8. A polgármester nyomozása
Maigret gondterhelt arccal állt az országút közepén, mindkét keze a zsebében.
– Nyugtalanítja valami? – kérdezte Lucas, aki már ismerte a főnökét.
Nyilván nyugtalanította, mert ugyancsak mogorván méregette az előttük álló villát.
– Be kéne jutni – dörmögte a felügyelő, miközben sorra szemügyre vette az ablakokat.
De valamennyi ablak csukva volt. Azokon át semmiképpen sem hatolhattak be a házba. Maigret nesztelenül a villa kapujához lépett, lehajolt, és hallgatózni kezdett. Intett Lucas-nak, hogy maradjon csendben. Végül mind a ketten a tölgyfából faragott kapuhoz tapasztották a fülüket.
Beszédhang nem hallatszott, egyetlen elejtett szó sem. Viszont lábdobogás igen, a dolgozószoba felől, meg tompa, ütemes puffanások.
Verekedett volna odabenn a két ember? Ez nem látszott valószínűnek, mert akkor a puffanások nem követték volna egymást ilyen szabályos időközökben. Ha két ember verekszik, akkor ide-oda ráncigálja egymást, nekiütközik a bútoroknak, és a puffanások hol lassabban, hol gyorsabban követik egymást.
Itt egy embert püfölnek! Még a lihegését is ki lehetett venni annak, aki ütött:
– Hhh… hhh… hhh…
Tompa hörgés volt rá a válasz.
Maigret tekintete találkozott Lucas-éval. A felügyelő a zárra nézett, aztán rá is mutatott. A másik megértette, s már húzta is elő a zsebéből a tolvajkulcs-csomót.
– Zaj nélkül!
Odabent most mintha csend lett volna. Ijesztő csend. Nem hallatszott több puffanás. Se lábdobogás. Talán csak – de ez is nagyon homályosan – egy ereje fogytán levő ember rekedt zihálása.
Lucas jelzi, hogy a kapu kinyílt. Bal kéz felöl, a dolgozószobából világosság szűrődött ki. Maigret kicsit dühösen vonta meg a vállát. Túllépett a jogkörén. Túllépett bizony, méghozzá veszedelmesen, és épp egy olyan érzékeny hivatalos személy esetében, mint Ouistreham polgármestere.
– Sebaj!
A folyosóról tisztán hallotta, hogy liheg valaki, de csak egy ember. Mozgás nem hallatszott. Lucas a revolveréhez emelte a kezét. Maigret egyetlen lökéssel kitárta az ajtót.
És zavartan megtorpant. Ritkán érezte magát ilyen tanácstalannak. Arra számított, hogy egy újabb tragédia tárul eléje?
Hát ez nem az volt! És mégis olyan meghökkentő, hogy meghökkentőbb már nem is lehetett volna. Grandmaison úr volt a szobában, az ajka felhasadva, az álla meg a házikabátja csupa vér, a haja zilált, s az arca olyan elhülyült, mint a bokszolóé, aki épp most tér magához egy knock out után.
Egyébként alig állt a lábán. A kandalló sarkának támaszkodott, úgy meggörnyedve, hogy csoda volt, hogy nem esett el.
Két lépésre tőle Dagadt Louis, ziláltan. Még mindig ökölbe szorított kezei véresek – a polgármester vérétől!
Tehát Dagadt Louis lihegése hallatszott ki a folyosóra. Ő fulladt ki, kétségtelenül attól, hogy a polgármestert verte. Pálinkaszagú volt a lehelete. Az asztalon felborult poharak hevertek.
A két detektív úgy el volt képedve, a másik kettő meg olyan kábult volt, hogy egy jó hosszú percig nem hangzott el egyetlen szó sem.
Aztán Grandmaison úr a házikabátja elejével letörölte az ajkát meg az állát, nagy erőfeszítéssel kiegyenesedett, és lihegve megkérdezte:
– Mi az… mi van?
– Elnézést, hogy így betörtem önhöz – felelte udvariasan Maigret –, de lármát hallottam… És a kapu nem volt zárva…
– Az nem igaz!
A polgármester minden erejét összeszedte, hogy ki tudja ejteni e szavakat.
– Mindenesetre örülök, hogy idejében érkeztem, és megvédhetem ettől a…
Egy pillantás Dagadt Louis felé, aki láthatólag egyáltalán nem volt zavarban, sőt: még egy különös mosoly is átsuhant az arcán, miközben a polgármestert figyelte.
– Nincs szükségem védelemre…
– De hiszen ez az ember megtámadta önt…
Grandmaison úr a tükör előtt állva igyekezett egy kicsit rendbe hozni a ruházatát, és ideges lett, amikor látta, hogy a vérzése nem akar elállni.
Különös, zavarba ejtő egyvelege volt e pillanatban az erőnek és a gyengeségnek, a magabiztosságnak és a tehetetlenségnek.
Fekete karikás szeme, valamint a rajta levő zúzódások és sebek miatt arca elvesztette kicsit csecsemőszerű jellegét.
De váratlanul gyorsan visszanyerte bátorságát, nekitámaszkodott a kandallónak, és dacosan farkasszemet nézett a detektívekkel.
– Maguk nyilván erőszakkal törtek be hozzám…
– Bocsánat! A segítségére akartunk sietni.
– Nem igaz, mert nem tudhatták, hogy veszélyben forgok! És nem is forogtam!
Az utolsó szavakat különös nyomatékkal ejtette ki.
Maigret végigmérte a félelmetes termetű Dagadt Louis-t, először felülről lefelé, aztán alulról felfelé.
– Remélem, ennek ellenére megengedi, hogy ezt az urat magammal vigyem…
– Dehogy engedem!
– De hiszen megverte önt! Méghozzá elég kegyetlenül…
– Csak egy kis szóváltásba elegyedtünk! A dolog nem tartozik senki másra!
– Alapos okom van feltételezni, hogy ön ma reggel is őrá esett, amikor kicsit gyorsan jött le a lépcsőn…
Dagadt Louis mosolyát le kellett volna fényképezni. Diadala tetőfokán volt. Miután újból lélegzethez jutott, semmi sem kerülte el a figyelmét abból, ami körülötte történt. És ez a jelenet láthatóan mérhetetlen gyönyörűségére szolgált. Fenékig kiélvezte. Ő aztán biztos, hogy ismerte a rejtett rugókat!
– Nemrég közöltem magával, Maigret úr, hogy a magam részéről is megindítottam a nyomozást. Én nem foglalkozom a maga nyomozásával. Legyen szíves, és maga se foglalkozzék az enyémmel… És ne csodálkozzék, ha betöréssel párosult magánlaksértésért panaszt emelek…
Nehéz lett volna megmondani, mi a több a dologban: a tragikum vagy a komikum? A polgármester méltóságteljes akart lenni. Büszkén kihúzta magát! S közben vérzett az ajka! Csupa zúzódás volt az arca! Összevissza volt gyűrve a házikabátja!
És mindehhez ott volt Dagadt Louis, aki olyan képet vágott, mintha bíztatná!
Meg az előzőleg lejátszódott jelenet, amelyet nem volt nehéz rekonstruálni: a fegyenc, amint bokszolóállásban püföli a polgármestert, püföli olyan erővel és olyan sokáig, hogy a végén belefárad, s már felemelni sem bírja az öklét.
– Remélem, nem haragszik, polgármester úr, ha nem távozom azonnal. Mivel Ouistrehamban ön az egyetlen, akinek éjszaka is működik a telefonja, bátorkodtam néhány nekem szóló hívást ide kérni.
Válaszul Grandmaison úr ridegen csak ennyit mondott:
– Csukja be az ajtót!
Az ajtó ugyanis nyitva maradt. A polgármester elvett egyet a kandallópárkányon heverő szivarok közül, és rá akart gyújtani, de sebesült ajkát annyira csíphette a dohány, hogy idegesen elhajította a szivart.
– Lennél szíves felhívni nekem Caent, Lucas?
Maigret kitartóan figyelte a polgármestert, aztán Dagadt Louis-t. Aztán megint a polgármestert. És nem tudta, mit gondoljon.
Mert például az első pillanatban úgy látszott, hogy a két ember közül a polgármester van alul, ő a gyengébb, nemcsak fizikailag, hanem morális értelemben is.
Csúnyán megverték, s a lehető legmegalázóbb helyzetben kapták rajta.
És lám: néhány perc múlva újra a régi volt. Sikerült legalább részben visszanyernie nagypolgári fölényét.
Majdnem nyugodt volt. S a tekintete gőgös.
Dagadt Louis-é volt a könnyebbik szerep. Ő volt felül. Nem sebesült meg, még csak zúzódásokat se szenvedett. S leírhatatlan mosolya az előbb még szinte gyerekes vidámságról árulkodott.
És most az ő képe kezdett elkomorodni, ő nem tudta, mit csináljon, hová legyen, merre nézzen.
Maigret föl is tette magának a kérdést:
– Ha kettejük közül az egyik fellebbvalója a másiknak, vajon melyikük az?
Bizony nehezen tudott volna válaszolni a kérdésre. Voltak pillanatok, amikor Grandmaison látszott annak, s voltak, amikor Louis.
– Halló! Caen? Rendőrség? Maigret felügyelő kéri, hogy közöljem: egész éjszaka a polgármester házában fog tartózkodni…
Igen… Hívják az egyes számot… Halló!…
Tudnak valami újabbat? Már Lisieux-t is?… Köszönöm! Igen.
S a főnökéhez fordult:
– Az autó az imént haladt át Lisieux-n. Háromnegyed óra múlva itt lesz.
– Gondolom, hallotta, mit mondott a… – kezdte a polgármester.
– Igen. Hogy egész éjjel itt maradok. Természetesen az ön engedelmével. Már kétszer is említette, hogy ön is folytat vizsgálatot. Szerintem tehát az a legokosabb, ha beleegyezését kérem, hogy foglaljuk össze külön-külön elért eredményeinket.
Maigret nem gúnyolódott. Dühös volt. Dühös, hogy ilyen képtelen helyzetbe került. Dühös, hogy semmit sem ért az egészből.
– Lenne szíves megmagyarázni, Dagadt Louis, hogy amikor ideértünk, maga miért… hm… miért püfölte éppen a polgármestert, mint valami homokzsákot?
De Dagadt Louis nem felelt. A hajózási vállalkozóra nézett, mintha azt mondaná:
– Beszéljen maga!
És Grandmaison úr ridegen csak ennyit mondott:
– Az az én dolgom!
– Természetesen! Mindenkinek jogában áll összeveretni magát, ha úgy tetszik neki! – dörmögte Maigret. Rosszabb kedve már nem is lehetett volna. – Hívja fel az Hôtel Lutetiá-t, Lucas!
Ez talált. Grandmaison úr kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit. Görcsösen megmarkolta a kandalló márványoszlopát.
Lucas ezt mondta a telefonba:
– Három perc múlva?… Köszönöm… Igen…
Maigret meg azt kérdezte:
– Nem találja furcsának nyomozásunknak ezt a fordulatát? Apropó, Grandmaison úr… Talán tehetne nekem egy szívességet… ön mint hajózási vállalkozó bizonyára minden országban jó néhány embert ismer… Nem hallott véletlenül bizonyos… egy pillanat… bizonyos Martineau… vagy Motineau nevű emberről? Bergenből vagy Trondheimból való… Mindenesetre norvég…
Csend. Dagadt Louis tekintete megkeményedett. Gépiesen talpra állította az asztalon az egyik felborult poharat, és töltött magának.
– Kár, hogy nem ismeri… Mindjárt itt lesz…
Ez volt minden! Nem volt érdemes egyetlen szót sem hozzátenni! Úgyse felelt volna senki! Még csak meg se rezzentek volna! Érződött a testtartásukon.
Grandmaison úr taktikát változtatott. Még mindig a kandallónak támaszkodott, a brikett tüze perzselte a lábikráját, de közömbösebb arccal már nem is meredhetett volna a padlóra.
Fura egy arc volt! Vonásai bizonytalanok, mindenütt csupa vörös meg kék folt, az álla véres! Különös elegye ült rajta az erélynek és a páni félelemnek – vagy a fájdalomnak!
Dagadt Louis lovagló ülésben telepedett le egy székre. Kettőt-hármat ásított, aztán mintha elszundított volna.
Megcsörrent a telefon. Maigret felkapta a kagylót.
– Halló! Hôtel Lutetia? Halló?… Kérem tartani a vonalat! Legyen szíves kapcsolni nekem Madame Grandmaisont… Igen! Ma délután vagy este kellett érkeznie… Igen, várok!
– Remélem – szólalt meg fakó hangon a polgármester –, nem szándékozik a feleségemet is belekeverni enyhén szólva különös üzelmeibe.
Nem kapott választ. Maigret várt, fülén a kagylóval, tekintetét az asztalterítőre szegezve.
– Halló? Igen… Hogyan?… Már el is utazott?… Egy pillanat… Menjünk sorjában… Hánykor érkezett a hölgy?… Hétkor… Helyes!… A saját kocsijával és sofőrjével… A szállodában vacsorázott, aztán telefonhoz hívták?… Utána rögtön elutazott?… Köszönöm… Nem… Ennyi elég…
Senki nem mozdult. Grandmaison úr nyugodtabbnak látszott. Maigret letette a kagylót, aztán ismét felvette.
– Halló! Caen? Posta?… Itt a rendőrség… Legyen szíves megmondani, hogy az a szám, ahonnan beszélek, kérte-e, hogy kapcsolja neki Párizst, mielőtt engem kapcsolt az imént… Igen?… Körülbelül negyedórája?… Az Hôtel Lutetiá-t, ugye? Köszönöm…
Veríték gyöngyözött a homlokán. Lassan, mutatóujjával ütögetve, megtömte a pipáját. Aztán töltött magának az asztalon heverő két pohár egyikébe.
– Remélem, tisztában van vele, felügyelő, hogy amit jelenleg művel, törvénytelen. Erőszakkal hatolt be ide. Meghívás nélkül tartózkodik itt. Pánikot próbál kelteni a családomban, és végül, egy harmadik személy jelenlétében, úgy kezel, mint valami bűnöst. Ezért mind felelni fog!
– Természetesen!
– Mivel tulajdonképpen már nem is én vagyok itt otthon, kérek engedélyt, hogy lefekhessem.
– Nem adok!
És Maigret hegyezni kezdte a fülét. Motorbúgás hallatszott a távolból.
– Nyiss kaput nekik, Lucas!
Gépies mozdulattal a tűzre dobott egy lapát brikettet, s éppen akkor fordult vissza, amikor három új személy lépett a szobába.
Két evreux-i csendőr s köztük egy megbilincselt férfi.
– Hagyjanak magunkra – szólt oda Maigret a csendőröknek. – Vagyis inkább menjenek a sarki kocsmába, és várjanak meg ott, ha kell, egész éjszaka.
A polgármester mozdulatlan maradt. A matróz úgyszintén. Mintha nem láttak vagy nem akartak volna látni semmit. Ami az újonnan érkezettet illeti, teljesen nyugodt volt, csak egy mosoly jelent meg az ajkán, amikor meglátta Grandmaison úr feldagadt ábrázatát.
– Kihez szabad fordulnom? – kérdezte, miután körülnézett.
Maigret, aki úgy vonta meg a vállát, mintha azt akarná mondani, hogy a csendőrök kissé túlbuzgóak voltak, elővett a zsebéből egy parányi kulcsot, és kinyitotta a bilincset.
– Köszönöm… Eléggé meglepett, hogy…
Maigret dühösen a szavába vágott:
– Mi lepte meg? Az, hogy letartóztatták? Biztos, hogy olyan nagyon meglepődött?
– Őszintén szólva még mindig nem tudom, mivel vádolnak.
– Nem elég, hogy ellopott egy kerékpárt?
– Bocsánat! Csak kölcsönvettem! A garázstulajdonos, akitől a kocsit vettem, igazolhatja! Azzal bíztam rá a kerékpárt, hogy juttassa vissza Ouistrehamba, és kártalanítsa bizonyos összeggel a tulajdonosát…
– Ejha! Hiszen ön nem is norvég…
A férfinak sem az akcentusa, sem a testalkata nem volt az. Magas, jó alakú, még mindig elég fiatal ember volt. Csak az elegáns ruha gyűrődött össze kissé rajta.
– Pardon! Nem vagyok ugyan norvég születésű, de állampolgárságom szerint norvég vagyok…
– És Bergenben lakik?
– Tromsoe-ben, a Lofoten-szigeteken.
– Kereskedő?
– Egy tőkehal-melléktermékeket feldolgozó gyáram van.
– Amilyen például az ikra.
– Az ikra meg más egyéb… A fejéből meg a májából olajat készítünk… A csontjából meg műtrágyát…
– Nagyszerű! Remek! Most már csak azt kell tudnunk, mit csinált a szeptember tizenhatodikáról tizenhetedikére virradó éjszaka Ouistrehamban…
A férfi nem jött zavarba, lassan körülnézett, és azt felelte:
– Nem voltam Ouistrehamban.
– Hát hol volt?
– És ön?
Mosolyogva kijavította magát:
– Úgy értem, hogy ön meg tudná, hirtelenjében mondani, hogy bizonyos nap bizonyos órájában hol volt, különösen ha már több mint egy hónap eltelt azóta?
– Norvégiában volt?
– Valószínűleg.
– Tessék!
És Maigret átadta neki az arany töltőtollat. A norvég megköszönte, és a világ legtermészetesebb mozdulatával zsebre dugta.
Igazán jóképű férfi volt… Ugyanolyan korú és ugyanolyan magas, mint a polgármester, csak karcsúbb, izmosabb. Fekete szeméből csak úgy sugárzott az életkedv. És a vékony ajkakon lebegő mosoly nagy magabiztosságról árulkodott.
Udvariasan, kedvesen válaszolgatott a felügyelő kérdéseire.
– Nyilván valami tévedésről van szó – jegyezte meg. – Örülnék, ha folytathatnám az utamat Párizsba…
– Erről még beszélünk. Hol ismerkedett meg Dagadt Louis-val?
A norvég – Maigret várakozása ellenére – nem nézett a matrózra.
– Dagadt Louis-val? – ismételte meg a kérdést.
– És Jorisszal? Vele akkor ismerkedett meg, amikor az még hajóskapitányként járta a tengert?
– Bocsánat. Nem értem.
– Nem hát! És ha azt kérdem öntől, hogy szálloda helyett miért töltötte az éjszakát inkább egy szolgálaton kívül helyezett kotróhajón, még nagyobb szemeket mereszt, ugye?
– Valóban. Ismerje be, hogy az én helyemben ön is…
– Márpedig ön tegnap a Saint Michel fedélzetén érkezett Ouistrehamba. De még a kikötő bejárata előtt partra szállt a kétárbocos csónakján. A kotróhajóra ment, és ott töltötte az éjszakát. Ma délután itt ólálkodott e villa körül, ahol most vagyunk, aztán kölcsönvett egy kerékpárt, és elkarikázott Caen felé. Ott vásárolt egy autót. Párizs felé indult. Madame Grandmaisonnal akart találkozni az Hotel Lutetiá-ban? Ebben az esetben nem volna értelme újra nekivágnia az útnak. Ha nem csalódom, a hölgy még ma éjszaka itt lesz.
Csend. A polgármester szoborrá merevedett, még a tekintete is olyan merev volt, mintha nem lenne benne élet. Dagadt Louis a fejét vakargatta és ásítozott. Egyedül ő ült még mindig, a többiek álltak.
– Az ön neve Martineau?
– Igen. Jean Martineau.
– Nos, Martineau úr, gondolkozzék! Valóban nincs semmi mondanivalója a számomra? Igen nagy a valószínűsége, hogy az itt jelenlevők valamelyike hamarosan esküdtszék elé kerül.
– Nemcsak hogy semmi mondanivalóm nincs az ön számára, hanem arra kell kérnem, engedje meg, hogy hazám konzuljához forduljak, aki majd megteszi a szükséges…
Na tessék! Az előbb Grandmaison úr fenyegetőzött azzal, hogy panaszt emel! Most meg Martineau akarja ugyanazt tenni! Csak Dagadt Louis nem fenyegetőzött, ő filozofikus nyugalommal törődött bele mindenbe, csak innivalója legyen.
Hallatszott, hogy zúg odakint a vihar. Dagály volt, most tombolt a legveszettebbül.
Lucas arca ékesszólóan beszélt. Kétségtelenül valami ilyesmi járt a fejében:
– Most aztán szép kis csávában vagyunk! Hacsak nem találunk mégis valamit!…
Maigret dühösen pöfékelve járkált fel-alá.
– Szóval egyikük sem tud mondani semmit Joris kapitány kalandjairól és haláláról?
Tagadó mozdulatok. Némaság. Maigret tekintete minduntalan Martineau-ra tévedt.
Aztán odakint sietős léptek, s ideges dörömbölés a kapun. Lucas egy kis habozás után kiment, és kinyitotta: Julie rontott be a szobába, egészen kifulladva.
– Felügyelő úr… A… a bátyám… – kezdte lihegve.
De nyomban el is hallgatott. Megdöbbenve torpant meg Dagadt Louis előtt, aki felállt, s toronyként magasodott eléje.
– A bátyja?… Mi van vele? – sürgette a lányt Maigret.
– Semmi… én…
Mikor végre újból lélegzethez jutott, mosolyogni próbált. Közben visszahátrált, és beleütközött Martineau-ba. Feléje fordult, de úgy látszik, nem ismerte.
– Bocsánat, uram… – dadogta.
A nyitva felejtett kapun bezúdult a szél.