1. A macska a házban
Amikor három óra felé elhagyták Párizst, még hűvös őszutói napsütésben nyüzsgött a tömeg az utcákon. Aztán, Mantes felé, kigyúltak a fülkében a lámpák. Evreux után teljesen besötétedett odakint. Most pedig az ablakokon túl, amelyek üvegén cseppekbe gyűlve patakzott végig a pára, sűrű köd gomolygott, s vattaglóriát vont a pályatest lámpái köré.
Maigret kényelmesen elterpeszkedett az ülésen, tarkóját a párnázott támla peremére fektette, s félig lehunyt szemhéjai alól egyre csak a vele szemközt ülő, egymástól olyannyira különböző két embert figyelte gépiesen.
Joris kapitány szunyókált, nevezetes koponyáján félrecsúszott a paróka, öltönye összegyűrődött.
Julie meg – mindkét keze krokodilbőr utánzatú retiküljén – mereven nézett valahová a semmibe, s fáradtsága ellenére igyekezett megőrizni a látszatot, hogy nyugodt.
Joris! Julie!
Maigret felügyelő, a Bűnügyi Rendőrségtől, megszokta már, hogy így, forgószélként törnek be emberek az életébe, rákényszerítik, hogy napokig, hetekig vagy hónapokig velük foglalkozzon, aztán újból belevesznek a névtelen tömegbe.
Gondolatai a kocsitengelyek csattogásának ütemére jártak. Valamennyi nyomozása kezdetén ugyanazok a gondolatok merültek fel benne. Ez vajon milyen lesz? Izgalmas vagy banális? Undorító vagy tragikus?
Maigret csak nézte, nézte Jorist, és bizonytalan mosoly lebegett az ajkán. Furcsa egy ember! A quai des Orfévres-en ugyanis öt álló napig csak úgy emlegették, hogy „Az ember”, mivel nem tudtak nevet adni neki.
Egy ember, akit a Nagykörúton szedtek össze, mert ész nélkül rohangált az autók meg autóbuszok közt. Először franciául tesznek fel neki kérdéseket. Nem felel. Megpróbálkoznak hét-nyolc nyelvvel… Hiába. És a süketnémák jelbeszédére sem reagál.
Őrült? Maigret irodájában megmotozzák. Öltönye új, fehérneműje új, cipője új. A szabó meg a fehérnemű-készítő cégjelzése letépve. Papírjai nincsenek. Se útlevele. Csak öt vadonatúj ezerfrankos bankjegy az egyik zsebébe dugva.
Idegesítő nyomozás, idegesítőbb már nem is lehetne! Keresgélés a nyilvántartókban, az antropometriai kartonok közt. Táviratok Franciaország minden részébe és külföldre. És a kimerítő vallatások ellenére reggeltől estig csak nyájasan mosolygó „Ember”!
Egy ötven év körüli, kurta lábú, széles vállú egyén, aki nem tiltakozik, nem háborog, csak mosolyog. Néha úgy látszik, mintha próbálna emlékezni, de nyomban fel is adja a próbálkozást…
Amnézia? Paróka csúszik le a fejéről, és megállapítják, hogy golyó fúródott a koponyájába maximum két hónapja. Az orvosok bámulnak: ritkán láttak ilyen jól sikerült műtétet!
Újabb táviratok a franciaországi, belgiumi, németországi, hollandiai kórházakba és klinikákra…
Öt álló napig folyik a minden apróságra kiterjedő nyomozás. A ruhadarabokon talált pecsétek, a zsebekben levő por vegyelemzése révén különös eredmények születnek.
Tőkehalikra-nyomokat találnak, illetve szárított és porított tőkehalikra-törmeléket. Észak-Norvégiában készítenek ilyet, szardínia-csaléteknek.
Onnan való volna „Az ember”? Skandináviai? Bizonyos nyomok arra mutatnak, hogy hosszú utat tett meg vonaton. De hogyan utazhatott egyedül, mikor nem tud beszélni, és ilyen bárgyú arckifejezéssel, amely azonnal magára vonja a figyelmet?
Megjelenik az arcképe az újságokban. Távirat érkezik Ouistrehamból: „Ismeretlen azonosítva.”
S a távirat után egy nő, vagyis inkább egy leány, s már ott is ül Maigret irodájában. Szabálytalan, de kellemes arca rosszul van kirúzsozva és púderezve: Julie Legrand, „Az ember” szolgálója!
S a férfi már nem „Az ember”! Neve van és foglalkozása. Yves Jorisnak hívják, a kereskedelmi tengerészet volt kapitánya, az ouistrehami kikötő parancsnoka.
Julie sir! Julie nem érti! Julie könyörög neki, hogy beszéljen! És Joris csak néz rá szelíden, kedvesen, ahogy mindenkire.
Joris kapitány szeptember 16-án tűnt el Ouistrehamból, egy kis kikötőből Trouville és Cherbourg között. Most október vége van.
Mi történt vele a hat hét alatt, amíg nem volt sehol?
– Dagálykor kiment a zsiliphez, szolgálatba, mint máskor. Esti dagály volt. Én lefeküdtem. Másnap nem találtam a szobájában…
Akkor a köd miatt azt hitték, hogy Joris rosszul lépett, és beleesett a vízbe. Vasmacskákkal kutattak utána. Aztán meg arra gyanakodtak, hogy egyszerűen megszökött hazulról.
– Lisieux! Három perc!…
Maigret leszáll, hogy a peronon megmozgassa elzsibbadt lábait Újból megtömi a pipáját Párizs óta annyit füstölt, hogy a fülkében már sűrű a levegő.
– Beszállás!…
Julie arra használta fel a három percet, hogy bepúderezze az orra hegyét Szeme még mindig vörös egy kicsit a sírástól.
Furcsa! Vannak pillanatok, amikor a leány csinos, amikor műveltnek látszik. Máskor meg úgy érzi az ember, maga se tudja, miért, hogy bizony csiszolatlan kis parasztlány maradt.
Megigazítja a parókát a kapitány, vagy ahogy nevezi, a gazdája fején, aztán olyan arccal néz Maigret-re, mintha azt mondaná:
– Hát nem az én feladatom a gondját viselni?
Mert Jorisnak nincs családja. Évek óta egyedül él, Julie-vel, akit a házvezetőnőjének nevez.
– Úgy bánt velem, mintha a lánya volnék…
És mindenki úgy tudja, hogy Jorisnak nem voltak ellenségei! Se kalandjai! Se szenvedélyei!
Egy ember, aki harminc esztendei tengeren való hányódás után nem tudott beletörődni a tétlenségbe. Ezért pályázta meg, noha nyugdíjban volt, a kikötőparancsnoki állást Ouistrehamban. Építtetett egy kis házat…
Aztán egy szép napon, szeptember 16-án este eltűnt, hogy hat hét múlva Párizsban bukkanjon fel újra, ilyen állapotban!
Julie-t nyugtalanította, hogy szürke konfekció-öltönyben talált reá. Eddig csak tengerésztiszti egyenruhában látta.
Julie ideges, rosszkedvű. Valahányszor a kapitányra néz, arcán egyszerre tükröződik elérzékenyülés és valami bizonytalan félelem, valami leküzdhetetlen szorongás. Igen, ő az, kétségtelenül! A gazdája! Ugyanakkor mégsem egészen ő.
– Ugye, meggyógyul?… A gondját fogom viselni…
És az ablaküvegeken a pára nagy, piszkos vízcseppekké alakul át. Maigret kövér arca a zökkenők miatt kicsit jobbról balra, aztán balról jobbra billen. Nyugodt, s egy pillanatra se veszi le a szemét a két emberről: Julieről, aki megjegyezte, hogy nyugodtan utazhattak volna harmadik osztályon is, ahogy ő szokott, és Jorisról, aki fölébredt, de csak egy bizonytalan pillantást vet maga köré…
A következő megálló Caen. Aztán Ouistreham következik.
– Körülbelül ezer lakosa van a falunak – mondta Maigret-nek egyik kollégája, aki azon a vidéken született. – A kikötő kicsi, de jelentős a csatorna miatt, amely a tengeröblöt összeköti Caen városával, ötezer tonnásnál nagyobb hajók is közlekedhetnek rajta…
Maigret meg sem próbálja elképzelni, milyen lesz a falu. Tudja, hogy a képzelődésnek mindig csalódás a vége. Vár, és tekintete minduntalan a parókára téved, amely a még rózsaszínű heget takarja.
Amikor eltűnt, Joris kapitánynak sűrű, sötétbarna, még a halántékán is csak alig ezüstös haja volt. Újabb ok Julie számára, hogy kétségbeessen! Látni se akarja a csupasz koponyát! És valahányszor félrecsúszik a paróka, gyorsan helyreigazítja.
– Szóval meg akarták ölni…
Tény, hogy rálőttek! De az is tény, hogy feltűnően gondos kezelésben részesítették!
Amikor eltűnt, nem volt nála pénz. És ötezer frankkal a zsebében találták meg!
De ez még nem minden! Julie váratlanul kinyitja a retiküljét.
– El is felejtettem, hogy magammal hoztam a gazdám postáját…
Jóformán semmi. Néhány prospektus, hajózási cikkeket árusító cégektől. Egy tagdíjbefizetést igazoló nyugta a Kereskedelmi Tengerészet Kapitányainak Szakszervezetétől… Levelezőlapok, még aktív állományban levő barátoktól, az egyiket Funta Arenasban adták fel…
Egy levél Caenból, a Normandiai Banktól. Nyomtatott formula, rovatalt írógéppel töltötték ki.
„… van szerencsénk igazolni, hogy az ön által a hamburgi Holland Bank révén átutalt háromszázezer frankot folyószámlája javára írtuk…”
Pedig Julie már legalább tízszer elismételte, hogy a kapitány nem gazdag! Maigret hol az egyiket, hol a másikat veszi szemügyre a szemközt ülő két ember közül.
A tőkehalikra… Hamburg… A német gyártmányú cipők…
És minderre csak Joris tudna magyarázatot adni! Joris, aki nyájasan, szélesen próbál mosolyogni, mert észreveszi, hogy Maigret nézi!
– Caen!…A vonat Cherbourg-ba megy tovább… Ouistrehamba, Lion-sur-Merbe,
Lucbe kiszállás…
Hét óra. Olyan köd van, hogy a peron lámpáinak fénye alig hatol át a tejszerű rétegen.
– Milyen közlekedési eszközzel mehetünk tovább? – kérdezi Maigret Julie-től a lökdösődő tömegben.
– Semmilyennel. A kis vonat télen csak naponta kétszer közlekedik…
A pályaudvar előtt taxik állnak. Maigret éhes. Fogalma sincs róla, mit talál majd Ouistrehamban, inkább megvacsorázik hát a vasúti vendéglőben.
Joris kapitány engedelmes, mint mindig. Megeszi, amit elébe tesznek, mint a gyerek, aki bízik azokban, akik a kezét fogják. Egy vasutas járkál egy darabig az asztal körül, jól megnézi Jorist, aztán Maigret-hez lép:
– Nem ez az ember az ouistrehami kikötőparancsnok?
És félreérthetetlen mozdulatot tesz homlokához emelt mutatóujjával. Az igenlő válaszra megilletődötten továbbáll. Julie meg anyagi részleteken akad fenn.
– Tizenkét frank egy ilyen vacsoráért, amit még csak nem is vajjal készítettek! Mintha nem értünk volna rá enni, ha hazaérünk…
Ugyanakkor Maigret azt gondolja:
– Egy golyó a fejbe… Háromszázezer frank…
És éles tekintetét belefúrja Joris ártatlan szemébe, s fenyegető ránc jelenik meg a szája körül.
Az eléjük gördülő taxi ócska, „uraságoktól levetett” jármű, ülései elnyűttek, minden eresztéke nyikorog. A három utas a hátsó ülésen szorong, mert a szemközti felhajtható ülés le van szerelve. Julie a két férfi közé ékelődött, hol az egyik, hol a másik préselődik neki.
– Azon gondolkozom, hogy kulcsra zártam-e a kertkaput – dünnyögi. Ahogy közelednek, úgy kerítik egyre inkább hatalmukba a háziasszonyi gondok.
Mikor kiérnek a városból, a szó szoros értelmében ködfalba vesznek. Alig két méterre egy ló meg egy kocsi merül fel a ködből, kísértetló, kísértetkocsival! És kísértetfák, kísértetházak úsznak el az út két oldalán is.
A sofőr lelassít. Alig óránkénti tíz kilométerrel gurulnak, ez azonban nem akadályozza meg, hogy hirtelen egy kerékpáros ne bukkanjon elő a ködből, és neki ne ütközzön az egyik sárhányónak. Megállnak. Nem történt semmi baj.
Keresztülhajtanak Ouistrehamon, a falun. Julie leereszti a kocsiablakot.
– Hajtson egészen a kikötőig, és menjen át a forgóhídon… A világítótorony melletti háznál álljon meg!
A falu és a kikötő közt körülbelül egykilométeres, elhagyatott útszalag, gázlámpák sápadt szentjánosbogarai rajzolják ki. A híd lábánál egy világos ablak és lárma.
– A matrózkocsma! – mondja Julie. – A kikötőbeliek itt töltik idejük legnagyobb részét.
A hídon túl szinte már nem is létezik az út. Később teljesen belevész az Orne partját alkotó ingoványba.
Itt csak a világítótorony van, meg egy kerttel körülvett, egyemeletes ház. Az autó megáll. Maigret útitársát figyeli, aki a világ legtermészetesebb dolgaként száll ki a kocsiból, és indul a rácskapu felé.
– Látta, felügyelő úr? – kiált fel Julie az örömtől lihegve. – Ráismert a házra! Biztos vagyok benne, hogy végül is teljesen észhez fog térni.
És bedugja a kulcsot a zárba, belöki a nyikorgó rácskaput, és elindul a kaviccsal felszórt ösvényen. Maigret kifizeti a sofőrt, és gyorsan csatlakozik hozzá. Miután az autó elment, nem látnak az orrukig sem.
– Lenne szíves gyufát gyújtani? Nem találom a kulcslyukat.
Lángocska lobban. Az ajtó kinyílik. Sötét árnyék suhan el Maigret lába mellett, hozzá is ér. Julie, már a folyosón, felkattintja a villanykapcsolót, kíváncsian néz a földre, és suttogva kérdi:
– Ugye a macska osont ki?
Beszéd közben megszokott mozdulattal leveti a kabátját és kalapját, felakasztja a fogasra, belöki a konyhaajtót, villanyt gyújt, s ezzel akaratlanul is elárulja, hogy a ház lakói ebben a helyiségben szoktak tartózkodni.
Világos konyha, fajanszburkolatú falak, homokkal tisztára súrolt, nagy puhafa asztal, csillogó rézedények. És a kapitány gépiesen letelepszik fonott karosszékébe, a tűzhely mellé.
– Pedig biztos vagyok benne, hogy amikor elmentem, kiraktam a macskát. Mint máskor, önmagának beszél. Nyugtalan.
– Igen, egész biztos. Minden ajtó zárva van. Mondja, felügyelő úr, lenne szíves körülnézni velem a házban? Félek.
Annyira fél, hogy alig mer előremenni. Benyit az ebédlőbe, ahol tökéletes a rend. A viasszal gondosan felkent parketta meg a kifényesített bútorok elárulják, hogy a helyiséget sose használják.
– Lenne szíves benézni a függönyök mögé is?
A szobában van egy pianínó, néhány lakkozott kínai holmi meg egy csomó porcelán tárgy. Ezeket nyilván a Távol-Keletről hozta a kapitány.
Aztán a szalon. Ugyanolyan rendben, ugyanolyan állapotban van, mint az áruház kirakatában volt, ahol vásárolták. A kapitány elégedetten, szinte üdvözült mosollyal, mindenütt a nyomukban. Felmennek a vörös szőnyeggel borított lépcsőn. Fenn három szoba van, az egyiket nem használják.
És mindenütt egyforma tisztaság, egyformán kínos rend, egyformán semleges falusi és konyhaszag.
Senki nincs elbújva sehol. Az ablakok gondosan be vannak zárva. A kertkapu csukva, de a kulcs kívül maradt.
– A macska biztos valamelyik pinceablakon jött be – mondja Maigret.
– Nincs pinceablak.
Visszatértek a konyhába. Julie kinyit egy faliszekrényt.
– Megkínálhatom valamivel? Egy pohárkával?
És ekkor, e szertartásos sürgés-forgás közepette, mikor kitölti a pálinkát a festett virágokkal díszített kis poharakba, ekkor érzi át csak igazán a nyomorúságát, és sírva fakad.
Lopva a kapitányra néz, aki újra letelepedett a karosszékébe. A látvány annyira rosszulesik neki, hogy elfordítja róla a fejét, s hogy gondolatait másra terelje, vontatottan megszólal:
– Megyek, és elkészítem önnek a vendégszobát.
De szavai zokogásba fulladnak. Leakaszt a falról egy fehér kötényt, hogy megtörölje a szemét.
– Inkább megszállok a szállodában. Bizonyára akad egy üres szoba…
A leány ránéz a kis fajansz ingaórára. A vásárokon árulnak ilyeneket, tiktakolásuk a ház védőszellemeinek egyike.
– Igen. Ilyenkor még biztosan akad. A zsilip túloldalán van a szálloda, a kocsma mögött, amelyet idejövet látott…
Pedig a legszívesebben ott tartaná a felügyelőt. Mintha félne egyedül maradni a kapitánnyal, akire már rá se mer nézni…
– Gondolja, hogy nincs senki a házban?
– Maga is meggyőződhetett róla.
– Ugye, reggel visszajön?
Elkíséri az ajtóig, és gyorsan bezárja utána. Maigret elmerül a ködben, amely olyan sűrű, hogy azt se látja, hova lép. De azért megtalálja a rácskaput. Érzi, hogy fűben jár, aztán a kavicsos úton. Ugyanakkor a távolból üvöltést hall, s csak nagy sokára jön rá, hogy mi az.
Tehénbőgésre emlékeztet, csak vigasztalanabb, tragikusabb.
– Hülye! – dörmögi a foga közt. – Ez csak a ködkürt…
Rosszul tájékozódik. Meredeken a lába alatt vizet lát: mintha füstölne. A zsilip falán van. Hallja, hogy valahol csigák csikorognak. Már nem emlékszik rá, hol kelt át a víz fölött az autóval, s amikor észrevesz egy keskeny pallót, rá akar térni.
– Vigyázat!…
Elképesztő! A hang ugyanis egészen közelről jött. Noha úgy érzi, hogy teljesen egyedül van, nem egészen három méterre tőle áll valaki, és bárhogy igyekszik, alig tudja kivenni a körvonalait.
Rögtön megérti a figyelmeztetést. A palló, amelyre rá akart térni, megmozdul. Ez maga a zsilipkapu, most nyitják ki, és a látvány még elképesztőbbé válik, mert egészen közel, néhány méterre tőle, nem is egy emberalak emelkedik fel, hanem egy igazi, házmagasságú fal. A tetején lámpák, fényüket megszűri a köd.
Egy hajó; kéznyújtásnyira halad el a felügyelőtől! Hajókötél esik le melléje, valaki fölkapja, egy kötélbakhoz viszi és rá tekeri.
– Hátra!… Vigyázat!… – kiáltja egy hang a magasban, a gőzös hídján.
Néhány másodperce még kihaltnak, elhagyatottnak látszott minden. És most, ahogy Maigret továbbmegy a zsilip mentén, rájön, hogy a ködben emberi alakok nyüzsögnek. Valaki egy forgattyút teker. Egy másik alak még egy hajókötéllel a kezében szalad valahova. Vámosok várják, hogy kidobják a hajóról a pallót, és ők felmehessenek a fedélzetre.
És mindez láthatatlanul, a nyirkos felhőben, amely gyöngyökben tapad bajusza szálaira.
– Át akar menni?
A hang Maigret közvetlen közelében szólal meg. Megint egy zsilipkapu.
– Akkor siessen, mert aztán jó negyedórát kell várnia…
Sietve átmegy, hallja, hogy fortyog a víz a lába alatt, s a távolban még mindig bőg a sziréna. Minél tovább halad előre, a ködös mindenség annál jobban megtelik valami nyüzsgő, titokzatos élettel. Felfigyel egy fényes pontra. Közelebb megy, és megpillant egy rakparthoz kikötött bárkát, s a bárkában egy halászt: rudakra akasztott, hatalmas hálót mártogat a vízbe.
A halász minden kíváncsiság nélkül ránéz, aztán válogatni kezd egy apró halakkal teli kosárban.
A hajó körül a köd fényesebb lesz, ki lehet venni a sürgés-forgást. A hajóhídon angolul beszélnek. A rakpart szélén, paszományos sapkában, papírokat vizsgálgat egy férfi.
A kikötőparancsnok! Az, aki Joris kapitány helyébe lépett!
Alacsony emberke ő is, de soványabb, a mozgása fürgébb. Tréfálkozik a hajó tisztjeivel.
Mindent összevéve: a világegyetem pár négyzetméternyi viszonylagos világosságra meg egy nagy, sötét lyukra zsugorodott össze, s csak sejteni lehet, hol a szárazföld, és hol a víz. A tenger, ott lent balra alig morajlik.
Nem pontosan ilyen volt az az este is, amelyen Joris váratlanul eltűnt? Papírokat vizsgálgatott ő is, mint a kollégája. Minden bizonnyal ő is tréfálkozott Ellenőrizte a zsilip kinyitását és lezárását, a víz magasságát. Nem volt szüksége rá, hogy lásson is. Néhány ismerős zaj elég volt neki. Hiszen itt azt se nézi senki, hogy hová lép.
Maigret pipára gyújt, és bosszús képet vág. Nem szereti sutának érezni magát. Dühös, hogy ilyen esetlen szárazföldi patkány, megijed vagy ámulatba esik mindentől, ami a tengerrel kapcsolatos.
A zsilipkapuk kinyílnak. A hajó behatol egy csatornába, amely valamivel keskenyebb, mint a Szajna Párizsnál.
– Bocsánat! Ön a kikötőparancsnok?… Maigret felügyelő vagyok a Bűnügyi Rendőrségtől… A kollégáját hoztam vissza.
– Itt van Joris?… Tehát csakugyan ő az?… Épp ma reggel hallottam róla… De igaz, hogy?…
Egy kis ujjmozdulat a homlok körül.
– Igen, legalábbis pillanatnyilag… ön az egész éjszakát a kikötőben szokta tölteni?
– Egyhuzamban öt óránál sohase többet… Addig tart a szolgálat. Dagálykor öt óra hosszat elég magas a víz ahhoz, hogy a hajók behatoljanak a csatornába, vagy kifussanak a tengerre… Ma épp most kezdtünk, és hajnali háromig maradunk…
Nagyon közvetlen ember. Kollégaként kezeli Maigret-t, hiszen végül is mind a ketten köztisztviselők.
– Bocsánat…
A nyílt tenger felé néz, ahol nem látszik semmi. És mégis azt mondja:
– Egy boulogne-i vitorlás kötött ki a cölöpműnél. Várja, hogy kinyíljanak a zsilip-kapuk…
– Előre jelentik önnek a hajók az érkezésüket?
– A legtöbb esetben. Főleg a gőzhajók. Ezek különben majdnem menetrendszerűen közlekednek. Szenet hoznak Angliából, és ércet visznek Caenból…
– Nem inna velem valamit? – veti fel a kérdést Maigret.
– Apály előtt nem… Addig itt kell lennem…
És parancsszavakat kiabál a láthatatlan embereknek, akikről pontosan tudja, hol vannak.
– Vizsgálatot kell indítania?
Léptek közelednek a falu felől. Egy férfi halad át az egyik zsilipkapu tetején, s amikor ráesik egy lámpa fénye, puskacső csillan meg a vállán.
– Ez ki?
– A polgármester. Vadkacsára megy vadászni. Saját leshelye van az Orne-on… A segédje már biztos ott is van, hogy előkészítse a dolgokat éjszakára…
– Mit gondol, nyitva találom még a szállodát?
– Az Universumot? Igen. De siessen… A tulaj nemsokára befejezi a kártyapartiját, és lefekszik… S ha lefeküdt, a világ minden kincséért sem kel fel senkinek…
– Viszlát holnap… – mondja Maigret.
– Viszlát! Tíztől leszek szolgálatban a kikötőben.
Kezet szorítanak, pedig nem is ismerik egymást. És az élet folyik tovább a ködben, ahol az ember minduntalan belebotlik valakibe, akit addig észre se vett.
Ez a köd tulajdonképpen nemcsak baljóslatú: több annál. Valami meghatározhatatlan nyugtalansággal, szorongással, fájdalommal tölti el az embert. Az az érzése, hogy egy ismeretlen világban van, ahol teljesen idegen, s amelyik a maga külön életét éli körülötte.
Ez a sötétség tele van láthatatlan emberekkel. Ott van például az a vitorlás, amelyik a sorsára vár, ott van egészen közel, s még csak nem is sejti az ember…
Maigret ismét elhalad a lámpája alatt mozdulatlanul üldögélő halász mellett Mondani szeretne neki valamit.
– No, harapnak a halak?
Mire a másik csak köp egyet a vízbe, és Maigret továbbmegy. Dühös, hogy ilyen ostobaságot kérdezett.
Az utolsó, amit hall, mielőtt belép a szállodába, a spaletták csukódása Joris kapitány házának emeleti ablakain.
Julie fél!… A macska akkor szökött ki a házból, amikor ők beléptek!…
– Ez a ködkürt egész éjszaka bőgni fog? – morogja türelmetlenül Maigret, mikor megpillantja a szálloda tulajdonosát.
– Amíg fel nem száll a köd… Meg lehet szokni…
*
Nyugtalan álma volt, mint amikor az ember megterheli a gyomrát, vagy még inkább amikor – gyerekkorában – valami nagy eseményre vár. Kétszer föl is kelt, és a hideg ablaküveghez nyomta az arcát, de csak az elhagyatott országutat látta, meg a világítótorony ide-oda mozgó fénycsóváját, amely mintha át akart volna döfni egy felhőt. S még mindig szólt a ködkürt, erőszakosan, agresszíven.
Harmadszor megnézte az óráját. Hajnali négy volt. Néhány halász, kosárral a hátán, facipőiben ütemesen dobogva igyekezett a kikötő felé.
Aztán szinte átmenet nélkül, szaporán dörömbölni kezdtek az ajtaján, Maigret válaszát meg sem várva kinyitották, s a nyílásban a szállodás feldúlt ábrázata jelent meg.
De közben jó sok idő elmúlt. Már napfény ragyogott az ablaküvegeken. A ködkürt ennek ellenére még mindig őrjöngött.
– Gyorsan!… Haldoklik a kapitány…
– Miféle kapitány?
– Joris kapitány… Julie szaladt ki a hírrel az imént a kikötőbe, hogy értesítsék önt, meg hívjanak orvost…
Maigret, csak úgy borzasan, már bújt is bele a nadrágjába – a cipőjét be sem fűzte –, aztán a kabátjába, a keménygallérról meg is feledkezett.
– Nem iszik valamit, mielőtt elmenne?… Egy csésze kávét?… Egy pohárka rumot?…
Dehogy ivott! Nem ért rá. Odakint a napsütés ellenére nagyon hűvös volt. Az országút még nedvesen csillogott a harmattól.
A felügyelő, miközben átkelt a zsilipen, megpillantotta a tengert. Teljesen sima volt és halványkék, de csak egy keskeny sáv látszott belőle, mert nem messze hosszú ködszalag takarta el a látóhatárt.
A hídon megszólította valaki.
– Ön a párizsi felügyelő?… A mezőőr vagyok… örvendek… Hallotta már?…
– Mit?…
– Azt mondják, borzasztó…Vigyázzon, jön az orvos kocsija.
A külső kikötőben lágyan ringatóztak a halászbárkák, piros meg zöld visszfényeket vetettek a vízre. Néhánynak felvonták a vitorláját, nyilván azért, hogy megszáradjon, el lehetett olvasni rajtuk a feketével festett számot.
A világítótorony mellett, a kapitány kis háza előtt két-három asszony. A kapu nyitva. Az orvos autója elrobogott Maigret és a mezőőr mellett, aki nem tágított a felügyelő mellől.
– Állítólag megmérgezték… Azt mondják, egészen elzöldült…
Maigret éppen abban a pillanatban lépett be a házba, amikor Julie sírva, dagadt szemekkel, kipirult arccal, lassan lefelé jött a lépcsőn. Kitessékelték a szobából, ahol az orvos a haldoklót vizsgálta.
A lányon még mindig hosszú, fehér hálóing volt a sebtiben magára kapott kabát alatt, s a lába meztelen volt a papucsban.
– Borzasztó, felügyelő úr!… El se tudja képzelni… Menjen föl gyorsan… Lehet, hogy…
Maigret akkor lépeti be a szobába, mikor az orvos, aki az ágy fölé volt hajolva, fölegyenesedett. Arcáról világosan le lehetett olvasni, hogy már nem tud mit tenni.
– Rendőrség…
– Ja úgy… Vége… Talán két-három perce van még… Egészen biztos, hogy sztrichninmérgezés…
Az ablakhoz lépett, és kinyitotta, mert a haldokló látott szájjal is csak nehezen jutott levegőhöz. És – valószerűtlen tabló – újból maguk előtt látták a napsütést, a kikötőt, a kibontott vitorlájú bárkákat meg a halászokat, amint ládákba ürítik a csillogó halakkal telt kosarakat.
Az éles ellentét miatt Joris arca sárgábbnak, illetve zöldebbnek látszott. Nem lehetett pontosan meghatározni, hogy milyennek. Semleges szín volt, összeegyeztethetetlen azzal az elképzeléssel, amelyet a hús-vér testről alkot magának az ember.
Minden tagja görcsösen, gépiesen rángott, vonaglott. És az arca mégis nyugodt volt, vonásai rezzenéstelenek, tekintete mereven szegeződött a szemközti falra.
Az orvos a kezében tartotta az egyik csuklóját, hogy megfigyelje a pulzus gyengülését. Egy bizonyos pillanatban az arckifejezésével jelezte Maigret-nek:
– Vigyázat!… Ez már a vég…
S ekkor váratlan, megindító dolog történt. Nem lehetett tudni, észhez tért-e a szerencsétlen. Csak egy mozdulatlan arcot láttak maguk előtt.
Nos, ez az arc most életre kelt. Vonásai megfeszültek, mint a sírni készülő gyereké. Szánalmas fintort vágott a szerencsétlen, mint aki már nem bírja tovább…
És két kövér könnycsepp buggyant ki a szeméből, és keresett utat magának…
S szinte ugyanabban a pillanatban szólalt meg az orvos fakó hangja:
– Bevégeztetett!
Hát cl lehetett ezt hinni? Pontosan akkor következett be a vég, amikor Jorisnak kicsordult két könnycsepp a szeméből!
S miközben a két könnycsepp még élt, és lassan legördült a füle felé, amely beitta őket, maga a kapitány halott volt.
Léptek hallatszottak a lépcsőházban. Odalenn Julie csukladozott egy csomó asszony közt. Maigret kilépett az ajtó elé, és halkan leszólt:
– Senki ne lépjen a szobába!…
– Csak nem?…
– De igen! – hangzott a válasz.
És Maigret visszament a napfényes szobába, ahol az orvos, lelkiismerete megnyugtatására, a fecskendővel még egy injekciót készült adni a szívbe.
A kerítés falán ott ült egy hófehér macska.