2. Az örökség

 

Valahonnan lentről, bizonyára a konyhából, a szomszédasszonyok közt vergődő Julie éles sikolyai hallatszottak.

És Maigret a nyitva maradt ablakon keresztül látta, hogy emberek érkeznek a faluból, ki lépésben, ki futva, kerékpáros suhancok, asszonyok, gyerekkel a karjukon, férfiak facipőben. Valóságos kis felvonulás volt. Rendezetlen sorokban, élénken gesztikulálva értek a hídhoz, átkeltek rajta, aztán elindultak a kapitány háza felé, pontosan úgy, mintha egy vándorcirkusz érkezése vagy egy autóbaleset csalta volna ki őket az otthonaikból.

Nemsokára akkora lett odakint a lárma, hogy Maigret becsukta az ablakot. A muszlin-függönyök megszűrték a napfényt. A szobában csendes, békés lett a légkör. A falakat rózsaszínű tapéta borította. A világos színű bútorok gondosan fényesre voltak dörzsölve. A kandalló párkányán egy váza trónolt, tele virággal.

A felügyelő az orvosra nézett, aki az éjjeliszekrényen álló vizesüveget meg poharat tanulmányozta. Még az ujját is belemártotta a pohárban maradt vízbe, aztán a nyelve hegyéhez érintette.

– Az mérgezett?

– Igen. A kapitánynak nyilván szokása volt, hogy éjszaka ivott egy pohár vizet. Amennyire meg tudom ítélni, ezúttal hajnali három óra felé tehette. Csak azt nem értem, miért nem kiabált segítségért.

– Azon egyszerű oknál fogva, hogy nem tudott beszélni. Sőt: egyáltalán semmiféle hangot nem tudott kiadni – morogta Maigret.

Beszólította a mezőőrt, és utasította, hogy értesítse a polgármestert és a caeni ügyészséget. Lentről még mindig sürgés-forgás hallatszott. S kint, a sehová sem vezető országút végén, csoportokban álldogáltak a falubeliek. Némelyikük, hogy kényelmesebb legyen a várakozás, letelepedett a fűbe.

A tengerár egyre emelkedett s már el is öntötte a kikötő bejáratánál húzódó homokzátonyokat. A látóhatáron füstoszlop jelezte, hogy egy gőzös várja, mikor indulhat a zsilip felé.

– Gondolja, hogy… – kezdte az orvos.

De elhallgatott, mert észrevette, hogy Maigret el van foglalva. Pontosan a két ablak közt állt egy sokfiókos mahagóni íróasztal. A felügyelő ezt nyitotta ki, és – mint ilyen alkalmakkor szokása volt – csökönyös arckifejezéssel számba vette a fiókok tartalmát. Ilyenkor szinte vadállatra emlékeztetett. Meggyújtotta hatalmas pipáját, és lassan pöfékelt. Vaskos ujjai kímélet nélkül tapogatták végig a fiókokban talált holmikat.

Például a fényképeket. Több tucat volt belőlük. Köztük Joris sok barátjának a fényképe, majdnem mindegyik tengerésztiszti egyenruhában, majdnem mindegyik egyidős vele. Vagyis Joris fenntartotta a kapcsolatot volt bresti iskolatársaival, s azok a világ minden részéből írtak neki. Levelezőlap formátumú naiv tájkép volt a legtöbb, egyformán banális, akár Saigonból, akár Santiagóból érkezett.

„Üdvözlet Henrytól.”

Meg:

„Végre! Megvan a harmadik karpaszomány! Üdv! Eugène”

A levlapok többsége így volt címezve: „Joris kapitánynak, a Diana fedélzetén. Angol–normandiai Hajózási Társaság, Caen.”

– Régóta ismerte a kapitányt? – kérdezte Maigret az orvostól.

– Néhány hónapja. Amióta a kikötőben volt. Előzőleg a polgármester egyik hajóján a tengert járta. Huszonnyolc évig volt a hajó parancsnoka.

– A polgármester egyik hajóján?

– Igen. Ernest Grandmaison úr az Angol–normandiai Hajózási Társaság igazgatója. A társaság tizenegy gőzösének úgyszólván egyedüli tulajdonosa…

Még egy fotó: ezúttal maga Joris, huszonöt évesen. Máris kurta a lába, széles, mosolygós, de egy kicsit csökönyös az arca. Igazi breton!

Végezetül, egy vászontokban, oklevelek, az érettségi bizonyítványtól a kereskedelmi tengerészeti kapitányi képesítésig, hivatalos papírok, születési anyakönyvi kivonat, katonakönyv, útlevél…

Egy boríték a földre esett, Maigret utána hajolt. A papírja már megsárgult.

– Végrendelet? – érdeklődött az orvos, akinek az ügyész megérkezéséig már nem volt semmi dolga.

Joris kapitány házában nyilván a bizalom légköre uralkodott, mert a boríték még csak le sem volt ragasztva. Benne számvevő őrmesterhez illő, szinte rajzolt betűkkel teleírt papírlap:

„Alulírott Yves-Antolne Joris (született Paimpolban, foglalkozása tengerész) valamennyi ingóságomat és ingatlan javaimat alkalmazottamra, Julie Legrand-ra hagyományozom, jutalmul sok évi odaadó szolgálatáért,

azzal a kikötéssel, hogy az alábbi tárgyakat az itt megnevezett személyeknek juttatja:

bárkámat Delcourt kapitánynak, a kínai porcelán készletet Delcourt kapitány feleségének, faragott elefántcsont botomat…”

A kikötő kis létszámú személyzetének tagjai közül, akiket Maigret az éjszaka sürögni-forogni látott a ködben, alig maradt ki valaki. Még a zsilipőr is kapott egy halászhálót, „a csűrben levő háromrétű állítóhálót”, ahogy a végrendelet megfogalmazta.

E pillanatban szokatlan lárma támadt. Julie kihasználta, hogy az asszonyok egy pillanatig nem figyeltek rá – grogot készítettek neki, hogy „erőre kapjon” –, és nekiiramodott a lépcsőnek. Feltépte a szoba ajtaját, eszelősen körülpillantott, az ágy felé rohant, aztán döbbenten visszahőkölt, az utolsó pillanatban a hatása alá került a halál tényének.

– Hát csakugyan?…

Lerogyott a szőnyegre, alig lehetett érteni, mit kiabál, csak ennyit tudtak kivenni a szavaiból :

–…lehetetlen… ó, szegény gazdám… ó, én… én szegény gazdám…

Maigret nagyon komoly arccal lehajolt hozzá, segített neki fölállni, aztán bevonszolta a kapálódzó teremtést a szomszéd szobába, amelyik éppen a leány szobája volt. Nem volt kitakarítva. Ruhadarabok hevertek az ágyon, a szappanos víz is benne volt még a lavórban.

– Ki töltötte meg azt a vizesüveget az éjjeliszekrényen?

– Én magam… Tegnap reggel… Amikor virágot is tettem a kapitány szobájába.

– Egyedül volt akkor a házban?

Julie lihegett. Lassanként megnyugodott, de el is csodálkozott Maigret kérdésein.

– Mit képzel? – kiáltott fel hirtelen.

– Semmit se képzelek. Csillapodjon. Épp az imént olvastam Joris végrendeletét.

– Na és?

– Minden vagyonát maga örökli. Gazdag lett…

De e szavak csak újabb könnyeket csaltak ki Julie szeméből.

– A kapitányt az üvegben levő vízzel mérgezték meg.

A leány megvetéstől csillogó szemekkel mérte végig, és üvölteni kezdett:

– Mit akar ezzel mondani? Mi ez? Mit akar mondani?

Olyan állapotban volt, hogy elkapta Maigret alsókarját, és hevesen megrázta a felügyelőt. Kis híja, hogy nem karmolt és ütött.

– Csendesebben. Csillapodjon. Még csak a kezdetén vagyunk a vizsgálatnak. Nem gyanúsítok senkit. Csak tájékozódom.

Kopogtak az ajtón. A mezőőr volt.

– Az ügyészség csak kora délután tud kijönni. A polgármester úr hajnalban tért haza a vadászatról, s még ágyban volt. Mihelyt elkészül, azonnal jön.

Feszült idegállapotban volt mindenki. Az egész házban érződött a feszültség. S a kinti tömeg, amely csak várt, maga se tudta, mire, még fokozta az idegesség, a zavar érzését.

– A házban szándékozik maradni? – kérdezte Maigret a lánytól.

– Miért ne? Hová mehetnék?

Maigret megkérte az orvost, hogy jöjjön ki vele a halottas szobából, s kulcsra zárta a szoba ajtaját. Julie mellett csak két asszonyt hagyott, a világítótorony őrének meg az egyik zsilipkezelőnek a feleségét.

– Ne engedje, hogy a többiek betegyék a lábukat – mondta a mezőőrnek. – Szükség esetén próbálja meg ügyesen szétoszlatni a kíváncsiakat. Ő maga elhagyta a házat, keresztülnyomakodott a csoportosulásokon, és elindult a híd felé. A ködkürt még mindig bőgött a messzeségben, de mivel a szél a szárazföld felől fújt, alig lehetett hallani. A hőmérséklet megenyhült. A nap óráról órára fényesebben sütött. A tengerár egyre emelkedett.

Két zsilipkezelő már megérkezett a faluból, és megkezdte a szolgálatot. A hídon Maigret összetalálkozott Delcourt kapitánnyal, akivel az éjszaka beszélgetett. A kapitány hozzálépett.

– Nos? Csakugyan igaz?

– Igen. Jorist megmérgezték.

– Ki tette?

A tömeg kezdett eltávolodni a kapitány házától. Igaz, hogy a mezőőr szélesen gesztikulálva csoportról csoportra járt, s az Isten tudja mit mondott nekik. Viszont minden tekintet a felügyelőt követte, ő került az érdeklődés középpontjába.

– Már kezdődik a szolgálata?

– Még nem. Még háromlábnyit emelkednie kell a víznek. Nézze csak! Az a gőzös, amelyik ott horgonyoz a kikötőben, már hajnali hat óra óta várakozik.

Még néhányan közeledtek habozva a két férfi felé: a vámosok, a fő zsilipkezelő, a halászati felügyelő meg a parti őrhajó kapitánya. Csak a segéderők készülődtek neki a napi munkának.

Vagyis ott volt mindenki, akit Maigret a ködben csak sejtett, s most, napvilágnál alkalma nyílt látni is. S kétlépésnyire ott volt a matrózkocsma. Ablakain és üvegajtaján át rá lehetett látni a zsilipre, a hídra, a kőgátra, a világítótoronyra és Joris házára.

– Nem innánk egy pohárral? – vetette fel a felügyelő.

Egyébként sejtette, hogy ez a kis társaság minden dagálykor össze szokott jönni a kocsmában. A kapitány előbb megbizonyosodott a víz állásáról.

– Van még fél órám – jelentette ki.

Először ők ketten léptek be a hajópadlós kocsmába, aztán lassacskán, habozva beszivárogtak utánuk a többiek is. Maigret intett nekik, hogy üljenek ugyanahhoz az asztalhoz.

Meg kellett törnie a jeget, meg kellett mutatnia nekik, hogy milyen ember, bizalmat kellett keltenie bennük, sőt: bizonyos mértékig be kellett fogadtatnia magát a társaságba.

– Mit isznak? Összenéztek. Még mindig feszélyezve érezték magukat.

– Ilyenkor egy konyakos kávét szoktunk inni.

Egy asszony szolgálta ki őket. A tömeg is átjött a hídon, megpróbált belesni a kocsmába. Az embereknek nem volt kedvük hazamenni a faluba, inkább szétszóródtak a kikötőben, hogy megvárják a fejleményeket.

Maigret megtömte a pipáját, aztán körbekínálta a dohányzacskót. Delcourt kapitány inkább cigarettára gyújtott. De a fő zsilipkezelő a szájába dugott egy csipetnyi bagót, miután fülig pirulva kinyögte:

– Hát ha megengedi…

– Különös tragédia, ugye? – kockáztatta meg végül is Maigret.

Mindnyájan tudták, hogy a mondat el fog hangzani, de azért továbbra is kimérten hallgattak.

– Joris kapitány rendes fickónak látszott…

És várt. Közben lopva az arcokat figyelte.

– Túl rendes volt! – felelte Delcourt, aki valamivel idősebb volt egykori kollégájánál, de korántsem olyan ápolt, és szemmel láthatólag nem vetette meg az alkoholt.

Mindamellett beszéd közben sem mulasztotta el a függönyön keresztül a víz magasságát meg a hajót figyelni, amelyik már vonta fel a horgonyát.

– Kicsit korán kezdik! Az Orne sodra rögtön ki fogja lökni őket a zátonyokra…

– Egészségükre… Szóval senki se tudja, mi történt szeptember tizenhatodikán éjjel…

– Senki… Ködös éjszaka volt, olyanféle, mint a mára virradó… Én nem voltam szolgálatban… Ettől függetlenül kilencig itt maradtam kártyázni Joris kapitánnyal meg a barátainkkal, akiket itt lát…

– Minden este össze szoktak jönni?

– Majdnem minden este… Ouistreham-ban semmiféle szórakozási lehetőség nincs… Azon az estén Joris helyett háromszor-négyszer másnak kellett beülni a partiba, mert neki ott kellett lennie egy-egy hajó átkelésén… Fél tízkor ért véget a szolgálat… Joris elindult a ködben, mintha hazamenne…

– Mikor vették észre, hogy eltűnt?

– Másnap… Julie jött és kereste… Elaludt, még mielőtt a kapitány hazatért volna, és reggel csodálkozott, hogy nem találja a szobájában…

– Sokat ivott Joris?

– Egy pohárnál többet soha! – jelentette ki a vámos, akinek lassan kedve támadt bekapcsolódni a beszélgetésbe. – És nem dohányzott!

– És…mondja csak…Julie meg ő?…

A többiek összenéztek. Tétováztak, mosolyogtak.

– Nem lehet tudni… Joris esküdözött, hogy nem… Csak hát…

Megint a vámos szólt közbe.

– Nem azt jelenti, hogy rosszat mondunk róla, amikor azt mondjuk, hogy nem egészen olyan ember volt, mint mi… Nem, nem volt gőgös, nem ez a megfelelő szó rá… Csak éppen adott magára, érti?… Ő sose jött volna facipőben szolgálatba, mint Delcourt…

Esténként ugyan itt szokott kártyázni, de nappal be nem tette volna ide a lábát… Nem tegezte le a zsilipőröket… Nem tudom, érti-e, mit akarok mondani…

Maigret nagyon jól értette. Eltöltött néhány órát Joris takaros, egyszerű, gondos rendben tartott házában. És most látta ezt az egyszerűbb, lomposabb kocsmai társaságot. Ezek itt nyilván egyik aperitifet a másik után isszák. A hangok nyilván egyre harsányabbak lesznek, a légkör sűrűbb, egy kicsit közönséges.

Joris csak kártyázni járt ide, nem mesélt a magánügyeiről, és egyetlen pohár után távozott is.

– Már majdnem nyolc éve, hogy az a lány nála lakik. Akkor úgy tizenhat éves lehetett… Taknyos, rosszul öltözött falusi kislány volt…

– Most meg…

A pincérnő hívás nélkül az asztalukhoz lépett egy üveg pálinkával, és még egy „konyakot” töltött a poharakba, amelyeknek már csak a fenekén volt egy kis kávé. Nyilván ez is megszokott dolog volt.

– Most meg az, aki… Szóval… A bálokon például nem táncol akárkivel… És ha a boltban bizalmaskodnak vele, ahogy egy kis cseléddel szokás, megsértődik… Nehéz az ilyesmit megérteni… Pláne, hogy a bátyja…

– Bátyja?…

A fő zsilipkezelő titkon a szemébe nézett a vámosnak. De Maigret így is észrevette ezt a pillantást.

– Úgyis megtudja a felügyelő! – legyintett a vámos, aki nem volt kénytelen egyetlen pohár konyakos feketével megelégedni. – A bátyja nyolc évet ült… Egy este leitta magát Honfleurben…Többedmagával volt, és éktelen lármát csaptak az utcán… A rendőrség beleavatkozott, és a fiú olyan csúnyán megütött egy rendőrt, hogy az a rákövetkező hónapban belehalt…

– Tengerész a fiú?

– Régebben hosszú járatú hajókon szolgált, aztán hazajött. Most egy paimpoli két-árbocoson járja a tengert. A Saint Michel-en.

Decourt kapitányon az idegesség jelei mutatkoztak.

– Gyerünk – mondta és felállt. – Indulás…

– Mielőtt még a gőzös a zsilipkamrába ér!… – sóhajtotta a vámos, akinek nem volt olyan sürgős.

Csak hárman maradtak. Maigret intett a pincérnőnek, aki erre visszajött az üveggel.

– Erre is jár néha a Saint Michel?

– Néha igen…

– Szeptember tizenhatodikán is járt?

A vámos a szomszédját hívta tanúbizonyságul.

– Úgyis megtudta volna, ha megnézi az átkelési naplót! Igen, járt… Sőt: a köd miatt az előkikötőben éjszakázott, és csak hajnalban indult tovább…

– Merre?

– Southampton felé… Én ellenőriztem a papírjait… Malomkőnek való követ szállított Caenból.

– S azóta nem látták Julie bátyját a környéken?

A vámos ezúttal fintorogni kezdett, elbizonytalanodott, kiitta a poharát.

– Ezt azoktól kéne megkérdezni, akik azt állítják, hogy tegnap látták… Én nem láttam semmit…

– Tegnap?

Vállvonogatás. Egy hatalmas gőzös siklott be a zsilip kőfalai közé, sötét tömege úrrá lett az egész tájon, kéménye magasabbra nyúlt, mint a csatornát szegélyező fák.

– Mennem kell…

– Nekem is…

– Mennyit fizetek, kisasszony? – kérdezte Maigret.

– Bizonyára benéz még hozzánk máskor is. Nincs itt a tulajdonosnő…

Akik még mindig azt várták, hogy történjék valami a kapitány háza körül, most úgy tehettek, mintha a zsilipen áthaladó angol gőzöst néznék. Maigret kilépett a kocsmából. Ugyanabban a pillanatban ért oda a faluból egy férfi, és a felügyelő kitalálta, hogy ez a polgármester, akit előző nap csak sötétben látott.

Magas, negyvenöt és ötven közt levő, elhízott, rózsás arcú férfi volt, szürke vadászöltözékben, lábszárvédőben, mint a pilóták. Maigret hozzálépett.

– Grandmaison úr?… Maigret felügyelő, a Bűnügyi Rendőrségtől…

– Örvendek – felelte gépiesen a másik.

És a kocsmára nézett, aztán Maigret-re, aztán megint a kocsmára, s mintha ez lett volna az arcára írva:

„Fura társaság egy magas rangú közhivatalnok számára!”

Folytatta útját a zsilip felé, amelyen át kellett mennie, hogy a házhoz jusson.

– Csakugyan meghalt Joris?

– Csakugyan – felelte Maigret, akinek nem nagyon tetszett ez a magatartás.

A lehető leghagyományosabb magatartás volt: a kisvárosi nagyemberé, aki azt hiszi, hogy ő a világ közepe, falusi nemesember módjára öltözködik, és azzal áldoz a demokráciának, hogy odavet egy-egy jónapotot a kisembereknek, szórakozottan kezet szorít velük, és néha még azt is megkérdezi, mi van a gyerekeikkel.

– És elkapta már a gyilkost?… Úgy tudom, maga hozta vissza Jorist, és… Bocsánat…

És elindul a halászati felügyelő felé. Nyilván ő a fegyverhordozója, ha vadkacsavadászatra megy, mert azt mondja neki:

– Baloldalt meg kell igazítani a nádat… Az egyik csalimadár nem ér semmit… Reggelre félig megdöglött…

– Igenis, polgármester úr.

Visszaindul Maigret felé, de közben még kezet fog a kikötőparancsnokkal, s odaveti neki:

– Hogy van? Hogy van?

– Köszönöm, polgármester úr.

– Hol is tartottunk, felügyelő?… Ja igen. Mi igaz a szóbeszédből, hogy kilyukasztották a koponyáját, megfoltozták, bedilizett, meg mit tudom én, mi?…

– Kedvelte ön Joris kapitányt?

– Huszonnyolc évig állt a szolgálatomban. Rendes fickó volt, lelkiismeretesen látta el a dolgát.

– Becsületes is?

– Majdnem mind azok.

– Mennyit keresett?

– Ahogy vesszük. A háború mindent összezavart… De még így is eleget ahhoz, hogy megvehesse azt a kis házat. És fogadni mernék, hogy legalább húszezer frankja volt a bankban.

– Nem több?

– Nem hinném, hogy ötezer franknál többet tévednék.

Kinyitották a felső zsilipkaput, a hajó behatolt a csatornába, s a helyét elfoglalta egy másik, amely Caenból érkezett, és a nyílt tenger felé tartott.

Még mindig eszményien csendes idő volt. Sokan követték tekintetükkel a két férfit. Az angol matrózok hajójuk fedélzetéről békésen nézegették a manővert figyelő tömeget.

– Mi a véleménye Julie Legrand-ról, polgármester úr?

Grandmaison habozott egy darabig.

– Buta kis liba. Megszédült, mert Joris túlságosan elkényeztette… Azt hiszi magáról, hogy… nem is tudom, mit… mindenesetre másnak hiszi magát, mint ami.

– És a bátyja?

– Őt sose láttam… Úgy hallottam, züllött alak…

Maguk mögött hagyták a zsilipet, és elértek a rácskapuhoz. A ház körül még mindig ott játszadozott néhány suhanc, valami érdekes látványosságra várva.

– Mivel ölték meg Jorist?

– Sztrichninnel!

Maigret merevebben már nem is viselkedhetett volna. Lassan lépkedett, mindkét kezét zsebre vágva, foga közt a pipával. S ez a pipa illett kövér arcához: majdnem negyed csomag kapadohány volt beletömve.

A fehér macska egész hosszában elnyúlva feküdt a naptól átmelegedett kerítésfalon. A két férfi közeledtére leugrott és elszaladt.

– Maga nem jön be? – kérdezte csodálkozva a polgármester, mikor látta, hogy Maigret váratlanul megáll.

– Egy pillanat! Ön szerint Julie szeretője volt a kapitánynak?

– Fogalmam sincs róla! – dörmögte bosszúsan Grandmaison úr.

– Gyakran járt ön ebben a házban?

– Soha! Joris az alkalmazottam volt… És ilyen esetben…

Mosolya nagyúri mosoly akart lenni.

– Ha nincs kifogása ellene, végezzünk minél gyorsabban. Vendégeket várok ebédre…

– Ön házasember?

És Maigret konokul kitartott amellett, hogy a maga elképzelése szerint folytatja a beszélgetést, kezével a rácskapu kilincsén.

Grandmaison úr végigmérte, valóban felülről lefelé, mert egy méter nyolcvanöt centi magas volt. A felügyelő észrevette, hogy ha nem is kimondottan kancsal, egy kis aszimmetria mindenesetre van a két szembogara közt.

– Szeretném figyelmeztetni, hogy ha tovább is ilyen hangon beszél velem, megbánhatja… Mutassa meg, amit meg kell mutatnia, aztán…

És maga lökte be a rácskaput. Belépett a házba. Az őrt álló mezőőr készségesen beengedte.

A konyhának üvegajtaja volt. Maigret első tekintetre megállapította, hogy valami nem stimmel: a két asszony ott volt ugyan, de Julie sehol.

– Hol a lány? – kérdezte.

– Felment a szobájába… Bezárkózott…

És nem hajlandó lejönni…

– Csak úgy, minden ok nélkül?

A világítótorony-őr felesége válaszolt:

– Kezdett jobban lenni… Még mindig sírdogált, csendesen, bár szívhez szólóan…

Mondtam neki, hogy talán egyen valamit, mire kinyitotta a faliszekrényt…

– Na és?

– Nem is tudom… Mintha megijedt volna… Egyenest a lépcsőnek rohant, aztán hallottuk, hogy kulcsra zárja a szobája ajtaját…

A faliszekrényben csak edények voltak, egy kosárban néhány alma, egy tányéron sós lében ázó heringek meg két zsírfoltos tányér: a zsírnyomok arra engedtek következtetni, hogy húsmaradék volt rajtuk.

– Még mindig várom, hogy szíveskedjék rendelkezni velem – szólalt meg türelmetlenül a polgármester, aki kint maradt a folyosón. – Már fél tizenkettő… Azt hiszem, ennek a lánynak a viselt dolgai…

Maigret kulcsra zárta a faliszekrényt, a kulcsot zsebre vágta, és súlyos léptekkel elindult a lépcső felé.