A fájdalomhoz tehát újabb fájdalom adódott, Mózes megállapította, hogy egyetlen megmaradt barátja, Nef is ellene fordult. Mert Amontef nem jött többet, és ha Mózes végigment a Nagy Ház folyosóin, aki meglátta, mind hátralépett halkan, nehogy elkötelezze magát mellette.

Mózes tűrte, ameddig tűrhette, aztán egyszer a kitörő, összegubancolódott érzéseitől félőrülten fogta a sárga lovát, és addig hajtotta, amíg már tajtékosan roskadozott, és ő maga is kimerült a fáradtságtól, ráadásul gyötörte a lelkifurdalás is, amiért agyonhajszolta ezt a néma állatot, akit szeret.

Végre eljött az idő, amikor az anyja bebalzsamozott testét ráhelyezték a gyászhajóra, amely öt másik bárka élén elindította a menet hosszú, végtelennek tűnő útját a Níluson dél felé, Karnakba. Nem úgy sikerült a karnaki út, ahogy Mózes valaha álmodta: mikor odaért, egyetlen vágya volt, hogy túl legyen az anyja temetésén, és otthagyhassa ezt a helyet. Ramszesz isten épp akkor indult el Thébából a róla elnevezett városba, és Karnak elöljárói féltek volna belegázolni az istenkirály testvérének temetési szertartásaiba, akinek temetését Ramszesz külön megjelölte a távolmaradásával; és bár Mózes érezte, hogy Egyiptomban és különösen Felső-Egyiptomban kavarognak olyan erők, amelyektől Aton, a teljes és egyetlen isten visszatérését lehetett várni, ezzel párhuzamosan nőtt benne a megvetés a félelmeik miatt. Ahogy most érezte magát, nem sok különbséget látott élet és halál között, és túlzottan fiatal volt ahhoz, hogy meg tudja ítélni az erőviszonyokat, vagy hogy miben különbözik a meggondolatlanság a bátorságtól. Bár régebben könnyedén megértette, mennyire naivak és nem gyakorlatiasak anyjának, Amontefnek és Aton más papjainak a tervei, most annyira gyűlölete Ramszeszt, hogy csak azt érezte, végleg elmúlt és elveszett a király trónfosztásának aranyló esélye. Ezekben a pillanataiban nem jutott eszébe, hogy csak a nyomorult goseni szolganép lelence, és hinni kezdett a róla szóló alaptalan szóbeszédnek; aztán visszazuhant a valóságba, amely egyre nyilvánvalóbb lett, ahogy Mózes elért a széles csontú, izmos és karvalyorrú férfikorba - újra foglyul ejtette az a sötét melankólia, amely az anyja halálakor kapta el. Így tért vissza a Níluson: hajók, szolgák, papok és katonák hada kísérte, de csak egyetlen barátra számíthatott, Nefre, az építészre. Ebben legalább szerencséje volt, ha nem tudta is, mert ahogy órákon át, éjszakákon át beszélt ezzel az egyszerű, gyakorlatias emberrel, aki megépítette mindazt, amiről majd a királyokra fognak emlékezni, nemcsak új tudásra és legalább némi bölcsességre tett szert, de lassan a lelkét is le tudta csillapítani, és megtanulta, hogyan fogadja és viselje el az élet dolgait - ami egész hátralévő életében segítségére volt. Ahogy csordogáltak lefelé a folyón, ahogy halkan megcsobbant a folyó, amely nemcsak neki, hanem még sokaknak jelentette az élet anyját, ahogy a holdfényben feketén és gyönyörűen magasodtak a völgyet szegélyező hegyek, ahogy megpillantotta a gízai piramisokat, mindez segített begyógyítani és megnyugtatni a sebeit. De a lelke zsilipei csak akkor nyíltak ki teljesen, amikor visszaérkezett a Nagy Házba.

Ahogy hazaért, másnap belépett hozzá egy szolga, és letett a szobájában egy nagy kosarat. Mózes kinyitotta, és egy réztálban ott találta tanítója, Amontef fejét.

Mózes a kezébe fogta a fejet, és sírt: megnyitotta az önfegyelem és a tartás kapuit, sírt, zokogott és sajgott - ahogy egy megárvult és elhagyott fiútól kitelt. De mikor abbamaradt a sírása, megint összeszedte magát, és a harag tisztán, hidegen és élesen lobogott benne. Aztán ismét egyiptomi herceghez illően indult el, a karjába vette a kosarat, és elvitte a balzsamozóhoz, meghagyva neki, hogy találja meg a testet, és balzsamozza be mindkettőt illő módon, különben nem lesz hosszú élete a földön. Mikor előkerült a test, Mózes Neffel együtt egy mély, kővel kirakott sivatagi kamrában nyugalomba helyezte az öreg papot, az éjszaka magányában.

18

Ramszesz visszatért városába, a Nagy Házba, amely újra a művelt világ középpontja lett. Az élet megújult a Nagy Házban, ahogy a nyár végén Mózes emlékei szerint mindig: ismét megjelentek a kicsinyes királyok, urak és sivatagi sejkek, hogy leróják tiszteletüket és behízelegjék magukat, jöttek Hatti, Fönícia, Babilon, a filiszteusok földje és még vagy húsz kisebb nép követei és udvaroncai, Kréta és a tengeri szigetek kereskedőikalózai-hercegei, a palotaforradalomban ledöntött csoportok, akik az istenkirály segítségét kérték, és az őket ledönteni akaró csoportok, akik szintén támogatást kerestek. Együtt állt a Nagy Ház teljes és leírhatatlan színe és pompája: verni kezdték a dobokat, fújni a dudákat, felsorakoztak a legjobb egyiptomi katonák, akárcsak a bárkák és tengeri hajók a királyi parton: a világ szívében összegyűlt a világ legnagyobbjainak susmogása, pusmogása és ravaszkodása; itt tarkállottak az egyiptomiak fehér lenvásznai, a kusiták leopárdbőrei, a tengeri népek tollas bronzsisakjai, melyeken lobogott a sárga és vörös legyező, a föníciaiak bíbor köntösei, a hettiták csonka kúp formájú fekete kalapjai, Mezopotámia csíkos ruhái, a filiszteusok rojtos kötényei és a beduinok csíkos gyapjúköntösei.

Mózes látta a kavalkádot, de még annyira sem hatott rá, mint máskor. Megőrizte az egyiptomiak kívülálló fölényét, akik számára mindenki más a barbárokhoz tartozott - de ahol azelőtt Egyiptom élt benne, most csak űrt érzett. Ő, aki a palota gyermekei közül a legkevésbé volt büszke, most olyan öntudatlanul kevélyen járkált, hogy felháborította volna az embereket, ha ruháiról, fejdíszéről és arany nyakékéről nem látják, hogy herceg - és mikor a palotában vagy a kertekben sétált, sokan tekintettek utána kíváncsian. A külföldiek gyakran kérdezősködtek, ki ez a magas, karcsú, keserű arcú herceg, de általában nem kaptak pontos választ. Akiben lakott némi bölcsesség és óvatosság, tudta, hogy nem érdemes Enekhaszamon fiáról értekeznie senkivel.

Egyszer, ahogy Mózes a kertekben sétált, elállta az útját Ramszesz három fia. Jól ismerte őket, egyiküket különösen jól, de még Ramszeszemszéthi iránt is inkább közönyt érzett, mint undort, úgyhogy egyszerűen ki akarta kerülni őket. A három fiú azonban újra az útjába állt, és egyikük azt mondta:

-      De vajon az anyja is illatosította-e? - kérdezte az első. Mózes mindezt egykedvűen hallgatta, csak az lepte meg némileg, hogy a bosszúsága nem csap át haragba.

Sértegették, most az anyját sértegetik. Nem hatott egyik sem.

- Az anyja hatalmas volt - jegyezte meg Ramszeszemszéthi. - Ő meg egyiptomi herceg volt, amíg az anyja élt.

Ramszeszemszéthi előrehajolt, teljes erővel Mózes arcába köpött, és most már dühösen kérdezte: - Ezt is elviseli a büszkeséged?

Mózes a keze fejébe törölte az arcát, és hűvösen csak annyit válaszolt: - Nem túl elmések a sértéseid. Mire számítasz mindezzel, isteni rokon?

Ramszeszemszéthi bólintott. - Úgy tartja a szóbeszéd, hogy téged a vízből halásztak ki. Ha már úgyis vizes vagy, elnevezünk Köpet-Mózesnak. Ez rajtad marad.

Most már igen komolyak voltak, és amint befejezték, sarkon fordultak és elmentek. Mózes egy darabig csak állt, aztán leült egy fügefa árnyékába, és rosszkedvűen nézte a kert ragyogó, nap szárította színeit. De ahogy ott ült, egészen felderült a kedve, ahogy felidézte Ré-em-Opet bombasztikus stílusát. Az anyja halála óta először történt meg vele, hogy csukladozott a nevetéstől, és miközben csukladozva fügét szedett és lakmározott, átgondolta a dolgot. Mikor már eleget gondolkodott, felkelt és elindult Széthihophoz.

Egy besüppedt kis kertben akadt rá nagy nehezen, ahol az öregember meztelenül szívta magába a ragyogó napsütést, hogy kiszárítsa fájó ízületeiből a gyulladást. Mózes több mint egy éve, de talán két éve nem látta az öreg harcost, és megdöbbent, milyen kicsire aszott össze azóta. Amikor gyerekkorukban Széthihop fegyverforgatásra tanította őket, olyan hatalmasnak tűnt - és még hatalmasabbnak a bronzsisaktól, amelyet a tekintélye érdekében viselt. Most olyan sovány és apró volt, hogy Mózes gond nélkül a karjába tudta volna emelni.

Széthihop aludt, amikor Mózes odaért, úgyhogy a fiú leült egy padra, és várt. Aztán az öreg kinyitotta a szemét, pislogott, beárnyékolta a szemét, hogy jobban lásson, és az oldalára fordult.

Erre már Széthihop is felült, és szúrósan nézett Mózesra. - Ezt már egyszer megtette, ha jól emlékszem. Ez a szokása, hogy leköpi a nála jobbakat?

19

A küzdelem még annál is rövidebb volt, mint amire Mózes készült.

Mikor Széthihoppal lóháton odaért az öreg piramishoz, a hét méternél nem magasabb rom előtt, a tiszta, lapos terepen már jókora társaság gyűlt össze. Ramszesz isten fiai a jelek szerint nem bánták meg a dolgot, és a következményeivel nemigen törődtek. Legalább egy tucat különböző életkorú testvér gyűlt össze, hogy megnézze a párbajt, hoztak magukkal kenyeret, bort meg gyümölcsöt, és elhozták éppen aktuális hölgyeiket és kedvenc húgaikat. Ott feküdtek lenből szőtt takaróikon a piramis lábánál, a fiatalabbak közül pedig néhányan felkapaszkodtak a romra, hogy jobban lássanak. A szolgák fáklyákkal járultak hozzá a holdfényhez, egyikük Ramszeszemszéthi fegyverzeténél segédkezett, egy bronz mellvértet szíjazott épp föl. Aztán ott állt Ramszeszemszéthi mellvértben, sisakban és karvédőkben, egyik karján kerek bronzpajzs, a másikban a hosszú vastőre.

Mózes és Széthihop leszállt a nyeregből, az öreg katona beszúrta a puha földbe a kétméteres ébenfekete botot, miközben mindketten levetették a köpenyüket. Az öreg elnevette magát Ramszeszemszéthi láttán, és odasúgta:

- Ezt figyeld, Mózes, milyen óvatosan és gondosan felszerelkezett a kibelezésedhez.

Még akkor is nevetett, amikor közelebb értek. Mózeson nem volt más, mint az ágyékkötője: nemcsak a modora, hanem az öltözete és a fegyvere is megvetést sugárzott. Nemcsak azért nem vett páncélt, hogy fürge és könnyű legyen, hanem mert sejtette, hogy az unokatestvérei tetőtől talpig fel lesznek vértezve. Ideges volt, de nem félt, és most, hogy elnézte a királyi vérnek ezt a hason fekvő bemutatóját, ahogy a szájukat tömik, enyelegnek és boroznak, miközben elméjüket bölcs mondásokkal élesítik, melyeket feléje lövellt jelentőségteljes pillantásokkal hangsúlyoznak, Mózes nyugtalansága megvetéssé változott. Eddig az unokatestvéreit is a létnek ugyanazzal a tárgyilagos elfogadásával szemlélte, ahogyan az egész palotát. Ott voltak - mint korábban is mindig. De most hirtelen mélységes undorrá változott ez az érzés. Akkor már inkább tartozzon a szolgák véréhez, mondta magában, és miközben nézte őket, megértette, hogy eddig sohasem látta őket igazán. Az arca a megvetéstől és a meglepetéstől egyszerre tükrözött haragot és keserűséget - amit Széthihop megkönnyebbüléssel nyugtázott. A halálos párbajhoz az öreg katona nem ismert jobb utat, mint a gyűlöletet. A fekete botot odanyújtotta Mózesnak, aki megemelte, majd a nyakának támasztotta a fegyvert, amíg megköpdöste és szárazra dörzsölte a tenyerét.

Közben Széthihop előrelépett és fennhangon ezt mondta: - Figyeljetek rám, egyiptomi hercegek, mert mindannyian ismertek. Az öreg Széthihop vagyok, a fegyvermester: előbb tanítottam Ramszesz istent a kardforgatásra és a kocsihajtásra, mint hogy bármelyiktek az anyja csecsét szívta volna. Ebben a párbajban az isten vérei mérkőznek, és átkozott szégyen, hogy ilyesmi megtörténhet. De történt, ami történt, már nem lehet visszafordítani, úgyhogy meg kell küzdenetek. Ha az első vér folyik, nem lesz halálos küzdelem, hanem ott és akkor véget ér! - És amikor a testvérek tiltakozva kiáltozni kezdtek, kemény, hideg hangon állította le őket.

- Fütyülök, ha kezdjük - mondta Széthihop -, és fütyülök, ha vége. Az istenek óvjanak mindkettőtöket, ha nem engedelmeskedtek. Figyelem!

Két ujját a szájába dugta, és vadul, élesen füttyentett. Mózes épp csak egy kicsit összehúzta magát, a sarkán egyensúlyozott, egyik lábát előretolva széles terpeszbe állt. Ramszeszemszéthi magasra lendítette hettita kardját, a pajzsát védelmezően maga elé vonta, és Mózes felé ugrott, hogy egyetlen vágással véget vessen a küzdelemnek, kettérepesztve látszólag védtelen unokatestvére koponyáját. Ahogy közelebb jött, Mózes még jobban előrehajolt, előrelendítette az ébenfa rudat - az öt kiló tömör fa olyan széles volt, mint a csuklója -, felfogta és kivédte a csapást. Még ugyanezzel a lendülettel futó ütést mért Ramszeszemszéthi oldalára, amitől a herceg kibillent az egyensúlyából, ő pedig pillanatnyi előnyhöz jutott, hogy rövidebb fogást vegyen a boton, és bárdként fogja meg. A bot hatalmas súlya ugyanabban az ívben, az első mozdulat folytatásaként Mózes karját félelmetes lökésbe lendítette, amibe minden erejét belevitte, és a botot tiszta erőből a bronzpajzsba vágta. A pajzs behorpadt, mint egy réztányér, és a fémbe ütődő fa hangján át tisztán ki lehetett venni a herceg karjának szörnyű reccsenését. Ramszeszemszéthi ordítva tántorodott hátra, megpördült, aztán teljes hosszában végigvágódott a földön, de a kardját a markában tartotta, és miközben megpróbált felállni, Mózes újra lesújtott a botjával, és egyetlen rettenetes ütéssel eltalálta a kezet és a csuklót. Ramszeszemszéthi vadállat-ordításába belehasított Széthihop éles füttyszava, már a második ütés idején a szájához emelte a karját, és az egész küzdelem nem tartott tovább néhány pillanatnál.

Mózes magához húzta a botját, és szándékosan hátat fordított, hogy a köpenyéért menjen. Eközben Ré-em-Opet az üvöltő herceghez ugrott, felkapta a kardját és meglengette a feje fölött. Széthihop dühös kiáltására Mózes megfordult, időben meglátta a kardot, ráütött a botjával, amivel megtörte a csapás lendületét, és kiütötte a kardot Ré-em-Opet kezéből. A düh kirobbant belőle, mint az elpattanó rugó: a botot eldobva, puszta kézzel ragadta meg a herceget kövér nyakánál és combjánál fogva, és démoni erővel a levegőbe emelte, aztán földhöz vágta, mint egy zsák búzát. Ré-em-Opet széles hátsófelén ért földet, felordított sérelmében és fájdalmában, aztán átfordult a térdére, és fel akart kelni. Eközben odaért Széthihop, kezében a tőrrel, rávetette magát, és mindkét inát felvágta. Aztán a hűvös fűbe törölte és a hüvelyébe csúsztatta a fegyverét, és Mózeshoz lépett. Felvették a köpenyüket, és Széthihop a királyi fivérekhez fordult. Egyikük sem moccant, ott ültek a csendtől és a rémülettől megfagyva, míg a tisztást betöltötte a törött karú herceg ordítása, és a másik herceg nyüszítése, akinek az inait vágták el.

Széthihop és Mózes a lovakat őrző szolgához indult, nyeregbe szállt és ellovagolt. Egy ideig csendben léptettek, aztán Széthihop szólalt meg, elismerően:

- Gyors és szörnyű ember vagy, Egyiptom hercege. Megdöbbentő tulajdonság egy ilyen csöndes fiútól.

- Velem? Hát teljesen bolondnak nézel, Egyiptom hercege?

20

A piramis előtti párbaj furcsa módon - vagy talán nem is olyan furcsa módon - titok maradt. Mózes nem bízott senkiben, hiszen Nefen kívül nem is bízhatott, Nef pedig éppen messze járt; Széthihopnak nagy gyakorlata volt a hallgatásban, de láthatóan a királyi fivérek és nővérek is úgy döntöttek, hogy a dologból kevés dicsőségük származik, és minél kevesebbet beszélnek róla, annál jobb. A két sebesült herceg bezárkózott a szobájába, ahol a hallgatásban éppoly jártas orvosaikra bízták magukat, úgyhogy Mózes három napig úgy járt-kelt, mintha semmi sem történt volna.

De valami érezhetően megváltozott: mert most már a királyi családból nem szólt hozzá, nem bólintott felé, nem mosolygott rá senki, egyszerűen kitértek az útjából, úgyhogy Mózesnak arra kellett következtetnie, hogy valami mégiscsak kiszivároghatott abból, ami a piramisnál történt. Aztán a harmadik napon Ramszesz isten parancsára a trónterembe hívatták.

Nyolc év telt el azóta, hogy az istenkirály utoljára beszélt vele, és a férfivá érő fiúnak nyolc év hihetetlenül hosszú idő. Ebben a nyolc évben is többször látta Ramszeszt, de sohasem közelről, sohasem kellett beszélnie vele, Ramszesz sohasem vette észre. Mózes furcsának találta, hogy míg ő maga férfivá érett, Ramszesz isten alig változott valamit.

Akárcsak nyolc éve, Mózes most is az egyiptomi herceghez illő legjobb ruhát viselte: arany nyakéket, arany karkötőket, ékköves karkötőket és az ékköves fejdíszt. A pompa és a szertartás, a színek és az emberek, a mozaik és a vásznak kavargása most is lenyűgözte, és ezúttal is a hasára kellett feküdnie, arcát az istenkirály lábához kellett fektetnie, amíg nem szólították, hogy fölkelhet, és a hatalmas teremben most is hátrahúzódott mindenki, nehogy meghallják Ramszeszt.

De azért most más volt. A hatalmas auditórium most csak nagyobb teremnek látszott. A díszítése is átmenet volt a rikító és az ízléstelen között. A Ramszesznek Hatti elleni csatáját ábrázoló hieroglifák tele voltak szőve nyilvánvaló hazugságokkal. És az isten is csak ember: akit Mózes gyűlölt, és akitől félt.

De Ramszesz most is könnyed volt, mosolyogva szólt Mózesra, hogy lépjen hátrébb, hadd lássa jobban. A tekintete élesen kutatott, sötét szemeit olyan erősen szögezte Mózesra, hogy a fiatalembernek el kellett kapnia a tekintetét. Ramszesz bólintott, és rászólt, hogy jöjjön közelebb, mivel észrevette, hogy jó néhány papnak olyan gyakorlata van a hallgatózásban, ahogy egy íjásznak a lövésben. Azt mondta:

-      Bármilyen kérdésre válaszolok, ahogy tudok, apám. Ramszesz hátrahajtotta a fejét, és felkacagott, hogy az egész trónterem kíváncsian és csodálkozva tekintett rá. Az egész teste rengett a kacagástól, aztán abbahagyta, kézfejével dörgölte meg könnyes szemét. - Mózes, mindenre, ami szent: furcsa és bátor ember vagy. Bolond is, mert eszed az nincs sok, de az még megjöhet. A felsőegyiptomi ősi urakra emlékeztetsz, akivel tele vannak a legendáink, és ugyanolyan késélesen nézel, mint az ő szobraik. Megvallom, félig kedvellek, de túlzottan érdekes ember vagy a mi csendes életünkhöz itt a Deltán, és úgy látom, ahol jársz, meggyűlik veled a baj. Miért nem ölted meg azt a nyomorultat, egyik sikertelenebb éjszakám eredményét, ha már megküzdtetek?

Ezzel véget ért a kihallgatás Ramszesz istennél, és véget ért Mózes gyerekkora és ifjúsága is.