4. A „Saint Michel”

 

– Ízlik? – nyugtalankodott a szállodás minden egyes fogásnál.

– Kitűnő! Kitűnő! – felelte mindannyiszor Maigret, pedig tulajdonképpen azt se tudta, mit eszik.

Egyedül volt a szálloda negyven-ötven személy befogadására alkalmas éttermében. A szálloda a nyári szezonban Ouistrehamba érkező fürdőzők számára épült. Berendezése, mint valamennyi strandszállóé. Az asztalokon kis virágvázák.

Semmi köze ahhoz az Ouistrehamhoz, amelyik a felügyelőt érdekelte, s amelyet lassacskán sikerült már megértenie.

Ez utóbbi volt az oka elégedettségének. Nyomozásai során legjobban az első találkozásoktól irtózott, a velük járó melléfogásoktól és téves elképzelésektől.

Itt van például ez a név: Ouistreham! Párizsban egy olyan képet idézett fel, amelynek semmi köze sem volt a valósághoz: egy Saint-Malo típusú kikötőt. Aztán, az első este, Maigret baljóslatú, barátságtalan és hallgatag emberek lakta helységnek találta.

De most már ismerte. Otthon érezte magát benne. Ouistreham jelentéktelen falu volt egy alacsony fákkal szegélyezett útszakasz végén. Fontos csak a kikötője: a zsilip, a világítótorony, Joris háza és a matrózkocsma.

És e kikötő életritmusa, a naponkénti két dagály, a kosarakkal jövő-menő halászok s a maroknyi ember, akit csak a hajók jövés-menése foglalkoztat…

Voltak szavak, amelyeknek határozottabb jelentésük volt: hajóskapitány, teherhajó, rövid járatú hajó… Látta a kikötő vérkeringését, és rájött a játékszabályokra.

A rejtélyre még nem derült fény. Ami megmagyarázhatatlan volt az elején, továbbra is az maradt. De legalább a személyek a helyükre kerültek, ki-ki a magáéra, a maga légkörébe, a megszokott kerékvágásba…

– Sokáig marad itt? – kérdezte a szállodás, aki maga szolgálta fel a feketét.

– Nem tudom.

– Ha a szezon idején történik a dolog, hallatlan károm lett volna belőle…

Tulajdonképpen négy Ouistreham volt, Maigret most már pontosan meg tudta különböztetni őket: Ouistreham, a kikötő… Ouistreham, a falu… Ouistreham, a kisváros, néhány villájával, mint például a polgármesteré az országút mentén… és végül Ouistreham, a tengeri fürdő, amely jelenleg nem egzisztált.

– Elmegy?

– Járok egyet lefekvés előtt.

Éppen dagály volt. Odakint jóval hidegebb volt, mint az előző napokban, mert a még mindig tejszerű köd jépcseppekké kristályosodott.

Vaksötét volt. Minden zárva. Csak a világítótorony könnybe lábadt szemét lehetett látni. És a zsilipen felelgetett egymásnak néhány emberi hang.

Rövid szirénabúgás. Két lassan közeledő lámpa, az egyik zöld, a másik piros, s valami nagy, sötét tömeg siklik végig a zsilip falával egyvonalban.

Maigret most már tudta, miről van szó. Egy gőzös volt, a tenger felől érkezett. Felbukkant egy árnyalak, hogy elkapja a hajó kötelét, és rátekerje a legközelebbi kötélbakra. Aztán a parancsnoki hídról felhangzott a kapitány vezényszava: hátra és megállni!

Delcourt haladt el a közelében, nyugtalanul meredt a kőgát felé.

– Valami baj van?

– Nem tudom… összeráncolta a homlokát, mintha csak erős akarat kellett volna hozzá, hogy ki lehessen venni valamit a vaksötétben. Két ember már éppen újra be akarta csukni a zsilipkaput. Delcourt odakiáltott nekik:

– Várjatok egy kicsit!

Aztán hirtelen, elképedve:

– De hisz ez…

Ekkor, nem egészen ötven méterre tőlük, kiabálni kezdett valaki:

– Hé! Louis! Vond be az orrvitorlát, és igyekezz balra tartani!

A hang alulról jött, a fekete lyukból, a kőgát felől. S mintha egy szentjánosbogár közeledett volna. Csak sejteni lehetett, hogy ott mozog valami, az orrvitorla csapkodásából, amelynek gyűrűi csikorogtak a vezetőkötélen.

Aztán egy kifeszített nagyvitorla haladt el karnyújtásnyira mellettük.

– Csak azt szeretném tudni, hogy csinálták – dünnyögte a kikötőparancsnok.

És a vitorlás felé fordulva elordította magát:

– Távolabb! Fordítsátok az orrát a gőzöstől balra, különben nem lehet becsukni a kapukat…

Egy ember máris partra ugrott egy kötéllel, és most csípőre tett kézzel nézelődött maga körül.

– A Saint Michel? – kérdezte Maigret.

– Az… Úgy jöttek, akár egy gőzös…

Odalenn csak egy kis lámpa égett a hajóhídon, megvilágítva az ott heverő holmikat, egy hordót, egy kötélcsomót, s ki lehetett venni egy férfi körvonalait is, aki a kormány-rúdtól a kétárbocos orra felé szaladt.

A zsilipkezelők egymás után odajöttek, hogy különös érdeklődéssel vegyék szemügyre a hajót.

– A kapukhoz, fiúk!… Gyorsan… A csörlőket!…

Mikor a kapuk becsukódtak, a víz összeszorult a zsilipkamrában, s a két hajó lassan fölemelkedett. A kis fénypont közelebb került. A hajóhíd majdnem egy szintbe került a rakparttal, és a rajta álló ember odaszólt a kikötőparancsnoknak:

– Hogy vagy?

– Megvagyok – felelte zavartan Delcourt. – Hamar megjöttetek.

– Jó szelünk volt, és Louis valamennyi vitorlát felhúzta. Úgyhogy egy tehergőzöst is magunk mögött hagytunk.

– Caenba mész?

– Igen, ott rakodok ki. Itt semmi újság?

Maigret két lépésre állt, Dagadt Louis alig valamivel messzebb. Mégis alig látták egymást. Csak a kikötőparancsnok és a Saint Michel kapitánya beszélgetett.

Delcourt egyébként minduntalan Maigret felé fordult, nem tudta, mennyit mondhat el.

– Igaz, hogy Joris visszajött? Mintha azt írta volna az újság…

– Visszajött, de már el is távozott…

– Hogy érted?

Dagadt Louis közelebb jött egy lépéssel, mindkét keze a zsebében, a válla ferde. Így, a sötétben tagbaszakadt, de petyhüdt, bizonytalan vonású fickónak látszott.

– Meghalt…

Ezúttal Louis odalépett Delcourt-hoz, és megérintette.

– Ez igaz? – dörmögte.

Maigret most hallotta első ízben a hangját. És ez a hang is erőtlennek tűnt. Rekedt volt s kissé vontatott. Az arcát még mindig nem lehetett tisztán kivenni.

– Még aznap éjjel megmérgezték, ahogy visszajött…

És Delcourt elővigyázatosságból gyorsan hozzátette, egy pillanatra sem volt kétséges, hogy miért:

– Itt is van egy felügyelő Párizsból, akinek az a feladata, hogy…

És megkönnyebbült. Már rég azon tűnődött, hogy is közölje ezt a Saint Michel személyzetével. Vajon attól félt, hogy valami meggondolatlanságot mondanak?

– Ja úgy! Szóval az úr rendőr…

A hajó egyre feljebb emelkedett. Kapitánya átlépett a párkányán, kiugrott a rakpartra, és habozva kezet fogott Maigret-vel.

– Na de ilyet! – mondta. Persze még mindig Jorisra gondolt.

És érezni lehetett rajta, hogy ő is ideges. Idegessége még feltűnőbb volt, mint Delcourt-é. A nagydarab Louis hol az egyik, hol a másik lábára állt, fejét oldalt hajtotta. Vakkantott valamit, de a felügyelő nem értette.

– Mit mond?

– Tájszólásban beszél. Azt mondta, hogy disznóság!…

– Mi a disznóság? – kérdezte Maigret az egykori fegyenctől.

De az csak némán nézett a szemébe. Most már közel álltak egymáshoz, ki tudták venni egymás arcát. Dagadt Louis-é püffedt volt. Valószínűleg kövérebb is volt a másikénál, bár lehet, hogy csak azért látszott annak, mert mindig ferdén tartotta a fejét.

Püffedt arc, kidülledt szemek.

– Maga tegnap itt volt! – mondta neki a felügyelő.

A zsilipkamra feltöltődött. A felső zsilipkapuk kinyíltak. A gőzös a csatorna vizére siklott, és Delcourt-nak el kellett szaladnia, hogy megkérdezze a hajó tonnatartalmát és azt, hogy honnan jött. Hallatszott, amint a parancsnoki hídról lekiabálják:

– Kilencszáz tonna!…Rouenból…

De a Saint Michel nem hagyta el a zsilipkamrát, és a zsilip körül a kezelőszemélyzet érezte, hogy valami rendkívüli történik. A fülüket hegyezve várakoztak a sötétben, ki-ki a maga posztján.

Delcourt már jött is vissza, naplójába jegyezve a kapott adatokat.

– Nos? – kérdezte türelmetlenül Maigret. – Halljam!

– Mit akar hallani? – dörmögte Louis. – Azt mondja, hogy itt voltam, hát itt voltam…

Nem volt könnyű megérteni, mert a szavakat furcsamód lenyelve, csukott szájjal beszélt, mintha közben majszolna valamit. Nem szólva arról, hogy erősen falusias kiejtse volt.

– Miért jött ide?

– Hogy meglátogassam a húgomat…

– S mivel a húga nem volt itthon, hagyott neki egy levelet.

Maigret közben titokban szemügyre vette a vitorlás tulajdonosát, aki ugyanúgy volt öltözve, mint a matróza. Nem volt rajta semmi jellegzetes. Inkább látszott jóravaló művezetőnek, mint hajóskapitánynak.

– Három napig Fécamp-ban kellett maradnunk, mert valamit rendbe kellett hoznunk a hajón… Persze hogy Louis kihasználta az alkalmat, hogy meglátogassa Julie-t – szólt közbe.

Sejteni lehetett, milyen feszülten figyelnek a medence körül. Nyilván mindenki vigyázott, hogy zajt ne csapjon. A távolban még mindig bőgött a sziréna, s a cseppfolyóssá vált ködtől fényes és fekete lett a kövezet.

A kétárbocoson kinyílt egy fedélzeti lejáró, és előbukkant-egy kócos üstök meg egy torzonborz szakáll.

– Na mi van?… Itt maradunk?…

– Pofa be, Célestin! – mordult rá a tulajdonos.

Delcourt topogott, hogy fölmelegedjen, s talán azért is, mert nem tudta, menjen-e vagy maradjon.

– Miből gondolta, Louis, hogy Jorist veszedelem fenyegeti?

Mire Louis csak vállat vont.

– Na miből?… Mivel a koponyáját már kilyukasztották, nem volt nehéz kitalálni.

Nem ártott volna egy tolmács, olyan nehéz volt kitalálni a motyogásából a félig elnyelt szavakat.

Mérhetetlen feszültség s valami tompa szorongás volt a levegőben. Louis Joris háza felé pillantott, de az éjszakában semmit se lehetett látni, még egy feketébb foltot sem.

– Otthon van Julie?

– Igen… Meglátogatja?

Louis tagadóan rázta a fejét, akár egy medve.

– Miért nem?

– Biztos bőg.

Ezt valahogy úgy ejtette ki, hogy pisztos-pög… S ezt is olyan undorral, mint aki látni se bírja, ha sír valaki.

Még mindig ott álltak egy helyben. A köd még sűrűbb lett, már vizes volt tőle a válluk. Delcourt úgy érezte, hogy közbe kell szólnia.

– Nem ártana inni valamit…

Egyik embere, valahonnan távolabbról, a maga külön zugából figyelmeztette:

– Épp most csukták be a kocsmát!

Mire a Saint Michel kapitánya felajánlotta:

– Akkor talán igyunk egyet a kabinomban…

*

Négyen voltak: Maigret, Delcourt, Dagadt Louis és a hajó tulajdonosa, akinek Lannec volt a neve. A kabin nem volt nagy. A kis kályha túlságos meleget árasztott, csak úgy gőzölgött tőle minden, s a kardánról lelógó petróleumlámpa fénye szinte vörös volt.

Fényezett, szurokfenyőből készült falak. Összevissza vagdalt tölgyfa asztal, olyan öreg már, hogy minden sík felület elgörbült rajta. Meg néhány piszkos tányér, ragacsos, vastag pohár és egy fél üveg vörös bor.

Jobbra és balra egy-egy négyszögletes bemélyedés a falban, akár egy-egy ajtó nélküli szekrény. Két ágy: a kapitányé és Louis-é, a helyetteséé. Bevetetlenül, piszkos csizmák és ruhadarabok rájuk dobálva. Kátrány-, pálinka-, konyha- és hálószobaszag, de főleg a hajó meghatározhatatlan, áporodott szaga.

A világosságban korántsem voltak olyan titokzatosak a jelenlevők. Lannecnek barna bajsza volt és okos, eleven szeme. Elővett egy szekrényből egy üveg pálinkát, és kiöblítette a poharakat: megtöltötte őket vízzel, s a vizet kiloccsantotta a földre.

– Igaz, hogy szeptember tizenhatodikán éjjel itt voltak?

Dagadt Louis meggörnyedve könyökölt az asztalra. Lannec felelt, miközben töltött:

– Igen, itt voltunk.

– Ugye, ritkán szoktak a külső kikötőben éjszakázni, ahol az árapály miatt a horgonykötelek mellett kell virrasztaniuk?

– Előfordul – vágta rá habozás nélkül Lannec.

– Ez néha lehetővé teszi, hogy nyerjenek néhány órát – szólt oda Delcourt, aki mintha a közvetítő szerepét akarta volna játszani.

– Joris kapitány nem jött fel a hajóra?

– Csak amikor a zsilipkamrában voltunk… Később nem.

– És semmi szokatlant nem láttak vagy hallottak?

– Egészségükre… Nem… Semmit…

– És maga, Louis, maga lefeküdt?

– Azt hiszem, igen…

– Hogy mondja?

– Úgy, hogy azt hiszem, igen… Rég volt már…

– Nem látogatta meg a húgát?

– Lehet, hogy meglátogattam… De csak rövid időre…

– Hát nem tiltotta meg Joris, hogy betegye a lábát a házába?

– Üres szóbeszéd – morogta a másik.

– Mit akar ezzel mondani?

– Semmit… Azt, hogy ez csak amolyan szóbeszéd… Szüksége van még rám?

Komoly bizonyíték nem volt ellene. Ráadásul Maigret-nek egyáltalán nem volt kedve letartóztatni őt.

– Ma már nincs.

Louis breton nyelven váltott néhány szót a főnökével, felállt, kiitta a poharát, és megérintette a sapkáját az ujjával.

– Mit mondott önnek? – kérdezte a felügyelő.

– Hogy ne kelljen velem jönnie Caenba meg vissza… Ha kirakodtam, visszajövet megtalálom.

– Hová megy?

– Azt nem mondta.

Delcourt buzgón kidugta a fejét a fedélzeti nyíláson, fülelt, aztán rövid néhány perc múlva visszajött.

– A kotróhajón van.

– Micsodán?

– Nem látta a csatornán a két kotróhajót? Jelenleg már használaton kívül vannak. De fekvőhely akad rajtuk. A tengerészek szívesebben alszanak meg egy ócska hajón, mint szállodában.

– Még egy pohárral? – kérdezte Lannec.

Maigret összehúzta a szemét, körülnézett, és kényelembe helyezte magát.

– Melyik kikötőt érintették elsőnek, miután szeptember tizenhatodikán elhagyták Ouistrehamot?

– Southamptont… Terméskövet kellett ott kiraknom…

– Utána?

– Boulogne-t.

– Norvégiában nem jártak azóta?

– Ott csak egyszer jártam, hat esztendeje…

– Jól ismerte Jorist?

– Tudja, mi mind ismerjük egymást… La Rochelle-től Rotterdamig… Egészségükre! Ezt a pálinkát éppen Hollandiából hoztam. Szivarozik?

Egész dobozzal vett elő az egyik fiókból.

– Ezek a szivarok ott tíz centbe kerülnek… Egy frankba!

Vastag, sima, gyűrűs szivarok voltak.

– Különös! – sóhajtott fel Maigret. – Nekem azt mondták, hogy Joris a külső kikötőben kereste fel önt a hajón… Méghozzá nem is egyedül…

De Lannec éppen egy szivar végének a levágásával volt elfoglalva, s mikor ismét fölemelte a fejét, semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni az arcáról.

– Semmi okom se lenne rá, hogy eltitkoljam…

Kintről valaki felugrott a hajóhídra, amely nagyot döndült. Aztán a létra fölött megjelent egy fej.

– Jön a Le Havre-i gőzös!

Delcourt gyorsan felállt, és odaszólt Maigret-nek:

– Szabaddá kell tenni számára a zsilipet… A Saint Michel-nek azonnal indulnia kell…

Lannec meg azt mondta:

– Gondolom, megengedi, hogy folytassam az utamat.

– Caenba?

– Persze. A csatorna csak oda vezet. Holnap estére minden bizonnyal végzünk is a kirakodással…

Becsületes képük volt! Nyiltan beszéltek! És mégis hamisan hangzott minden szavuk! De olyan ügyesen csinálták a dolgot, hogy lehetetlen lett volna megmondani, miért hangzik úgy, mi bennük a hamisság.

Csupa derék ember! Mert mind annak látszottak, Lannec éppúgy, mint Delcourt, Joris éppúgy, mint azok ott a matrózkocsmában. Nem keltett-e még Dagadt Louis is olyan benyomást, hogy züllött alak létére is rokonszenves?

– Majd én leoldom a kötelet, Lannec… Maradj csak…

És a kikötőparancsnok nekiállt letekerni a hajókötelet a bakról. Az öreg matróz, aki elgémberedve bukkant elő posztjáról, zsémbesen dünnyögte:

– Dagadt Louis persze megint meglépett!

És kieresztette az orrvitorlákat, aztán egy csáklyával ellökte a kétárbocost a parttól. Maigret az utolsó pillanatban ugrott ki a szárazföldre. A ködből végleg eső lett, és így már látni lehetett a kikötő lámpáit, az alakok körvonalait és a Le Havre-i gőzöst, amely türelmetlenül sípolva kért bebocsátást.

Csikorogtak a csörlők. A víz beözönlött a nyitott zsilipkapukon. A kétárbocos nagyvitorlája eltakarta a kilátást a csatornára.

De a hídról Maigret ki tudta venni a két kotróhajót; furcsa alakú, éktelenül nagy hajók voltak, rozsda borította, rosszat sejtető felépítménnyel.

Óvatosan közeledett feléjük, mert arrafelé tele volt a part szeméttel, ócska kábelekkel, vasmacskákkal meg egyéb vasdarabokkal. Végigment egy pallóul szolgáló deszkán, és halvány világosságot észlelt a repedéseken keresztül.

– Hé, Dagadt Louis! – kiáltotta.

A világosság hirtelen kialudt. A fedélzeti nyíláson nem volt zárószerkezet. Előbukkant Dagadt Louis felsőteste.

– Mit akar? – morogta.

De ugyanakkor megmozdult alatta valami más is a kotróhajó belsejében. Egy óvatosan lopakodó árnyék. Hallani lehetett, hogy rezeg a bádoglemez, s hogy az árnyalak neki-nekiütközik valaminek.

– Ki van ott veled?

– Velem?

Maigret keresgélni kezdett maga körül, s kis híján lezuhant a kotróhajó aljába, ahol méternyi magasan állt az iszap.

Volt ott valaki, az biztos. De már másfelé járt. Most a kotróhajó egy másik részéből hallatszottak a reccsenések. És Maigret nem tudta, hová mehetett az illető. Nem ismerte az apokaliptikus hajó berendezését, s egy markoló vederbe bele is verte a fejét.

– Nem mondod meg?

Érthetetlen morgás volt a válasz, nyilván azt akarta jelenteni:

– Nem tudom, miről beszél…

A sötétben legalább tíz emberre lett volna szükség, hogy átkutassák a két kotróhajót. Méghozzá olyanokra, akik ismerik a terepet. Maigret tehát visszavonult. Az eső miatt bámulatosan messzire elhallatszott minden hang. A kikötőben azt mondta valaki:

–… éppen keresztbe állt a csatornán –

Odasietett. A Le Havre-i gőzös másodkapitánya mutogatott valamit Delcourt-nak, aki Maigret láttán éktelenül zavarba jött.

– Nehéz elhinni, hogy úgy vesztették el, hogy észre se vették – folytatta a gőzös másodkapitánya.

– Mit? – kérdezte a felügyelő.

– A csónakot. – (Csolnaknak ejtette.)

– Miféle csónakot?

– Ezt ni. A mólónál ütköztünk bele. Azé a vitorlásé, amelyik előttünk haladt. Rá van írva hátul a neve: Saint Michel.

– Biztos eloldódott – szólt közbe Delcourt, és vállat vont. – Megesik az ilyesmi!

– Szó sincs róla! Ilyen időben a csónakot nem szokták vontatókötélre venni, hanem a fedélzeten tartják.

A zsilip személyzete még mindig ott állt a zsilip körül, ki-ki a posztján, s próbálta megérteni, mi történt.

– Majd holnap utánanézünk. A csónakot hagyják itt.

Delcourt félresikerült mosollyal az arcán Maigret felé fordult.

– Látja, milyen fura foglalkozás ez? Mindig történik valami rendkívüli.

A felügyelő nem mosolygott. Komolyabb hangon már nem is beszélhetett volna:

– Ide figyeljen! Ha holnap hét óráig, vagy mondjuk, nyolcig nem látna, telefonáljon Caenba, az ügyészségre.

– Hogyhogy?

– Jó éjszakát! És a csónak itt marad!

Hogy megtévessze őket, zsebre dugott kézzel, felöltője gallérját felhajtva, elindult a mólón. Alatta, előtte és kétoldalt a tenger morajlott. Tüdeje megtelt jódos levegővel.

Már majdnem a móló végére ért, amikor egyszerre csak lehajolt, és fölvett valamit.