A kereskedő hajlongva köszöntötte Mózest, önmagát többszörösen lekicsinyelte, a herceget pedig biztosította róla, hogy életének nincs is más célja, mint hogy őt szolgálja. Először ravaszul az eladásra váró gyönyörű lányokról kezdett beszélni, hiszen magától értetődik, hogy a királyi rokonokat csakis ilyen cél hozza el a városnak ebbe a rosszhírű sarkába.

A rabszolga-kereskedő bölcsen bólintott, az arca gondterhelt ráncba gyűrődött. Még hosszú percekig bólogatott, aztán felsóhajtott és kijelentette:

- Nincs kedvem játszani és vitatkozni. Kotofárnak hívnak?

- Akkor tehát tudod, ki vagyok. Ha az ár nem mértéktelen, megfizetem. Mutasd a szolgát, és a többit felejtsd el.

- Hm, higgy nekem, istenség, az életemet adnám, hogy egy tűszúrástól megkíméljelek. De a kérésedet meg kell fontolnom. Meg kell fontolnom. Ha volnál szíves, erre fáradj, Egyiptom hercege. - Azzal átvezette a tömegen a kunyhók túlsó felére, és közben magyarázta, hogy a legjobb szolgák a hadifoglyok, akiket az istenkirálynak tartanak fönn, na nem olyan célból, amihez ilyen különös ember kell, hanem csatornaásásra, vízszivattyúzásra, kőhordásra. Ami nem azt jelenti, hogy itt, a világ legnagyobb rabszolgapiacán ne volnának szokatlan és különleges esetek. Hiszen vannak. De hogy kocsihajtó?

Végigvágtak a vásárlók zajos tömegén, akik nem voltak mind egyiptomiak, hanem érkeztek vevők a filiszteusok földjéről és Hattiból is, és teli torokból alkudoztak, mind túl akarta kiabálni a többit, a kereskedők pedig az összes többiek hangját el akarták nyomni. Hogy ebből a káoszból hogy születhet egyáltalán üzlet, azt Mózes nem értette, ráadásul mindennek a tetejébe a szamarak, a tevék és a málhás lovak is ott dübögtek a piac körül, a rabszolgák pedig halomba rakták az árut, amelyet meg kellett még mérni és az értékét ki kellett alkudni, hogy a megvásárolt rabszolgáért a megfelelő csereértéket megkapják.

De Kotofárt, úgy látszik, semmi sem zavarta, csak megvonta a vállát, és megjegyezte: szerencse, hogy nem megy annyira a piac. - Kicsit elszabadulnak a dolgok - mondta -, mikor a felső-egyiptomiak idejönnek, hogy megtöltsék az ágyukat vagy a konyhájukat. Azon gondolkozom, Egyiptom hercege, hogy a hettiták híresen jól értenek a lovakhoz, és most jut eszembe, hogy van is itt egy kiváló fiatal férfi Hattiból, aki erős és egészséges, a királyi őrségből adták el, mert szerencsétlenségére a királynő sógornőjének a szeretőjével kellett összekapnia. Azonkívül, ha jól emlékszem, van itt egy óriás kusita is, de hogy ért-e valamit a lovakhoz, azt én nem tudom.

Már a hosszú kunyhó végénél jártak, távol a tömegtől, beszélhettek normális hangon. A kunyhóban a meleg napsütés ellenére is sötét volt. Mózes az építmény végében több embert is látni vélt, akiket cölöpökhöz vagy korlátokhoz láncoltak, volt, amelyik a földön terült el, mások guggoltak. Egy gránittáblán két egyiptomi rabszolga ült a kereskedők élénkvörös ágyékkötőjében, a homlokukon bélyeg - Kotofár szavára ugrottak, és hozták a hettitát.

Mózes látott már hettitát, de a tapasztalatait a Nagy Házban járt gazdag kereskedőkre és diplomatákra alapozta, akikre az a szakállas, rongyos, sovány fiatalember, akit most eléráncigáltak, egyáltalán nem hasonlított.

A férfi összegörnyedt, mint az állatok, apró kék szemét hunyorgatta, hogy ne süssön bele a nap, a fejét és az arcát hosszú, gubancos, mézszínű szőrzet borította, akár egy állatot a bundája. A mostanra rongyos és mocskos hettita nadrág még rajta volt, deréktól fölfelé azonban nem viselt semmit, és mikor Mózes meglátta a testét ingként borító, félig begyógyult varokat, amit a korbács okozott, undorodva lépett hátrébb.

- Kocsihajtó pedig a javából...

Mózes nem sejtette, hogy előre megtervezett ellentétbemutatót kell végignéznie, mert Kotofár már régen eldöntötte, melyik rabszolgát fogja eladni, és csak az árát akarta megalapozni. A hettita törvényszegőt elvezették, és újabb hettita következett: harminc év körüli, jól öltözött férfi az udvaroncok csinos, bár most már foltos ruháiban, akinek posztókalapja alatt a haja is meg volt fésülve. Mózes dühös pillantására a második hettitát egy egyiptomi bűnöző váltotta föl, akit a rabszolga-kereskedők váltottak meg a halálbüntetéstől: a hordótermetű, alacsony ember malacszemeiben gyilkos fény égett. Elvitték, és jött egy barna líbiai, aki büszkén pózolt, de az arca egy őrültmaszkra emlékeztetett. Így jutottak el végül Kotofár választásához, egy mükénéi tengeri rablóhoz, aki egymaga menekült meg a Delta alatt elsüllyedt hajóról, és a halászok találták meg és adták el a rabszolgakufároknak.

Magas, vállas és jóképű férfi volt, barna haja két vastag varkocsban lógott le a hátán, az arcát göndör barna szakáll szegélyezte, kezei szélesek és ügyesek voltak. Mózes már-már beleegyezett, hogy ez az, amit akart, de még megkérdezte:

Kotofár zavartan és szomorúan mentegetőzött. Könyörgött, Mózes bocsásson meg, és értse meg, hogy nem olyan nagyon egyszerű a kívánságát egy pillanat alatt teljesíteni. Ha Egyiptom hercege csak egy-két napot vár, a kérését az utolsó ízig teljesítik.

A kereskedő arcán különös kifejezés jelent meg, lassan bólintott, szinte örömmel. - Talán van, de hogy megfelel-e neked, Egyiptom hercege, azt magadnak kell eldöntened.

A beduin hirtelen abbahagyta az ellenkezést, és felugrott a kőre, miközben úgy rázta le a két rabszolgát, mint a gyerekeket. Ott állt, szétterpesztette béklyós lábát, és Mózest bámulta, meg az arany lószerszámokat és a fénylő drágaköveket. Nem volt magas, legalább egy fejjel alacsonyabb volt Mózesnál, de erős testalkata, hordószerű törzse volt, karját és lábát izomkötegek borították. A nyaka úgy megvastagodott, hogy a feje kisebbnek látszott, mint amekkora valójában volt. Az arca lapos és széles, a szakálla épp kezdett göndörödni, hosszú fekete haja egyetlen vastag, gubancos fonatban lógott a hátán. Az orra - mint a beduinoknak általában - rövid volt és vastag, sötét szeme mélyen ült széles homloka alatt, és Mózest egyszerre nézte megvetően és csodálkozva. Hirtelen Kotofárhoz fordult, és furcsa, orrhangú egyiptomisággal kérdezte:

Mózes közben a beduint csodálta. A szolga meztelen volt, mezítláb állt előtte, ágyékát egy ronggyal kötötte meg. A lába és a törzse szőrös volt, szőrösebb, mint az egyiptomiaké, de még a szőrén át is jól láthatta Mózes a korbács nyomait, amelyek kicsipkézték a testét. És minden vadsága és mocska ellenére volt benne valami megnyerő: Mózes úgy érezte, ezt az embert sokan volnának képesek követni és szeretni.

Mikor Kotofár már nem ócsárolta tovább, a rabszolga mélyen zengő nevetésben tört ki.

A rabszolga érdeklődve hallgatta őket, az arcára megvető élvezet ült ki.

-      Mi a neve?

- Nun.

A rabszolga elgondolkozva biccentett, mintha tűnődne, érdemes-e válaszolnia. Aztán elvigyorodott. - Engem már hajtottak, de a hajtás inkább tehozzád illik, paprikajancsi.

„Nem haragszom rá - gondolta Mózes. - Hozzám még így senki sem beszélt, kivéve az unokatestvéreimet, de akkor sem haragszom." Kellett neki a férfi. Eddig két ember volt az életében, akit rögtön rokonszenvesnek talált: Amontef és Nef, és most itt volt a harmadik, ami furcsa érzés volt: úgy érezte, ha meg tudja nyerni egy ilyen ember tiszteletét és hűségét, akkor az önbizalmát alapozza meg, amire égető szüksége volt. Kotofár fürkészve figyelt, latolgatta, mi is az ő szerepe, hagyja-e, hogy ez a keserű játék folyjon a maga módján, vagy bizonyítsa az egyiptomi istenkirályok iránti tiszteletét azzal, hogy beavatkozik, hívja az őröket, és ölesse meg ezt a szerencsétlen beduint. A rabszolgák minőségéről való tudása azt súgta, ne tegye, de közben azt is tudta, hogy olyan embert etet, aki soha nem talál vevőre.

Mózes már döntött helyette. - Figyelj, Nun: Kus földjére megyek, háborúzni, és kocsihajtó kapitány leszek. Kocsihajtóra van szükségem, olyan emberre, aki harcol, ha harcolnia kell. Te vagy az emberem?