1

Nem három, hanem majdnem négy évbe telt, mire Mózes, Egyiptom hercege és Kus kapitánya visszatérhetett a Deltára, Ramszesz városába. A gyerekkor és az ifjúság már elhagyta, a férfikor megjelölte. Fekete hajába ősz szálak vegyültek: idő előtt őszült, ami korántsem volt független attól a szolgálattól, amit Kus földjén kapitányként ellátott - és a szeme körül a sivatagi nap elleni hunyorgás miatt apró ráncok jelentek meg. Sok más férfihoz hasonlóan neki is húszéves korára erősödött meg egészen a válla, magas, széles csontú alakját hatalmas erejéről és tiszteletet parancsoló tekintetéről ismerték.

A távoli Egyiptomban már legendák születtek róla, mondtak róla ezt is, azt is, igazat és hamisat egyaránt. A legendák nőttek a maguk talaján: még hosszú idő múltán is emlékeztek rá, hogy Mózes Kus földjén egy fallal körülvett város nagy királya lett, és negyven évig uralkodott benne. Azt is mesélték, hogy miután Széthikef meghalt, ő lett Egyiptom minden seregének a kapitánya, és hogy számos diadalra vezette őket.

De hogy a Seregek kapitánya legyen, az mások álma volt, nem Mózesé; és Kus városának mindössze hét méter magas, vályogtéglából épült fala volt. Ki védte volna meg, ha egyszer Kus férfijainak virága odaveszett a csatatéren? Az egyiptomiak elfoglalták hát Irgebain városát, faltörő kosaikkal ledöntötték a fakapukat, és ami ott történt, amit Szokar-Mózes emberei végrehajtottak, annak a részleteit senki nem szerette felidézni. Egyiptom istenei egy fél világgal arrébb voltak, és Kus isteneit ledöntötték és megalázták.

Az egyiptomi harci kocsikat Kus templomaiban szállásolták el, és a kusita asszonyok sírtak. Volt az egyiptomi seregben egy írnok, aki megdalolta őket, bár a dal se túlzottan új nem volt, sem nagyon régi. „Sírjatok, Kus asszonyai - mondta a dal -, mert uratok eltűnt, isteneitek ledőltek. Sírjatok, mert odavan Kus diadala, mert Kus koldussá vált, és a térdén csúszik. Sírjatok, mert Kus minden vagyonát behányták Egyiptom zsákjaiba, és ti csak a száraz csontokat rághatjátok. Sírjatok, mert csak a könnyeitek folyója mossa le a vért Kus utcáiról." Közönséges dal volt, nem túl eredeti, de sokat kifejezett.

Azt is elmondják a legendák, hogy Mózes fekete asszonyt vett nőül, és maga mellé emelte a trónjára - az igazság azonban az, hogy Kus asszonyait kiterelték a saját városuk piacterére, mint a marhát, ott álltak összetorlódva, próbálták magukhoz szorítani a csecsemőiket és nagyobb gyermekeiket, és a seregben minden embernek kiutalták a maga jussát, hogy tetszés szerint tartsa meg vagy adja el őket - természetesen az istenkirály is megkapta a maga részét, bármilyen távol volt is: ezer fekete nőt, csecsemőkkel és gyermekekkel együtt, akiket leutaztattak a Níluson, hogy Ramszesz rabszolgái legyenek. De ki mondja meg, melyik volt szerencsésebb: az-e, akit elvittek, vagy az, aki Kus romjai között otthon maradt? Az egyiptomi sereg hadiszállást csinált a városból, Mózes és Nun is megkapta a maga házát, akárcsak a többiek, és mivel Mózesnak isteni vér folyt az ereiben, neki Irgebain lányát, Irgát adták ágyasul.

2

Irga tizennyolc éves volt, de ahogy Kus földjén - vagy a saját népe nyelvén Bainiában - számlálták az éveket, majdnem tizenkilenc évesnek számított, mert itt a fogantatás napját tekintették az életkor kezdetének. Irga öregkori gyermeke volt édesapjának, az utolsó gyermek, akinek a király ágyéka az élet szikráját ajándékozta. Kus földjén az emberek csak egyetlen asszonyt vettek el, így történhetett, hogy a hét gyerekből már csak Irga élt, a bátyjai és a nővérei mind meghaltak, és meghalt az anyja és az apja is. Egyiptomban a nők gyakran nem takarták el a mellüket - Kus földjén minden nő fedetlenül hagyta a mellét, hiszen ki ne nézne szívesen arra, ami szép? Irga szépsége Kus szépsége volt. Mózes az egyiptomi nők között nem ismert nála magasabbat, de persze Kus fiai is jóval magasabbak, csontosabbak és izmosabbak voltak, mint Egyiptom fiai, és a lány bőre olyan lilásfekete volt, mint az érett, édes szilva. Úgy tartotta a fejét, akár a hattyú, és járás közben az egész teste könnyed eleganciával ringott. Kicsi, keskeny orra, vastag, érzéki szája volt, erősen hullámos haját koronaként tűzte a fejére. A többi kusita nőhöz hasonlóan az ő öltözete is egyetlen térdig érő, élénken csíkozott gyapjúszoknyából állt, amelyet olyan finomra és puhára szőttek, mint a tiszta lenvásznat, és hűvösebb idő esetén a vállán köpenyt is viselt. Nem csoda, hogy a seregben minden ember irigykedve nézett Mózes zsákmányára.

De Irga több is volt ennél - ahogy Mózes hamarosan megtudta. Hajdan Kus legnagyobb becsben tartott istenei nők voltak, és a kusita legendákban még ott élt az az idő, amikor az élet arany volt, az emberek testvérekként éltek - és akkoriban öt asszony uralkodott Kus földjén, akiket Mganáknak neveztek. A Mganák idején nem volt háború és gyűlölség, és egyetlen ember sem emelte a kezét a másikra. Aztán ezekben a szörnyűséges időkben újra feléledt a legenda: Kus asszonyai Irgát nevezték a Mganának, és letérdeltek előtte, ha az utcán járt. Szokar-Mózes ugyan megkorbácsolta őket, de akkor is csak letérdeltek, ha meglátták.

Úgyhogy Szokar-Mózes figyelmeztette Mózest: - Ne engedd ki az utcára, hiszen Kus istenei meghaltak. Legközelebb majd még úgy döntenek, hogy szent, és erre végképp semmi szükségünk. Egyetlen egyiptomi isten sem jönne el ilyen irdatlan messzire, ahol még templomot, sőt oltárt sem emeltünk nekik, és ahol egyetlen papunk sincsen. A hettita katonák oltárt emelnek a maguk Baál istenének, bár bolondok, ha azt hiszik, hogy az égett hús szaga olyan messzire elszáll, hogy megérezze Kánaán földjének valamelyik Baálja, akikből annyi van, ahány domb azon a nyomorú kis földön. A tengeri népek azt suttogják, hogy Kus isten-anyja azonos az ő Demeterjükkel, és békét akarnak a két istenanya között. De én ebből nem kérek! Kus istenei meghaltak. Én az élőkkel tudok bánni, akiket látok, és akikhez szólhatok, de az istenekkel nem akarok kikezdeni. Egyedül vagyunk itt, majdnem egy év járóföldre a Deltától, és ha egyszer elpusztítottuk Kus isteneit, akkor maradjanak is elpusztítva.

Szokar-Mózes nem hasonlított Széthikefre, sem az eszében, sem a képességeiben: nehézkes, döcögő módon közelített meg minden problémát. Marhabőr ostorát még mindig magával hordta egy bőrszíjon a jobb csuklóján, és soha nem átallt személyesen igazságot szolgáltatni. A katonák féltek tőle és tisztelték, de szeretetet vagy rajongást sohasem tudott kiváltani senkiből. A Seregek kapitánya tisztelte és csodálta Mózest, de kissé neheztelt is rá: a tisztelete az alacsony sorúak tisztelete volt a Nagy Ház hercege iránt, a csodálata nem annak szólt, ahogy Mózes a csatában küzdött, hanem ez is az írástudatlan csodálata volt az írni-olvasni tudó ember iránt. Neheztelni viszont azért a kevélységért neheztelt rá, amelyet Mózesban látni vélt - a maga részéről teljesen biztosra is vette, hogy Mózes lenézi őt. Mivel ő maga állandóan szükségét érezte, hogy anyagi biztonságban éljen, és a teljességgel bizonytalan jövőt mohóságával ellensúlyozta, megdöbbentette, mennyire nem érdekli Mózest a zsákmány és a préda. Mivel nem értette meg az olyan ember magatartását, aki világ életében gazdagabb volt, semhogy fel tudta volna mérni vagy át tudta volna gondolni, Mózesnak az anyagi világ iránti megvetését mint nyílt sértést önmagára vette.

Mózes fáradtan hallgatta az istenekről szóló előadást, egyrészt kínosan is érezte magát, másrészt mindinkább eluralkodott rajta az undor ezek iránt a gyerekes babonák iránt. Ilyenkor mindig eszébe jutott Amontef, Nef és Aton-Mózes, és kétségbeesetten vágyódott olyan emberek társaságára, akik az elméjüket és a bölcsességüket használják. Szokar-Mózesnak ezt felelte: - Miért nem küldöd el a lányt az istenkirálynak, Szokar-Mózes? Akkor egyszerre meg is szabadulsz tőle, és az istenkirálynak is lesz új szórakozása egy éjszakára.

De Szokar-Mózes nem merte volna megtenni, mert bármit beszélt Mózes, a Seregek kapitánya nem hitte el, hogy ne vívná ki a herceg haragját, ha elveszi tőle ezt a ragyogó nőt. Pedig Mózes nem nézett rá más lányra: lelki szemeivel csak egyetlenegyet látott. Egész lényével Meritatont szerette, aki olyan erősen hatott ifjúságára és reményeire - azt a legendát, hogy Irgát vette feleségül és tette királynőjévé, és vele uralkodott Kus trónján, ugyanolyan vékony anyagból szőtték, mint a legtöbb hasonló történetet. Kus királyának leánya naphosszat ült szó nélkül Mózes házában, és csak a szemével követte a férfit. Tekintetének néma vádja Mózest napról napra jobban zavarba hozta. A lány nem beszélt egyiptomiul, Kus fekete népének nyelve pedig olyan idegen volt az egyiptomi fülnek, olyan lehetetlen volt a ragozása, és hangzói olyan lágyak voltak - szöges ellentétben az egyiptomi nyelv pattogó mássalhangzóival -, hogy a seregből senki nem tudott néhány főnévnél többet megtanulni Bainia nyelvén. Így hát Mózes és Irga semmilyen nyelven nem érintkezett.

Nun félt a lánytól. - Fekete: a feketék mind gonoszak - mondta Mózesnak magabiztosan. Aztán amikor Mózes megkérdezte, honnan tud a feketéknek erről a tulajdonságáról, azt felelte: - Különben mért volnának feketék? - ami olyan nyomós érv volt, amely az ő számára egyszer és mindenkorra le is zárta a kérdést. Nun figyelmeztette Mózest, hogy a lány csak az alkalomra vár, de előbb vagy utóbb meg fogja ölni.

Mózes csak a vállát vonogatta, noha különben egyre jobban kezdte becsülni Nun emberismeretét. Egyre jobban ismerték egymást, és Nun újra az a magabiztos, ironikus és módfelett ügyes ember lett, amilyennek Mózes a rabszolgapiacon megismerte. Most, hogy békét kötött önmagával, és elrendeződött ez a vérbosszúügye Mózessal, nem szolgája, inkább vezére volt a hercegnek és főudvarmestere a háznak: ő dirigálta a szolgálókat, ő vásárolta az ételt, és ő látta el a háztartás ügyes-bajos dolgait. A babiloniaktól beszerzett egy rojtos köpenyt, és nyírott szakállával, göndör, olajos, sűrű, hátul összefont hajával egészen úgy is nézett ki, mint egy babiloni. Az anyanyelve is hasonlított az övékhez, amellett kiváló érzéke volt a többi nyelvhez is, mivel hosszú útjuk során nemcsak a hettiták furcsa nyelvét tanulta meg egész rendesen, hanem a tengeri népek beszédéből is felszedett néhány foszlányt.

Mózes jobban tette volna, ha figyel Nunra, mert eljött az az éjszaka, amikor a kusita lány végre becsúszott az ágyába. Mózes hosszú ideje nélkülözte már az asszonyi nemet, márpedig az ő korában egy fiatalember nem érheti be az álmaival. Már félig aludt, amikor a lány megérkezett, és forró testének érintése, bőrének illata, remegő kívánkozásának őszinte ereje - Mózes legalábbis így értette - megtörte a férfi minden ellenállását. A keze végigsiklott a lány hátán és tomporán, de ahogy csókolni kezdte, egyszer csak megérezte a vállán a kés élét. A lány rosszul célzott a sötétben, és Mózes dühös kiáltással el tudott ugrani. A szoba sötétjében csak a lány árnyát látta, ahogy rá akarja vetni magát, és a puszta szerencséjének köszönhette, hogy csuklón tudta ragadni. De a lány még akkor is úgy küzdött, mint a vadmacska, amikor Mózes szorításában el kellett engednie a kést, aztán mikor futva megérkezett Nun is, mindkettejük erejére szükség volt, hogy megfékezzék.

Megkötözték, Nun meg elment lámpáért, hogy megvizsgálja Mózes vállát. Mély volt a vágás, de csak húst ért. Mikor Nun kiégette és bekötözte a sebet, megkérdezte: