9. Mindenki hallgat

 

Julie szaggatott mondatokban magyarázta:

– Egyedül voltam otthon… Féltem…

Ruhástul feküdtem le… Aztán valaki éktelenül dörömbölni kezdett a kapun… Lannec volt az, a bátyám kapitánya…

– Megérkezett a Saint Michel?

– Amikor idejöttem, épp a zsilipkamrában volt… Lannec azonnal beszélni akart a bátyámmal… Azt hittem, sürgősen tovább kell indulniuk… Mondtam neki, hogy Louis még csak meg sem látogatott… És azért lettem nyugtalan, mert Lannec erre mindenféle érthetetlen dolgot kezdett motyogni…

– És miért jött éppen ide? – kérdezte Maigret.

– Megkérdeztem, hogy csak nincs valami veszélyben a bátyám… És Lannec azt mondta, hogy de igen, és lehet, hogy már késő is… Erre kirohantam a kikötőbe, megkérdeztem, hol találom meg önt, és ott mondták, hogy itt…

Dagadt Louis bosszús arccal meredt a padlóra, és megvonta a vállát. Mintha azt akarta volna ezzel mondani, hogy a nők minden semmiség miatt elvesztik a fejüket.

– Csakugyan veszélyben van? – tette fel neki a kérdést Maigret, és megpróbált a szemébe nézni.

Mire a másik hahotázni kezdett. Harsányan hahotázott, még a szokottnál is hülyébben.

– Mi oka volt Lannecnek a nyugtalanságra?

– Hát tudom én?

Erre Maigret végignézett a társaságon, és elgondolkozva, árnyalatnyi bosszúsággal a hangjában, beszélni kezdett:

– Tehát nem tudnak semmit! És mind egyformán nem tudnak semmit! Ön, polgármester úr, nem ismeri Martineau urat, és nem tudja, hogy Dagadt Louis, akit barátként fogadott a házában, s aki az asztalánál evett, miért esett neki hirtelen az arcának, és kalapálta össze az ökleivel…

Semmi válasz.

– S ez még nem minden! Ön belenyugszik a verésbe, mintha természetesnek tartaná! Nem védekezik! Nem akar panaszt emelni! Még az se jut az eszébe, hogy Dagadt Louis-t kidobja…

Aztán, Dagadt Louis felé fordulva:

– És maga, maga szintén nem tud semmit! A kotróhajón alszik, de nem tudja, ki tartózkodik még a hajón!… Itt szíves fogadtatásban részesül, s a vendéglátást egy alapos veréssel hálálja meg a ház urának… Martineau úrral soha az életben nem találkozott…

Senki meg se rezzen. Csupa konok arc, mereven a szőnyegre szegezett tekintet.

– És ön, Martineau úr, ön se tud többet. De azt csak tudja, hogyan jött Norvégiából Franciaországba?… Nem!… Inkább alszik egy elhagyatott kotróhajón, mint szállodai ágyban… Biciklin indul el, aztán autót vesz, hogy eljusson Párizsba… De nem tud semmit! Nem ismeri se Grandmaison urat, se Louis-t, se Joris kapitányt…És maga, Julie, természetesen még kevesebbet tud, mint a többiek…

Csüggedten nézett Lucas-ra. Lucas meg tudta érteni. Arra gondolni sem lehet, hogy valamennyiüket letartóztassák. Mindegyikük ellen fel lehetne hozni, hogy különcök, hazudnak, ellentmondásokba keverednek.

De vádat emelni egyikük ellen sem lehet!

A falióra tizenegyet ütött. Maigret kiverte pipáját a kandallóba, és morcos hangon folytatta:

– Kénytelen vagyok mindnyájukat felkérni, hogy álljanak továbbra is a hatóságok rendelkezésére… Kétségtelenül fogok még bizonyos felvilágosításokért fordulni önökhöz, ha nem is tudnak semmiről… Ugyebár, polgármester úr, nincs szándékában elhagyni Ouistrehamot?

– Nincs!

– Köszönöm… ön, Martineau úr, kaphat szobát az Hôtel Universum-ban, ott szálltam meg magam is…

A norvég bólintott.

– Vezesd az urat az Universum-ba, Lucas!…

Végül Dagadt Louis-hoz és Julie-hez fordult:

– Maguk ketten velem jönnek.

Kiment, elbocsátotta az ott várakozó két csendőrt, és utána nézett Lucas-nak meg Martineau-nak, akik elindultak a szálloda felé, ahol a tulaj már alig várta, hogy lefekhessen.

Julie kabát nélkül jött el hazulról, s mikor a bátyja észrevette, hogy didereg, levetette zubbonyát, és a vállára erőltette.

Beszélgetni nemigen lehetett a vihar miatt. Menet közben kénytelenek voltak előregörnyedni, jeges északi szél fütyült szünet nélkül a fülükbe, és csapott olyan erővel az arcukba, hogy belefájdult a szemhéjuk.

A kikötő előtt ott volt a kivilágított kocsma, és találkoztak a zsilipkezelőkkel, akik két hajó áteresztése közt beugrottak oda, hogy igyanak egy forró grogot, és egy kicsit megmelegedjen gémberedett lábuk. Minden arc a három ember felé fordult, aki tovább törtetett előre a viharban, és rátért a hídra.

– Ez volna a Saint Michel? – kérdezte Maigret.

Ugyanis egy vitorlás éppen akkor hagyta el a zsilipkamrát, és siklott ki a külső kikötőbe. De mintha sokkal magasabban emelkedett volna a víz fölé, mint az a kétárbocos, amelyet Maigret már látott.

– Az hát, csak ballaszt nélkül – dörmögte a matróz.

Vagyis a Saint Michel Caenban kirakodott, és most üresen fut ki a tengerre, hogy új árut vegyen fel valahol.

Már majdnem Joris kis házánál voltak, amikor hozzájuk lépett egy árnyalak. Egészen össze kellett dugni az arcukat, hogy megismerjék egymást. Egy nem túlságosan erélyes hang azt mondta Dagadt Louis-nak:

–Csakhogy megvagy!… Siess, hogy felkészülhessünk az indulásra…

Maigret rábámult a kis breton kapitányra, aztán a tenger felé nézett, amely szünet nélkül, lármásan ostromolta a mólókat. Az eget gomolygó felhők borították, félelmetes látvány volt.

A Saint Michel a cölöpműnél horgonyzott le a sötétben, csak a fedélzet hátsó részén lehetett kivenni egy lámpa parányi világát.

– Máris indulni akar? – kérdezte a felügyelő.

– Persze!

– Hová?

– La Rochelle-be, borért…

– Feltétlenül szüksége van Dagadt Louis-ra?

– Csak nem képzeli, hogy ilyen időben ketten is elbírunk a hajóval?

Julie fázott. De ott maradt, hogy hallja, mit beszélnek, s toporgott. Bátyja hol Maigret-re nézett, hol a vitorlás felé, amelyen meg-megcsikordultak a kötélcsigák.

– Várjon meg a hajón! – mondta a felügyelő Lannecnak.

– Csakhogy…

– Mi van?

– Két óra múlva nem lesz elég magas a vízállás, hogy kifuthassunk a nyílt tengerre…

S a kapitány szeme titokban nyugtalanul megvillant. Nyilvánvaló volt, hogy bosszús. Hol az egyik, hol a másik lábára állt. Tekintete ide-oda rebbent.

– A kenyeremről van szó!

És Maigret majdnem bizonyos volt benne, hogy összenézett Louis-val. Vannak pillanatok, amikor intuíciónk erősebben működik, mint máskor.

Az ideges kis kapitány tekintete mintha azt mondta volna:

„A hajó itt van a közelben… Csak egy kötelet kell leoldani… Csak be kell húzni egyet ennek a rendőrnek, és szabad az út…”

Dagadt Louis habozott, komor pillantást vetett a húgára, és tagadóan rázta meg a fejét.

– Várjon meg a hajón! – ismételte meg Maigret.

– De hát…

Maigret nem felelt. Intett a másik kettőnek, hogy menjenek be vele a házba.

*

Maigret most látta először együtt a két testvért. Hármasban voltak Joris kapitány konyhájában, ahol vidáman égett a tűz…A kéményben olyan erős volt a huzat, hogy a duruzsoló bádogsparhelt néha robbanásszerű hangokat hallatott.

– Adjon innunk valamit – szólt oda a felügyelő Julie-nek, aki erre kivett a faliszekrényből egy üveg pálinkát meg néhány virágmintás poharat.

Maigret érezte, hogy fölösleges. Julie sokat adott volna érte, ha négyszemközt maradhat a bátyjával. A férfi a leány minden mozdulatát követte a tekintetével, érezni lehetett, hogy nagyon szereti a húgát, s ugyanakkor állatian el is van érzékenyülve.

Julie igazi gazdasszony módjára kiszolgálta a két férfit, és azután sem ült le, hanem újból megrakta a tűzhelyet.

– Joris kapitány emlékére… – emelte fel a poharát Maigret.

Aztán sokáig csend volt. A felügyelő éppen ezt akarta. Időt akart adni nekik, hogy hatalmába kerítse őket a konyha csendes, barátságos légköre.

A tűzhely duruzsolását, amelyet az ingaóra tiktakolása kísért, lassanként valóságos muzsikának kezdték érezni. Az odakint tomboló vihar után az arcokba szállt a vér, csillogni kezdtek a szemek. Fanyar Calvados-illat terjengett a levegőben.

– Joris kapitány… – ismételte meg révedező hangon Maigret. – Tulajdonképpen az ő helyén ülök, az ő karosszékében… Abban a fonott karosszékben, amelyik minden mozdulatára megnyikordult… Ha élne, most jönne haza a kikötőből, s biztosan ő is kérne egy pohár pálinkát, hogy felmelegedjen… Igaz, Julie?

A lány nagy szemeket meresztett, aztán elfordította a fejét.

– Nem menne fel azonnal lefeküdni… Fogadni mernék, hogy lehúzná a cipőjét… Maga idehozná neki a papucsát… ő meg azt mondaná: „Ocsmány egy idő… A Saint Michel mégis ki mert futni a nyílt tengerre, Isten segítse…”

– Honnan tudja?

– Mit?

– Hogy azt mondta volna: „Isten segítse?…” Mert csakugyan ezt szokta mondani…

A leány egészen meghatódott. Szinte hálásan nézett Maigret-re.

Dagadt Louis meggörnyedt.

– Nem mondja többé… Istenem, milyen boldog, milyen megelégedett ember lehetett!…Volt egy csinos kis háza, kertje, tele virággal, amit annyira szeretett, megtakarított pénze… Azt hitte volna az ember, hogy mindenki csak rajong érte… És mégis akadt valaki, aki mindennek egy csapásra véget vetett, egy pohár vízbe szórt kevéske fehér porral…

Julie-nek eltorzult az arca. Nem akart sírni. Összeszedte minden erejét.

– Egy kevéske fehér por, és bevégeztetett !… És lehet, hogy a tettes boldog lesz, mert senki se tudja, hogy ő volt az!… Az imént kétségkívül ott volt köztünk…

– Hallgasson! – könyörgött összekulcsolt kézzel Julie. A végén mégiscsak kicsordult a könnye.

De a felügyelő tudta, mit akar. Halkan, lassan, nyomatékosan tovább beszélt. Nem komédiázott. Ő is meg volt hatva. Hatalmába kerítette a nosztalgikus légkör, előtte is megjelent a kikötőparancsnok köpcös alakja.

– Meghalt, s már csak egyetlen barátja van… Ez a barát én vagyok!… Egy ember, aki magára hagyatva küszködik, hogy megtudja az igazat, és megakadályozza, hogy Joris gyilkosa boldog legyen.

Julie, akinek az ellenállása teljesen megtört, zokogott. Maigret folytatta:

– De hát a halott körül mindenki hallgat, mindenki hazudik. Már-már azt kell hinnem, hogy mindenkinek van valami a rovásán, mindenki bűntárs…

– Nem igaz! – kiáltott fel a lány.

Dagadt Louis meg egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Töltött magának, és töltött a felügyelő poharába is.

– És Dagadt Louis az első, aki hallgat.

Julie úgy nézett könnyein keresztül a bátyjára, mintha meglepte volna e szavak igazsága.

– Pedig tud valamit… Sokat tud… A gyilkostól fél?… Vagy neki van valami félnivalója?

– Louis! – kiáltotta a leány.

De Louis elfordította a fejét, vonásai megkeményedtek.

– Louis! Mondd, hogy nem igaz!… Hallgatsz?…

– Nem tudom, mire gondol a felügyelő…

Felállt. Nem bírt a helyén maradni.

– Louis még a többieknél is jobban hazudik! Azt állítja, hogy nem ismeri a norvéget, pedig ismeri! Azt állítja, hogy semmi köze a polgármesterhez, és mégis ott találom nála, amint éppen nagyban püföli…

Az egykori fegyenc ajkán bizonytalanságról árulkodó mosoly. De Julie nem úgy értelmezte.

– Igaz ez, Louis?

S mivel Louis nem felelt, megragadta a karját.

– Miért nem mondod meg, mi az igazság?… Én biztos vagyok benne, hogy nem követtél el semmi rosszat!…

Louis kiszabadította magát húga szorításából. Zavart volt, talán már gyengült is az ellenállása. Maigret nem adott időt neki, hogy újból összeszedje magát.

– Biztos, hogy a hazugságok e tömegében csak egy egészen pici igazság kellene, egy jelentéktelen kis útmutatás, és összedőlne az egész építmény…

Nem sikerült! Hiába nézett rá könyörögve a húga, Louis csak megrázta magát, mint az óriás, akire dühös, ellenséges törpék akaszkodtak.

– Nem tudok semmit…

Mire Julie erélyesen, már gyanakodva:

– Miért nem beszélsz?

– Nem tudok semmit!…

– A felügyelő szerint…

– Nem tudok semmit!…

– Ide figyelj, Louis! Én mindig bíztam benned! Ezt te nagyon jól tudod! És mindig védtelek, még Joris kapitánnyal szemben is…

E szerencsétlen mondat után elpirult, és gyorsan másra terelte a szót.

– El kell mondanod az igazat! Nem bírom tovább. És nem maradok tovább egyedül ebben a házban…

– Hallgass! – nyögte ki Louis.

– Mit akar hallani tőle, felügyelő úr?

– Két dolgot. Először is azt, hogy kicsoda Martineau. Aztán meg hogy miért hagyja a polgármester, hogy megverjék…

– Hallod, Louis? … Ez nem is olyan borzasztó…

– Nem tudok semmit…

A lány haragra gerjedt.

– Vigyázz, Louis!… A végén még én is azt fogom hinni…

A tűz még mindig duruzsolt. És az óra lassan tiktakolt, rézingáján megcsillant a lámpa fénye.

Louis túl magas, túl erős, túlságosan otromba volt ferdén tartott fejével és vállával ehhez a takaros kis konyhához. Menekülő tekintete nem tudott min megállapodni.

– Követelem, hogy beszélj!

– Nincs semmi mondanivalóm…

Tölteni akart magának, de a lány rávetette magát az üvegre.

– Elég! Semmi értelme még jobban leinnod magad…

A lány iszonyú idegállapotban volt. Valahogy tragikusnak érezte a pillanatot. Kétségbeesetten kapaszkodott a reménybe, hogy egyetlen szó mindent tisztázhat.

– Louis… Ez az ember… Ez a norvég… Nem ő vette volna meg a Saint Michel-t, és lett volna a gazdád?

A válasz kategorikusan hangzott:

– Nem!

– Akkor ki ez az ember? Sose látták a környéken! Nemigen járnak erre külföldiek…

– Nem tudom…

A lány a nők ösztönös éleslátásával tovább makacskodott.

– A polgármester sose állhatott téged… Igaz, hogy az este nála vacsoráztál?

– Igaz…

A lány már toporzékolt türelmetlenségében.

– Akkor hát mondj már valamit! Muszáj! Különben esküszöm, azt fogom hinni, hogy…

Nem folytatta. Borzasztóan boldogtalan volt. Ránézett a fonott székre, az otthonos tűzhelyre, a faliórára, a virágmintás üvegre.

– Te szeretted a kapitányt… Tudom!… Százszor is mondtad, és ha volt is vita köztetek, csak azért volt, mert…

Ezt meg kellett magyarázni.

– Nehogy olyasmit gondoljon, felügyelő úr, ami nem igaz! A bátyám szerette Joris kapitányt… És a kapitány is szerette őt… De azért előfordult, hogy… Nem, semmi komoly!… Csak Louis nem bír magával, ha pénz van a zsebében, és mind elkölti, nem érdekes, hogyan… A kapitány rájött, hogy el szokta vinni a megtakarított pénzemet… Megdorgálta miatta… Semmi egyéb nem történt!… Ezért tiltotta meg azt is, hogy idejárjon… Hogy ne vigye el a pénzemet!… De nekem mindig azt mondta, hogy Louis alapjában véve derék fiú, csak az az egy hibája, hogy gyenge jellem…

– Persze az is lehet – szólt közbe csendesen Maigret –, hogy Louis tudta, hogy ha Joris meghal, maga háromszázezer frankot örököl…

A dolog olyan villámgyorsan történt, hogy a felügyelő kis híján alulmaradt. Julie egy átható sikolyt hallatott, Dagadt Louis meg nekirontott a felügyelőnek, és megpróbálta torkon ragadni.

A felügyelőnek azonban még idejében sikerült elkapnia az egyik öklét. Lassan, de biztosan a matróz háta mögé csavarta.

– Ne merj hozzám nyúlni! – dörmögte.

Julie könyökével a falnak támaszkodva, arcát a karjába temetve zokogott.

– Istenem! Istenem! – jajgatott erőtlenül.

– Még mindig nem vagy hajlandó beszélni, Louis? – kérdezte élesen Maigret, s eleresztette az egykori fegyencet.

– Nincs semmi mondanivalóm!

– És ha letartóztatlak?

– Fütyülök rá!

– Akkor kövess!

Julie felkiáltott:

– Ne, felügyelő úr! Könyörgök! Az isten szerelmére, Louis, beszélj!

A két férfi már a konyha üvegajtajánál volt. Dagadt Louis visszafordult, vörös volt az arca, csillogott a szeme, s leírhatatlan fintort vágott. Húga vállára akarta tenni a kezét.

– Esküszöm, Julie, hogy…

– Ne merj hozzám érni!

Louis megingott, tett egy lépést a folyosó felé, aztán még egyszer visszafordult:

– Hallgass meg…

– Nem! Nem! Menj innen!

Erre Louis újra Maigret után indult. Nehezen vonszolta a lábát, a küszöbön meg is állt, megint vissza akart fordulni, de aztán legyőzte a kísértést. A kapu becsukódott mögöttük. De alig tettek néhány lépést a viharban, újra kinyílt, láthatóvá vált a lány alakja, és hallatszott, hogy utánuk szól:

– Louis!

Elkésett. A két férfi nem nézett vissza. Mentek tovább az éjszakában.

A szakadó esőben pillanatok alatt bőrig áztak. Vaksötét volt, még a zsilip korlátját se lehetett látni. S a sötétben mégis rájuk szólt egy hang, szinte a lábuk alól:

– Te vagy az, Louis?

Lannec volt az, a Saint Michel fedélzetén. Meghallotta a lépteiket, s kidugta a fejét a fedélzeti lejárón. Úgy látszik, tudta, hogy a matróz nincs egyedül, mert breton nyelven gyorsan hozzátette:

– Ugorj a hajóorra, és meglépünk.

Maigret megértette, mit mondott, és várt. A sötétségben képtelen volt megállapítani, hol a Saint Michel orra és tatja. Társát is csak bizonytalan körvonalú, sötét tömegnek látta, csak a válla csillogott az esőtől.