6. A lezuhanás a lépcsőn
A szállodás nem hazudott, de abban a formában, ahogyan tálalta, kissé túlzottnak bizonyult a hír: Grandmaison úr nem volt ágyban.
Miután Maigret elküldte Lucas-t, hogy tartsa szemmel a kotróhajót, ő maga elindult a normandiai stílusú villa felé. A homlokzati ablak mögött már messziről ki tudott venni egy alakot, az olyan beteg klasszikus pózában, aki kénytelen a szobát őrizni.
Az arcát nem lehetett látni. De csakis a polgármester lehetett.
A szoba hátterében állt valaki. Csak annyit lehetett megállapítani, hogy egy férfi.
Amikor Maigret becsöngetett, odabenn jóval nagyobb jövés-menés támadt, mint amekkora egy kapunyitáshoz szükséges. Aztán végre megjelent a cseléd, egy idős, meglehetősen barátságtalan nőszemély. Mérhetetlen megvetést érezhetett mindenfajta látogató iránt, mert annyi fáradságot se vett magának, hogy kinyissa a száját.
Kitárta a kaput, s már indult is felfelé a hallba vezető néhány lépcsőfokon, Maigret-re bízva, hogy zárja be azt maga után. Aztán bekopogott egy kétszárnyú ajtón, félreállt, s a felügyelő belépett a polgármester dolgozószobájába.
Volt ebben az egészben valami bizarr. Nem az idegenség volt bántó, hanem néhány meghökkentő apró részlet, s a légkör nem természetes.
A ház nagy volt, még majdnem új, olyan stílusú, amilyennel lépten-nyomon találkozik az ember a tengerparti fürdőhelyeken.
De Grandmaisonék vagyonát tekintve – hiszen az övék volt az Angol–normandiai részvényeinek többsége – fényűzőbb berendezésre számított volna az ember.
Talán csak caeni lakásukban fitogtatják gazdagságukat?
Maigret három lépést tehetett, amikor megszólalt egy hang:
– Tessék, felügyelő!
A hang az ablak felől jött. Grandmaison úr ott gubbasztott egy hatalmas klubfotel mélyén, lábait egy székre fektetve. A szemből jövő világosság miatt rosszul lehetett őt látni, de Maigret így is észrevette, hogy gallér nincs az ingén, helyette egy selyemsál van a nyaka köré csavarva, és egyik kezét a bal arcán tartja.
– Üljön le…
Maigret végigment a szobán, s pontosan a hajózási vállalkozóval szemközt ült le. Alig tudott elfojtani egy mosolyt, olyan váratlan volt az eléje táruló látvány.
Grandmaison úr bal arca, amelyet nem tudott teljesen elfedni a tenyerével, dagadt volt, s az ajka püffedt. De a polgármester főleg a szemét igyekezett eltakarni: csúnya fekete monokli csúfította el.
A dolog nem lett volna olyan komikus, ha a hajótulajdonos ennek ellenére nem akarja mindenáron megőrizni a méltóság látszatát. Meg se moccant. Bizalmatlanul, agresszíven vette szemügyre a felügyelőt.
– Azért jött, hogy a nyomozása eredményeit közölje?
– Nem! Ön olyan szívélyes fogadtatásban részesített a minap, amikor itt voltak az urak az ügyészségtől, hogy kötelességemnek éreztem megköszönni.
Maigret sose szokott gúnyosan mosolyogni. Épp ellenkezőleg! Minél inkább gúnyolódott, annál komolyabb kifejezés ült ki az arcára.
Körül jártatta tekintetét a dolgozószobában. A falakon teherhajó-tervrajzok meg az Angol–normandiai hajóinak fényképei lógtak. A jellegtelen bútorok elsőrendű mahagónifából készültek, de semmi több. Az íróasztalon dossziék, levelek, táviratok.
A lakkozott padló sima felületén a felügyelő tekintete szinte élvezettel siklott végig.
– Csak nem érte valamilyen baleset?
A polgármester sóhajtott egyet, megmozgatta a lábait, s dünnyögve válaszolt:
– Rosszul léptem a lépcsőn lefelé jövet.
– Ma reggel? Képzelem, hogy megijedhetett Madame Grandmaison!…
– A feleségem már elutazott.
– Tény és való, hogy az idő nem éppen tengerparti üdülésre való… Hacsak nem vadkacsára akar vadászni az ember… Madame Grandmaison nyilván Caenban van a leányukkal együtt…
– Nem. Párizsban…
A hajózási vállalkozó keresetlenül volt öltözve. Fekete nadrág, szürke flaneling, házikabát, nemezpapucs.
– Mi volt a lépcső aljában?
– Hogy érti ezt?
– Mire esett rá?
Egy ellenséges pillantás, aztán a rideg válasz:
– Semmire… A puszta földre…
Hazugság, szemtelen hazugság! Attól senkinek se támad monokli a szeme körül, ha a puszta földre esik! És főleg fojtogatás nyomai nem maradnak az esés következtében a nyakán!
Márpedig ha a sál csak egy kicsit is elmozdult, Maigret tisztán látta a véraláfutásokat, hiába szerették volna elrejteni előle.
– És persze egyedül volt itthon.
– Miért tartja ezt olyan természetesnek?
– Mert az emberrel mindig olyankor történik baleset, amikor senki sincs a közelben, aki segíthetne rajta!
– A cseléd éppen bevásárolni volt.
– Több személyzet nincs?
– Van egy kertészem is, de ő meg Caenba ment. Be kell szereznie egyet-mást.
– Pokolian szenvedhetett…
A polgármester fölöttébb nyugtalan volt, éppen Maigret komolysága miatt. A felügyelőnek szinte gyengéden csengett a hangja.
Még csak fél négy volt, de már kezdett leszállni az est, a szoba félhomályba borult.
– Megengedi?…
Előhúzta zsebéből a pipát.
– Ha szivart akar, van a kandalló párkányán.
Egész rakás doboz hevert a párkányon. Egy tálcán armagnaci pálinka. A magas ajtók fényezett szurokfenyőből készültek.
– De hogy áll a nyomozással?…
Maigret bizonytalan mozdulatot tett.
Ügyelt, hogy ne nézzen a szalonba vezető ajtóra, amely mögül rejtélyes neszezés hallatszott.
– Semmi eredmény?
– Semmi.
– Érdekli a véleményem? Nem volt helyes azt a látszatot kelteni, hogy valami bonyolult ügyről van szó.
– Persze hogy nem – dörmögte Maigret. – Ugyan mi lenne bonyolult abban, ami történt? Az, hogy egy este eltűnik egy ember, és több mint egy hónapig nem ad életjelt magáról? Hogy hat hét múlva Párizsban találják meg, kilyukasztott és megreparált koponyával, csak épp az emlékezőtehetséget vesztette el? Hogy hazahozzák, és még aznap éjjel megmérgezik? S hogy közben háromszázezer frankot utalnak át Hamburgból a folyószámlájára? Ebben aztán igazán minden egyszerű és világos!
Ezúttal nem lehetett félreérteni a felügyelőt, hiába volt kedélyes a hangja.
– Mindenesetre lehet, hogy világosabb, mint gondolja. De tegyük föl, hogy csakugyan rejtélyes az ügy. Szerintem akkor se lett volna szabad szinte készakarva szorongással teli atmoszférát teremteni. Ha bizonyos kocsmákban ilyeneket beszél az ember, végül is csak még jobban megzavarja a pálinkától már úgyis zavaros agyakat.
Szigorú, inkvizítori tekintet szegeződött Maigret-re. A polgármester lassan, minden egyes szótagot külön megnyomva szónokolt. Úgy hangzott az egész, mint egy vádbeszéd eleje.
– Az illetékes hatóságoktól viszont semmiféle információt nem kért eddig a rendőrség!… Én, a helység polgármestere, semmit sem tudok arról, ami a kikötőben történik…
– Az ön kertésze spárgatalpú cipőt visel?
A polgármester éles pillantást vetett a parkettre. Lábnyomok látszottak a viaszon. Tisztán ki lehetett venni a fonott spárgából készült cipőtalpak rajzát.
– Fogalmam sincs róla…
– Elnézést, hogy félbeszakítottam… Csak éppen eszembe jutott valami… Miről is beszélt?
De a társalgás fonala megszakadt. Grandmaison úr válaszul csak azt dünnyögte:
– Lenne szíves ideadni onnan fentről azt a szivarosdobozt?… Igen, azt… Köszönöm…
Rágyújtott, és egy fájdalmasat sóhajtott: túlságosan nagyra nyitotta az állkapcsát.
– Szóval mire jutott?… Lehetetlen, hogy ne szedett volna össze néhány érdekes értesülést…
– Nagyon keveset!
– Furcsa, mert azoknak a kikötőbelieknek aztán működik a fantáziájuk, különösen néhány pohárka aperitif után!…
– Ugyebár ön azért küldte Párizsba Madame Grandmaisont, hogy megkímélje? Hogy ne kelljen végignéznie ezt a tragédiát?… Meg azokat, amelyek még ezután következhetnek…
Nem volt ez párviadal. De azért mindkét fél részéről érezni lehetett bizonyos ellenséges indulatot. Bár lehet, hogy csak azért, mert a két férfi két különböző társadalmi osztályt képviselt.
Maigret a zsilipkezelőkkel meg a halászokkal ivott együtt a matrózkocsmában.
A polgármester az ügyészség urait fogadta teával, konyakkal és aprósüteménnyel.
Maigret alulról jött, nem lehetett ráakasztani semmiféle társadalmi címkét.
Grandmaison úr nagyon pontosan meghatározott miliőhöz tartozott. Ő volt a helység kiválósága, egy légi nagypolgári család képviselője, a hajózási vállalkozó, akinek jól megy az üzlete, és szilárd a reputációja.
Persze szívesen vett fel demokratikus allűröket, gyakran elegyedett beszédbe Ouistreham utcáin közigazgatási alanyaival. Ez a demokratizmus azonban leereszkedő, fejedelmi demokratizmus volt! A fennálló rendszer irányvonalához tartozott.
Maigret szinte ijesztően rendíthetetlen ember benyomását keltette. A pufók, rózsás arcú Grandmaison úr viszont gyorsan el tudta veszíteni fejedelmi tartását, és önkéntelenül elárulta, hogy zavarba került.
Hogy fölébe kerekedjen Maigret-nek, megjátszotta a sértődöttet.
– Maigret úr… – kezdte.
Már az is remeklés volt, ahogy kiejtette ezt a két szót.
– Maigret úr… Bátorkodom felhívni a figyelmét arra, hogy mint a község polgármestere…
A felügyelő felállt, méghozzá olyan fesztelenül, hogy partnere csak meresztette a szemét. Elindult az egyik ajtó felé, és a világ legtermészetesebb mozdulatával kinyitotta.
– Ugyan jöjjön már be, Louis! Idegesítő dolog folyton egy izgő-mozgó ajtót nézni, és hallgatni, hogy maga hogy szuszog mögötte!
*
Ha drámai jelenetre számított, hát csalódnia kellett. Dagadt Louis engedelmesen belépett a dolgozószobába, szokása szerint ferdén tartva a vállát meg a fejét, és mereven a padlóra szögezte a tekintetét.
Márpedig ez lehetett a kényes helyzetbe került ember viselkedése is, de éppúgy az egyszerű matrózé is, akit betessékelnek egy gazdag és jelentős személyiség lakásába.
Ami a polgármestert illeti, ő csak eregette szivarjából a vastag füstgomolyokat, és nézett maga elé.
Már alig lehetett látni. Odakint kigyúlt az első gázlámpa.
– Megengedi, hogy meggyújtsam a villanyt? – kérdezte Maigret.
– Egy pillanat… Előbb húzza be a függönyt…Nem feltétlenül szükséges, hogy a járókelők… Igen… a bal oldali zsinórt… lassan…
Dagadt Louis mozdulatlanul állt a szoba közepén. Maigret felcsavarta a villanyt, odalépett a folytonégő kályhához, és gépies mozdulattal megpiszkálta a tüzet.
Ez megrögzött szokása volt. Meg az is, hogy ha töprengett valamin, összekulcsolta a kezét a háta mögött, odaállt a tűz elé, és addig állt ott, amíg azt nem érezte, hogy már kezd perzselődni a dereka.
Változott-e valamit a helyzet? Csak annyi bizonyos, hogy Grandmaison úr kissé csúfondáros tekintettel méregette a gondolataiba merült felügyelőt.
– Itt volt Dagadt Louis, amikor önnel az a… az a baleset történt?
– Nem! – felelte szárazon egy hang.
– Kár! El tudnám képzelni például, hogy amikor lezuhant a lépcsőn, az ő öklének esett fejjel neki…
– És akkor módjában lenne fantasztikusnál fantasztikusabb históriákat mesélni a kikötői kocsmákban, ugye? Hogy még jobban növelje a szorongást az emberekben… Okosabb lenne abbahagyni az ilyesmit, nem, felügyelő?… Nincs egyedül… Ketten vagyunk kénytelenek foglalkozni ezzel a tragédiával… Maga Párizsból jött… Onnan hozta vissza nekem Joris kapitányt, siralmas állapotban, bár minden jel arra mutat, hogy nem Ouistrehamban történt vele, ami történt… Itt volt, amikor a kapitányt megölték… S a maga részéről úgy vezeti a vizsgálatot, ahogy jónak látja…
A hang éles volt.
– Én viszont majdnem tíz éve vagyok itt polgármester. Ismerem az idevalósiakat. Felelősnek tekintem magam mindenért, ami történik velük… És polgármesteri minőségemben én vagyok a helybeli rendőrség feje is… Szóval…
Abbahagyta egy pillanatra, és pöfékelt egyet. A szivar hamuja leomlott, és a házikabátjára szóródott.
– Szóval amíg maga a kocsmákat járja, én… ne vegye rossznéven, de dolgozom…
– És beidézi Dagadt Louis-t…
– Beidézek még másokat is, ha úgy látom jónak… Nos, gondolom, már nincs számomra semmi lényeges közölnivalója.
Kicsit elzsibbadt ugyan a lába, de azért fölállt, és az ajtóhoz kísérte vendégét.
– Remélem – dünnyögte Maigret –, nincs kifogása ellene, hogy Louis velem jöjjön. A múlt éjszaka már kihallgattam ugyan, de még kérnem kell tőle néhány felvilágosítást…
Grandmaison jelezte, hogy neki teljesen mindegy. Dagadt Louis viszont meg se moccant, csak nézte mereven a padlót, mint akit odaszegeztek.
– Jön?
– Nem! Még nem…
Ez is csak morgás volt, mint Julie bátyjának minden szava.
– Láthatja – szólalt meg a polgármester –, egy szóval sem ellenzem, hogy magával menjen! S követelem, hogy ezt szükség esetén írásban is igazolja, nehogy azzal vádoljon, hogy akadályoztam a munkájában. Dagadt Louis-t azért hívattam, hogy tájékozódjam bizonyos kérdésekről… Ha maradni akar, valószínűleg azért teszi, mert még mindig van valami mondanivalója…
Csakhogy ezúttal szorongás volt a hangjában. És nemcsak a hangjában! És nem is csak szorongás! A polgármester szeméből szinte páni félelmet lehetett kiolvasni.
Dagadt Louis mosolygott, a kielégült vadállat széles mosolyával.
– Megvárom odakint – szólt oda neki a felügyelő.
De nem kapott választ. Csak a polgármester dadogta:
– Örvendtem a szerencsének, felügyelő úr…
Az ajtó nyitva volt. A cseléd kiszaladt a konyhából, szótlanul, mogorva képpel a bejárati ajtóhoz kalauzolta Maigret-t, és kulcsra zárta utána.
Az országút kihalt volt. Száz méterre lehetett a legközelebbi ház világos ablaka, aztán még néhány, egymástól messze eső ablakból szűrődött ki világosság. A Riva-Bellá-ba vezető országút mentén ugyanis elég nagy kertek veszik körül az épületeket.
Maigret zsebre dugta a kezét, behúzta a vállát, és elindult. Néhány lépéssel már a végéhez is ért a rácskerítésnek, azon túl már üres volt a terep.
Ouistrehamnak ez a része a dűne mentén épült. A kerteken túl már csak homok van meg száraz fű.
Egy alak a sötétben. Aztán egy hang:
– Maga az, főnök?…
– Lucas?
Egymáshoz siettek.
– Hát te mit keresel itt?
Lucas egy pillanatra se vette le a szemét a kerítéssel körülvett házról.
– Az az ember a kotróhajóról…
– Előbújt?
– Itt van…
– Régóta?
– Nem egészen negyedórája… A villa mögött…
– Átmászott a kerítésen?
– Nem…Mintha várna valakit… Meghallottam a lépteit, főnök… Azért siettem ide…
– Vezess…
Végigmentek a kerítés mellett, a villa mögé. Lucas káromkodott egyet.
– Mi bajod?
– Már nincs ott…
– Biztos?
– Ott állt a tamariszkuszbokor mellett…
– Gondolod, hogy bement a házba?
– Nem tudom…
– Maradj itt… Akármi történik, ne mozdulj…
És Maigret már rohant is az országút felé. Sehol senki. A dolgozószoba ablakán fénysugár szűrődött ki. De az ablakpárkány magasságáig nem lehetett felkapaszkodni.
Egy pillanatig sem habozott. Átvágott a kerten, becsöngetett a kapun. A cseléd szinte azon nyomban kinyitotta.
– Azt hiszem, a polgármester úr dolgozószobájában felejtettem a pipámat…
– Megnézem.
Otthagyta a felügyelőt a küszöbön, de mihelyt eltűnt, Maigret is belépett, nesztelenül felment néhány lépcsőfokon, és belesett a dolgozószobába.
A polgármester még mindig ott ült a helyén, kinyújtva a lábát. De már ott állt mellette egy kerek asztalka. S az asztal másik oldalán Dagadt Louis ült.
S az asztalon, kettejük közt, egy sakktábla.
Az egykori fegyenc leütött egy gyalogot.
– Maga jön… – vakkantotta.
A polgármester meg ideges pillantást vetett a cselédre, aki még mindig a pipát kereste, és rászólt:
– Nem látja, hogy nincs itt az a pipa?… Mondja meg a felügyelőnek, hogy biztosan máshol hagyta el!… Maga jön, Louis…
És Louis otthonosan, magabiztosan:
– Aztán adjon nekünk valami innivalót, Marguerite!