12. A befejezetlen levél
Az útkereszteződésnél, ahol a kocsi megállt, nyoma sem volt semmiféle épületnek. A sofőr utasítást várva hátrafordult. Amióta Ouistrehamot elhagyták, Grandmaison úr nem volt a régi.
Ouistrehamban mindig uralkodott az idegein, s vigyázott, hogy méltóságteljes maradjon még a legszánalmasabb helyzetben is.
Ez a Grandmaison nem volt többé! Úrrá lett rajta valami, ami szinte a páni félelemre emlékeztetett. S ezt összevissza vert arca csak még érzékelhetőbbé, még hangsúlyozottabbá tette. Tekintete szünet nélkül nyugtalanul járt ide-oda a mellettük elsuhanó tájon.
Mikor az autó megállt, kérdő pillantást vetett Maigret-re, de a felügyelő megengedte magának, hogy kaján élvezettel csak ennyit dörmögjön:
– Most mit csinálunk?
Sehol egy lélek, se az országúton, se a környező gyümölcsösökben. Persze hogy Madame Grandmaison nem azért szállt ki a kocsiból, hogy az út szélén üldögéljen. Ha elküldte a sofőrt, amikor ideértek, csakis azért tette, mert találkozója volt, vagy hirtelen meglátott valakit, akivel tanú nélkül akart beszélni.
A fákról csöpögött a víz. Átható humuszszag áradt a földből. Megállás nélkül kérődző tehenek bámulták az autót.
És a polgármester fürkésző tekintettel kereste-kutatta a környéket, mintha azt várta volna, hogy egy sövény vagy fatörzs mögött megpillantja a feleségét.
– Odanézzen! – szólalt meg Maigret, ahogy az ügyetlen kezdőn segít az ember.
A Dives-be vezető országúton félreismerhetetlen nyomok voltak láthatók… Egy autó állt meg ott, aztán elég nehezen megfordult, mivel keskeny volt az út, és visszament arra, amerről jött.
– Egy ócska kis teherautó… Gyerünk a nyomába, sofőr!…
Nem jutottak messze. Jóval Dives előtt egy kavicsos út közelében eltűntek a nyomok. Grandmaison úr szüntelenül résen volt, szemében szorongás, de ugyanakkor mélységes gyűlölet is ült.
– Maga szerint hova vezet ez?
– Körülbelül ötszáz méternyire innen egy kis faluba…
– Akkor okosabb, ha az autót itt hagyjuk.
Maigret-nek embertelenül közönyös volt az arca a fáradtságtól. A szó szoros értelmében állva aludt. Mintha csak a tehetetlenségi erő vitte volna előre. Ha látta volna őket valaki, amint ott haladnak az úton, szentül meg lett volna győződve arról, hogy a polgármester a parancsnok, s nyomában a felügyelő a jámbor alárendelt.
Elhaladtak egy kis ház előtt. Tyúkok kapirgáltak körülötte, s egy nő bámulta meg csodálkozva a két férfit. Aztán egyszerre csak ott volt előttük egy kunyhónál nem nagyobb kápolna hátsó része, és bal kéz felől egy trafik.
– Megengedi? – mutatott üres dohányzacskójára Maigret.
Egyedül lépett be a boltba, ahol fűszerféléket meg háztartási eszközöket is árultak. Egy bolthajtásos szobából kijött egy öregember, és előszólította a lányát, hogy szolgálja ki a vevőt. Mivel az ajtó egy pillanatra nyitva maradt, a felügyelő meglátta a falra szerelt telefont.
– Mikor telefonált innen ma délelőtt a barátom?
A leány pillanatnyi habozás nélkül felelt.
– Van annak már egy jó órája.
– Akkor azóta már megérkezett a hölgy is, ugye?
– Igen. Még meg is állt itt, és megkérdezte, merre kell mennie… Nem nehéz odatalálni…Az utolsó ház a jobbra eső kis utcában.
Maigret ártatlan képpel kijött az üzletből. Grandmaison úr a kápolna előtt állt, és úgy nézelődött maga körül, hogy feltétlenül gyanút kellett ébresztenie a helybeliekben.
– Támadt egy ötletem – dörmögte Maigret. – Osszuk meg a munkát… ön nézzen körül balra, amerre a szántóföldek vannak… Én meg körülnézek jobbra…
Észrevette, hogy társa szeme megcsillan. A polgármester el volt ragadtatva, de igyekezett el nem árulni. Remélte, hogy ő bukkan rá a feleségére, s így nem a felügyelő jelenlétében zajlik le a találkozás.
– Helyes – felelte színlelt közönnyel.
*
A falucska legfeljebb húsz viskóból állt, s a viskók egyes helyeken valami utcafélét alkottak, ami persze nem volt akadálya annak, hogy ott is halomba gyűljön a trágya. Még mindig esett, finom, szinte permetszerű eső, s az „utcákon” egy lélek sem volt. De néhány függöny megrebbent. Mögöttük minden bizonnyal főleg ráncos arcú vénasszonyok leselkedtek a sötét viskókban.
A falu legvégén, közvetlenül a bekerített legelő előtt, ahol két ló vágtázott, ferde tetejű földszintes épület, két lépcsőfok vezetett az ajtajához. Maigret visszanézett, hallotta a falucska másik végén a polgármester lépteit, mire kopogás nélkül belépett az ajtón.
Azon nyomban megmozdult valami a tűzhely fényével küszködő félhomályban. Egy fekete árnyalak, egy öregasszony főkötőjének foltja.
– Ki az? – tipegett előbbre kétrét görnyedve.
A szobában meleg volt, és szalma-, káposzta- és tyúkólszag terjengett. A fahasábok körül valóban csirkék kapirgáltak.
Maigret, akinek a feje majdnem a mennyezetet érte, a szoba mélyén észrevett egy ajtót, és tudta, hogy gyorsan kell cselekednie. Szó nélkül elindult hát az ajtó felé és benyitott. Madame Grandmaison a szobában volt, éppen írt valamit. Mellette ott állt Jean Martineau.
Egy pillanatra zavarba jöttek. Az asszony felugrott a szalmafonatú székről. Martineau első mozdulata az volt, hogy a papír után kapott, és összegyűrte. Közben ösztönösen közelebb húzódtak egymáshoz.
A kunyhó két helyisége közül ez volt a vénasszony hálószobája. A fehérre meszelt falakon két arckép és néhány kőnyomat, fekete meg aranykeretben. Egy nagyon magas ágy. Az asztal, amelynél Madame Grandmaison írt az előbb, tulajdonképpen toalettasztal volt, csak kivették belőle a lavórt.
– Pár perc múlva itt a férje – tért Maigret egyenest a lényegre.
Mire Martineau dühösen felmordult:
– Ez a maga műve?
– Hallgass, Raymond.
Ezt az asszony mondta. Tegezte a férfit. És nem Jeannak szólította, hanem Raymond-nak. Maigret ezt megjegyezte magának, az ajtóhoz lépett, fülelt, aztán ismét a pár felé fordult.
– Megkaphatnám azt a levelet?
Összenéztek. Madame Grandmaison sápadt volt, s az arca nagyon fáradt. Maigret-nek már volt alkalma látni egyszer, de legszentebb úriasszonyi funkciójának gyakorlása közben, vagyis amikor vendégeket fogadott.
Már akkor észrevette, hogy tökéletes neveltetésben részesült, és szokásává vált kecses bájjal tud átnyújtani egy csésze teát, vagy felelni egy bókra.
El tudta képzelni az életmódját: a caeni ház vezetésével, a vizitekkel, a gyermekneveléssel járó gondokat. Az évenkénti két-három hónapi üdülést valamelyik klimatikus gyógyhelyen vagy a tenger mellett. A jelentéktelen kis flörtöket. Az igyekezetet, hogy nem is annyira csinos, mint inkább méltóságteljes legyen.
Abban az asszonyban, aki most ott állt előtte, kétségkívül benne volt mindez. De volt benne valami más is. Őszintén szólva nagyobb hidegvérről, nagyobb bátorságról tett tanúságot, mint a mellette álló férfi, aki már-már alig tudott nyugalmat erőltetni magára.
– Adja már ide azt a papírt – szólt rá Maigret, amikor látta, hogy a férfi össze akarja tépni.
Nem volt azon jóformán semmi:
„Igazgató úr,
tisztelettel kérném, hogy…”
Azzal a nagybetűs tükörírással, amelyre az intézetben nevelkedett lányokat tanították a század elején.
– Ugyebár, asszonyom, ön ma délelőtt két telefonbeszélgetést bonyolított le? Egyszer a férjével beszélt… Hogy pontos legyek, ön hívta fel, hogy közölje vele: Ouistrehamba megy. Aztán Martineau úr hívta fel önt, és megkérte, hogy jöjjön ide. Egy kis teherautót küldött önért az útkereszteződéshez.
Az asztalon, a tintatartó mögött hevert valami, amit Maigret nem vett rögtön észre: egy köteg ezerfrankos bankjegy.
Martineau látta, hogy a felügyelő tekintete ráesett a pénzre. De későn: már nem léphetett közbe. Erre mintha hirtelen elhatalmasodott volna rajta a fáradtság, leroskadt a vénasszony ágyának a szélére, és letörten meredt a padlóra.
– Ezt a pénzt ön hozta Martineau úrnak?
Megint ugyanaz a légkör, amely ezt az egész ügyet jellemezte! Ugyanaz történt, mint az ouistrehami villában, amikor Maigret rajtakapta Dagadt Louis-t, hogy veri a polgármestert, és mind a ketten hallgattak! Ugyanaz, mint az előző éjjel, a Saint Michel fedélzetén, amikor a három ember nem volt hajlandó válaszolni a kérdéseire!
Ugyanaz a konok passzivitás! Ugyanaz az elszántság, hogy egy árva szó magyarázatot sem adnak.
– Azt hiszem, ezt a levelet egy kollégium igazgatójának szánta. S mivel az ön fia a Stanislas Kollégiumban van, valószínűleg az ottani igazgatónak… Ami pedig ezt a pénzt illeti… Hát persze! Martineau úr nyilván sietve volt kénytelen elhagyni a zátonyra futott kétárbocost, hogy partra ússzon… És nyilván a hajón felejtette a pénztárcáját… ön azért hozta neki ezt a pénzt, hogy…
Hirtelen témát és hangot változtatott.
– És a társai, Martineau? Ők is épségben megúszták?
A férfi egy darabig tétovázott, de végül is önkéntelenül igent intett.
– Azt meg se kérdezem, hogy hol bujkálnak. Tudom, hogy úgyse mondja meg…
– Az biztos!
– Biztos? Micsoda?!
Az ajtót belökték, és a polgármester ajkáról hangzott fel ez a dühös kérdés. Grandmaisonra szinte rá se lehetett ismerni. Remegett a dühtől. Keze ökölbe szorult, mintha az ellenségére akarná rávetni magát. Tekintete a feleségéről Martineau-ra, Martineau-ról pedig a bankjegykötegre esett, amely még mindig ott hevert az asztalon.
Fenyegető tekintet volt, de azt is elárulta, hogy a polgármester fél, vagy úgy érzi, hogy vereséget szenvedett.
– Mi olyan biztos? Mit fecsegett ez az alak? Miféle újabb hazugsággal állt elő? És a feleségem?… A feleségem, aki…aki…
Képtelen volt folytatni. Kifulladt. Maigret beavatkozásra készen várt.
– Mi olyan biztos?… Mi folyik itt?… Miféle összeesküvés készül?… Kié ez a pénz?…
Hallani lehetett, hogy a vénasszony a szomszédos helyiségben a küszöbhöz tipeg, és csalogatni kezdi a csibéit:
– Pi-i-i! Pipi! Pipi-pipi!
S már záporoztak is a kukoricaszemek a kőlépcsőre. A vénasszony nyilván az egyik szomszédasszony csirkéjét lökte félre a lábával:
– Zabálj te csak otthon, a Noireaude-nénál…
A hálószobában viszont csönd volt. Nyomasztó, néma csönd! Olyan betegesen fakószürke csönd, amilyen az ég volt ezen az esős délelőttön.
Három ember, aki fél… Mert féltek… Mind a hárman!… Martineau is! Az asszony is! A polgármester is!… Féltek, mindegyik a maga módján… és mindegyik más okból!…
Maigret erre ünnepélyes lett, akár egy bíró, és lassan, nyomatékosan kinyilatkoztatta:
– Az ügyészség azzal bízott meg, hogy keressem meg és tartóztassam le Joris kapitány gyilkosát. Azét a Joris kapitányét, akinek revolvergolyóval kilyukasztották a koponyáját, aztán egy hónap múlva a saját otthonában sztrichninnel megmérgezték. Kíván valamelyikük vallomást tenni ebben a tárgyban?
Eddig egyikük se vette észre, hogy nincs fűtve a szobában. De most egyszerre fázni kezdtek. Maigret minden egyes szava úgy visszhangzott, mintha templomban lennének. És némelyik mintha még mindig ott vibrált volna a levegőben.
–… megmérgezték… sztrichninnel…
És főként az utolsó mondat:
– Kíván valamelyikük vallomást tenni?
Elsőnek Martineau hajtotta le a fejét. Madame Grandmaison szeme gyanúsan csillogott, és hol a férjére, hol a norvégre nézett.
De felelni egyikük sem felelt. Egyikük sem mert szembenézni Maigret egyre nehezebben elviselhető tekintetével.
Két perc… három… A szomszédos helyiségben a vénasszony néhány hasáb fát rak a tűzre…
És újból megszólalt Maigret szándékosan rideg, minden érzelemtől mentes hangja:
– Jean Martineau! A törvény nevében letartóztatom!
Egy női sikoly. Madame Grandmaison egy önkéntelen mozdulatot tett Martineau felé, de mielőtt még befejezhette volna, elájult.
A polgármester komoran a falnak fordult.
Martineau meg csak egy fáradt, lemondó sóhajt hallatott. Nem mert az ájult asszony segítségére sietni.
Maigret hajolt föléje. Körülnézett, hol a vizeskanna.
– Van itthon ecetje? – szólt ki a vénasszonynak.
És az ecetszag is belevegyült a viskó már amúgy is sokféle szagába.
Madame Grandmaison néhány pillanat múlva magához tért, idegesen zokogott egy darabig, aztán elcsendesedett. Mintha elfogyott volna minden ereje.
– Hogy érzi magát? Lábra tud állni?
Az asszony bólintott. De nagyon bizonytalan léptekkel indult el.
– Ugyebár követnek, uraim? Remélem, ezúttal számíthatok rá, hogy engedelmeskednek!
A vénasszony meghökkenve nézett rájuk, mikor áthaladtak a konyháján. Csak akkor szaladt az ajtóhoz és kiáltott utánuk, amikor már az utcán voltak?
– Visszajön ebédre, Raymond úr?
Raymond! Már másodszor hangzott el ez a név. A férfi csak intett, hogy nem.
És a négy ember továbbment, keresztül a falun. A trafik előtt Martineau megállt, habozott egy darabig, aztán Maigret-hez fordult;
– Ne haragudjon, de mivel nem tudom, visszakerülök-e még ide valaha, nem szeretnék adósságot hagyni magam után. Itt tartozom egy telefonbeszélgetés, egy grog és egy csomag cigaretta árával:
Maigret kifizette. Megkerülték a kápolnát. A kövesút végén várta őket az autó. A felügyelő betessékelte a társaságot a kocsiba, és egy pillanatig habozott, hogy mit is mondjon a sofőrnek.
– Ouistrehamba! Először a csendőrségnél álljon meg.
Útközben egy szót sem váltottak. Az eső még mindig esett, az égbolt egyformán szürke volt, a szél új erőre kapva rázta a fák ázott lombjait.
Mikor a csendőrőrshöz értek, Maigret felkérte Martineau-t, hogy szálljon ki, és utasította az őrsparancsnokot:
– Dugják a fogdába… Maga felel érte. Itt mi újság?
– Megérkezett a vontatóhajó. Már csak azt várják, hogy a tenger szintje elég magas legyen.
A kocsi továbbindult. Útba esett a kikötő. Maigret ismét megállította a kocsit, és rövid időre kiszállt.
Dél volt. Valamennyi zsilipkezelő a helyén volt, mert egy gőzös érkezését jelezték Caen-ból. A parti föveny keskenyebb lett, a fehér hullámok már majdnem a dűnék lábát nyaldosták.
Jobb kéz felől egész tömeg figyelte az izgalmas látványosságot. A trouville-i vontató nem egészen ötszáz méterre horgonyzott a parttól. Egy csónak közeledett nagy nehezen a Saint Michel felé, amelyet a tengerár félig-meddig már talpra állított.
Maigret észrevette, hogy a kocsi ablakából a polgármester is figyeli az eseményeket. A kocsmából kilépett Delcourt kapitány.
– Sikerülni fog? – kérdezte a felügyelő.
– Azt hiszem, igen. Az embereim már két órája igyekeznek minden ballaszttól megszabadítani a kétárbocost. Ha el nem szakítja a horgonyköteleit…
És az eget kezdte tanulmányozni, akár valami térképet, hogy leolvassa róla a szélirány esetleges változását.
– Csak sikerülne végezni, mielőtt tetőpontjára ér a dagály.
Észrevette az autóban a polgármestert és a feleségét, kötelességtudóan tisztelgett nekik, és kérdő tekintettel nézett Maigret-re.
– Van valami újság?
– Nem tudom.
De megjelent Lucas is, aki tudott újsággal szolgálni. De előbb félrevonta a főnökét, csak aztán szólalt meg:
– Elkapták Dagadt Louis-t.
– Ejha!
– A saját hibájából… A dives-i csendőrök a délelőtt folyamán lábnyomokra figyeltek fel a szántóföldön…Toronyiránt vágott át rajta valaki, egyszerűen átlépve a sövényeket. A nyomok az Orne-hoz vezettek, oda, ahol az egyik halász szokta tartani a csónakját… Nos, a csónak a folyó túlsó partján volt…
– S a csendőrök átkeltek a folyón?
– Igen… Majdnem a zátonyra futott hajóval szemközt értek partot. Ott, a dűnék szélén van egy…
–… romos kápolna!
– Ön is tudja?
– A Dűnék Boldogasszonyának a kápolnája…
– Nos, Dagadt Louis-t a kápolnában csípték el. Ott lapult, s a megfeneklett hajó kiszabadításának munkálatait figyelte… Arra értem oda, hogy könyörög a csendőröknek, ne vigyék még el, hadd maradhasson ott, amíg be nem fejeződik a dolog… Megengedtem… Most is ott van, megbilincselve… Ő dirigál, hogy mit csináljanak, mert attól fél, hogy tönkreteszik a hajóját… Nem akar beszélni vele?
– Nem is tudom. Talán majd később.
Hiszen ott volt a kocsiban a másik két ember, a Grandmaison házaspár. Várták, hogy mi lesz velük.
– Gondolja, hogy végül is kiderül az igazság?
S mivel Maigret nem felelt, Lucas hozzátette:
– Én már kezdem az ellenkezőjét hinni! Mindnyájan hazudnak! Aki meg nem hazudik, az hallgat, noha ő is tud valamit! Az embernek már-már az az érzése, hogy az egész falu felelős Joris haláláért…
De a felügyelő csak megvonta a vállát, s otthagyta Lucas-t.
– Viszlát… – dörmögte.
A kocsiban a sofőr nagy meglepetésére ezt vetette oda neki:
– Haza!
Mintha csak a saját házáról lett volna szó. Mintha ő lett volna a ház ura.
– Caenba? Őszintén szólva a felügyelő nem erre gondolt. De a sofőr kérdésére támadt egy ötlete.
– Igen. Caenba.
Grandmaison úr a homlokát ráncolta. Ami a feleségét illeti, ő már nem is reagált semmire. Mintha rábízta volna magát az események sodrára, nem tanúsított semmiféle ellenállást.
*
A városkaputól a rue du Fourig legalább ötvenen emeltek kalapot előttük. Látni lehetett, hogy Grandmaison úr kocsiját mindenki ismeri. És tisztelettudóan üdvözölték. A hajózási vállalkozó úgy viselkedett, mint valami főúr, aki a hűbérbirtokán vonul végig.
– Egyszerű formaság az egész! – jegyezte meg kényszeredetten Maigret, amikor végre megállt velük az autó. – Ne haragudjanak, hogy idehoztam önöket… De miként már mondtam a délelőtt, estére feltétlenül végeznünk kell…
Csöndes, olyan ünnepélyes házakkal szegélyezett utca, amilyenekkel manapság már csak vidéken találkozik az ember. A polgármester házának, amelyen már megfeketedett a terméskő, még tornya is volt elöl. S a rácskapun réztábla:
Angol–normandiai Hajózási Részvénytársaság.
Az udvarban egy tábla, rajta nyíl: Irodák.
S egy másik tábla, másik nyíl: Pénztár.
Meg egy figyelmeztető tábla: Az irodák 9 órától 16 óráig vannak nyitva.
Nem sokkal múlt dél. Ouistrehamból idáig mindössze tíz percig tartott az út. Az alkalmazottak többsége elment ebédelni, de olyan is akadt, aki ott maradt a félhomályos, ünnepélyes, Lajos Fülöp-stílusú bútorokkal berendezett helyiségekben, amelyeknek a padlóját vastag szőnyegek borították.
– Nem fáradna fel a lakosztályába, asszonyom? Valószínű, hogy hamarosan kénytelen leszek ismét zavarni néhány pillanatra.
Az egész földszintet az irodák foglalták el. A hatalmas előcsarnokban körös-körül kovácsoltvas lámpák. Márványlépcső vezetett fel az első emeletre, ott laktak Grandmaisonék.
Ouistreham polgármestere mogorván várta, hogy felőle mit határoz Maigret.
– Tulajdonképpen mi az, amit meg akar tudni? – morogta.
Felhajtotta felöltője gallérját, és mélyen a szemébe húzta a kalapját, nehogy az alkalmazottai észrevegyék, milyen csúnyán elintézték az arcát a Dagadt Louis-tól kapott ökölcsapások.
– Semmi különös. Csak arra kérem, engedje meg, hogy körüljárjak a házban, s szívjak egy kicsit az itteni levegőből.
– Ehhez rám is szüksége van?
– Egyáltalán nincs.
– Akkor, ha megengedi, utána megyek Madame Grandmaisonnak.
A tisztelet, amellyel a feleségéről beszélt, éles ellentétben állt a vénasszony viskójában délelőtt lejátszódott jelenettel. Maigret megvárta, amíg eltűnik a lépcsőn, aztán elindult a folyosó vége felé. Megnyugvással állapította meg, hogy a háznak csak egy kijárata van.
Kiment, keresett egy rendőrt – ott .posztolt a közelben –, és odaállította a rácskapu mellé.
– Érti? Bárki kijöhet, csak a hajózási vállalkozó nem. Ismeri őt?
– Mi az hogy! De hát…mit követett el?
Egy ilyen ember!…Tudja, hogy ő a Kereskedelmi Kamara elnöke?
– Annyi baj!
Az előcsarnokban, jobb kéz felé, egy iroda:
Főtitkár. Maigret kopogott, benyitott, szivarszagot érzett, de látni nem látott senkit.
Bal kéz felé egy másik iroda: Igazgató. És az irodában ugyanaz a hangsúlyozottan komoly és ünnepélyes légkör, ugyanolyan sötétpiros szőnyegek, aranyszegélyű tapéta, bonyolultan tagozott mennyezet.
És az az érzés, hogy ebben a helyiségben nem is merne senki hangosan beszélni. Az ember szinte maga előtt látta a méltóságteljes urakat, zsakettben és csíkos nadrágban, amint vastag szivarokból pöfékelve, ünnepélyesen társalognak.
Komoly, szolid cég! Az a régifajta vidéki cég, amely nemzedékeken keresztül apáról fiúra szállt.
– Grandmaison úr? Ó, az ő aláírása aranyat ér!
Nos, Maigret most itt volt az irodájában, amely empire stílusú bútorokkal volt berendezve. Ez jobban illik egy tekintélyes főnökhöz. A falakon hajók fényképei, statisztikák, grafikonok, több színű tarifadíj-táblázatok.
Ahogy zsebre dugott kézzel fel-alá járkált, kinyílt egy ajtó, és a nyílásban megjelent egy ősz aggastyán ijedt ábrázata.
– Ki az?…
– Rendőrség! – vetette oda Maigret a lehető legridegebben, mintha csak hatásvadászatból tenné.
És látta, hogy az aggastyán izgalomba jön. Végleg hatalmába kerítette a rémület.
– Ne ijedjen meg. A főnöke bízott meg egy üggyel, azért vagyok itt. Ön ugyebár a…
– A főpénztáros vagyok – sietett közölni az aggastyán.
– Akkor hát ön áll a cég szolgálatában… mióta is?…
– Negyvenkét esztendeje. Még Charles úr idején léptem be.
– Ja persze, persze. És ez a szomszédos szoba az ön irodája, ugye? Szóval most ön intézi az ügyeket? Legalábbis úgy hallottam.
Maigret-nek nem volt nehéz dolga. Elég volt látnia a házat, aztán ezt az öreg cselédet, hogy mindent kitaláljon.
– Ez eléggé természetes, nem? Ha Ernest úr nincs itt…
– Ernest úr?
– Igen. Vagyis Grandmaison úr. Olyan kicsi kora óta ismerem, hogy mindig csak Ernest úrnak szólítom…
Maigret, látszólag minden különösebb szándék nélkül, belépett az öregúr irodájába. Egyszerűen berendezett iroda volt, érezni lehetett, hogy ide kívülállónak nincs bejárása. Viszont halmokban álltak benne az iratcsomók.
A zsúfolásig megrakott asztalon néhány szendvics papírban. A kályhán kis kávéskanna gőzölgött.
– Szóval ön itt ebédel, kedves… Ejnye, hát nem elfelejtettem a nevét…
– Bernardin… De mindenki csak Bernard apónak szólít… Mivel teljesen egyedül élek, nem érdemes hazamennem ebédelni… De ha szabad kérdeznem, a múlt héten történt kis lopás ügyében hívatta önt ide Ernest úr?… Nem ártott volna, ha előbb velem beszél a dologról… Ugyanis már elintéződött… Egyik fiatal tisztviselőnk kivett kétezer frankot a kasszából… A nagybátyja visszafizette… A fiatalember megesküdött, hogy… Meg tudja érteni, ugyebár?… Ha még ilyen fiatal valaki… Meg aztán rossz példa is volt előtte…
– Azt majd meglátjuk… De legyen szíves, egyen csak nyugodtan tovább… Szóval ön már Charles úrnak is bizalmi embere volt, mielőtt még Ernest úr bizalmi embere lett volna…
– Én voltam a pénztáros… Főpénztáros akkor még nem volt… Úgy is mondhatnám, hogy ezt a címet számomra kreálták…
– Ernest úr egyetlen fia Charles úrnak?
– Igen, az egyetlen! Volt még egy leánya is, aki Lille-be ment férjhez egy gyároshoz, de ő szegény gyermekágyban meghalt, egy időben a gyerekkel…
– No és Raymond úr?
Az öreg csodálkozva kapta föl a fejét.
– Ó! Hát Ernest úr róla is említést tett önnek?…
Az öreg Bemard ennek ellenére még tartózkodóbbnak mutatkozott.
– Ő nem tartozik a családhoz?
– Rokon! Szintén Grandmaison…Csak neki nem volt szerencséje… Apja a gyarmatokon halt meg… Minden családban előfordul ilyesmi, nem?
– Valóban! – helyeselt habozás nélkül Maigret.
– Ernest úr apja bizonyos vonatkozásban örökbe fogadta… Azaz állást adott neki itt a cégnél…
Maigret-nek pontos adatokra volt szüksége, nem is ravaszkodott tovább.
– Egy pillanat, Bernard úr! Megengedi, hogy rögzítsem a tényeket?… Az Angol– normandiai alapítója Charles Grandmaison úr… Igaz?… Charles Grandmaison úrnak egyetlen fia volt, éspedig Ernest úr, a cég jelenlegi főnöke…
– Igen…
Az öreg kezdett begyulladni. Meghökkentette ez az inkvizítori hang.
– Helyes! Charles úrnak volt egy fivére, aki a gyarmatokon halt meg. Őutána is egy fiú maradt, ez Raymond Grandmaison úr.
– Igen… De én…
– Türelem… Egyen csak, kérem. Raymond Grandmaisont, a vagyontalan árvát, magához vette a nagybátyja ebbe a házba. Állást kapott a cégnél. Pontosan miféle állást?
Egy kis zavart hallgatás.
– Hát a fuvardíjosztályra került. Hogy úgy mondjam, irodafőnöknek.
– Értem. Charles Grandmaison úr meghal. Ernest úr az utóda. Raymond úr még mindig a cégnél van.
– Igen.
– Valamin összevesznek. Egy pillanat! Az összeveszés idején Ernest úr már nős volt?
– Nem tudom, szabad-e beszélnem…
– Én viszont nagyon ajánlom, hogy beszéljen, ha nem akarja, hogy öreg napjaira meggyűljön a baja hazája igazságszolgáltatásával…
– Az igazságszolgáltatással?… Csak nem jött vissza Raymond úr?
– Nem fontos. Nős volt Ernest úr, vagy nem?
– Nem. Akkor még nem.
– Rendben! Tehát Ernest úr a nagyfőnök. És unokatestvére, Raymond, irodafőnök. Mi történik?
– Nem hiszem, hogy fel lennék rá jogosítva…
– Feljogosítom!
– Minden családban előfordul ilyesmi… Ernest úr ugyanolyan komoly ember volt, mint az édesapja… Már olyan idős korában is, amikor majdnem mindenki ostobaságokat követ el, éppen olyan volt, mint most…
– És Raymond úr?
– Pontosan az ellenkezője!
– Vagyis?
– Én vagyok Ernest úron kívül az egyetlen a cégnél, aki tud a dologról… Szabálytalanságokat találtak a könyvelésben… Elég súlyos szabálytalanságokat…
– És?…
– Raymond úr eltűnt… Azaz Ernest úr, ahelyett hogy átadta volna Raymond urat az igazságszolgáltatásnak, felszólította, hogy távozzon külföldre, és éljen ott…
– Norvégiában?
– Nem tudom… Többé nem hallottam róla…
– És Ernest úr ugyebár nem sokkal ezután megnősült?…
– Igen… Pár hónap múlva…
A falak mentén körös-körül gyászos zöldre festett iratszekrények, álltak. Az öreg bizalmi ember étvágytalanul evett tovább, ideges volt meg dühös is, hogy engedte magát rászedni, és kibeszélte a titkot.
– Mikor történt ez?
– Várjon csak… Abban az esztendőben, amikor kiszélesítették a csatornát… Tizenöt éve… Nem is egészen tizenöt éve…
Egy idő óta jövés-menés hallatszott pontosan a fejük fölött.
– Az a szalon? – mutatott fel Maigret.
– Igen…
Aztán hirtelen gyors léptek s egy tompa puffanás. Egy emberi test zuhant a padlóra.
Az öreg Bernard fehérebb lett a papírnál, amelybe a szendvicsei voltak csomagolva.