulturális ismereteihez elengedhetetlenül szükségesnek tartottak; vagy hasonlóképp megjegyezni a legüdvösebbnek tartott zsoltárokat és imákat, megtanulni a matematika lépéseit és az asztronómia elemeit, gyakorolni az öt tánc pontos mozdulatait, tökélyre vinni a viselkedés száz meg száz rítusát, amelyek mindig elárulják, ki előkelő és ki nem az - és végül megtanulták, hogyan fejlesszék az egyiptomiaknak azt a furcsa és féltékenyen őrzött tulajdonát, amelyet maatnak neveztek, és amelyet az egyiptomiak nem szívesen fordítottak le más nyelvre, mivel úgy vélték, ez a tulajdonság csakis Egyiptomban él, és a külföldiek amúgy sem értenék meg - s amelyet Mózes később „igazságérzetnek" fordított, bár ahogy egyre inkább elsajátította, néha „igazságnak" is érezte, vagy „rendnek", máskor meg annak a szomjnak, hogy az ember egy kevéssel jobb legyen önmagánál és bárki másnál.

Teljes élet volt ez, és bár a napok nem nyúltak el, nem is számolta őket senki. Mózes később úgy érezte, ennek az időnek nem volt kezdete, bár véget érni, mint a gyerekkor nagy része, véget ért a kamaszkor első fájdalmaival és bánataival. De most még minden nap egybeolvadt az előzővel, az elmúlt napok átderengtek a végtelen jelenbe. Ezen a földön a nap örökké ragyogott, ami volt: öröktől volt és örökké megmaradt. Mikor Mózest fejedelmi testvéreivel együtt elvitték egyszer a palota egyik csodás bárkáján, hogy megtekintsék a fényes gízai piramisokat, az ősi múlt félig elfeledett királyai által építtetett hihetetlen hegyeket, amelyek azóta is fényesen és tisztán állnak, háborítatlan felszínükön ugyanúgy ott ragyognak a színes, mázas cserepek: a látvány a szavaknál sokkal erősebben megmutatta Egyiptom abszolútumát. Erősebben, mint amikor a tanító-pap rituálisan kántálva felolvasott nekik a Kezdetek könyvéből, és hallhatták: az istenek úgy teremtették Egyiptomot és az egyiptomiakat, hogy megőrizzék saját isteni személyüket. De amikor Mózes büszkesége túlzottan magasra és szabadon szárnyalt, kétségeinek férge azonnal rágni kezdte az oldalát.

A testvérek célzásait és szurkálását még megmagyarázhatta: irigyek az isten testvérhúgának fiára, egyetlen fiára - mert Ramszesz isten bonyolult házastársi és házasságon kívüli viszonyai megkülönböztették egymástól a fejedelmi utódokat. Bár a király furcsa elfogultságában nem engedte, hogy ágyéka egyetlen gyümölcsét is megfosszák a jogaitól, az anyák közötti különbség mégis változatossá tette a fiak helyzetét. A Ramszesz ágyába került szűz rabszolgáknak a gyermekei közös hálóteremben éltek, mert anyjukat általában hamar eladták különféle távoli helyekre. Az ágyasok a fejedelmi háremben laktak, és bár gyermekeik velük maradhattak hét-nyolc éves korukig, ezután már a palota papjainak keze alá kerültek, ők nevelték tovább a fiúkat.

Csak az istenkirály igazi feleségei éltek a Nagy Házban, ők rendelkeztek saját lakosztállyal, szolgákkal és háztartással, de közülük is csak kevesen voltak olyan gazdagok és függetlenek, mint Enekhaszamon.

Úgyhogy Mózes joggal számíthatott irigységre, rosszindulatra vagy keserűségre, de a fél név elől, amit viselt, és amely annyi támadás célpontja lett, sehogy sem menekülhetett. Saját személyisége is két részre oszlott: az egyiptomi hercegre és a Mózesra, a megadatott gyermekre, aki nem úgy adatott, mint más gyerekek, hanem valamilyen rejtélyes módon, a gyerek számára rettenetes és baljós módon, így tehát az egyik személyisége a másik vállára nehezedett.

Mégsem annyira, hogy ne nevetett és játszhatott volna ifjúsága teljes szabadságának és szerencséjének tudatában. Születése herceggé tette, és ahogy teltek a napszárította napok, hetek és hónapok, Mózes hercegi termetet is öltött: magas, telt izmú fiúvá serdült, ruganyos mozgásúvá, széles vállaiban hatalmas erő sejlett. Arca is változni kezdett: hamarosan eltűntek róla a felső-egyiptomiakra emlékeztető megnyugtató vonások. A thébai és karnaki családokra jellemző magas ívű orra keskenyebb lett, sólyomszerűbb, orrcimpái viszont kiszélesedtek, enyhe ívbe hajoltak. Magas, erős járomcsontjáról eltűnt a gyermeki puhaság, álla kemény lett és hegyes, nem mutatkozott rajta az a szelíd, puha szépség, amelyre a királyi család olyan büszke volt. De a változás időbe telt, akár Mózes növekedése és érése.

5

Délben, amikor a nap a legmagasabban áll, ezért nem süt a szembe, a fejedelmi gyerekeket fegyverforgatásra oktatták. Később megmoshatták gőzölgő testüket a palota kertjeiben díszelgő tavak vagy szökőkutak valamelyikében, meztelenül élvezhették az egészség és az ifjúság örömeit, aztán megkenték magukat illatos olajjal, elfogyasztották ebédjüket: fügét, szőlőt, frissen sült, ropogós, lapos kenyérszeleteket és nagy serlegből vizet. Talán ez volt a nap legjobb része: ekkor érezhették a legférfiasabbnak magukat, ekkor lehettek leginkább tudatában húgaik bámulatának, akik a harci udvart körülvevő széles erkélyről lestek őket.

De ennek előbb meg kellett fizetni az árát, márpedig a komor, sebhelyes kapitányok, akik Ramszesz gyermekeit edzették, egy szem könyörületet nem mutattak, mivel mint mondták, a lándzsa sem tesz különbséget a csatában fejedelmi és közönséges vér közt, és az e világon élő istenek éppolyan gyorsan halnak meg és hagyják itt a testüket, mint az őket szolgáló szegény halandók.

A hercegeket életkor szerint csoportokra osztották, és minden csoport naponta gyakorlatozott valamelyik fegyverrel: tőrrel, karddal és pajzzsal, lándzsával, a hosszú, fekete kusita bottal, a fényes ebonitrúddal, amely olyan hosszú, amilyen magas, aki hordja. De ahogy nőttek a fiúk, egyre többet forgatták az íjat, Ramszesz legkedvesebb fegyverét is.

Volt idő, tudta meg Mózes a többiekkel együtt, amikor a cédrusfából készített könnyű íj volt az egyiptomiak fegyvere, amit még egy nő is ki tudott húzni; és hosszú időn át távol is tudták vele tartani a Kus földi feketéket és a líbiai sivatag vadembereit. De aztán több mint kétszáz éve elkezdődött a Hatti elleni harc, amelyben Egyiptom a hatalmas, másfél méteres harci íjakkal találta szembe magát, amelyet lemezeit szarurétegekből készítettek, és olyan ereje volt, hogy a nyílvessző úgy hatolt át a fapajzson, akár a papíron, de ugyanígy az emberen is: átfúrta még a mögötte álló ember szívét is. Ezzel az íjjal és a szörnyű harci szekerekkel igázta le Hatti Egyiptom szent földjét, és egy időre még az isten trónjára is felült. De aztán Egyiptom mesteremberei is eltanulták a lemezeit íj készítését, és a megszálló ellen fordították a fegyvert - és akkor fordult a kocka: Hattit visszaűzték a sivatagba, és mint az állatot, bezárták a Kánaán városfalainak karámjába.

A harci íj illett ugyan Egyiptom falaihoz, de a fejedelmi utódoknak nem sok okuk volt, hogy szeressék: a karjuk és a hátuk fájt, a könyörtelen gyakorlás mégsem akart véget érni. De ahogy a férfikorba értek, már inkább az íj hajlott a kezükben, mint ők az íjnak, és egyre többször érezték, hogy a kilőtt nyíl igazán a célba talál.

Akárcsak most, amikor jól ment az íjászat, és tanáruk, az öreg Széthihop sem fukarkodott annyira a dicsérettel. A fiúk hosszú sorban álltak az udvar falával szemben, amely előtt egy sor szalma céltáblát helyeztek el, mindegyikük számára külön célt, amely már fénylett a belelőtt nyilaktól. Mózes mellett Ramszeszemszéthi állt, a kevés fiú egyike, aki éppolyan magas volt, mint ő, és akiben máris érett a kevélység, felváltva a hercegek gyermeki jóindulatát. Gyakorlott íjász volt, talán a legjobb a csoportban, és ahányszor lőtt, gondosan válogatott sértéseket súgott oda Mózesnak. - Ezt figyeld, varjúorr! - vagy - Szárítsd meg az ujjad, ha lőni akarsz! - vagy - Súlyosan száll a nyilad, barátom: nedves a tollad?

A sértések se tőle, se mástól nem voltak újak. Mózes közöttük élt, és elég idős volt már, hogy belássa: ha a célzások hamisak, akkor úgysem érnek fel olyan valakihez, akinek a származása olyan magas, mint az isteneké, akik valaha Egyiptom trónján ültek, ha meg mégis igazat mondanak, a válasszal csak az elkerülhetetlent siettetné. A maga részéről nyugodtan lőtt, könnyedén, ösztönösen érezte az íj rugalmasságát és a nyíl vonalát, és nem törődött a mellette álló fiúval. A célt már a mereven tartott karjára fektetett íjjal bemérte, agya a parabola ívét ösztönösen megérezte és kiszámította. Ugyanezzel a figyelemmel érzékelte maga körül a társait, és amikor észrevette, hogy Ramszeszemszéthi nyílhegye enyhén megemelkedik, tűnődni kezdett, miért akarja a fiú fentről eltalálni a célt. Abban a pillanatban meglátta, hogy a bokorban egy öt év körüli meztelen kisgyerek kuporog a fal tövében, a harctéri szolgák gyereke, akinek csak a kerek képe látszott, ahogy boldogan lesi a nyilazó királyi sarjakat.

A felismerést azonnal tett követte: miközben Ramszeszemszéthi kiengedte a nyilát, Mózes ellökte, hogy elesett, és a nyíl a földre hullott, tíz-tizenkét lépéssel előttük. A fiút elöntötte a düh, felpattant, és tudni akarta, ki ért hozzá. Az íjászat abbamaradt, tapintható, halotti csend támadt a hercegek közt, és abban a pillanatban a gyerek kiugrott a bokorból, és ordítva elrohant az udvarból. Az öreg Széthihop tűnődve nézte a szolgagyereket, aztán Mózeshoz lépett, arca szomorú volt és komoly - és Mózes abban a pillanatban ledobta az íját, és bólintott fejedelmi unokatestvérének.

- Szóval te voltál, te szentségtelenítettél meg! Te ütötted meg a testemet! - kiáltotta mérgesen a fiú.

Mózes életében először érezte azt a halálos keserűséget, hogy igaza van, de nem tudja bizonyítani - tudta, hogy magyarázkodnia nemcsak reménytelen, hanem hátrányos is volna. Ok nélkül érintette meg egy istenség testét, és tettének dicstelenségét saját isteni származása sem enyhítette. Nem herceghez méltóan viselkedett, hanem mint valami alacsony származású utcagyerek vagy folyó melletti lelenc, és amikor Ramszeszemszéthi hozzá lépett és egyenesen az arcába köpött, Mózes teste megmerevedett, mint a vas, de nem mozdult, nem hajlott meg. A szívében viszont a harag vörös lángja lobbant, és olyan gyilkos indulat támadt benne, hogy be kellett hunynia a szemét, és imádkoznia kellett minden istenhez, aki csak az eszébe jutott, hogy segítsenek uralkodni magán, nehogy testvérgyilkosságot kövessen el, és megbecstelenítse önmagát, az anyját és minden isteni ősét.

Mikor végre kinyitotta a szemét, egyedül maradt Széthihoppal, de elfordította a fejét, nehogy az öreg íjász meglássa szemében a harag könnyeit. Széthihop Mózes vállára tette a kezét, és kíváncsi melegséggel, szinte sajnálkozva mondta:

- Menj, és felejtsd el az egészet, herceg. Az ember előbb magán uralkodjon, azután másokon, mert ha nem tévedek, kezdesz emberré válni - és nem is rossz íjásszá. Bár nekem lett volna a te korodban olyan jó szemem, hogy ilyen pontosan meglássam a bátyád célját, ahogy te. Ami meg a közbelépésedet illeti: egyesek szerint egy szolga élete semmit sem ér, mások mást mondanak. A magad válaszát neked kell megtalálnod, Mózes.

6

Mózest hónapokkal később mégis emlékeztették az esetre, bár egyáltalán nem hiányzott neki ez az emlék, mikor az anyja lakosztályára visszatérve találkozott a kövér pappal, Amonteffel.

Alkonyodott, a bukó nap vörösre festette a hatalmas, tető nélküli oszlopok csúcsát, és a fakó gránitot olyan földöntúli ragyogásban fürdette, amilyet a világon csak Egyiptom ismer - és Egyiptom is csak napnyugtakor. Mózes ott állt a kőerdőben, bámulta a szépséget, ahogy a fekete oszlopok előbb vérvörössé, aztán rózsaszínűvé válnak a levendulaszínű ég alatt, majd ahogy a mély bíbor csíkjai hírül adják a sötétség érkezését, a vérszín felkúszik az oszlopokra, és a rózsaszínből karmazsin, végül fekete lesz. Ahányszor Mózes látta ezt a jelenséget - bár a látvány soha nem volt ugyanaz -, egyszerre fogta el a boldogság és a bánat, a kifejezhetetlen boldogság és a mélységes bánat, hogy egy személyben éli át és érti meg a világ minden örömét és fájdalmát a kezdet kezdetétől. A fiú nemrég kezdett serdülni, de ezen a földön hamar érett a gyümölcs, bár talán fonnyadni is hamar kezdett. Mózes nézte, ahogy elmélyül a sötétség, és a sötétből egyszer csak reszelős hang szólt hozzá egy árnyék mélyéről:

A fiú először megriadt, de mikor rájött, hogy csak Amontef az, a pap, megnyugodott, és az is eszébe jutott, hogy egyszer régen alulmaradt egy szóváltásban. Úgyhogy most fiatalos, de szigorú hangon felelt, bár igyekezett halkan beszélni:

- Hogyhogy nahát? Ha szentségtörésre gondolsz, mondd ki, hogy szentségtörés. De semmi nahát. Mondtam neked, hogy ha felnőttél, keress meg és beszéljünk, de te úgy nyivákolsz, mint egy lány. Mintha nem is az az ember volnál, aki egy istent a szentséges képén törölt, hogy megmentsen egy tökéletesen szentségtelen rabszolgakölyköt...

A pap formátlan alakja kiemelkedett a homályból, kézen fogta Mózest, és így szólt: - Sétálj egyet velem, fiú, légy az öregember társasága. - Magával húzta Mózest, és olyan biztosan és határozottan lépkedett, hogy a fiú arra gondolt, bizonyára a lábának is bagolyszeme van, közben pedig kifejtette, hogy a Nagy Házban nemigen történik olyasmi, amiről ő ne szerezne tudomást. Ha az ember a földre tapasztja a fülét, magyarázta Mózesnak, még azt is meghallja, ahogy a sáska összedörzsöli a szárnyát; ő pedig csak azt akarja megtudni Mózestól, hogy csakugyan úgy gondolja-e, hogy egy szolga élete ér annyit, hogy megüssön érte egy istenséget, és megéri-e az ilyen döntés a következményeit.

Az öreg szippantott egyet, elismerte, hogy Mózes előtt íjászként komoly jövő áll. De hozzátette, hogy más szempontból már inkább aggódik a jövője felől, és megkockáztatta, hogy a józan ész is egész hasznos lehet az embernek.

Mózes nem tudta, sértésnek vegye-e a célzást vagy sem, inkább arra hivatkozott, hogy az anyja már biztosan keresi, és mennie kell.

- Fura fiú vagy - mondta a pap, és a hangjából Mózes úgy érezte, hogy mosolyog. - Látom, megvan benned a herceghez méltó kevélység, de az önbizalmad nincs meg, amit többre tartok a testvéreid hülye sznobságánál. Az anyád nem keres, Mózes. Otthagytam a folyó menti teraszon, és ott is fog maradni, míg a hold fel nem jön az öreg Nílus Anya fölé, aki se nem gyűlölködik, se nem kevélykedik, viszont elég szeretet és ragaszkodás van benne mindenki számára, jut belőle nekem, neked és Enekhaszamonnak is.

- Nem, amikor vele voltam, nem. Légy türelmes anyádhoz, Mózes. Nehéz dolog észben tartania, hogy valaha ő volt a legszebb és legkívánatosabb asszony Egyiptomban, ha a többiek közül már olyan kevesen emlékeznek erre. Sokan szerették az anyádat, némelyikük bármikor letérdelt volna, és megcsókolta volna a földet, ahol jár.

Egy széles belső udvarra értek, ahol már oszlott a sötét, átragyogtak rajta az első csillagok, és fényüket felerősítve verték vissza az udvar fehér mészkő lapjai.

- Ne rám nézz - folytatta a pap. - Én már túlságosan öreg és kövér vagyok, hogy ilyen buta emlékeken járjon az eszem. A csillagvizsgálóba megyek, Mózes. Jártál már ott?

Mózes bevallotta, hogy járt ugyan - hiszen volt-e a palotának olyan sarka, ahol ne fordult volna meg? -, de éjszaka soha; mire a pap megjegyezte, hogy a csillagvizsgálónak az éjszaka kivételével viszonylag kevés értelme van. Átvágtak az udvaron, és felkapaszkodtak a szemközti fal menti lépcsőn, a pap hangosan fújtatott Mózes nyomában.

A csillagvizsgáló kőemelvénye körülbelül hétszer hét méter széles volt, márvány mellvéd fogta közre, a bejáratát Izisz és férje, Ozirisz kőszobra őrizte kétfelől. A csillagfényben a két halhatatlan - a hold és férje, a halottak és a holtak birodalmának ura - hihetetlenül elevennek tűnt. A két isten között afféle összekötőként négy fehér ruhás pap állt, akiknek halk, lebegő éneke, „Az Éjszaka Zsoltára" Mózest félelemmel és nem kis meglepetéssel töltötte el - ahányszor hallotta ezt a hangot a sötét beálltakor a palota fölött, sohasem tudta, honnan jön és mit jelent.

Amontef most megállította Mózest, akinek épp csak a feje ért az utolsó lépcsőfokok fölé, és odasúgta neki: - Várd meg, amíg véget ér a zsoltár, mert a zene kedves az éjistenek fülének: hadd tudják meg, hogy tanulni jöttünk, és elismerjük a tudást, nem hozunk veszélyt az égitestekre. - Amikor véget ért a zsoltár, felhágtak az emelvényre. Az egyik pap kíváncsian tekintett Mózesra, mire Amontef megkérdezte: - Nem ismered meg? Enekhaszamon fia, Mózes.

- Egyiptom hercege - üdvözölték barátságosan. Az egyik pap, egy apró öregember közelebb jött, és szigorúan, de nem ellenségesen fürkészte Mózes arcát: - Olyan dolgokat tanulhatsz meg itt - mondta -, amelyekről a tanítóid nem is tudnak, vagy nem mernek beszélni - persze csak ha tanulni akarsz.

Mózes csak bólintott, mert nem bízott a hangjában. Érezte, hogy olyan titkokkal találkozik itt, amelyről kevesen tudnak.

- És hozzáteszem: ha van benned tisztelet. Tisztelet nélkül nincs tudás, fiú. Az ősi, ősi időkben a tudásnak tisztelet járt, és a tudósokat elismerték. Ma már nem. Ma az ifjú istenek kevélyek, vérszomjasak: mi mást akarnak a testvéreid, mint háborúzni? Te is ezt akarod, herceg?

Talán a körülmények is belejátszottak a kérdésbe: az ezüst csillagfény, az édes, tiszta sivatagi levegő, a kő-emelvény, amely olyan magasan emelkedett az éjszakába, hogy a palota legmagasabb csúcsa volt, a fehér ruhás papok, akik Mózest a pap szó ősi értelmére emlékeztették, amely a régi egyiptomi nyelven tisztát jelentett, a zene, amellyel Iziszt, a holdat üdvözölték - Mózes mindenesetre rájött, hogy ezek az öregemberek, akik Iziszt és rokonait, az éjszakai ég isteneit szolgálják, különböznek a terveket szövő, intrikus klérustól, akiket olyan jól ismert. Bár az is lehet, hogy már régen várt erre a pillanatra. Akárhogy is, mikor felhangzott a kérdés, hogy ő is azt akarja-e, mint a testvérei - háborút, dicsőséget, hatalmat -, Mózes megérezte, mit kell felelnie. Ismeretlen érzés volt, hiszen eddig soha nem sóvárgott úgy a lelke és egész valója, hogy elsajátítsa a tudást, fölfejtse a végtelen misztériumokat, ismerhesse a teljes választ és a megoldást. Mindezt persze nem tudta szavakba foglalni, még értelmes gondolatokká sem, csak tapasztalta, hogy amit érez, vérrel és szenvedéllyel önti el, hogy a szíve gyorsabban ver, és egész testében remeg - de csak a fejét rázta.

Mózes csak rázta a fejét.

Mózes a maga részéről megkönnyebbült, hogy már nem rá figyelnek, a korlát mellett arrébb sétált, egészen megmámorosította a magasság, a szeszélyesen kivilágított palota látványa, a fényes Nílus, ahogy dél felé, a Deltánál kiszélesedik, és Ramszesz egész nyüzsgő városa: a pompás épületek és az apróbb paloták, melyeknek ablakában és udvarában lámpa világított, és a szegényebbek hajlékai is, amelyek beleolvadtak a sötétbe. - Jaj, de remek - gondolta -, ha van az embernek egy ilyen palotája, és minden este felkapaszkodhat ide, olyan magasra, hogy ha felnyújtózik, szinte megérintheti a holdistennőt - azzal felemelte a karját, és közben meghallotta a háta mögött Amontef horkantását.

Mikor a fiú megfordult, a papot meglepte, milyen izgalom ragyog hosszú, sasorrú arcán, úgyhogy meg is kérdezte, annyira szereti-e Mózes a csillagokat.