9

Mondják, ahogy az ember öregszik, életének nyugodt menetét kevésbé tudja felidézni, mint amikor bajok vagy utazások szakították félbe, de Mózes az évek múltán ebből a hosszú, szinte végtelen folyami utazásból - amely Taniszból, a Deltáról vitt fel Abüdoszig, ahonnan már nem messze, alig tíz mérföldre volt Karnak, a hadsereg találkozóhelye - csak két dologra emlékezett.

Az egyik egy beszélgetés volt Széthikeffel, a seregek kapitányával, és az egész ebből indult, a valahova tartozás vágyából, amelyet Mózes olyan reménytelenül várt a kocsihajtó kapitányoktól...

Már jó pár napja haladtak a folyón fölfelé a csaknem ezer bárkából álló hatalmas flottával, miközben a tízezer evező óriás vízesésként csapkodott, az emberek beszéltek és nevettek, és a napok olyan végtelenül folytak, hogy az időtlen sárga egyiptomi napsütésben számolni már nem is lehetett: ismerős bazárhangulata volt a folyó menti kisvárosoknak, ahol kikötöttek, hogy friss gyümölcsöt és húst vegyenek, és kiigyák az utolsó cseppig a parasztok félretett borát; a katonák részegen támolyogtak az utcákon, és mindenütt elcsábították a hely összes lányát, aki azóta serdült föl, hogy az utolsó sereg erre járt útban Kus felé.

De Mózes unatkozott és nem nyughatott. Kikötöttek egy Em-Akad nevű kisvárosban, amely valójában inkább volt falu, noha állt benne egy impozáns templom, amelyet Mutnak, a termékenység és anyaság istennőjének szenteltek. A Deltán, ahol a papság elég erős volt, hogy eltöröljön minden női uralmat a nagyobb rítusokból, már rég elhagyták az ilyen termékenységi szertartásokat, legalábbis hivatalosan; Tanisz, Szaisz és Buszirisz fontosabb templomaiban csak az Izisznek szentelt rítusokon tűrték el az asszonyokat, ha csendben maradtak. De a folyam felső szakaszán, ahol a Deltavidék világpolgári hatása nem zavarhatta meg a változatlan paraszti életformát, még az ősi isteneket tisztelték, és amikor a levonuló árvíz a sár és a termőföld újabb fekete rétegét borította a mezőkre, a parasztok összegyűltek, és megünnepelték a teremtés isteneit - legalábbis a termékenység anyját, Mutot.

Most is ennek volt itt az ideje. A flottából kiáradt a sáros, iszapos partra a sereg ezer meg ezer katonája - a gazdag, hordalékos földsávról pedig a lányok áradtak a templom elé. A papok már felállították különféle, fából faragott fallikus szimbólumaikat, a szertartást egy meztelen matróna vezette, akinek Mut bronzkígyója tekergett a tagjain. A lányok is meztelenek voltak, a testükre csak kígyójelképeket festettek nyers vörös földfestékkel, amelyhez errefelé a porított sivatagi követ olívaolaj alappal keverték ki; az ifjak meg, akik kísérték őket, ugyanazzal a földszínű festékkel színezett vörös ágyékkötőt viseltek, és a kezükben favesszőt, vékony cédrusgallyakat tartottak, amelyre elnagyolt kígyópikkelyeket rajzoltak.

Az éjszaka közeledett már, amikor a katonák partra szálltak - a rabszolgák nem hagyhatták el a hajót -, a papok éppen átnyújtották a lányoknak a felcsavart, olajba áztatott papiruszfáklyákat. A lányokat és az ifjakat már elkapta lassú, hipnotikus táncuk ritmusa, és csak mosolyogtak, nevettek a katonákra, de a papok - részben félelemből, részben nyereségvágytól hajtva - üdvözölték őket, és kérték, vegyenek részt a szertartásukon, a templomszolgákat pedig elküldték borért, amit kecskebőr tömlőkben tartottak.

Mikor leszállt az éj, meggyújtották a papiruszfáklyákat, a tánc ritmusa felgyorsult, és a kántálás egyre élesebbé vált a meztelen matróna hangjának irányításával, aki egy kőemelvényen állt a templom előtt. A lányok eltáncoltak előtte, be a templomba, közben bevilágították a vastag oszlopok közötti folyosókat, az ifjak meg utánuk, eleinte könnyedén, később egyre hevesebben csapkodva őket a cédrusvesszővel.

Mózes, aki ott állt a kapitányok között, és amikor csak rákerült a sor, nagyot húzott a borból, furcsának, barbárnak és lenyűgözőnek találta a látványt. Hallott már az úgynevezett termékenységi szertartásokról, de nem hitte volna, hogy ebben a felvilágosult korban még bárhol is űzik ezeket Egyiptomban. A száz hullámzó fáklyával bevilágított templom, a meztelen lányok látványa, akik az ifjak vesszőcsapásai alatt - a fájdalomtól és az önkívülettől - sikoltoztak, és a mostanra elviselhetetlen kántálás Mózes érzéseit is a lázig felfokozta. Ráadásul az erős, savanykás parasztbor pillanatok alatt a fejébe szállt.

Az éjszaka forró volt és párás, hiszen a hordalékos föld egész nap ott párolgott - a szaga elvegyült a templomban égő tömjénnel. Mintha az egész teret belepte volna a testiség forró, tapintható köpenye - és ahogy a sikoltozó lányok kirohantak a templomból a csapkodó ifjakkal a nyomukban, a katonák sem bírtak magukkal: hirtelen felébredt őrületükben elfelejtettek minden vallási kötöttséget. Ha az ifjak az utukba álltak, félrelökték őket, és az éjszakát megtöltötték a nevetés, a félelem és a megjátszott félelem sikításai, ahogy a katonák elkapták a nem is igen tiltakozó lányokat. Egy csapat lány tréfás rettegéssel a kapitányok oltalmazó karjaiba vetette magát, akik gondolkozás nélkül elkapták őket.

Így indult az éjszaka Mózes számára: vad, részeg éjszaka, akár az előtte lévő - másnap bánhatta is. Egy órával napfelkelte előtt Hetepré és egy másik kapitány felvonszolta Mózes átázott, sáros és összeokádott testét a bárkára, ledobták a fedélzetre, hadd aludjon ott, amíg a forró nap fel nem ébreszti. A flotta már indult tovább, mire Mózes felébredt, kinyitotta a szemét, és meglátta Nunt, aki mellette állt, és félig undorodó, félig gyűlölködő tekintettel figyelte...

Erről beszélt Széthikef, amikor másnap a saját bárkájára hívatta Mózest, a flotta legnagyobb, vezérbárkájára. A hajó első harmadában Széthikef és a társai szállása volt, ennek a tetejére fedélzetet építettek, ahonnan Széthikef belátta és irányította a flottát. A tisztjeit elküldte, hogy maga beszélhessen Mózessal, és mikor Mózes megjelent, a Seregek kapitánya mélán üldögélt egy kis háromlábú széken. Felállt, hogy köszöntse a herceget, és biccentett neki, hogy a másik széken foglaljon helyet.

Egy darabig csendben ültek, Széthikef a flottát tanulmányozta, amely egy jó mérföld hosszúságban hömpölygött mögötte, Mózesnak meg nem volt kedve vagy bátorsága elkezdeni a beszélgetést, mivel nagyon is jól tudta, miről lesz szó, és tele volt félelemmel, szégyennel és keserűséggel. Hol van most az az öröm és büszkeség, kérdezte magától, ami úgy átjárta néhány napja? Vagy talán itt is megvetés és gúny tárgya lesz, akárcsak a Nagy Házban? Ahogy ott ült, Széthikef időnként rápillantott, gondterhelten ráncolva homlokát. Nehezére esett, hogy kimondja, amit ki kellett mondania. Széthikef egyszer a kocsija hátsó saroglyájáról láncon vonszolt egy hettita királyt, másszor a saját tőrével ölt meg egy föníciai herceget, és volt, hogy ököllel és könyörgéssel gyűrte az ágyába egy babilóniai király lányát, de ennek ellenére legbelül mégiscsak egyiptomi paraszt volt, márpedig ebben az időben az egyiptomi paraszt a királyi vért szentként tisztelte. Arra gondolt: „És mi van, ha mégis ágyban halok meg, bebalzsamoznak, és akkor épp ez a bolond herceg nyitja ki nekem a túlvilág kapuját? Akkor mi van?" A fejét a maga jellegzetes módján lesunyta, és sűrű szemöldöke alól nézett Mózesra, majd nyersen azt mondta:

Mózes hallgatagon nézte a fedélzetet.

-      Akár a többiek - próbálkozott Mózes.

Mózes nem tudott a szemébe nézni, csak a vizet bámulta reménytelenül.

Mózes a fejét rázta.

Mózes keményen küzdött a torkát fojtogató érzelmekkel és a könnyekkel, amelyek el akarták önteni a szemét, és csak annyit mondott szaggatottan: - Nem tudom, nem tudom... hacsak azt nem, hogy megtudjam, ki vagyok, miért vagyok...

A vízi út másik emlékezetes eseménye néhány nappal az előbbi után következett, amikor Mózes Nunhoz fordult, a hallgatag, várakozó Nunhoz, és megkérdezte:

- Nem.

- Én tettelek rabszolgává?

- Nem.

Nun megvetően, örömtelenül mosolygott. - Eleget láttam az egyiptomi istenekből. Mondhatnál, amit akarsz.

De néhány nappal később Hetepré azzal fordult hozzá: - Ha megbocsátasz, Egyiptom hercege: a szolgádról beszéltünk itt néhányan, akit Nunnak nevezel, és az a véleményünk, akármit számít is a szavunk, hogy legjobban tennéd, ha beleeresztenél egy tőrt a bordái közé, és odaadnád a Nílus Anyának. Ha téged undorít az ilyesmi, mi szívesen elvégezzük helyetted.

Ha Hetepré heves ellenállásra számított, akkor csalódnia kellett, mert Mózes mindössze hosszan, elgondolkozva ránézett, aztán megkérdezte:

Mózes nem kezdte cáfolni, csak annyit jegyzett meg: - Szükségem lesz hajtóra.

 

-      Sose mentegetőzz, istenség. Soha, én mondom. Én csak szeretnélek a magam szerény módján szolgálni. Csak erről van szó. Akkor megöljem?

Mózes közömbösen bólintott. - Gondolom, megpróbálja majd - mondta, de ennyiben is hagyta, és olyan fensőbbséges, üres kevélységgel fordult el Heteprétől, amelyet csak a Nagy Házban töltött teljes élet taníthatott az egyiptominak akkoriban. - Hetepré meg ott maradt csöndben, magában szitkozódva: „Én figyelmeztettelek, te kis hülye, és ha nem származna belőled hasznom, még ennyit se tettem volna."

 

10

 

Ha Mózes visszagondolt rá, milyen könnyedén emlegette Ramszesz a Kus elleni büntető hadjáratot, nehezen tudta ezt a könnyedséget összemérni azzal a hatalmas erővel, amely Karnak alatt összegyűlt. Mózes végignézett a gyalogosok tömegén, a lándzsák kazlain, amelyek úgy álltak sorban, mint egy széles tábla búza, a lovakon és a szamarakon és a kocsik végtelennek tűnő során, és megpróbálta elképzelni olvasmányainak hatalmas hadjáratait, ahol a sereg százötvenezer emberből állt össze.

Nem nagyon lehetett elhinni, hogy létezik még ennél is nagyobb hadsereg.

A lassú, monoton folyami utazás elmerült a múltban - amikor a kocsik és a lovak partra szálltak Abüdosz-ban, Széthikef kijelentette, hogy semmi további késlekedést nem tűr el. Másfél napos erőltetett menetben indultak a gyülekezőhelyre, ahol a gyalogosok és a felszerelés már hónapok óta várakoztak, és Széthikef egy dühös jelenet során megtiltotta a kapitányainak, hogy Karnakban elmulassanak egy napot. Jól tudta, hogy a hosszú, unalmas hajóút után egy ilyen napnak csak az lehet a vége, hogy a Delta emberei összeütköznek a félig-meddig ellenséges karnaki nemesekkel, és semmi kedve nem volt a hadjáratot frakciók harcává alacsonyítani, mielőtt még egyáltalán elkezdődne. Ehelyett eléjük tárta a munkára és a szervezésre vonatkozó tervét, amely alapján már másnap kora reggel indulhattak Kus földjére.

Miután Mózes Nunnal együtt ellátta a lovakat, más dolga nem lévén, a napkeltéig maradó órákat azzal töltötte, hogy bejárta a gyalogosok táborát, mivel izgatta, hogy ilyen sokféle harcos gyűlt össze annyi furcsa és távoli helyről. Megbámulta az aranyhajú akhájokat és csodás szakállukat, tollas bronzsisakjaikat, hosszú, háromméteres lándzsáikat, és magában nevetett, amikor köré gyűltek, hogy megvizsgálják vaskardját és -tőrét. Hallgatta a babilóniaiak torokból felpattogó beszédét, itt-ott egy-egy szót még el is kapott, megtapogatta finom gyapjúköpönyegüket, amely puhább volt a legvékonyabb lenvászonnál is, és mindenféle sárga, vörös és fekete csíkok voltak ráfestve. Hatti fiai kinevették és gúnyolódtak rajta furcsa nyelvükön, amelynek lágy dallamossága annyira különbözött az egyiptomitól és a babilonitól is.

Aranydíszeiről felismerték, hogy nemes ember, és megbiccentették magas, csonkakúp formájú kalapjukat előtte. Mózes szintén kézjelekkel megdicsérte csodás lemezelt íjukat, ők meg megkínálták az erős fügeborból. A legfurcsábbak ezek a gondtalan hettiták voltak szoros nadrágjukkal, magas csizmájukkal és ragyogó kék szemükkel.

Mózes végigsétált tehát a különböző népek zsoldosai között, kicsit pompázott a katonák társaságában, ízlelgette annak az ifjúnak a szabadságát, aki a hazájától távol jár, és kalandokra készül a világ ismeretlen végén. Mikor leszállt az éj, a katonákat a kocsik ezüst harci trombitáinak vékony hangja takaródóra szólította, és Mózes is odasietett a harcosok és a hajtók közé, egy Szokar-Mózes nevű ember kocsija köré, aki rangban a Seregek kapitánya után következett. Óriás, izmos, sebhelyes ember volt Szokar-Mózes, barbár ruházatot viselt, a tengeri népekhez hasonlóan neki is súlyos aranykarika lógott a fülében és csillogó ezüstsisak volt a fején, a hangja éppúgy mennydörgött, mint egész megjelenése; szavainak tapssal adott nyomatékot, úgy mondta el a menet rendjét. Heteprének, akihez Mózes is tartozott, még egy tucat kapitánnyal együtt a seregek élén kellett indulnia, hogy becserkésszék a helyet, és szükség esetén Széthikef testőrei legyenek, a többi kocsi pedig a menet végén sereghajtóknak maradt hátra.

Mózes meghagyta Nunnak, hogy aludjon a kocsi közelében, ahova a lovaik is ki voltak kötve, maga meg leterítette a köpenyét a meleg homokra, szintén a kocsi mögé. De aludni nem tudott. A tábor mozgása és zaja egész éjjel nem szűnt: tompa emberi hangok hallatszottak, meg a lovak hangosabb dobogása és néha egy-egy tiszt éles kiáltása. Hetepré éppen arra járt, és látva, hogy Mózes nem alszik, megjegyezte: - Nem lesz minden éjszaka ilyen. Ha küzdünk, becsülni fogják az álmot, harcolni fognak érte. - Aztán Mózes legközelebb arra riadt föl, hogy Nun ott áll a kocsi mellett. - A lovak nyugtalanok voltak - mondta Nun. - Elláttam őket. - Mózes meg visszafeküdt, de a szíve összeszorult a félelemtől - mégis nehéz volt elképzelnie, hogy Nun hidegvérrel megölne egy alvó embert. Úgy gondolta, nem tenné, de a beduinokról azt mondják, sosem lehet náluk tudni, senki sem ismeri a szívük fekete mélyét. Mózes kinyújtózott, elnézte a csillagok ragyogó takaróját a feje fölött, és eszébe jutott, hogyan tanulmányozták és vizsgálták őket Amontef társai, tűnődött, mi is a csillag és mit jelent - és a félelmébe csodálat keveredett: a csillagos égbolt megforgatta fiatal szívét és belekapott az álmaiba, így hát a mennybolt ragyogó képe alatt elfelejtette Nun-tól való félelmét.

Aztán a csillagok fénye eltompult, a fekete égbolt szürkülni kezdett, és hirtelen megszólaltak a dobok. így ébredt föl a tábor, hogy megindulhasson a menet Kus földjére.

 

11

 

A Nílus nyugati partján meneteltek, Karnaktól a folyó választotta el őket. Az út - amelyet a nagyobb kövek eltávolítása után egyszerűen a homokba döngöltek, és voltaképp csak megtisztelték az út névvel - szinte végig a sivatag meredek sziklapereme alatt futott, de mivel a folyó még nem vonult vissza teljesen, a szűkebb folyókanyarulatokban, a sereg a sárban szotyogott, és akkor bizony a hajtó és a harcos leszállt, és a vállával lökte ki a kocsit a sárból, sőt gyakran a gyalogosoknak is odakiáltottak, jöjjenek előre és segítsék ki az elakadt kocsikat. Ez kiváló alkalmat kínált a gyalogosoknak és a lovasoknak, hogy összeszólalkozzanak, és a hőségben, sárban és a fekete legyek seregében gyakran csak az segített, ha Szokar-Mózes közéjük rohant, és kemény, pártatlan ostorával a verekedők közé csapott.

Mózesnak szerencséje volt, mert az út nem haladta meg kettejük erejét, de köpenyét, fegyvereit és lószerszámait mégis hamar levetette, és egy szál ágyékkötőben, gyalog ment a kocsi mellett. Még mindig nem érték el az első kataraktát, és irigykedve nézték a rabszolgákat, akik a felszerelést hozó kis hajókban eveztek; később aztán fordult a kocka: a rabszolgák küzdöttek a folyóban, mint az állatok, derékig a vízben, hogy előreküzdjék a hajókat az árral szemben.

Ahogy Hetepré megjósolta, az első éjszaka a kimerült sereg jól és mélyen aludt, de ahogy teltek a napok, a menetelés lett az életük ritmusa és értelme, és a testük is hozzáedződött a feladathoz. Egyes szakaszokon a sivatag pereme sziklásán a vízbe ereszkedett, itt kötelekkel húzták föl a kocsikat a sivatagba, a lovakat meg szűk ösvényeken vezették föl. Máshol viszont a fal távolabb húzódott, a sziklák és a folyó tíz, tizenöt, sőt húsz mérföld távolságba kerültek egymástól, ilyenkor a sereg reggeltől estig gyakran harminc, harmincöt mérföldet is megtett. A napkelte és a napnyugta olyan szépséges volt errefelé, amilyet Mózes életében nem látott: a Nílus keleti partjának szirtjeit egy-egy ásvány, érc vagy kvarcos szikla sávozta be, amely minden éjjel a szépség vibráló falaivá festette a követ - ilyen szépségre egyetlen rabszolga vagy gyalogos sem nézhetett megindultság nélkül.

A Karnaktól az első kataraktáig a folyó mentén vezető kétszáz mérföldes úton egyre ritkábban tűntek fel a szürke kis parasztfalvak, a napon szárított vályogtéglából épült, egyszerű, zömök kunyhók és a keményen dolgozó, zárkózott és babonás parasztok. Ha az anyák és a lányok megpillantották a közeledő sereget, felkapaszkodtak a sivatag sziklaszirtjeire, és elbújtak a homokban. A férfiak egykedvűen dolgoztak tovább, tisztogatták az öntözőcsatornákat a termékeny folyami földben, készítették a talajt a vetésre, és csak a gyerekek jöttek oda tátott szájjal és rémülten, hogy megnézzék a vonuló katonákat. Edfu egykor pompás városa, amely Karnaktól jóval délebbre épült, most szinte elhagyatott romnak tűnt, ragyogó templomaiban csak a papok szolgáltak, hívek nélkül, a népességet egy tucat birtokoscsalád és a rabszolgáik alkották csupán, mert Felső-Egyiptom hanyatlása óta a szegény parasztok inkább a Delta vidékén keresték a szerencséjüket.

A menetelés ádáz volt és könyörtelen - ahogy Egyiptom egyre távolabb maradt, annál könyörtelenebb. Ha egy rabszolga vagy gyalogos megbetegedett, eltörte a lábát, vagy más módon sérült meg, hátrahagyták az út szélén, hogy lássa el magát, ahogy tudja; de Mózes észrevette, milyen kevesen betegszenek vagy sérülnek meg. A talpukon úgy megkérgesedett a bőr, hogy álló nap mehettek a forró homokban egy szál vékony szandálban, mégse lett bajuk, a bőrük bronzszínűre barnult, és a kimért, szűk fejadagoknak hála, a seregben mindenki izmos és inas lett, mint az ostorszíj. Mivel állandóan szomjaztak és sóra volt szükségük, úgy ették a száraz és kemény sózott húst, mintha a legüdítőbb gyümölcs volna, a Nílus pedig annyi vizet adott hozzá, amennyit csak akartak. Már Kus szele fújta őket dél felől, és ők nem késlekedtek. A kereskedők, a képzett katonák és a Delta-vidék kikötőinek aljanépe egyként nyalta a száját, ha eszébe jutott a katona egyelőre igen távoli jutalma, az arany és a nő.

Ahogy az első katarakta közelébe értek, Széthikef üzent Mózesért, hogy hajtson előre a kocsival. Amióta a menet Abüdosznál elindult, ez volt az első alkalom, hogy Széthikef Mózesért küldött, bár ő többször is látta a vezér villogó, rézveretes kocsiját, ahogy végigszáguld a hadoszlopon, és esténként azt is láthatta, ha lámpát gyújtottak abban a vászonsátorban, ahol Széthikef és főkapitányai a térképek fölé hajoltak, hogy terveket készítsenek a hadjárathoz. Széthikef nem volt bürokrata a csatatéren: figyelme a sereg minden részletére kiterjedt, és bár nem avatkozott bele, hogyan érvényesíti a tekintélyét egy-egy kapitánya a fegyelmezés és a parancs dolgában, azért látta és az emlékezetében elraktározta a módszereiket. Mózes napról napra jobban tisztelte ezt a furcsa, kemény kis embert, akiben a szenvedély és a kegyetlenség ilyen furcsa módon keveredett, és napról napra azt is egyre jobban érezhette, hogy Széthikef is kedveli őt. Mózes már csak azért is örült, hogy parancsnoka magához hívja, mert megtört a menetelés egyhangú üteme: elégedetten és megtisztelve várta, hogy Nun odahajtsa a kocsit ahhoz az oszlophoz, ahol Széthikef és vezérkara járt. Mózes érkezését látva Széthikef előrehajtatott, hogy Mózes mellé érhessen, és amikor a két kocsi a gyalogosok tempójára lassított, a Seregek kapitánya jókedvűen odakiáltott:

A Seregek kapitányának savanyú ábrázata felderült. A kedélye majdnem olyan gyorsan változott, mint egy gyereknek.

- Hát akkor? Mondd, fiú.

Széthikef elégedetten nevetett. - Az egyetlen emberről, akinek nem veszélyes. Orvos, méghozzá állítólag a legjobb, és tudod, Mózes, az orvosokat még a legdühödtebb ember sem bántja. Mindannyiunknak szüksége lehet rá, és ő mindenkit egyformán kezel. Így békében élhet ott is, ahol más nem tudna. A háza a sivatag peremén van, az első kataraktától már látszik.

Mózes még sohasem hallotta, hogy Széthikef ilyen tisztelettel és odaadással beszélt volna valakiről - még Ramszeszről sem -, és alig várta, hogy megálljanak. Kora délután sátrat vertek: még nem látszott a legendás katarakta, de a folyó már jókora köveken bukott át, az észak fele robogó víz pezsgett és habzott, és a tartalékokat hozó csónakokban már javában élethalál-küzdelmet vívtak a rabszolgák.

Nun kifogta és lecsutakolta a lovakat, Mózes meg elindult lefelé a partra, az örvénylő vízhez. Mikor tisztára mosdott, szólt Nunnak, hogy nyissa föl a csomagokat, és néhány kíváncsi katona tisztelettudó tekintete előtt kifésülte vastag fekete haját, feltette a homlokára az aranypántot, és magára öltötte az egyiptomi herceg makulátlan fehér lenvásznát és fényes arany rangjelzéseit.

 

12

 

Ahogy Széthikef kocsijában, amelyet most Szokar-Mózes hajtott, és mindhárman benne álltak, közeledtek a házhoz, egyre hangosabban szólt a katarakta mennydörgése, de mire fölértek az emelkedő tetejére, az akusztika szeszélyénél fogva teljesen eltompult a hangja.

Gyönyörű látvány volt: a Nílus jól látszott mindkét irányban, alattuk ott habzottak és bukdácsoltak a zuhatagok, a kerek, égető napkorong meg nyugat felé a sivatagba hullott. Aztán ahogy a ház feltűnt, Mózes másra nem is tudott figyelni: azonnal felfogta, hogy soha életében nem látott ilyet, és valószínűleg nem is fog.

A ház nemcsak más volt, mint a többi egyiptomi épület, hanem volt az arányaiban valami emelkedettség, valami teljesség, ami mélységes hatást tett a szemlélőre, aki később azzal magyarázta ezt a szépséget, hogy egyetlen eleme sem töri meg a harmóniát. Mint a legtöbb karnaki ház, ez is téglalap alapú volt, lapos tetejét kőfalak tartották, de a többi házzal ellentétben nem vette körül fal, amely elrejtette volna a szépségét. Homokkő helyett fehér mészkőből épült, amelyet rózsaszínűre és bíborra színezett a lemenő nap - a ház oldalsó falain pedig széles ablakok engedték be a fényt, amelyek előtt élénk, sárga és fekete színű függönyök lógtak. A ház egész formája a kiugró sziklafal természetes folytatásának tűnt, az épület jól elkülönült a rabszolgahajlékoktól és az istállóktól, hogy semmilyen természetellenes hatás le ne ronthassa egyszerű szépségét. Ahogy a kocsi a bejárathoz hajtott, Mózes láthatta, hogy a ház teljesen nyitva áll a folyó felé, a verandát ősi, nád alakú oszlopok szegélyezik - magát a márványt faragták olyanra, hogy a folyami nádkötegre hasonlítson -, ilyet már vagy egy évszázada nem terveztek. A mészkő veranda az oszlopok között a szirt széléig futott, onnan lépcsős teraszok ereszkedtek le, és folytatódtak végül egy szűk lépcsősorban, amelyet már magába a sziklába vájtak. A teraszon mindenfelé elnyúló macskát mintázó szobrok látszottak, és egy csodálatosan faragott szfinx - ez is fekete bazaltból, és a szobrok között három jókora élő, fehér macska tekergett.

Miközben a lovakat elvezették a futva érkező rabszolgák, a teraszon három alak jelent meg: egy alacsony, kerek arcú, láthatóan jó kedélyű egyiptomi, aki olyan melegséggel üdvözölte őket, mintha az ő érkezésüket várt volna, amióta itt lakik, mellette egy kicsi, szelíd asszony, már túl a középkoron, szemmel láthatóan a férfi felesége, és a harmadik egy gyönyörű, szép tartású fiatal nő, nyilván a lányuk - gondolta Mózes -, aki vékony, átlátszó köpenyt viselt, amely a déliek stílusában egyik oldalt szabadon hagyta szép kerek kis mellét.

Mózes hetek óta nem találkozott egyetlen vonzó nővel sem, úgyhogy teljesen megfeledkezett magáról, és bambán eltátotta a száját, de a vendégség általános izgalmában szerencsére senki nem vette észre. Széthikef és Aton-Mózes forrón, nagy örömmel átölelte egymást, Szokar-Mózes és Mózes pedig várta a bemutatkozást. Aton-Mózes a neveltetésére valló könnyed eleganciával mutatta be a családját, „szeretett feleségét és társát", Szetepaton asszonyt - miközben Széthikefre mosolygott, mint aki sajnálja, hogy folyton Atont emlegeti a családneveikben -, aztán „hanyatló évei ékszerét és támaszát", a lányát, Meritatont. De beszéd közben hirtelen Mózesra szegeződött a tekintete, és óvatos kétkedés fogta el. Széthikef azonnal észrevette a pillantását, és gyorsan válaszolt:

- Nem, nem, drága barátom, nem hozok én hozzád olyan vendéget, aki nyugtalaníthat. A hírnököm már beszélt neked Szokar-Mózesról, erről az óriásról itt mellettem, aki a jobb kezem, és utánam az első a seregek vezetésében. Ezt a fiatalembert meg bátorkodtam magammal hozni, mert tudom, hogy rosszul esett volna, ha nem hozom el. Valóban az, akinek látszik: a Nagy Ház és az istenkirály sarja, egyiptomi herceg - de jó fiú is: talán tudod, hogy nem vagyok rossz emberismerő.

Széthikef hosszas magyarázkodásba fogott mindannyiuk előtt, mintha tudná, hogy a bájos fehér ház nem veheti könnyedén a vendégfogadást, amíg ő el nem mondta az érveit.

A család - anya, apa és leány - komoly tekintettel nézte Mózest, aztán a férfi derékból meghajolt, a szemét két ujjbegyével befogta. A felesége és a lánya követte. Aztán amikor levették a kezüket a szemükről, Aton-Mózes azt mondta:

Aton-Mózes tapsolt, mire a szolgák hoztak zsámolyt, hogy a vendégek leülhessenek, hoztak illatosított vizet, hogy a lábukat megmossák és bort, hogy oltsák a szomjukat. A társaság félkörben ült le a verandán, a nap utolsó sugaraitól a ház árnyéka védte őket. Előttük apró bronzasztalok álltak, rajtuk nagy tálakban érett szőlő és füge, egyszerű agyagedényekben dinnye- és kecskehússzeletek - a húst olyan zamatos mézes szószban pácolták, amilyet Mózes még életében nem evett. Fonott kosárban azonnal meleg kenyeret hoztak a vendégeknek, mindenki külön magas nyakú agyagflaskát kapott, legalább két liter folyadékkal. A flaskákat a földre állították, és hosszú nádszálon lehetett belőlük inni anélkül, hogy a nehéz kancsót megmozdították volna. Hideg, enyhén erjedt gyümölcslé volt a kancsóban, Mózes arra gondolt, hogy életében nem ivott ilyen ízes és élénkítő italt. Látta, hogy a többieket nemigen lepi meg a vacsora, és rájött, milyen keveset tudott még a Nagy Ház falai közé zárva hazája életéről és szokásairól. Még valamit megfigyelt, amiről már sokat hallott ezelőtt is: hogy mennyire más itt Felső-Egyiptomban a nők helyzete. A Delta vidékén a férfiak magukban ettek volna, itt a nők is egyenrangú társként vettek részt az étkezésen - amit Széthikef és Szokar-Mózes szemmel láthatóan megszokott, mert természetes egyszerűséggel fogadták.

Mózes egy jó óráig meg se szólalt, az ételt is csak piszkálta, mert az izgalom és az öröm elvette az étvágyát, és inkább a beszélgetést figyelte, amely főleg Széthikef és Aton-Mózes között zajlott. Hogy az alsó-egyiptomi politikai életből milyen kevés hír jut el ide, azt abból értette meg Mózes, ahogy a Seregek kapitánya összefoglalta az elmúlt öt év eseményeit, de arra is rá kellett jönnie, milyen keveset fogott föl eddig igazán a politikából. A Hatti és Egyiptom közötti háborút Széthikef hatalmi harcnak nevezte, amely a Kánaán földjének kincseiért, a libanoni vasércbányákért és Mezopotámia gazdagságáért folyt. Mózes most olyan szögből láthatta a háborút és a hódítást, mint még soha. Hallgatta, ahogy Széthikef beszámol a Kus ellen folyó hadjáratról, hogy miért fogtak bele és mit vár tőle Ramszesz, és észrevette, hogy Széthikef olyan ember, aki nem ítélkezik és nem mérlegeli erkölcsi szempontból a mesterségét. Valaha, nem is olyan régen Mózes ennek alapján egyszerűen vadembernek tartotta volna, de most be kellett látnia, hogy egyáltalán nem olyan könnyű eldönteni, ki vadember és ki nem az, noha az emberi természet ettől olyan bonyodalmassá vált, hogy sohase hitte volna.

Aton-Mózes komolyan és keserűen csóválta a fejét. - Azért még nem kellene háborút indítani, mert egy-két fiatalokból álló banda átjön a határon.

Mózes most már igazán azt várta, mikor robban a társaság, de a két nő csak ült nyugodtan, a kezüket illendően összefonva az ölükben, és bár Szokar-Mózes egy kissé meghökkent, Széthikef hatalmas nevetésben tört ki, egészen belerázkódott, még a könnye is kicsordult. - Egész életemben arra vártam, hogy valami hasonlót mondjak - mondta csukladozva. - Nyugodj meg, Szokar-Mózes: az igazság mindig nehéz és keserű. Te meg, Egyiptom hercege - fordult Mózeshoz -, vedd az egészet az öregek összevissza fecsegésének. Nincs még tizenkilenc éves - magyarázta Aton-Mózesnak -, úgyhogy magányos bölcsességed, amelyet üres éjszakáidon sodorsz, neki csupa őrültség!

Mózes ebből egy szót sem értett, de nem mert szólni és amikor elkapta Meritaton komoly pillantását, úgy érezte, semmi esetre sem szabad elárulnia, mennyire szűk látókörű és milyen tudatlan. Amennyire csak vissza tudott emlékezni, most először szabadult meg annak a tudatától, hogy egyiptomi herceg, és a vele járó hazugságoktól is. A Nagy Házban hallott ugyan megvető célzásokat a Felső-Nílus vidékének „túlművelt", „túl okos” urairól, akik az istenek ellen szőnek terveket, és áruló szkepszisüket Aton imádásával szívták magukba, hogy aláaknázzanak mindent, ami igazán egyiptomi és igazán szent. De arról álmodni sem mert, hogy igazán vannak emberek, akik így tudnak gondolkozni és beszélni. Lénye egyik része elé széles horizontok tárultak, ami csak némely fiatalemberekkel történik meg, egyszer az életben - de a másik része egyszerűen félt, mivel ami leginkább emlékeztetett erre: Amonteffel és Neffel folytatott legjobb beszélgetéseiben mindig volt valami titkolódzás, amely elárulta, hogy bűnös dologban járnak. De itt mindez nyíltan hangzott el, semmi konspiráció, minden csupa nevetés és célozgatás volt.

Széthikef megismételte: - Tehát úgy gondolod, az istenek el akarnak minket pusztítani.

Mózes elképedésében és szégyenében, hogy most teljesen megmutatta, milyen fiatal és tudatlan, csöndben bólintott, de elkapta Meritaton meleg, barna tekintetét, és abból együttérzést olvasott ki, nem gúnyolódást. Mivel Aton-Mózes is észrevette a fiú zavarát, gyorsan témát váltott:

Szelíd csipkelődés volt, Mózes érezte, hogy hozzátartozik a kapcsolatukhoz, bár ezt a szülő-gyerek kapcsolatot ő nem nagyon értette, hiszen kívül esett a tapasztalatain, és meghaladta a képzelőerejét.

Mózes lassan válaszolt: - Azt hiszem, sehol sem vidám dolog élni. Az a hely valóban csak egy nagy ház, egyesek szerint a legnagyobb a világon, de tele van félelemmel és babonával és mindenféle gyűlölettel...

Mivel a kérdés olyan általános izgalmat és érdeklődést váltott ki, Mózes végül többet is beszélt, mint akart volna, és miután elmesélte nekik Nefről a saját élményeit, a beszélgetés elapadt, csak ültek csöndben, és figyelték a szirten a színek játékát. De Mózesban a gondolatok ismeretlen és érintetlen mélységeket kavartak föl, és éber álmodozása még a sziklák alkonyi színpompájánál is jobban elkápráztatta. Nef építette ezt a házat, az ő szeretett Nefje - ez túlzott egybeesésnek tűnt volna, ha nem mondta volna az orvos a mítoszrombolókról, hogy „a legszorosabb testvériség a világon". Vajon ez valóban így van: Amontefnek újra és újra meg kell jelennie az életében? Hiszen mindig az első ilyen ember, Amontef jutott eszébe, akár Széthikef maró iróniájáról, akár Nef gyakorlati bölcsességéről, akár az apró doktor furcsa és néha ijesztő elmélkedéseiről, aki itt él Egyiptom peremvidékén. Mi a közös bennük? A kétkedésük? De Nef nem kételkedett, amikor fel akarta építeni a hatalmas völgyzáró gátat és feltartani a Nílust. Milyen dühös lehetett Nef a papokra - nem csoda, hogy úgy utálja az isteneket! Nem, nem a kétkedés a dolog kulcsa, hanem a kérdezés, csakis a kérdezés. Mózes felidézte egyik beszélgetésüket, amikor Atonról beszélt Nefnek, és Nef türelmetlenül annyit mondott: - Túl sokat gondolsz az istenekre, Mózes. Miért kell tudnod, hogy Aton-e az egyedüli isten? - De hát tudod, Nef... - És Nef olyan szomorúan nézett rá, hogy Mózes megijedt. Aztán Nef szólalt meg: - Az egyedüli isten az igazság, és azt egyetlen ember sem ismeri. - De hát az ilyen emberek nem ismerik legalább részben az igazságot? Miért nem beszélt soha Nef erről a tervéről, hogy a folyót fel akarta duzzasztani? Talán azért, mert ez a testvériség olyan szoros, hogy csak egymással értenek szót? Hiszen valóban annyira mások, hogy akár külön népcsoport lehetnének.

A csöndet Aton-Mózes törte meg: - Érdekesnek találom a neved, Egyiptom hercege, nem bánod? Mert az enyémmel ellentétben csak egy fél név.

Mózes lassan tért vissza saját gondolatai útvesztőjéből, és Széthikef sietett a segítségére: - A félnevű herceg. Miért ne. Ha ő így akarja...

Mózes szinte álmában beszélt: - Csak egy név fele, amelyet drága anyámtól, Enekhaszamon hercegnőtől kaptam. A másik felét is nekem adta volna egyszer, ő legalábbis így gondolta. De meghalt. Ramszesz, aki istenkirálynak nevezi magát, megölte.

Feszült csend következett, végül Széthikef szólalt meg. - Itt jó társak között vagy, Egyiptom hercege, szabadon beszélünk, megbízunk egymás becsületében. De vannak dolgok, amelyeket soha nem szabad kimondani. - Nem szemrehányás volt ez, csak puszta megállapítás.

Szetepaton most először szólalt meg, a hangja simogató volt, mint a sivatagi hűs szellő, amely az éj leszálltával érkezik. - Elég ideje hagyjuk, hogy a fiatalok ezt a mi öreges, komor locsogásunkat hallgassák. Az életről beszélünk, de élni az ifjúság él. Menj, Egyiptom hercege, a lányom megmutatja neked a házunkat és a teraszainkat. Ma éjjel felszáll a hold, a kedves Izisz asszony majd mutatja nektek az utat.

 

13

 

Mózes hallgatagon követte a lányt, aki egy lejtős, mészköves ösvényen vezette, amely a sziklafal peremén kígyózott végig. A folyó felől mellvéd óvta az utat, a másik oldalra Anu-kaktuszokat ültettek. Az ösvény időnként egy-egy lépcsőt ereszkedett, aztán úgy száz lépés múlva egy kiszélesedéshez értek, ahol egy arányosan épített, szép kis templom rejtőzött, amelynek hétszer hét méteres fekete bazaltpadlóját halvány rózsaszín homokkő oszlopok szegélyezték. A fedetlen oszlopsor közepén egyszerű fehér mészkő oltár állt. A sivatagi holdfénytől a hely földöntúli, varázslatos

jelleget öltött. - Mózes úgy érezte, túlcsordulnak az érzései, melyeket sem meghatározni, sem kordában tartani nem tudott. Valami édes, mégis fájdalmas örömöt érzett, mintha egyszerre ismerte volna meg a világ minden örömét és bánatát. Mikor Meritaton csupasz karja vagy válla a bőréhez ért, Mózes szíve majd kiugrott a helyéről.

- Ma éjjel szólítanál Mózesnak?

A lány visszafordult, hosszan és mélyen nézett Mózes barna, erős csontú arcába. Aztán amikor megszólalt, az apjára emlékeztetett:

Mózes tompán bólintott.

A lányt megdöbbentette ez a hirtelen dühkitörés. Mózes közben az egyik homokkő oszlop árnyékába lépett, és csak magas, fekete sziluettje látszott, és éles arcának erős, furcsa profilja.

A lány sírva fakadt. - Nem... dehogyis... de miért mondod el ezt nekem?

Átölelte a lányt, és közben azon gondolkozott, hogy bár egész életében mindig megnézte a nőket, hogyhogy nem látott egyet sem igazán. Abban a korban járt, amikor a szerelem tiszta és ragyogó dolog, a korlátlan erő édes kútja, amely hatalmasabb a halálnál és az örökkévalóságnál is. Mózest revelációként érte létezésének puszta csodája: most először érezte, hogy érti az élet értelmét. Érzése olyan őszinte és egyszeri volt, legalábbis ő így gondolta, hogy komolyan elhitte: az emberiség történetében senki más nem érzett még így, legfeljebb az a lány, akit a karjaiban tart. A lány szemének kettős tükréből, amely a boldogságtól könnyekkel telt meg, a saját gondolatait olvashatta ki; egyesülésükben olyan pillanatok alatt oldódott fel a személyiségük, ahogy csak olyankor szokott, ha két ember egyszerre hódít és hódol: ami csak fiatalokkal történik meg, mivel a lényege az az egyszerűség, amelyet senki nem őriz meg későbbi éveiben - ezt később Mózesnak is meg kellett tanulnia.

Az ölelkezés és az első csók után úgy tartották kezükben a tisztaságukat, mint valami törékeny tárgyat. Csak a kezük ért össze, úgy indultak a szirt pereméhez, aztán megálltak csöndben, a csillagfényes sivatagi ég alatt, nézték a csillagokat és lent a Nílus fekete szalagját a völgyben - és létezésük csodájával voltak eltelve.

Hosszú ideig csak hallgattak, végül Meritaton súgva megkérdezte: - Mózes, drága egyiptomi hercegem, mikor jöttél rá?

- Igazán, legalábbis azt hiszem - felelte Mózes. - Annyira tele vagyok az igazsággal, hogy nem tudnék neked hazudni.

A lány megfogta Mózes kezét, és ajkához érintette. - Akkor eljegyeztük egymást - mondta mosolyogva.

Felső-egyiptomi beszédmódját Mózes furcsának és régiesnek hallotta, és a holdfény vagy a saját érzelmei bűvöletében még nagyobb tisztelettel és örömmel nézett a lányra, ami meg is látszott rajta. A lány is hasonló gyengédséggel cirógatta meg az arcát, mutatva, hogy örömük közös...

Mózest elkapta a pillanat leírhatatlan ragyogása. Ki mondja meg, érheti-e ennél tisztább tudás az embert? Ha az emberré válás titka a szerelem, akkor ennek egyszeri, teljes megértését nem felejthetjük el. A déli szél meleg balzsamában az örök időkön át ballagtak egymás szívébe zárva. Mennyi minden várt még rájuk, amit meg kellett beszélniük - de bármennyire elszakadtak is a valóságtól, nem feledkezhettek meg arról, hogy a seregnek másnap tovább kell vonulnia. A lány beszámolt az életéről, az álmairól és legbensőbb gondolatairól, a különös emberekről, akik a világ minden tájáról sereglenek ide, hogy megtalálják az apját ezen a rejtekhelyen, arról, hogyan nőtt fel abban az álomban, hogy eljön érte a szerelem, és hogyan ébredt rá, hogy mégsem. És Mózes is elmondta, milyen volt a gyermekkora és az ifjúsága a Nagy Házban, beszélt anyjáról, Enekhaszamonról, Amontefről, arról ahogy Neffel elment a Delta mocsaraira, éjszakai párbajáról Ramszeszemszéthivel, a lováról, ifjúsága minden kalandjáról - és a lány mindet csodásnak találta. Csak a származásának történetét nem tudta elmondani: azzal biztatta magát, hogy lesz még erre idő, és elhessegette azt az egyetlen félelmét, amin nem tudott úrrá lenni.

Így teltek el az órák, míg a leszálló hold eszükbe nem juttatta az idő múlását.

A lány elvette a gyűrűt, enyhén, udvariasan meghajolt, és azt mondta: - Köszönöm, Egyiptom hercege, becsben fogom tartani a gyűrűt az irántad érzett szerelemből. Aludj jól az éjszaka hátralevő részében, kedvesem. - Megfordult és indult volna, és mikor Mózes el akarta kísérni, azt mondta: - Nem, engedj egyedül, Mózes. Akkor apám külön lát bennünket... - Azzal elindult az éjszakában, Mózes pedig lassan ébredt föl az álmaiból. Nem tudta, hogy ezt nevezik szerelemnek, úgy érezte: eddig halott volt, és csak most támadt fel csodálatos módon. Olyan tudatosság szállta meg, amilyet még sohasem tapasztalt, és olyan megértés, amelynek eddig sohasem volt birtokában. Átjárta a szeretet az anyja iránt, mert most már értette és érezte lényét, és ugyanilyen szeretet fogta el mindenki más iránt, akik szerették, és akinek a szeretetét nem tudta viszonozni.

 

14

 

Amikor Mózes nem sokkal ezután a verandához ért, meghallotta Széthikef és a házigazda hangját, egy pillanatra megtorpant a félelemtől és a bűntudattól. Az első néhány elkapott szó után nem akaródzott továbbmennie, de el sem tudott távolodni. Mivel a hold már lement, őt sem láthatták, és ő is csak a két ember sötét alakját tudta kivenni a fehér kövek háttere előtt.

Széthikef panaszkodó hangja hallatszott: - Mindannyian sejtünk ezt meg azt. Ha azt kérded tőlem, hogyan harcol Hatti és hogyan Babilon, azt meg tudom mondani. Azt is tudom, mikor lehet egy kocsit használni és mikor életveszélyes. Megmondom neked, hova kell állítani az íjászokat, hova a lándzsásokat. Pontosan meg tudom mondani, hány lépésre száll a nyíl a lemezelt íjból és hányra a cédrusíjból. Azt is megmondom, mikor kell a lándzsát eldobni, mikor tartani, és mikor kell a földbe szúrni. Ez a munkám, ehhez értek. És nem mondom, hogy „úgy vélem, azt hiszem, remélem". Nem mondom, hogy...

-      Mert nem vagy orvos - sóhajtott Aton-Mózes.

- És ha az volnék...

-      Drága öreg barátom - szakította félbe Aton-Mózes gyöngéden -, ha orvos volnál, jobb orvos volnál, mint én. Nem, ne szólj közbe. Tudom jól. Ismerem a saját korlátaimat, és téged is ismerlek, Széthikef. A barátom vagy. Hány barát adatik az embernek ebben a kicsi időben, amíg a földön járunk? És én kétszeresen is szerencsétlen vagyok, mert akiket szeretek, épp csak jönnek, aztán már mennek is tovább. Talán ezért van, hogy jobban és gyorsabban meg kell őket ismernem, mint különben - és azt hiszem, jól ismerlek téged. Ezért nyitjuk meg egymás előtt a szívünket, ezért fedjük fel szinte meggondolatlanul a lelkünket is, habár ilyesmit az ember sohasem csinál meggondolatlanul, ugye? Te nagyon nagy ember vagy, drága barátom, hiszen a fekete földből sétáltál elő, és ma birodalmak hajolnak meg előtted, mégsem részegített meg soha a hatalom, mint a legtöbb hódítót. Ezért beszéltem neked nyíltan és keményen, ezért mondtam meg az igazságot. De ha az igazságért kezeskedem, csak azért kezeskedhetem, amit biztosan tudok.

A sötétben Mózes talán még kínzóbban várta a választ, mint a Seregek kapitánya, a gondolataiban sejtelem és szomorúság keveredett. Ezt a gyönyörű házat egyszerre látogatja meg a halál és a szerelem, és így van ez az élettel és az élőkkel: az egész a tragikum, a komikum, a rútság és a varázslat értelmetlen labirintusa.

Percek teltek el. Aton-Mózes nem szerette az olcsó gyógyírt, és mikor végül annyit mondott: - Ki tudja? -, a hangja színtelen volt és szomorú.

- Visszaéltem a vendégszereteteddel, Aton-Mózes, miattam kellett ébren maradnod.

Mózesnak az arcába szökött a vér az igazságtalanság miatti felháborodásában, mert a vád tisztaságának és elszántságának mámorát zúzta szét; alig tudott megszólalni, és végül csak annyit mondott: - Nem, egyáltalán, eddig még sohasem udvaroltam, soha!

Mózes, akinek az önérzete még mindig sajgott a tisztességét ért támadástól, és még mindig küzdött a felháborodásával, dühösen csak annyit felelt, hogy nem ő alkotta meg a Nagy Házat, sem az ottani helyzetet. Most szerelmes életében először, és az érzelmei tiszták és őszinték.

Mózes azt válaszolta, hogy nem tudja szavakba önteni, ami vele történt. Hogyan is mondhatná el szavakkal, amit átélt? - De amikor megláttam, rögtön tudtam - mondta az orvosnak. - Mit változtatna ezen a tudásomon egy év vagy akár öt? Gonosznak tartasz, Aton-Mózes? Az életemet adnám a lányodért és érted is, hiszen itt, a te házadban találtam meg először az életemet.

A csönd hosszúra nőtt, de Mózes csak állt szótlanul.

Mózest hirtelen elöntötte a fáradtság, az életét hirtelen hamis célok, hamis utak, hamis remények és álmok összegubancolódott gombolyagjának látta. Ahogy Aton-Mózesnak válaszolt, a hangja olyan volt, mint egy megijedt, bajba került gyereknek:

Az orvost megérintette ez a hang, mert azt felelte: - Csak ha el akarod mondani, Egyiptom hercege.

Kelet felé az ég gyöngyszürke lett, a sivatag peremén vékony rózsaszín csík látszott, mire Mózes befejezte a mondandóját. Elmondta az egész történetet, semmit sem hagyott ki, elmondta, amit a születéséről tudott. Az orvos egyszer sem szakította félbe. Most, hogy abbahagyta, azon tűnődött, mitől érzi magát ilyen nyugodtnak és gondtalannak, mikor egyáltalán nem tudhatja, nem veszítette-e el az igazsággal azt a nőt, akit szeret.

Mikor elhallgatott, legalább tíz percig csöndben ültek, és az új nappal csodálatos születését figyelték. Mikor végül Aton-Mózes megszólalt, a hangja fáradt volt és gyöngéd.

 

15

 

Újra kezdetét vette a dél felé tartó menetelés: az egyre növekvő hőség, az égető nap, a legyek és az iszapos, keményedő sár, a rázkódó, zötykölődő kocsi két héten belül elfeledtette Mózessal a fehér házat a sziklán: a képe homályos lett és elmosódott, mint a múlt más emlékei. Bármilyen tisztán szerette volna megőrizni a képet, amely a kedves lény környezetét jelentette, akinek odaígérte a szívét, az emlék elhalványult, szálai összegabalyodtak. Csak a kettejük között történt, csodálatosan tiszta érzés sodrása maradt meg benne érintetlenül, sőt az idők során csak tisztább és drágább lett, ahogy Mózes éjszaka, elalvás előtt hanyatt feküdt, és a sivatagi égbolt csillagos fenségét nézte.

De vonultak tovább, és a két hétből húsz, harminc nap lett, a lágy nílusi iszap megkeményedett és porrá törött: a porfelhő formájában vette őket körül, beborította a bőrt, a lovakat és a kocsit, és izgatta az emberek tüdejét és fáradt idegeit, akik már kezdték azt hinni, hogy az örökkévalóság óta menetelnek, ki a világból, túl a világon, a halál távoli senki földjére. Ha nincs mellettük végig a Nílus hűvös és ismerős vize, talán az érzékszerveik is végképp cserbenhagyják őket. Elértek a második kataraktához, aztán a harmadik kataraktához, ahol a csipkézett sziklák hatalmas nyúlványain a nyugalmas folyó habzó, kavargó áradattá változott: itt a rabszolgáknak a terhet és a hajókat is ki kellett rakodniuk a partra, és a hátukon elvinni a vízesések fölé. Ez minden kataraktánál több napot vett igénybe, és a naptól elgyötört, dühös gyalogosok káromkodva vették tudomásul, hogy a parancs szerint segíteniük kell a rabszolgáknak.

A hőség itt már olyan fokra hágott, hogy telihold idején Széthikef éjszakai menetelésre adta ki a parancsot, ami sokkal elviselhetőbb volt, mert így az emberek nappal a folyóvölgyben, a csipkés sziklák árnyékában kialhatták magukat.

Mózes sohasem gondolta volna, hogy ez a háború: ez a szüntelen, szörnyű menetelés, illetve gyakran kapaszkodás, amikor egy teljes napba telik, míg öt mérföldet halad a sereg - azt sem hitte el, hogy van ebben a csupasz és félelmetes sivatagban valami, amiért küzdeni érdemes, amikor néhány méterre a folyómedertől mindenestől megszűnik az élet. Annak ellenére, hogy nemrég milyen kitörő örömben volt része, a többi katonához hasonlóan Mózes is azt vette észre, hogy a hőségtől, a homoktól és az egyhangúságtól egyre nyomottabb és ingerültebb, hogy egy-egy hosszú hallgatás után hirtelen, keserűen felcsattan. A sereggel negyven pap indult útnak, de már hetek teltek el azóta is, hogy úgy döntöttek, ott maradna Egyiptom isteneinek legdélibb templomában, egy apró, ősi épületben, amelyet még valamikor az ősidőkben szenteltek Amonnak - úgyhogy a sereg most ott menetelt a pusztaságban, ahol már az egyiptomi isteneknek sem volt hatalmuk. Az elhagyatottság érzete hozzáadódott a hőséghez és az egyhangúsághoz, ezért a kedélyek folyamatosan szikráztak, és mindennapos volt a vérontás. Szokar-Mózes úgy járta a hadoszlopot fekete marhabőr ostorával, mint büntető harag, és ha valahol viszályt látott, könyörtelenül odacsapott, nem hallgatta meg a nézeteltérés részleteit, csak azt akarta megértetni mindenkivel, hogy Kus ellen jöttek harcolni, nem egymás ellen.

Talán a legjobban a zsoldosok szenvedtek, hiszen olyan messzire kerültek otthonról, hogy semmi reményük nem maradt, hogy valaha visszatérhetnek a szülőföldjükre: csak összegyűltek, és keserves dalokat énekeltek emlékeik hűvös és drága tájairól - és ahogy Mózes hallgatta őket, egyre többször tűnődött el, micsoda hatalmas őrület ez a háború, amit a királyok játszanak. A maga részéről egyre rosszabb lett a kapcsolata Nunnal, ráadásul érezte, hogy az ő türelme is gyűlöletbe csap át. Egyre gyilkosabb tekinteteket váltottak. Ha azelőtt keveset beszéltek, most aztán alig szólaltak meg egyáltalán: Mózes csak kiadta a parancsot, és Nun valami válaszfélét morgott.

A folyó hatalmas kanyart vett előbb észak, majd kelet felé, és az emberek úgy érezték, kétszer, háromszor annyit kell menetelniük, ami csak fokozta a keserűségüket és az általános levertséget. Most már hetek óta masíroztak olyan tájon, ahol a keselyűkön és a gyíkokon kívül az életnek semmi jelét nem látták, a keményre száradt kenyér változatlan fejadagját nem egészítette ki se gyümölcs, se friss hús, amit azelőtt a parasztoktól szereztek be, hiszen itt nem voltak már se parasztok, se falvak, se gyümölcsfák, sem egy szál fű, hogy állatok legelhettek volna rajta. Ráadásul itt a folyó sem hömpölygött nyugalmasan, hanem szűk csatornát vágott magának, abban habzott és zúgott át a sivatagon - és bár a sivatag nem tudta legyőzni a folyót, a folyó sem tudott egy talpalatnyi helyet sem adni az életnek a sivatagban. Az egész seregben senkin nem volt egy gramm fölösleges hús, az emberek kemények, szikkadtak, keserűek voltak, még a lovak is csontsoványak lettek. Mikor Széthikef végighajtott a menet mellett, keserűen, de elégedetten bólintott, mivel tudta, hogy ilyen feltételek között az emberek úgy fognak harcolni, mint az ördög: az ördög erejével - semmiért vagy majdnem semmiért is.

Ismét dél felé fordultak, és amikor elhagyták az ötödik kataraktát is, a táj ismét változni kezdett. Hetek óta emelkedtek lassan Kus fennsíkjáig, és most egy kicsit enyhült az emelkedő. A folyó is nyugodtabban hömpölygött, és mikor maguk mögött hagyták a legendás hatodik kataraktát, úgy érezték, újra megtalálták Egyiptom Nílus folyamát. Lassan, szinte észrevehetetlenül a sivatagi táj is változni kezdett. Már nem az a pokoli, nap égette, köves-homokos felszín volt ez, amelyet annyi héten át kellett bámulniuk. Apró fűcsomók tünedeztek föl. A pirkadatot és a napszálltát lilás rózsaszín árnyalat enyhítette, és a távolban egyszer-egyszer gazellák elegáns csordáját pillantották meg, amelyek úgy szökelltek, ahogy a szél viszi a tollat. Száraz és kiégett táj volt ez is, de a nap nem égetett annyira, mint korábban, és éjszaka úgy lehűlt a levegő, hogy az ember magára terítette a köpenyét, ha lefeküdt. Az uralkodó szél dél felől fújt, de édes, tiszta íze volt.

Ekkor történt, hogy Széthikef szólt Mózesnak, hagyja ott végleg Hetepré seregét, és csatlakozzon hozzá az élvonalon. Mózes boldogan ment, mert Hetepréről a menetelés lekoptatta azt a kevés jóérzést is, ami volt benne, és előkerült az acsargó, keserű ember, aki a bizalmaskodást a végsőkig feszítette Mózessal, és olyan gyakran tett irigy és gunyoros megjegyzéseket, hogy Mózes nem tudta, nem akar-e viszályt szítani kettejük között. Az igazság az, hogy Mózest és Nunt a menet kevésbé gyötörte meg, mint sok mindenki mást. Nemcsak makkegészségesek voltak, hanem fiatalabbak és erősebbek is az átlagnál, és ez olaj volt a tűzre az olyan ember szemében, mint Hetepré, akit nemcsak a vándorlás keserített meg - mivel jócskán túl volt már azon a koron, amikor a vándorlásban az embernek öröme telik -, hanem a testi fájdalom is kínozta.

Mózest bámulatba ejtette, mennyire nem látszik meg Széthikefen a menetelés. Nyilvánvalóan óriási gyakorlata volt benne, hogyan őrizze meg az erejét, és bár az utazás minden kínját ő is ugyanúgy átélte, mint bárki más, hiszen még a kosztja is teljesen megegyezett azzal, amit az emberei ettek, jókedvűnek, kipihentnek és nyugodtnak mutatkozott. Mózest a királyi tisztelgéssel köszöntötte, a szeméhez érintve mindkét keze ujjait, és meleg hangon szólt:

Mózes az örömtől és a büszkeségtől dagadva megkockáztatta, hogy semmivel sem érdemelte ki ezt a tisztességet, de Széthikef megnyugtatta, hogy arra lesz még ideje bőven. Aztán Szokar-Mózeshoz fordult, akinek a kocsija a másik oldalon szintén az övé mellett haladt, és tudakolta, hogy helyettese is osztja-e a véleményét.

16

 

A táborozás második délutánján egyszer csak riadót fújt az egyik őrszem azok közül, akik a tábor körül, egymástól úgy négyszáz lépésre állomásoztak a pusztában. Miközben Mózes rohant Széthikefhez, látta, ahogy Nun beront a pusztáról a lovakkal: az egyiket megülte, a másikat kantáron vezette, és Mózes még így, a riadó izgalmában is megállapította, milyen hűvös fejű és hatékony ez a beduin szolga, aki őt úgy gyűlöli. Míg Nun leszerszámozta a lovakat, Mózes kezébe vette a lándzsát és a pajzsot, és elfoglalta a helyét Széthikef mellett a kíséretben, pedig elkészült arra is, hogy gyalogosan küzdjön, fegyver nélkül, ha a közeledő ellenség annyira gyorsan érkezik. Az egész tábor felkavarodott, a kapitányok összegyűjtötték a seregüket, a tisztek parancsokat ordítottak, az emberek meg puszta izgalmukban kiáltoztak, de azért is, mert kitört belőlük az utazás hónapok óta tartó feszültsége - de az izgalom a lovakra is átragadt: ágaskodtak, dobálták magukat, a maguk nazális trombitahangját fújták a szelekbe - míg Széthikef és kísérete próbálta hideg fejjel számba venni, mit is látott az őrszem.

- Nem hadsereg - döntött végül Szokar-Mózes. - Szerinted mi ez, Széthikef?

A Seregek kapitánya, aki a szemét beárnyékolva a pusztát kémlelte, türelmetlenül rázta a fejét. Felugrott egy kocsira, hátha onnan jobban lát, aztán azt mondta: - Tudom, mi ez. Már láttam ilyet. Teherkaraván. Elég nagy ráadásul. Mikor a kusiták serege elindul, a tartalékaikat így viszik, és tessék: itt vannak a tartalékok, de hol a sereg? Félszáz lándzsásnál nem látok többet, aztán még a karavánban van legalább tízszer ennyi teherhordó. - Leugrott, alacsony, izmos teste lüktetett az energiától és az izgalomtól, parancsait pattogó gyorsasággal osztogatta: - Álljon készen kétszáz kocsi legyező alakban: ötven balra, ötven jobbra, a többi középre, ötös sorokban! Ha mindkét karomat fölemelem, az azt jelenti: támadás, középről és kétoldalról egyszerre! Ha csak a bal karomat emelem föl, az azt jelenti: összegyűlni! A jobb karom azt jelenti: a szárnyak rendeződjenek kör alakba! A gyalogosok és a fennmaradó kocsik álljanak készen, várják a parancsot. De minden kocsi álljon készen. Ti pedig, Szokar-Mózes, Atefer, te, te meg te - különböző tisztekre mutatott -, gyertek velem. Pajzs kell, lándzsa nem. Szokar-Mózes: vegyél magadhoz húsz hettita íjászt, húzzák föl az íjakat, és álljatok tíz lépéssel mögénk. Ha bárki fegyvert emelne ránk, azonnal lőjék le.

Mózest lenyűgözte ez a sebesség, ahogy Széthikef parancsait végrehajtották, de a Seregek kapitányának tehetsége is, amellyel szinte gondolkozás és megfontolás nélkül döntést tudott hozni. Annak is örült, hogy itt lehet a parancsnokkal, ezért büszkén és boldogan indult a tisztek csapatában, hogy szembeszálljon bármivel, ami következik. Mostanra Mózes jól láthatta a közeledőket, és a pulzusa gyorsabban kezdett verni, ahogy megállapította, hogy valóban Kus fekete emberei azok.

A hosszú, kettes oszlop élén a lándzsások jöttek: magas, fekete emberek hegyes, tollas kalapban, a vállukon sárga leopárdbőr, a kezükben kerek, fehérre festett pajzs és kétméteres lándzsa. Mögöttük, a kettős sor közepén két ember egy gyalogszéket tartott, amelyen valamilyen ponyva árnyékában egy gyermek vagy nő ült. Mózes a távolság miatt nem tudta kivenni, melyik: ahhoz kicsi volt, hogy férfi legyen. A gyalogszék mögött egészen a látóhatárig négy sor fekete ember közeledett, a fején mindegyik hozott valamit hatalmas kötegben.

Mózes a tisztek sorában haladva próbálta kitalálni, mit jelenthet ez az egész. A háborúról szóló elképzelései, ahogy ezt a hadjáratot is elgondolta, gyors, üvöltő, barbár rohamból álltak, és bár tudta, hogy a háborúról alkotott fogalmát befolyásolja az a hazug dicsfény, amely minden háborút övez, sehogy sem tudta úgy értelmezni, hogy itt valami ellenséges erő rohanna rájuk. Már azt is látta, hogy a teherhordók fegyvertelenek, és hogy a gyalogszékben se nem nő, se nem gyermek ül, hanem egy igen öreg férfi. Az öreg keresztbe tett lábbal ült a tollakból szőtt baldachin alatt, amelyet négy aranyozott rúd tartott. A gyalogszéket valamilyen állat rövid, lompos farka díszítette, maga az öregember sárga és fehér tollakból varrt ragyogó köpenyt viselt, a fején pedig vékony aranykarikát. Ezeken kívül arany nyakék és karkötő is díszítette, de az ágyékkötőjétől eltekintve meztelen volt. A székhordók - két óriás, akik Mózesnál is magasabbak voltak - megerőltetés nélkül tartották a széket és az öreget. A szék mindkét oldalán egy-egy fekete férfi haladt, a vállukon leopárdbőr, a fejükön aranykarika, és nem volt náluk más fegyver, mint a tőrük.

Amikor a menet már csak úgy ötvenlépésnyire volt, Széthikef és a tisztjei megálltak és vártak: körülbelül száz lépést tettek meg a tábortól, és mögöttük egy-két percen belül felsorakoztak az íjászok is. Eközben a gyalogszék mellett lépkedő két férfi egyike felemelte a karját, és megállította a menetet. A másik fegyvertelen férfi néhány parancsot kiáltott idegen nyelven. A lándzsások oldalt álltak, és a teherhordók elkezdték lerakodni a csomagjaikat, egyiket a másik után, közvetlenül a gyalogszék mögé. A teherhordók mezítlábas, erős, izmos feketék voltak, egy szál ágyékkötőben. Amint lerakták terheiket, sorra meghajoltak az öregember előtt, majd az egyik oldalon türelmesen leültek törökülésbe. Mózes észrevette, hogy minden teherhordónak hiányzik az egyik füle, amiből rájött, hogy nyilván rabszolgák: hallott már róla, hogy a barbárok így jelölik meg a rabszolgáikat.

Mózes a kíváncsian figyelő Széthikef és a többi kapitány körül nézte, ahogy a csomagok terjeszkednek, míg hatalmas szőnyegként borították a síkságot. A fekete lándzsások könnyen rátámaszkodtak fegyvereikre, a széket tartó férfiak meg - akik, mint Mózes megfigyelte, már jócskán elmúltak középkorúak - segítettek az öregembernek kiszállni. Az öreg a korára jellemzően lassan, szaggatottan mozgott, és a fájdalomtól el-eltorzult az arca, ahogy fölegyenesedett. Nagyon idős volt, Mózes nyolcvanévesnél is többnek nézte, aranykoronája alatt kopasz volt a feje, a bőre ráncos és megereszkedett. De nyilvánvaló és megnyerő méltósággal közeledett Széthikefhez, és fogatlan mosolya nyílt volt, és bizalomgerjesztő. A jó házigazda lefegyverző udvariasságával nézett vendégei szemébe, aztán zengő és dallamos hangon szólalt meg, amely rácáfolt ráncos, apró arcára.

A két férfi, aki korábban a széke mellett lépdelt, vele együtt előrejött, és az egyikük érthető, bár furcsán hangsúlyozott egyiptomisággal azt mondta:

- Béke és bőség: e szavakkal köszönt benneteket apám - ne ismerjen a gyomrotok soha éhséget. Furcsán hangzik ez a ti anyanyelveteken, de mi így köszöntjük a vendéget, e szavakkal öleljük át. Én Kudelga vagyok, a ti fogalmaitok szerint herceg, ez az öregember pedig Irgebain, Bainia királya, akiket ti Kus népének neveztek.

Az öreg meglepett csodálattal hallgatta, mintha nem hinne a fülének, hogy az ő fia beszéli ezt a hihetetlen nyelvet, Mózest viszont elbűvölte a király udvarias eleganciája és ugyanakkor természetes közvetlensége. Mivel az öregembert rokonszenvesnek találta, azon kezdett tűnődni, vajon Meritaton és az apja is szeretné-e - mostanában gyakran vettek ilyen fordulatot a gondolatai.

Közben Széthikef előrelépett, és azt mondta: - Üdvözlöm Irgebaint - de a hangjában nem volt semmi melegség. - Széthikef vagyok - folytatta -, a Seregek kapitánya, ennek a seregnek a vezére, és a királyok királyának, az uralkodók uralkodójának, Egyiptom Nagy Háza istenkirályának könyörtelen fegyvere, annak az istennek, akinek az igazsága minden igazság és a haragja minden harag fölött áll, és aki semmi bűnt nem hagy megtorlatlanul.

Míg a fia fordította a szavakat, az öreg felszegett fejjel figyelt, a játékos tűnődés végig ott csillogott a szemében. Bólogatva hallgatta a rangokat, aztán miközben válaszolt, bizonytalanul mosolygott. Mózes azon tűnődött, a fiú nem tompított-e a szavak élén, mivel a fiatalember közbeszúrta:

Mózes nem tudta mire vélni Széthikef magatartását. Nem ezt az embert ismerte: nem ezt a hangot, nem ezt a szellemet. Széthikef valami lehetetlen átváltozáson ment át: ez itt egy kemény és vad ember, aki se szeretetet nem ismer, se könyörületet. Másfelől persze, tűnődött Mózes, az öreg király sem bolond: pontosan fölmérte, milyen emberrel áll szemben. Fejét védekezve és tisztelegve hajtotta meg, majd igen kifejezően beszélni kezdett, a hangja hamarosan szónoki magaslatokba szárnyalt, és mégis könyörgött. Mózest, aki a szavakat nem érthette, lenyűgözte az öregember beszédének intenzitása, érvelésének őszinte szenvedélye, és észrevette, hogy nemcsak a két fia, hanem a székhordók és a lándzsások is feszülten figyelik a szavait és a hatásuk alá kerülnek. Mikor a fia fordítani kezdte, neki is vigyáznia kellett a hangjára, visszafogottan szólalt meg:

- Apám úgy köszönt mint az istenkirály szolgáját, és azt mondja, ha bármit tehet, amivel a haragodat szeretetté változtathatja, meg fogja tenni - igen, hajlandó akár a térdére ereszkedni és megalázni magát előtted, ha ezzel akár egyetlen gyermekét megmentheti. Ezek az ő szavai. Értsd meg jól: én azért nevezem apámnak, mert valóban az ő vére folyik az ereimben, az anyámmal aludt, hogy én megszülethessek. De az egész népünk atyjának nevezi. A mi nyelvünkön az apa a podya, de a podya egyben királyt is jelent. Azt mondja, podyaként beszél, de nem királyként, mivel igen-igen öreg ember, öreg már ahhoz, hogy más címet viseljen, mint az apáét. Tudja, hogy a népében vannak rossz, gonosz emberek, azt kérdezi: Hol van olyan nép, akinek a fiai között ne volna rossz és gonosz ember? Fájt a szíve, amikor állotta, hogy Bainia vad és ifjú fiai Felső-Egyiptomban gyilkoltak és raboltak, de nemcsak azért fájt, mert nektek szenvedést okoztak, hanem mert rá is szenvedést és szégyent hoztak. Ezért örökre száműzte őket az országból, ami a mi népünk számára a legsúlyosabb büntetés. Apám azt is tudja, hogy a hatalmas istenkirály minden ellenségeskedést lát és hall, ezért amikor megtudta, hogy egy sereg közeledik felénk, hogy büntetést mérjen ránk azért, amit ezek a vad ifjak tettek, elszánta magát erre a hosszú és fájdalmas utazásra - mivel már igen öreg és beteg -, abban a reményben, hogy a vérontást meg lehet akadályozni. És most azt kérdi tőled, Seregek kapitánya, hogy miféle haszna származna bárkinek abból, ha a két nép összecsapna egymással? Talán az anyák Egyiptomban nem sírnának ugyanolyan keservesen, mint Kus földjén? Az egyiptomi lányok nem gyászolnának annyira, mint a kusita lányok? Vagy visszahozza talán a ti halottaitokat, ha halált hoztok az én népemre? Alázattal jövök hozzád, Egyiptom nagy kapitánya, de nem gyáván, nem félelemmel. Egyiptom harcolt már Kus földjével, és tudja jól, hogy mi, feketék nem félünk. De én félek: félek, hogy a gyermekek elvesztik apjukat, féltem a saját gyermekeimet, akiket szeretek! Úgyhogy azt mondom, nagy Kapitány: inkább ölelkezzünk szeretetben, ne viseljünk haragot!

Ahogy Mózes hallgatta a szavakat, nem is érzékelte, hogy más beszél: úgy hallgatta őket, mintha az öregembert hallaná, és közben érezte, hogy összeszorul a torka, a ráncos kis fekete öregembert a szívébe zárta. Ifjonti fogékonyságában úgy érezte, az öreg érveinek nem lehet ellenállni, és hirtelen vadul remélni kezdte, hogy a hadjárat itt és most abbamarad, ő meg néhány héten belül visszatérhet a fehér házba. De Széthikef szilárd vonásaiban nem volt semmi ifjonti lelkesültség, ehelyett hidegen mondta:

- Hogy van az, hogy ezeket az embereket, akik Egyiptom szent földjén gyilkoltak és pusztítottak, nem adták át az én kezembe? Mi ez a száműzés? Talán bolondot akartok csinálni belőlem?

Az öregember arca elkomorult, a szeméből eltűnt minden derű - Mózes úgy érezte, a férfi előre tudta, hogy minden így fog történni, csak remélte, hogy mégsem. Lassan és őszintén válaszolt, és néhány mondat után a csomagok hatalmas takarójára mutatott, amelyek a földet borították, és itt-ott kupacokba halmozódtak. Az ujjain kezdett számolni, miközben óvatosan és elgondolkozva figyelte Széthikef arcát, mintha nem hinné el, hogy az egyiptomi nem érti az ő nyelvét. Amikor elhallgatott, a kezét keresztbe tette sovány, ráncos bőrű mellkasán, és enyhén meghajolt.

- Ha Egyiptomban volnánk - szólalt meg tűnődve a fia, mint aki mérlegeli, vajon jó hangot ütött-e meg az apja -, apám Egyiptom isteneit imádná és az ő szavukat követné. Nekünk itt Kus földjén Kus isteneit kell követnünk, és ők gyűlölnék apámat, ha átengedné a népét az idegeneknek. Apám elismeri az egyiptomi igazságszolgáltatás igazát és szépségét, de úgy véli, mi itt, Kus földjén szintén igazak vagyunk. Úgyhogy könyörög, bocsássatok meg neki. Tudja, hogy a ti istenkirályotokat sérelem érte, és ezért ajándékokat hozott, hogy enyhítse a sértést. Ezer teherhordóval ezer csomagot hoztunk, itt fekszenek a lábatok előtt. Ezeket az ajándékokat alázattal teszi le apám a lábatokhoz, abban a reményben, hogy csillapítja a haragotokat és hatalmas királyotok haragját. Nem vagyunk mi gazdag nép, talán földünk minden kincse is kevesebb, mint a ti egyetlen városotoké, de olyan ajándékot hoztunk, amelyről úgy gondoljuk: méltó az istenkirály nagyságához. Tiszta aranyból, amelyet keskeny csíkokra kalapáltunk, tízezer sékelt hoztunk a ti mértékeitek szerint. Ezüstrúdból húszezer sékelt hoztunk. A vad elefánt agyarából készített legfinomabb elefántcsontból százezer sékelt hoztunk, és dzsungelunk madarainak vörös, sárga és fehér színű tollából - amely, mint tudjátok, igen könnyű - ezer sékelt. Hoztunk száz sékel súlyú gyémántot és ezer sékel rubint. Színrézből háromszázezer sékelt hoztunk, köményből és korianderból kétszázezer sékelt. A bárány fehér gyapjából, amelyet olyan finomra és könnyűre szőttünk, amilyen a ti legjobb lenvásznatok, hoztunk kétezer könyökkel a ti királyi mértéketek szerint, és a fekete bárány gyapjából szőtt anyagból hoztunk háromezer királyi könyökkel. Hoztunk ezer cserzett leopárdbőrt, ezer gazellairhát, amelynek vajpuha a tapintása. Hoztunk a vadméh mézéből ötezer sékellel - és végül (mivel apám úgy kérte, hogy ezt hagyjam a végére) leteszünk a ti istenkirályotok lába elé tízezer gyöngyöt, amelyek a rózsaszíntől a fehérig és a lencse méretűtől a hüvelykujjam végének nagyságáig terjednek. Ezek a gyöngyök alkotják isteneink szent kincstárának a javát, mert éppolyan zártak, mint mi magunk, és tudjuk, hogy egyetlen gyöngyön, méghozzá akár egy apró gyöngyön Hattiban tíz rabszolgát vagy egy jó minőségű kardot lehet vásárolni. De a papjaink úgy nyújtják át őket, mint áldozatot Egyiptom isteneinek - abban a reményben, hogy az isteneitek kegyesen és szeretettel tekintenek majd a mi isteneinkre.

Elhallgatott, és kezét felfelé fordított tenyérrel előrenyújtotta. Széthikef és a tisztjei egy ideig csendben álltak, mert még Mózes is, akit gyerekkorától arra tanítottak, hogy a gazdagság nem fontos, és akinek meg kellett tudnia, hogy saját vagyona szinte korlátlan, még Mózes is döbbenten állt, mert lenyűgözte az ajándékok pompája. Valami sejtelme támadt, milyen elkeseredetten próbálja elkerülni a háborút ez a nép, és - mert ez is nyilvánvaló volt - hogy mit meg nem tennének, hogy ne kelljen az egyiptomi hadsereggel hadba szállniuk. Ezek szerint a végeredmény előre el van döntve? - tűnődött. Hiszen itt van Széthikef alig ötvenezer emberrel, a legdélibb egyiptomi városoktól is irdatlan messzeségben; és az a nép, amelyik ilyen ajándékot tud felhalmozni, bizonyára a csatában is le tudná győzni a betolakodót, és vissza tudná őket űzni! De az is világos, hogy kételkednek a dolog kimenetelében, míg Széthikefből hiányzott minden kétség, mivel keményen így válaszolt:

A fiú sötét hangon, a vereség tudatában fordított, és amikor az öreg király meghallotta Széthikef döntését, az arca a fájdalomtól és a reménytelenségtől elfacsarodott. A szavai lassan és súlyosan szóltak - a fia fordította:

-      Ne, azt ne! - kiáltott a fiú. - Engem vagy az öcsémet vihettek, de az apám öregember, aki a szabad akaratául jött hozzátok. Hogy mondhatod, hogy a hadifoglyod? Épp az előbb beszéltél a becsületről, amit ti, egyiptomiak olyan nagyra tartotok...

- Elég ebből! - ordította Széthikef. A másik fiú, aki eddig hallgatott, most a tőrére tette a kezét, amire Szokar-Mózes egyetlen gyors mozdulattal kardot rántott, és lesújtott rá. Erre a tolmács is a tőréért nyúlt, de Széthikef olyan sebességgel mozdult meg, amit Mózes nem hitt volna róla, és a fekete ember szívébe mártotta a tőrét. Mindez olyan gyorsan történt, hogy a lándzsásoknak ideje sem maradt cselekedni, csak az öreg király bukott előre, a fia testére, és miközben az arcát simogatta, úgy zokogott, mint a gyerek. De nem sok ideje maradt a sírásra. Szokar-Mózes lesújtott rá a kardjával, és az öregember feje a fia testére hullott, aztán a homokba: kis, ráncos golyó, felvicsorgott a kék égre. És amint a lándzsásokból feltört a düh és a harag vad, félelmetes kiáltása, Széthikef fölemelte mindkét karját, és a hettita íjászok kilőtték halálos nyilaikat. A lándzsások fele már azelőtt kidőlt, hogy megmozdulhattak volna, de a többi is csak néhány lépést tett, amikor rájuk mennydörgött a harci kocsik sora.

Mózes most látta először, milyen a kocsi a csatatéren, és megértette, miért akart Kus megalázkodni a sereg előtt. A lándzsások meg sem kísérelték, hogy pajzsukat felemelve falat alkossanak. Mindegyik a maga bőrét mentette, de a lovak és a kocsik átdübörögtek rajtuk, a forgó tengelykésekkel feltépték a testüket. A kocsik egy része a menekülő teherhordók után száguldott, és levágta őket, hogy egy se menekülhessen meg, és el ne mondhassa, mi történt.

Egyetlen lándzsásnak sikerült áttörnie a tisztek sorát, de ahogy vad csatakiáltásokkal rájuk rohant, Szokar-Mózes elkapta a lándzsáját, az élét a földbe nyomta, és közben vagy egy tucat tőr fúródott a kusita testébe.

 

17

 

Miközben a kocsit felkészítették a továbbvonulásra, Nun, a rabszolga törte meg a csendet gúnyos megjegyzésével: - Igen, Egyiptom hercege, láttam Egyiptomot harcolni: valóban bátran és becsületesen küzdenek. -A maat szót használta, amely Egyiptom lelkét fejezi ki, és miközben beszélt, Mózesra vigyorgott. - „Meg kéne ölni őt is?" - kérdezte egy hang Mózeson belül, míg hallgatása csak szorított egyet kínja köréje csavarodó kötegein. A háború a halál: az élet tagadása, a kultúra, a remény és a könyörület megsértése - de most már ez a sorsa, amit az uralkodó isten választott neki. Hát így háborúznak az istenek a földön és egyebütt. Akkor miért van meglepve? Elvesztette Széthikefet, akinek soha többé nem tud nyílt szívvel a szemébe nézni, de vajon nem vesztette-e ugyanígy el az egész sereget? Amíg össze nem kapcsolja őket a csata, vagy őt magát le nem dönti ennek a gyűlöletes, csúfondáros beduinnak a keze. De olyan erőszakosan tört össze és tompult el benne minden életöröm és élnivágyás, hogy már semmi nem érdekelte, még az a nő sem, akinek a szívét ígérte, sem az élet, sem a halál.

A sereg vonult tovább. Széthikef és Szokar-Mózes, a két kegyetlen és engesztelhetetlen férfi leszerelt és megoldott egy elmérgesedett helyzetet, amelyre a tisztek között került sor, akik ezt az első zsákmányt szét akarták osztani a katonáknak. Az istenkirályé a zsákmány, döntötte el Széthikef. Megőrültek talán, hogy arról álmodoznak, hogy elvegyék, amit neki szántak és ami őt illeti? Azt gondolják netán, hogy mivel olyan messze vannak a Nagy Háztól, a Nagy Ház már nem is létezik? Azt képzelik, hogy ha ellopják a király nagyszerű zsákmányát, az egész seregben nem lesz senki, aki egy szép nap az egész igazságot vissza ne mondja az istenkirálynak?

Így aztán a javakat üres teherhajókra halmozták, és visszaküldték a Níluson. Kus halottait otthagyták a síkságon, a sereg pedig továbbhaladt. De most már csatasorban mentek, és minden órában, minden nap várták, hogy Kus dühe mikor tör rájuk. A kocsik sebessége ellenére néhány teherhordónak sikerült elszöknie, és a vad folyótorokban, a sziklák hasadékában meghúznia magát, míg a sötét le nem szállt. Nem kétséges, hogy a lábuk a félelemtől és a rettenettől szárnyakat kapott, - Kus népe hamarosan megtudja, hogyan végezte királyuk, Irgebain.

A sereg vonult: elöl a legjobb lándzsások, azután íjászok és a parittyások, aztán a kocsik sora, végül a gyalogosok tömege, leghátul a rabszolgák és a tartalék ménes. A gyalogosok felöltötték a nehéz vértet, amelyet eddig a teherhajók hoztak utánuk a Níluson, és ahogy a forró napon meneteltek, a fegyverzetük tüzesen égett a hőségben. A kocsikat is felszerelték a csatára: egy tucat gerely csörömpölt mindegyiken, a nyilak kilövésre készen álltak, a hatalmas lemezelt íjak várták, hogy felhúzzák őket. Az egész sereg felszült csöndben várt, mintha baljós és nehéz fátyol venné körül őket, amely csak akkor emelkedik föl, amikor kitörhetnek önmagukból, a félelmükből és sötét gondolataikból.

Így vonultak dél felé nap nap után, és minden egyes nap feljebb emelkedtek a hatalmas fennsíkra. A fűcsomók, amelyek olyan szárazak és vastagok voltak, hogy még a sivatagi körülmények közt is megéltek, fokozatosan kizöldültek és dúsabbá váltak, a csomókból foltok, a foltokból hullámzó földek támadtak. Éjszaka egyre hidegebb volt a levegő, és nappal is egyre gyakrabban láttak tornyos fehér felhőket vonulni át az égen. Megjelentek a fák is: eleinte csak egy-egy kicsavart sivatagi cserje, aztán magasabb, különálló fák, majd facsoportok. A távolban apró antilopok csordája tűnt föl, dél felől hatalmas madárcsapatot pillantottak meg, amely fölöttük körözött. Volt, hogy vadászokat küldtek ki, de az antilopok fürgébbek voltak, nem hagyták magukat becserkészni, máskor meg egy uras külsejű, fekete sörényű hím oroszlán és három jól táplált nőstény toppant elő a tüskés bozótból, hogy onnan figyelje a sereg vonulását, de a kapitányok hiába kérték, Széthikef nem egyezett bele az oroszlánvadászatba, mert nem engedett meg semmit, ami megtörné a soraikat, vagy akár csak lassítaná a menetelést.

Mózes még életében nem látott ilyen tájat: egész Egyiptomban nem volt ehhez fogható látvány, mint itt a termőtalaj hatalmas területei, a hűvös szél, messze délre a hegyek liláskék vonulata. Ez a kép végül legyőzte elkeseredését, mert olyan táj volt, amelytől az ember szíve és lelke feléled.

Mózes Egyiptom elszigeteltségét is felfoghatta belőle. Ők, akik olyan lendületesen beszéltek a világ uralmáról, csak a leghalványabb fogalmakkal rendelkeztek a világról. Még Széthikef szörnyű álsága is csak kisszerű brutalitásnak tűnt ebben a hatalmas kiterjedésű tájban - a hegyek látványa még így a távolból is azt mutatta, hogy ez mind csak a kezdete valaminek, ami sokkal tágasabb...

Aztán egy reggel, épp hogy elindult a sereg, végre meglátták az ellenséget, a távoli, apró pontokat.

 

18

 

Mózes később hiába próbált visszaemlékezni, kitől is hallotta, hogy a háborút sohasem látja át vagy irányítja egyetlen ember. A hadvezér elkezdheti rendben, precízen, és később, ha a csata heve és a dühe csillapodni kezd, szerencsés esetben újra a kezébe foghatja az irányítás szálait, de maga a csata egyszerűen öncélú pokol, amit nem ember irányít, hanem a félelem és a düh. A csata görcs, szorítás, dühöngő őrület, amelyet a győztes szentesít és törvényesít, aztán megtorol a vesztesen, ahogy a kedve tartja. A csata mindaz, amivé az embernek nem lenne szabad válnia, hiszen nem arra született - mert ha az ember csatába lép, hirtelen szörnyeteggé válik, tehát egyszerre lesz kevesebb is és több is annál a rendnél, amely őt emberré tette.

Kus népét a bánat és a gyűlölet vezette a csatába. Bár még messze voltak, és Széthikef még higgadtan és módszeresen irányította a védelem és az ellentámadás rendjét, Mózes már hallotta a kiáltásukat. Ez a hang semmilyen emberi hangra nem hasonlított, amit életében hallott. A mély, zengő dühordítás harmincezer torokból hangzott föl, és úgy dübörgött, mint valami iszonyú dobszó. Mózes hallotta a harci dobokat is, a mély, ijesztő lüktetést, de az emberek felháborodásának zúgása fölébük szállt, és elnyomta a dobokat: halált kiáltott az égbe és a távoli látóhatárba. Olyan iszonyú volt ez a kiáltás, hogy Mózes arra gondolt, ha vannak az égben madarak, menten szörnyethalnak tőle. Életében nem hallott még ilyen hangot, elképzelni se tudott volna ilyet - ettől fogva viszont gyakran ébredt föl rá éjjel izzadva és émelyegve, és ugyanolyan félelem járta át, mint amikor először hallotta meg.

Vajon a többiek - ezek az egyiptomi katonák - mind ugyanígy félnek, mint ő? Mózes kocsiját Széthikef előőrsében a frontvonal felé húzták a dobogó lovak, a többi kocsi kelet felé húzódott, egyik sereg a másik után, és olyan görbe vonalat alkottak, amilyen az aratásra lendülő kasza. Mózes hajtója, Nun nem árult el sem félelmet, sem zavart: gondosan és elszántan tartotta egyenesben a lovait, bronz kocsikalapácsát hosszú szíjon átvetette a nyakán, hogy kéznél legyen, ha vissza kell vernie valami támadást.

És vajon fél-e Széthikef, ahogy olyan elszántan dübörög előre és hátra villogó kocsijával a frontvonalon? A Seregek kapitányának haditerve egyszerű volt, világos és nyilvánvaló. A jól felfegyverzett lándzsások két sora szoros pajzsfalat állt kétszáz lépés szélességben, amely az egyik oldalon a sziklás folyóvölgyig, a másik oldalon a várakozó kocsik behajló sarlójáig ért. A pajzsfal előtt már elfoglalták helyüket a hettita és babiloni íjászok és a kánaánita parittyások, teljes vonalában lefedve a pajzsfalat. Addig lövik majd a nyilaikat és hajítják a köveket, amíg magukra nem vonzzák a támadást, akkor aztán hátralépnek a pajzsfal mögé, és onnan védik a vonalat, ha netán megtörne. A pajzsfal mögött a fennmaradó gyalogosok haladnak, mindegyik sereg a maga kapitánya alatt. Ha kitart a pajzsfal, akkor addig várnak, amíg az egyiptomiak támadásba nem lendülnek ha a pajzsfal szárnya megfordul, akkor magukkal pótolják ki a falat, és ha az ellenség áttör a falon, a réshez mennek, és ott lépnek csatába.

A kocsikra más vonatkozott: ők majd csak akkor támadják a kusiták szárnyát, ha a támadás egyesül. Tudta ezt Mózes is, aki Nunnal együtt már a kocsi tengelyéhez illesztette a borotvaéles vágókardokat, abban a biztos tudatban, hogy ezzel semmi emberi erő nem tud szembeszállni. Mózes mégis félt. A rövid, nehéz gerely vizes volt a kezében, a szíve majd kiugrott a mellkasából. De hallgatott, akárcsak az egész egyiptomi hadsereg, mintha csak a kusiták szörnyűséges dühkiáltása bűvölte volna meg őket.

Az ellenség most már egészen közel jött. A frontvonaluk körülbelül száz ember széles volt, a fekete harcosok a gyász és a halál jeléül fehérre festették az arcukat, a fejükre fehér tollat tűztek. Futva közeledtek, a lándzsát átvetették a vállukon, hogy kézre essen, amikor elég közel érnek a végső rohamra. Mózes a kocsi magaslatáról látta, hogy ameddig a szem ellát, zárt sorokban hömpölyögnek - akkora sereg, hogy Egyiptom erőmutatványát szánalmas komédiává látszott egyszerűsíteni. Az első sor előtt ott futottak a dobosok, a rövid fadobok szíjra akasztva lógtak a nyakukból, és ujjal verték a fenyegető kopogást. Szorosan a Nílus völgye mellett jöttek, tervük egyszerűen abból állt, hogy áttörik a pajzsfalat, és mögé kerülnek. Mózes kiszáradt szájjal figyelte őket, a rettenet és az irrealitás növekvő érzésével, és látta, hogy Nun is figyel: hallgatag csodálattal, koncentrálva nézi a fekete emberek áradatát.

Már csak háromszáz lépésre voltak, amikor a hettita íjászok kilőtték nyilaikat: erős, lemezelt íjaik süvöltő nyilakkal töltötték meg a levegőt, melyek hangját még Kus ordító dühe fölött is jól lehetett hallani. Először a dobosok estek el, majd a lándzsások első sora dobta el fegyverét és tört ki hihetetlenül gyors futásban. De még húsz lépést sem tehettek, már leterítette őket a nyílzápor, és a mögöttük haladó sorok átléptek a testükön. Már minden íjász olyan gyorsan illesztette az íjra, húzta meg és engedte ki a nyilat, ahogy csak bírta, és mögöttük szétvetett lábbal ott álltak a parittyások is, akik irdatlan mennyiségű követ lőttek az ellenségre.

A második sor kusita is kidőlt, aztán a harmadik és a negyedik is, de Mózes, aki ott egyensúlyozott a kocsin, miközben Nun a hirtelen idegesen felágaskodó lovakkal küszködött, úgy látta, hogy Kus áradata szemernyit sem tört meg, mert minden újabb sor átszökött az elsők elterült testén, és a sereg egyre közeledett. A fekete harcosok nem takarták magukat, hanem hogy a légellenállást csökkentsék, futás közben oldalra fordították a pajzsukat - de most már az egyiptomiaknak is megjött a hangjuk, ők is dühös, dölyfös, félelmet és halált megvető kiáltást hallattak. A kétféle hangáradat szédítő crescendóvá fokozódott, amelyhez a felágaskodó lovak is hozzájárultak vad nyerítésükkel. Az íjászok alacsonyan, közelre lőttek, már nem is kellett célozniuk, és a feketék vonagló, vérző mellvédje fel is tartotta egy-két pillanatra az áradatot, de mint a gáton áttörő folyó, a fekete katonák áthömpölyögtek saját halottaikon, és az íjászok nyilaikat eldobva rohantak most már a pajzsfal védelme mögé. A legtöbben át is jutottak, bár néhányukat épp a védekező egyiptomi lándzsák húzták karóba.

De mostanra a kusiták harci rendje összekuszálódott, a lándzsások megtört sorai meg sem próbáltak újraszerveződni, és a szilaj, ordító fekete ár olyan csattanással vetette magát a lándzsafalra, hogy a katonák kiáltásai egyetlen iszonyú hangzavarrá olvadtak össze.

Mózes előtt mégis iszonytató álomként peregtek a csata képei, mivel az ágaskodó lovaktól eltekintve a kocsik hosszú sarlója, amely a katonák sorfalától vagy egy mérföldre nyúlt merőlegesen, semmit sem mozdult, semmit sem változott. A feketék szemmel láthatóan úgy döntöttek, hogy mindent a gyalogság lerohanására tesznek föl, úgy gondolván, hogy céljuk érdekében ez a legfontosabb, de Mózes sem tudta elképzelni, mi várhat a kocsikra, ha a gyalogság odavan.

Márpedig most már nem volt semmi, ami megmenthette volna őket a pusztulástól. A pajzsfal csak néhány percig tartotta magát, aztán behorpadt, mint a mesterember kalapácsa alatt a vékony rézlemez, aztán itt is, ott is megtört a vonal, és Kus ordító harcosai keresztültörtek rajta.

Ez volt Mózes utolsó képe a gyalogosok csatájáról, mert a kocsik hirtelen, szinte egyetlen jelzés és parancsszó nélkül indulni kezdtek. Mózes felébredt az álomképből, elszállt a félelme is: a verejték mint a hideg jég borította be a testét. Nun az ostort pattogtatta, és a maga beduin szavaival kiáltozott a lovakra, miközben a kocsik összefüggő sora végiggördült a pusztán a pajzsfal irányába, hogy a két frontvonal ollója közé zárja Kus seregét. Mózes látószöge keskenyebb lett. Oldalvást Széthikefre pillantott, aki éppen egy gerelyt tartott a feje fölött, és Mózes próbált volna szólni Nunnak, hogy ne veszítse szem elől a parancsnokot, de a csatatér pokoli lármájában egy szót, egy hangot nem lehetett váltani.

Mózes látótere egyre csökkent, de a figyelme kiélesedett, ahogy a kocsi előredübörgött. Először egy fekete katona érkezett, aki megpróbált lándzsát döfni az egyik lóba, de Mózes gerelyt hajított a mellkasába. Aztán mikor két újabb katona tört rájuk, Mózes eldobta a második gerelyt, és a másik katona lándzsáját a pajzsával fogta föl. A katona túl közel jött: halálhörgése minden más zajt elnyomott, amikor a kocsi tengelykései feltépték a beleit. Nun a lovak közé csapott, és egyszer csak ott voltak a kusita sereg közepén, ahol minden irányból feketék vették körül őket - de a fából készült kocsit húzó, ziháló, félőrült lovak maguk is rémületesen hatottak. A feketék hátrahúzódtak és egymáshoz préselődtek, hogy utat engedjenek a harci kocsinak, Nun pedig izgalma győzelmi énekével közéjük hajtotta a lovakat, és keresztül-kasul zúzta őket.

Mózes a pajzsot tartó karjával kapaszkodott a rázkódó kocsi korlátjába, a másik kezével újabb és újabb gerelyt hajított a nyomuló testekbe. Nem véthette el őket, sőt ahogy ott menekültek a kocsi elől egymáshoz préselődve, és rémületükben teljesen védtelenül hagyták a testüket, Mózes látta, hogy egy-egy nehéz gerelye két-három embert is átfúrt. Majd amikor egy másik kocsi feléjük kergette az embereket, a forgó tengelykések összekaszaboltak törzset, kart és lábat, és tovább fokozták a rettenetet. A feketék menekültek volna, de nem volt hova menni. A földre vetették magukat, hogy ne vágják össze őket a rettenetes tengelykések, de a rézpatkós lovak és a hatalmas rézabroncsos kerekek átdübörögtek a testükön. Volt, amelyik megpróbált küzdeni, átdöfni a lovat, felkapaszkodni a kocsi oldalfalára, de kevés ilyen kusita akadt, és elenyészett a páni félelem tüzében, amely erőt vett rajtuk. Százával dobták el hosszú lándzsáikat és nehéz pajzsukat, próbáltak menekülni, de akkor meg saját tömegük ezreivel találták szemben magukat, akik még mindig hömpölyögve érkeztek a csatatérre.

A kocsik sem maradtak mind sértetlenek. Mózes látta a szeme sarkából, hogy némelyik felfordult, a lovak az oldalukon fekszenek, és hiába próbálják magukat kirúgni a hámból - de azért ez ritka látvány volt. Amíg a kocsi sebesen száguldhatott, jó esélye volt, hogy sértetlenül megmeneküljön.

Magát Mózest nem gyötörte a félelem, sem a rettenet vagy a megbánás: szíve, lelke, lelkiismerete, tudata aludt. Agyában vörös tűz lobogott, és minden mást kiégetett, amit valaha az emberek közötti szeretetről tanult vagy tudott, amit valaha az emberi nemhez való tartozásról tanult vagy tapasztalt. Eltűntek előle a szavak, amelyeket az ember arra talált ki, hogy társának a szeretetről, az éhségről, valamilyen szükségről vagy munkáról beszéljen, és a helyükön értelmetlen ordítás tört elő a torkán, amely beleolvadt a dühöngés és a szenvedés általános hangözönébe. Mózes sem azért élt, hogy teremtsen, hanem hogy pusztítson, és rugalmas teste minden mozdulatának az volt az egyetlen értelme, hogy öljön, öljön, öljön.

Mostanra minden gerelyét elhajította, úgyhogy levetette a pajzsát, és íjat ragadott. A kocsi egy pillanatra kiszakadt a tömegből, és rázkódva-zötykölődve átvágtatott a kusita halottakkal és sebesültekkel borított nyílt téren. A lovakra, akiket arra tanítottak, hogy ne rettenjenek vissza az emberi testtől, átragadt a harci düh, és saját izgalmuktól és félelmüktől félőrülten vágtattak át élőkön és holtakon. Mellettük a kocsik keresztül-kasul szántották a rémült kusita tömeget, de Nun most a fekete emberekkel párhuzamosan hajtott, és Mózes a himbálódzó kocsiból sorra lőtte nyilait a fekete tömegbe. A rémület iránya egyszer csak megfordult, és most már feléjük hömpölygött a tömeg, de ők a többi kocsival együtt keresztülgázoltak rajtuk, és Mózes most már úgy eregette a nyilakat, hogy nem is célzott, nem is gondolkozott. A kocsi belsejéhez rögzített tegezben kétszáz nyílvessző volt, Mózes csak lőtt és lőtt, amíg a bőre is fel nem szakadt a karján, és az íjára rá nem folyt a vére. Nunnal együtt ő is megsebesült, bár nem tudta volna felidézni, mikor és hogyan: a testüket beborította és megfestette a vér, a kocsi padlója is sikamlós volt tőle, a két ló is vérbe és tajtékba borult, Mózes mégsem érzett se fájdalmat, se félelmet. Az idő megállt, a térnek nem volt sem alakja, sem iránya. Egyik percben még úgy érezték, hogy ott vannak a megszámlálhatatlan kusita sereg sűrű, tömött sorainak közepén, aztán hirtelen a hatalmas fekete sereg megtört, és minden irányba menekülni kezdett: először sűrű tömegben, aztán húszasával, tízesével, végül kettes-hármas csoportokban, aztán már ott menekült az egész megrémült áradat, mindegyik a saját bőrét próbálta menteni, beborították a széles, füves pusztát - mögöttük és a soraik között meg ott dübörögtek a kocsik, hogy öljenek, öljenek, öljenek.

Mózesnak nem maradt nyila, de a kocsijuk csak hajtott tovább, hogy gyilkoljon. A nap a fejük fölött állt, ebből tudhatta - amennyire bármit képes volt felfogni -, hogy már órák óta tart a csata. Lelassult a mozgás. A lovak kifáradtak. Mózes látta, ahogy egy másik kocsi előtt a ló térdre bukik, és korábbi sebesüléseitől haldokolva összerogy, a kocsi felbukik, és a benne állók mint a labda gurulnak le - de a gondolatai folyása nem tudta követni az eseményeket. Kezében hosszú hettita kardjával ölnie kellett, és Nunnak is ölnie kellett véres szíjáról lógó bronzkalapácsával. Ott voltak a kusiták nyomában, vadászták őket, mint a nyulat, és öltek, öltek. Addig gyilkoltak, amíg Mózes már a karját sem tudta felemelni, és a lovaik sem bírták tovább. Messzire előrejutottak a pusztán, a csend bénító és rémületes volt. A csatatér már nem látszott ide, és ami a harci zajból maradt, az is csak gyilkos sustorgásnak hallatszott. A távolban itt-ott láttak más kocsit is, itt-ott egy-két kusita is menekült még, de Mózesban elapadt a gyilkolási vágy. Visszatért belé az élet, az élni akarás, amely rosszullét és hányinger formájában bukott fel belőle...

A lovak léptettek, Nun ledobta a gyeplőt és az ostort, és élesen a gazdája szemébe nézett. Könyörtelen nevetésre fakadt, az arca összehúzódott, aztán minden figyelmeztetés nélkül lesújtott véres kalapácsával Mózesra. De ő kitért az ütés elől: a kalapács az arca mellett suhogott el, Mózes pedig odavágott a kardjával, és megsebesítette Nun homlokát, a penge oldalát végighúzva felszakította rajta a bőrt. Nun egy darabig csak állt, a vér ömlött végig az arcán, aztán tétován Mózes felé lépett, és újra fel akarta emelni a kalapácsot, de megtántorodott, elbukott, és ráhanyatlott a kocsi oldalára, majd legördült a földre, és ott maradt fekve. A lovak lépdeltek tovább, a kocsi távolodott, Mózes pedig dermedten nézett vissza erre az emberre, akit megszúrt. A távolság növekedett közöttük. Nun megpróbált feltápászkodni, a vért törölte a szeméből, és Mózesra nézett. A tekintetük találkozott, de Mózes nem gondolt és nem tett semmit, teljesen kiürült, elhagyta a remény és a harag.

Aztán ahogy a kocsi továbbgördült, Mózes észrevette, hogy egy fekete kusita fut botladozva arrafelé, ahol Nun fekszik. A fekete katona eldobta már a pajzsát és a lándzsáját, de most, ahogy a földön fekvő ellenséget meglátta, félelemtől ködös agyában felidéződött a gyűlölet és az árulás emléke, és a katona kihúzta hosszú tőrét, hogy mielőtt meghal, még egyszer ő is öljön. Többet nem látott, csak amennyit a félelem, a kimerültség és a gyűlölet szűk látóköre enged: nem látta a kocsit, se Mózest, csak Nunt, ahogy kétségbeesetten próbál talpra állni és védeni magát.

„Haljon csak meg!" - kiáltotta Mózes meggyötört elméje. - „Hadd ölje meg a kusita! Meg akart ölni, hát csak haljon meg!" Mi a különbség? Az életet igazán semmi nem választja el a haláltól. A gyilkolás puszta feladat. Magáévá tette a halált, most már akkor a részese. Az élet értéktelen és olcsó. Csak hadd haljon meg Nun...

Így jártak a gondolatai még akkor is, amikor a tagjai már megindultak: lepattant a kocsiról, és kimerült testét vad rohanásra kényszerítette. A kusita épp Nun fölé hajolt és le akart rá sújtani, amikor Mózes megölte. Aztán Mózes leengedte a kardot, és ott állt sírva, Nun meg csak nézett.

 

19

 

Mózes tépéseket csinált koszos, véres köpenyéből, és bekötözte Nun fejét, hogy elapassza a vérfolyást, a rabszolga pedig zavart, fáradt szemekkel nézte. - Egyiptomban az a törvény - szólalt meg Nun lassan -, hogy ha a szolga kezet emel a gazdájára, akkor a gazda levágja a kezét, de ha fegyvert fog rá, akkor a fejét vágja le...

Nun bólintott.

- Tartsd nyugton a fejed. Miért gyűlölsz annyira?

Mózes végzett a kötéssel, feltápászkodott a szolga mellől, és úgy szólalt meg, ahogy még soha nem volt alkalma beszélni, mert ő is sok vért vesztett a csatában, és a vérnél is többet: - Rosszul vagyok tőled, Nun, rosszul vagyok, ha ilyen ostobaságokat kell hallgatnom. Te is ember vagy, meg én is. Szörnyű dolgokat éltünk át ma, de mások még nagyobb szörnyűségeket láttak, mégis tudnak róla tiszta fejjel beszélni. Gyűlölöm a babonát, és gyűlölöm ezt a te tudatlan beduin beszédedet. Ha nem tudsz értelmesen beszélni, ahogy felnőtt emberhez illik, akkor fogd be a mocskos szádat!

Nun teste görcsösen rázkódott a zokogástól, úgy sírt, mint egy igazságtalanul megkorbácsolt gyerek, aki még csak nem is biztos benne, hogy ártatlan.

Nun abbahagyta a zokogást, és Mózesra bámult.

- Megbocsátasz? Visszaadod az életemet?

 

20

 

A kocsi elé fogott lovak úgy száz lépés után megálltak nem mintha legelni akartak volna, hiszen az állatok ugyanúgy remegtek az indulattól és a fáradtságtól, mint az emberek, hanem mert nem akaródzott továbbmenniük; Mózes meg azon tűnődött, míg utolérte őket, hogy vajon mennyit fog fel egy néma állat elméje - ha van neki - ebből az egész értelmetlen vérontásból. Szerencsések a lovak, ha nem érzékelnek többet, mint az ostorcsapást a hátukon. Csupa megszáradt tajték és alvadt vér volt a hátuk, a lábukat csüdig vér borította, ahogy a kocsi kerekeit is pirosra festette a vér, és ugyanaz a piros szín fedte be a mostanra elgörbült és kicsorbult tengelykéseket is és a kocsi bronzborítását - mintha valaki kicsit ügyetlenül az egészet erre a sötét és rettenetes bíborszínre mázolta volna.

Mózes hányni kezdett. Nun a kocsiba kapaszkodott, hogy állva tudjon maradni, és azt mondta: - Jól van, gazdám, legalább kiadod magadból a rosszullétet. - Mózes semmit sem evett reggel, mégis görcsösen tovább ürítette a gyomrát, tántorgott a heveny öklendezéstől, és egészen összehányta magát. De ez sem számított, így legalább teljes lett a mocsok kívül és belül.

Nun a kocsi padlóján feküdt, Mózes meg elkezdte visszafelé terelni a lovakat a csatatéren. Már késő délutánra járt, az ő kocsijukon kívül mások is kezdtek visszaszállingózni oda, ahol a csata elindult. Mózes most már minden irányból, jobbról, balról, elölről és hátulról is látott visszatérő kocsikat. Mindegyik egyforma volt: egyformán lassan haladtak, egyformán közönyösek voltak egymás iránt, ha megközelítették egymást, egyikük sem köszönt a másiknak. A győzelem súlyos volt és komor, egyáltalán nem örömteli; a „dicsőség" majd később érkezik, egyelőre szó se volt semmiféle dicsőségről.

Ahogy közeledtek, Mózes látta, hogyan növekszik a halott kusiták száma, és azon tűnődött, vajon volt-e egyetlen fekete katona, aki el tudta kerülni a mészárlást. Volt néhány sebesült is a földön - Mózes látta, hogy egyik-másik kocsi kitérőt tesz, hogy megölje őket. De ő nem minősítette a helyzetet, nem alkotott ítéletet, legfeljebb igyekezett a sebesülteket kikerülni.

Még legalább egy órát kellett járnia, mire magát a csatateret elérte. Itt olyan sűrűn feküdtek a halottak, hogy a földet kupacokban borította a testük, és a vérük patakja iszapossá tette a száraz talajt. Mózes homályosan megpróbálta elképzelni, mekkora lehetett a sereg. Reggel úgy látta, hogy legalább a kétszerese az egyiptomi seregnek, de most úgy vélte, legalább harmincezer halott borítja a csatateret. Ahogy az igazságérzete kezdett visszatérni, úgy érezte, a húsa összehúzódik a csontjain. Nem iszonyatot érzett: a nap folyamán minden képességét elvesztette, hogy iszonyodjon, inkább kezdte felfogni, micsoda hatalmas fájdalom és veszteség következett itt be egyetlen nap alatt. Nem ítélte el az egyiptomi zsoldos gyalogosok ezreit, akik az elbukott feketék között portyáztak, átforgatták a testeket, megölték a még élőket, letépték róluk az aranygyűrűt, karkötőt és láncot, megrakták magukat elefántcsont gyöngyökkel, fehér karmokkal, ezüstövekkel, leopárdbőrrel, mert nem tudták visszafogni a mohó vágyukat, és ott tántorogtak a használhatatlan lándzsák és marhabőr pajzsok súlya alatt. Mózes falat húzott maga köré, figyelte, ahogy marakodnak és civakodnak a prédán, és közönyös maradt.

A lovakat viszont nem tudta keresztülhajtani a holttesteken, hogy a kocsi felkaszabolja őket. Jobbra-balra fordult, hogy ösvényt találjon közöttük, és néha megállt, hogy félrerángassa a testeket. Már egészen odaért, ahol a lándzsások a pajzsfalat állták, és mintha megkönnyebbült volna a szíve, amikor a halottak között meglátta az egyiptomiak és a zsoldosok százait. Kus lemészárolt seregéhez képest kevesen voltak ugyan, Mózes mégis úgy érezte, nem élné túl, ha Egyiptomnak semmilyen árat nem kellett volna fizetnie.

Itt akadt rá Szokar-Mózes, aki megszorította a kezét, és elmondta, mennyire örültek volna, ha tudják, hogy él. Akkor látták utoljára, amikor úgy hajtott neki Kusnak, mint valami vad harci isten, és elszórta maga körül a halál magvait, Ramszesz szent házának nagyobb dicsőségére. Széthikef is folyton utána kérdezősködik. Úgyhogy Mózesnak oda kell jönnie a vezérhez.

Mózes némán bólintott, elmondta Nunnak, hogy a Seregek kapitányához kell mennie, aztán követte Szokar-Mózest a Széthikef számára állított sátorba. A vezér fekhelyét körülsereglő tisztek félreálltak, amikor Mózes megjelent, ő meg csak állt és nézte Széthikefet, aki most nagyon kicsinek, nagyon öregnek és fáradtnak látszott. A testét már lemosdatták, és tiszta, fehér lenvászonba takarták, a fejét párnákkal támasztották alá, de az arcát gúzsba kötötte a fájdalom, és a vad bulldogtekintet eltűnt róla. Az arca már kezdte magára ölteni a halál viaszos árnyalatát. De amikor meglátta Mózest, furcsa, bizalmas melegséggel elmosolyodott, kinyújtotta felé remegő karját, és azt mondta:

- Add a kezed, fiam - a hangját suttogásnak is alig lehetett nevezni. - Gyere közelebb. Maradj velem. Mostanáig vártam, de már nem várhatok soká.

Mózesból elpárolgott a felgyűlt dühös, keserű neheztelés, amelyet ez iránt az ember iránt érzett, aki - úgy érezte - minden bizalmát eljátszotta. A halál egyenlővé tesz, engesztelést és bocsánatot hoz: Mózes valahogy megértette ezt az embert és szánalmas, megalázó halálát. A méltóság, amit a világ ismer, ott feküdt a véráztatta csatatéren, ahol Kus fekete katonái a hazájukat és az isteneiket védték, és elhulltak a védekezésben. Őket védte valami a haláltól. De ezt a kicsi, rémült és magányos embert nem védte semmi. Bár próbált dicsekedni Mózesnak, mekkora győzelmet arattak, hogy alig ezer egyiptomi veszett oda, miközben az egész kusita sereg elpusztult, Mózes érezte, hogy a dicsekvés üres és szánalmas. Ott feküdt Széthikef, az ajkát rászorította Mózes kezére, és ebben a legutolsó gyöngéd érzésben, amit az egyiptomi hercegnek hitt férfi iránt érzett, próbálta megtalálni azt az értelmet és bölcsességet, a szeretetnek azt a végső ízét, ami egész életéből hiányzott. Olyan világba született, amelyet elhagyott az értelem és az ész, és ő megpróbált a maga fogalmai szerint értelmet találni benne, és érvényesíteni a józan észt, ahogy ő értette. A saját akaratából nyert elismerést, hatalmat és dicsőséget, amilyet talált, és most itt feküdt meztelenül és gyáván, itt feküdt és itt haldokolt Kus pusztaságában.

Mózes megértette. Letérdelt az ágy mellé, és Széthikef odasúgta: - Nem láttalak, amióta az öreg király megérkezett az ajándékokkal. Elrémisztett az igazságszolgáltatás, fiam?

Mózes a fejét rázta, és Széthikef lehunyta a szemét. A teste megmerevedett, kisimult. Mózes felállt, és kilépett a sátorból, a tisztek nem szóltak egy szót sem. Arra gondolt, hogy lemegy a folyóhoz, és lemossa magáról a mocskot és a vért, és már ment is. Ott találta Nunt, aki az ivó lovakat csutakolta. Ott állt a beduin csupaszon és erősen, mint az élet törzse és oszlopa, eldobta magától a fájdalmat és a fáradtságot, ott állt ifjan és egészségesen, és mosolyogva köszöntötte Mózest.