7. A karmester
Mikor Maigret kijött a villából, Lucas rögtön tudta, hogy zrí lesz. A felügyelő dühöngött. Mereven nézett maga elé, olyan arccal, mint aki nem lát semmit.
– Nem találtad meg?
– Azt hiszem, nem is érdemes keresni. Hajtóvadászatot kéne rendezni ahhoz, hogy elkapjunk valakit, aki a dűnék közt bujkál.
Maigret nyakig begombolta a felöltőjét, mélyen a zsebébe süllyesztette a kezeit, és a pipája szárát harapdálta.
– Látod azt a rést ott a függönyök közt? – intett a fejével a dolgozószoba ablaka felé. – Meg azt az alacsony kerítésfalat, pontosan az ablakkal szemközt? No hát, ha felállsz arra a kerítésre, azt hiszem, éppen belátsz azon a résen.
Lucas majdnem olyan testes volt, mint ő, csak alacsonyabb. Sóhajtott egyet, és felhúzódzkodott a kerítésfalra, közben mindkét irányban figyelve az országutat, hogy nem jön-e arra valaki.
Mikor besötétedett, feltámadt a szél is. A tenger felől fújt, percről percre erősebben, csak úgy cibálta a fákat.
– Látsz valamit?
– Nem vagyok elég magasan. Tizenöthúsz centivel magasabban kéne lennem.
Maigret szó nélkül elindult egy kőrakás felé az országút szélén, s néhány darab kővel tért vissza.
– Próbáld meg.
– Az asztal egy részét már látom, de az embereket még mindig nem…
A felügyelő hozott még néhány követ.
– Így már jó! Sakkoznak. Épp most hoz nekik a cseléd valami gőzölgő italt, pohárban. Nyilván grogot.
– Maradj ott!
Maigret meg elkezdett fel-alá járkálni az országúton. Százméternyire volt a matrózkocsma, azon túl meg a kikötő. Arra robogott egy kis teherautó, péksüteményt szállított. A felügyelő majdnem megállította, hogy megnézze, nincs-e elbújva benne valaki, de aztán csak megvonta a vállát.
Vannak bizonyos műveletek, amelyek látszólag nagyon egyszerűek, de gyakorlatilag kivihetetlenek. Például: megtalálni azt az embert, aki úgy tűnt el a polgármester villája mögül, mint a kámfor. Hol keressék? A dűnék közt, a strandon, a kikötőben vagy a faluban? Zárják le az összes utakat? Ehhez húsz csendőr se lenne elég, s ha ügyes az illető, úgyis átjutna a gyűrűn.
Hiszen azt se tudják, kicsoda, és hogy néz ki?
A felügyelő visszament a kerítésfalhoz, amelynek a tetején Lucas kényelmetlen pózban álldogált.
– Mit csinálnak?
– Még mindig játszanak.
– És beszélgetnek?
– Ki se nyitják a szájukat. A fegyenc mindkét könyöke az asztalon, s már a harmadik grognál tart.
Eltelt még egy negyedóra. A villából csengetés hallatszott. Lucas leszólt a felügyelőnek:
– A telefon cseng. A polgármester fel akar állni. De Dagadt Louis veszi fel a kagylót.
Hogy mit beszél, nem lehetett hallani. Csak egy biztos: Dagadt Louis elégedettnek látszott.
– Befejezte?
– Már megint játszanak.
– Maradj a helyeden!
Azzal Maigret elindult a kocsma felé. Mint minden este, most is kártyáztak ott néhányan, és meg akarták hívni a felügyelőt egy pohár italra.
– Most nem érek rá. Van telefonjuk, kisasszony?
A készülék a konyhában volt, a falra szerelve. Egy öregasszony éppen halat tisztított.
– Halló?! Az ouistrehami postahivatal? Itt a rendőrség. Lenne szíves megmondani, ki hívta fel az imént a polgármester számát?…
– Caenból hívták, uram…
– Milyen számról?
– A 122-esről. A pályaudvari presszóból…
– Köszönöm…
Jó darabig álldogált még a kocsma közepén, de fogalma se volt róla, mi történik körülötte.
– Innen Caen tizenkét kilométer… – dünnyögte váratlanul fennhangon.
– Tizenhárom – javította ki Delcourt kapitány, aki éppen akkor lépett be a kocsmába. – Hogy van, felügyelő?
Maigret meg se hallotta.
–… biciklin rövid fél óra.
Eszébe jutott, hogy a zsilipkezelők majdnem mind a faluban laknak, biciklin járnak ki a kikötőbe, s a gépek egész nap ott szoktak állni a kocsmával szemben.
– Nem néznék meg, nem tűnt-e el valamelyiküknek a biciklije?
És ettől fogva ment a dolog, mint a karikacsapás. Maigret agya fogaskerék módjára működött, s illesztette pontosan egymásba az eseményeket.
– A teremtésit neki! Az én masinám tűnt el…
Nem csodálkozott, nem kérdezett semmit, hanem indult újból a konyhába, és leakasztotta a telefonkagylót.
– Kapcsolja kérem a caeni rendőrséget… Igen… Köszönöm… Halló?!… Rendőr-főkapitányság? Itt Maigret felügyelő a Bűnügyi Rendőrségtől. Indul még ma vonat Párizsba?… Hogyan?… Csak tizenegykor?… Nem!… Ide figyeljen… Kérem, jegyezze…
Egy. Állapítsák meg, hogy Madame Grandmaison… igen, a hajózási vállalkozó felesége… csakugyan elutazott-e Párizsba autón.
Kettő. Tudják meg, nem mutatkozott-e Grandmaisonék irodájában vagy lakásán egy ismeretlen férfi…
Igen, valóban semmiség! Csakhogy ez még nem minden. Jegyzi?
Három. Járják végig a városban valamennyi garázst… Hány van? Körülbelül húsz?… Várjon… Csak azok érdekesek, ahol kocsit lehet bérelni… A pályaudvar környékén kezdjék… Úgy van! Tudják meg, ki bérelt autót Párizsba, akár sofőrrel, akár sofőr nélkül… vagy ki vásárolt esetleg egy használt kocsit… Halló! Ne tegye még le, a teremtésit magának! Az illető valószínűleg Caen-ban hagyott egy kerékpárt…
Nem, egyéb nincs… Elég rendőrük van ahhoz, hogy mindennek egy időben nézzenek utána?… Jó, rendben!… Ha sikerül valamit megtudniuk, akármilyen csekélység legyen az, azonnal hívjanak fel az ouistrehami matrózkocsmában…
A kikötőbeliek, akik éppen az aperitif adagjukat itták a túlfűtött helyiségben, mindent hallottak, s amikor Maigret visszatért közéjük, valamennyi arc komor volt és aggodalmas.
– Gondolja, hogy a biciklim… – kezdte az egyik zsilipkezelő.
– Egy grogot! – adta fel kurtán a rendelést Maigret.
Már nem az az ember volt, aki az előző napokon gyerekesen mosolyogva koccintgatott velük. Szinte nem is látta, meg se ismerte őket.
– A Saint Michel még nem jött vissza Caenbol?
– A ma esti dagályra jelezték az érkezését. De a tengerre kifutni aligha engedi majd az idő.
– Vihar lesz?
– Egy jó alapos fergeteg mindenesetre. A szél északira fordul, s ez nem sok jót ígér. Nem hallja?
Ha fülelt az ember, csakugyan mintha kalapácsoltak volna valahol: a hullámok verdesték ilyen zajjal a móló cölöpjeit. A szélrohamok a kocsma ajtaját is meg-megreszkettették.
– Ha véletlenül telefonhoz hívnának, szóljanak ki értem az országútra… Körülbelül száz méterre innen megtalálnak…
– A polgármester háza előtt?
Maigret-nek odakinn csak nagy keservesen sikerült pipára gyújtania. Az alacsonyan szálló kövér fellegek szinte beleakadtak az országutat szegélyező nyárfák csúcsába. A kerítésfalon őrt álló Lucas-t még öt méterről se lehetett kivenni.
– Semmi újság?
– Már nem játszanak. Louis borította fel hirtelen egy unott mozdulattal a táblán a bábokat.
– Mit csinálnak?
– A polgármester majdnem elfeküdt a fotelben. A másik szivarozik meg issza a grogokat. Már vagy egy tucat szivarnak levágta a végét, gúnyos pofával, mintha dühíteni akarná a másikat.
– Hány grogot ivott meg?
– Ötöt vagy hatot…
Maigret csak egy keskeny, világos csíkot látott a ház homlokzatán. Néhány kőműves biciklizett hazafelé a munkából, a falu irányába. Aztán egy paraszt bukkant fel rozoga szekéren. Mikor észrevette, hogy emberek vannak a sötétben, nagyot húzott az ostorral a lovára, és többször is nyugtalanul nézett hátra.
– A cseléd mit csinál?
– Őt már nem látom. Biztosan kinn van a konyhában. Sokáig kell még itt maradnom?… Ha igen, nem ártana, ha hozna még néhány követ, hogy ne kelljen folyton lábujjhegyre állnom.
Maigret máar hozta is a köveket. A tenger egyre fenyegetőbben morajlott. A hullámok bizonyára két méter magasságot is elértek a part mentén, és fehéren tajtékozva omlottak össze a fövenyen.
A kikötő felől ajtónyitás és csukódás hallatszott. A kocsmaajtó volt az. Megjelentek egy emberi alak körvonalai: valaki megpróbált áthatolni a sötétségen. Maigret nekiiramodott.
– Ö! Ön az?… A telefonhoz kérik…
Caen jelentkezett máris.
– Halló!… Maigret felügyelő? Hogy jött rá? Madame Grandmaison ma csakugyan átutazott Caenon, Ouistrehamból jött, és Párizs felé ment… A lányát otthon hagyta a nevelőnővel… Délben indult tovább, kocsival… Ami az ismeretlen férfit illeti, szintén igaza volt… Csak egyetlen garázst kellett megkérdeznünk, a pályaudvarral szemben… Egy férfi érkezett biciklin… Kocsit akart bérelni, sofőr nélkül… Közölték vele, hogy a cég ilyesmivel nem foglalkozik…
A férfi szemmel láthatólag türelmetlen volt… Megkérdezte, hogy akkor nem vásárolhatna-e egy jó gyors autót, ha lehet, alkalmi áron… El is adtak neki egyet húszezer frankért, rögtön ki is fizette… A kocsi sárga, a karosszériája nyújtott… Mint valamennyi eladó kocsin, rajta van a W betű…
– Azt is meg tudták mondani, merre ment vele?
– A férfi azt kérdezte, hogy jut Párizsba, Lisieux-n és Evreux-n keresztül.
– Telefonáljanak a rendőrségre és a csendőrségre Lisieux-be, Evreux-be, Mantes-ba, Saint Germainbe… Értesítsék Párizst, hogy tartsanak szigorú ügyeletet valamennyi városkapunál, főleg a Porté Maillot-nál…
– Le kell kapcsolni azt az autót?
– Igen! És az utasát is! Személyleírásuk van róla?
– Megkaptuk a garázs tulajdonosától… Elég magas, koros, elegáns férfi, világos ruhában…
– Azonnal adják ki a körözést… Ha van valami, rögtön hívjanak fel Ouistreham-ban…
– Bocsánat! Mindjárt hét óra… Hét után nincs telefon-összeköttetésünk Ouistreham-mal Hacsak nem megy el a polgármesterhez…
– Miért?
– Mert az ő száma az egyes, és egész éjszaka közvetlen összeköttetésben áll Caen-nal.
– Ültessenek be valakit a postahivatalba… Ha a polgármestert hívja valaki, hallgassák le a beszélgetést… Van kocsija?
– Csak egy kiskocsim…
– Azon is eljöhet, hogy értesítsen… Szintén a matrózkocsmába…
Az ivóban Delcourt kapitány megkockáztatta a kérdést:
– A gyilkost üldözik?
– Nem tudom!
Nem bírták megérteni, hogy Maigret aki az előző napokban olyan szívélyes és barátságos volt, hogy tud most ilyen tartózkodó, sőt mogorva lenni.
Ott is hagyta őket, anélkül hogy egy árva szót is mondott volna. Odakint újból a tenger és a szél zúgása fogadta. Nekiveselkedett. Kénytelen volt nyakig begombolni a felöltőjét, főleg amikor átkelt a hídon, amely szinte rengett a viharban.
Joris kapitány háza előtt megállt, habozott egy darabig, aztán belesett a kulcslyukon. Látta, hogy a folyosó végén a konyha üvegajtaja világos. Az üveg mögött ki lehetett venni egy alak körvonalait: ide-oda járkált a tűzhely és az asztal közt.
Csöngetett. Julie mozdulatlanná dermedt, letette a kezében levő tányért, kinyitotta a konyhaajtót, és a bejárathoz jött.
– Ki az? – kérdezte szorongva.
– Maigret felügyelő!
Erre a lány kinyitotta az ajtót, és félreállt. Ideges volt, s a szeme még mindig sírástól vörös. Minduntalan félve pillantott körül.
– Jöjjön be… Örülök, hogy felkeresett. Ha tudná, hogy félek egyedül a házban! Azt hiszem, nem is fogok itt maradni.
Maigret belépett a konyhába. Most is olyan tiszta és rendes volt, mint mindig.
A fehér viaszosvászonnal letakart asztalon csak egy bögre volt, mellette kenyér és vaj. A tűzhelyen álló lábasból édeskés illat áradt.
– Csokoládé? – csodálkozott Maigret.
– Semmi kedvem egymagamnak főzőcskézni… Inkább iszom csokoládét…
– Egyen csak… Mintha itt se lennék…
A leány ellenkezett egy kicsit, de aztán engedett, telitöltötte a bögrét, nagy darab vajas kenyereket áztatott bele, aztán mereven maga elé nézve kanállal kiette őket.
– Még mindig nem látogatta meg a bátyja?
– Nem! Igazán nem értem… Az előbb még a kikötőbe is kimentem, hátha találkozom vele. A matrózok mindig a kikötőben szoktak lófrálni, ha nincs dolguk…
– Tudta maga, hogy a bátyja baráti viszonyban van a polgármesterrel?
A leány elképedve nézett rá.
– Hogy érti ezt?
– Most is éppen sakkoznak.
A leány azt hitte, hogy az egész csak tréfa, s mikor Maigret biztosította, hogy nem az, egészen megrémült.
– Nem értem…
– Miért nem?
– Mert a polgármester nincs ilyen bizalmas viszonyban az egyszerű emberekkel… S főleg, mert tudom, hogy nem szereti Louis-t. Sokszor próbált kellemetlenkedni neki. Még a tartózkodási engedélyt is meg akarta tagadni tőle.
– És Joris kapitánnyal?
– Mi van vele?
– A kapitánnyal baráti viszonyban volt Grandmaison úr?
– Csak úgy, mint másokkal. Mindenkivel kezet fog, elviccelődik, elejt néhány szót, hogy esik az eső, vagy szép idő van, de ez minden. A gazdámat néha, ahogy már említettem is, magával vitte ugyan vadászni, de csak azért, hogy ne legyen egyedül…
– A közjegyző még nem írt magának?
– De igen! Azt írja, hogy én vagyok az általános örökös… Mit jelent ez tulajdonképpen? Igaz, hogy én öröklöm a házát?
– Igen. És háromszázezer frankot!
A lány meg se rezzent. Evett még egy darabig, aztán megrázta a fejét:
– Az nem lehet – dünnyögte. – Butaság. Mondtam már, hogy biztosan tudom: a kapitánynak sose volt háromszázezer frankja!
– Hol szokott ülni a kapitány?… Ő is itt vacsorázott a konyhában?
– Igen. Ott, ahol most ön ül. A fonott székben.
– Együtt étkeztek?
– Igen… Nekem persze folyton fel kellett állnom az asztal mellől ételt melegíteni meg tányért váltani. Vacsora közben nagyon szeretett újságot olvasni. Néha hangosan is felolvasott egy-egy cikket…
Maigret nem volt érzelgős hangulatban. És mégis zavarba ejtette ez a nyugodt, békés légkör. Még az óra is mintha csendesebben tiktakolt volna, mint máshol. A rézmérleg fényesen csillogott, s a fény ráesett a szemközti falra. Meg aztán ez az édeskés csokoládéillat… És a fonott szék, amely Maigret legkisebb mozdulatára otthonosan megreccsent, mint bizonyára akkor is, amikor még Joris kapitány üldögélt benne…
Julie fél egyedül a házban. És mégis nehezen tudja rászánni magát, hogy elhagyja. És Maigret megértette, hogy valami itt marasztalja, ebben a meghitt környezetben.
A leány felállt, és az ajtóhoz lépett. Maigret követte a tekintetével. A fehér macskát kellett beengedni. Az állat rögtön a tűzhely alá tett csészealjhoz ballagott: abban volt a tejecskéje.
– Szegény Minou! – szólalt meg a lány. – Nagyon szerette a gazdája… Vacsora után Minou mindig a térdére telepedett, és lefekvésig nem mozdult onnan…
Olyan intenzív volt ez a békesség, hogy már-már volt benne valami vészjósló! Jóleső békesség volt, és mégis nyomasztó!
– Igazán nincs számomra semmi mondanivalója, Julie?
A leány kérdő tekintetet vetett rá.
– Azt hiszem, már közel járok az igazsághoz… Lehet, hogy egyetlen szavával egészen hozzásegíthetne… Ezért kérdezem, hogy nincs-e valami közölnivalója.
– Esküszöm, hogy…
– Joris kapitányról!
– Nincs!
– A bátyjáról!
– Nincs… Esküszöm…
– Vagy valakiről, aki itt járt, s akit addig sose látott!
– Nem értem.
S csak ette tovább az émelyítően édes löttyöt, amelynek már a puszta láttára is a hányinger kerülgette a felügyelőt.
– Hát jó! Akkor békén hagyom.
A lány nem örült neki. Ez azt jelentette, hogy ismét magára marad. Az ajkára tolult egy kérdés:
– Mondja, mikor lesz a temetés?… Ugye, nem halaszthatják nagyon sokáig ?… Hiszen egy holttest… az…
– Jégen van – felelte zavartan Maigret.
A lány megborzongott.
*
– Ott vagy még, Lucas? Olyan sötét volt, hogy már körvonalakat se lehetett kivenni. És a vihar zúgása minden egyéb hangot elnyomott… A kikötőben az emberek, ki-ki a maga posztján, egy glasgow-i gőzös érkezését várták. Hallatszott, hogy a mólónál sípol, jelezve, hogy elkezdte a manőverezést.
– Itt vagyok.
– Most mit csinálnak?
– Éppen esznek. Szívesen velük tartanék. Van előttük rák, kagyló, omlett meg még valami, azt hiszem, hideg borjúsült.
– Most is annál az asztalnál ülnek?
– Igen. Dagadt Louis még mindig két könyökkel támaszkodik rajta.
– Beszélgetnek?
– Nem nagyon. Néha megmozdul ugyan az ajkuk, de nyilván nem sok mondanivalójuk van egymásnak.
– Isznak is?
– Louis igen! Két üveg bor van az asztalon. Óborok. A polgármester folyton újratölti a másiknak a poharát.
– Mintha le akarná itatni?
– Olyasformán. A cseléd fura egy nőszemély. Valahányszor kénytelen elhaladni a matróz mögött, nagy ívben kikerüli, nehogy hozzáérjen.
– Több telefon nem volt?
– Nem. Nini, Louis beletörli a száját a szalvétába, és feláll. Aha! Szivarért megy. A doboz a kandalló párkányán van. Odatartja a polgármester elé is, de az nemet int a fejével. A cseléd most hozza a sajtot.
És Lucas panaszos hangon hozzáteszi:
– Csak leülhetnék legalább! Elzsibbadt a lábam. Moccanni se merek, félek, hogy leesem.
De Maigret ettől még nem hatódott meg. Ő is számtalanszor volt hasonló helyzetben.
– Mindjárt hozok valami enni- meg innivalót.
Az Hotel Universumban terítve várta az asztal. De Maigret csak úgy állva kapott be egy darab pástétomot, meg falt egy kis kenyeret. A kollégája számára készített egy szendvicset, és magához vette, a maradék bordóit is.
– Pedig olyan halászlét főztem önnek, amilyet még Marseille-ben se főznek! – lamentált a szállodás.
De ezzel se tudott hatni a felügyelőre. Maigret visszament a kerítésfalhoz, és tizedszer is feltette a kérdést:
– Most mit csinálnak?
– A cseléd már leszedte az asztalt. A hajózási vállalkozó ül a fotelben, és egyik cigarettát a másik után szívja. Azt hiszem, Louis kezd elálmosodni. Még a szájában ugyan a szivar, de füstölni nem látom.
– Kapott még inni?
– Egy teli pohárral abból az üvegből, amelyik a kandalló párkányán áll.
– Az armagnaciból – morgott Maigret.
– Nézze! A második emeleten villanyt gyújtottak. Biztosan a cseléd, most fekszik le. A polgármester feláll. Aztán…
A kocsma felől lárma hallatszik. Motorbúgás. Néhány alig érthető szó:
– Száz méterre? Bent a házban?
– Nem… a házzal szemben.
A kocsi már indult is. Maigret eléje sietett. A villától jó távol állította meg, nehogy a polgármester gyanút fogjon. Egyenruhások ültek a kocsiban.
– Mi van?
– Evreux jelenti, hogy elkapták azt az embert a sárga kocsival.
– Ki az?
– Egy pillanat! Tiltakozik! Azzal fenyegetőzik, hogy a követséghez fordul.
– Külföldi?
– Norvég! Evreux bemondta a nevét is, de nem lehetett tisztán érteni… Martineau… Vagy Motineau… Úgy látszik, a papírjai rendben vannak… A csendőrség azt kérdi, hogy mit csináljon…
– Hozzák ide azt az embert a sárga kocsival együtt. Biztos akad ott egy csendőr, aki tud vezetni. Maguk meg siessenek vissza Caenba. És próbálják megtudni, hol szokott megszállni Madame Grandmaison, ha Párizsban tartózkodik…
– Azt mar az előbb megmondták. Az Hotel Lutetia-ban, a boulevard Raspailon…
– Telefonáljanak oda Caenból, és kérdezzék meg, megérkezett-e már, és mit csinál. Egy pillanat! Ha már ott van a hölgy, kérjék meg a nevemben a Bűnügyi Rendőrséget, küldjenek ki egy detektívet, hogy mindenhová kövesse. Persze úgy, hogy ne vegye észre…
Az autónak háromféle manővert is végre kellett hajtania, hogy a keskeny országúton vissza tudjon fordulni. Maigret visszament a kerítésfalhoz. Lucas éppen akkor mászott le róla.
– Mit csinálsz?
– Már nem látni semmit.
– Elmentek?
– Nem! De a polgármester egészen összehúzta a függönyt…
Száz méterrel arrébb a glasgow-i hajó lassan besiklott a zsilipkamrába. Angol vezényszavak hallatszottak. Egy arról jövő szélroham elvitte a felügyelő kalapját.
A második emeleti ablak hirtelen sötétbe borult. A villa homlokzata beleveszett a feketeségbe.