3. A faliszekrény
– Nyissa ki, Julie!
Semmi válasz, csak egy ágyra vetődő test puffanása.
– Nyissa ki!
Semmi! Erre Maigret nekivetette a vállát az ajtónak, s a zárat tartó csavarok egyszeribe kiszakadtak.
– Miért nem nyitott ajtót?
A lány nem sírt. Nem is volt izgatott. Ellenkezőleg: összekuporodva feküdt, és rezzenéstelen tekintettel meredt maga elé. Mikor a felügyelő már majdnem mellette volt, felugrott az ágyról, és elindult az ajtó felé.
– Hagyjon békén! – mondta élesen.
– Akkor adja ide a levelet, Julie!
– Miféle levelet?
Támadó hangon beszélt, azt hitte, így jobban leplezheti, hogy hazudik.
– Megengedte a kapitány, hogy a bátyja meglátogassa?
Semmi válasz.
– Szóval nem engedte meg! És a bátyja mégis el szokott jönni! Valószínűleg azon az éjszakán is itt járt, amikor Joris eltűnt…
Egy rideg, szinte gyűlölködő pillantás.
– A Saint Michel a kikötőben volt. Csak természetes, hogy meglátogatta… Egyetlen kérdést… Amikor idejön, szokott neki enni adni, ugye?
– Vadállat! – sziszegte a lány a foga közt.
A felügyelő folytatta:
– Itt járt tegnap is, mialatt maga Párizsban volt. Nem sikerült találkoznia magával, itthagyott hát egy levelet. Hogy biztosan maga találja meg, és ne másvalaki, a faliszekrénybe tette, ahol az ennivalót tartja. Adja ide azt a papírt…
– Már nincs meg!
Maigret körülnézett. A kályhában nem égett a tűz, az ablak zárva volt.
– Adja ide!
A leány nem úgy ellenkezett, mint egy értelmes nő, hanem mint egy dühös gyerek. Olyannyira, hogy amikor a felügyelő észrevette, hová téved a tekintete, szinte szeretettel dünnyögte:
– Ostoba teremtés!
A levél egyszerűen a párna alá volt dugva, az ágyon, ahol Julie az imént feküdt. De a szolgáló, ahelyett hogy letette volna a fegyvert, megmakacsolta magát, és újból támadott. Megpróbálta kitépni a cédulát a felügyelő kezéből, aki csak mulatott a mérgén.
– Ennyi az egész? – kérdezte, miközben lefogta a lány kezét.
A papíron macskakaparáshoz hasonló, helyesírási hibákkal teli írással ez állt:
„Ha hazagyüsz a gazdáddal nagyon vigyáz rá, mer vannak rosz emberek akik haragusz-nak rá. Kéthárom nap múlva viszagyüvök a hajóval. A sültet ne kerezsd. Megetem. Maradok szerető bátyád.”
Maigret lehajtotta a fejét. Olyan zavarba jött, hogy nem is foglalkozott többet a lánnyal.
Negyedórával később a kikötőparancsnok közölte vele, hogy a Saint Michel-nek Fécamp-ban kell lennie, és ha továbbra is északnyugati marad a szél, másnap éjszaka megérkezik.
– Ön valamennyi hajó helyzetét ismeri?
És Maigret nyugtalan pillantást vetett a szikrázó tengerre, amelyen egyetlen füstoszlop volt látható, az is nagyon messze.
– A kikötők kapcsolatban vannak egymással. Tessék! Itt a ma várható hajók jegyzéke.
És megmutatta a felügyelőnek a kikötőparancsnokság irodájának falán lógó fekete táblát s a krétával ráírt neveket.
– Sikerült valami nyomra bukkannia?… Ne nagyon higgyen annak, amit összevissza beszélnek… Még a komoly emberek is!… Ha tudná, mennyi az irigység szülte pletyka errefelé!…
Monsieur Delcourt tisztelgett egy távolodó teherhajó kapitányának, aztán a kocsma felé pillantott, és sóhajtott egyet.
– Majd meg fogja látni!
Három órakor fejeződött be az ügyészségi szemle, s legalább tíz úr masírozott ki Joris házából. Belökték a kis zöld rácskaput, és elindultak az előtte várakozó négy kocsi felé, amelyet kíváncsiak tömege vett körül.
– Errefelé bizonyára rengeteg a vadkacsa! – fordult az ügyészhelyettes Grandmaison úr felé, miután szemügyre vette a környéket.
– Az idei év rossz. Tavaly viszont…
Gyorsan az első kocsihoz sietett, amelynek már felbúgott a motorja.
– Ugye, benéznek hozzám egy pillanatra? A feleségem számít rá…
Maigret maradt utolsónak, és a polgármester, eléggé kényszeredett udvariassággal, felszólította:
– Szálljon be hozzánk. A meghívás természetesen önnek is szól…
Joris kapitány kis házában csak Julie és a két asszony maradt, no meg az ajtó előtt a mezőőr, hogy megvárja a hullaszállító kocsit, amely majd Caenba viszi a halottat.
Az autókban már majdnem olyan volt a légkör, mint egyes temetések után, amikor is a hazatérők – jókedvű emberek lévén – a végén igen vidám hangulatba kerülnek. A polgármester előadást tartott az ügyészhelyettesnek, miközben Maigret a szemközti ülésen kényelmetlenkedett:
– Ha csak rajtam múlna, itt tölteném az egész évet. De a feleségem nem rajong ennyire a falusi életért. Így aztán többnyire caeni házunkban lakunk… Egyébként a feleségem nemrég jött haza Juan-les-Pins-ből. Egy hónapig volt ott a gyerekekkel –
– Hány éves már a nagyobbik, a fiú?
– Tizenöt…
A kocsik elrobogtak a zsilip személyzete mellett – azok jól megnézték őket –, aztán a Lion-sur-Merbe vezető országúton egykettőre elértek a polgármester villájához. Hatalmas, normandiai stílusban épült villa volt, körülötte fehér kerítés, porcelán állatfigurákkal teleszórt gyepszőnyeg.
Az előcsarnokban Madame Grandmaison sötét selyemruhában, nagyon előkelő, nagyon társaságbeli hölgyhöz illő mosollyal fogadta vendégeit. A szalon ajtaja szélesre volt tárva. A dohányzóban már várták őket az asztalon a szivarok meg az italok.
Mindnyájan ismerték egymást. Egy szűk körű caeni társaság került itt össze. Fehér kötényes szobalány vette gondjába a kabátokat és kalapokat.
– Igazán sose járt még Ouistrehamban, bíró úr? Hát hány éve lakik már Caenban?
– Tizenkettő, drága asszonyom… Ni-csak! Gisèle kisasszony!
Egy tizennégy éves bakfis, de már igazi nagylány, s főleg a modora révén anyjához hasonló társaságbeli hölgy hajolt meg a vendégek előtt. Maigret-t azonban elfelejtették bemutatni a ház úrnőjének.
– Gondolom, hogy a látottak után szívesebben isznak valami töményet, mint egy csésze teát… Egy kis konyakot, ügyészhelyettes úr? Madame még mindig Fontaine-bleau-ban van?…
Egyszerre több csoportban is folyt a társalgás. Maigret röptében elkapott egy-egy mondatfoszlányt.
– Nem!… Egy éjszaka tíz vadkacsa a maximum… Esküszöm, hogy egyáltalán nincs hideg… A leshely fűtve van…
Másutt meg:
–… Sok gondot okoz a bérletidíj-válság?
– Attól függ, melyik részvénytársaságról van szó. Mi meg sem érezzük, egyetlen hajónkat se állítottuk le. De a kis hajózási vállalkozók, főleg akiknek csak part menti hajózásra alkalmas kétárbocosaik vannak, kezdenek kifulladni… Azt lehet mondani, hogy elvileg minden kétárbocos eladó, mert nem hozzák be még a bérleti díjukat sem…
– Nem, asszonyom – dünnyögte megint másutt az ügyészhelyettes –, nincs mitől tartani. A rejtély, ha ugyan van egyáltalán rejtély e haláleset körül, hamarosan megoldódik. Igaz, felügyelő?… Ejnye… Bemutatták már?… Maigret felügyelő, a Bűnügyi Rendőrség egyik legkitűnőbb vezetője…
Maigret merev volt, az arca is a lehető legbarátságtalanabb. Megvető pillantással mérte végig a kis Giséle-t, aki mosolyogva tartott elébe egy tányér aprósüteményt.
– Köszönöm, nem kérek!
– Tényleg? Nem szereti a süteményt?
– Egészségükre!
– A mi szeretetre méltó háziasszonyunk egészségére!
A vizsgálóbíró – magas, sovány, ötven év körüli férfiú, aki vastag cvikkerével is alig látott – félrevonta Maigret felügyelőt.
– Természetesen szabad kezet kap tőlem. De hívjon fel minden este és tájékoztasson. Mi a véleménye? Ugyebár gyilkosság?
S mivel Grandmaison úr közeledett feléjük, hangosabban folytatta:
– Egyébként szerencsésnek mondhatja magát, hogy olyan polgármesterrel van dolga, mint Ouistreham polgármestere. Meg fogja könnyíteni a munkáját… Igaz, kedves barátom?… Éppen azt mondtam a felügyelőnek…
– Ha a felügyelő úr óhajtja, házam a rendelkezésére áll. Bizonyára a szállodában szállt meg.
– Igen! Köszönöm a szíves meghívást, de ott közelebb vagyok a kikötőhöz…
– És azt hiszi, hogy éppen a kocsma az a hely, ahol valami nyomra bukkan?… Vigyázat, felügyelő!… Maga nem ismeri az ouistrehamiakat!… Gondolja csak el, milyen lehet az olyan emberek fantáziája, akik egész életüket kocsmában töltik… Saját apjukat és anyjukat képesek lennének megvádolni, csak azért, hogy egy jó sztorijuk legyen –
– Mi lenne, ha nem erről beszélnének végre? – kérdezte nyájas mosollyal Madame Grandmaison. – Egy süteményt, felügyelő?… Tényleg nem?… Nem szereti az édességet?
Másodszor már igazán sok volt! Kis híja, hogy Maigret tiltakozása jeléül elő nem húzta zsebéből a hatalmas pipát.
– Elnézést… Mennem kell, hogy utánanézzek egy-két apróságnak…
Nem próbálták tartóztatni, semmivel sem ragaszkodtak jobban a társaságához, mint ő az övékéhez. Odakünn megtömte a pipáját, és lassan elindult a kikötő felé. Ott már ismerték. Tudták, hogy együtt ivott a kocsmabeli társasággal, s kicsit már maguk közé tartozóként üdvözölték.
Mikor a rakpartra ért, a hullaszállító kocsi már elindult Joris kapitány holttestével Caen felé, de az egyik földszinti ablakban még látni lehetett Julie arcát. A két asszony akkor próbálta elvonszolni onnan a lányt a konyha felé.
Egy halászbárkát, amely nemrég kötött ki, s két matróza éppen a halakat osztályozta, egész csődület állt körül. A vámosok a híd korlátjának támaszkodva várták a szolgálat lassan múló óráinak a végét.
– Épp most kaptam az értesítést, hogy a Saint Michel csakugyan holnap érkezik! – lépett Maigret-hez a kikötőparancsnok. – Három napot töltött Fécamp-ban, meg kellett javítani az orrárbocát…
– Mondja csak… Szokott a Saint Michel tőkehalikrát szállítani?
– Tőkehalikrát?… Nem. Norvégiából az ikra skandináviai kétárbocosokon vagy kis gőzösökön érkezik… De azok nem Caenba futnak be… Egyenest a szardínia-kikötőkbe szállítják a rakományukat. Concarneau-ba, Sables d’Olonne-ba, Saint-Jean-de-Luz-be.
– Hát fókaolajat?
Erre már nagyot nézett a kapitány.
– Mit kezdene vele?
– Nem tudom.
– Nem! A rövid járatú hajók rakománya majdnem mindig ugyanaz: zöldség meg főleg hagyma Angliának, szén a bretagne-i kikötőknek, kő, cement, pala… Igaz is, megkérdeztem a zsilipkezelőket a Saint Michel legutóbbi átkelése felől. Szeptember tizenhatodikán közvetlenül a dagály végén érkezett ide Caenból. Már majdnem véget ért a szolgálat. Joris figyelmeztette őket, hogy már nem elég magas a víz a kikötőben, hogy kifuthassanak a tengerre, pláne ködben. A tulaj mégis ragaszkodott hozzá, hogy átkeljen a zsilipkamrán, mert másnap korán akart indulni. Ott töltötték az éjszakát a külső kikötőben, a cölöpműnél. Apálykor szárazra is kerültek. Csak reggel kilenc óra felé tudtak elindulni…
– És Julie bátyja a hajón volt?
– Egész biztos! Csak hárman vannak: a kapitány, aki egyben a hajó tulajdonosa is, meg két matróz. Dagadt Louis.
– Ez a volt fegyencnek a neve?
– Igen. Dagadt Louis-nak hívják, mert még önnél is testesebb, s akár félkézzel is meg tudná önt fojtani…
– Rosszféle ember?
– Ha a polgármesternek vagy valamelyik helybeli polgárnak teszi fel ezt a kérdést, igent fog rá mondani. Én nem ismertem, mielőtt börtönbe került. Ritkán fordul meg itt.
Én csak annyit tudok, hogy Ouistrehamban soha nem követett el semmiféle ostobaságot. Inni persze iszik… Vagyis inkább… A csuda tudja… Mindig részegnek látszik… Jön… Megy… Húzza a lábát, ferdén tartja a vállát meg a fejét, szóval nem túlságosan bizalomgerjesztő a külseje… A Saint Michel tulajdonosa meg van vele elégedve…
– Tegnap is itt járt, amikor a húga nem volt itthon.
Delcourt kapitány elfordította a fejét, nem mert nemet mondani. És Maigret ekkor értette meg, hogy mindent soha nem fognak elmondani neki, hogy ezek közt a tengeri emberek közt valamiféle titkos összetartás van.
– Nemcsak ő…
– Mit mond?
– Nem érdekes. Állítólag valami idegent is láttak errefelé ólálkodni… De ez nem biztos…
– Ki látta?
– Nem tudom… Csak úgy beszélik…
Nem inna valamit?
Maigret másodszor is beült a kocsmába. Lekezeltek vele.
– Na, az ügyészségi urak ugyancsak gyorsan elintézték a dolgukat…
– Mit isznak?
– Sört…
A nap még nem bújt el egészen, de a fák közt már ködoszlopok kígyóztak, s a csatorna vize kezdett füstölögni.
– Megint egy ködös éjszaka! – sóhajtott fel a kapitány.
És abban a pillanatban felbődült a sziréna.
– Ez a világítóbója, a kikötő bejáratánál.
– Gyakran járt Norvégiában Joris kapitány? – tette fel váratlanul a kérdést Maigret.
– Amikor még az Angol–normandiai-nál dolgozott, igen. Főleg közvetlenül a háború után, mert szűkében voltunk a fának. Vacak egy rakomány, nem ad lehetőséget manőverezésre.
– Ön is ennél a társaságnál dolgozott?
– Nem sokáig. Én főleg a bordeaux-i Wormsnak dolgoztam. „Villamosoztam”, ahogy mondani szokás, azaz mindig ugyanazon az útvonalon jártam: Bordeaux-tól Nantes-ig és Nantes-tól Bordeaux-ig… Tizennyolc esztendeig!
– Julie honnan való?
– Egy port-en-bessini halászcsaládból…
Ha ugyan lehet halászoknak nevezni az ilyeneket… Az apja nem sokat keresett… A háború alatt halt meg… Az anyja alighanem még most is halat árul az utcán, no meg főképp vörös bort iszik a kocsmákban…
Maigret másodszor mosolyodott el furcsán, mikor Julie-re gondolt. Ismét maga előtt látta a lányt, amint betoppan Párizsban az irodájába, csinos kék kosztümben, kicsit dacosan.
Aztán mikor ma reggel ügyetlenül birkózott vele, mint egy kislány, mert nem akarta odaadni neki bátyja levelét.
Joris háza lassan elmosódott a ködben. Már nem égett a villany sem az emeleten, ahonnan elvitték a hullát, sem az ebédlőben! Legfeljebb a folyosón és persze hátul a konyhában, ahol a két szomszédasszony tartózkodott Julie-vel.
A segéd-zsilipkezelők is megjelentek a kocsmában, de tudatában lévén a rangkülönbségnek, az egyik hátsó asztalhoz telepedtek le, és elkezdtek dominózni. Kigyúlt a világítótorony fényszórója.
– Ezt nem ön fizeti – mutatott a kapitány a poharakra. – Most rajtam a sor.
Maigret szokatlanul tompa hangon tette fel a kérdést:
– Ha Joris élne, hol lenne most? Itt?…
– Nem. Otthon. Papucsban…
– Az ebédlőben? Vagy a szobájában?
– A konyhában… Elolvasná az újságot, aztán egy kertészeti szakkönyvet tanulmányozna… Rajongott a virágokért… Nézze csak meg: még ilyenkor is tele van virággal a kertje…
A többiek nevettek, de egy kicsit feszélyezte is őket, hogy ők nem rajonganak a virágokért, szívesebben ülnek a kocsmában.
– Vadászni nem járt?
– Ritkán… Ha egyszer-egyszer meghívta valaki…
– A polgármester?
– Az is előfordult… Vadkacsaszezon idején néha együtt mentek ki a leshelyre…
A kocsmában rossz volt a világítás, olyannyira, hogy a sűrű füstben alig lehetett látni a dominózókat. A hatalmas kályha még bágyasztóbbá tette a légkört. Odakint már majdnem sötét volt, de a köd miatt nyugtalanítóan, szinte vészjóslóan sötét. A sziréna egyfolytában bőgött. Maigret pipája sercegett.
Hátradőlt a székén, félig lehunyta a szemét, és megpróbálta rendezni valahogy az összefüggéstelen masszát alkotó, szétszórt tényeket.
– Jorisnak hat hétre nyoma veszett, és kilyukasztott, megfoltozott koponyával tért haza – jegyezte meg. Nem is tudta, hogy hangosan gondolkozik.
– És megérkezése napján már várta a méreg!
Julie meg csak másnap találta meg a faliszekrényben bátyja figyelmeztetését!
Maigret sóhajtott egy nagyot, s mintegy összefoglalásként azt dünnyögte:
– Tehát meg akarták ölni! Aztán meggyógyították! Utána mégis megölték! Hacsak…
A három tény ugyanis sehogy se volt összeegyeztethető. És felmerült egy furcsa gondolat. Olyan furcsa, hogy már-már ijesztő volt.
– Lehet, hogy az első alkalommal nem megölni akarták! Csak az eszétől megfosztani!
Nem azt mondták-e a párizsi orvosok, hogy a műtétet csakis kiváló sebész végezhette?
De hát kilyukasztják-e egy ember koponyáját csak azért, hogy megfosszák az eszétől?
Meg aztán mi bizonyítja, hogy Joris csakugyan elvesztette az eszét?
Asztaltársai áhítatos csendben figyelték Maigret-t. Csak a vámos intett a pincérnőnek:
– Még egy rundot…
És a melegben ki-ki elmerült a maga gondolataiba. De az agyak már ködösek voltak a pálinkától.
Hallották, amint elrobog három autó, az ügyészség képviselői tértek vissza Caenba a Grandmaison házaspárnál rendezett fogadás után. Joris kapitány holtteste ekkor már a Törvényszéki Orvostani Intézet egyik hűtőszekrényében feküdt.
Több szó nem esett. Csak a dominókockák koppantak a fényét vesztett asztalon, a zsilip-kezelők előtt. És érezni lehetett, hogy a rejtély lassanként mindegyikük agyát foglalkoztatni kezdi, mindegyiküket nyomasztja, ott van a levegőben, szinte megfoghatóan. Az arcok elkomorultak. A legfiatalabb vámos elfogódottan felállt, és akadozva megszólalt:
– Ideje hazamennem az asszonyhoz…
Maigret odanyújtotta dohányzacskóját a mellette ülőnek. Az megtömte a pipáját, és továbbadta a zacskót a szomszédjának. Aztán ismét megszólalt egy hang, ezúttal Delcourt-é. Ő is felállt, hogy kiszabaduljon a nyomasztóvá vált légkörből.
– Mennyivel tartozom, Marthe?
– Két rundó?… Kilenc frank hetvenöt… És három frank tíz tegnapról…
Mindenki felállt. Nyirkos levegő hatolt be a nyitott ajtón. Kezet fogtak.
Odakint ki-ki a maga útján beleveszett a ködbe. Még sokáig hallatszott a léptek visszhangja és mindenek fölött a sziréna vibráló üvöltése.
Maigret mozdulatlanul állt egy darabig, és hallgatta maga körül a távolodó lépteket. Nehéz léptek voltak, néha elbizonytalanodtak, néha meg hirtelen felgyorsultak…
És rájött, hogy – senki se tudta volna megmondani, hogyan történt – kicsírázott a félelem.
Azok, akik ott hazafelé igyekeznek, mind félnek. Félnek valamitől és mindentől, valami bizonytalan veszedelemtől, kiszámíthatatlan katasztrófától, a sötétségtől és a világosságtól.
– Hátha még nincs vége?…
Maigret kiverte pipájából a hamut, és begombolta a felöltőjét.