13. A szemközti ház

 

Grandmaison úr halott volt. Keresztben feküdt a szőnyegen, feje az asztal egyik lábánál, lába az ablak alatt, szinte óriásnak látszott. A golyó két borda közt a szívet érte.

Ami a revolvert illeti, az néhány centiméterre feküdt a holttesttől. Kiesett a polgármester hirtelen elernyedő kezéből.

Madame Grandmaison nem sírt. Csak állt ott, a hatalmas kandallónak támaszkodva, és úgy nézte a férjét, mintha még nem fogta volna fel, mi történt.

– Vége! – Maigret mindössze ennyit mondott, amikor felegyenesedett a holttest mellől.

Hatalmas, dísztelen, barátságtalan szalon. Az ablakokon sötét függönyök, kékeszölden szűrődött át rajtuk a világosság.

– Mondott önnek valamit?

Az asszony csak a fejével intett nemet. Aztán nagy erőfeszítéssel sikerült kinyögnie:

– Amióta hazaértünk, folyton fel-alá járkált… Kétszer-háromszor felém fordult, s azt hittem, mondani akar valamit… Aztán egyszerre csak meghúzta a ravaszt, pedig észre se vettem a kezében a revolvert…

Úgy beszélt, ahogy a nagyon felindult nők szoktak: alig tudta követni a saját gondolatait. De a szeme száraz maradt.

Nyilvánvaló volt, hogy sose szerette Grandmaisont, legalábbis szerelemmel sose szerette.

A férje volt. S ő teljesítette, ami a kötelessége volt vele szemben. A megszokás, az együttélés során valamelyes rokonszenv is kialakult benne iránta.

De a halott férfi láttán nem érzett olyan szívettépő fájdalmat, ami arról árulkodott volna, hogy szenvedélyesen szerette is.

Ellenben merev tekintettel, minden porcikájában fáradtan megkérdezte:

– Ő volt a gyilkos?

– Ő… – felelte határozottan Maigret.

Aztán csend lett a hatalmas test körül, amelyre éppen ráesett a könyörtelen nappali világosság. A felügyelő Madame Grandmaisont figyelte. Látta, hogy az asszony tekintete az utca felé fordul, mintha keresne valamit szemközt, a túlsó oldalon, és nosztalgikusan elborul az arca.

– Megengedi, hogy feltegyek önnek néhány kérdést, mielőtt még bejönne valaki?

Az asszony bólintott.

– Előbb ismerte Raymond-t, mint a férjét?

– A szemközti házban laktam.

Szürke ház volt, olyasféle, mint ez, kapuja fölött a közjegyzők aranyozott címerpajzsával.

– Szerettem Raymond-t. És ő is szeretett engem. Az unokatestvére is udvarolt nekem, persze a maga módján.

– Ugyebár, nagyon különbözött a természetük?

– Ernest már akkor olyan volt, amilyennek ön megismerte. Rideg férfi, szinte nem is lehetett tudni, milyen korú. Raymond-nak viszont rossz híre volt, mert viharosabb életet élt, mint egy kisvárosban szokás. Ezért is nem akart hozzáadni az apám. Meg a szegénysége miatt.

Különös volt ez a holttest mellett elsuttogott vallomás. Mint egy emberélet szomorú mérlege.

– Ön a szeretője volt Raymond-nak?

Az asszonynak csak a szempillája rebbent meg igenlően.

– És Raymond elutazott…

– Anélkül hogy bárkinek szólt volna. Egyik napról a másikra. Én is csak az unokatestvérétől tudtam meg. Elment, és magával vitte a cég pénzének egy részét.

– És aztán önt elvette Ernest. Ugye, a fia nem tőle való?

– Az a fiú Raymond fia. Gondolja csak el: elment, és én itt maradtam egyedül. És tudtam, hogy anya leszek. És akkor Ernest megkérte a kezemet. Nézze csak meg a két házat, az utcát s a várost, ahol mindenki ismeri egymást!

– Ernestnek bevallotta, mi a helyzet?

– Igen. Ennek ellenére feleségül vett. A gyerek Olaszországban született meg. Ott éltem majdnem egy esztendeig, hogy megkíméljük magunkat a pletykáktól. Én a férjem viselkedését egyfajta hősiességnek értelmeztem;

– És?

Az asszony elfordította a fejét, mert a holttestre tévedt a tekintete. Kényszeredetten, sóhajtva folytatta:

– Nem is tudom. Azt hiszem, szeretett, de persze a maga módján. Egyszerűen kellettem neki, és megkapott. Meg tudja érteni, mit jelent ez? Képtelen volt bármiféle érzelemre. Nős emberként is úgy élt, mint azelőtt: csak magának. Én csak háztartásának egy része voltam. Tudja, kicsit olyan, mint egy megbízható alkalmazott. Nem tudom, hogy később hallott-e Raymond-ról, de amikor a fiúnak egyszer véletlenül a kezébe került apja egyik fényképe, és megkérdezte, ki az, a férjem csak ennyit válaszolt: „Egy rossz útra tért rokon.”

Maigret elkomorodott. Valami torkát fojtogató megindultság kerítette hatalmába, ahogy így kirajzolódott előtte egy emberi élet. Sőt még ennél is több: egy ház, egy család élete!

Tizenöt év telt el így! Egyre több gőzöst vásároltak. Fogadásokat, bridzspartikat és teadélutánokat rendeztek, ugyanebben a szalonban! És keresztelőket is tartottak! A nyarakat hol Ouistrehamban, hol a hegyekben töltették;

Madame Grandmaison annyira kimerült, hegy lerogyott egy fotelbe. Tenyerével erőtlenül végigsimított az arcán:

– Nem értem – rebegte. – Hogy ezt a kapitányt, akit soha nem is láttam… Csakugyan azt hiszi?…

Maigret fülelt egy pillanatig, aztán az ajtóhoz lépett és kinyitotta. Az öreg főpénztáros állt az ajtó előtt, aggodalmas arccal, da tisztelettudóan: nem mert belépni a szobába. Kérdő pillantást vetett a felügyelőre.

– Grandmaison úr halott. Értesítse a család háziorvosát. Az alkalmazottakkal és a személyzettel egyelőre nem kell közölni a hírt.

Újra becsukta az ajtót, s majdnem elővette a pipát a zsebéből. Aztán csak megvonta a vállát.

Szokatlan tisztelet és rokonszenv támadt benne ez iránt az asszony iránt, aki első találkozásuk alkalmával ugyanolyan benyomást tett rá, mint akármelyik nagypolgári asszony.

– A férje küldte önt tegnapelőtt Párizsba?

– Igen. Nem tudtam, hogy Raymond Franciaországban van. A férjem csak arra kért, hogy menjek el a fiamért a Stanislas Kollégiumba, és töltsek vele néhány napot délen. Nem értettem. Ennek ellenére engedelmeskedtem, de mikor az Hôtel Lutetiá-ba érkeztem, Ernest telefonált, hogy ne menjek a kollégiumba, hanem jöjjek haza:

– És ma reggel, már itthon, felhívta Raymond, ugye?

– Igen. Sürgős ügyben. Könyörgött, hogy vigyek neki egy kis pénzt. Esküvel állította, hogy mindnyájunk nyugalma függ tőle.

– A férjét nem vádolta?

– Nem. Ott, abban a viskóban még csak szóba se hozta. Csak valami barátokról beszélt, néhány tengerészről, akiknek mindenáron pénzt kell adnia, hogy elhagyhassák az országot. Valami hajótörést emlegetett.

Megérkezett az orvos, a család barátja. Rémülten nézte a holttestet.

– Grandmaison úr öngyilkos lett! – jelentette ki erélyesen Maigret. – Önnek azt kell megállapítania, hogy milyen betegség miatt. Ért engem? A rendőrség részéről vállalom a felelősséget…

Azzal már meg is hajolt Madame Grandmaison előtt. Az asszony egy kis tétovázás után megszólalt:

– De hát azt se mondta meg, hogy miért…

– Majd egyszer megmondja Raymond… Még egy utolsó kérdés… Ugyebár, szeptember tizenhatodikán a fia is a férjével volt Ouistrehamban ?

– Igen… Ott is maradt huszadikáig…

Maigret kihátrált a szobából, nehézkes léptekkel lement a lépcsőn, aztán végig az irodákon. Meggörnyedt, mintha nehéz súly nyomná a vállát, s émelygett a gyomra.

Odakint mélyet lélegzett, s egy darabig fedetlen fővel állt az esőben. Mintha fel akart volna frissülni, meg akart volna szabadulni a ház elviselhetetlen légkörétől.

Még egy utolsó pillantás az ablakokra. Aztán a szemközti ház ablakaira, amelyek mögött Madame Grandmaison az ifjúságát töltötte.

Végül egy sóhaj.

*

– Jöjjön!…

Maigret kitárta a kopár cella ajtaját, ahová Raymond-t zárták. És intett a fogolynak, hogy kövesse. Előtte ment ki az utcára, aztán a kikötőbe vezető országútra.

A másik csodálkozott, s kissé nyugtalanította is ez az érthetetlen szabadlábra helyezés.

– Nincs semmi mondanivalója számomra? – dörmögte Maigret láthatólag rosszkedvűen.

– Semmi az égvilágon.

– Inkább hagyja, hogy elítéljék?

– A bírák előtt is csak azt mondhatom, hogy nem vagyok gyilkos!

– Az igazat nekik se mondja meg? Raymond lehorgasztotta a fejét. Már látni lehetett a tengert. Hallatszottak a vontató füttyjelei, ahogy a kőgátak felé haladt, acélsodronyon húzva maga után a Saint Michel-t.

Erre Maigret odavetette, csak úgy mellékesen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne:

– Grandmaison halott.

– Micsoda? Mit beszél?

Raymond megragadta Maigret karját, és izgatottan megszorította.

– Csak nem?…

– Öngyilkos lett. Egy órával ezelőtt. Odahaza.

– Vallott?

– Nem. Negyedóra hosszat fel-alá járkált a szalonban, aztán meghúzta a ravaszt… Pont!…

Tettek még néhány lépést. A távolban, a zsilip falán egész tömeg nyüzsgött, a mentési munkálatokat figyelte.

– Szóval most már nyugodtan elmondhatja, mi az igazság, Raymond Grandmaison… Különben nagy vonalakban már úgyis tudom… A fiát akarta megkapni, nem?…

Semmi válasz.

– S ehhez igénybe vette, többek közt, Joris kapitány segítségét… De a balsors úgy akarta…

– Hallgasson! Ha úgyis tudja…

– Erre menjünk. Itt kevesebben vannak…

Keskeny ösvény vezetett az elhagyatott strandra, amelyet a tenger hullámai ostromoltak.

– Annak idején valóban magával vitte a kasszát?

– Ezt Hélène mondta önnek?…– Éles lett a hangja. – Persze… Ernest nyilván a maga szája íze szerint mondta el neki a történteket…Nem állítom, hogy szent voltam… Ellenkezőleg!… Ahogy mondani szokták, vidáman éltem a világomat… Ráadásul egy darabig a kártyának is rabja lettem… Hol nyertem… hol meg vesztettem… Egyszer csakugyan hozzányúltam a cég pénzéhez, és az unokatestvérem észrevette…

Megígértem, hogy apránként visszafizetem… Könyörögtem, hogy ne csináljon botrányt… Egy feltétellel belement… Ugyanis egész egyszerűen fel akart jelenteni… Ha külföldre utazom !… És soha többé nem teszem Franciaországba a lábamat… Értse meg! Hélène kellett neki! És meg is kapta!…

Raymond fájdalmasan elmosolyodott. Hallgatott egy darabig, csak aztán folytatta:

– Mások délre vagy keletre mennek… Engem észak vonzott, Norvégiában telepedtem le… Semmiféle hírt nem kaptam hazulról… A Hélène-nek írt leveleim válasz nélkül maradtak, s csak tegnap óta tudom, hogy soha nem is kapta meg őket… írtam az unokabátyámnak is, szintén hiába…

Nem szeretném különbnek feltüntetni magamat, mint amilyen vagyok, és szánalmat se óhajtok kelteni önben egy boldogtalan szerelem történetével… Nem! Kezdetben nem is nagyon gondoltam rá… Láthatja, hogy őszinte vagyok!… Dolgoztam… Mindenféle nehézségeim voltak… Inkább csak a honvágy gyötört esténként, de az aztán kegyetlenül…

Sok bosszúság ért… Alapítottam egy részvénytársaságot, és belebuktam… Évekig változó szerencsével folyt a dolgom egy olyan országban, amelyik nem is az enyém volt…

Megváltoztattam a nevem… Hogy kedvezőbb feltételekkel kezdhessek üzleti vállalkozásba, felvettem a norvég állampolgárságot…

Időnként vendégül láttam egy-egy francia hajó tisztjeit, s egy szép napon így tudtam meg, hogy fiam született…

Nem akartam elhinni!… De aztán egybevetettem a dátumokat… Nagyon felkavart a dolog… Írtam Ernestnek… Könyörögve kértem, hogy mondja meg az igazat, és engedje meg, hogy visszatérjek Franciaországba, ha csak néhány napra is…

Táviratilag válaszolt: „A határon letartóztatnak.”

És telt-múlt az idő… Dühödten igyekeztem minél több pénzt keresni… Unalmas volna elmesélni… De úgy éreztem, mintha valami üres lenne itt belül…

Tromsoe-ben az év három hónapjában állandóan éjszaka van… A nosztalgia egyre jobban gyötört… Volt úgy, hogy valóságos dührohamokat kaptam… önámításul célt tűztem ki magam elé: nekem is olyan gazdaggá kell lennem, amilyen gazdag az unokabátyám.

És sikerült! A tőkehalikra révén. És amikor sikerült, akkor éreztem magam a legszerencsétlenebbnek…

Erre fogtam magam, és hazajöttem… Elhatároztam, hogy akcióba lépek… Igen, tizenöt év után!… Minduntalan errefelé kószáltam… A strandon sikerült is meglátnom a fiamat… És Héléne-t is, persze csak messziről…

És feltettem magamnak a kérdést: hogy tudtam annyi ideig a fiam nélkül élni?… Meg tudja ezt érteni?

Vásároltam egy hajót… Ha a saját nevemben teszem, unokabátyám habozás nélkül lefogat… Mert a bizonyítékokat gondosan megőrizte…

Látta az embereimet. Akármi is a látszat, igen jóravaló emberek… Gondosan előkészítettünk mindent…

Ernest Grandmaison aznap este egyedül volt otthon, csak a fiú volt vele… Hogy még biztosabb legyen a siker, hogy minden esély az enyém legyen, megkértem Joris kapitányt, hogy segítsen. Norvégiában ismerkedtem meg vele, amikor még a tengert járta…

Ő ismerte a polgármestert… Elhatároztuk, hogy valamilyen ürüggyel meglátogatja, és eltereli a figyelmét, amíg Dagadt Louis meg én megszöktetjük a fiamat…

Sajnos, ebből lett a tragédia!… Joris az unokabátyámmal ült a dolgozószobában… Mi közben hátulról behatoltunk a házba, de pechünkre belebotlottunk a folyosón egy seprűbe…

Grandmaison meghallotta. Azt hitte, betörők… Előkapta a fiókból a revolverét…

Hogy mi történt ezután?… Magam se tudom pontosan… Éktelen kavarodás támadt… Joris kiment Grandmaison után a folyosóra… Egyetlen lámpa se égett…

Egy lövés… És egy fatális véletlen folytán Joris kapta a golyót!…

Majd megőrültem az aggodalomtól…

Semmiképpen sem akartam botrányt, elsősorban Hélène miatt… Hogy mondhattam volna el a rendőrségnek ezt a históriát?…

Dagadt Louis meg én a Saint Michel fedélzetére cipeltük a sebesültet… Ápolás alá kellett venni valahol… Gyorsan elindultunk Anglia felé, s néhány óra múlva oda is értünk…

Csakhogy útlevél nélkül nem szállhattunk partra… És az angol rendőrség éber… Őrszemek állnak minden kikötőben…

Annak idején orvostanhallgató is voltam rövid ideig… Ahogy tudtam, ápoltam Jorist a hajón, de ez nem volt elég… Továbbmentünk hát Hollandiába. Ott trepanálták ugyan a sebesültet, de tovább nem tarthatták a klinikán anélkül, hogy ne értesítsék a hatóságokat…

Iszonyú utazás következett!… El tud képzelni bennünket ott a hajón a szegény, agonizáló Jorisszal?

Legalább egyhónapi pihenésre, ápolásra volt szüksége… Már majdnem Norvégiába irányítottam a kétárbocost. De nem volt rá szükség, mert véletlenül találkoztunk egy szkúnerrel, amely a Lofoten-szigetekre tartott…

Ott szálltam partra Jorisszal… A tengeren nagyobb biztonságban voltunk, mint a szárazföldön…

Egy hétig lakott nálam. Akkor már ott is kíváncsiskodni kezdtek az emberek, hogy ki lehet a titokzatos vendég…

Ismét kénytelenek voltunk útra kelni…

Koppenhágába… Onnan Hamburgba… Joris jobban lett… Sebe behegedt, csakhogy elvesztette az emlékezőtehetségét és a beszélőképességét…

Mondja, mit tehettem?… Nem volt-e nagyobb a valószínűsége annak, hogy otthon, az ismerős környezetben hamarabb visszanyeri az emlékezőtehetségét, mint a nagyvilágban bolyongva?

De legalább az anyagi jólétet szerettem volna biztosítani… Átutaltam hát háromszázezer frankot a bankjába, a nevére …

De hogy juttassam haza?… Én túl nagy kockázatot vállaltam volna, ha magam jövök ide vele… Viszont ha szabadjára eresztem Párizsban, nem kerül-e előbb-utóbb a rendőrségre, ahol végül is csak megállapítják, hogy kicsoda, és hazaviszik? Így is történt… Csak egyvalamit nem láthattam előre, azt, hogy az unokabátyám megijed, hogy Joris esetleg feljelenti, s épp ezért aljas módon végez vele…

Mert ő csempészte a sztrichnint a vizespohárba… Csak be kellett hatolnia hátulról a házba, amikor vadkacsavadászatra ment…

– Maga meg újra kezdte a harcot! – jegyezte meg lassan Maigret.

– Mi egyebet tehettem volna? A fiamat akartam! Csakhogy az a másik résen volt! A fiú visszament a Stanislasba, ott meg nem voltak hajlandók kiadni nekem…

Maigret a többit már tudta. És most, ahogy körülnézett a megszokottá vált környezetben, jobban meg tudta érteni, micsoda harcot vívott egymással a két férfi, anélkül hogy bárki tudott volna róla.

És nemcsak egymással! Hanem őellene, Maigret ellen is!

Mert a rendőrségnek nem volt szabad beleavatkoznia! Egyikük sem mondhatta el az igazat!

– A Saint Michel-en jöttem ide…

– Tudom! És Dagadt Louis-t küldte el a polgármesterhez…

Raymond önkéntelenül is jókedvűen mosolygott, miközben a felügyelő folytatta:

– Dagadt Louis-t, aki könyörtelenül bosszút állt előző sérelmeiért is… Nyugodtan üthetett, hiszen tudta, hogy áldozata úgyse mer beszélni!… És ütött is, boldogan!… A veréssel egy levelet kellett kicsikarnia a polgármestertől, amelyben felhatalmazza önt, hogy elhozza a gyereket a kollégiumból…

– Igen… Én a villa mögött vártam, az ön kopójával a sarkamban… Dagadt Louis az előre megbeszélt helyre tette a levelet, s nekem sikerült megszabadulnom az ön kopójától… Kerékpárra ültem… Caenban meg kocsit vettem… Gyorsan kellett cselekednem… Míg én a fiamért mentem, Dagadt Louis ott maradt a polgármesternél, hogy ne engedje ellenkező értelmű utasítást kiadni… Különben felesleges volt a fáradság, mert a polgármester már előttem elküldte Héléne-t, hogy vigye el a kollégiumból a fiút… ön útközben elfogatott…

Ezzel a küzdelem véget ért… Nem folytathattam tovább, mivel ön mindenáron ki akarta deríteni az igazságot…

Ezek után nem volt más lehetőség számunkra, csak a szökés… Ha maradunk, ön előbb-utóbb elkerülhetetlenül rájön mindenre…

Ez volt az oka annak, ami a múlt éjszaka történt… A balszerencse továbbra is üldözött bennünket… A kétárbocos zátonyra futott… Nagy nehezen sikerült kiúsznunk a szárazföldre, de olyan pechem volt, hogy elvesztettem a pénztárcámat…

Pénz nélkül maradtunk!… S a csendőrség a sarkunkban !… Egyetlen lehetőség maradt a számomra: telefonálni Héléne-nek, és néhány ezer frankot kérni tőle, hogy én meg három emberem elérhessük a határt…

Norvégiában aztán kártalaníthattam volna társaimat…

Hélène azonnal hozzám sietett…

De jött ön is! Ön, aki minduntalan az utunkba állt. Ön, aki makacsul ki akarta deríteni az igazságot, s akinek nem mondhattunk el semmit. Akit még arra sem figyelmeztethettem, hogy esetleg újabb tragédiákat idézhet elő!…

Hirtelen nyugtalanul megvillant a szeme. Egész más hangon tette fel a kérdést:

– Valóban öngyilkos lett az unokabátyám?

Hátha csak hazudtak neki, hogy szólásra bírják?

– Igen, öngyilkos lett, amikor rájött, hogy az igazság már útban van… Erre pedig akkor jött rá, amikor magát letartóztattam… Kitalálta, hogy csak azért tettem, hogy időt adjak neki a gondolkodásra…

Közben csak mentek tovább, de hirtelen szinte egyszerre álltak meg mind a ketten. Már a mólón jártak. A Saint Michel haladt el mellettük lassan, egy öreg halász állt büszkén a kormányrúd mellett.

S akkor odarohant egy ember, félrelökte a bámészkodókat, és elsőnek ugrott a kétárbocos fedélzetére.

Dagadt Louis!

Egyszerűen széttépte bilincsén a láncot, és faképnél hagyta a csendőröket. Félrelökte a halászt, és maga ragadta meg a kormány-rudat.

– Ne olyan gyorsan, az áldóját neki! – kiáltott át a vontató legénységének. – Tönkremegy a hajó!

– Hol a másik kettő? – kérdezte Maigret a társától.

– Ma délelőtt egy méter se választotta el tőlük. Mind a ketten a vénasszony fáskamrájában voltak megbújva…

Lucas tört utat magának a tömegben, s lépett Maigret-hez. Látszott rajta, hogy csodálkozik.

– Főnök! Elkapták őket!…

– Kiket?

– Lannecet meg Celestint…

– Itt vannak?

– Az imént jöttek meg velük Dives-ből a csendőrök!

– Hát akkor mondd meg nekik, hogy bocsássák szabadon őket… És jöjjenek mind a ketten a kikötőbe…

Szemközt tisztán látszott Joris kapitány kis háza, körülötte a kerttel, ahol az éjszakai vihar az utolsó rózsákat is letépte. Az egyik függöny mögött egy alak körvonalai: Julie-é, aki azt kérdezte magától, hogy vajon csakugyan a bátyját látja-e a hajón.

A zsilip mellett a kikötőbeliek Delcourt kapitány köré gyűltek.

– Mennyi gondot okoztak ezek nekem! – sóhajtott fel Maigret. – Minden kérdésemre kitérő választ adtak!

Raymond elmosolyodott.

– Ilyenek a tengerészek!

– Tudom! Meg azt sem szeretik, ha egy magamfajta szárazföldi patkány beleüti az orrát az ügyeikbe!

Megtömte a pipáját, s mutatóujjával meg is nyomogatta a dohányt. Miután rágyújtott, gondterhes arccal dörmögte:

– Mit mondjunk nekik?

– Ernest Grandmaison meghalt. Feltétlenül el kell mondani, hogy gyilkos volt?

– Lehetne esetleg… – kezdte Raymond.

– Magam se tudom! Mondjuk talán azt, hogy egy régi haragosa állt bosszút rajta! Valami idegen matróz, aki már el is tűnt…

A vontató legénysége nehézkes léptekkel elindult a kocsma felé. Intettek a zsilipkezelőknek, hogy menjenek ők is.

Dagadt Louis meg a hajóján jött-ment, mindenütt megtapogatta, mint egy megtalált kutyát, hogy nem sebesült-e meg valahol.

– Hé! – kiáltott oda neki Maigret. Louis meghökkent, s nem tudta, jöjjön-e közelebb, vagy inkább hagyja újból magára a kétárbocost. De aztán észrevette, hogy Raymond szabadlábon van, és éppúgy meghökkent, mint az imént Lucas.

– Mi van?…

– Mikor futhat ki újból a tengerre a Saint Michel?

– Akár most is! Semmi baja! Én mondom, hogy remek hajó ez…

Kérdő pillantást vetett Raymond-ra, aki erre azt mondta:

– Akkor hát indulj is el Lanneckel meg Célestinnel…

– Hát itt vannak?

– Mindjárt itt lesznek… Tegyetek egy pár hetes kirándulást… Jó messzire… Hadd beszéljenek még többet a Saint Michel-ről…

– Ejha! Akkor magunkkal vihetnénk a húgomat is, főzőcskézni… Julie aztán nem félős természetű…

Azért nem nagyon hencegett, Maigret miatt. Eszébe jutottak az éjszakai események. Még nem tudta, szabad-e mosolyognia rajtuk.

– Remélem, nem hűlt meg nagyon?

Maigret úgy vágta hátba, hogy a medence széléig repült.

– Azt hiszem, hatkor van egy vonatom – szólalt meg aztán a felügyelő.

De úgy döntött, hogy nem megy el vele. Egy kis nosztalgiával nézett körül, mintha a kikötő máris a szívéhez nőtt volna.

Hát nem ismerte-e minden zugát, minden megvilágításban, hűvös reggeli napsütésben éppúgy, mint viharban, esőben ázva és ködben?

– Maga Caenba megy? – kérdezte Raymond-tól, aki nem tágított mellőle.

– Nem. Még nem… Azt hiszem, így okosabb… Hagyni kell egy kis…

– Egy kis időt. Igaza van.

*

Amikor Lucas negyedóra múlva visszajött, és Maigret után érdeklődött, azt mondták, keresse a matrózkocsmában, ahol nemrég gyúltak ki a lámpák.

A homályos ablakokon benézve meg is látta a felügyelőt.

Maigret egy fonott székben kényelmesen elterpeszkedve, a pipával a szájában s egy pohár sörrel a keze ügyében hallgatta a körülötte ülő gumicsizmás, tengerészsapkás emberek históriáit.

És este tíz óra tájban ugyanez a Maigret így sóhajtott fel a vonaton:

– Már biztos mind a hárman ott vannak a kabinban, a jó melegben…

– Miféle kabinban?

– Hát a Saint Michel-en… A kardánon ég a lámpa, az ütött-kopott asztalon ott áll a három pohár meg a pálinkásüveg… És duruzsol a kályha… Na, mi lesz? Nem adsz tüzet?…