2

Erre gondolt hát Mózes: gyermekkora jókedvére és derűjére, és nem törődött a bánattal és a keserűséggel. Máskor sem menekült önsajnálatba, és végül is Ramszesz istenkirály nem is bánt el vele nagyon kegyetlenül. A Nagy Ház és Ramszesz városa amúgy is keserű hely lett, abból a három emberből, akit szeretett, kettő meghalt már, a harmadikat meg okosabb volt kerülni, különböző megfontolásokból. Mózes mindig is vágyott délre, Közép-Afrika rejtélyes, legendás világába, amelynek északi határa Kus - ahogyan mindig is csodálta a felsőegyiptomiakat, akik a vad feketéktől óvták a határt.

És most ide készült, végre-valahára. Tizennyolc éves volt, magas és erős, eszébe sem jutott, hogy Egyiptom barbárok elleni háborúja más is lehetne, mint izgalmas és dicsőséges. Igaz, gondolta, sikerülhetett volna jobban is a Ramszesszel folytatott beszélgetés. Ott állt szemben azzal az emberrel, akit az anyja gyilkosának tart, és mégis visszafogta a keserűségét - másfelől, ezt is érezte, az istenkirályból hiányzott minden gyűlölet vagy akárcsak harag, és ez leszerelte. Ramszeszt a legrosszabb esetben is csak bosszantotta, a legjobb esetben meg szórakoztatta az egész, ami zavarba is hozta Mózest, és meg is gátolta a saját gyűlöletének dajkálásában. A helyzet az, hogy nem is tudott igazán gyűlölni - ami nem meglepő, hiszen semmi sem edzi olyan jól a szenvedélyt, mint a tudás, márpedig Mózes nemcsak Amontef tanításának gyümölcsét szívta magába, hanem az építész Nef szkepszisét is.

Ezért megelégedett azzal, hogy bosszúját három évvel elhalasztja. Tizennyolc évesen három év maga az élet.

Ezek a gondolatok foglalkoztatták, amikor néhány nappal Ramszesz döntése után Tanisz ősi városában sétált. Az istállókhoz tartott, a gyakorlótérre, mert tudta, hogy ott találja a Seregek kapitányát, Széthikefet, aki a hadjáratot vezeti Kus földjére, és ott kellett jelentkeznie a szolgálatra. Ment a régi, kacskaringós utcákon, a kiszáradt vályogházikók mellett, és nem is igen látta az útjából elugráló meztelen gyerekeket, sem a szentséges egyiptomi herceg láttán homlokukat megérintő férfiakat és nőket, mert a gondolataiban csak a rá váró kaland és izgalom járt. Elképzelte, ahogy az imbolygó harci kocsin egyensúlyoz a csata vad zűrzavarában, és fenyegető kiáltásokat hallatva ráront az ellenségre. Annyira magával ragadta a képzelete, hogy maga sem tudta, hogyan, már oda is ért a gyakorlótérre, és meglepetten bámulta a tér megkeményedett sarát és a hosszú épületet, Ramszesz híres istállóját, ahol tízezer lovat tartottak és etettek.

A gyakorlótér azonban a valóságot is a gondolataihoz rendelte, mert legalább száz kocsi most is kint gyakorlatozott: a lovak patái, a hajtók kiáltásai, a kerekek csikorgása és súrlódása és a lovat, hajtót és kocsit bevonó porfelhő alapján elég könnyű volt elképzelni a csatateret. Mózes számára ismerős volt a látvány, de csak távolról, most viszont ő is részese lett, és miközben körbeindult a barakkok felé, reszketett a várakozástól.

Széthikef is a valósághoz tartozott. A zömök, széles vállú, kötött izmú, lapos arcú ötvenes férfit Mózes az istállók előtt találta meg, egy-két tisztje társaságában, ahol savanyú arccal, elkeseredve figyelte a kocsihajtókat. Mezítláb állt, egy szál ágyékkötőben, nem viselt díszt, fegyvert, rangjelzést, se mást, kiválóságát csak a sebhelyek és hegek árulták el, amelyek az egész testét beborították, még az arcát és kopaszodó fejét is. De Mózes tudta, hogy éppen ebben áll a kiválósága, hiszen ki ne ismerné föl a névtelen parasztok gyermekét, aki tízévesen indult először csatába mint fegyverhordozó, és azóta sem kapott vagy kívánt egyetlen év szabadságot sem?

A körülötte álló tiszteket is hasonló sebhelyek borították; közös foglalkozásuk is hasonlóvá tette őket egymáshoz - ahogy két matróz vagy két ács is hasonlít. Így emlékeztettek egymásra ezek az emberek is száraz, barna bőrükkel, arcuk kemény vonásaival, szemük szoros pillantásával, ahogy a napsütötte teret szemlélték. Mesterükhöz, Széthikefhez hasonlóan ők is csak ágyékkötőt viseltek, vagy legfeljebb a csípőjükről bőrszíjon lelógó tőrt. De Mózest az lepte meg, hogy itt, a saját környezetükben, a palota díszes lószerszámai híján semmi sem mutatta rajtuk, hogy emberi lények. Nem kegyetlennek vagy bestiálisnak mutatkoztak, csak egyszerűen nem emberinek. Mózes persze igen nehéz helyzetbe került volna, ha valaki rákérdez, miért vagy hogyan jutott ilyesmi az eszébe.

Széthikef hirtelen előrelendítette a karját, és felkiáltott: - Elég ebből, átkozottak! Nincs Egyiptomban egyetlen kocsihajtó! Adjátok ide Hatti legrosszabb bugrisát, az is többet kezd a fogattal és a kocsival, mint ezek a tökfej parasztok, ezek az állítólagos kocsihajtók! Hát bolond vagyok én? - ordította a kapitányainak, majd mikor őrjöngő tekintetét némán fogadták, folytatta:

Mózes egy pillanatra azt gondolta, a Seregek kapitánya mindjárt szétrobban a puszta elkeseredett dühtől. Ott állt a herceg előtt némán, csípőre tett kézzel, nézte a merev, fehér rakott lenvászon kötényt, az arannyal díszített övet, melyen minden aranylemezt rubintok és gyöngyök ékesítettek, a széles arany nyakéket a szfinx fejfüggővel, az ezüsttel szegélyezett sarut és a tőrét rejtő ezüsthüvelyt. Végül a józanság és a mérséklet legyőzte benne a haragot, Széthikef mély lélegzetet vett, nyelt egyet, és meg tudott szólalni:

Mintha csak a kérdésére válaszolna, az egyik tiszt, aki a kocsik felé indult, visszafordult és odajött hozzá: magas, jóképű férfi volt, arcán fehér forradás futott végig a halántékától a járomcsontján át egészen a szájáig, mintha állandóan gúnyosan vigyorogna. Rámosolygott Mózesra, üdvözlésképp mindkét kezét a homlokához érintette, és minden körülményeskedés nélkül azt mondta:

Mózes azonnali megkönnyebbülését és háláját csak némi óvatosság fogta vissza. Ez itt új világ, kezdte megtanulni, úgyhogy nem fogadta el egy szóra Hetepré segítségét, hanem tudni akarta, miért segítene.

Mózes mosolygott. - Értem. Így folynak a dolgok a seregben. És mi lenne, ha a szavaidat sértésnek venném, és itt helyben megölnélek értük? Egyiptom hercege vagyok.

Mózes füttyentett. - Mit szánsz a feleségednek, amíg nem vagy itthon, katona? Palotát?

3

A borospince előtt egy padra ültek az árnyékba, amelyet a Delta gyakori növénye, egy fényes, rézzöld levelű tövisfa, a pelph kínált - Mózes ugyanis bármennyire szerette volna, nem bírt belépni a sötét, bűzös tavernába, ahol a katonák borozás közben színes és trágár történeteket adtak elő a nőkről és a háborúról. Rá kellett ébrednie, mint később még sokszor, hogy nem olyan könnyen olvadnak és hajolnak meg a hűség és az istenség vasrudai, amelyet ifjúsága évei kovácsoltak benne, és egy dolog, hogy az ember nem hajol meg azok előtt, akik maguk is részesei a palota tiszta, fehér ragyogásának, akár hercegek, akár papok, akár írnokok, akár szolgák, és teljesen más dolog ezekkel az izzadt, poros és mocskos szájú katonákkal cimborálni.

Ha egy herceg nem lehet mindig herceg, nagyon könnyen válhat védtelen és szorongó lénnyé. Mózes nem volt még elég idős, hogy sikeresen el tudja rejteni az érzéseit. Látta, milyen fürkészve figyeli Hetepré, és úgy érezte, a katona átlát rajta, a veséjébe lát.

„Mindegy - gondolta magában -, azért ez nem lesz mindig így. A palotában is megtaláltam a helyem, majd csak megtalálom a seregben is." Hetepré azt mondta, ez új világ, ha az embernek itt kell élnie, akkor el kell fogadnia a szabályait. A katonáknak is vannak erényeik, folytatta, de a mesterségük a gyilkolás, és mégiscsak koszos, mocskos szájú banda. Több esélyük van rá, hogy a sivatagban végzik, ahol a keselyűk tépkedik tisztára a csontjaikat, mint a balzsamozók kádjában. Ő maga sohasem járt a Nagy Házban, közölte, de úgy hallja, ott azért kicsit máshogy mennek a dolgok.

Mózes bólintott. - Nyolcéves koromban tanultam meg olvasni, és azóta folyamatosan írok és olvasok.

Hetepré arcára most először ült ki tisztelet és elismerés, aztán komótosan bólintott. - Igazi egyiptomi herceg. Azt hiszem, hasznára leszünk egymásnak. Széthikef sem tud olvasni, se írni. Én sem, persze. Pedig jobb fegyver az, mint az acélpenge, Egyiptom hercege, de épp ezért tartsd a kötényed alatt, ahogy a legjobb fegyvereket szokás, míg el nem jön az ideje, hogy hasznát vedd.

Mózes megkönnyebbülten mulatott, mikor ráismert erre a világra: a szervezkedések és ellenszervezkedések világára, a hazugság és csalás világára, amely ebből a szempontból nem is nagyon különbözött a Nagy Háztól.

Ahogy ott beszéltek, köréjük gyűlt néhány kocsihajtó, hogy megbámulja a magas egyiptomi herceg ékszereit és előkelő megjelenését. Hetepré a tekintetével és egyetlen kézmozdulatával eloszlatta őket, trágár kifejezésekkel illetve az őseiket. - Kutyák - mondta Mózesnak. - Az első lecke a katonaéletből. A katona kutya. Vess neki csontot, de pattogtasd az ostort is. Itt egyetlen tiszt száz emberért felel. Miszlikbe tépnék, ha nem tartanának tőle.

Mózes a távolodó katonák után nézett, aztán visszatért a korábbi témához. - Azt mondod, inkább harcolsz Kus ellen, mint Hatti vagy a filiszteusok földje ellen?

Mózes a fejét rázta.

- Helyes, egyiptomi herceg vagy, van pénzed. Én majd gondoskodom a kocsiról. Olvasni meg írni azt nem tudok, de a kocsikhoz értek. Na és lovaid vannak?

Hetepré barátságosan mosolygott és bólintott. - Én szegény ember vagyok, de a pénzt azt szeretem. Mondják, hogy a gazdagokat néha hidegen hagyja, ami persze csodálatra méltó, az ember örül az előkelő neveltetésüknek. Talán nem gondolnád, ahogy így rám nézel, de én nagyon tisztelem a neveltetést, a jó modort és az élet magasztosabb dolgait. Sajnos az én származásom nem adta meg nekem ezeket a dolgokat. Most, hogy látom, mi a helyzet, a legjobb lovakat fogom megvenni, és általában mindenből a legjobbat. Alább nem adjuk. Egyetértesz, Egyiptom hercege?

A kocsihajtó kapitány komolyan vette a kérdést, és jól megfontolta. - Van - vallotta be végül -, de érdemes meggondolni. Széthikef, a Seregek kapitánya. De ezzel a beszélgetéssel még ráérünk. Egyelőre, Egyiptom hercege, még egy dologra van szükséged: egy kocsihajtóra. Majd én betanítom, személyesen figyelek rá, persze csak ha fiatal, erős és bátor embert veszel.

4

Nef visszatért. Mózes a szobájában találta a mérnököt, ahogy a széles ablakból az alkonyt figyelte a rózsaszín és bíbor Níluson. Mózes rájött, hogy a mérnök felismerte a lépteit, mert meg sem fordult, mikor mellé lépett, úgy üdvözölte őt.

- Hogy imádkozom-e? Nem égetek húst, Egyiptom hercege, nincs nekem se tömjénem, se fűszerem, és azt a kicsit is elfelejtettem a Halottaskönyvből, amit tudtam. Hogy imádkoznék hát?

-      Úgy? Ezt Amontef tanította neked?

- Igen...

-      Miért van az, Nef, hogy Aton hívei közül, akik oly régen követik, kockáztatva az életüket és a vagyonukat is, olyan sokan lesznek végül cinikusak és keserűek?

Nef komolyan felelt: - Énszerintem beduint.

Mózes hirtelen nem tudott megszólalni, úgy érezte, a szíve kiugrik a helyéről és megfojtja. A nap már leszállt, egészen sötét volt a szobában. Mózes az ablaknál állt, előrehajolt, a párkányt markolta, és mikor Nef megkérdezte, rosszul van-e, csak a fejét rázta, és annyit tudott kipréselni magából:

Az idő lassan múlt, ott álltak a sötétben, egyikük sem szólalt meg. Még több idő telt el, még sötétebb lett, végül megjelent a folyón a holdfény első ezüst csíkja. Mózes törte meg a csöndet.

- Nef?

Nef a fejét rázta, és nem szólt semmit.

5

A világ reggele volt még ez, amikor Mózes Tanisz régi utcáit járta, amelyet az ő életében neveztek el Ramszesznek - számos helyen az ébredés kora volt. A kereskedő kora: hirtelen az egész mediterrán világ tudta, hogy amit az egyik ember el akar adni, azt a másik majd megveszi. Igaz, az ősi Akkádia és a távoli Kína kereskedőkaravánjainak még a sivatagon és a hegyeken kellett átkelniük csodás portékáikkal, de ez csak az ér volt. Kellett még a belföldi tenger és rengeteg, rengeteg hajó, hogy az ér hatalmas árrá duzzadjon - ám a kereskedők olyan gyorsan döntötték le a félelem és a babona korlátait, ahogy átvitorláztak Herkules oszlopain Britanniába és Írországba és fel Norvégiába, másrészt a Hellészpontoszon át a Fekete-tengerre, és a beleömlő folyókon föl a kaukázusi népek vad földjére, olyan gyorsan történt meg mindez, hogy nem maradt idő, hogy valaki feltalálja a pénzt.

De valamilyen fizetőeszközre szükség volt. A föníciaiak között a gyöngy és a drágakő lett a kereskedelem és az érték egysége. Az akháj szigetek tengeri népe ónból, aranyból és ezüstből készült golyókat használt, a hettiták pedig minden idők legértékesebb fémét, a vasat, egy könyök hosszúságú rudak formájában. Egyiptomban a lenvászon méterével és a búza zsákjával való számolás nehézkessé vált Ramszesz városának egyre növekvő kereskedelme számára, és helyettük a rézből, ónból és aranyból készült gyűrű és karkötő lett az értékek egysége. Nem volt olyan hely a világon, ahova az egyiptomi gyűrű ne találta volna meg a maga útját, sem a világnak olyan mozdítható java, amelyet ki ne rakodtak volna Ramszesz kődokkjain.

Így Mózes is aranygyűrűkkel teli bőrtarsollyal az övén indult a rabszolgapiacra, és jókora bizonytalansággal a szívében, hogyan is vásárol az ember kocsihajtót. A piactér a palota vízi oldalának legvégén helyezkedett el, hogy a Nagy Ház lakóit ne zavarhassák se a szolgák fájdalmát vagy félelmét jelző kiáltások, se a bűz vagy a rettenet - a rabszolgapiac természetes velejárói. Itt, ahol véget ért a rakpart, a folyó széle sáros volt és iszapos, az árvíztől cölöpök és vízszintesen elfektetett pálmatörzsek védték valamelyest, de sohasem száradt ki; a halászok itt tisztították és pikkelyezték le a napi fogást.

Egy hosszú, nádtetejű vályogtégla kunyhót újítottak fel itt nemrég a rabszolga-kereskedők, vagyis az a lazán összetartozó körülbelül negyven család, akiknek az egész Delta területén egyedüli joguk volt a rabszolgák vásárlására és eladására. A háborúban ejtett foglyok a törvények szerint az istenkirályt illették, de a külföldön vásárolt szolgákat és az egyiptomi adósrabszolgákat a főpiacon árusították. Az alku megkötéséig a rabszolgákat láncon tartották a hosszú kunyhóban, egymáshoz kötöztek férfiakat, nőket és gyerekeket, csak a szüzeket tartották külön. Napjában egyszer kaptak enni: száraz kenyeret, sózott halat és néha egy kis gyümölcsöt is, hogy ne legyenek betegek. A dolgukat a kunyhó mögött, a folyóparton végezték, és hogy a piac mocskát lemossák róluk, a kereskedők szolgái minden este végigvonszolták őket a folyón. Mivel a kereskedők sajnálták az ételt, a vacsora minden alkalommal harcot, dühkitöréseket, sikoltozást és vádaskodást váltott ki, és mivel a kunyhó döngölt talaja nyirkos volt, a betegség gyorsan terjedt. A halászok szánalomból és megvetésből gyakran dobták oda az éhező rabszolgáknak a megtisztított halak beleit és fejét. Volt olyan rabszolga, aki undorodott a bűzös cafatoktól, mások éhesen falták, az anyák pedig könyörögtek gyermekeiknek, egyék meg a nyers és ronda darabokat, mert távoli törzsi emlékeik azt súgták nekik, hogy a halban lévő anyagok távol tartják a betegséget.

De a hasznos rész nem vált el a károstól: a gyorsan bomló, romlott haltól egy-egy rabszolga fájdalmában ordítani kezdett, és olyankor a többiek is vele sírtak és nyögtek, ahogy eszükbe jutott az otthon és a család, és reménytelen, elkeseredett jajgatásba kezdtek. Ilyenkor a kereskedők szolgái megszállták a kunyhót, korbácsaikkal jobbra-balra pattogtattak, és ezzel a módszerrel teremtettek csendet és rendet.

Ez nem számított véghetetlen gonoszságnak: a rabszolga az rabszolga, az ilyesmi hozzátartozik az élethez - még egy Mózeshoz hasonló fiatal, érzékeny és gondolkodó ember sem tudott jól működő társadalmat rabszolgák nélkül elképzelni. De azért undorodott és bosszankodott, amikor a rabszolgapiacra ki kellett mennie.

Gyűlöli ezt a helyet, mert bűzlik, gondolta magában, és volt is némi kevélység abban a finnyás undorban, ahogy a nyomorult életeket nézte. Mózes mégis különbözött unokatestvéreitől, a palotabeli törzstől - és amióta a saját titkát megtudta, még inkább különbözött -, mert nem tudott közönyösen tekinteni az alacsonyabb származású lényekre. De a rabszolga-kereskedőket nem azért ítélte el, mert embert vásároltak és árusítottak, hanem mert kapzsinak és irigynek találta alkudozásaikat. Mivel neki mindig kimeríthetetlen készletek álltak a rendelkezésére, nem érthette meg, milyen szorongás okozza a kapzsiságot és a mohóságot. Mózes sohasem szenvedett szükséget, a bőség mohó vágyát tehát alantasnak és megvetendőnek tartotta.

De bármilyen alantasak voltak is a rabszolga-kereskedők, nemigen történt olyasmi Ramszesz városában, amiről ők ne tudtak volna. Ismerték a szent igazságot és a profán igazságot. Ismerték az anyát, akit ingatag férje elhagyott, és azért adta el magát, hogy a gyermekeinek legyen miből enniük. Ismerték az írnokot, aki azért adta el a fiát, hogy ékszereket tudjon vásárolni annak a nemesasszonynak, akibe beleszeretett. Ismerték a főpapot is, aki mindig ugyanolyan testalkatú szüzeket vásárolt, mert betegesen szerette őket, és azt is pontosan tudták, milyen típusú nőért adna meg Ramszesz minden pénzt, csak hogy az ágyába vihesse. Ismerték a vallási fanatikus titkát is, aki a századok óta megdőlt szertartás szerint négy rabszolganőt vásárolt, ölt meg és temetett el a felesége sírjában, hogy halott hitvesét az alvilágban is megfelelően kiszolgálják; és nemcsak azt tudták, ki vásárolja a szolgákat az örömtanyák számára, hanem azt is, hogy ki támogatja ezeket a házakat.

Mózest is ismerték, a félnevű herceget, és hallották a pletykát is, hogy az istenkirály nemzette. Tudták, miért száműzi Ramszesz három évre. Mózes vagyonát majdnem olyan jól és olyan részletesen ismerték, mint Széthi-Mózes, a Nagy Ház főudvarmestere. Tudták, hogy Mózes kocsihajtót keres, mert Hetepré maga jött el, hogy megmagyarázza a dolgokat, és jutalékot kérjen - amit a kereskedők sértetten visszautasítottak. Tudták ugyanis, hogy a herceg megfizeti a minőséget, ezért maguk közül választottak képviselőt, akit jó modoráról és a királyi házzal való ügyes és tapintatos bánásáról ismertek, hogy cselekedjen mindannyiuk nevében, tehát bármelyik rabszolgát adják is el, mindannyian haszonhoz jussanak.

Kotofár, a kereskedő épp a piac végénél állt, a hatalmas gránit árverezőtömböknél, az üzletelők rikoltozásától távolabb, amikor meglátta Mózest. Még sohasem látta Enekhaszamon fiát, és mint mindenki mást, aki először pillantotta meg Mózest, őt is lenyűgözte a herceg sajátos megjelenése, a széles csontú, de nemes termet, a magas orrnyereg és a vadul lobogó fekete haj. De Mózes kevély viselkedése, a környék iránti érezhető undora, az udvarias és barátságos kereskedőt fogadó barátságtalansága láttán Kotofár azonnal felemelte a korábban megbeszélt árat.